Emberke

Szavak előtt, szavakon túl…

Egy kedves KT-tag: macready javaslatára néztük meg az alkotást. Nagy hála és köszönet érte.

Beszédes, sokat mondó, sokat adó, a lelket egészen mélyre húzó, azt rendesen megdolgoztató film. Kevés beszéd, sok, finom, érzékeny rezdülés, sokat mondó pillantások, árulkodó gesztusok. A meg nem fogalmazott mondatok, ki nem mondott szavak ereje ott bujkál a film minden képkockájában. A fajsúlyos problémát, a személyes drámát érzékeny, leheletfinom módon bemutató alkotás.

Adott egy sokgyermekes, szegénységben élő vidéki család, melyben kevésbé dominás kötőanyag a bensőséges érzelmek kimutatása, a gyengédség, az odaadó szeretet különböző megnyilvánulási formái, s azok megélése. Nem csak a környezet, nem csak a lakásbelső, de a légkör is rideg, de a családban uralkodó viszonyai, kapcsolatok is. Úgy tűnik, hogy azok sem voltak nyíltak, sosem égtek magas lángon, vagy már régen kilúgozódtak, elporladtak. Minden teher az anya vállán van, aki belefásult már belefásult mindenben, s nem a gyengédség és a simogató, óvó-védő szeretet jellemzi a viselkedését. Az apa még hozza a tesztoszteron macsót: iszik, félrelép, s még annyi szeretet megnyilvánulásra sem képest, mint az anya. Szóval egy szinte űrhideg érzelmek…Egy ilyen miliőben éli mindennapjait a család legkisebb lánya. A finom, gyermeki lelkével erre a családdinamikára és légkörre a kívülállással, s még inkább a szótlansággal, csendességgel reagál.

Ebből lélekállapotból húzza őt ki egy új helyzet. Az, hogy a nyáriszünet idejére – egzisztenciális okok miatta (is) egy másik városban, az anya unokanővérnél tölti a nyarat.

A főhőst alakító kislány játéka zseniális, csodálatos, magával, lélekmarcangoló. Nincs benne túlzás, nincs bennem fölöslegesség. Letisztult, érzékeny. A nagynénit és a nagybácsit alakító színészek is nagyszerűek. Minimalista játékukban, minden gesztusokban ott munkál a törődés, az érzékenység, a szeretet.

A rendező biztos kézzel vezeti a színészeket, jól megkomponált, bár szerintem nem hibátlan a dramaturgia. Ennek ellenére is nagyon-nagyon belemar az ember lelkébe ez a történet. Jó, hogy a dramaturgia igazodik a történet fő motívumához, lassan-lassan, ráérősen és kellő empátiával fejti fel, mutatja be a részleteket a rendező. Ez az alkotás kiváló példa arra, hogy a szavak előtt, s a szavak túl, olykor ( vagy mindig) többet tudunk meg egy adott helyzetről, személyről, mintha valaki, vagy éppen az érintett személy beszéd formájában mondaná el a történetet.
A finom, érzékeny, félszeg pillantások, az elfojtott sóhajok, egy apró biccentés a fején egy, lassú ruhasimítás, a ki nem mondott, meg nem fogalmazott mondatok a legbeszédesebbek.

Igazi humanista film. Az embernek, az emberről, emberül…

A szavak előtt, a szavakon túl örök és megmásíthatatlan igazság: a szeretet gyógyít! A szeretethez nem szavak, hanem lélek, s apró tettek szükségesek.

A demokratikus paravánok mögött…

Pár héttel ezelőtt volt szerencsénk megnézni a művet. Előzetesen – szokásomhoz híven – nem olvastam el a vonatkozó kritikákat, elemzéseket. Itt a KT-n, egy-két, számomra fontos, iránymutató tagtárs visszajelzésbe olvastam bele. Azonban ez esetben is szigorú önmérsékletet tanúsítottam, ugyanis ezeket sem olvastam végig. Szóval nem engedtem a csábításnak, s picit sem akartam kitenni magam annak, hogy bárki is befolyásolja a filmmel kapcsolatos ítélet alkotásomat.

Úgy ítéltem meg, hogy várnom kell, hagy ülepedjen benne a mű, dolgozza meg a lelkem, a mentálhigiéném, a tudatom. Rendesen megszorongatott, megfacsart, s egyszerre tolt, nyomott a filmben felmerülő kérdések kapcsán világos, széles-mezőkre, árnyas-bokros csapásokra, vaksötét, éjszakai erdőkbe, kietlen tájakra. Egyszerre taszított a pro és kontraérvek irányába.

A mű játékidejét (nem tudom, hogy ez esetben megfelelő-e ez a kifejezés, ugyanis a film sok minden, de nem játék…) tekintve meglehetősen hosszú. Azonban nagyon érdekes, hogy egy picit sem érzékeltem, hogy két és fél órás művet néztünk meg. Nyilván ez azért lehet, mert végi fenntartotta az érdeklődésemet a film cselekménye, dramaturgiája, a színészek (főképpen, s kiváltképp a főszereplő) játéka. A mű filmnyelvi szempontból meglehetősen konzervatív ( jelentsen ez bármit is) stílusjegyeket mutat. Ez nem értékítélet, csupán leírójellegű megállapítás. Szóval sem a kamerakezelés, sem a fotografálás, sem pedig vágás tekintetében nincs semmilyen, különösebbnek, érdekesebbnek, izgalmasabbnak vagy innovatívabbnak ható megoldás.

