Rorschach

Nem tetszett, lyukas meg röhejes.

Rendező úr részéről kevéssé elegáns tett bekasztingolni a saját, wannabe popsztár lányát a filmbéli popsztár szerepére, igy promótálva a szeme kis fényét. Apukai szögből is ellentmondásos ez a "beraklak én a showbizbe, kislányom!" gondolat, mert hát mi a szent szarért nyomnád ebbe bele a saját lányod, normális vagy? Művészi szempontból pláne szükségtelen és kendőzetlen nepotizmus, picsába az egésszel.

Viszont el kell ismernem, hogy mivel a film önmagában is recseg meg ropog, a kislány személye - minden előzetes ellenérzésem dacára - nem igazán lóg ki belőle. Nem egy magas filmkészítői értéket sütöget Shyamalan, úgyhogy a nyomokban borzasztó párbeszédei és suta rendezése közé belesimul a kislánya szerepeltetése is. Hogy milyen szájízt hagy ez az ötlet (meg az, hogy a másik kedves lányából pedig történetesen rendezőt akar faragni), azt most inkább nem ereszteném bő lére.

Inkább némi pozitívum: nem egy moziba való, igazi film a Trap, inkább valami húsz-husznöt évvel ezelőtti tékás utánérzése van, csak akkor még a profilozó szemszögéből csinálják meg, akit Morgan Freeman játszik fedorában-ballonkabátban. Mindemellett bevallom, lyukas és nevetséges voltában is szórakoztatott a film. Egyáltalán nem olyan érzés volt nézni, mint a Watcherst vagy az Oldot, hogy "légy szíves, öntsél ólmot a szemembe-fülembe, csak ne kelljen ezt a szart végignéznem," nem. Nézem a filmet, lassan összeérnek a szálak, minden eléri a kis konklúzióját, és akkor "te jjjó isten, hogy lehet még ennyi hátra belőle?"

Nem nagyon néztem előzetest, csak amikor kénytelen voltam rá a moziban ülve, úgyhogy nem tudom, mennyire ment bele a marketing az önspoilerbe, de én nem tudtam róla semmit. Így engem maximálisan váratlanul ért a film teljes második fele. Akármilyen elképzeléseim is voltak azt illetően, hogy legalább a következő tíz percben merre fog haladni a sztori, mindet felülírta.

Hogy így, jól van, akkor most hazaviszi a popsztárt és jó Shyamalan módon kiderül, hogy minimum anyukával, de inkább az egész családdal együtt követte el a szörnyűségeit, és akkor majd izgulni kell az énekesnőért... nem.

Jól van, akkor alagutas-kommandós egyenruhás trükkel (csak zárójelben jegyezném meg, hogy aha persze) elcsaklizta a csajt a limuzinnal, majd most viszi kikötözni-megszurkálni, most kell izgulni érte... megintcsak nem. Ráadásul ki is szökik a sofőrülésből, amit nyilván senki nem látott a limó körül összegyűlt negyvenhat ember közül (ahaaaa peeeersze).

Fenntartották a figyelmem az olyan debil hülyeségek, mint pl. hogy képes a film megtenni az énekescsajt főszereplőnek húsz percre, aztán olyan hirtelen szakítani vele, mint ahogy belekapaszkodott. Ez váratlanul ért, hiszen a semmiből jött, és épkézláb mozi nem csinál ilyet, mert nem tudja hihetően előadni. Szerencsére zseniális M. Night Shyamalanünk már réges-rég nem hajlandó ilyesféle béklyóknak alávetnie magát. Holmi hihetőség, meg kétkedés felfüggesztése? Ugyan már, inkább majd utólag visszavág a hiányzó bicikliküllőre, és hidd el, hogy négy masodperc alatt kiszedte a csóka a drótot a helyéről, miközben húsz kommandós figyelte, és senkinek nem tűnt fel.

