agymosott09

Thom Yorke ezek szerint félelmetesebb és nyomasztóbb, mint a Goblin?

--
Áthelyezve a(z) Suspiria topikból.

Egyébként azt hiszem, hogy arról van, arról lehet szó, hogy a "magyar valóság" ábrázolása a maga komplex történelmi hátterével túlmutat azon, amire a különböző művészeti formák eszköztárai alkalmasak, és ez nagyon sok alkotóból frusztrációt és görcsös ráfixálódást vált ki. És míg pl. az Aranyélet belecsúszik ebbe az erőlködésbe, hogy jól megmondja, milyen a társadalmunk, addig a Terápiában ez csak egy afféle háttérszövet, ami kellően diszkrét ahhoz, hogy ne vesszen el egyes önkényesen kinagyított és önmagukban állóan végső soron hazug részletekben, de ne legyen túl általános sem.

Én az Aranyéletet másfél epizód után lőttem ki, és órabérben lennék csak hajlandó nézni, a Terápia viszont nemzetközi összehasonlításban is a legfelső polcon van. Igaz, ez csak egy remake, de ez egyáltalán nem érződik rajta. Megdöbbentően jó.

András kifutása egyébként nekem is beütött, fájdalmas valóban, de így hiteles. Egy ilyen, a kényszeresség határáig tisztességes figuránál valahol szükségszerű is.

Ez nem szimplán történelmi film, hanem egy parabola is, tehát kifejezetten célszerű a jelen ideológiai feszültségein keresztül nézni, máshogy nem is érdemes. A rendezést lehet kritizálni, van hatásvadászat bőven, a szellemtelenségnek és ízléstelenségnek azonban nagyon is van funkciója.

Nekem sokkal inkább és nyíltan anti-feminista, vagyis bemutatja, mennyire hamis a nők rendszerszintű elnyomásáról beszélni. Ha már itt globális kontextusba helyezést akarunk erőltetni, akkor ez a poszt-#metoo film, a(z Asia Argento-)pillanat, amikor az állítólagos elnyomottakról kiderül, hogy pontosan ugyanolyan hitvány és gyarló figurák, mint az imént máglyára küldöttek. Márai írta azt hiszem, hogy nincsen más hatalom, csak a hálószobán belüli hatalom, ez a film pedig érzékletesen bemutatja, hogy ebben az egyetlen igaz hatalomban a férfiaknak mennyire kevés kártyát osztottak. Kizárólag női karakterek vannak hatalmi helyzetben*, élet és halál urai, még a bordélyban is, hatalmuk azonban átok rájuk nézve, bukásuk garantált. Mégis, Sarah karaktere vereségében is győztes, erkölcsileg és gyakorlatilag egyaránt: ő senkiért nem alázta magát porig, a királynőhöz fűződő viszonya sem vegytiszta prostitúció, és házassága sem mentes legalább a kölcsönös tisztelettől, tehát száműzetése sem ígérkezik a pokol egy újabb bugyrának. A film tehát minden undorító, gyomorforgató valóságábrázolásával együtt is rendelkezik némi pozitív kicsengéssel: a tisztesség és őszinteség még relatív formában is érték.

*Egyébként persze a férfikarakterek is megérdemlik a sorsukat, gyenge, álságos, a játszmáknak ostobán bedőlő elkorcsosult figurák deviáns tendenciákkal. Ez ugyebár mind az angol arisztokráciával kapcsolatos sztereotípiáknak megfelel, mind a jelen dicső páváit alaposan helybenhagyja.

Amúgy nem tudom, ki hogy van vele, de egy rossz filmet annyira nem tudnak szerintem megmenteni a jó zenei betétek. Ha a dalokat akarom hallani, beteszem a lemezeket, és akkor nem csak egy másfél perces szkeccs megy le egy teljes dalból. De nekem is a zene a pozitívum, még ha nem is a koncertbetétek, hanem pl. amikor elkezdi a basszer az Another One Bites the Dustot, és a nagy ellenkezés közben rájönnek, hogy az egy jó téma. Arról el tudom képzelni, hogy hiteles, meg ha nem is, akkor is jó: egy jó téma jó téma, függetlenül attól, milyen stílusban született. Meg persze, az sem rossz, még ha nem is ennyire hatásos, amikor a kiadóval vitatkoznak a film címét adó dalról, tehát alapvetően ezek a zenei kulcsmomentumok, ráismerések érdekesek. Ezek miatt maradtam a "rossz" besorolásnál a nézhetetlen helyett. A film lényegét adó kamusztori viszont sajnos egy nagy nulla.

Az első egy órában csak a teljesen funkciótlanul beledobott RAF-vonulat zavart, meg az abszolút ide nem illő és önmagában is gyenge Thom Yorke szenvelgés, de egyébként egy ígéretes, önálló, nem az eredeti sikereiből élni kívánó, annál rétegzettebb, korszerű átdolgozásnak tűnt. Aztán a vége, ahogy az 10 esetből 8-szor lenni szokott manapság az ilyen természetfeletti horroroknál, gyakorlatilag lenullázta az egészet, de nem a szokványos módon, hanem egy iszonyat értelmetlen kavarással. Nem csak hogy maradt egy rakás elvarratlan szál, de még újabbak is lettek. És még a holocaust is előkerült. Kár érte. És főleg kár Tilda Swinton kiváló alakításaiért.

Nagyszerű rendezés, nagyszerű előadás, nagyszerű tálalás, kár, hogy elég sok dolog sematikusan van ábrázolva. Ezzel együtt is kihagyhatatlan.

Pfeiffer nagyon jó volt a Motherben.

"Tonya Harding, a páratlan versenyszellemmel rendelkező korcsolyázónő sikeresen az élre küzdi magát, ám sportolói karrierje mégis bizonytalan lesz, ugyanis a barátja közbeszól."

Na ezt a hülyeséget ki követte el? És miért? Látta a filmet?

Csak azért kérdezem, mert a filmből világosan kiderül, hogy Tonya Harding nem küzdötte magát az élre sikeresen, csak egy rövid időre - hiszen a bírók minden alkalommal belenyúlnak, nem akarnak redneck bajnoknőt - és amikor a támadás megtörténik, már elbukott egy olimpiát, nincs a csúcson. Alapvetően a legnagyobb akadály a csúcsra jutásban a bírói kar hozzáállása és az anyja, aki a kezdetektől fogva gyűlöli őt. És a filmben arra is van utalás, hogy Tonya minden állításával ellentétben igenis benne volt a támadás megszervezésében.