Ennek ellenére is (vagy éppen ezért) beszippant film. Az egyes jelenetek, a fényképezés minden hagyományossága mellet is olyan atmoszférával telítettek, a történet, a cselekmények egyes szekvenciáihoz, a mű egész dramaturgiájához szorosan és szervesen illeszkednek, mondhatni szimbiotikus a viszony a képivilág és az elmesélni, bemutatni kívánt történet és a dramaturgia között.

A főszereplő játéka lenyűgöző, magával ragadó. Nagyon jól áll Cate blanchettnek ez az intellektuális szerepe. Mindenféle sallang, manír és túltolás nélkül, nagyon finoman építi fel a megjeleníteni kívánt karaktert.
És már a kellős közepén is vagyunk annak, amit szeretnék az alkotás kapcsán megosztani a nyájas KT olvasókkal. Személyes lesz. (Tudom, általában személyesebb hangvételűek az írásaim.)

Az ilyen és ehhez hasonló témájú művészeti alkotások nagyon éles tükröt tartanak elém. Éles és kíméletlenül őszinte tükröt mutatnak fel, amelyekbe sokszor kényelmetlen, néha pedig kifejezetten fájdalmas belenézni. Kényelmetlen és fájdalmas, hiszen önmagam legtitkoltabb, picit sem szeretetre méltó, sőt kifejezetten utált személyiségjegyeit pillanthatom meg azokban. Nem szekunder, hanem primer, saját jogon érzett szegyen lesz úrra rajtam akkor, ha a művek a személyiségem kevésbé értékes vonásaival szembesítenek. Azzal, hogy ilyen vagyok, sőt még ilyenebb. Továbbá azzal is, hogy újra és újra lépek bele ugyan abba a folyóba, s hogy nem tanulok az elkövetett hibáimból.

Miközben az ember igyekszik a zsidó-keresztény vagy a humanista értelemben jónak, erkölcsösnek, etikusnak, hosszútűrőnek, kegyesnek, nyitottnak, demokratikusnak, szolidárisnak, érzékenynek stb. lenni, ilyenné válni. Pontosabban sokan vívunk szinte örökösnek tűnő harcot önmagunkkal, rossz, érdes, tüskés, olykor másoknak, hegeket, horzsolásokat, begyógyíthatatlan sebeket ejtő jellemvonásainkkal, betokosodott viselkedésmintáinkkal.

Ez mű éppen erről, vagyis erről is szól. Adott egy intellektuális értelemben pallérozott, tehetséges, nagyon markáns jellem, mi több, világhírű művész. Mind ez azt is jelenti, hogy sikereinél, szakmai érdemei, közéleti megnyilvánulása okán (is) sokak számára erős referenciapont, aki számára alapvető igény az adott helyzetekre, viszonyokra, társadalmi kérdésekre vonatkozó erős, mondhatni reflektálás, azok analitikus értelmezése, megértése. Ezen túl elemi erővel munkál a főhősben az egyenlőségért, pontosabban az egyenjogúságért való elkötelezett és határozott kiállás. A filmnek keretet, irányvonalat adó pódiumbeszélgetés az origó. E beszélgetésben megfogalmazott, primer és áttételes módon jelenlévő értékek, irányelvek, morális, intellektuális maximák amelyek iránytűként szolgál(hat)nak a főhős, és a néző számára. Mint minden drámában, ebben a filmben is egy erős morális, etikai, erkölcsi kérdés, probléma lesz a történet, cselekmény vezérfonala. A film lassan bontja ki a főhős személyiségét, csak pici adagonként mutatja meg a főszereplő személyiségének bizonyos jegyeit. A film elején, s a történetnek keretet adó pódiumbeszélgetés - számomra nagyon szempatikus - woke szellemiségétől és társadalmi, morális értelemben érzékeny beszélőjétől, gender, művészeti, gender és művészeti kérdésekben programadó művészétől jutunk el az akarnok, autoriter jegyeket magán viselő, gátlástalan, amorális emberig.

A film egyik nagy erénye, hogy a felvetett kérdései kapcsán – nagyon helyesen - nem tolja az arcunkba a lehetséges válaszokat, megoldási javaslatokat. A műben érintett, körül járt kérdések nagyon sok „problémát” okoztak már nekem. Ezt nem panaszképpen írom le, osztom meg a KT közösségével. Pusztán azért, hogy jelezzem, kihangosítsam, - a magam számára is – hogy nem egészen tudom, hogy ilyen esetekben mit és hogyan kell tennie a közösségnek. Pontosabban milyen ítéletet mondjunk ki, s annak mik legyenek a lehetséges következményei. Fontos, alapvető kérdés, dilemma, hogy a végkép eltörölni vagy a megbocsátás és korrekció irányában visszük el az adott ügyet? Örökké munkáló kérdés bennem, hogy mit tegyünk a Márton Lászlókkal, az Eszenyi Enikőkkel? Hol van a határ a jogos és elvárható „büntetés” és a bosszú között?

Megannyi kérdés, amelyt az élet, illetve ez a mű szült bennem… gondolkodom…sajnos nincs instant válaszom…

Fontos észben tartanunk, hogy a demokratikus paranvánjaink mögött ott él a zsarnok is…

Imádom ezt a filmet. A szereplőket, a hangulatát, annak a kornak a hangulatát, amelyben film játszódik (a kor politikai viszonyairól itt ne essék szó, sarkos véleményem van róla...). Szóval egy remek film, színészóriásokkal. A film címadó dalát gyakran dúdolgatom.... Javaslom továbbá a Szerelemcsütörtök című filmet, vagy a Kár a benzinért.