Csodás parasztvakítás, kitűnően szórakoztam rajta. Olyasmi érzés volt nézni, mintha egy bűvészt látnál, aki már bőven túl a csúcson elkezdi előadni régi nagy trükkjeit, de közben három percet nem bír ki belebakizás nélkül. Közben meg a karizmája (ami jelen esetben az egyre marhább csavarok, és egy felemás script ellenére is működő Josh Hartnett, akit csak dicséret illet) így is elviszi az egészet a hátán annyira, hogy egynek nagy duzzogva elmenjen az előadás.

Ennyit tud a Trap. Nem egy igazi film (szerintem a Kopogás az volt), de cserébe nem is egy élvezhetetlen futószalagmoslék (Old, és a többi).

A legkétezerhatabb film, amit valaha láttam. Kegyetlen bunkó macsóság, rosszul öregedő, szarrá vágott, lövős-káromkodós borzalom.

Imádtam.

Breaking Bad

Csak röviden, hiszen tisztában vagyok vele, hogy késve érkeztem a bálba: kívánni sem lehet többet, jobbat.

Ez az egyik legerősebb, mindamellett legszomorúbb sorozat, ami valaha készült, ebben biztos vagyok. Minden nagy szót megérdemel, és még annál is nagyobbakat. Az utolsó évad, főleg az első fele csillagászati magasságokban szárnyal, tömény tökély minden egyes része. Egy ünnep végig. Vince Gilligan úgy érti és érzi az emberi pszichét, ahogyan csak rendkívül kevesen, és az, hogy egy ilyen ember showrunneri pozícióba keveredett, maga a csoda.

Zseniális volt végig mindegy egyes főszereplő, Anna Gunn méltó női lead Cranston mellé. Kizárólag dicséretet érdemel, nem pedig azt a mémesedést, amit szegény a szerepért kapott.

Most fel lett adva a lecke, de rendesen, hogy mégis milyen sorozatot nézzen ez után az ember... amíg eszébe nem jut, hogy történetesen akad csekély hat évadnyi Better Call Saul. Hát akkor hajrá!

Azt írni, hogy semmivel sem rosszabb ez, mint a Covenant, sajnos nem az a dicséret, mint aminek szánod. Főleg, hogy a következő mondatoddal egyet is értek: szerintem is a nagyjából ott körül mozog minőségben a mozi. Innen nézve kicsit jobb, onnan kicsit rosszabb.

Külcsínben például piszkosul erős a Romulus, ezt hülye lennék tagadni. A facehuggerek és a tudományos tiszt a két gyenge pont (ez utóbbi elég csúnyán volt megoldva, de a vizualitás legalább megy a koncepció nívójához), ezeket leszámítva azonban szenzációsan jól néz ki minden kül- és beltér, díszlet és kellék. A dizájnerek, berendezők és CG-felelősök bizony megdolgoztak a pénzükért, és minden elismerést megérdemelnek.

Kezet foghatnak a zeneszerzővel és a színészekkel, mert ők is hozzák a kötelezőt.

A gond viszont az, hogy számomra, szerintem 99%-ban nem ezeken az embereken áll vagy bukik egy film, hanem az írón és a rendezőn. Felőlem lehet bármilyen audiovizuális csemege a Romulus és játszhatnak akármennyire is jól a színészek, attól ez még egy trendkövető, gyenge közepes sztori marad kétdimenziós sablonfigurákkal, hatástalanul és ostobán elmesélve. Szóval sikeresen megette a fene az egészet.

Nem tudom felérni ép ésszel, hogy ilyen karakterek, akik tudomásul vesznek egy veszélyforrást (vissza-visszatérő gravitáció), majd öt perccel később megsérülnek, mert kényelmes módon elfeledkeznek róla, hogy kerülnek vászonra 2024-ben. Mondjuk az egész faszi megérne egy misét, egy ilyen túlmozgásos bully trógert nem lehet komolyan gondolni egy ilyen filmben. Ez nem szint. Túljátszva, B-filmben, ahol baltás gyilkos elől szaladgálnak tangás lányok az erdőben, ott igen, de itt ez szánalmas. És ugye ennél a gravitációs húzásnál nem a zárás izgalmi kavalkádjában vagyunk, hogy kapkodni kelljen, hanem épp beértünk a mozi középső harmadába.

