Relayer

Egészen véletlenül bukkantam rá erre a gyöngyszemre.

Három dolgot nem értek:
1, Hogyan lehetséges, hogy alig ismert ez a vizuális orgazmus?
2, Vajon hány teherautónyi pszichoaktív szerre volt szükség ahhoz, hogy létrehozzák ezt a csodát?
3, Mi történhetett Sekiguchi Gen-nel, hogy már jó 10 éve nem rendezett nagyjátékfilmet?
Ezzel a remekművel bebizonyította, hogy szakmájának a mestere.
Természetesen szükség volt kiváló forgatókönyve, remek színészekre, pszichedelikus díszletekre is de Gen kreativitása és stílusérzéke teszi igazán feledhetetlenné ezt a művet.

Eme alkotás gyakorlatilag hibátlan és külön öröm számomra, hogy nem egy depressziós, lehangoló művészfilm, hanem egy szórakoztató, élettel teli, szürreális vígjáték. Az öt szálon futú cselekmény csapongó, abszurd és nagyon elborult, de eközben a jelenetek olyan műgonddal és odafigyeléssel vannak kidolgozva, csak a világ művészfilmtermésének legjavával lehet egy lapon említeni. A cselekményről annyit, hogy szerintem teljesen követhető, csak szokatlan módon van tálalva. Azonban ez a kuszaság és kiszámíthatatlanság is csak fokozza az élményt.

Az egész filmre jellemző a kreatív beállítások sokasága és a látványos kameramozgás. A rendező kiváló atmoszférateremtő képességének köszönhetően minden jelenetnek megvan a maga hangulata. Azt a bravúrt is elköveti, hogy időnként, -leginkább a sorsdöntő pillanatokban- nagyon le tudja lassítani a filmet, hogy ezzel is fokozza a feszültséget és kiemelje egyes jelenetek fontosságát. A háttér és lakásbelsők is úgy vannak kidolgozva, hogy percekig lehet nézni őket, ezért is külön öröm, ha a film egy kicsit lassúbb tempóra vált és lehet csodálni a fantasztikusan megkomponált képeket.

A filmzene nem különösebben meghatározó, de tökéletesen festi alá a jeleneteket. A film rendkívül játékos és tele van jobbnál jobb poénokkal, ezért nem kell komolyan venni; ennek ellenére mégis van üzenete és mondanivalója- ha valakinek esetleg kedvében állna megkeresni.

Hollywood-nak nagy szerencséje, hogy az ilyen filmeket nem nevezik Ocsar-ra, mert a Survive Style 5+ simán maga mögé utasítaná az egész mezőnyt.

Egyértelműen életem egyik legjobb filmje, ugyanis ahogy telik az idő változom én is, és egyre kevésbé vágyom lehangoló, érfelvágós, szar az élet típusú filmekre. Ellenben az az életvidámság és pozitív hozzáállás nagyon szimpatikus, amikor saját gyengeségeinken, hibáinkon lehet felszabadultan nevetni, mert a szürreális körítés ellenére nem kevés társadalomkritika és bölcsesság is szorult a filmbe Volt, hogy azon kaptam magam, teljesen random dolgokon visítok a röhögéstől és azt sem tudom, miért. Legtöbbször persze tudtam, hogy miért.

Ezek szerint a svéd humor nem az én világom, mert ezt a filmet én távolról sem találtam humorosnak.
A nyitójelenet az volt a vállalatigazgató monológjával arról, hogy mindennek megvan a maga ideje, miközben Pelle meggörnyedve hallgatta.
Néhányszor még volt olyan érzésem, mintha a rendező próbálna viccessé tenni egy-egy jelenetet. Például amikor az elbocsátott hivatalnok belekapaszkodik a menedzser lábába, mialatt a folyosó melletti irodákból hallgatóznak.

Köszönöm az ötletet, de Andersson másik filmjét inkább kihagyom. Ha ezután megnézném amazt is, az lenne csak az igazi éjfekete humor.

Legszívesebben azt mondanám, hogy soha senki ne nézze meg ezt az alkotást, de úgy látom, megtalálja a maga közönségét. Sokan mélynek, elgondolkodtatónak és abszurdnak tartják a filmet, amivel nincs is semmi baj, mert ízlésről nem lehet vitatkozni.