Barátság, szerelem?

Mindig is érdekelt, hogy milyen minőségi különbség van a barátság és a szerelem között. Van-e, s ha igen, akkor milyen - éles vagy elmosódó - határ a két kapcsolati forma, a két érzelmi állapot között. Véleményem szerint, nem mindig könnyű erre a kérdése karakteres választ adni.

(Apró lábjegyzet: egészen régen, kb. 25 évvel jártuk körül ezt a kérdést az egyik barátommal. Ő akkor még nem volt házas, de egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban volt, míg én, akkor még az első házasságomban éltem. Azt igyekeztünk megérteni, hogy ha van az embernek egy társa, szerelme, akivel a legintimebb és legbensőségesebb viszonyban van, vagyis a szó bizonyos értelmében barát is, akkor miért van szükség még egy vagy több olyan személyre, akivel szintén barát (és nem haveri) viszonyban vagyunk, s vele, velük kölcsönösen megosztjuk a legmélyebb érzéseinket, gondolatainkat, esetleg titkos vágyainkat, kínzó dilemmáinkat, örömeinket. Nehéz választ, s főleg egyértelmű, egzakt választ a választ adni erre a kérdése. Ha egyáltalán…)

A mű ezt a kérdést, dilemmát is újra felszínre hozta bennem. Ezzel párhuzamosan pedig sok más gondolatot, érzést is. A film első percei magasba emeltek, puha felhőkre fektetettek, hogy a múltam apró momentumait, életképeit nézzem meg újra, s hívjam azokat elő a lelkemből, a tudatom és az emlékeim mélyéről. Jó volt látni ismét a szikrázó napsütésben úszó nyarakat, a köd lepte őszi délutánokat, a hóval borított lakótelep alig kivilágított udvarait, utcáit. S látni magam, s a barátomat, barátaimat, ahogy semmiségekről: a fociról, a csajokról beszélgetünk, vagy éppen az élet örök kérdésein törjük a fejünket.

A film amilyen magasra emelt a kamaszkori emlékeim léghajójával, olyan mélyre húzott, s sáros, mocskos valóságba nyomta az arcomat.

Adott két fiú, akik éppen kilépnek a gyermekkorból a kamaszévek gyönyörű, alapvető kérdésekkel teli, sokszor nyomasztó, olykor keserédes, máskor pedig vészterhes világába. Lelkükben még ott munkál a gyermekkor vadregényes csoda- és fantáziavilága, de távolból már fel-feltűnek egy szikárabb, szigorúbb világ kontúrjai. E vidám, gondoltalan életérzést foszlatja szerte az új tanév. A szoros barátságon, az e mögötti idillen az osztálytársak kíváncsisága, csesztetései hagynak kitörölhetetlen nyomot. A két kamasz különbözőképpen rezonál az új helyzetre, éppen ezért az öröknek hitt baráti, testvéri, vagy éppen szerelmi kötelék lassan meglazul, eloldódik. Egy olyan helyzetben, amelyben az érintettek különböző módon reagálnak bizonyos dolgokra, szükségszerűen benne van a feszültség, a konfliktus, s a dráma lehetősége is.
A film, a kezdő képeinek idilli hangulat után lassan, de szükségszerűen halad a dráma, a tragédia irányába. Mi nézők zsigereinkben, a gyomrunkban megjelenő rosszérzés okán sejtjük, tudjuk, hogy mi fog következni. Hogy hogyan és miképpen azt arról nincs sejtésünk.

Örökké velem maradnak a film bizonyos képei. Ahogyan a reggeli ébredést követően összeverekszenek a fiúk, ahogyan a reggeli alkalmával a sebzettlelkű fiú sírni kezd… Azt az érzést sem felejtem el soha, amely az iskolai kirándulás előtt és után munkált a lelkemben. Szinte ott ültem azon a buszon.

Szikár, erős, bátor, tabutörő film. Én nem láttam még fiúszerelemről ilyen mély filmet. Egyáltalán, fiúszerelemről még nem is láttam filmet. Erős, még is érzékenyen, gyengéd, feloldozást adó film. Nem tolakodik, nem magyaráz meg semmit. Bemutat, ábrázol, mélyre visz, megkínoz, s ad némi vígaszt, s feloldozást.

A film annak ellenére is fontos és kiváló alkotás, hogy tagadhatatlanul vannak apróbb hibái. Számomra sokkal több csend és kevesebb zenei aláfestés kellett volna.

A barátság szövetség, a szerelem, még ennél is több. A szerelem az szerelem. Ha tiszta és őszinte, akkor nem számít az ember neme, kora. Tiszta szívvel szeretni, ez az egytelen és legfontosabb dolog…

A rám törő félelem…

Balsejtelmekkel teli az írásomnak adott cím. Talán nem is helyénvaló, talán nem is illik az alkotáshoz, amellyel kapcsolatban néhány mondat erejéig megpróbálom megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet.

Az alkotással kapcsolatos percepciómat, vagyis a befogadói és értelmezői magatartásomat jelentős mértékben meg és átszínezi, hogy magam is elvált férfi vagyok. Az előző kapcsolatomból van egy immáron felnőtt gyermekem. Egy gyönyörű lány. Ez a tény erősen rányomta a bélyegét arra, hogyan néztem, ahogyan értelmeztem a filmet. Ezt fontosnak tartottam közölni az írás nyájas olvasóival.