Ha már időzítés, szerintem megállja a helyét a kijelentés, hogy a Covenant sem követett el olyan szentségtörést, mint amilyet a Romulus rögtön az első percében meghúz.

Látod, hogy ROMO, és elkezdesz Scrabble-özni fejben, hogy mi lehet ez? A Romulusban ezek a betűk nincsenek meg ebben a sorre... Ó bazki, visszamegyünk a Nostromóhoz? Ne már, én értem, hogy zsákutca volt az utóbbi kettő próbálkozás, de komolyan az eredeti filmig kell visszaszaladni, ez a megoldás?

Na de ugyan ne legyek már ilyen, hát a brantért kell temetni egy filmet az első percében! Az ilyen morózus seggfejekből lesznek a Gran Torino-beli vén keserű Clint Eastwoodok.

Akkor lendüljünk is tovább. Ez nem volt egy szimpi húzás, de még semmit nem láttam az alkotói kompetenciákból. Ki tudja, mit tartogat még a hátralé... és aztán visszahozzák Ian Holmot a sírból pusztán azért, hogy belökhessék az uncanny valley mélyére, ne már. Meg aztán jönnek a büszkén, teátrálisan ellőtt híres mondatok, és nem értem, mi zajlik. Szerződés köt mindenkit a Disney-nél, meg sem próbálhatnak saját lábakon megálló filmet készíteni, hogy mindenképp bele kell szuszakolni az ilyesmit olyan franchise-okba, amikre ez a Force awakens-féle prosztó fan service egyébiránt nem jellemző? Vagy csak egyszerűen ötlettelen, inspirálatlan és fásult emberek keze munkája a történet? Ha ez utóbbi, akkor miért nem küldték el őket a producerek a francba, és vártak egy jobb ötletre?

Neill Blomkamppel szemben ezt meglépni senkinek nem okozott különösebb lelki törést.

Szóval adott egy sokadik rész, ami rögtön retconálja a sorozat kiinduló pontjának lezárását, majd pedig úgy kopizza le a Feltámad a Halál végét, hogy azt egyrészt kilométerekre előre látod, másrészt pedig szabadjon megjegyeznem, hogy az a film a maga idejében derékba törte az Alien-mozikat, és hét évre parkolópályára küldte a szériát. Kurva jó követendő példát sikerült találnia a tisztelt alkotóknak.

A film eleje felé volt egy olyan alaptalan feltételezésem, bár inkább csak vágyvezérelt ábrándom, hogy hátha nem csupán a későbbi filmek minőségét emelik át ide az alkotók, de ha már olyan kétségbeesetten kapaszkodnak A nyolcadik utashoz, talán bárminemű írói, stílus- vagy tartalombeli fogást is villantanak, amit nagyobb kunszt kivitelezni a "nesze itt van a very legelső xenomorph '79-ből, örüljél!" szintnél. Pl. idővel ki fog derülni, hogy szegény sótlan főszereplőnk igazából nem is a főszereplőnk - hogy inkább az (amúgy a dögök számára érdektelen) android, vagy a film elején sokat mellőzött várandós csaj lesznek igazából a főszerepben. Mint annó, most is hamar elpatkol, akit főhősének gondol a néző, aztán előlép Andy, akit nem vesznek célba a szörnyek, és érdekes dinamikát szül, amint meglátjuk, mennyire tud/akar humánus, segítőkész, önfeláldozó lenni. Vagy ha Fassbender után nem akarják túl androidcentrikusra venni (amit megértenék), inkább a terhes csajszi keményít be, ahogy az óvó anyai ösztönei rákényszerítik, hogy krízishelyzetben megemberelje önnön kis magát...

