Emberke

Vannak azok az alkotások, amelyekről már az első percekben sejteni lehet, hogy valami különleges élményt fognak nyújtani. A film képvilág, a jeleneteinek atmoszférája, a vágások ritmikája, a színészek karakterformálása, s minden egyéb dolog azt sejteti, hogy nagyszerű, fontos művet láthatunk.

Így voltam, vagyok a Larry c. filmmel. Tegnap este néztem meg.

Elemi erővel nehezedett rám a film minden kockája, pillanatról, pillanatra préselt össze, azonban a végén valahogy én katarzist éreztem. Erről azonban később.

Már az elején, az első pár perceket követően valahogy sejtettem, hogy igazán különleges utazásra visz majd a film. (Jó szokásomat megtartva, erről a filmről sem olvastam előzetesen semmit. Természetesen a „periférikus látásomban” olykor-olykor beúszott egy-egy pozitív visszajelzés de a mű egészéről nem olvastam kritikát, elemzést.)

Borsod (sajnos játszódhatna máshol is ez a történet, de Borsod, az északi régió valahogyan még is emblematikus toposza, vagy valamilyen fajta kvintesszenciája, mágikus hívó szava lett szegénység, a nyomor és a betokosodott sorosok körülírásának, érzékeltetésének.) Szóval a periféria, a vég, a zsákutca. Innen kell/kellene kiküzdenie magát a nyomorban vagy annak szélén tengődő tömegeknek. Ha fiatal vagy azért nagyon nehéz, ha meg korosabb, akkor meg éppen azért. Természetesen a film nem Borsodról szól. Úgy vélem, hogy nem is, vagy nem egészen a szegénységről, és kitörési lehetőségek hiányáról. Sokkal inkább és mindenekelőtt egy traumatizált sorsról, a szív és a lélek legmélyéig hatoló, azokba belemaró sorsról, felnövéstörténetről.

A szegénység, reménytelenség és kiúttalanság ugyan az alkotás fontos és nem elhanyagolható keretét adja, azonban a főmotívum még is csak a traumák sorát elszenvedő, azt magában cipelő főhős élete, magára találása és eszmélése, felnövése.

Mit is kezdhet egy ilyen közegben, egy bántalmazott, agyontraumatizált, minimális szociális kötődéssel rendelkező, így támogató közeg nélkül maradó fiatal? Egy olyan fiatal, aki az elszenvedett, fájdalmas traumái miatt súlyosan dadog. Nincs sok választás. Marad az alkohol, vagy más bódítószer, ami hamis módon ugyan, de rózsaszínnek hazudja a világot, vagy marad a befelé figyelés.

A film főhőse a befelé figyelésnek, az önmegismerésnek, a traumafeldolgozásnak azt a módját választotta, amelynek során az ember kibeszéli, kiénekli, ez esetben kirappeli és kiordítja, kiüvölti magából a mélyen ülő, tonnányi fájdalmait.

A rappeléssel való magányos, mások előtt titkolt próbálkozásait egy szerencsétlen eset után néhány srác megismeri. Így talál barátokra, olyan társakra, akik a szegénységük és/vagy éppen az etnikai hovatartozásuk miatt vannak és léteznek a társadalom peremén. Olyan emberekre, akikkel sorsközösséget érezhet, akik elfogadják, akik bíznak benne. Tőlük kap először pozitív visszajelzést, bátorítást, támogatást. Sok olyan lelkiüzemanyagot, amely sokak számár adott, azonba a film főhőse mind ettől eddigi élete során súlyosan meg volt fosztva.

Továbbá olyan embertől kap odafigyelést, törődést, érzékenységet, akitől nem remélt semmit.
Nagyon szikár alkotás. Nem csak a mű dramaturgiája teszi nagyon szikárrá és feszültségtelivé az alkotást. A film képivilága, a sok közeli, arcon, tarkón eljátszó kézikamerás felvételek, a gyors és zaklatottütemű vágások jelentős mértékben járulnak ehhez hozzá. A környezet szociografikus, még is érzékeny, nem nyomorpornóba hajló ábrázolása az én lelkemhez nagyon közel áll. Mint ahogyan az is, hogy a film szintén számkivetett, roma mellékszereplőit sem sztereotíp szociozombikként ábrázolja a film.

A film három főszereplője briliáns. A főhőst alakító Vilmányi Benett lenyűgöz a játékával. Teljes átlényegülés jellemzi a karakterformálást. Ebben az alakításban semmilyen túlzás, póz, ripacsság és túltolás nincs. Szikár, mint maga a film, s megrendítő, mint maga a történt. Az apát alakító Thuróczy Szabolcs is bámulatosan hozza az autoriter, passzív-agresszív és agresszív apát. Szandtner Anna pedig finom érzékenységgel alakítja a kiszolgáltatott, jobb sorsa (természetesen mindenki érdemes a jobb sorsa) érdemes nőt.

Mint, ahogyan fentebb írtam is, én a végén katarzist éltem meg. Ugyan a főhős, a mellékszereplők szociális-egzisztenciális helyzete ugyan egy jottányit sem javult, de a főszereplő a tonnányi lelki terheiből valamit le tudott tenni. Én ezt rettentő fontosnak, meghatározónak, katartikusnak érzem.

A film elejétől kezdve egyre növekvő gyomorgörcs és gombóc a torokban érzés, s folyamatos könnytörülgetés volt. Mélyen megérintett, fejen, pontosabban lelken ütött a film. Azonban film végén láttam olyan mosolyt, amelyre életem végéig emlékezni fogok…A tavalyi év egyik, ha nem a legjobb magyar drámája.

Szavak előtt, szavakon túl…

Egy kedves KT-tag: macready javaslatára néztük meg az alkotást. Nagy hála és köszönet érte.

Beszédes, sokat mondó, sokat adó, a lelket egészen mélyre húzó, azt rendesen megdolgoztató film. Kevés beszéd, sok, finom, érzékeny rezdülés, sokat mondó pillantások, árulkodó gesztusok. A meg nem fogalmazott mondatok, ki nem mondott szavak ereje ott bujkál a film minden képkockájában. A fajsúlyos problémát, a személyes drámát érzékeny, leheletfinom módon bemutató alkotás.

Adott egy sokgyermekes, szegénységben élő vidéki család, melyben kevésbé dominás kötőanyag a bensőséges érzelmek kimutatása, a gyengédség, az odaadó szeretet különböző megnyilvánulási formái, s azok megélése. Nem csak a környezet, nem csak a lakásbelső, de a légkör is rideg, de a családban uralkodó viszonyai, kapcsolatok is. Úgy tűnik, hogy azok sem voltak nyíltak, sosem égtek magas lángon, vagy már régen kilúgozódtak, elporladtak. Minden teher az anya vállán van, aki belefásult már belefásult mindenben, s nem a gyengédség és a simogató, óvó-védő szeretet jellemzi a viselkedését. Az apa még hozza a tesztoszteron macsót: iszik, félrelép, s még annyi szeretet megnyilvánulásra sem képest, mint az anya. Szóval egy szinte űrhideg érzelmek…Egy ilyen miliőben éli mindennapjait a család legkisebb lánya. A finom, gyermeki lelkével erre a családdinamikára és légkörre a kívülállással, s még inkább a szótlansággal, csendességgel reagál.

Ebből lélekállapotból húzza őt ki egy új helyzet. Az, hogy a nyáriszünet idejére – egzisztenciális okok miatta (is) egy másik városban, az anya unokanővérnél tölti a nyarat.

A főhőst alakító kislány játéka zseniális, csodálatos, magával, lélekmarcangoló. Nincs benne túlzás, nincs bennem fölöslegesség. Letisztult, érzékeny. A nagynénit és a nagybácsit alakító színészek is nagyszerűek. Minimalista játékukban, minden gesztusokban ott munkál a törődés, az érzékenység, a szeretet.

A rendező biztos kézzel vezeti a színészeket, jól megkomponált, bár szerintem nem hibátlan a dramaturgia. Ennek ellenére is nagyon-nagyon belemar az ember lelkébe ez a történet. Jó, hogy a dramaturgia igazodik a történet fő motívumához, lassan-lassan, ráérősen és kellő empátiával fejti fel, mutatja be a részleteket a rendező. Ez az alkotás kiváló példa arra, hogy a szavak előtt, s a szavak túl, olykor ( vagy mindig) többet tudunk meg egy adott helyzetről, személyről, mintha valaki, vagy éppen az érintett személy beszéd formájában mondaná el a történetet.
A finom, érzékeny, félszeg pillantások, az elfojtott sóhajok, egy apró biccentés a fején egy, lassú ruhasimítás, a ki nem mondott, meg nem fogalmazott mondatok a legbeszédesebbek.

Igazi humanista film. Az embernek, az emberről, emberül…

A szavak előtt, a szavakon túl örök és megmásíthatatlan igazság: a szeretet gyógyít! A szeretethez nem szavak, hanem lélek, s apró tettek szükségesek.

A demokratikus paravánok mögött…

Pár héttel ezelőtt volt szerencsénk megnézni a művet. Előzetesen – szokásomhoz híven – nem olvastam el a vonatkozó kritikákat, elemzéseket. Itt a KT-n, egy-két, számomra fontos, iránymutató tagtárs visszajelzésbe olvastam bele. Azonban ez esetben is szigorú önmérsékletet tanúsítottam, ugyanis ezeket sem olvastam végig. Szóval nem engedtem a csábításnak, s picit sem akartam kitenni magam annak, hogy bárki is befolyásolja a filmmel kapcsolatos ítélet alkotásomat.

Úgy ítéltem meg, hogy várnom kell, hagy ülepedjen benne a mű, dolgozza meg a lelkem, a mentálhigiéném, a tudatom. Rendesen megszorongatott, megfacsart, s egyszerre tolt, nyomott a filmben felmerülő kérdések kapcsán világos, széles-mezőkre, árnyas-bokros csapásokra, vaksötét, éjszakai erdőkbe, kietlen tájakra. Egyszerre taszított a pro és kontraérvek irányába.

A mű játékidejét (nem tudom, hogy ez esetben megfelelő-e ez a kifejezés, ugyanis a film sok minden, de nem játék…) tekintve meglehetősen hosszú. Azonban nagyon érdekes, hogy egy picit sem érzékeltem, hogy két és fél órás művet néztünk meg. Nyilván ez azért lehet, mert végi fenntartotta az érdeklődésemet a film cselekménye, dramaturgiája, a színészek (főképpen, s kiváltképp a főszereplő) játéka. A mű filmnyelvi szempontból meglehetősen konzervatív ( jelentsen ez bármit is) stílusjegyeket mutat. Ez nem értékítélet, csupán leírójellegű megállapítás. Szóval sem a kamerakezelés, sem a fotografálás, sem pedig vágás tekintetében nincs semmilyen, különösebbnek, érdekesebbnek, izgalmasabbnak vagy innovatívabbnak ható megoldás.

Ennek ellenére is (vagy éppen ezért) beszippant film. Az egyes jelenetek, a fényképezés minden hagyományossága mellet is olyan atmoszférával telítettek, a történet, a cselekmények egyes szekvenciáihoz, a mű egész dramaturgiájához szorosan és szervesen illeszkednek, mondhatni szimbiotikus a viszony a képivilág és az elmesélni, bemutatni kívánt történet és a dramaturgia között.

A főszereplő játéka lenyűgöző, magával ragadó. Nagyon jól áll Cate blanchettnek ez az intellektuális szerepe. Mindenféle sallang, manír és túltolás nélkül, nagyon finoman építi fel a megjeleníteni kívánt karaktert.
És már a kellős közepén is vagyunk annak, amit szeretnék az alkotás kapcsán megosztani a nyájas KT olvasókkal. Személyes lesz. (Tudom, általában személyesebb hangvételűek az írásaim.)

Az ilyen és ehhez hasonló témájú művészeti alkotások nagyon éles tükröt tartanak elém. Éles és kíméletlenül őszinte tükröt mutatnak fel, amelyekbe sokszor kényelmetlen, néha pedig kifejezetten fájdalmas belenézni. Kényelmetlen és fájdalmas, hiszen önmagam legtitkoltabb, picit sem szeretetre méltó, sőt kifejezetten utált személyiségjegyeit pillanthatom meg azokban. Nem szekunder, hanem primer, saját jogon érzett szegyen lesz úrra rajtam akkor, ha a művek a személyiségem kevésbé értékes vonásaival szembesítenek. Azzal, hogy ilyen vagyok, sőt még ilyenebb. Továbbá azzal is, hogy újra és újra lépek bele ugyan abba a folyóba, s hogy nem tanulok az elkövetett hibáimból.

Miközben az ember igyekszik a zsidó-keresztény vagy a humanista értelemben jónak, erkölcsösnek, etikusnak, hosszútűrőnek, kegyesnek, nyitottnak, demokratikusnak, szolidárisnak, érzékenynek stb. lenni, ilyenné válni. Pontosabban sokan vívunk szinte örökösnek tűnő harcot önmagunkkal, rossz, érdes, tüskés, olykor másoknak, hegeket, horzsolásokat, begyógyíthatatlan sebeket ejtő jellemvonásainkkal, betokosodott viselkedésmintáinkkal.

Ez mű éppen erről, vagyis erről is szól. Adott egy intellektuális értelemben pallérozott, tehetséges, nagyon markáns jellem, mi több, világhírű művész. Mind ez azt is jelenti, hogy sikereinél, szakmai érdemei, közéleti megnyilvánulása okán (is) sokak számára erős referenciapont, aki számára alapvető igény az adott helyzetekre, viszonyokra, társadalmi kérdésekre vonatkozó erős, mondhatni reflektálás, azok analitikus értelmezése, megértése. Ezen túl elemi erővel munkál a főhősben az egyenlőségért, pontosabban az egyenjogúságért való elkötelezett és határozott kiállás. A filmnek keretet, irányvonalat adó pódiumbeszélgetés az origó. E beszélgetésben megfogalmazott, primer és áttételes módon jelenlévő értékek, irányelvek, morális, intellektuális maximák amelyek iránytűként szolgál(hat)nak a főhős, és a néző számára. Mint minden drámában, ebben a filmben is egy erős morális, etikai, erkölcsi kérdés, probléma lesz a történet, cselekmény vezérfonala. A film lassan bontja ki a főhős személyiségét, csak pici adagonként mutatja meg a főszereplő személyiségének bizonyos jegyeit. A film elején, s a történetnek keretet adó pódiumbeszélgetés - számomra nagyon szempatikus - woke szellemiségétől és társadalmi, morális értelemben érzékeny beszélőjétől, gender, művészeti, gender és művészeti kérdésekben programadó művészétől jutunk el az akarnok, autoriter jegyeket magán viselő, gátlástalan, amorális emberig.

A film egyik nagy erénye, hogy a felvetett kérdései kapcsán – nagyon helyesen - nem tolja az arcunkba a lehetséges válaszokat, megoldási javaslatokat. A műben érintett, körül járt kérdések nagyon sok „problémát” okoztak már nekem. Ezt nem panaszképpen írom le, osztom meg a KT közösségével. Pusztán azért, hogy jelezzem, kihangosítsam, - a magam számára is – hogy nem egészen tudom, hogy ilyen esetekben mit és hogyan kell tennie a közösségnek. Pontosabban milyen ítéletet mondjunk ki, s annak mik legyenek a lehetséges következményei. Fontos, alapvető kérdés, dilemma, hogy a végkép eltörölni vagy a megbocsátás és korrekció irányában visszük el az adott ügyet? Örökké munkáló kérdés bennem, hogy mit tegyünk a Márton Lászlókkal, az Eszenyi Enikőkkel? Hol van a határ a jogos és elvárható „büntetés” és a bosszú között?

Megannyi kérdés, amelyt az élet, illetve ez a mű szült bennem… gondolkodom…sajnos nincs instant válaszom…

Fontos észben tartanunk, hogy a demokratikus paranvánjaink mögött ott él a zsarnok is…

Imádom ezt a filmet. A szereplőket, a hangulatát, annak a kornak a hangulatát, amelyben film játszódik (a kor politikai viszonyairól itt ne essék szó, sarkos véleményem van róla...). Szóval egy remek film, színészóriásokkal. A film címadó dalát gyakran dúdolgatom.... Javaslom továbbá a Szerelemcsütörtök című filmet, vagy a Kár a benzinért.

Barátság, szerelem?

Mindig is érdekelt, hogy milyen minőségi különbség van a barátság és a szerelem között. Van-e, s ha igen, akkor milyen - éles vagy elmosódó - határ a két kapcsolati forma, a két érzelmi állapot között. Véleményem szerint, nem mindig könnyű erre a kérdése karakteres választ adni.

(Apró lábjegyzet: egészen régen, kb. 25 évvel jártuk körül ezt a kérdést az egyik barátommal. Ő akkor még nem volt házas, de egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban volt, míg én, akkor még az első házasságomban éltem. Azt igyekeztünk megérteni, hogy ha van az embernek egy társa, szerelme, akivel a legintimebb és legbensőségesebb viszonyban van, vagyis a szó bizonyos értelmében barát is, akkor miért van szükség még egy vagy több olyan személyre, akivel szintén barát (és nem haveri) viszonyban vagyunk, s vele, velük kölcsönösen megosztjuk a legmélyebb érzéseinket, gondolatainkat, esetleg titkos vágyainkat, kínzó dilemmáinkat, örömeinket. Nehéz választ, s főleg egyértelmű, egzakt választ a választ adni erre a kérdése. Ha egyáltalán…)

A mű ezt a kérdést, dilemmát is újra felszínre hozta bennem. Ezzel párhuzamosan pedig sok más gondolatot, érzést is. A film első percei magasba emeltek, puha felhőkre fektetettek, hogy a múltam apró momentumait, életképeit nézzem meg újra, s hívjam azokat elő a lelkemből, a tudatom és az emlékeim mélyéről. Jó volt látni ismét a szikrázó napsütésben úszó nyarakat, a köd lepte őszi délutánokat, a hóval borított lakótelep alig kivilágított udvarait, utcáit. S látni magam, s a barátomat, barátaimat, ahogy semmiségekről: a fociról, a csajokról beszélgetünk, vagy éppen az élet örök kérdésein törjük a fejünket.