Az After Sun-ról a filmvilag.blog.hu podcastjában hallottam. A 2022-es éve filmjeninek listázása alkalmával beszéltek róla az ítészek, kritikusok. (Ezt a műsort nagyon szeretem). Mint máskor, most sem olvastam el előzetesen a művel kapcsolatos kritikákat. A podcastban nem hangzott el átfogó, a film lényegére vonatkozó elemzői magyarázat. Mindezek okán – nem figyelembe véve azt, hogy elvált apuka vagyok – viszonylag neutrálisak voltak a feltételek ahhoz, hogy személyes álláspontot, véleményt alakítsak ki a filmmel kapcsolatban.

A mű egy elvált apa és a lánya nyaralásáról szól. Az elvben felhőtlen pár nap alatt végig érezzük, hogy valamilyen egyre erősödő feszültség lappang a felszín alatt. Azt érezzük, hogy a megélt boldogság repedéseiben, eresztékeiben valahogy még is csak ott bujkál valami megfoghatatlan keserűség, valami megfoghatatlan fájdalom. Erre utalnak a finom, alig érzékelhető gesztusok, amelyek az apa arcán, tekintetén, leginkább szemében bujkálnak. Majd végül pedig az a cselekedet, amelynek kapcsán a néző - véleményem szerint - bizonyossá válhat azt illetően, hogy mi húzódik az apa olykor kényszeredett mosolya mögött.

A film nagyon intim, érzékeny hangulatú. Ezt nagyon szépen, érzékletesen támasztja alá a film képvilága. Finom, érzékeny közeli képek a sokat eláruló arcokról, sokat sejtető apró, de lényeges gesztusokról. Kevés totál kép van, azonban azok - érzésem és megítélésem szerint - inkább allegorikusak, valamit szimbolizálnak. Például az ejtőernyők, mint visszatérő motívum. Az ejtőernyőzés a könnyed, szabad lebegés eszköze, de a komoly kockázatok, mélybe zuhanás lehetőségét is magába rejti.

Érzésem szerint a VHS kamerával felvett, a nyaralás privát momentumait, a megélt vagy éppen a vgáyott (?) idill pillanatai rögzítő filmkockák is ilyen dramaturgiai funkciót töltenek be. Az emlékezés szép, de egyben fájdalmas rekvizituma, mint ahogyan mind ez a film záró képsoraiból ki is derül.

Vagy éppen az a rendszere felbukkanó diszkós jelenet, amelyben egy felnőtt nő áll a sztroboszkóp felvillanó fényeiben, s picit sem felhőtlenül és vidámban, épp ellenkezőleg szomorúan, magányosan, de szuggesztív módon néz. E jelent során olykor feltűnik az apa, aki egzaltált állapotban táncol.

A film végén ez a jelent újra visszaköszön, ahol kibomlik, s olyan erősen mar a szívembe, mint egy markoló a virágos rét talajába. A bennem bujkáló és egyre csak erősödő feszültség itt tört felszínre, ennél a pontnál tört fel belőlem a zokogás. Amelyet csak tovább erősített a film végi zárlat. Még ma, most, amikor e sorokat írom is itt dolgozik benne a film, feszítik szét a lelkem a kérdések, a képet, a hiányjelek.

Nem csak az öregedéstől rám törő félelem okán szedett ízekre ez az alkotás. Hanem a múltam, a jelen miatt is. Az elkövetett hibáim, ballépésem, a ki nem mondott szavaim, a meg nem cselekedett tetteim okán is.

Egy nagyon fontos, nagyon szép és nagyon fájdalmas alkotás.

Szegényebb lettem volna, ha nem láthatom.

M-nek, aki kommentjével arra inspirált, hogy megnézzem ezt az alkotást. (Köszönöm!)

Picit, sőt nagyon modorosan fog hatni az alábbi bekezdés. Amolyan rossz értelemben vett bölcsészkedő okfejtés következik.

Sartre azt állította, hogy „a pokol a másik ember.” Aki ateista, vagy aki, ugyan hívő, de nem hisz a pokol létezésében, mert meggyőződése szerint Isten végtelen szeretete kizárja egy olyan helynek a létezését, amelyben az ember végtelen szenvedésre van ítélve, azok számára szinte logikusan következhet a híres filozófus idecitált megállapítása. Én hiszegetek, vagyis nem hiszem, hogy puszta véletlen okán jöttünk létre és vagyunk itt a Földön, azonban nem hiszek az örök gyötrelmek helyében, vagyis a pokolban. Éppen ezért - ha jelentős megszorításokkal is - némiképp tudok azonosulni Sartre tételmondatával.

Igen, sajnos tényszerű módon megállapíthatjuk, hogy mindennapi problémáink, kisebb, közepesebb, vagy éppen a mély, drámai konfliktusainak egy jelentős részét mi magunk, az egymással vívott ádáz olykor kibékíthetetlennek tűnő nézeteltéréseink, sokszor morált, erkölcsöt, emberséget nem ismerő küzdelmeink, gyilkos konfliktusaink okozzák. E felismerés minden kiábrándítónak tűnő volta, keserűsége és szomorúsága ellenére is magában hordozza a pozitív irányba való elmozdulás lehetőség is. Hiszen tudjuk mi az alapprobléma: mi a magunk, a másikhoz való viszonyunk. S a formál logika szabályai szerint, ha be tudjuk azonosítani a problémákat, azok okait, akkor a megoldás kulcsát is megtalálhatjuk. Mindez természetesen nem egyszerű és zökkenőmentes feladat, sokkal inkább merész akrobatamutatvány.