Aha, lószart. Ilyesfajta fortélyokat nem érdemes várni, mert a Romulus egyetlen létező módon tud reflektálni korábbi, minőségibb munkákra: úgy, hogy a pofádba tolja azok emlékezetes elemeinek mását. Meg se merem említeni, hogy lenne igény némi finom mítoszbővítésre, úgy egyébiránt. A lore-ban pl. tátong egy űr, amire igazából sose kaptunk választ, méghozzá, hogy hogyan is lesz a kis szarosból órákon belül kifejlett, kétméteres gyilkológép. Ám úgy érzem, a falra szerelt vaginakeltető nem vitt közelebb a megoldáshoz. De ez van, meg csendes osonás közben több ízben is pofázó karakterek; meg karakterek, akik kihúzzák a jégakkut, aztán nekiállnak semmittenni ahelyett, hogy kijáratot keresnének a helyiségből, vagy mondjuk kinyitnák a kis szemüket és tájékozódnának azt illetően, voltaképpen mit is volt annyira szükséges fagyasztásban tartani, hogy az olvadásra azonnal beindul a riasztó. Ez a film ősi horrorfilmes hagyományokat követve nem tartja túl sokra a nézőjét, de cserébe nézd, itt van az első alien, meg Ash! Még a szigony is kilóg a felkoncolt dögből, és ez a robot ugyanúgy félbe van szaggatva, plusz gyanúsan is viselkedik, hát nem kurva jó?

Nem az. Ha járnák a saját ösvényüket, ha le tudnának forgatni egy önmagában erős filmet, az lenne a kurva jó.

Ugyanitt filmötlet eladó: óvodások megveszik Monet aláírásának kizárólagos licencét, és azzal szórakoznak, hogy a délutáni pihenőjük alatt összehozott firkáikat megpróbálják autentikus darabokként eladni.

Amúgy van egy olyan érzésem, hogy ha képes távol maradni tőlük, Ridley Scott renoméjára úgy fognak hatni az ehhez hasonló jövőbeni Alienek, ahogy Lucaséra hatottak az újkori Star Wars-részek.

Újabb évtized, újabb gyalázatos Alien-film.

Idén múltam harminc, ami azt jelenti, hogy akárhogy is nézem, az utolsó jó Alien még a születésem előtt készült. Kezdem elfogadni, hogy a következő élvezhető darabot már talán meg sem élem.

Nem kopott a film nimbusza az első megtekintés óta eltelt három évben, sőt.

Továbbra is fájdalmas, szorongáskeltő film. Ha pedig érdekel a hatalom, mint mindenkori absztrakció természete, én azt mondom, érdemes adnod egy esélyt a Der Hauptmann-nak, mert hiába támaszkodik az egyik legnagyobb világégésre - és azon belül is egy konkrét, megtörtént esetre -, a film mondanivalója sokkal univerzálisabb annál, mintsem hogy be kéne szorítani a világháborús keretek közé.

Innentől kezdve a film témáiról fogok körmölni, no meg arról, én magam hogyan értelmeztem az üzeneteit. Nem lesz konkrétan spoileres - egyetlenegy jelenetet, a filmhez magához történetileg kevéssé kapcsolódó, stáblista alatt futó három percet kivéve, úgyhogy ha nem láttad A századost, akkor is nyugodtan olvasd el a lentieket, illetve legfőképp azt tudom ajánlani, hogy nézd meg a filmet, és írd le Te magad is, hogy tetszett, és adott-e Neked valamit!

Szóval, mintha A király új ruhája testvérmeséje lenne a mozi; ugyanazt a koncepciót az átellenes sarokból indulva járja körül. Érdekes az a történet, mely szerint a hatalom a társadalmi berögződéseknek, idomítottságnak hála a hatalmi jelkép látványa nélkül is megmarad, egészen addig, amíg egy erre kondicionálatlan generáció meg nem kérdőjelezi azt.

A százados megfordítja és felrázza a kiindulópontot, mert az alapvetése szerint egy szürke senki kerül a hatalmi jelkép birtokába, méghozzá egy olyan különleges pillanatban, amikor a társadalmi berendezkedések az utolsókat nyögik. És látván e jelkép adta kiváltságokat, ez a szürke senki bizony nagyon hamar elkezdi demonstrálni a jelkép adta hatalmat, belevág a feltételes reflexek kiépítésébe.