A film amilyen magasra emelt a kamaszkori emlékeim léghajójával, olyan mélyre húzott, s sáros, mocskos valóságba nyomta az arcomat.

Adott két fiú, akik éppen kilépnek a gyermekkorból a kamaszévek gyönyörű, alapvető kérdésekkel teli, sokszor nyomasztó, olykor keserédes, máskor pedig vészterhes világába. Lelkükben még ott munkál a gyermekkor vadregényes csoda- és fantáziavilága, de távolból már fel-feltűnek egy szikárabb, szigorúbb világ kontúrjai. E vidám, gondoltalan életérzést foszlatja szerte az új tanév. A szoros barátságon, az e mögötti idillen az osztálytársak kíváncsisága, csesztetései hagynak kitörölhetetlen nyomot. A két kamasz különbözőképpen rezonál az új helyzetre, éppen ezért az öröknek hitt baráti, testvéri, vagy éppen szerelmi kötelék lassan meglazul, eloldódik. Egy olyan helyzetben, amelyben az érintettek különböző módon reagálnak bizonyos dolgokra, szükségszerűen benne van a feszültség, a konfliktus, s a dráma lehetősége is.
A film, a kezdő képeinek idilli hangulat után lassan, de szükségszerűen halad a dráma, a tragédia irányába. Mi nézők zsigereinkben, a gyomrunkban megjelenő rosszérzés okán sejtjük, tudjuk, hogy mi fog következni. Hogy hogyan és miképpen azt arról nincs sejtésünk.

Örökké velem maradnak a film bizonyos képei. Ahogyan a reggeli ébredést követően összeverekszenek a fiúk, ahogyan a reggeli alkalmával a sebzettlelkű fiú sírni kezd… Azt az érzést sem felejtem el soha, amely az iskolai kirándulás előtt és után munkált a lelkemben. Szinte ott ültem azon a buszon.

Szikár, erős, bátor, tabutörő film. Én nem láttam még fiúszerelemről ilyen mély filmet. Egyáltalán, fiúszerelemről még nem is láttam filmet. Erős, még is érzékenyen, gyengéd, feloldozást adó film. Nem tolakodik, nem magyaráz meg semmit. Bemutat, ábrázol, mélyre visz, megkínoz, s ad némi vígaszt, s feloldozást.

A film annak ellenére is fontos és kiváló alkotás, hogy tagadhatatlanul vannak apróbb hibái. Számomra sokkal több csend és kevesebb zenei aláfestés kellett volna.

A barátság szövetség, a szerelem, még ennél is több. A szerelem az szerelem. Ha tiszta és őszinte, akkor nem számít az ember neme, kora. Tiszta szívvel szeretni, ez az egytelen és legfontosabb dolog…

A rám törő félelem…

Balsejtelmekkel teli az írásomnak adott cím. Talán nem is helyénvaló, talán nem is illik az alkotáshoz, amellyel kapcsolatban néhány mondat erejéig megpróbálom megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet.

Az alkotással kapcsolatos percepciómat, vagyis a befogadói és értelmezői magatartásomat jelentős mértékben meg és átszínezi, hogy magam is elvált férfi vagyok. Az előző kapcsolatomból van egy immáron felnőtt gyermekem. Egy gyönyörű lány. Ez a tény erősen rányomta a bélyegét arra, hogyan néztem, ahogyan értelmeztem a filmet. Ezt fontosnak tartottam közölni az írás nyájas olvasóival.

Az After Sun-ról a filmvilag.blog.hu podcastjában hallottam. A 2022-es éve filmjeninek listázása alkalmával beszéltek róla az ítészek, kritikusok. (Ezt a műsort nagyon szeretem). Mint máskor, most sem olvastam el előzetesen a művel kapcsolatos kritikákat. A podcastban nem hangzott el átfogó, a film lényegére vonatkozó elemzői magyarázat. Mindezek okán – nem figyelembe véve azt, hogy elvált apuka vagyok – viszonylag neutrálisak voltak a feltételek ahhoz, hogy személyes álláspontot, véleményt alakítsak ki a filmmel kapcsolatban.

A mű egy elvált apa és a lánya nyaralásáról szól. Az elvben felhőtlen pár nap alatt végig érezzük, hogy valamilyen egyre erősödő feszültség lappang a felszín alatt. Azt érezzük, hogy a megélt boldogság repedéseiben, eresztékeiben valahogy még is csak ott bujkál valami megfoghatatlan keserűség, valami megfoghatatlan fájdalom. Erre utalnak a finom, alig érzékelhető gesztusok, amelyek az apa arcán, tekintetén, leginkább szemében bujkálnak. Majd végül pedig az a cselekedet, amelynek kapcsán a néző - véleményem szerint - bizonyossá válhat azt illetően, hogy mi húzódik az apa olykor kényszeredett mosolya mögött.

A film nagyon intim, érzékeny hangulatú. Ezt nagyon szépen, érzékletesen támasztja alá a film képvilága. Finom, érzékeny közeli képek a sokat eláruló arcokról, sokat sejtető apró, de lényeges gesztusokról. Kevés totál kép van, azonban azok - érzésem és megítélésem szerint - inkább allegorikusak, valamit szimbolizálnak. Például az ejtőernyők, mint visszatérő motívum. Az ejtőernyőzés a könnyed, szabad lebegés eszköze, de a komoly kockázatok, mélybe zuhanás lehetőségét is magába rejti.

Érzésem szerint a VHS kamerával felvett, a nyaralás privát momentumait, a megélt vagy éppen a vgáyott (?) idill pillanatai rögzítő filmkockák is ilyen dramaturgiai funkciót töltenek be. Az emlékezés szép, de egyben fájdalmas rekvizituma, mint ahogyan mind ez a film záró képsoraiból ki is derül.

Vagy éppen az a rendszere felbukkanó diszkós jelenet, amelyben egy felnőtt nő áll a sztroboszkóp felvillanó fényeiben, s picit sem felhőtlenül és vidámban, épp ellenkezőleg szomorúan, magányosan, de szuggesztív módon néz. E jelent során olykor feltűnik az apa, aki egzaltált állapotban táncol.

A film végén ez a jelent újra visszaköszön, ahol kibomlik, s olyan erősen mar a szívembe, mint egy markoló a virágos rét talajába. A bennem bujkáló és egyre csak erősödő feszültség itt tört felszínre, ennél a pontnál tört fel belőlem a zokogás. Amelyet csak tovább erősített a film végi zárlat. Még ma, most, amikor e sorokat írom is itt dolgozik benne a film, feszítik szét a lelkem a kérdések, a képet, a hiányjelek.

Nem csak az öregedéstől rám törő félelem okán szedett ízekre ez az alkotás. Hanem a múltam, a jelen miatt is. Az elkövetett hibáim, ballépésem, a ki nem mondott szavaim, a meg nem cselekedett tetteim okán is.

Egy nagyon fontos, nagyon szép és nagyon fájdalmas alkotás.

Szegényebb lettem volna, ha nem láthatom.

M-nek, aki kommentjével arra inspirált, hogy megnézzem ezt az alkotást. (Köszönöm!)

Picit, sőt nagyon modorosan fog hatni az alábbi bekezdés. Amolyan rossz értelemben vett bölcsészkedő okfejtés következik.

Sartre azt állította, hogy „a pokol a másik ember.” Aki ateista, vagy aki, ugyan hívő, de nem hisz a pokol létezésében, mert meggyőződése szerint Isten végtelen szeretete kizárja egy olyan helynek a létezését, amelyben az ember végtelen szenvedésre van ítélve, azok számára szinte logikusan következhet a híres filozófus idecitált megállapítása. Én hiszegetek, vagyis nem hiszem, hogy puszta véletlen okán jöttünk létre és vagyunk itt a Földön, azonban nem hiszek az örök gyötrelmek helyében, vagyis a pokolban. Éppen ezért - ha jelentős megszorításokkal is - némiképp tudok azonosulni Sartre tételmondatával.

Igen, sajnos tényszerű módon megállapíthatjuk, hogy mindennapi problémáink, kisebb, közepesebb, vagy éppen a mély, drámai konfliktusainak egy jelentős részét mi magunk, az egymással vívott ádáz olykor kibékíthetetlennek tűnő nézeteltéréseink, sokszor morált, erkölcsöt, emberséget nem ismerő küzdelmeink, gyilkos konfliktusaink okozzák. E felismerés minden kiábrándítónak tűnő volta, keserűsége és szomorúsága ellenére is magában hordozza a pozitív irányba való elmozdulás lehetőség is. Hiszen tudjuk mi az alapprobléma: mi a magunk, a másikhoz való viszonyunk. S a formál logika szabályai szerint, ha be tudjuk azonosítani a problémákat, azok okait, akkor a megoldás kulcsát is megtalálhatjuk. Mindez természetesen nem egyszerű és zökkenőmentes feladat, sokkal inkább merész akrobatamutatvány.

Elnézést a hosszabb felevezetésért, de ezt ki kellett írnom magamból.
Vasárnap este néztük meg a filmet. Nagy várakozásokkal ültem neki az alkotásnak, ugyanis az általam tisztelt M KT-tag ajánlása mindig garancia arra, hogy a Neki tetsző, őt lélekben, gondolatiságban megmozgató művek az embert kiszakítják a szürke hétköznapokból vagy a költői emelkedettségük okán, vagy éppen olyan mélységeit mutatják meg az életnek, az emberi viszonyoknak, amelyeket eddig nem láttak, vagy éppen látnak, de nem észlelik azt a maguk pőreségében, kíméletlen nyersességében.

Adott két felnőtt ember, s az Ő rokonaik, környezetük. E két felnőtt embert a környezetük gyermekként kezeli, kiskorúsítja őket. Adott egy irritáló viselkedésű, lélekben s alkatilag közel sem fekete-fehér férfi, s adott egy nagyon súlyos testi fogyatékossággal élő, mélyérzésű nő. Két magányos, szeretetre és megértésre váró lélek. E két ember egymásra találásáról szól a film. A történet szikár filmnyelven, ráérős tempóban kerül elmesélésre. A szikrás stílus, a játékidő hossza is indokolt. Semmi túlburjánzó sallang, semmi erőlködés, semmi modorosság. A történet halad a maga szabta útvonalon, kevés kacskaringóval, s megmutatja nekünk, azt, hogy milyen a másik ember vagy éppen a magunk által létrehozott személyes vagy éppen kollektív pokol. A mű oppozíció gyanánt ugyan nem mutatja nem mutathatja meg a mennyországot, csak olyan mikroövezetet, amely az elsivatagosodó, kiszáradó, szét hulló és porkadó emberi kapcsolatok között menedéket, éltető energiát nyújt.

Nagyon kevés alkalommal láttam ily gyönyörű szerelmi vallomást, szerenádot, mint ebben az alkotásban.
A másik ember a pokol. A tiszta, őszinte emberi kapcsolatok a pokolból való kivezető út. A feltétel nélküli szerelem az életető oázis.

Keressük, találjunk rá az útra, jussunk el az oázisba.

Nem ésszerű dolog a covid-fertőzésből kifelé jőve, egy nem túl jó hangulatú vasárnap este, ilyen politikai klímában ezt a művet megnézni. Legyünk őszinték, az ilyen jellegű éles, tiszta, torzításmentes tükörbe, mint ez a film is, ritkán esik jól belenézni. Na de mikor is esne jól azzal szembesülni, hogy milyenek vagyunk mi valójában emberek. Szembesülni azzal, hogy milyenek vagyunk mi férfiak, s milyen biológiai és társadalmi privilégiumokkal rendelkezünk, ezekkel hogyan élünk, s legfőképpen hogyan élünk vissza. Ezzel párhuzamosan pedig azzal sem jó szembesülni, hogy milyen a női kiszolgáltatottság, jogfosztás, milyen az, amikor a nők a saját testükről szóló döntések kapcsán nagyon erősen korlátozva vannak. Azzal sem jó szembesülni, hogy milyen az, amikor az állam túlterjeszkedi a saját hatáskörén, s olyan területekre téved, ahol semmi keresnivalója nincs. Ráadásul e területeken pedig vindikálja magának jogot arra, hogy mélyen magánügynek számító kérdésekbe beleavatkozzon.

Szóval nem biztos, hogy jó döntés ilyen kondíciók mellett, s ilyen körülmények közepette, ilyen mentálishigiénés állapotban megtekinteni ezt a remekművet.

A film alapját képező regényt, valamint annak alkotóját sajnos nem ismertem. Nyilván, ez a dolog engem minősít. Nem kicsit. Nagyon. Tisztában vagyok azzal, hogy a film jobb és mélyebb megértéséhez talán jó volna ismerni az író művészi intencióit, s szóban forgó regényt, illetőleg a szerző többi regényét is. Mindezek ellenére azt is vallom, hogy nem szükséges a szerzők teljes életművet, vagy éppen csak az adott művét ismerni ahhoz, hogy az adott filmről, annak témájáról, művészi erényeiről, esetleges hibáiról vagy hiányosságairól, társadalmi mondanivalójáról álláspontot alakítsunk ki, véleményt fogalmazzunk meg, recenziót vagy kritikát írjunk.

Még mielőtt a filmről írnék, néhány dolgot lekívánok szögezni. Nem, nem és nem vagyok híve az abortusznak! S tudom, hogy a nők sem azok! Sőt. Senki ne gondolja azt, hogy a nők számára ez egy egyszerű döntés. Addig, amig valaki eljut az abortusz gondolatáig, eszméletlen lelki, morális, etikai kálváriát kell bejárni. Ezt azt utat minden nő megszenvedni. Egy életen át hordozz a magával a fizikai sebek mellet azokat a lélekre nehezedő tonnányi terheket, horzsolásokat, eleven és égő sebeket, amelyek ennek kapcsán ott maradnak a pszichén.

Sőt adott esetben minden olyan férfi is, aki a párjával közösen, őt támogatva közösen jutnak arra az elhatározásra, hogy az adott helyzetben az abortusz az egyetlen racionális megoldás. Annak örülök, ha nincs szükség ilyen beavatkozásra. Viszont viszolygok attól, hogy embereket jogaikban, azok gyakorlásában bármilyen módon korlátozzunk, kiskorúsítsunk. Feláll a szőr a hátamon akkor, amikor az állam olyan területekre kíván belépni vagy lép be, ahol az egyénnek van, kell, hogy legyen döntési szabadsága. Nem, nem és nem szeretem, ha az állam olyan dolgokat tilt, amelyek kapcsán korábban már a társadalom, s ezen belül a bátor nők jogokat vívtak ki maguk számára. Nem, nem szeretem, ha az állam felnőtt embereket érzelmi zsarolásnak tesz ki, arra kényszerít, hogy akár a nemierőszak útján fogant, vagy az éppen a súlyosan fogyatékos, beteg babák megtartására, kihordására kötelez nőket. Nem, nem szeretem, ha az állam olyanokra kényszerít embereket, jelen esetben nőket, s rajtuk keresztük a családjukat és a szélesebb társadalmat, amelyeket azok egyáltalán nem akarnak.

A film ugyan a 60-as években játszódik, azonban sajnos az aktualitásából keveset veszített. Pedig azt gondolhattuk volna, hogy a demokrácia kiteljesedése, valamint a bátor és öntudatos nők emancipatórikus törekvéseinek eredményeképpen mindezek a dolgok már a múlt ködébe vesző rossz emlékek csupán. Sajnos nem így van. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy az Egyesült Államoktól egészen Európáig, vagyis modern, fejlett demokráciákban és jólétben élő társadalmakban újra és újra felbukkan ez a jogkorlátozó, a nőket kiskorúsító és megalázó eszmeáramlat, politikai praxis.

Mindig is közel álltak hozzám azok a filmes művek, amelyek a szikár képi világukkal, a téma érzékeny bemutatása, valamint a színészek kiváló vezetése és játéka mellett maradandó, katartikus élményeket okoztak számomra. Mindig is tetszett az a fajta kézi kamerás fényképezés, amely hosszan mutatja, követi a főhőst (általában hatúról). Imádom azt is, amikor a film a közeli beállításaival elidőzik a szereplők arcán, bemutatva, érzékeltetve ezáltal az adott helyzet kiváltotta érzelmi reakciókat, finom vagy éppen markáns lelki rezdüléseket. Ebben a filmben is jó pár ilyen volt. A jelent, amit örökre megfogok jegyzek, s cipelni fogom magammal míg élek, az az, amikor a főhős a szüleivel (ebéd közben) rádiót hallgat, s a szülők felhőtlenül nevetnek. A történet kiváltotta egyre erősödő fojtogató érzés itt ért utol teljesen. S a következő jelent csak tovább fokozta ezt a mély megrendülést. Sem a főhős, sem az anyja tekinteté nem fogom soha feledni.

A rendező nagyon érzékeny módon mutatja be a nem kívánt terhesség témáját. Pontosabban azt a helyzetet, amelyben a terhesség a alapjaiban rezdíteném meg a főhős tanulási lehetőségeit, társadalmi előre lépési esélyeit, karrier terveit. Finoman, de ellentmondás nem tűrve adagolja, növeli a feszültséget. A nyomasztó, a fullasztó, paralizáló feszültség nem csak a főhős lelkében születik meg, hanem bennünk is. A már említett érzékeny, finom, dokumentarista, de nem elidegenítő kamarakezelés erősen hozzájárul mind ehhez. Az is, hogy a film nincs szétbeszélve és narrálva. A hangulat, a környezet, de még inkább a főhős apró, majd erős lelki rezdülései, testbeszéd, mimikája, gesztusai azok, amelyek megteremtik azt az atmoszférát, amelynek révén együtt fuldokolunk a főszereplő lánnyal.

Nagyon jó rendezői koncepció, hogy a tiltó, túlterjeszkedő államot nem közvetlenül, a bürokratáin keresztük mutatja meg a nézőknek, hanem inkább a megfélemlített állampolgárokon keresztül. Azokból a fél vagy egész mondatokból, pillantásokból és egyéb metakommunikációkból, amelyeket a főhős baráti, ismerősei mondanak, tesznek.

