agymosott09

Jó, hát szeret rettegni, de annyira azért mégsem. A természetfeletti képtelenségek (mesék) nyilván kevésbé, máshogyan aggasztóak, mint a hús-vér egzisztenciális félelmek és valódi spirituális kérdések a természet és az élet értelmetlen ciklikusságával, és az emberi tömeg éjfekete pszichéjével kapcsolatosan. Tulajdonképpen érthető a dolog. De ha minden rendben van, akkor ezeket a kérdéseket, ha nem is élvezi az ember, azért alkalmaként fel-felteszegeti magának, és vannak is rá valamiféle válaszai. Erre mondom, hogy érdemes lehet egy kis önvizsgálatot tartani.

Ajánlanám Hellmuthnak a következő hétvégére a Demónát.

Ha érzékeny vagy, akkor kapcsold ki a filmet, ha valami olyat látsz, ami nem tetszik. Vagy eleve, ha láttad a Rekviem egy álomért-ot, aztán már egyszer kiosztottál egy egyest a Black Swanra, akkor ne gondold azt a következő Aronofskyról, hogy majd ez egy "kellemes szombat esti misztikus thriller" lesz.

Amúgy meg, ha egy film nem képes érzelmek kiváltására, de egy másik viszont igen, akkor nem, nem lehet, hogy pszichopata vagy.

Ha egy film felkavar, meg kiakaszt, akkor ott nálad vannak megoldandó feladatok. Ha egy film nem képes érzelmek kiváltására, akkor az egy gyenge film. Ha képes, akkor meg neked kell "dolgoznod" vele. A feldolgozási folyamatra dühvel reagálni nem túlzottan okos dolog. Persze vannak emberek, akikből önvédelmi reakciót vált ki, ha gondolkozniuk kell.

A szerintem igencsak felesleges Import / Export után csak a film témája keltette kíváncsiság miatt szántam rá magamat még egy Ulrich Seidl filmre, de ez kategóriákkal erősebb. Ebben a legfontosabb szerepe a humor megjelenésének van. Nem várom én el egyetlen filmtől sem, hogy legyen benne humor, de ha nem valami extra drámáról van szó, népirtásról és hasonlókról, hanem a hétköznapi szörnyűségek kerülnek bemutatásra, ott bizony nem árt, ha bevetésre kerül ez az eszköz. Már a down-kóros dodzsemezést bemutató nyitójelenetnél sejtettem, hogy ez a film pozitív csalódás lesz, és így is lett. Néha azért még így is roppant kellemetlen élmény volt, de hogy maradandó és bivalyerős benyomásokat tesz az emberre, az nem kérdés. Kíváncsian nézek a trilógia másik két részének elébe.

Nem biztos ám, hogy benned a hiba. Én úgy érzékelem, hogy kicsit túl sok mindent rakott ebbe a filmbe Haneke, és néha elnyomják egymást az értelmezési irányvonalak. Az biztos, hogy nem egy olyan letisztult mű, mint a Hetedik kontinens vagy a Funny Games.

Hogy (jól) érti-e a világot Haneke, az egy jó kérdés. Hogy érteni véli és üzenni akar, az viszont halálosan biztos. Szerintem messze a legtudatosabb rendező, esze ágában sincs normális filmeket rendezni - még a Zongoratanárnő a legnormálisabb, már majdhogynem történetmesélős filmje, ez sokat elmond róla - minden filmje tanulmány, ami követeli az értelmezést, a szimbólumok, szimbólikus cselekedetek azonosítását és a ráeszméléseket.

"Mert ugye egyetlen csemetéjük, virágszáluk, édes kicsi kincsük, akiről valahogy elfeledkeztek úgy félúton"

Van egy nővére. Aki pilótajátékot szervez, és apuci és anyuci nagyon büszke rá. Erről a szálról sem kéne megfeledkezni, ha már ez adja a keretes szerkezetet, és egyben ez vezeti fel a sluszpoént. Talán ez, az "általános erkölcsi hanyatlás", melynek része a maffiaszerű, "családcentrikus" módon szociopata, társadalomra káros viselkedés fontosabb, mint a szokásos "jaj, nem foglalkoztak a gyerekkel, nem kapott szeretetet, érthető, hogy gyilkos pszichopata lett" - ez nagyon erőltetett lenne, Haneke nem ilyen. Egyelőre viszont még nem értem ezt a filmet teljes egészében.

5. Radírfej?

3. Elveszett jelentés?

3. Az Argo-akció?

ez egy "best of amikor 20 éves voltam", vagy nem történt semmi 2000 előtt és 2005 után?