Én mindenesetre másképp látom. Szerintem ez a film egy minimalista, álművészieskedő blöff. Nekem nagyjából az jött le az egészből, hogy a rendező azt szeretné érzékeltetni, hogy az emberi kapcsolatok kiüresedtek és mindannyian céltalanul bolyongunk egy kaotikus világban, mert ez a film akár rólunk is szólhatna.
Andersson megtalálta a megfelelő eszközt is ennek érzékeltetésére, ezért a filmje is borzasztóan kaotikus lett, hiszen erre a káoszra reflektál.
Véletlenszerű, sokszor semmitmondó életképeket dob elénk, amelyek hébe-hóba kapcsolódnak egymáshoz.
A statikus beállításokkal és a kilúgozott, vigasztalan színvilággal azt szeretné érzékeltetni, hogy a szereplők magányosak és elidegenedettek. Andersson csak leteszi a kamerát egy megfelelő pontra és felveszi az egész jelenetet vágás nélkül és ez lehet, hogy nagyon művészi és modern, de minden bizonnyal kényelmesebb is, mert ezt mindenki meg tudná csinálni, akiben van némi szépérzék.

Erről a filmről az a „festmény” jutott eszembe, amelyet egyszer a Tate-ben láttam. Ha jól emlékszem, Untitled volt a címe. Ott volt a falon egy bekeretezett tükör. Aztán elolvastam mellette a szöveget, hogy a tükör önreflexióra szolgál és ez már a reneszánsz emberét is folgalkoztatta.
Akkor is arra gondoltam, hogy azt a kurva tükröt én is fel tudnám függeszteni, megmagyarázni pedig mindent meg lehet.

Életem egyik legrosszabb filmje, de még így is majdnem kettest adtam rá, mivel elvétve vannak benne jó pillanatok is és néha értettem a poént.
Mindenesetre, ritkán tölt el ekkora boldogsággal, mikor egy film végetér.
A poklot egy olyan helynek képzelem, ahol a bűnös lelkeknek ezt a filmet kell nézniük az idő végezetéig.

Az IMDB átlag alapján még ezek is (habár itt a kt-n némelyik film egész jól áll):

The Box (5,6)
Ebola Syndrome (6,3)
Ils (Them) (6,5)
Suicide Club (6,6)
Az Ezeregyéjszaka virágai (6,7)
Transz-Szibéria (6,7)
Bad Guy (6,8)
Kánikula (Hundstage) (6,9)
Strange Circus (6,9)
A Snake of June (6,9)
Zabriskie Point (6,9)

Eléggé régivágású, nyugodt tempóban csordogáló alkotással van dolgunk. A történet lassan bontakozik ki, de az elegáns, stílusos rendezésnek köszönhetően egy pillanatra sem unalmas.

A karakterek érdekesek, és hitelesek. Talán a film legnagyobb erőssége, hogy a hétköznapinak tűnő szereplők is érdekessé válnak, mert a karaktereknek van mélységük és a színészek egytől egyig zseniálisak. Az időnként felbukkanó apró gesztusok és baljós előjelek feszültséget teremtenek, mert a lassúság ellenére lehet sejteni, hogy valami történni fog előbb utóbb.

Mindebből az következik, hogy a film nagyjából első fele egy roppant erős pszichodráma, amely egyúttal átadja az utazás élményét is. Nemcsak a tájképek gyönyörűek, de a vasúti kocsik és a többi utazó részletgazdag megjelenítése is hozzájárul ahhoz, hogy az egésznek átjöjjön a hangulata.
Ide kapcsolódik a kedvenc jelenetem:
Amikor az esti ivászat alatt az egyik orosz megmutatja a tigriskarmolást a mellkasán, Roy egy ócska poénnal válaszol, amin jót nevet a társaság, majd jön a csattanó az öregemberrel, aki felhúzza az ingujját és megmutatja a tetkót, hogy a Gulágon volt annakidején.

A film második része már jóval izgalmasabb. Van benne néhány nagyon jól felvezetett, feszült jelenet.
A legjobb talán, amikor a fényképeket nézi a nyomozó.

A vége felé sajnos az volt az érzésem, mintha a rendező mindenképpen a fokozni akarná a feszültséget és becsúszott néhány hihetetlen, túlzással teli jelenet.