Szintén nagyon helyes döntés volt a rendező részéről az is, hogy a dramaturgiát, a téma drámaiságát nem akarta sem átlagos, sem túlcsorduló, érzelme zenével megtámogatni.

Nagyon fontos, velőtrázóan drámai alkotást láthattam. Lassan-lassan, de nagyon mélyre fúrta a mű a fullánkját a lelkembe. 1960 vagy 2022… úgy tűnik, hogy a film témája még sajnos mindig aktuális. Éppen ezért vigyázó szemünket Magyarországra vessük…

Bajban vagyok ezzel az alkotással. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is igazán a problémám. Ezen bizonytalanságaim ellenére is megpróbálom – a magam számára is – megtalálni a főbb okokat.

A nyájas KT tag és olvasó engedjen meg nekem némi személyes okfejtést. Ígérem – legalább is reményeim szerint – nem lesz öncélú ez a néhány idevetett mondat. Szégyen, nem szégyen én nagyon sikertelen kamasz voltam. Sikertelen a lányoknál. Az egész kamaszkorom egy merő görcs volt, nem tudtam a lányok nyelvén, s az adódó helyzeteket sem tudtam jól olvasni. Így hát, rendre kudarcok sora érte a nagyszabásúnak semmi esetre sem mondható becsajozási kísérleteimet. Kérdezheti a kedves olvasó, hogy ennek miért és hogyan van relevanciája a filmmel kapcsolatban. Nos úgy, hogy valami furcsa irigység járta át a lelkemet, míg a filmet néztem. Egy 16 éves kamasz fiúba lett szerelmes egy 25 éves nő. Mint fentebb utaltam rá, nemhogy az idősebb csajok, nők vonatkozásában voltam sikertelen, de még a kortársaim esetében is. Szóval, mindez megszínezte a filmmel kapcsolatos percepciómat. No nem drámai és végletes
módon.

A filmről.

Adott egy furcsa helyzet: egy kamasz fiú és egy 20-as évei közepén járó nő finoman kibomló szerelme. Ezzel nincs semmi baj. Sőt! Az örök kamasz lelkemnek igazán tetszik ez a szituáció. A fentebb, a múltamra vonatkozó tapasztalatok okán is. Mind ez bebugyolálva a 70-es évek hangulatába. Nem rossz ez így. Jó ez így! A filmnek magával ragadó, eszméletlen jó atmoszférája, hangulata. Hogy korrajz nincs benne. Hát Isten… de nem is az a lényeg.

Sok kérdés vetődik fel a film kapcsán bennem Például.

Érdekes kérdés, hogy a 16 éves fiú érettebb-e, mint a 25 éves nő, vagy éppen a 25 éves nő olyan vagy még inkább infantilisabb, mint 16 éves fiú. Némi eligazítást kapunk ennek kapcsán, ha nem is sokat. A 25 éves fiatal nő, kamaszlányként van kezelve a családban, míg a 16 éves fiú – az apáról nem lévén információ – válik (kényszerűségből?) családfenntartóvá.

Ez bizonyos szempontból meghatározó kérdés. Mindazonáltal a rendező nagyon finoman bontja ki ezt nagyon erős szimpátián, se veled se nélküled elemeket is bőven magában rejtő kapcsolatot, annak természetrajzát. Szép ez így, a kevés költőiség ellenére is.

További kérdés, hogy indokolt volta-e ilyen hosszúra nyújtani a történetet.
Úgy vélem, hogy indokoltatlanul hosszú műről beszélünk. A mű atmoszférája, a színészek egyébként kifogástalan játéka nem viszi el a filmet teljesen. Az ábrázolt történet bőven belefért volna másfélórába vagy egy icipicit többe. A több, mint kétórás játékidőben, egy ponton túl repetitívnek hatott sok minden… ugyan azt a húzd meg, ereszd meg viszonyt láthattuk, más és más szituációkban. A történet ugyan halad előre, de olykor leül, megreked. Ezért a néző kissé unatkozik. Legalább is velem így volt.

Picit az is fura a történet kapcsán, hogy nincs egy felnőtt sem, aki picit reflexív módon jelezne a 25 éves nő irányában, vagy adott esetben a srác irányában, hogy hahó…

Picit mindenki mellékszereplő ebben a filmben, picit mindenki papírmaséfigura. Ezzel sem lenne baj, de hát olyan szívesen néztem volna a környezet, a kis közösség kibomló kapcsolatban megfogalmazott visszajelzéseit. Nekem ez picit vagy nagyon hiányzott a filmből. Eltekintve a két nagyszerű színész rövid beugrásától tényleg mindenki beleolvad a háttérbe.

A film képivilága, kamerakezelése is nagyon jó, magával ragadó, jelentős mértékben járul hozzá az egyes és egyszerű szituációk megemeléséhez.

Szóval összegezve: nem olyan rossz ez a film, sőt, kifejezetten jó. Ugyan nem (annyira) felszínes, de kissé (olykor nagyon) üres.

Tegnap néztük meg a feleségemmel a filmet. Mint az esetek döntő többségében, most sem olvastam el a hivatásos ítészek vonatkozó kritikáit, azonban itt: a KT-n egy pár nézői vélemény még is csak szembe jött velem. Ennek alapján alapvetően nagy várakozások övezték részemről a művet. Nos, eléggé nagy, mondhatni jelentősre sikeredett a csalódottságom. A filmet, minden jószándékom és nyitottságom ellenére sem tudom másképpen megítélni, mint kedves, szép, de felszínes, közhelyektől hemzsegő művet. A rendezői szándék – amennyiben nem tévedek – a szerelem misztériumának (amely a maga nemében racionális módon feltérképezhetetlen, megmagyarázhatatlan, kizárólag a művészet képes arra, hogy elfogadható módon „magyarázza” meg a megfejthetetlent) ontológiájáról, természetrajzáról adjon egyfajta képet. Vagyis, két vadidegen fiatalember lelkében, hogy, miképpen születik meg az a különleges érzelmi, mentális, tudati (talán transzcendes?, természetesen ezt magamtól kérdezem leginkább) ) állapot, amelyet szerelemnek hívunk. (Én sokszor - még így 50 évesen is – teszem fel magamnak a kérdést Elég-e a vizuális élmény? A vizuális élményen túl, milyen egyéb rejtett, szavak előtti, vagy azokon túli hatások szükségesek ahhoz, hogy egy személy érzelmileg megérintsen, inspiráljon, más pszichés, tudati állapotban hozzon? Vagy szavak nélkül semminek, így a szerelem sincs esélye? Örök, megfejthetetlen kérdés. Amennyiben őszinte akarok lenni, akkor ezen kérdések önmagam számára történő megválaszolásakor is számos ellentmondást vélek felfedezni magamban, az aktuális válaszaimban.) Szóval a rendező, erről a misztériumról értekezik, igyekszik mondani valamit. A stílussal még nem is lenne nagyobb bajom, bár a film elején, végén felcsendülő klasszikus zene picit modoros számomra. Mint ahogyan számomra nagyon mesterkélt, már-már idegesítően hamis volt Ethan Hawke játéka. Csupa kimódolt, hamis, idegen gesztus. Nyilván ez részben a színész-vezetés számlájára írható, mert egyébként nem olyan rossz színész Ő, de ebben a szerepében végtelenül üres és felszínes volt. Elkövettem azt a hibát, hogy szinkronnal néztem a filmet, s be kell, hogy valljam, hogy az sem tetszett. Mármint Ethan Hawke magyarhangja. A Julie Delpy ellenben nem volt rossz, sőt kifejezetten tetszett a visszafogott játéka.
Nem volt rossz ötlet, hogy a kamera csak úgy mutatja, követi a két főhőst. Nem egyedi, semmi nagy truváj, de nem volt rossz ötlet. Miközben mutatja őket, követi őket a kamera, s miközben ők beszélgetnek (az élet alapkérdéseiről, végtelenül felszínesen) mi nem Bécs utcáit barangoljuk be, hanem az érzelmek síkságait, domborzatait. Legalább is ez volt a rendezői szándék, bár ez - szerény véleményem szerint – nem igazán sikerült.
Szóval összességében egy kedves, szépnek mondható, üres és nagyon felszínes filmet láttam. Nem volt olyan érzésem, hogy itt, ebben a műben rejtelmek zengenek…

A közhelyek könnyeket okozó kedvessége

Tegnap este volt alkalmam megnézni a CODA c. művet. Természetesen most sem olvastam el a filmről szóló kritikákat, azonban pár, általam hallgatott podcastban megemlítették az alkotást. Igyekeztem, a hallottaktól elvonatkoztatni, s csak arra koncentrálni, hogy mit vált ki a lelkemben a film.

A film alaphelyzete érdekes, izgalmas. Ebbe van becsomagolva egy felnövés, még inkább egy „magáratalálás” (tudom, hogy magyartalan, de egyelőre jobb, szebb, kifejezőbb szavam erre) történet. Adott egy kamasz lány, aki egy siket család (anya, apa, idősebb fiú tesó) sarja. A család minden, s nem a siketség okán előálló furcsasága, belső konfliktusai ellenére egy szeretetközösség. A főhős a kamaszkorral együtt járó terhek mellett „cipeli” a család ügyeinek intézésével együtt járó, valamint a család megélhetését biztosító munkával együtt járó terheket is. Ez már önmagában sok. A suliban cikizik, finoman szólva sem népszerű, s mind ezenközben a lelkében megjelenik szerelem bimbódzó virága. A kamasz lány szenvedélye, szabadságának, gondtalanságának, fesztelenségének tere az éneklés. Szóval tényleg érdekes alaphelyzete van a filmnek.

Az elmúlt időszakban több érdekes, fontos coming of age filmet láttam, éppen ezért is nagy izgalommal kezdetem neki a műnek.

A rendező kedvesen, érzékenyen nyúl ehhez a témához, igyekszik elkerülni a bődületes közhelyeket, nem nagyon belecsúszni a melodrámába, s még inkább a giccsbe. Megítélésem szerint ez minden becsülendő igyekezet ellenére sem sikerült, legalább is nem mindig. A színészek ugyan kifejezetten jók, sokat adnak a film szerethetőségéhez. A mű filmnyelvi megoldásai átlagosak, a dramaturgiához szinte semmit nem tesznek hozzá. Számomra picit túl steril a fényképezés, úgy vélem, némi karcosság elkélt volna. Ebben a műben a történeten van a hangsúly, - a színészek kiváló játéka mellet - az kíván igazán hatni a nézőre. Amivel önmagában nincs, pontosabban nem lenne probléma, ha picit erősebb lenne a törtétben a drámaiság. Nyilván nem szociohorrorra vágytam, de valahogy jó lett volna látni valami erősebb konfliktust, vagy az ábrázolt helyzeteket kissé drámaibban, kontrasztosabban is be lehetett volna mutatni. Tudom, ez az én igényem, s az én hiányérzetem a filmmel kapcsolatban.

Oké, a film alaphelyzete tényleg elég erős, de ez - szerény véleményem szerint - önmagában nem elégséges. Mint ahogyan említettem, a rendező ugyan érzékenyen mutatja be ezt a „magáratalálási” ( oh, már megint ez a csúnya kifejezés) folyamatot, de azért rendre belecsúszik a közhelyek gödröcskéibe, olykor árkaiba. A mű minden finomsága ellenére is - megítélésem szerint – a felszínt kapargatja, nem akar, vagy nem mer mélyebbre ásni, nem meri bevállalni azt, hogy megmutatja azokat a helyzeteket, problémákat, kínzó, nyomasztó dilemmákat, amelyek mélyebb, drámaibb élt adhatnának a filmnek, s amelyek valószerű módon ott is vannak, munkálnak egy ilyen családban, élethelyzetben. Ezzel szemben a film, bizonyos értelemben egy picit, sőt olykor nagyon inkább érzelmes, szépelgő. A történeten, a színészeken túl ez adja igazán a film szerethetőségét, de éppen ez is az egyik nagy hibája is. S mivel nagyon szenzitív időszakomat élem, még ezen a picit, olykor pedig eléggé, de nem erősen bántó, s talán nem irritáló közhelyeken is volt, hogy picit elérzékenyültem.

Szóval, egy kedves, érzelmes, érzékeny, fontos, de közhelyekkel jelentős mértékben telepakolt film, amelyet mind ezek ellenére is érdemes megnézi. Nekem jelentős bajaim vannak az Oscar-díjjal, ugyanis nem mindig érzem, úgy, hogy szigorú szakmai szempontok szerint ítélik oda azt, mindazonáltal ez a film, - vállalva a népharagot - minden szerethetősége mellett és ellenére sem érdemelt díjat.

Amikor a művészet megsimogatja és megszorongatja a lelked

Vannak alkotások, amelyek hidegen hagynak, amelyek nem üzennek számomra semmit, s nem késztetnek gondolkodásra. Nem mindig a filmmel, az alkotói szándékkal van baj. Nyilván sok esetben velem is, a befogadói magatartásommal, nyitottságommal, pontosabban annak hiányával is baj lehet. Igen, bizonyára vannak olyan művek (könyvek, filmek, színdarabok, festmények, zeneművek, stb.), amelyek befogadására és feldolgozására nincs meg bennem a kellő intellektuális szint, nívó. Azonban hála Istennek és az alkotóknak, több olyan mű is van, amely nem hogy csak megérint, hanem belenyúl a lélekbe, ott bizonyos felületeket hol gyengéden megérint, hol pedig szántszándékkal fájdalmat okozva megnyom, olykor pedig horzsolást okoz, égő sebet hagy maga után, amely napokig, hónapokig, vagy ad abszurdum egy életen át sajog. S a művészet egyik legnagyobb hatása (jótéteménye vagy éppen átka…. Ennek megítélése, eldöntése nem ízlés, sokkal inkább hozzáállás kérdése.) hogy vannak olyan alkotások is, amelyek hegeket hagynak pszichémen, s amelyek nem tűnnek el, valamilyen furcsa mementóként „díszelegnek” a lelkem mocskolódó felületén, s csak a megszűnésemmel tűnnek el.

Ilyen ez a film, így hatott rám. Valóban mélyen belenyúlt a lelkembe, s ott finoman simogatott, majd durva módszerekkel fájdalma okozva megszorongatta a lágyrészeket. Jó pár hónapja érzékenyebb állapotba hozott a sors. Apró és jelentéktelennek tűnő dolgok érintenek meg, indítanak meg és el bennem valamit, vagy adott esetben taglóznak le. Mind ezt nem valami számító öncéllal, sebnyalogató, terápiás jelleggel osztom meg a KT nyájas olvasói, írói közösségével. Pusztán azért, hogy magyarázatot adjak arra - nyilván elsősorban a magam számára is – miért is hatnak rám így mostanában az egyes művek.
Jobb, helyesebb, ha most nem magamról, az aktuális mentálhigiénés állapotomról értekezek, hanem magáról a filmről.

A szó nemes értelmében vett egyszerű történet. Egyszerű, hiszen egy fiatal nő (?) – ezt a kérdőjelet lentebb megmagyarázom - érési, „magára találási” (csúnya, magyartalan kifejezés tudom) önazonossági lépéseit, megtorpanásait, elbizonytalanodási folyamatait látjuk. A mindennapok átlagos történésinek árnyéka mögött ott sorakoznak az élet legalapvetőbb, legdrámaibb, olykor pedig sorsfordító kérdései. Azok a kérdések, amelyek egy párkapcsolat lencséjén keresztül (is) felvetődnek, dolgoznak bennünk, formálják a látásmódunk, pszichés karakterünket, a magunkhoz, a másokhoz, végsősoron a világhoz való viszonyunkat. A rendező intelligens módszer választott. Tény, hogy láttuk már ezt a témát ízekre szedve, s láttunk már ilyen vagy ehhez hasonlatos ábrázolásmódot. Azt sem állíthatjuk, hogy film formanyelve radikálisan új lenne.
Mindazonáltal egyértelműen elmondhatom, hogy valamiért más, mint a többi, e tárgykörben született film. Valahogy vidámabb, még is kesernyésebb, valahogyan drámaibb, mégis életigenlőbb. S mindezen közben cseppet sem felszínes, s nem is bosszantóan tanító jellegű. Megmagyarázhatatlan? Vagy nagyon is egyértelmű? Nem tudom. Egyelőre nincs rá kész válaszom. (miért is lenne.) Ez talán a művészt szent titka, misztériuma… Sajnos, nem tudom ezt érthetőbben megfogalmazni.
Szóval megítélésem szerint valóban más minőséget képvisel az alkotás. Mást, mert véleményem szerint a film a már fentebb említett alapvető és fontos kérdéseket, nem valami epikus történeten keresztül ábrázolja, s nem is a csacska kedélyességgel, hanem számomra végtelenül szimpatikus módon, az életből vett, földhözragadt, hétköznapi történeten keresztül, s mind ezt magával ragadó, különlegesen mély érzékenységgel.

A fenti kérdőjelről. Nagyon érdekes volt azon kapni magam, hogy ugyan a film egy 30-as nőt állít a középpontba, én még is 50-es férfiként is mélyen azonosultam a főhőssel. Nem éreztem úgy, hogy ez egy női perspektíván keresztül tételeződik és értelmeződik a világ. Ebből a szempontból (is) a film ökumenikus: egyaránt szól a nőknek, férfiaknak.