És akkor innentől tematikai spoilerek.

Nem sokat látunk a dezertőr közlegényből, úgyhogy talán nem teljesen egyértelmű, milyen emberrel is állunk szemben. Ám van egy olyan sejtésem, hogy nagyjából mindegy is, boldog békeidőben miféle erkölcsi bajnok lehetett a főszereplőnk. Nem nagy megfejtés önmagában, és mégis: a film egyik üzenete számomra, hogy a hatalom úgy viszonyul az emberi jellemhez, ahogy a rozsda a vashoz, a kaszinó a zsugáshoz; azaz minden ellenirányú igyekezettől függetlenül mindig az előbbi nyer, felemésztve az utóbbit. Ez nem egy óriási megfejtés, vótmá' sokszor - az viszont újdonság lehet, hogy ezt a tézismondatot mennyire kihangsúlyozza A százados, illetve mennyire nem tűr ebben ellentmondást.

Nem pusztán azt mondja, hogy a hatalom korrumpál, hanem azt, hogy a hatalom sejtésének egy apró szikrája is képes kimozdítani a világot a látszólagos egyensúlyából, és az emberi jellem képtelen ellenállni a legcsekélyebb mértékű kísértésnek is. Ráadásul nagyon meggyőzően érvel a film mindezen gondolatok mellett, úgyhogy kurva kellemetlen élmény végignézni.

Ez nem pusztán a főszereplőn érhető tetten, hiszen mellékkarakterek egész sora segítségével mutatja be Robert Schwentke, hogy mit vált ki a hatalom a saját környezetéből. És hát van itt minden, a gyáva meghunyászkodástól az önbecsapáson át az önző haszonszerzésig. Ki-ki eldöntheti, hogy gondolkodás nélkül elfogadja a hatalmat, tartását és elveit elnyomva megtagadja az ellenállást, vagy, felismerve a benne rejlő lehetőségeket, ugródeszkának használja saját céljai eléréséhez. Ez pedig a film második, kevésbé körüljárt mondanivalója: a hatalom nemcsak a saját jelképének birtokosát, hanem minden olyan embert is korrumpál, aki kapcsolatba lép vele, és a rá adott reakciója nem merül ki az alkuképtelen lázadásban. A hatalom egy burjánzó betegség, amivel szembeni ellenállásra minden valamirevaló közösségnek meg kell találnia a módot, különben előbb vagy utóbb belülről rágja, zülleszti, rohasztja szét, akár a rozsda a vasat.

Ennek tudatában pedig különösen zavarba ejtő a film stáblistája. Első nézésre nem igazán tudtam hová tenni, és inkább tűnt olcsó trollkodásnak, mint bármi értelmesnek. Aztán most másodszorra azt hiszem, megértettem. Éjsötét üzenetet hordoz a jelenet, amelyben - ha hihetünk a rendezőnek - egyszerű járókelők, és nem beavatott statiszták szerepelnek. Akik megijednek öt-hat náci egyenruhától, és feltétel nélkül engedelmeskednek a viselőiknek. Manapság, a jelenkorunk egy átlagos városkájában.

Hogy létezik, hogy az itt-ott bámészkodó polgárok nem rendeződtek tömeggé és verték agyon a stábot e kísérlet forgatása közben? Hogy nem volt senki, aki ellentmondást nem tűrve elküldte volna őket a bús picsába?

Aztán belegondoltam, és be kellett ismernem, hogy ha teljesen őszinte szeretnék lenni, ebben a helyzetben valószínűleg én magam sem merném felemelni a hangom. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érezném magam, és azt hinném, a legfájdalommentesebben úgy tudnám megúszni a jelenetet, ha együttműködöm, és alárendelem magam a tekintélynek. Önmagam vigasztalására szeretném azt hinni, hogy amennyiben nem velem történne ez, hanem külső szemlélőként látnék ilyet, akkor közbelépnék, de... őszintén szólva, vannak kétségeim.