Ezzel a lassúsággal és a Hitchcock-ra emlékeztető stílussal szemben erős kontrasztot képez a megkínzott és péppé vert Abby látványa (ez a jelenet nagyon működik, mert kellőképpen sokkoló).
Ezután kezd el a színvonal rohamosan zuhanni, mert a menekülés és a vonatos üldözés inkább egy b-filmbe illene, nem pedig egy ennyire intelligensen felépített thrillerbe.

Hibái ellenére három ok miatt is kap tőlem egy gyenge ötöst:
1.Sokkal jobb, mint amit vártam (elég gyenge az osztályzata itt a kt-n)
2.Óriási hangulata van
3.A fánkos idézet másodszori felbukkanása

Minden jel szerint a legbizarrabb film, amit valaha láttam.

Habár Sono Shion a családon belüli szexuális erőszak hálátlan és borús témájához nyúl, filmje mégsem válik túlságosan nyomasztóvá a szürreális jeleneteknek és az elképesztően igényes vizuális megoldásoknak köszönhetően.

A cselekmény időnként eléggé kuszának tűnhet, de a végére összeáll a kép és majdnem minden részlet a helyére kerül. Szinte hihetetlen, hogy egy ennyire csapongó, elborult és beteges film végén kapunk egy pszichológiailag hiteles magyarázatot.
Ebben a perverz történetbez minden stimmel: Sono gyönyörű képi világot teremt, megtalálva a hozzáillő, sokszor a cselekményt is ellenpontozó zenét és a zseniális színészeket.

Igazi meglepetésfilm, amely valószínűleg csak egy szűk közönségréteg érdeklődésére és csodálatára számíthat, mert az exploitation jellegű sztori ellenére ez egy valódi művészfilm, amely az extrém jelenetek ellenére sem válik öncélúvá.

Moziban, külföldön.

Talán tényleg kiemelkedik a felhozatalból. A mozik kínálatát böngészve én is erre a következtetésre jutottam.

A legnagyobb problémám a filmmel, hogy thriller létére borzasztóan kiszámítható, ezért egy pillanatig sem tudott lekötni. Szerintem a karaktereket sem írták meg rendesen, így nem tudtam senkinek sem szorítani, mert teljesen hidegen hagyott, hogy mi történik velük. Továbbá úgy éreztem, hogy az India jellemében bekövetkező változás sincs normálisan felvezetve.
A rendező odahaza jóval bevállalósabb volt.

Rossz filmnek nem tartom, csak azt gondolom, hogy ebben a műfajban egy tisztességes forgatókönyv az alap.

Egyébként te nem érezted úgy a film nézése közben, hogy általában 5-10 percre előre meg tudnád mondani, hogy mi is fog történni?

Nem a legrosszabb film, ami mostanában készült, de hatalmas csalódás.

A történet ezerszer látott, újrahasznosított sablonokból épül fel. Ha láttad a trailer-t, akkor az egész előre kiszámítható (ha nem, akkor is).

Park Chan-wook az egyik kedvenc rendezőm (volt). Nélküle, és a remek szinészek nélkül ez a film egy gyenge tv sorozat szintjén mozogna.
Sajnos bőven vannak benne kihagyott ziccerek. Pl. közel sem annyira sokkoló és nem is annyira kreatív, mint korábbi munkái.

Park Chan-wook-ot egy innovatív es tehetséges filmesnek tartottam, de most nagyon mellényúlt. Egyébként vannak a filmben szép beállítások, a kameramozgás is tetszett, időnkent kifejezetten hangulatos, de mindez édeskevés.

Miért van az, hogyha egy távol-keleti rendező Hollywoodba megy, elkezd tucatfilmeket gyártani? Ennyire csak a pénz számítana?

Gyenge tucatthriller. Egynek elmegy, de nyugodtan ki lehet hagyni.

Bár nem tartozik szorosan a filmhez, de most éghet a pofámról a bőr, mert kb 2 hete kampányolok a film mellett és még a munkatársakat is rávettem, hogy nézzék meg. Most eléggé morcosnak tűnnek.