Szóval a film a történetével, a finom képi megoldásaival, a zenéjével, az egész atmoszférájával nagyon megérintett. Nagyon. Belenyúlt a lelkem be: simogatott, megszorongatott. Felemelt, elvarázsolt, gyomron vágott…

A múlt héten néztem meg az alkotást. Nem tagadom, hogy elég rossz lelkiállapotban voltam. Mindezt csak azért osztom meg itt a KT olvasóival, mert talán van jelentősége annak, hogy miképpen hatott rám a film. Szóval a szó nemes értelmében vett egyszerű történetet láttam. Hétköznapi eset, a minket körülvevő valóság egy darabja. Ez az egyszerű történet - megint csak jó értelemben véve - egyszerű módon van van bemutatva. Semmi artisztikus túllihegés, semmi öncélú filmnyelvi bűvészkedés. Szikár, de közel sem annyira, amely a dokurealizmus irányába tolná el a művet. (Csak halkan jegyzem meg, semmi bajom a dokurealizmussal, sőt, kifejezettem szeretem). A film számomra kissé didaktikus, mindazonáltal ez csak keveset von le az erényeiből. Mindig is tetszettek a jellemfejlődést bemutató filmek, bár ez a mű kissé elnagyoltan ábrázolja ezt a folyamatot, ennek ellenére is jó látni, hogy a rendező hisz az emberekben. Hisz abban, hogy meg tudunk változni. Nekem ez fontos szempont. Fontos, mert ez a hitvallásom. Talán korszerűtlen alapállás, de vállalom. A főszereplő kislány Horváth Zorka szívmelengetően jó alakítja a szerepét. Sőt nagyon jól alakítja a kamaszkor küszöbén lévő kislányt. Visszafogott, fölösleges, túltolt harsányságoktól játékával is belopja magát az ember szívébe. Ez mindenképpen a a rendezői színészvezetés dicséri. Az is, hogy az apafigura megformálójának éppen Dietz Gusztávot választotta. A pokróc modorú, felszínesnek tűnő és agresszív alak megformálását Ő ripacskodta el. Nagyon egészséges arányérzékkel hozza, mutatja be vívódásokkal teli, de lassan-lassan formálódó apa figuráját. Volt miből táplálkoznia, hiszen a múltja sok olyan epizóddal volt teli, amely megalapozhatta ezt az erős, hiteles szerepalakítást. Természetesen ez önmagában nem lenne, nem lett volna elég. Dietz tehetséges szerepformáló. A film egy másik erénye, hogy számomra nem ismert színészekkel dolgozik. Mindig örülök az új arcoknak, tehetségnek. Egy egyszerű történet, egy hétköznapi esete, amely a lelki állapotomon túl, saját jogán is képes volt könnyeket csalni a szemembe. Lehet, hogy felerősítette a lelkiállapotom az alkotás keltette energiákat, érzéseket, érzelmeket. Biztos. Azonban tényleg saját jogán is hatott rám, megmozgatott, bevont.

Nagyon nehéz úgy véleményt írni egy műről, hogy a személyes élettörténeted nagyon közeli eseménye, mint elven seb, ég, hevül a lelkedben. Belátom, tudom, hogy ez a tény, már önmagában is elégséges ahhoz, hogy az ember, elfogult, a tisztánlátását jelentős mértékben meg- és átszínező módon nézze az alkotást, eressze át azt a lelkén, s fogalmazzon meg azzal kapcsolatban véleményt. Ama bizonyos seb a lelkemen nagyon friss, s a filmben látott, dráma hitelességgel bemutatott helyzethez hasonló okokból keletkezett. Ennyit a személyes érintettségről, de mint az említettem volt, pusztán azért bátorkodtam mindezt leírni, megosztani a nyájas KT tagokkal mindezt, hogy érzékeltessem, hogy egy érzékeny időszakban találkoztam a művel, és ezen szenzitívebb állapotomban mondok véleményt a filmről.
Szilárd meggyőződésem, hogy nagy bátor alkotást látunk. Bátor, hiszen egy tabuként kezelt témát, annak bizonyos vetületeit mutatja be, megítélésem szerint majdnem tökéletesen. A majdnem tökéletesről lentebb…
E két téma: az időskor, valamint az azzal is járó betegség, de inkább állapot, a demencia, valamint azokhoz való személyen viszonyunk. A minket körülvevő világ - még a világjárvány időszakában is - különböző felületei (reklámok, tv, rádió, közösségi média, stb.) a fiatalság és az egészség kultuszáról szólnak. Minden, ami ezen túl van, (öregség, szociális problémák, betegségek, szegénység, stb.) arról nem igazán akarunk tudomást venni, nem akarjuk ezeket dolgokat látni (még filmen sem), s nem akarjuk a személyes életünkben beengedni, beszélni pedig végképp nem akarunk, s olykor pedig nem is tudunk ezekről. Ez a mű a mai fősodorral ellentétben ezt a témát járja körül, s szembesít bennünket annak nagyon húsbavágó kérdéseivel. Mindezt érzékenyen, nyomasztó atmoszférát teremtve, már-már a thrillerek hangulatát megidézve. Anthony Hopkins megrendítő erővel formálja meg a realitását, kapaszkodóit elvesztő embert, s döbbenetes módon ábrázolja a személyiség, a múlt, élettörténet lassú, de biztos atomjaira hullását. Játékában nincs túlzás, modorosság, ripacskodás, az sallangmentes.
Ugyan ez mondható el a mindig nagyszerű Olivia Colman játékáról is. A gesztusai, a pillantásai, a félmondatai is olyanok, amelyeket napokig cipelsz magaddal.
Súlyos, megítélésem szerint, tabusított téma kerül feloldozására. Mivel tabusított, alapvető kérdéseket feszegető alkotásról van szó, ezért szükségszerűen kíméletlen, pontosabban kíméletlenül őszinte. Nem köntörfalaz, nem szépeleg, hanem a maga „természetességével” ( már ha a demencia természetes) mutatja meg időskori szellemi leépülést, annak különböző fázisait, egyénre, annak tudatásra, pszichéjére gyakorolt hatásait, s természetesen az érintett egyént körbevevő óvó-védő környezetre gyakorolt hatásait is.
Hogyan, miképpen hullik szét a személyiség, hogyan értelmeződik át a múlt és a jelen, hogy hat, mindez a lélekre, az önazonosságára. Tudományos pontossággal ismerjük azt a hatásmechanizmust, amelynek révén előáll, működik és hat a demencia, mindezek ellenére is a megdöbbenés, a félelem, a kétségbeesés, a harag különös mixturájával reagálunk arra. Az ember nem tud, áttételesen sem objektív maradni ilyen a helyzetben. Az érintett személy esetében az „alternatív”, „eltorzult” múlt, erősen hat a jelenre, annak érzékelésére. A megváltozott múlt az érzéseket, a kapcsolatokat, viszonyosságokat is új dimenzióba helyezi, átkeretezik, átértelmezi. Szóval kegyetlen, lélek, személyiség romboló e folyamat, ugyanis a környezet mindig visszajelez, reflektál a demenciával küzdő személyre, annak viselkedésére. Ez által pedig az érintett ember is saját magára. S itt, ekkor indul el az az ördögi, paranoid spirál, amely egyre borúsabb, drámaibb, egyre kilátástalanabb lesze…a végén pedig nincs katarzis…
Az írtam fentebb, hogy majdnem tökéletes alkotásról van szó. Azért bátorkodtam ezt írni, mert a végét valahogyan didaktikusnak éreztem. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel. Szóval a végső monológ, s azt követő képi megoldás ugyan szép, de picit szájbarágós. Mindazonáltal ezen dolog szinte semmit nem von le a film bátorságából, fontosságából, drámaiságából.

Nehéz véleményt írni erről az alkotásról is. Csak úgy, mint azokról a filmekről, amelyek a történetükkel, a dramaturgiájukkal, képi, filmes ábrázolásmódjukkal gondolkodásra, erkölcsi, etikai dilemmák át- és végiggondolására, ne adj Isten állásfoglalásra késztetnek. Ebből következően most is bajban vagyok, hiszen ez az alkotás is tűéles tükröt tartott elém, amelybe belenézve szembesülhettem újfent a bennem háborgó, nyugvópontra szinte soha nem jutó nagy kérdésekkel. Ezek közül is eggyel igazán. E kérdés sokszor, főképpen ilyen, a film által is ábrázolt határhelyzetek feltűnésekor fogalmazódik meg bennem. Én, hogyan viselkedtem, döntöttem volna? A már említett tükörbe sajnos sokszor az énem, a jellemem nem túl pozitív vonásait látom, s olykor megrémiszt, hogy olyat is látni vélek, amely arra enged következtetni, hogy ha nem is a retteneteket elkövető tevékeny sokaság, de hallgatásával, passzivitásával, szemérmetlen félrenézésével csendben asszisztáló többség is lehetnék...Ilyen kérdések, dühös, ideges felvetések cikáztak bennem a film megnézését követően.

Már a nyitó képsorok is erős feszültséget sugalltak, váltottak ki bennem, s azt követően is fokról-fokra tovább nőtt az. Ezt a fokozódó feszültséget a történet lassú építkezése, a lenyűgöző operatőri munka, borús, sötét tónus, szinte csak a szürke és barna árnyalatokat redukált színvilága, a fizikai környezet állapota, a film zörejei, zajai, az elhangzó tőmondatai, apróbb dialógusa (inkább monológjai), de még inkább a beszédes, lefojtott, a lélekben maradt, ki nem mondott szavak duzzasztják epikussá a bennünk munkáló feszültséget.

A természetes fény, a lélek, az emberség, melegséget, meghittséget árasztó fénye. Ennek a fények kellene jelzőlámpásként utat mutatnia, világítani, beragyognia az életünket, s kellene, hogy át meg átszínezze az emberi viszonyainkat. Ha ezt a fény valami eltakarja akkor vagyunk bajban, akkor van személy és társadalmi, erkölcsi, morális kataklizma. Ilyen esetekben gyúlhat meg a pokol tüze, amely sárgás fényével ugyan világít, de perzsel, éget, és rendíthetetlenül pusztít is. Több fényt, több természetes fényt…

A 30-as éveim elején, vagyis lassan 20 éve, hogy láttam az első iráni filmet. Abbas Kiarostami: Az olajfák alatt c. alkotását néztem meg egy egyetemi filmklubban. Az a film elvarázsolt az egyszerűségével, a szépségével, érzékenységével, az emberségével. A második iráni csoda a Baran-Allah nevében c. briliáns darab volt. Az elvarázsolt. Ott van a képzeletbeli 10-es listám előkelő helyén. E mesterművek után már természetesen érdeklődve vártam minden iráni alkotást.

E picit hosszasabb bevezetőt csak azért írtam le, mert fontosnak tartottam közölni Veletek az iráni művészfilmekkel kapcsolatos viszonyomat, és egy picit a magam számára is jó volt nyilvánvalóvá tenni, hogy minden elfogultságom ellenére fontos kellő távolságtartással megítélni az éppen soron következő alkotást.

A Nincs gonosz c. filmet már rég "megszereztem", de eddig sehogyan sem tudtam magam rávenni, hogy megnézzem. Aztán láttam ( a fecabook-on), hogy Te megnézted, s véleményedet is megosztottad a közösségi médiában, valamint a KT olvasóival. A recenzensedet még nem olvastam el. Nem lustaságból vagy tiszteletlenségből. Ez elvi alapállás. Más kritikáját sem nagyon olvasom el addig, amíg én magam nem néztem meg az adott művet. Mint ahogyan azt korábban is írtam, most is kihangsúlyozom, hogy szeretek önálló, mások ítéletétől mentes kritikát írni az általam nézett filmekről.

Súlyos, veretes, de szerény véleményem szerint nem hibátlan remekművel állunk szemben. Egy lehetetlen politikai légkörben hogyan hozhat, egyáltalán hozhat-e az ember morális, etikus, erkölcsi próbákat kiálló döntéseket. Egy ilyen társadalmi-politikai klímában szükségszerűen minden, még a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő döntés is morális, etikai színezetet kap. Az igazán meghatározó döntéseknek pedig életre szóló, kiradírozhatatlan lelki nyomai maradnak. A rendező négy, filmes novellát, történetet fűz fel erre a témára. Teszi ezt szikár, öncélú művészieskedés nélkül. Teszi ezt úgy, hogy nem billen el (nagyon) tanítójellegű, erősen didaktikus irányba. Számomra az első történet volt a legdöbbenetesebb, legmegrázóbb. A másik három epizód is kimagasló színvonalú volt, de megítélésem szerint nem értek fel az elő drámaiságával, vonalvezetésével, vonalvezetésével, szikárságával.

A színeszek visszafogott, még is elemi erővel ható játéka, finom, árulkodó, érzékenységgel teli gesztusai, s a film képi világa mind arról az alapfeszültségről, egyéni, közösségi határhelyzetről, drámáról árulkodnak, amelyről az egyes epizódok is szólnak. Az első epizódban a családi élet bensősége, meghittsége, játékos szeretete van vakítóan éles kontrasztban a film fő motívumával. A harmadik és a negyedik részben a táj és az időjárás kap fontosabb dramaturgiai szerepet. Ezekben a külső fizikai környezet nem csak a történések valós helyszíne, hanem allegória is. Legalább is nekem ez benyomásom.
A negyedik epizódra az arcoktól, a bensőséges közeliktől a nagy totálig jutunk, az lesz az uralkodó képi ábrázolási mód. Ebben a részben hangsúlyossá válik a táj finom embertelensége, ridegsége, ezek veszik át a "főszerepet".

Szerény véleményem szerint a téma csak beszédes, néma vagy éppen kiáltó csendeket igényelt volna. Mind a második, mind pedig a negyedik epizódban szükségtelenek, a drámaiságot, s feszültséget szükségtelenül és mesterkélten, erőltetett módon jelent meg a zenei betét.

A film nagy erénye, hogy egyetemes, alapvető erkölcsi, etikai dilemmáról szól. Tudjuk, hogy Irán egy teokratikus diktatúra, amely tény fundamentálisan határozza meg az élet mindennapi kereteit, így a választásokat, nem választásokat, döntéseket és azok hiányát is. Ennek ellenére is tudjuk, hogy ilyen drámai erejű határhelyzetek, életünkre, mások életére is kiható döntési helyzetek más rezsimben is előállhatnak: lásd napjaink Kínáját, a 70-es, 80-as évek Chiléjét, vagy éppen a 30-as, 40-es, 50-es évek Magyarországát. Vagyis a dolog nem az iszlámról, a muzulmán vallásról szól, hanem a diktatúra természetéről, viszonyairól, embertelenségéről.
A gonosz a rendszerben van, a rendszerben mi élünk, döntéseinkkel, választásainkkal mi is legitimáljuk, nap, mint nap életben tartjuk a rendszert. Mindazonáltal még ilyen körülmények közötti is hozhatunk emberi döntéseket. Olyanokat, amelyek meghozatatlan embertelenül nehézek, amelyek tükröt tartanak a kápók és a diktátor elé, amely apró ütéseket mér a rezsim falára. Ha sok ilyen van, akkor a fal akár le is omolhat.

Kedves Ugor! Köszönöm a reflexiódat, valamint pozitív visszajelzést! Igyekszem. Bár őszintén be kell valljam, hogy olykor ( vagy mindig) küzdelmes dolog számomra értelmes mondatokba rendezni a gondolataimat, az érzéseimet. Ebben (is) kifejezetten nagy segítségemre vannak a különböző művészeti alkotások, főképpen a szépirodalom, a film és a színház. Még egyszer köszönöm!

Rögtön a megjelenése napján megnéztem a filmet. Nem voltak illúzióim, erre számítottam. Kb. 2 éve olvastam az Orgia c regényt, amely leírhatatlanul megviselt. Úgy vélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Nem túlzok, hogy körülbelül 6 alkalommal tettem le a könyvet és mondtam azt magamnak, hogy nem olvasom tovább, egyszerűen nem bírom tovább olvasni. Ha olyan, drámai, tragikus regényt olvasok, filmet, színházi előadást nézek, amelyről tudom, hogy fikció, az is nagyon felkavar, megvisel. Egy-egy ilyen alkotás után nehezen térek magamhoz. Gondolom, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Az ilyen művek nagyon erősen megdolgozzák a tudatomat, az egész pszichémet. Éppen ezért szükségszerű, akarva-akaratlan is reflektálnom kell magamra, arra a lelki és tudati állapotra, amelyet a film kialakít benne, felszínre hoz, egyértelművé tesz számomra. Legyünk őszinték, a művészettől ezt várjuk el. Okozzon katarzist, tartson tükröt elénk, mutassam meg, hogy milyenek vagyok, milyenek nem vagyunk, vagy éppen azt, hogy milyennek kellene lennünk. Ezen az alkotások elolvasását, megtekintését követően az örök, oly egyszerűen tűnő, de még is sokszor megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket tesszük fel önmagunk számára, önmagunk létezésével kapcsolatban újra és újra. Úgy vélem, hogy jól van ez így, éppen így van jól.
Szóval ezen "előzetes tudás" birtokában néztem végig a filmet. Hazánk történelem és közügyei iránt fokozottabban érdeklődő, vagy csak a szó nemes értelmében vett hétköznapi ember ül tv előtt vagy olvassa a már fentebb említett regényt, és egyre csak érzi azt a mérhetetlenül keserű ízt a szájában, érzi, hogy a gyomra fokozatosan összeszűkül, hogy valami megmagyarázhatatlan és tehetetlen düh kezd el uralkodni rajta. Nem érti, hogy amiről már oly sokat tanult, amelyről oly sokat hallott, amelyről oly sok tényt, fikciót olvasott, nézett, ilyen elemi erővel ragadja meg, viszi le a pokol legmélyebb bugyraiba, hagyja ott magarára, saját magával. Nem érti, nem fogja fel, hogy az átlagpolgárok hogyan válhatnak egyik napról a másikra minden erkölcsi és morális fékjeiket elvesztő, kegyetlen, embertelen, szadista fenevadakká. Hogyan tanúsíthat egy társadalom ilyen fokú közönyt, részvétlenséget, mint, amilyet a II. világháborút közvetlenül megelőző és a világháború alatti években sok ország, köztünk szeretet hazánk is.
Az ilyen és ehhez hasonló alkotások szinte minden esetben vezetnek el olyan számomra fontos és megkerülhetetlen kérdésig: hogyan viselkedtem volna én ott és akkor? Mennyire lettem volna bátor és ellenállhatatlan harcosa az emberi jogoknak, milyen elszántsággal és tűzzel harcoltam volna a humanizmus, az erkölcs, a morál sárba tiprása ellen? A mából, a komfortos kényelmemből azt mondom, hogy nagyon, bátran, ellentmondást nem tűrően. No, de ott és akkor lett volna-e merszem protestálni, szólni, tevőlegesen ellenállni, harcolni?
Fontos film ez. Az ember hallgatja történelmi tényeket, szörnyű rémtettekről szóló beszámolókat, és beleborzong. Az emberi gonoszságba, a gyűlölet lelkünkben szétrobban gránátajaiba, abba, hogy egy eszem, hatalmi akarnokság okán zárójelbe tehető a morál, az erkölcs, az emberség. Abba, hogy szembesülünk azzal, hogy bizonyos politikai, társadalompszichológiai konstellációk mentén előhozhatjuk magunkból a bennünk szunnyadó démonokat, azok pedig, mint az apokalipszis fenevadjai, felfalnak bennünket, szétroncsolják a lelkünket, a tudatunkat.
S, hogy mennyire nem múlt el az az őrület, arról részben a világ egyéb, szerencsétlen sorsú helyen dúló kegytelen háborúk tesznek tanúbizonyságot, részben pedig a filmben is feltűnő nácik, a kik a szobor védelme érdekében „kedélyes” mocskos zsidózásba kezdenek, akik a rasszizmust, antiszemitizmust tűzik a zászlójukra.
DE. A nácikon kívül feltűnnek a filmeben magukat polgárinak, keresztények mondó politikusok is, mint pl. Pokorni Zoltán.