A stáblistát megelőző bő két órában, majd pedig a stáblista alatt is egy-egy gyáva, atomizált, széttartó társadalmat mutat be A százados, no meg azt, hogy a pofátlan tekintélyelvűség mire képes ezen viszonyok között. A Te és az én, mindannyiunk kárára.

Van mit tanulnunk és megfogadnunk belőle.

Nem tudok haragudni erre a filmre. Nem túlzottan élvezetes kis mozi, viszont sugárzik minden képkockájából, hogy ezt valaki így, ebben a formájában el akarta készíteni; süt belőle az akarat. És függetlenül a végeredmény minőségétől, ezt szerintem érdemes értékelni.

Az más kérdés, hogy ezt a kendőzetlen gótikus romantikázást nincs ember a világon, aki tippre csak egy nagyon szűk réteg tudja magáénak érezni. Annyira megmosolyogtatóan komolytalan a Miller's Girl a felfokozott érzelmű költői kinyilatkoztatásaival, hogy az már valóban kínos, és úgy hat az egész sztori, mintha - és akkor most gonosz vagyok - egy végzős gimis osztály rút kiskacsája ábrándozta volna össze, fél kézzel a takaró alatt, a másikban pedig a Mary Shelley-összessel.

Az irónia lencséjén át nézve amúgy a film nagyon könnyen lecsúszik, és végig szórakoztató. Nem kis részben azért, mert egyébként a mérleg másik nyelvén Jade Halley Bartlett tök jól helytáll a kamera mögött. Tud színészt vezetni, tud pattogós párbeszédet írni és felvenni, valamint annak rendje s módja szerint meg tudja teremteni és tartani a feszültséget, úgyhogy nagy bajok igazából nincsenek. Csak le kéne tekerni a negédes tinidráma-o-métert, mert az alkotó tudása amúgy en bloc mintha meglenne ahhoz, hogy befusson filmrendezőként. Ha már sikamlós ponyva stílus, valami bőven korhatáros erotikus krimi-thrillert még szívesen meg is néznék tőle, persze ha a műfaj nem kopott volna ki úgy húsz éve a mainstream filmgyártásból.

Ezzel sajnos egyet kell értenem.

Kb. fél éve futottam bele a Neon gerillamarketingjébe YouTube-on, és az első, fél perc körüli spotok óta rajta volt a radaromon a Longlegs a promók bőr alá mászó hangulatával. Pláne elkapott a hype az elmúlt hetekben, aztán a moziterenben azt éreztem, nagyon sokáig klappolt is minden... majd úgy félúton a film kihúzta a saját méregfogát.

Longlegs inkább volt egy zavarodott kettyós, mintsem hátborzongató rém, a satanic panic-kel riogatás pedig nálam még szinte soha nem szült félelmetes horrorfilmet. Most sem.

Nagy kár érte, ahogy Nic Cage-ért is. Kihozta, ami a szerepben volt, de Perkins ebbe írhatott volna akár többet is.

Nagyon szerettem volna szeretni ezt a filmet, és egyfajta óvatos bizakodással ültem le elé Michael Sarnoski személye végett. A Pig az egyik dobogós nagy kedvencem az elmúlt évekből, de hiába; sajnos nem jelent semmiféle kiindulási alapot egy tökéletesen levezényelt intim dráma a Quiet place feszkós horror koncepciójára nézve.

És hát... ja.

Nagyon szurkoltam a rendezőnek, hogy sikerrel vegye a nagy pénzes, franchise-os hollywoodi stúdiófilm akadályát, és annál fájóbb látni, hogy milyen pocsék munkát végzett.

Nagyjából semmi nem működik ebben a moziban onnantól, hogy lepottyannak a dögök az égből, ami úgy kb. a huszadik percben megtörténik. Itt kéne beindulnia a dolognak, de Sarnoski egyszerűen nem a megfelelő ember ide. Amennyire érti a finom, elfojtott traumákat, annyira fogalma sincs arról, miként is kéne kommersz horrort rendezni, avagy feszültséget teremteni, meglepni, szorongatni.

