Ninety-Four

Néhány évvel ezelőtt már volt egy hír, hogy egy produkciós cég a digitalizált James Deannel akar egy vietnámi témájú háborús filmet forgatni. Szerencsére az eddig visszahozott színészekkel elég visszafogottan bántak a stúdiók, remélem, hogy ez marad a jövőben is.

Szerintem egy női főszereplő ebben a franchise-ban úgy működne a legjobban, ha egyszerűen bemutatnának egy Bondhoz hasonló funkciójú új 00-s ügynököt a saját gimmickjeivel. Csak ehhez talán önálló brandként kéne felépíteni a karaktert és nem 500-600 milliót elpöffenteni a projektre. Például Paloma (Ana de Armas) egy fókuszált cselekményű, 100 perces, darálós-röhögős, de Bondhoz illően kifinomult stílusú akcióthrillerben egész jól működne.

A felsoroltak közül Madden a legreálisabb a kora miatt, de legszívesebben Dan Stevenst látnám a szerepben, egy szemetebb, ridegebb karakterként.

Köszönöm, hogy említetted. Újranéztem, nagyon bejött a film, ügyesen rájátszottak a sztori adagolásával Liotta sajátos karizmájára. Sajnálom, hogy később nem kapott ilyen szerepeket, bár legalább Martin Campbellnek jó ugródeszka volt a film a Goldeneye-hoz.

Danielle Chuchran és Danielle C. Ryan ugyanaz a személy, csak egy ideje az utóbbi néven fut. Köszönöm.

A listáról a Nagymenők és a Copland, azon kívül az Őrjítő vágy és Zsaruszerencse.

A reprezentáció számomra rendben van, de akkor legyen éle, legyen organikus szerepe a sztoriban, és legyen benne emberközeli átérezhetőség, egyensúly az ábrázolásban, valamint humor. Ha viszont csak kötelező kipipálandó elemként kezelik a dolgot felszínes módon, hogy kielégítsék az aktuális trendeket, akkor azzal csak szítják a táborok közötti ellentéteket.

Ezért szeretem például Bill Burr humorát, mert ő nyíltan arra megy, hogy mindenkit felidegesítsen, de csak annyira, hogy még vele tudjanak röhögni az emberek.

(Nem néztem meg az ow videót, általános vélemény.)

Bevallom őszintén, nemrég én is elkezdtem húzni az antihollywoodias kontentgyártók felé, viszont egy idő után erőteljesen érezni kezdtem, hogy a nagy kultúrháborújuk mögött is ugyanaz a motiváció áll: a zseton. Míg a hollywoodi filmipar és a sajtó egyik ágazata egy kliséköteget ismételget, addig a "gépezet" ellen harcoló kontentgyártók és a sajtó másik ágazata egy másik klisétömeget ismételget.

Mert nagyjából tizenöt percben teljes mértékig össze lehet foglalni a hollywoodi-irányzat problémáit: a statisztikai alapú kontentgyártás filozófiáját; a szociopolitikai kérdések valós fejtegetése helyetti felszínes, százalék alapú reprezentációt, üres motivációs üzenetek puffogtatását és a kultúrális csoportok közötti konfliktusokat szőnyeg alá söprő PC-vonalat; a valóság elképzelhetetlen gyötrelmeitől gondosan óvott producerek, alkotók, forgatókönyvírók és színészek tömkelegét, akik teljesen elfelejtik, hogy milyen érzés hétköznapi emberként egy hétköznapi utcán végigsétálni; a túltolt, szintén százalékalapú fanservice-t és így tovább, és így tovább.

Csakhogy az a nagy helyzet, hogy a "független" bírálók megélhetése sem feltétlenül lenne olyan biztos a bírált oldal nélkül. Mindkét oldal kultúrharcot folytat, mindkét oldalnak megvannak a maga megingathatatlan hívei és mindkét oldalban közös, hogy egyébként semmilyen valószerű megoldást nem tudnak vagy akarnak felmutatni. Ezt a fajta kultúrharcdrámát így a végtelenségig el lehet húzni, ugyanúgy, mint a való életbeli szociopolitikai kérdések esetében, mint a videojáték-ágazatban stb. Én azt értem, hogy az embernek fáj, ha a gyerekkori kedvenc franchise-át a számára rossz irányba viszik, ugyanakkor "a franchise-ok lerombolásánál" általában van egy éles határ, ahol a néző vállat vonhat és elsétálhat. Itt lenne fontos, hogy az "anti-" kontentgyártók és a sajtó alternatívákat ajánljon és aktív ignorálásra, az arany középút megtalálására buzdítson, csak abból meg nem lehet forgalomgeneráló clickbait címeket és drámát csiholni.

Nem ő John Cromwell játszott a Dust of Warban, hanem ő John Cromwell.

Nagyon kellett már valami büntifilm, A Day to Die pedig a legjobbkor jelent meg.

A film első tíz perce igazából annyira borzasztó, hogy simán belefért volna an Entourage valamelyik évadába potenciális Johnny Drama projektként. Csak az a baj, hogy az alkotás utána "elveszti" a lendületet és a maradék kilencvenpár órányi játékidőben már inkább csak tompa, unott fájdalmat tud adni. Amatőr itt minden: a zene idegesítő és tolakodó, a párbeszédek ócskák, a sztorinak nincs értelme, az akciójeleneteket meg a Google Assisztens rendezhette, térerő nélkül, repülőmódban. Bár Kevin Dillon legalább konzisztens volt a Drama színvonalat illetően, ráadásul már az első pillanattól kezdve látványosan túl öreg volt a szerepre.

Annyi baj legyen, volt itt nekünk egy Bruce Willis, aki még egy MP5-tel is lődözött az egyik jelenetben, bizony! Az mondjuk egy kicsit feltűnő volt, hogy egy csomó jelenetben egy másik színész olvasta fel helyette az ADR-szövegeket, de az extenzív dublőrhasználat után ez már szinte meg se lephet senkit.

A következő állomás: Gasoline Alley, nyami.

Jogos, Neeson is rendesen bele tud nyúlni a béna projektekbe, de remélem tartani fogja a színvonalat a jövőben. Én Thomas Jane-től, Frank Grillotól és John Cusacktől félek, hogy hasonló irányba megy, bár Willis kiégett, sótlan unottságát nehéz lenne alulmúlni.