A kerület jelenlegi polgármestere, aki hivatása szerint történész, aki jól ismeri, sőt jobban ismeri a múltat, múltunkat, jobban és mélyebben ismeri a történelmi kataklizmákat megalapozó politikai és egyéb háttér okokat. Pokorni Zoltán politikus lévén, jól ismeri a hatalom működését, van képe annak természetrajzáról is. Éppen ezért van elévülhetetlen felelőssége abban, hogy az „emlékmű” körüli ügyek ilyetén módon alakultak. Én elhittem és őszintének tartottam az emberi megrendülését. Most is úgy gondolom, hogy a személyes tragédiája nem álszentség, nem képmutatás volt. Azonban arra már képtelen volt, hogy az ügyet tágabb összefüggéseiben áttekintve fogalmazza meg a nyílt és egyértelmű álláspontját. Ehelyett mismásolt, érzelmi érintettség okán nem szavazott, Ács filmjében - merő kicsinyességből, a korábbi parkolási ügyek 444-es bemutatása miatt – nem kívánt nyilatkozni. Azok a nyilatkozatok, amelyeket a dokumentumfilm megjelenését követően adott, ismét csak az elkenés, a mismásolás kategóriájába tartoznak.
A médiaviszonyainkról, az ehhez kapcsolódó közszolgálati ethoszról is mindent elmond, hogy egy hiánypótló, a témát nagyon érzékenyen és sok nézőpontból körbejáró dokumentumfilmet civileknek kell elkészíteni.

Ha megengedsz egy apró észrevételt, s nem veszed tolakodásnak, személy szerint én nagyon erősnek érzem az ízléstelen jelzőt. Természetesen tiszteletben tartom a véleményed. Engedd meg, hogy néhány szemponttal alátámasszam azt, hogy ez a film, még ha nem is üti meg azt a nívót és mélységet, amelyet - lehet, hogy ugyan naiv módon - én elvártam volna, minden hibája és nem kellő mélysége (írhattam volna azt is, hogy felületessége) ellenére is nagyon jó alkotás.

Mint, ahogyan esetleg olvashattad is, van problémám a filmmel, zavarnak bizonyos kliséi, zavar, hogy - tudom, hogy furcsa lesz, amit írok - amolyan jó értelemben vett, kimagasló színvonalon megvalósított iparosmunkáról van szó. Ismerve a rendező korai filmjeit, a témát, én egy jóval filmre vártam. Olyanra, torkon ragad, amely nem engedi, hogy levegőt vegyél, amely a bőröd alámászik, amely napokig cipelsz az elmédben és a lelkedben. A téma ilyen, az ábrázolásmód pedig egy másik kérdés.

Azonban nekem minden hibája ellenére is tetszett és egyre jobban tetszik a film. Még úgy is, hogy van egy bivalyerős , a lelket a tudatot satuba záró téma, alaphelyzet, amelyről kevés film, és még kevesebb elgondolkodtató, magunk, valamint a társadalom elé éles tükröt tartó (színdarab, regény, vers, film) készült. Mindazonáltal - s itt valóban egyetértek veled is . a rendező megállt a téma felszínénél, picit lehajolt, majd némi kapirgálás után meggondolva magát, nem ásott le mélyre. Éppen a témaválasztás az, ami elismerésre méltó, amely bátorságra vall. Annak ellenére is, hogy megúszós - hogy így fogalmazzak - a jelenség, az adott dráma helyzet körüljárása. A fényképezés, amely modorossága ellenére is pazar, legalább is a film első negyedében. A Hollywood-i filmekben nem igazán láthatunk ilyen érzékeny kamerakezelést.

Természetesen mindenkinek igaza van abban, hogy a film az első negyede után már képtelen a helyzetek, karakterek mélyebb és összetettebb ábrázolására, jobbára, vagy egészen megmarad a felszínen. Mindezek ellenére sem gondolom, ( nyilván ez az én egyéni értékítéletem) hogy ízléstelen lenne. Inkább egy pont után elnagyolt, klisékkel teli, de semmi esetre sem ízléstelen.

Pár nappal ezelőtt néztem meg a filmet. Vártam, míg leülepedik a lelkemben. Azért vártam, hogy ne az elhamarkodott elő és/vagy utóítéleteim vezéreljenek, míg a klaviatúrát cséplem. Igen, sajnos a film nézése közben - szükségszerűen ugye - is voltak furcsa benyomásaim, érzéseim, kezdett körvonalazódni valamilyen véleménycsíra a lelkemben. Nos, ezért volt szükség arra, hogy várjak néhány napod, hagyjam, hogy a mű által a lelkemben felvert érzelmi porfelhő kissé alább szálljon, ne homályosítsa el az "értékelésem" látképét.
Mindenek előtt fontosnak ítélem leszögezni, hogy a rendező Delta utáni filmje már problémát okoztak számomra. Szerény véleményem szerint a Delta utáni művek kevésbé vagy rosszabb esetben nem is hozták azt a színvonalat, amelyet az egyszeri filmnéző elvárt volna. Természetesen nincs azzal bajom, hogy művész időnként megújul, eddig ki nem próbált műfajok hűs, vagy éppen langymeleg tavában mártózik meg. Azonban akkor már kissé problémás lehet az ilyen fürdőzés, ha ez érzékelhető minőségbéli romlással jár együtt. Megítélésem szerint Mundruczó esetében ez a fajta minőségromlás, ha nem is radikálisan látványosan, de azért karakteresen érzékelhető. Magáról a filmről. Izgalmas, drámai, a vásznon kevésbé kibeszélt, körüljárt alaphelyzet van a történet középpontjában. Emiatt mindenképpen dicséretet érdemel a rendező, és természetesen a film forgatókönyv íróját: Wéber Katát. A mainstream-től elszakadva, filmre visz egy felfoghatatlanul drámai helyzetet. A kérdés, hogy minden hogyan valósul meg, mennyire ás mélyre, a kiásott gödörbe hogyan taszítja be a nézőt, onnan kiengedi-e. Mint említettem, nagyon furcsa érzéseim, gondolataim voltak a film nézése közben. Szeretem, ha a film képi világa, hangulata tükröződik a kamerakezelésben. Ebben a filmben ugyan szép számmal volt ilyen operatőri munka, s ez alapvetően tetszett, vagy ha pontosabban szeretnék fogalmazni tetszhetett is volna, azonban mindvégig úgy éreztem, hogy az erősen kimódolt, vagy jobban szólva modoros. Ugyanilyen vagy még rosszabb érzéseim voltak a filmhez választott zenével. Nagyon hollywoodinak éreztem. Végig az volt a benyomásom, hogy a képi világ és a választott zene is oly módon lett megválasztva, mintha az majdan kielégítené a fesztivál ítészek esztétikai igényeit. Vagyis - nem könnyű ezt leírni - de a szerzői, horribile dictu a művész filmes klisék uralták a művet ebből a szempontból is. Abból a szempontból is, hogy amit téma ábrázolását illeti. Nem éreztem, hogy mélyfúrás van, épp ellenkezőleg amolyan felszínes módon került bemutatásra az, hogy a pár, valamint a körülöttük lévő családtagok milyen mélyen gyalogolnak a pokol ösvényein. Értem én kibeszéletlen, titkolt, magunkban cipelt tonnányi traumák öntudatlan módon történő áthagyományozódását, értem én a anya-lánya között feszülő konfliktust, még is az volt a benyomásom, hogy indokolatlan a holokauszt borzalmainak, lelket, tudatod paralelizáló hatásait megemlíteni, legfőképpen pedig párhuzamba állítani azzal a személyes tragédiával, amelyet a főhős éppen átélt, megszenved, amely pszichés módon paralelizálja. Almamagok allegórikus jelenléte a filmben is amolyan "Oscar-díjas" megoldás, picit vagy nem is olyan picit, didaktikus és egyben sematikus megoldás is. Összességében természetesen nem rossz film ez természetesen. Sőt. Azonban bántóan kimódolt, nagyon a fesztiváldíjas filmek kliséiből építkezik.

Ez volt az első Mike Leigh film amelyet láttam. Azt hiszem kifejezetten jó kaput nyitottam ki a rendezőhöz. (Bár szinte mindegyik filmje ilyen, így rossz kapun nem igazán léphettem volna át.). Azonnali szerelem. A témaérzékenysége, az ember- és helyzetábrázolása zseniális. Velőtrázó az a mély empátia, amely árad a műveiből. Szinte minden egyes alkalommal meg vagyok babonázva, amikor a filmjeit nézem, a szereplőit csodálom, amikor gyomorgörcsöt kapok a helyzettől, ami éppen kialakul, annak mentén attól a sok dilemmát, amelyet az élet hozta helyeztek, választások, nagy kérdések kapcsán törvényszerűen megfogalmazódnak. Hol csak árnyalt, de érzékelhető, nem tolakodó módon, hol pedig drámai erővel, energiával.
Élet szülte, a szó nemes értelmében vett egyszerű, de végtelenül drámai, nagyon erős etikai, erkölcsi témát boncoló alkotás. Az ember nézi a vásznat, nézi ezt a kedves, szeretetreméltó, családjáért, embertársaiért aggódó, mindent megtenni képes, naiv nőt, látja mit, miért és hogyan tesz. A felvonultatott tények, történések bombái letarolják az ember lelkét. Valami furcsa érzés kezd kialakulni a gyomorszáj tájékán, hogy az lassan felkússzon a torokig, hogy aztán a szemünkön keresztül kerüljön a felszínre. Emlékszem, amikor először láttam a filmet, mennyire erős benyomást tett rám a család, az a fajta finom, még is erős kötelék, amely összefűzi a szülőket a gyerekekkel, a gyerekeket a szülőkkel. Imádtam, hogy egy munkásosztálybeli családról van szó. Ebben nyilván nagyadag osztályalapú szimpátia van a részemről, hiszen magam is munkáscsaládból származom, sőt az életem egy jelentős részét öntödei segédmunkásként dolgoztam le.
Emlékszem könnyekig meghatódtam a film azon részén, amikor a lánynak udvarlója lett, s ennek milyen őszintén örült az egész család. Gyönyörű, lúdbőröztető volt. Hogy miért? Azért, mert tetszenek a hétköznapi embereke. Tetszik, ha a főhősök szürke ezer árnyalatában pompáznak, ha egyszerűek, esendők, ha gyarlók, ha bűnösök, ha kegyetlenek, ha boldogok. Egyszerű, mondhatni szikár képek, semmi artisztikus truváj. A feszültség közben egyre csak nő, egyre zajosabban kattog az a bizonyos időzített bomba. Nem csak a vásznon, hanem a lelkünkben is. Nehéz rendet tenni a robbanást követően. Kivel van dolgunk Vera személyében? Bűnös, kegyetlen emberrel? A világ legönzetlenebb emberével?
A színészi játék egészen lenyűgöző! Mike Leigh, mint mindig, ebben a filmjében is biztos kézzel vezeti színészeit. Nincs modorosság, túljátszott jelenetek, nincs túlcsorduló zene. A kőkemény helyzettel, a lelket satuba záró dilemmával való kegyetlen szembenézés van. Ez volt az első Mike Leigh film amelyet láttam. Jó választás volt.

Szokták volt mondani, hogy a stílus maga az ember. Ez a közhely ebben az esetben teljesen helyén való megállapítás. Olyan, mintha az Éjjel-Nappal Budapest, vagy valamelyik reality egyik szereplője nyilatkozna. És mindezt ugyan azon a szellemi, intellektuális nívón is teszi. Természetesen igazad van, bárcsak ez lenne a legfőbb gond vele. Mindazonáltal velőtrázóan félelmetes, hogy egy ilyen jellemmű, szellemiségű ember elnökök egy népet.

Szombat este néztük meg a filmet. Előzetesen nem tudtam, nem hallottam erről a filmről. Elkövettem azt a hibát, hogy - szokásommal ellentétben - nem néztem meg a Verzió filmfesztivál kínálatát. A filmről egy kedves ismerősöm facebook kommentje kapcsán szereztem tudomást. Ő ezt írta ( nem szó szerinti idézet) "Döbbenetes film. Kötelezővé tenném a középiskolások számára." Bízom az ismerősöm értékítéletében, ismerem a fontos társadalmi ügyekkel kapcsolatos álláspontját, elköteleződését, mély empatikusságát. Éppen ezért ez jó ajánlólevél volt. Igaz, még ha sokszor gondolok én is olyat, hogy egy-egy művet (filmet, könyvet, verset, stb.) kötelezővé kellene tenni, én azért mindig ódzkodom attól, ha valamint kötelezővé akarunk tenni. Sejtem, hogy ez csak egy egyéni vélemény, másoknak nincs problémája ezzel. Az én álláspontom az, hogy jó, színvonalas, megértő oktatással ösztönözzük a fiatalokat arra, hogy maguktól válasszanak fontos kérdéseket boncolgató alkotásokat. És/vagy ajánljunk figyelmükbe egy sor érdekes alkotást, hadd válasszanak azokból kedvükre. A filmről. Figyelembe véve a társadalmi, politikai kontextust, légkört, a lehetséges válaszreakciókat, túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy a film készítői, de még inkább az abban megjelenő személyek egytől egyig HŐSÖK. A világot, az abban zajló eseményeket figyelő, értelmező emberként, az orosz politikai valóságot talán az átlagnál egy hajszálnyival jobban ismerő emberként is döbbenetes volt látni, hallani, hogy milyen következményei vannak annak, ha valaki MÁS. Más politikai nézeteket vall, más a szexuális orientációja. A félperifériás, egyre autoriterebb, idegenellenes, szegénységellenes, egyre homofóbbá váló magyar politikai klímában is döbbenetes látni, hogy tőlünk keletre mi történik. Döbbenetes látni az emberi jogok meggyalázását, az emberi méltóság sárba tiprását, a primer emberi gonoszságot, erőszakot. Döbbenetes látni, hogy intézmények negatív értelemben vett aktív szerepét. Mivel a film Csecsenföldről szól, így felmerül, hogy van-e az iszlám vallásnak köze a filmeben bemutatottakhoz. Álláspontom szerint a vallásnak ehhez nincs vagy csak érintőleges köze van. Az embertelen politikának, a diktatórikus politikai irányításnak, valamint a mindezek által kialakított, kialakult közhangulatnak van köze. Meggyőződésem, hogy ahogyan a terrorcselekmények kapcsán is, ebben az esetben is eszközként használják a vallást a politikai, hatalmi célok eléréséhez. Vagyis itt nem arról van szó, hogy a muzulmán emberek gonoszak, hanem arról, hogy az adott rezsim hogyan viszonyul a LMBTQ emberekhez. Micsoda cinizmus, micsoda arrogancia sugárzik a nyilatkozó Kadirovból. Ahogyan válaszol, és amilyen válaszokat ad. Ez Róla, és a hozzá hasonló despoták személyiségéről mond el mindent és nem a iszlámról. Nagyon fontos film, nagyon bátor emberekről, HŐSÖKRŐL.