Elnézést a hosszabb felevezetésért, de ezt ki kellett írnom magamból.
Vasárnap este néztük meg a filmet. Nagy várakozásokkal ültem neki az alkotásnak, ugyanis az általam tisztelt M KT-tag ajánlása mindig garancia arra, hogy a Neki tetsző, őt lélekben, gondolatiságban megmozgató művek az embert kiszakítják a szürke hétköznapokból vagy a költői emelkedettségük okán, vagy éppen olyan mélységeit mutatják meg az életnek, az emberi viszonyoknak, amelyeket eddig nem láttak, vagy éppen látnak, de nem észlelik azt a maguk pőreségében, kíméletlen nyersességében.

Adott két felnőtt ember, s az Ő rokonaik, környezetük. E két felnőtt embert a környezetük gyermekként kezeli, kiskorúsítja őket. Adott egy irritáló viselkedésű, lélekben s alkatilag közel sem fekete-fehér férfi, s adott egy nagyon súlyos testi fogyatékossággal élő, mélyérzésű nő. Két magányos, szeretetre és megértésre váró lélek. E két ember egymásra találásáról szól a film. A történet szikár filmnyelven, ráérős tempóban kerül elmesélésre. A szikrás stílus, a játékidő hossza is indokolt. Semmi túlburjánzó sallang, semmi erőlködés, semmi modorosság. A történet halad a maga szabta útvonalon, kevés kacskaringóval, s megmutatja nekünk, azt, hogy milyen a másik ember vagy éppen a magunk által létrehozott személyes vagy éppen kollektív pokol. A mű oppozíció gyanánt ugyan nem mutatja nem mutathatja meg a mennyországot, csak olyan mikroövezetet, amely az elsivatagosodó, kiszáradó, szét hulló és porkadó emberi kapcsolatok között menedéket, éltető energiát nyújt.

Nagyon kevés alkalommal láttam ily gyönyörű szerelmi vallomást, szerenádot, mint ebben az alkotásban.
A másik ember a pokol. A tiszta, őszinte emberi kapcsolatok a pokolból való kivezető út. A feltétel nélküli szerelem az életető oázis.

Keressük, találjunk rá az útra, jussunk el az oázisba.

Nem ésszerű dolog a covid-fertőzésből kifelé jőve, egy nem túl jó hangulatú vasárnap este, ilyen politikai klímában ezt a művet megnézni. Legyünk őszinték, az ilyen jellegű éles, tiszta, torzításmentes tükörbe, mint ez a film is, ritkán esik jól belenézni. Na de mikor is esne jól azzal szembesülni, hogy milyenek vagyunk mi valójában emberek. Szembesülni azzal, hogy milyenek vagyunk mi férfiak, s milyen biológiai és társadalmi privilégiumokkal rendelkezünk, ezekkel hogyan élünk, s legfőképpen hogyan élünk vissza. Ezzel párhuzamosan pedig azzal sem jó szembesülni, hogy milyen a női kiszolgáltatottság, jogfosztás, milyen az, amikor a nők a saját testükről szóló döntések kapcsán nagyon erősen korlátozva vannak. Azzal sem jó szembesülni, hogy milyen az, amikor az állam túlterjeszkedi a saját hatáskörén, s olyan területekre téved, ahol semmi keresnivalója nincs. Ráadásul e területeken pedig vindikálja magának jogot arra, hogy mélyen magánügynek számító kérdésekbe beleavatkozzon.

Szóval nem biztos, hogy jó döntés ilyen kondíciók mellett, s ilyen körülmények közepette, ilyen mentálishigiénés állapotban megtekinteni ezt a remekművet.

A film alapját képező regényt, valamint annak alkotóját sajnos nem ismertem. Nyilván, ez a dolog engem minősít. Nem kicsit. Nagyon. Tisztában vagyok azzal, hogy a film jobb és mélyebb megértéséhez talán jó volna ismerni az író művészi intencióit, s szóban forgó regényt, illetőleg a szerző többi regényét is. Mindezek ellenére azt is vallom, hogy nem szükséges a szerzők teljes életművet, vagy éppen csak az adott művét ismerni ahhoz, hogy az adott filmről, annak témájáról, művészi erényeiről, esetleges hibáiról vagy hiányosságairól, társadalmi mondanivalójáról álláspontot alakítsunk ki, véleményt fogalmazzunk meg, recenziót vagy kritikát írjunk.

Még mielőtt a filmről írnék, néhány dolgot lekívánok szögezni. Nem, nem és nem vagyok híve az abortusznak! S tudom, hogy a nők sem azok! Sőt. Senki ne gondolja azt, hogy a nők számára ez egy egyszerű döntés. Addig, amig valaki eljut az abortusz gondolatáig, eszméletlen lelki, morális, etikai kálváriát kell bejárni. Ezt azt utat minden nő megszenvedni. Egy életen át hordozz a magával a fizikai sebek mellet azokat a lélekre nehezedő tonnányi terheket, horzsolásokat, eleven és égő sebeket, amelyek ennek kapcsán ott maradnak a pszichén.