Így a világ legnyilvánvalóbb zsákutcáiba gyalogol bele a Day One, de olyan gyanútlan ártatlansággal, mintha nem csak horrorfilmet úgy általában, de még konkrétan a sorozat első részét sem látták volna az alkotói. Hogyan lehetséges ez? Nem értem.

Az első részben még megvolt az a tudás, hogy tetemes ágyazás nélkül nem lehetséges átélhetően elmesélni ezt a történetet, úgyhogy olyasmire is figyeltek az alkotók, mint pl. hogy csak és kizárólag homokkal beszórt ösvényeken közlekedjenek a karakterek, máskülönben özönlenek a dögök és vége a dalnak. Tudod, nem pusztán jó, de őrült módon éles a hallásuk, úgyhogy lehetetlen túlbiztosítanod magad ellenük.

Rakjuk már ezt amellé, ahogy ebben a filmben
kb. felvonulást rendez fél Manhattan a mentőhajók felé abban a hitben, hogy nem lesz semmi baj.
Miért érezték kötelezőnek, hogy ekképpen inzultálják a nézők intelligenciáját? Ha már itt tartunk, mi a megveszekedett kénköves pokolért viselsz élére vasalt nadrágot, inget és nyakkendőt, amikor a tyúkszaros életedért kell szaladnod, lopakodnod, kúsznod és másznod? Hamar a bajusz alatti bazmegolások filmje lett ebből.

Aztán ugye itt van a jól ismert horrorfolytatás-átok, nevezetesen hogy valamiért azt gondolják az alkotók, a kezdeti maroknyi (és ritkán megmutatott) fenevad által kiváltott elborzasztó sokkhatást azzal lehet fokozni, ha folyamatosan premier plánban mutatnak nekünk tizenhúsz ilyen szörnyet, ráadásul napfényen. Aki ebben hisz, az ne rendezzen horrorfilmet. Pont.

Olyasmikbe bele se menjünk, hogy mennyire semmi értelme nem volt New Yorkba rakni a sztorit. Egyáltalán nem használja ki a várost a film, játszódhatna Szegedtől Tokióig bárhol, halál mindegy. Pedig lett volna ám dolga ezzel is, meg aztán a mitológiával is, főleg miután a második rész belevétkezett a palacsintába ezzel a vizes megfejtésével. Semmit nem villant a Day One, illetve bocsánat,
mutat valami lila spórás lószart, aminek a világon semmi, de semmi jelentősége nincs.
El is ment a kedvem attól, hogy folytassam, pedig lenne még mit, de minek?

Gyenge kettes a világ legaranyosabb cicája, meg a vákuumban működőképes utolsó perc miatt. És szomorú vagyok, mert szerintem Sarnoski nagy lehetőséget szalasztott el arra, hogy megmutassa, olyan filmes, akire érdemes komoly erőforrásokat bízni. Nehéz elképzelnem, hogy ez után a film után könnyebben megnyílnak előtte a produceri pénzcsapok, mint ez előtt.

Nagyon úgy fest, hogy Fábri Zoltán nem tudott hibázni.

Nyilván nehéz beleélnem magam, milyen lehetett a helyzet '66-67-ben; még talán nem voltak kőbe vésett, a második világháború utórengéseire vonatkozó filmművészeti alapvetések. És ez az ember bármiféle bevett formai előképek nélkül fogja ezt az alapanyagot, és az ábrázolásmód széles skáláját bejárja a bohém kabarétól a szürreálig úgy, hogy annak koherens és élvezhető film a vége, elképesztő.

Ez utóbbi, groteszkbe tartó elhajlás egyébként a kedvencem. A film legerősebb jeleneteit adja, és könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a rendező messze megelőzte vele a korát. Persze, mondom ezt úgy, hogy sem a korszak magyar, sem pedig a nemzetközi filmgyártásának nem vagyok a szakértője, úgyhogy ez inkább egy megérzés, mintsem tényekkel alátámasztott kinyilatkoztatás.