Tegnap este néztük végig a filmet. Sokan ajánlották már. Mint mindig, most is ahhoz a magam által meghatározott elvhez, szabályhoz tartottam magam, hogy nem olvasom el a filmről szóló kritikákat, műelemzéseket. Nem szeretem, ha jelentős mértékben befolyásolnak az ítészek megállapításai. (Természetesen a baráti ajánlatok is egyfajta befolyásolásnak tekinthetőek, azonban Őket, minden esetben megkérem, hogy semmit nem mondjanak a filmről, pusztán azt, hogy tetszett-e vagy sem Nekik.) Kevés japán filmet nézek. Sajnos. Legutóbb az Anyátlanokat láttam. Az is egy szívbemarkoló mű. Nos, ez a film is erősen megviselt, bár meg kell mondjam, hogy közel sem annyira, mint amennyire előzetesen (a baráti ajánlók okán) számítottam. A film valóban nagyon lassan építkezik. E tény alapvetően nem zavar, szeretem, ha lassan bomlanak ki az összekuszálódott szálak, ha csak lassan rakódik ki a mozaik, vagy olykor az sem zavar, ha ki sem rajzolódik teljes valóságában az a kép, amelyet látni szeretnék. Nem zavar, hiszen az egyes részletekben ott van, ott lehet az egész, az egyes részletek olykor beszédesebbek, több információt tartalmaznak az egészre nézve, mintha a teljes, totális képet szemlélnénk. Művészileg izgalmasabb is egy ilyen mű megalkotása, és a befogadó oldaláról is nagyobb intellektuális kihívás az apró, hiányzó részletekből felépíteni a big picture-t. A film, mint fentebb utaltam rá, valóban lassan építkezik, lassan "tisztáz" bizonyos dolgokat a szereplők előéletéről. A néző már az alaphelyzetet is picit nehezen érti. Van egy, a társadalmi normáktól eltérő módon, szegénységben élő család, amely minden ide vonatkozó erkölcsi, etikai ítélet ellenére bizonyos megszorításokkal ugyan, de funkcionál, betölti azt a szerepét, amelyet egy családnak be kell. Érzelmi biztonságot nyújt azt abban élők számára. Mindez annak ellenére is így van, hogy - vigyázat spoiler!!!! ahogyan az lassan-lassan kiderül - semmilyen vérségi kötelék nem fűzi egymáshoz a családban élőket. (Erre az egyik szereplő is kitér, akkor, amikor az óceán parton strandol a család). A "rendhagyó" családi működés kapcsán merültek fel bennem kérdések: miért, hogyan alakult így, miért nem akarnak, tudnak változtatni ezen a helyzeten. Erre vonatkozóan nagyon kevés választ kapunk. Ezt talán nem is fontos. És tényleg, a történet szempontjából nem lenne magyarázó erejük ezeknek az információknak. Bizonyos dolgok, kérdések viszont ott vannak a háttérben: hol van a társadalom amikor egy nőt, egy gyereket bántalmaznak? Hol van az állam, amikor egy gyermek eltűnik? Ugyan nem kapunk magyarázatot a miértekre, de az lassan-lassan kiderül, hogy sokszorosan sérült (mentális) embereket látunk. Nem tudjuk, hogy miért váltak ilyenné, csak a tényt, hogy ilyenek. Azonban minden esendőségük, jellembéli hibáik, torzulásaik mellett vagy azokkal együtt is tudnak, képesek emberi módon viselkedni. Vagyis, mint annyi műben, e filmben is az került az erkölcsi, etikaim dilemma fókuszába: az ember, az ember jelleme, nem egy dichotóm, monokróm, fekete-fehér színű világ. Rengeteg áranyalat van a két színtartomány között... a fehér, a szürke, stb. Az ember jelleme is ilyen, mi magunk is ilyenek vagyunk, én magam is ilyen vagyok. Olykor undok, olykor kiállhatatlan, olykor erényesnek látszó, olykor valóban erényes, empatikus, olykor pedig egészen komor, sötét fellegek úsznak be az érzékelés és tudat látóterébe. A rendező, a történet minden enigmatikussága ellenére is olykor didaktikusan láttatja velünk mindezt, s éppen ezért picit, vagy erősen átbillenünk a tanító jellegű tartományba. Ez olykor, de csak egy picit, azért zavaró. Annyira azért még sem, hogy nem méltassam a filmet. A színészek kiválóak. A gyermekek színészek méltó partnere a felnőtteknek. A történetvezetéssel sincs gond, nem irritáló a lassan, csordogálva folyó történet. Az tény, hogy nem egy filmnyelvi élmény, de nem is a képek megkomponálása a legfontosabb dramaturgiai elem ebben a műben. Sokkal inkább az emberi viszonyok, érzelmek bemutatása, kibontása. A film természetesen megviselt, mélyen bennem van, de mint fentebb írtam, közel sem annyira, mint amit előzetesen, a baráti visszajelzések alapján vártam. Hogy miért? Úgy vélem, hogy az okokat - részben - magamban kell keresem...

Nagy reményekkel ültem le a tv elé, ugyanis annyi jót, pozitív visszajelzést hallottam a filmről. Felemás érzésekkel, de inkább csalódottan álltam fel. Azért volt ellenmondásos érzésem, mert egy szépen fotografált, kifejezetten izgalmas helyszínen játszódó, jó színésze által, nagyon jól megformált szerep sem tudtak aztkurva érzést kiváltani belőlem. Lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasak, irreálisak, de valahogy mélyebb, logikusabb, sejtelmesebb, izgalmasabb műre számítottam. A rendező ambíciója dicséretes, valamint az is, hogy a magyar nézők számára szinte ismeretlen (román), de annál jobb kvalitásokkal rendelkező színészekre bízta a történet bemutatását. Továbbá az is nagyon tetszett, hogy a film, annak ellenére, hogy Romániában játszódik ,semmilyen sem primer, sem pedig áttételes módon nem állt bele a mély magyar nekibúsulásba. Épp ellenkezőleg, általános módon beszélt, mutatta be egy közösség elszegényedésének, deklasszálódásának, kiszolgáltatottságának, ha nem is szociológiai mélységű bugyrait, de legalább a felszínét. Szóval a filmnek sok apró erénye van, de igen jelentős hibái, hiányosságai is. A skandináv krimi zsáner vonásait majdnem magabiztosan, de éppen ezért csak halványan rajzolta a vászonra. A közhelyeken túl, a kliséken, a kiszámítható húzásokon túl semmi eredeti karakterjeggyel nem lepte meg a nézőt. Példának okáért a szeretkezős jelenten dramaturgiailag annyira illogikus, indokolatlan, hogy csak vattafunkciót tölt be. Sem előre nem lendíti a cselekményt, sem pedig a drámai feszültség elmélyítéséhez sem járul hozzá. Ok, a rendőrségi lövöldözés e jelenetből eredeztethető, ennek ellenére nagyon erőltetett volt. Szóval, csalódott voltam, de a hibái, gyengeségei ellenére is üdítő színfolt volt a magyar filmek tengerében.

jogos :).. nem is értem... timetraveller vagyok

Nagyon szeretem Fábri Zoltán filmjeit, azt a filmes látásmódot, amelyet Ő képvisel, valamint azt a rendíthetetlen humanizmust, társadalmi szociális érzékenységet, amely a műveiből árad. Tegnap néztem meg a Húsz óra c. filmet. Engem lenyűgözött. Egyrészt az a filmes elmebeszélésmód, ahogyan a történetet vászonra viszi, valamint az az ábrázolás mód, amelyben az igazságot - bár véleményem szerint sokkal jobb és helyesebb, ha a valóság kifejezés használjuk- rekonstruálja, fel- és elénk tárja. Továbbá az is nagyon magával ragad, hogy egy adott hely, közösség viszonyainak, konfliktusainak, problémáinak, drámáinak mikroszkopikus feltárásával, mint cseppben tengert, az egész társadalomra vonatkozóan tud érvényes, tényszerű megállapításokat tenni. Mikor már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy többek között miről szól a film, azon kaptam magam, hogy azon dilemmázom, hogy bátor filmről vagy megalkuvó filmről van szó. El is szégyelltem magam, mert nyilván a kényelmes, demokratikus viszonyrendszeremben akarok, akartam ítéletet mondani. Be kell látnom, hogy nem túl merész kihívás 2021-ből megítélni egy 1965-ben készült mű bátorságát, vagy rendszerbe simulását. Mindazonáltal tálán még sem fölösleges és hiába való dolog. És talán nem vétünk nagy történelmi, etikai, morális és esztétikai hibát akkor, ha mindezen tényezők ellenére is megpróbáljuk a filmet elhelyezni egy morális koordináta rendszerben. A film bizonyos értelemben bátor alkotás, hiszen alig 9 évvel a forradalom után mer, akar (még ha foncsorozott, a lényeget olykor - vagy sokszor - eltakaró szemüvegen keresztül) a közelmúlt eseményeiről beszélni. Bátor film, mert nem fél szembesíteni az akkori uralkodó rezsimet a múltban elkövetett gonoszságaival, rémtetteivel. Bátor film, mert mind ezt nem a nagypolitika látószögén keresztül, hanem a kisember perspektívájából teszi. Bátor film, mert ki mer mondani tényeket, olyan dolgokat, amelyek meghatározták, lebénították az akkori magyar mindennapok, a magyar vidék közösségeinek életét. Ezen vélt és valós sérelmek fel nem dolgozása, kibeszéletlensége talán sokáig ott lappangott a vidéki magyarország kollektív tudatában, rengeteg sérülést okozva ezzel. Mindezek ellenére is azt kell mondanom, hogy a film bizonyos értelemben fel is menti a rendszer helyi képviselőit. A film másik erénye, hogy ugyan van egy egyértelműen negatív figurája a filmnek, de a többi karakter nem fekete-fehér. Összetett, belső ellentmondásokkal, belső konfliktusokkal teli figurákat ábrázol, mutat be Fábri. A film ugyan bemutatja a lopakodó, kiteljesedő, majd tragédiába forduló terrort. Azt a terrort, amelyet a párt keményvonalasai képviseltek, de közben a közösségért és nem a hatalomért dolgozó egyszerű aparatcsikot fel is menti. Legalább is megítélésem szerint. Tény, hogy a 60-as évek közepére megkezdődött a Kádári-konszolidációt, tény, hogy enyhült a rezsim diktatórikus jellege, de még is csak diktatúra volt. ( Még egyszer hangsúlyozom, hogy könnyű nekem 2021-ből visszatekintve sommás ítéletet alkotni.) Azonban, ha a figyelembe veszem a Fábri legnagyszerűbb művét, az Ötödik pecsétet, akkor még is csak azt kell mondanom, hogy a Húsz óra kevésbé egyértelmű állásfoglalás. Mindezen ellentmondásai ellenére véleményem szerint egy alapmű. Főképp ahhoz nyújt apró, de jelentős adalékot, hogy megértsük, jobban megértsük közelmúltunkat.

Köszönöm.

E tekintetben igazad van. Nem vitatom. Erre magam is tettem egy bátortalan utalást "Ok, értem, én, hogy ez egy képregényes univerzumból eredeztethető történet, így ebben a kontextusban érdemes, szükséges értelmezni az elkészült alkotást"[i]. Az is tiszteletre méltó, hogy a rendezőnek volt bátorsága a történetet átkeretezni, a szuperhősös mezőből kiszakítani. Azonban - és ez a legfőbb bajom a filmmel, rendezéssel -hogy ezt felszínesen tette, picit megrekedt az általános közhelyek szintjén. Egyszerű, ezerszer látott, bemutatott társadalomkritikát kaptunk.

Nagy várakozásokkal ültem (feküdtem :-) ) le és néztem meg a filmet. Valóban erős izgalmi állapotban voltam, ugyanis a Velencei Fesztivál után az összes, arra érdemes netes-filmes felületen rendere azzal találkoztam, hogy mennyire nagyszerű, bátor, formabontó alkotásról szó. A éles szemű közönség, valamint a vájt szemű hivatásos ítészek egyaránt kedvelték filmet. Ehhez képest egy kissé vagy közepesen csalódottan tápászkodtam fel a kerevetről. Be kell hogy valljam, hogy mélyebbre és többre számította, mind a dramaturgia, mind pedig a képi, filmnyelvi megoldások terén. Nem, nem azt állítom, hogy a film rossz. Pusztán csak annyit, hogy meglehetősen felszínes, elnagyolt darabról van szó. Alább igyekszem kifejteni, hogy miért gondolom ezt és így. Ok, értem, én, hogy ez egy képregényes univerzumból eredeztethető történet, így ebben a kontextusban érdemes, szükséges értelmezni az elkészült alkotást. Nos, ha őszinte akarok lenni, már pedig őszinte akarok lenni, ezt a fajta megközelítést én kevésbé vagy egyáltalán nem tudtam alkalmazni. Ezzel szemben, egy - általam - objektív ítélt - oké, tudom, hogy ilyen nincs - mérce mentén próbáltam megítélni, mérlegre tenni a művet. Fentebb azt bátorkodtam írni, hogy a film felszínes. Igen, annak tartom, mert amolyan vulgár marxista elvek, tételek alapján azt állítja, üzeni a mű, hogy a gazdagok szinte kivétel nélkül gonoszak, rosszak, embertelenek, stb., ezzel szemben a tömeg, a nép, az alacsonyabb osztályokba tartozók, a kisemberek pedig épp ellenkezőleg, ha nem is teljesen, de erkölcsi irányelveiket, humanizmusukat tekintve rendben vannak. (Én, mind szociológiai, mind pedig gazdasági szempontból fontosnak tartom a marx-i tételeket, javallom is azok olvasását mások számára.) De hát felebarátaim, az élet nem ennyire dichotom, nem ennyire egyszerűen kettébontható, nem ennyire fekete-fehér. Ettől jóval több árnyalat van a világban, az életünkben, a cselekedeteinket mozgató erők mögött. További problémám, hogy film úgy tesz, mintha a főhős, egyébként valós kiszolgáltatottsága, kezdetben csak sejtetett, a későbbiekben pedig kibontott traumái miatt igazolhatóvá válnának azok a gyilkosságok, amelyeket elkövet. Úgy vélem, hogy a főhős cselekedeteit érhetővé teszik, azok mögött lesz egy vagy több beazonosítható érzelmi, indulati mag, azonban ezek sem mentik fel, teszik elfogadhatóvá mindazt, amit és ahogyan teszi. Véleményem szerint meglehetősen didaktikusra sikerült a metrós jelenet, ahol a főhőshöz képest gazdag, természetesen arrogáns öltönyösök abuzálnak egy fiatal nőt. E jelenet záróaktusa lesz a kiindulópontja annak a forrongásnak, lázadásnak, amely végig söpör majd a városon. Nos, én ezt elég gyengének, erőltetettnek érzem. Úgy vélem, hogy erkölcsileg semmilyen módon nem igazolható az ebből eredő mozgalmi hevület, városi forrongás. A főhős életének darabokra hullása teljesen érthető, azonban úgy érzem, ez sem lett kellőképpen körüljárva, holott - szerény véleményem szerint - igazából erre kellett volna helyezni a hangsúlyt és sokkal árnyaltabban, sokkal mélyebb szinten kellett volna kibontani azt a fajta neurózist, azt a fajta magányosságot, azt a fajta kiszolgáltatottságot, azt a fajta társadalmi viszonyokból való kirekesztettséget, amely főhős jellemét, motivációit, cselekedeteit meghatározzák. A film dramaturgiája is a didaktikusságra épít. Kevés dolgot sejtet, inkább minden - előbb vagy utóbb a szánkba rág. A film vizualitásával, a képi beállításaival önmagában nem lenne baj, de valahogy szikárabb képi ábrázolást talán jobban illett volna a műhöz. Szóval nem rossz film ez, de elnagyolt, népszerű, de felszínes társadalom bírálatról van szó még is csak.

--
Áthelyezve a(z) Joker topikból.

Nagy várakozásokkal ültem (feküdtem :-) ) le és néztem meg a filmet. Valóban erős izgalmi állapotban voltam, ugyanis a Velencei Fesztivál után az összes, arra érdemes netes-filmes felületen rendere azzal találkoztam, hogy mennyire nagyszerű, bátor, formabontó alkotásról szó. A éles szemű közönség, valamint a vájt szemű hivatásos ítészek egyaránt kedvelték filmet. Ehhez képest egy kissé vagy közepesen csalódottan tápászkodtam fel a kerevetről. Be kell hogy valljam, hogy mélyebbre és többre számította, mind a dramaturgia, mind pedig a képi, filmnyelvi megoldások terén. Nem, nem azt állítom, hogy a film rossz. Pusztán csak annyit, hogy meglehetősen felszínes, elnagyolt darabról van szó. Alább igyekszem kifejteni, hogy miért gondolom ezt és így. Ok, értem, én, hogy ez egy képregényes univerzumból eredeztethető történet, így ebben a kontextusban érdemes, szükséges értelmezni az elkészült alkotást. Nos, ha őszinte akarok lenni, már pedig őszinte akarok lenni, ezt a fajta megközelítést én kevésbé vagy egyáltalán nem tudtam alkalmazni. Ezzel szemben, egy - általam - objektív ítélt - oké, tudom, hogy ilyen nincs - mérce mentén próbáltam megítélni, mérlegre tenni a művet. Fentebb azt bátorkodtam írni, hogy a film felszínes. Igen, annak tartom, mert amolyan vulgár marxista elvek, tételek alapján azt állítja, üzeni a mű, hogy a gazdagok szinte kivétel nélkül gonoszak, rosszak, embertelenek, stb., ezzel szemben a tömeg, a nép, az alacsonyabb osztályokba tartozók, a kisemberek pedig épp ellenkezőleg, ha nem is teljesen, de erkölcsi irányelveiket, humanizmusukat tekintve rendben vannak. (Én, mind szociológiai, mind pedig gazdasági szempontból fontosnak tartom a marx-i tételeket, javallom is azok olvasását mások számára.) De hát felebarátaim, az élet nem ennyire dichotom, nem ennyire egyszerűen kettébontható, nem ennyire fekete-fehér. Ettől jóval több árnyalat van a világban, az életünkben, a cselekedeteinket mozgató erők mögött. További problémám, hogy film úgy tesz, mintha a főhős, egyébként valós kiszolgáltatottsága, kezdetben csak sejtetett, a későbbiekben pedig kibontott traumái miatt igazolhatóvá válnának azok a gyilkosságok, amelyeket elkövet. Úgy vélem, hogy a főhős cselekedeteit érhetővé teszik, azok mögött lesz egy vagy több beazonosítható érzelmi, indulati mag, azonban ezek sem mentik fel, teszik elfogadhatóvá mindazt, amit és ahogyan teszi. Véleményem szerint meglehetősen didaktikusra sikerült a metrós jelenet, ahol a főhőshöz képest gazdag, természetesen arrogáns öltönyösök abuzálnak egy fiatal nőt. E jelenet záróaktusa lesz a kiindulópontja annak a forrongásnak, lázadásnak, amely végig söpör majd a városon. Nos, én ezt elég gyengének, erőltetettnek érzem. Úgy vélem, hogy erkölcsileg semmilyen módon nem igazolható az ebből eredő mozgalmi hevület, városi forrongás. A főhős életének darabokra hullása teljesen érthető, azonban úgy érzem, ez sem lett kellőképpen körüljárva, holott - szerény véleményem szerint - igazából erre kellett volna helyezni a hangsúlyt és sokkal árnyaltabban, sokkal mélyebb szinten kellett volna kibontani azt a fajta neurózist, azt a fajta magányosságot, azt a fajta kiszolgáltatottságot, azt a fajta társadalmi viszonyokból való kirekesztettséget, amely főhős jellemét, motivációit, cselekedeteit meghatározzák. A film dramaturgiája is a didaktikusságra épít. Kevés dolgot sejtet, inkább minden - előbb vagy utóbb a szánkba rág. A film vizualitásával, a képi beállításaival önmagában nem lenne baj, de valahogy szikárabb képi ábrázolást talán jobban illett volna a műhöz. Azt viszont a film egyik nagy erénye, hogy a Jokert megformáló színész nagyot alakít. Nem hibátlan, de lássuk be, hogy egy mainstream, amerikai mozihoz viszonyítva eléggé rendben, amit a vásznon látunk Tőle. Szóval nem rossz film ez, de elnagyolt, népszerű, de felszínes társadalom bírálatról van szó még is csak.