Sőt adott esetben minden olyan férfi is, aki a párjával közösen, őt támogatva közösen jutnak arra az elhatározásra, hogy az adott helyzetben az abortusz az egyetlen racionális megoldás. Annak örülök, ha nincs szükség ilyen beavatkozásra. Viszont viszolygok attól, hogy embereket jogaikban, azok gyakorlásában bármilyen módon korlátozzunk, kiskorúsítsunk. Feláll a szőr a hátamon akkor, amikor az állam olyan területekre kíván belépni vagy lép be, ahol az egyénnek van, kell, hogy legyen döntési szabadsága. Nem, nem és nem szeretem, ha az állam olyan dolgokat tilt, amelyek kapcsán korábban már a társadalom, s ezen belül a bátor nők jogokat vívtak ki maguk számára. Nem, nem szeretem, ha az állam felnőtt embereket érzelmi zsarolásnak tesz ki, arra kényszerít, hogy akár a nemierőszak útján fogant, vagy az éppen a súlyosan fogyatékos, beteg babák megtartására, kihordására kötelez nőket. Nem, nem szeretem, ha az állam olyanokra kényszerít embereket, jelen esetben nőket, s rajtuk keresztük a családjukat és a szélesebb társadalmat, amelyeket azok egyáltalán nem akarnak.

A film ugyan a 60-as években játszódik, azonban sajnos az aktualitásából keveset veszített. Pedig azt gondolhattuk volna, hogy a demokrácia kiteljesedése, valamint a bátor és öntudatos nők emancipatórikus törekvéseinek eredményeképpen mindezek a dolgok már a múlt ködébe vesző rossz emlékek csupán. Sajnos nem így van. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy az Egyesült Államoktól egészen Európáig, vagyis modern, fejlett demokráciákban és jólétben élő társadalmakban újra és újra felbukkan ez a jogkorlátozó, a nőket kiskorúsító és megalázó eszmeáramlat, politikai praxis.

Mindig is közel álltak hozzám azok a filmes művek, amelyek a szikár képi világukkal, a téma érzékeny bemutatása, valamint a színészek kiváló vezetése és játéka mellett maradandó, katartikus élményeket okoztak számomra. Mindig is tetszett az a fajta kézi kamerás fényképezés, amely hosszan mutatja, követi a főhőst (általában hatúról). Imádom azt is, amikor a film a közeli beállításaival elidőzik a szereplők arcán, bemutatva, érzékeltetve ezáltal az adott helyzet kiváltotta érzelmi reakciókat, finom vagy éppen markáns lelki rezdüléseket. Ebben a filmben is jó pár ilyen volt. A jelent, amit örökre megfogok jegyzek, s cipelni fogom magammal míg élek, az az, amikor a főhős a szüleivel (ebéd közben) rádiót hallgat, s a szülők felhőtlenül nevetnek. A történet kiváltotta egyre erősödő fojtogató érzés itt ért utol teljesen. S a következő jelent csak tovább fokozta ezt a mély megrendülést. Sem a főhős, sem az anyja tekinteté nem fogom soha feledni.

A rendező nagyon érzékeny módon mutatja be a nem kívánt terhesség témáját. Pontosabban azt a helyzetet, amelyben a terhesség a alapjaiban rezdíteném meg a főhős tanulási lehetőségeit, társadalmi előre lépési esélyeit, karrier terveit. Finoman, de ellentmondás nem tűrve adagolja, növeli a feszültséget. A nyomasztó, a fullasztó, paralizáló feszültség nem csak a főhős lelkében születik meg, hanem bennünk is. A már említett érzékeny, finom, dokumentarista, de nem elidegenítő kamarakezelés erősen hozzájárul mind ehhez. Az is, hogy a film nincs szétbeszélve és narrálva. A hangulat, a környezet, de még inkább a főhős apró, majd erős lelki rezdülései, testbeszéd, mimikája, gesztusai azok, amelyek megteremtik azt az atmoszférát, amelynek révén együtt fuldokolunk a főszereplő lánnyal.

Nagyon jó rendezői koncepció, hogy a tiltó, túlterjeszkedő államot nem közvetlenül, a bürokratáin keresztük mutatja meg a nézőknek, hanem inkább a megfélemlített állampolgárokon keresztül. Azokból a fél vagy egész mondatokból, pillantásokból és egyéb metakommunikációkból, amelyeket a főhős baráti, ismerősei mondanak, tesznek.

Szintén nagyon helyes döntés volt a rendező részéről az is, hogy a dramaturgiát, a téma drámaiságát nem akarta sem átlagos, sem túlcsorduló, érzelme zenével megtámogatni.

Nagyon fontos, velőtrázóan drámai alkotást láthattam. Lassan-lassan, de nagyon mélyre fúrta a mű a fullánkját a lelkembe. 1960 vagy 2022… úgy tűnik, hogy a film témája még sajnos mindig aktuális. Éppen ezért vigyázó szemünket Magyarországra vessük…

Bajban vagyok ezzel az alkotással. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is igazán a problémám. Ezen bizonytalanságaim ellenére is megpróbálom – a magam számára is – megtalálni a főbb okokat.

A nyájas KT tag és olvasó engedjen meg nekem némi személyes okfejtést. Ígérem – legalább is reményeim szerint – nem lesz öncélú ez a néhány idevetett mondat. Szégyen, nem szégyen én nagyon sikertelen kamasz voltam. Sikertelen a lányoknál. Az egész kamaszkorom egy merő görcs volt, nem tudtam a lányok nyelvén, s az adódó helyzeteket sem tudtam jól olvasni. Így hát, rendre kudarcok sora érte a nagyszabásúnak semmi esetre sem mondható becsajozási kísérleteimet. Kérdezheti a kedves olvasó, hogy ennek miért és hogyan van relevanciája a filmmel kapcsolatban. Nos úgy, hogy valami furcsa irigység járta át a lelkemet, míg a filmet néztem. Egy 16 éves kamasz fiúba lett szerelmes egy 25 éves nő. Mint fentebb utaltam rá, nemhogy az idősebb csajok, nők vonatkozásában voltam sikertelen, de még a kortársaim esetében is. Szóval, mindez megszínezte a filmmel kapcsolatos percepciómat. No nem drámai és végletes
módon.