Mindettől függetlenül az asszociációra épülő játék, amivel a főszereplő traumáit elénk tárja az alkotó, valami csodálatos. Ahogy egy-egy mondattól, helyről, gesztusból kiindulva egy, a bűntudat súlya alatt megbomlani készülő elme különböző emlékei és lázálomszerű, cikcakkos rémképei között vágva ugrálunk, tényleg nagyon modernnek, fárasztóan hiú rendezői parasztvakításnak is tűnhet leírva. Ilyesmitől azonban itt nem kell félni. Követhető és érthető marad a narratíva a pokoljárás teljes hosszán keresztül, ráadásul szerintem ez egy olyan formai megoldás, amivel sikerült a szereplőt úgy bemutatni, ahogyan hagyományos, lineáris történetmeséléssel az csak nehezen lett volna lehetséges. Azaz a forma kiszolgálja a tartalmat, ahogy annak lennie ildomos, és egy pillanatig sem válik afféle öncélú európai művészkedéssé a dolog.

Akit érdekel az ilyesmi, nem mellesleg talán itt láthatja Az ötödik pecsét Bosch-képeket használó, alkoholmámoros jeleneteinek legközvetlenebb előképét a rendezői életműben. Bár tudom is én, meg kéne néznem az összes Fábri-filmet, hogy ezt magabiztosan ki tudjam mondani... és meg is lesz az, előbb vagy utóbb.

Furcsa ez a film egyébiránt önmagán túl is. Itt lentebb is előkerült, hogy finoman szólva sem nyűgözte le kora közvéleményét, Páger Antalt szemrebbenés nélkül háborús bűnösnek titulálták Velencében, illetve Aczél Györgynek sem tetszett a film. Ennek ellenére mégis elkészülhetett, és számomra legalábbis furcsa, hogy egy Húsz órát zökkenőmentesebb volt összerakni a hatvanas évek Magyarországán, pedig az aktuálisabb gondolatokat fogalmaz meg egy aktuálisabb berendezkedés ellenében. Úgy érzem, lehetnek itt kevéssé feltárt, vagy legalábbis kevéssé köztudott részletek és összefonódások a háttérben.

Ha pedig összefonódások, engem személy szerint minden elfogyasztott Fábri-filmmel egyre inkább érdekel, ez az ember mégis milyen kompromisszumokat volt kénytelen megkötni, hogy ilyen filmeket készíthessen. Sajnos nem tudok annyit a korszakról, amennyit illene, de ez már a többedik olyan filmje, aminél felmerül bennem a kérdés, hogy mégis miért nem gáncsoltak, tiltottak, fosztottak meg minden lehetőségétől egy ilyen alkotót.

Egyúttal szöget üt az ember fejébe az ábránd, hogy mit meg nem adna, ha lenne a jelenkornak is egy Fábri Zoltánja, aki ilyen minőségű mozikat forgathat a rendszer által megtűrten.

Mert ez az osztályzat úgy jó, hogy nyilvánvalóan erősebb minden más négyesnél, amit az elmúlt időszakban adtam. Viszont egy ilyen nívójú rendezőt ismerve óhatatlanul is magasabbra helyezi a lécet a néző, úgyhogy az ötösről lemarad az Utószezon. Leginkább A vörös nő alakja miatt, amit már szintén említettetek lejjebb.

Nem is annyira az alakítás felől fognám meg, mintsem inkább a karakter oldaláról, amit nekem nem sikerült a helyére tennem úgy istenigazából.
Úgy értelmezem, hogy menet közben átadta a korszellemnek megfelelő besúgós, "ki figyel meg kit"-hangulatú üldözési mániát, végezetül pedig kiderült, hogy az ő múltjában is akad brutális törés, de úgy éreztem, az alakja nem teljesen simult bele ebbe a filmbe, és javarészt nem értem, mit keresett itt.
Szívesen olvasnék rá vonatkozó alternatív megfejtéseket.