A filmet több bontásba, 3 részletben sikerült megnéznem. Alapvetően nem a filmmel volt baj, hanem velem: fáradt voltam. Bár azt is be kell, hogy valljam, hogy annyira nem szippantott magába, mint a Nagymenők, vagy a Casino. Az említett alkotások miatt ( is ) magasra tettem a lécet, erős elvárásokkal ültem el a tv elé (vagyis nem moziban néztem meg). Csalódott vagyok. Részben amiatt, mert ebben a filmben nem éreztem azt a sodró lendületet, azt a dramaturgiai könnyedséget, mint az előbb említett kettőben. Nyilvánvaló, hogy más volt a rendezői koncepció, amelyet természetesen akceptálok, mindenesetre nem éreztem azt, hogy a történet könnyedén építkezik, épül történetszálról történetszálra. Számomra az egész olyan elnagyoltnak, elkentnek tűnt. Majdnem azt írtam, hogy amolyan közhelyes történetvezetési, dramaturgiai sémák mentén valósult meg. Tény azonban, hogy Scorsese még ezt is biztos kézzel valósítja meg. Véleményem szerint a fő hős figurája erősen elnagyolt volt, keveset mutattak meg a jelleméből, pszichés motivációjából. A személyes vívódása kevésbé volt lényegre törően, plasztikusan bemutatva, így csak felszínes módon kaptunk képet arról, hogy milyen ellentétes erők munkálnak benne. A lányának, aki szerepe szerint az élő lelkiismerete az Írnek, véleményem szerint sokkal erősebb módon kellett volna, hogy jelen legyen a filmben. Viták és konfliktusok sokaságát kellett volna látnunk, mert a főhős és a lánya közötti erkölcsi világkép, értékrend ezt implikálta volna. Ezek elmaradtak, csak utalásszerűen, pillantások, gesztusok okán tűntek fel. Számomra ez kevés, hiszen ezt adta volna a történet egyik morális, erkölcsi, etikai aspektusát, drámai mélységét. Úgy vélem, hogy De Niro (személyes kedvenceim egyike) sem brillírozott a figura megformálásakor. Középszerűen hozta az által oly sokszor megénekelt gengsztert. Al Pacino jó volt, de nem kimagaslóan jó, azt hiszem nem tévedek, amikor az írom, hogy számára sem okozott nagyobb problémát Hoffa karakterének ábrázolása. Joe Pesci játékától sokan el voltak ájulva. Én kevésbé. Tény, hogy nem volt rossz, hogy a szokásától eltérően egy szűkszavú, csendes, de annál gátlástalanabb gengsztert alakított jól. Azonban nem legyen már színészi erény az, hogy a szokásostól eltérő jellemet kellett megformálni és azt jól formálta meg. A színházban, más színészek esetében ez alapvetés. Szóval a film egy kiváló iparosmunka, talán több is annál, de semmi esetre sem nő fel a két korábbi bukástörténethez: a Nagymenőkhöz, Casinohoz.

Nagyon vártam ezt, mint minden nem Marvell-es fantasztikus filmet. Előzetesen nagy hipe övezte ezt a filmet, melynek hullámára - eléggé balga módon - én magam is felületem. A hiba természetesen az én készülékemben van. A filmet tegnap néztük meg otthon. Ezt azért írom mert Moziban, nagy vásznon szerettem volna megnézni, sajnos nem úgy alakult. Úgy tűnik, hogy sokat nem vesztettem, ugyanis kevés látványos IMAX vászonért kiáltó jelenet van a filmben. Az is látszik, hogy nem ez volt a rendezői koncepció. Nem a látvánnyal, hanem a tartalommal szerette volna a direktor lenyűgözni az egyszeri filmfogyasztót. Amolyan filozofikus alkotás lett volna ez, kár, hogy a bölcselet csak sporadikusan vagy sehogyan sem jelenik meg a műben. Ha fel-fel tűnik egy-egy momentum erejéig, az is amolyan gang-, konyhafilozófia szintjén, és annak is a vulgár, szájbarágós színvonalán. Szóval eléggé lapos, unalmas filmecske ez. Amolyan felejthető alkotás. Brad Pitt a szokásos középszerű szinten alakítja a főhőst. A többi szereplő, karakter szóra sem érdemes. A külső nagy tripp mellett a belső, a pszichében utazás is nagyon, de nagyon elnagyolt. Részletes topográfia helyett csak max. kétdimenziós, felszíni, elkent képet kapunk.

Nem vagyok celluloid náci, és sosem irtóztam attól, ha valaki videóra, vagy más formátumra dolgozott. Azonban azt el kell mondjam, hogy a filmre készült művek szebbek, élvezhetőbbek, filmszerűbbek. Hangsúlyozom, hogy számomra. Természetesen lehet szörnyűségeket filmre venni, és kiváló dolgokat videóra, vagy éppen telefonnal készíteni egy hatalmas filmet. Számomra ez annyira nem lényeges, de fenntartom azt, az állításom, hogy szebbek a celluloidra készült művek.

De hát mi másra is való ez a felület, mint arra, hogy kiírja magából az egyszeri moziba járó a saját szubjektív véleményét. Nem vagyunk hivatásos műítészek, bocsánat ÉN nem vagyok hivatásos műítész. Egyszerű filmrajongó vagyok, aki kiírja magából a szükségszerűen szubjektív véleményét. A véleményem megfogalmazásakor igyekszem objektív szempontokat figyelembe venni. Belátom, olykor ez nem sikerül, nem sikerülhet. De hát ez a műfaj (kommentelés) sajátossága, korlátja. Azt, hogy ki mikor vesz részt a disputában, vitában, azt meg természetesen mindenki maga dönti el.

A dekonstrukció, mint a filozófiai fogalom természetesen érték semleges. Ez érvényes a művészet vonatkozásában is. Az egyik kommentelő társunk hivatkozott arra, hogy TQ mestere ennek a filmnyelvi eszköznek, mint ahogyan én magam is írtam az első kommentemben, hogy e tekintetben TQ valóban bátor és ügyes rendező. Az én állításom az, hogy ebben a filmben nem dekonstruált semmit. A törekvés lehet, hogy meg volt, azonban inkább valami patchwork munka jött létre, amely esetében látni a varrásokat, időnkét az elvarratlan szálakat, illetve a felfeslett anyagot. QT erénye többek között, hogy nyersanyagra, vagyis filmre forgat. Ez mindenképpen tiszteletreméltó. Az is elismerést vált ki belőlem, hogy a popkulturális jelenségeket jól, ügyesen használja. Azonban ebben a filmben nyoma sincs a Jakcie Brown- (szerintem a legjobb filmje) féle letisztultságnak, okos, ügyes történetvezetésnek.

Tiszteletben tartom a lelkesedésed, azonban ez a film nem dekonstruált semmit, és még csak hitelesen sem rekonstruálta azt a kort, annak a kornak a viszonyait, amelyről szólni kívánt. Az előző írásomban kifejtettem, hogy mi a bajom a filmmel. Természetesen neked lehet az enyémtől szöges ellentétben álló megítélésed. Ez így rendben is van. Azonban én sem stílusbravúrt, sem parabolát, sem atmoszférát, de még csak mélységet sem véltem felfedezni. Egy kiváló iparosmunka, amiben nem igaz van történet, amiben nincs lendület, aminek nincs hangulata. A két színész elviszi a hétén a filmet, de ez végtelenül kevés.

Tegnap néztük meg a filmet. Előzetesen igyekeztem megkímélni magam attól, hogy kritikákat, véleményeket olvassak a filmről. Tettem ezt azért, hogy minden szubjektivitás ellenére némi objektív véleményt fogalmazza meg, és ebben az ítéletalkotásban semmilyen látásmód nem befolyásoljon. Fontosnak tartom leszögezni, hogy Tarantino-t nem tartom korszakos zseninének. Elismerem, hogy olykor egyedi a látás módja, valamint azt, hogy igazán remek módon, szórakoztató módon hoz létre valami "mást" a sok b, c és zs kategóriás filmek formanyelvéből. Azonban számomra az mindig kevés volt, sokszor üres stílubravurnak éreztem ezeket.
Az új filmje - véleményem szerint - sem hozott semmi újat hozott létre, nem reformáltam meg sem a dramaturgiát, sem a filmnyelvet. A film után nem volt aztakurva érzésem. Sőt, a nézése közben voltak időszakok, amikor kifejezetten unatkoztam, hiszen leült a fim, abban nem volt lendület, nem működött a suspens. Igyekeztem felfedezni a filmben azt az üzenetet, amelyet a címe ígér, de abból sajnos semmit nem kaptam. Még csak felszínes látleletet sem arról, hogy milyen volt egykor az amerikai filmipar, azt milyen erők, mechanizmusok működtették, kik, hogyan kaptak lehetőséget és ki nem, és miért. Arról sem kaptunk képet, hogy milyen a filmkészítés folyamata, mint ahogyan azt François Truffaut: Amerikai éjszakájaban átéljető, emberi és nem eufemizált módon bemutatta. A kislánnyal való beszélgetése, igazi didaktikus rémtett, amivel önmagában nem lenne baj, de hát egy A kategóriás, fesztiválokon ünnepelt rendező művét néztem és nem ezt vártam. Tudom, fentebb jeleztem, hogy nem tartozom abba a táborba, aki lelkesen éljenzik QT minden művét, de azért minimális elvárásaim vannak, voltak vele kapcsolatban. A
A filmben a Manson-család szál is nagyon felszínes, elnagyolt, sztereotip volt, meg sem próbálta ellenpontozni, nem tett különbségek gyakorló őrültek és a hippi "eszméket" megszülő, azok szerint élő, valódi és pozitív társadalmi változásokat kívánó,elindító csoportoktól. Szóval összességében nem igazán tetszett a film. Igen, az írásom elején jeleztem, hogy nem vagyok elájulva TQ alkotásaitól, azonban ez a film még a rendező életművén belül is igazán gyengére, laposra, mondhatni középszerűre sikeredett.

Elolvastam ma a kritikákat, amelyek a film kapcsán születtek. Közel hasonló észrevételeket fogalmaznak meg az ítészek. Bevallom, hogy nekem nem segített a megértésben a film eleji rövid, vázlatos leírás, amely Budapest vonatkozásában az etnikai, nyelvi, kulturális sokszínűséget emeli ki, illetve a zárókép sem.
Utólag érteni vélem már, de nekem kissé erőltetettnek tűnik ez a vonal. Főképp úgy, hogy ezek a boldog békeidők sosem léteztek.

Sziasztok!
Bajban vagyok ezzel a filmmel. Tegnap este néztük meg a felségemmel. Mindkettőnkben furcsa érzések fogalmazódtak meg. Főképpen a Saul fia fényében. A Napszállta az elején beszippantott, elvarázsolt a képi világa, a vizualitása. A film színei, a díszletek, az egész atmoszféra lenyűgöző volt. Nekem mindig is tetszett az a fajta képes ábrázolásmód, ahogyan a kamera követi a főhőst. Imádtam azt a jelenetet, amikor a főhősnő és Brill a hintóban utaznak, de a hátsó kis ablakon pedig elmosódva ugyan, de ott a pesti forgatag.
A film ennek ellenére egy ponton túl le ül, nehezen írom le, de önismétlő, unalmas lesz. A történet enigmatikussága nem oldódik fel. Az természetesen tetszik, hogy nem didaktikus, nem adja oda a nézőnek a kész történetet, megoldást. Azonban a végtelenül zavaró, hogy ennek a több ágú titokzatosságnak nincs nagyon feloldása, megoldó kulcsa. Ez a nézőt - véleményem szerint - elbizonytalanítja, és egy idő után a film el is veszti a film. A színészekről. A főhős erősen visszafogott, szinte "eszköztelen" játéka az elején nagyon tetszett, de ez a végére már inkább eszelősségnek, katatóniának hatott. Szóval sok kérdőjel, mellett vagy ellenére is élmény ez az alkotás.

Az egyik leggyönyörűbb romantikus film, amit láttam. Emberi, költői! Kiválló szinészvezetés, kiváló dramatúrgi. Egy fiú férfiúi öntudatraébredésének nagyon érzékeny bemutatása. A látszólag könnyed hangvétel emberi sorsokat, drámákat takar, és fejt fel. A rendező finom vonalvazatéssel rajzolja meg a szerelem, a szolidaritás, az erkölcsösség, valamint a vallásosság alapmotívumait. A film nézője meggyőződhet arról, hogy a sokak által ezerszer elátkozott muszlim világ és az európai világ között nincs tátongó szakadék, kibékíthetetlen ellenté, hiszen az film hősei ugyan úgy éreznek, ugyan úgy cselekszenek, gyötrődnek és örülnek, mint brámely társuk a világ msáik részén.

A fil utolsó képsorai örökké beleégtek a tudatomba. Mély nyomothagytak a lelkemen.

Felkavaró,idegborzoló alkotás. Szándékosan provokatív, durva, embertelen. Filmnyelvi szempotból szerintem merész, de nem feltétlenül újszerű. A képivilég megítélésem szerint bravúros. Az egyik meghatározó, hatásfokozó, dramatúrgiailag nagyon fontos elem a filmben a kamera helyzete és viszonya a szereplőkkel, annak mozgása. A kamera az idegbajos, sokkos mozgásból vagy inkább koordinálatlan rángásból jut el a légiesen könnyed lebegésig. A kamera mozgása, a képi világ egyfajta külső tükre a szereplők belső ideg és lélekállapotának. A feszültségteremtés kitűnő, valamint az, hogy a kezdeti halvány és elnagyolt kontúrokból, az egyes mozaikdarabkákból kirajzolódik a teljese, totális kép. Valóban nyers, kémíletlenül brutális a film, és az abban ábrázolt erőszak, viszont azok egyáltalán nem - kifejezés rossz értelmében vett - hatásvadász elemek. Ezek lényeges, kihagyhatatlan elemek, amelyek nélkül nem film képivilága, zaklatottsága, dráma feszülsége, a szereplők sokkja és cselekedetei értelmezhetetlenek lennének. Tehát a filmben ábrázolt erőszak nem öncélú, l'art pour L'art. Az idő, a történések folyása visszofordíthatatlan állítja. A megtörtént dolgokat, legyenek akár jók, akár rosszak azok, illetve az elkövetett vagy elmulasztott tettek nem lehet megmásítani. A visszofordíthatóság csak a fikciókban, mint például a filmekben lehetséges. Finom és szép utalás e problémakörre a Kubrick 2001 űrodüsszia-ja, amelynek végén az ídő mint fizikai és mint mentafizikai fogalom és kosntans elem válik cseppfolyóssá, bizonytalanná.

A film gyengesége, hogy bizonyos részek indokolatlanul hosszúak, mint pl. a metró-s
jelenet. Ezek sem dramatúrgiailag, sem pedig a szereplők vonatkozásában nem nyújtanak új információt.

Összességében egy nagyon jó film, 10-ből 8-sel jutalmazom.

A Mester ezen műve - megítélésem szerint - elég gyengére sikerült. A story átlagos, a szinészvezetés, finaoman szólva is hiányos. A titkárnő szerepét alakító Kim Cattrall súlytalan, szintelen és szagtalan, a szerepének nincs kiterjedése. A minisztert alakító Pierce Brosnan csak egy fokkal jobb. A főszerepet alakító Ewan Mcgregor közepe tlejesítményt nyújt, de ez sem jobb, mint egy közepes Hollywoody alakítás. A történetvezetés, feszes, és jól tramatizált, bár erről is nkább az állapítható meg, hogy egy jól sikerült, izgalamas Hollywoddy film szinjét üti csak meg. Hol vagyunk már a Rosmary gyermekétől, a Keserű méztől, vagy a Bérlőtől.
A mester középszerű alkotása, nagyon gyenge szinészekkel, átlagos storyval. Az érdemjegy: hármas alá

Azt nem mondanám, hogy jó film, de nézhető. Tényleg didaktikus a moralizálás, a szinészek nem a legjobb formájukat hozzák,vannak karakterek pl. : H. neje, aki szinte a iskolai farsangok "szinészvezetést" meghazudtolan formálja meg a szerepét. A képivilág is elég érdektelen, dramaturgiailag semmit nem tesz a filmez. Mindenesetre érdekes erkölcsi, etikai dilemákat vet fel, az egy másik kérdés, hogy mindezt elég kisiskolás módon. Valóban olcsó, bulvárpszichológizálás folyik filmben végig. A ábrázolt jellemek felületesek, egysíkúak. Elvi síkon sokkal többet kilehetett volna hozni ebből az egészből, árnyaltabb jellemábárzolással, sejtetésekkel, dikaktukusság nélkül.

Több film, irodalmi mű, szindara járta és járja körül ezt a témát...

joga van-e egy erkölcstelen, immorális emberek az erkölcsre, szánalomra....

illetőleg van e erkölcsi különbség az üldöző és az üldözött között...


Összeségében egy gyenge hármas, de akkor jóindulatú voltam...

Ettől azért szofisztikáltabb érvelést vártam...

Szerintem Tarantio filmje túl van értékelve. Egy jó dramatúrgiával megkomponált, de feledhető alktoás. A német tiszt kivételével az összes karakter felületes, semmi eredeti és mély nincs bennük. Tulajdonképpen egy posztmodern semmitmondás. Ettől még persze lehet szeretni, kedvelni ezt a filmet. Viszont én még is csak azt állítom, hogy a Guy Richie filmje semmivel sem rosszab, de semmivel sem jobb, mint az ominózus Tarantio alkotás.

Véleményem szerint azzal semmi gond nincs, ha egy rendező élve a művészi szabadság nyújtotta lehetőségekkel másmilyenné formálja az eredeti karaktereket, vagy más milyen iránybe fordítja a történelmi tényeket. ( Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Tarantino - megítélésem szarint - érdemtelenül dicsőített Becstelen Brigantik-ja éppen ezzel a posztmodern elemmel él, jelesül azzal, hogy átírja a történelmet, amelyen nem sok embert háboridott fel. És ez így is van rendjén, nincs ezzel semmi gond.).A baj inkább azzal van, hogy a film karakterei felületesek, azok a stori szempontjából másodlagosak, legalább is a rendező értelmezése szerint. Semmi bajom a filmbéli trükkökkel, effektekkel, de jobban szeretem, ha egy film a dramatúrgiájával, a karatereket megformáló színészek játékától lesz erős. Ebből a filmből ez hiányzott. Tény, hogy a dramaturgia, amolyan sodró erejű, Hollywoody akció thriller, de még ezzel sem lenne gond, amennyiben kerakterek kidolgozottabbak lettek volna, ha a stori is kissé mélyebb lett volna.
Mindezek ellenére, szerintem a két férfi szinész egészen jó alakítást nyújt.