A filmről.

Adott egy furcsa helyzet: egy kamasz fiú és egy 20-as évei közepén járó nő finoman kibomló szerelme. Ezzel nincs semmi baj. Sőt! Az örök kamasz lelkemnek igazán tetszik ez a szituáció. A fentebb, a múltamra vonatkozó tapasztalatok okán is. Mind ez bebugyolálva a 70-es évek hangulatába. Nem rossz ez így. Jó ez így! A filmnek magával ragadó, eszméletlen jó atmoszférája, hangulata. Hogy korrajz nincs benne. Hát Isten… de nem is az a lényeg.

Sok kérdés vetődik fel a film kapcsán bennem Például.

Érdekes kérdés, hogy a 16 éves fiú érettebb-e, mint a 25 éves nő, vagy éppen a 25 éves nő olyan vagy még inkább infantilisabb, mint 16 éves fiú. Némi eligazítást kapunk ennek kapcsán, ha nem is sokat. A 25 éves fiatal nő, kamaszlányként van kezelve a családban, míg a 16 éves fiú – az apáról nem lévén információ – válik (kényszerűségből?) családfenntartóvá.

Ez bizonyos szempontból meghatározó kérdés. Mindazonáltal a rendező nagyon finoman bontja ki ezt nagyon erős szimpátián, se veled se nélküled elemeket is bőven magában rejtő kapcsolatot, annak természetrajzát. Szép ez így, a kevés költőiség ellenére is.

További kérdés, hogy indokolt volta-e ilyen hosszúra nyújtani a történetet.
Úgy vélem, hogy indokoltatlanul hosszú műről beszélünk. A mű atmoszférája, a színészek egyébként kifogástalan játéka nem viszi el a filmet teljesen. Az ábrázolt történet bőven belefért volna másfélórába vagy egy icipicit többe. A több, mint kétórás játékidőben, egy ponton túl repetitívnek hatott sok minden… ugyan azt a húzd meg, ereszd meg viszonyt láthattuk, más és más szituációkban. A történet ugyan halad előre, de olykor leül, megreked. Ezért a néző kissé unatkozik. Legalább is velem így volt.

Picit az is fura a történet kapcsán, hogy nincs egy felnőtt sem, aki picit reflexív módon jelezne a 25 éves nő irányában, vagy adott esetben a srác irányában, hogy hahó…

Picit mindenki mellékszereplő ebben a filmben, picit mindenki papírmaséfigura. Ezzel sem lenne baj, de hát olyan szívesen néztem volna a környezet, a kis közösség kibomló kapcsolatban megfogalmazott visszajelzéseit. Nekem ez picit vagy nagyon hiányzott a filmből. Eltekintve a két nagyszerű színész rövid beugrásától tényleg mindenki beleolvad a háttérbe.

A film képivilága, kamerakezelése is nagyon jó, magával ragadó, jelentős mértékben járul hozzá az egyes és egyszerű szituációk megemeléséhez.

Szóval összegezve: nem olyan rossz ez a film, sőt, kifejezetten jó. Ugyan nem (annyira) felszínes, de kissé (olykor nagyon) üres.

Tegnap néztük meg a feleségemmel a filmet. Mint az esetek döntő többségében, most sem olvastam el a hivatásos ítészek vonatkozó kritikáit, azonban itt: a KT-n egy pár nézői vélemény még is csak szembe jött velem. Ennek alapján alapvetően nagy várakozások övezték részemről a művet. Nos, eléggé nagy, mondhatni jelentősre sikeredett a csalódottságom. A filmet, minden jószándékom és nyitottságom ellenére sem tudom másképpen megítélni, mint kedves, szép, de felszínes, közhelyektől hemzsegő művet. A rendezői szándék – amennyiben nem tévedek – a szerelem misztériumának (amely a maga nemében racionális módon feltérképezhetetlen, megmagyarázhatatlan, kizárólag a művészet képes arra, hogy elfogadható módon „magyarázza” meg a megfejthetetlent) ontológiájáról, természetrajzáról adjon egyfajta képet. Vagyis, két vadidegen fiatalember lelkében, hogy, miképpen születik meg az a különleges érzelmi, mentális, tudati (talán transzcendes?, természetesen ezt magamtól kérdezem leginkább) ) állapot, amelyet szerelemnek hívunk. (Én sokszor - még így 50 évesen is – teszem fel magamnak a kérdést Elég-e a vizuális élmény? A vizuális élményen túl, milyen egyéb rejtett, szavak előtti, vagy azokon túli hatások szükségesek ahhoz, hogy egy személy érzelmileg megérintsen, inspiráljon, más pszichés, tudati állapotban hozzon? Vagy szavak nélkül semminek, így a szerelem sincs esélye? Örök, megfejthetetlen kérdés. Amennyiben őszinte akarok lenni, akkor ezen kérdések önmagam számára történő megválaszolásakor is számos ellentmondást vélek felfedezni magamban, az aktuális válaszaimban.) Szóval a rendező, erről a misztériumról értekezik, igyekszik mondani valamit. A stílussal még nem is lenne nagyobb bajom, bár a film elején, végén felcsendülő klasszikus zene picit modoros számomra. Mint ahogyan számomra nagyon mesterkélt, már-már idegesítően hamis volt Ethan Hawke játéka. Csupa kimódolt, hamis, idegen gesztus. Nyilván ez részben a színész-vezetés számlájára írható, mert egyébként nem olyan rossz színész Ő, de ebben a szerepében végtelenül üres és felszínes volt. Elkövettem azt a hibát, hogy szinkronnal néztem a filmet, s be kell, hogy valljam, hogy az sem tetszett. Mármint Ethan Hawke magyarhangja. A Julie Delpy ellenben nem volt rossz, sőt kifejezetten tetszett a visszafogott játéka.
Nem volt rossz ötlet, hogy a kamera csak úgy mutatja, követi a két főhőst. Nem egyedi, semmi nagy truváj, de nem volt rossz ötlet. Miközben mutatja őket, követi őket a kamera, s miközben ők beszélgetnek (az élet alapkérdéseiről, végtelenül felszínesen) mi nem Bécs utcáit barangoljuk be, hanem az érzelmek síkságait, domborzatait. Legalább is ez volt a rendezői szándék, bár ez - szerény véleményem szerint – nem igazán sikerült.
Szóval összességében egy kedves, szépnek mondható, üres és nagyon felszínes filmet láttam. Nem volt olyan érzésem, hogy itt, ebben a műben rejtelmek zengenek…

A közhelyek könnyeket okozó kedvessége

Tegnap este volt alkalmam megnézni a CODA c. művet. Természetesen most sem olvastam el a filmről szóló kritikákat, azonban pár, általam hallgatott podcastban megemlítették az alkotást. Igyekeztem, a hallottaktól elvonatkoztatni, s csak arra koncentrálni, hogy mit vált ki a lelkemben a film.

A film alaphelyzete érdekes, izgalmas. Ebbe van becsomagolva egy felnövés, még inkább egy „magáratalálás” (tudom, hogy magyartalan, de egyelőre jobb, szebb, kifejezőbb szavam erre) történet. Adott egy kamasz lány, aki egy siket család (anya, apa, idősebb fiú tesó) sarja. A család minden, s nem a siketség okán előálló furcsasága, belső konfliktusai ellenére egy szeretetközösség. A főhős a kamaszkorral együtt járó terhek mellett „cipeli” a család ügyeinek intézésével együtt járó, valamint a család megélhetését biztosító munkával együtt járó terheket is. Ez már önmagában sok. A suliban cikizik, finoman szólva sem népszerű, s mind ezenközben a lelkében megjelenik szerelem bimbódzó virága. A kamasz lány szenvedélye, szabadságának, gondtalanságának, fesztelenségének tere az éneklés. Szóval tényleg érdekes alaphelyzete van a filmnek.

Az elmúlt időszakban több érdekes, fontos coming of age filmet láttam, éppen ezért is nagy izgalommal kezdetem neki a műnek.

A rendező kedvesen, érzékenyen nyúl ehhez a témához, igyekszik elkerülni a bődületes közhelyeket, nem nagyon belecsúszni a melodrámába, s még inkább a giccsbe. Megítélésem szerint ez minden becsülendő igyekezet ellenére sem sikerült, legalább is nem mindig. A színészek ugyan kifejezetten jók, sokat adnak a film szerethetőségéhez. A mű filmnyelvi megoldásai átlagosak, a dramaturgiához szinte semmit nem tesznek hozzá. Számomra picit túl steril a fényképezés, úgy vélem, némi karcosság elkélt volna. Ebben a műben a történeten van a hangsúly, - a színészek kiváló játéka mellet - az kíván igazán hatni a nézőre. Amivel önmagában nincs, pontosabban nem lenne probléma, ha picit erősebb lenne a törtétben a drámaiság. Nyilván nem szociohorrorra vágytam, de valahogy jó lett volna látni valami erősebb konfliktust, vagy az ábrázolt helyzeteket kissé drámaibban, kontrasztosabban is be lehetett volna mutatni. Tudom, ez az én igényem, s az én hiányérzetem a filmmel kapcsolatban.

Oké, a film alaphelyzete tényleg elég erős, de ez - szerény véleményem szerint - önmagában nem elégséges. Mint ahogyan említettem, a rendező ugyan érzékenyen mutatja be ezt a „magáratalálási” ( oh, már megint ez a csúnya kifejezés) folyamatot, de azért rendre belecsúszik a közhelyek gödröcskéibe, olykor árkaiba. A mű minden finomsága ellenére is - megítélésem szerint – a felszínt kapargatja, nem akar, vagy nem mer mélyebbre ásni, nem meri bevállalni azt, hogy megmutatja azokat a helyzeteket, problémákat, kínzó, nyomasztó dilemmákat, amelyek mélyebb, drámaibb élt adhatnának a filmnek, s amelyek valószerű módon ott is vannak, munkálnak egy ilyen családban, élethelyzetben. Ezzel szemben a film, bizonyos értelemben egy picit, sőt olykor nagyon inkább érzelmes, szépelgő. A történeten, a színészeken túl ez adja igazán a film szerethetőségét, de éppen ez is az egyik nagy hibája is. S mivel nagyon szenzitív időszakomat élem, még ezen a picit, olykor pedig eléggé, de nem erősen bántó, s talán nem irritáló közhelyeken is volt, hogy picit elérzékenyültem.

Szóval, egy kedves, érzelmes, érzékeny, fontos, de közhelyekkel jelentős mértékben telepakolt film, amelyet mind ezek ellenére is érdemes megnézi. Nekem jelentős bajaim vannak az Oscar-díjjal, ugyanis nem mindig érzem, úgy, hogy szigorú szakmai szempontok szerint ítélik oda azt, mindazonáltal ez a film, - vállalva a népharagot - minden szerethetősége mellett és ellenére sem érdemelt díjat.