Az elmúlt hét szombatján néztem meg a filmet. Előzetesen semmit enm hallottam, nem olvastam róla. A film egy laza, akciókkal dúsított, a kosztümös filmeket dramatúrgiájában és képivilágában újraérelmező alkotás. A rendező kifejezetten jól vezeti a szinészeit, azok fesztelenül lubickolnak a szerepükben. A karakterek egyébként kissé üresek, papírmasé figurák, de ez egyébkéngt nem befolyásolja a film minőségét, a storyt illetően nincs is igazán nagy jelentősége.
A képi világ amolyan posztmondern akciófilnmes, tele hatásvadász elemekkel, lassított felvételekkel, robbanásokkal, trükkökkel ( na jó, annyira nem dominánsak a trükkök, effektek).
A rendező jól hozzá az előző filmjeiben (pl.: Blöff) nagy sikerrel használt elemeket, klisséket.
Izgalmas, de semmitmondó, a kösztümös és posztmodern trashmovie elemeit, dramtúrgiai vonásait kifejezetten jól ötvöző film. A maga nemében megérdemli a gyenge négyest.

Megítélésem szerint is igen gyengére sikeredett ez a film. Hol van ez az alkotás a Álmodozások kora c. upusz, vagy az Édes Emmam, drága Böbe színvonalától. Rossz, kifejezetten bántó a képi világ. Olyan a film minősége, mint a Barátok közt c. szappanoperáé. A szinésvezetés harmatgyenge, pedig Csányi nem vészesen rossz szinész, még ha nem is a legjobb. A film dramaturgiája gyenge, vázlatos, nincsenek kimerevített érzelmi pillanatok, mély csendek, a lélekre és tudatra egyaránt ható elemek. Az álom-jelent pedig egyszerűen közhelyes zagyvaság.
Ez a film- figyelembe véve a rendező korábbi munkáit - egy igen gyenge kettes.

A film története valóban átlagos...viszont a képi világa nem rossz, sőt. A hangulatáról meg már nem is beszélek... az nekem nagyon bejön.

Gyermekkorom egyik legzseniálisabb filmje:) Ha bármikor ismétlik, mindig a képernyőre ragadok:)

Érdekes a mögöttünk hagyott rendszer kiválló gyermek- és ifjúsági filmek sorát ad generációk számára...
Ma nincsenek gyermekfilmek....

A 13 éves lányom a Kemény kalap és krimpliorr, a Szeleburdi család, az Égig érő fű és hasonló filmeket szeret...(igaz, a hollywoody animációs filemekt serm veti meg)

Ha nem csal az emlékezetem, akkor Tom-ot az eredetiben Helyei László szinkronizálta...az kifejezetten jó szinkron volt..

Kedves Puttancsospeti!

Köszönettel veszem, hogy elismered nagy kedvencem, George Michael tehetségét. Bár én elfogult vagyom, de szerintem is fantasztikusa jó énekes...

Szeretem ezt a filmet. Imádom a képivilágát ( ami ugan nem túl bonyolutl), de még inkább a hangulatát...
Kiválló szinészvezetés, kivállók karatkerek, kiválló dialógusok...
A zenéről, és a slágerré vált dalról nem is beszélve...

Imádom azt a jelentét a filmnek, amikor Kern álal megformált figura mefisztói álarcban telefonál a lányának Norvégiába, és egy rövid, de semmit mondó beszélgetés után izzattan, csalódottan sír...
Fiatalkorom egyik meghatározó filmje.

Nekem nem tetszett. Nem érintett meg, semmilyen síkon... maradjunk ennyibe....

Az, hogy mi minősül hatalmas alkotásnak az részbe egyéni megítélés kérdése.
példának okáért Tarr Béla filmejeit, amelyek én zeniálisnak tartok igen nagyszámú tömeg utálja, abban semmilyen művészi értéket nem vél felfedezni. Nos, én pedig ezzel a filmmel vagyok ugyan így. Ez a film egy közepesen ügyes, de üres, közzhelyekkel zsúfolt film. A téma önmagában jó, de az ábrázolás minőséghe és annak tartalma elég gyenge.

az alakított nő egy papírmasé figura nincs mélysége és magasség a jellemének.. és ez nem azért volt, mert a rendező ilyen vagy ehhez hasonló intenciókkal vezette a színésznőt... azért mert ez a nő ennyire képes...

oké egy null oda, de én a fil alatt az általad megfogalmazottak ellenkezőjét éreztem. A film egy gyenge kísérlete annak, hogy bemutassa egy ember személyes kínját... megítélésem szerint elég sziruposra sikeredet....

köszi, osztályoztam, a megfelelő érdemjeggyel...:)

ami igaz az nem közhely, ami alkotásként ütős, az túlnő a giccs és a közhely határain...

egyébként Te sem nagyon fejtetted ki a film lenyűgöző voltáról szóló téziseidet, érveidet.
Az pedig egy nagy közhely, hogy a közhelyekből születnek a legötősebb dolgok...

ha már mindeféleképpen osztályoznom kell akkor 3 a gyengébbik fajtából

IUmádom ezt a filmet, szerintem si ez az egyik legjobb filmjük a sok jó film közül.Ebben a filmben mutatták meg a nagyközönség számára azt, hogy mennyire zseniális szinészek. Természetesen nem láttuk őket Bergman-i szintű filmekben, de azt a karaktert, amelyet a legtöbb filmjükben hoztak, azt hiba nélkül alakították.

Akkor még egy gyöngysze: én csak egy csésze kávét kére, mindja Terence Hill, mire Bud Spencer: éni, de hozz mellé egy pár kolbásztz is... :) imádom ezt a filmet

Ja és még valami, Ccsak Bujtorral és Úrétivel imádom, más szinkron kifejezetten dühít

Megnéztem a filmet, melyenek után nagyon csalódott voltam. Megítélésem szerint az elvben jó, de azért agyoncsépelt storyból nem sikerült semmi különlegeset kicsiholni. Gyenge dramaturgiával, közepes szinészijátékkel ( ez csak a pasira értendő, a nő harmatgyenge). Mellesleg az olcsó, közhely képi világ sem növeli a film értékét. Gyengék a párbeszédek, a szinészvezetés. Szóvel egy becsületes, de félresikerült munka.

Puttancsospeti erős érvekkel alátámasztott, kitűnő stílusban megírt véleményeit mindig nagy élvezettel olvasom. Írásai számos, megfontolásra okot adó elemet tartalmaznak. Írom mindezt úgy, hogy bizonyos véleményeivel, kritikáinak tartalmával nem minden esetben értek egyet.
A kérdéses Pasolini filmet érintő kifogásai nem tudom elfogadni, vagy legalább is erős fenntartásokkal tudom csak kezelni. Megítélésem szerint a film szándékosan lett gyomorforgató, a lehető legteljesebb mértékben anti-esztétikus, provokatív, arcul-, szíven és lelken csapó. Egy műalkotás tartalmi, esztétikai, filozófiai megítéléséhez – megítélésem szerint – elengedhetetlen annak a kornak a miliője, melyben az alkotás megszületett. Ha mű értelmezésének folyamatában figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi, politikai, gazdasági, szociálpszichológiai kontextus, abban az esetben az ilyen és ehhez hasonló alkotások valóban rossz giccsnek, erőltetett álforradalmár, polgárpukkasztó L’art pour L’ art alkotásoknak tűnhetnek. Ám ha az analízis alkalmával érvényre juttatjuk a fent említett szempontrendszert, abban az esetben már más fénytörésben jelenik meg az alkotó és annak műve is.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a II. világháború után 30 évvel, a jóléti állam virágkorában miért is készít valaki ilyen témában és ilyen tartalommal filmet? Ám ha figyelembe vesszük azt, hogy Pasolini filmje az 1968-as forradalmakat követően hét évvel készült, továbbá azt, hogy a Pasolini filmje az igen nagyra növő, egyre terebélyesedő állam (LEVIATHAN) által kialakított jóléti társadalomban, a jóléti juttatások haszonélvezőinek készült, valamint azt a tényt is, hogy Pasolini filmje csalódott, kiábrándult, elidegenedett, de a jólétbe tespedt társadalmi légkörben készült el, abban az esetben már nem feltétlenül tartjuk értelmetlennek, önmagáért valónak a filmet, alkotást.


Egy ilyen tespedt, jóléttel az unalom fogságában tartott, embertől, közösségtől, alkotástól, munkától és politikától elidegenedett, a fogyasztás csalóka mámorában tobzódó társadalmi közegben szükségszerűen születnek azok a tükrök, amelyekbe pillantva ráeszmélhetünk önnön magunkra, és a világra melyben létezünk.
Az állam túlburjánzása, paternalista attitűdje, a fogyasztói társadalom konzumidiotizmusa, kritikátlansága jogos félelmeket ébresztett. Az elidegenedett, individualizált közegben nem működnek a természetes közösségi erők, energiák, fékek, ellensúlyok, nincsenek gátak, megszűnik a szolidaritás. Mindezek szükségszerűen elvezethetnek egy totális állami kontroll, és hatalom felé, melyben az egyes egyén pusztán instrumentum, a külső akart végrehajtó alanya. Ha nem is olyan durván és szembeötlően de, Friedrich A. Hayek is ezzel érvelt a túlzott állami szerepvállalás, a kiteljesedő, paternalista jóléti állammal kapcsolatban.


Egy eltespedt, elidegenedett társadalmi klímában csak ilyen nyer, brutális alkotás világíthat rá az alapproblémákra. Természetesen a kiemelt figyelmet érdemel Olaszország múltja, a fasizmushoz való viszonya és az abban való szerepe.
A film természetesen nem csak az olasz nézők számára készült, de nyilván az alapötlet okán óhatatlanok a kötődések.
Egyébiránt nem csak a Pasolini készített provokatív filmet ebben az időszakban, hanem a kortársa Marco Ferreri is ( Nagy zabálás)

A film egy direkt arculcsapás, egy nagy gyomros az átlagpolgár és az írástudó számára egyaránt. Nézz tükörbe, csoda helyett láss kijózanító szörnyűséget! Eszmélj hirdeti a film.

Be kell vallanom, hogy elfogult vagyok Kim mesterrel szemben. Azonban azt is be kell vallanom, hogy a legutóbbi filmje, amelyet a moziban láttam ( Az idő), minden erénye mellett, már kevésbé nyerte el a tetszésemet, amint a korábbi filmjei.
A Tavasz, Nyár......c. filmet nagy fáziskéséssel látttam, ami azt jelenti, hogy akkor már láttam az Bin Jip-et, az Íj-at, és az Időt. A film az első negyedóra után elvrázsolt. Ez azt jelenti, hogy oda szögezett a székhez, és a tekintetetm ráragadt a monitorra. Én egy, a szó egészen jó és szép értelmében vett nagyon egyszerű, letisztolt, de annál mélyebb és filizófikusabb filmet láttam. Azn élet megától érthetődő és szükségszerű stációit járta be a főhős. Ez a letisztult és egyszerű történések mélyrétegeinek felfejtéskor, azoban örök emberi dilemmákkal találjuk szemben magunkat. És talán ez az, amit igen kiválló érzékkel ragadot és mutatott be a rendező. A történet, az azt megjelenítő - egyébként amatör - színészek, a film képivilága, szimbólumrendszere, dramaturgiája, és nem utolsósorban zenéje a filozófikusság és az esztétika olyan elegyét hozta létre, amely - megítélésem szerint - csak igen kevés esetben valósul meg. Az az ember, aki megnézi a filmet, egy pillanatra olyan, az emberiség egészét érintő egyetemes kérdésekkel, dilemmákkal taálja szembe magát, amelytől a szürke hétköznapok, a létfentartásért folytatott harc elfed előle. Összességében egy páratlan élmény!

Az egyik éjszaka estem neki a filmnek. Eg yngayon kedves barátom ajánlotta a figyelmembe, aki azon rögvest ki is írta dvd-re. Nos, a film nagyon szép. Ammak ellenére is, hogy időnként át-tát siklik a szentimentalizmus határán. A megformált jellemek kivállóak! A rendező igen érzékeny és intelligens módon választotta ki szonészeit, és ugyan ilyen módon vezette őket. A film dramaturgiája is kiválló, a történet megfelelő ütemben van tagolva, mesélve.
Külön köszönet illeti a rendezőt - természetesen a regény kiötlőjét is - azért, mert a történet középpontjába nőket, illetve egy nőt állít.
A szocializmus, amely de jure dekralálta a nők egyenjoguságát, esélyegyenlőségének biztosítását, azonben de facto minden - nem jogi - hanem egyéb eszközzel direkt és indirekt formában akadályozta azok érévnyesítését. Ez bátorságra, társadalmi érzékenységre, és elköteleződésre vall. Összességében egy szép és mély film.

A félre értések elkerülése végett, nem vagyok András! :)

Az érveid meggyőzőek! És bizonyos szempontból el kell fogadnom őket! Én ugyan még nem láttam a youtube és más közösségi sitek-en közzétett, Keresztapa c. filmmel kapcsolatos kommentjeit, de mindezek ellenére fenntartom azon állításomat, melyet a testvérgyilkosság általános társadalmi megítélése kapcsán fejtettem ki. Az általad érvként használt pozítív irányba mutató hozzászolások egy sajátos szelekció eredményeként is elő állhattak, vagyis csak azok reflektáltak a filmre, valamint annak kiemelt, közzétett jeleneteire, akik nem érzékelték a főhős és annak cselekedeteti fölötti pálcatörés hangját.

Köszönöm a pozitív fogadtatást!

Kedves Puttancsopeti!

Igazán figyelemreméltó észrevételeket teszel közzé a filmmel kapcsolatban. Az alkotás nagyon fontos és mély rétegeit fejted fel, elemzed. A mainstraim felfogással szembe helyezkedve, bátran adsz hangot azon - megítélésem szerint - csak félig tartható álláspontodnak, hogy a film inkább, ha nem elsősorban az erőszak romanticizálásra, ezen keresztül pedig annak eliminálására törekszik. Megítélésed szerint a film a képi világával, dramaturgiájával, érzelmesen szentimentális zenéjével nem hogy nem tör pálcát a bűn és bűnelkövetők felett, sőt, kifejezetten idealizálja, már-már glorifikálja azt. Nem is olyan indirekt állításod szerint az erőszak – legyen az fizikai vagy éppen lelki - az igazán erős, tudatos, tettre kész és férfias férfi jellemének egyik legfontosabb alkotó elemeként tünteti fel.
Továbbá azt is állítod, hogy a film alapját képező - egyébként általam még nem olvasott - regény kvázi egy óda a maffiához és maffiáért. Ergo: a film - még ha a rendező szándékaiban az nem is állt - is hozzájárul ehhez a dicsőítéshez.
Nos, szerint a film nem csak egy saga, egy család történetét bemutató érzelem dús, időnként a giccs határait súrolgató mű, hanem egy kezdetben szimpatikus, visszahúzódó, a családja értékei ellen lázadó fiatal férfi bukástörténete is. Azok az "erkölcsi pincébe" vezető grádicsok, amelyeken a főhős halad egyre lejjebb, elég érzékletesen mutatják be, hogy a Michael, hogyan veszti el uralmát a dolgok irányítása felett, hogyan csúszik ki minden a kezéből, hogyan robban szét az általa meghittnek, biztosnak és védelmezőnek tűnő kör és miliő ( alapvetően a család és a bizalmasok), amelyre Ő támaszkodott, támaszkodni kíván.
A látszat, mely szerint egyre nagyobb hatalom összpontosul a kezében, egyre nagyobb vagyonra tesz szert, szinte korlátlan úr, aki dönt életről, halálról, aközben az emberi kapcsolatai kiüresednek, lassan, de biztosan felszámolódnak. Egy kiüresedet, lecsupaszodott, magára maradt, hiper-paranoiás ember áll előttünk, akik olyan magányos mint egy kiszáradt, korhadó fa a puszta közepén.
Filmből egyértelműen kiderül, hogy az a légkörben, amely Tőle és miatta ered, amelyet Ő hozott létre, és amely bizonyos szempontból a hatalma alapját is képezi, egyértelműen rossz, erkölcstelen, elítélni való. Ebben az által kialakított légkörben a csak és kizárólag a titkos félelem igazgat, ez az egyetlen játékszabály. Nincs pardon és kegyelem! Ennek a logikának, valamint az ezt meghatározó cselekvési mechanizmusnak az áldozata Fredo a bátya.
Ha 100 ember megkérdezünk arról, hogy a testvérgyilkosság helyes, és/vagy férfias dolog-e, akkor nagy valószínűséggel 99 ember azt a választ fogja adni, hogy az egyik leggusztustalanabb, legelítélendőbb cselekedet. Ilyet csak egy igazán elvetemült és kegyetlen érzés és empátia nélküli, kiüresedett, gonosz ember követ el. És Michael egy ilyen ember. Pont olyan mint Káin, aki megölte testvérét. Pont olya, mint Judás, aki elárulta Jézust ( csókkal, ahogyan Michael Fredo-t Kubában) a szellemi testvérét. Ne kerteljünk a főhős egy diabolikus személy! A rendező – ha nem is tudatosan – biblikus motívumokkal próbálta ezt bemutatni.

Nagyívűnek ható, hosszúra sikeredett semmitmondás. Sem mélysége, sem magassága nincs a megformált személyek jellemének, egyszerű, egydimenziós papírmasé figurák. Az amerikai filmipar hatásvadász kellékeivel kivállóan alkalmazó rendezesé. Közhely-parádé. Színes, szélesvásznú blöff, szirupos esztétikátlanság