5/10

A Szállnak a darvak teljesen megérdemelten filmtörténeti klasszikus. A rendezés, az alakítások és az operatőri munka elsőosztályú. Kalatozov elképesztően igényes és művészi beállításokat használ, aminek következtében szinte belerántja a nézőt a filmbe. Egy biztos: sok mai sztárrendező is sokat tanulhatna Kalatozovtól.

Mindössze egyetlen hibája van a filmnek, de az sokat ront az összképen: érzelmileg túl van húzva, nagyon melodramatikus. Egy kis visszafogottság nem ártott volna, mert a szereplők érzelmei majd széttépik a vásznat. Egy ilyen zseniális rendezőnek (aki mindent képes megmutatni), ennyire kiváló színészekkel (akik erőlködés nélkül bármit el tudnak játszani) nem kellett volna ennyire szájbarágós filmet készíteni. Olyan, mintha a rendező biztosra akart volna menni, hogy mindenki megérti a film üzenetét.

Körhinta
Az ötödik pecsét
Sátántangó

Meglepő, hogy ennyien néznek filmet laptopon/számítógépen. Szerintem agyoncsapja az élményt.
Számomra egy nagyképernyős TV a minimum - egy fasza médialejátszóval. Ha nem tudnék normális körülményeket teremteni filmnézéshez, lehet, hogy inkább olvasnék. Laptopon csak végszükség esetén vagyok hajlandó filmet nézni.
Azért is jó ez a közkérdés, mert mostmár komolyan gondolkozom azon, hogy elkezdek művészmoziba járni. Eddig leginkább az tartott vissza, hogy legalább egy órát kell utazni, és eléggé lusta vagyok. Mindenesetre, filmet nézni moziban a legjobb. Erre is lett kitalálva a mozgókép.

Jó ezeket a hozzászólásokat olvasni, és valószínűleg én is fogok egy esélyt adni a Ran-nak, de hogy őszinte legyek valahol azt olvastam, hogy Kurosawa-t azzal vádolták Japánban, hogy túlságosan nyugatias rendező; és ezt meg is tudom érteni, mert a Rashomon-on kívül (ami egy tradicionális japán film) engem nem igazán nyűgözött le semmivel.

Azt mindenesetre érdekesnek tartom, hogy sikertelen öngyilkossági kísérlete után sokan megvetették őt, mintegy arra bíztatva, hogy fejezze be azt, amit elkezdett.
És ha már itt tartunk az sem semmi, hogy valamiféle félreértelmezett erkölcsi kódex alapján társadalmilag elvárt, hogy a bukott rendező megölje magát.
Vajon ez garancia a művészi színvonalra?

Más, leírom:

Sono Shion

Sajátos látásmódú rendező, és a filmjei épp annyira elborultak, amennyire kell. Egyedi hangulatot teremt, nagyon társadalomkritikus, és pszichológiailag hitelesen mutatja be a jellemeket. Valamint rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, amivel csak kevesen: erőlködés nélkül, pár perc alatt meg tud ismertetni egy karaktert, a gondolatait és motivációit.

Amúgy ha Zhang Yimou nem öregedett volna ki, akkor ő nyer, botlásai ellenére is.

Nekem annakidején volt szerencsém vetítőteremben látni és életem egyik legnagyobb filmélménye.

Nem könnyű értelmezni, mert összemossa az álmot a valósággal, és az egész film szimbolikus mozzanatok összessége, vagyis saját élményeid, gondolataid alapján kell interpretálni a látottakat, és ha ezt meg tudod tenni, akkor imádni fogod, ha nem akkor valószínűleg azt gondolod majd, hogy ez a film csak egy blöff.

Maya Deren apja pszichológus volt és ez meg is látszik a filmen. Egyébként ebben a materialista világban Deren jó példával szolgálhatna, mert ő legalább nem a pénzért hanem a művészetért házasodott: ezt a remekművet akkori férjével készítette, a minimalista zenét pedig következő férje komponálta hozzá.

Ez az a fajta film, amit nem érteni, hanem inkább érezni kell.
Számomra éppen ezért ez egy igazi művészeti alkotás, mert olyan érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem, amelyek hétköznapilag nem megragadhatóak, egy másik tudati szinten működnek. Teszi mindezt a filmnyelv kreatív felhasználásával, úgy, hogy 14 perc elég neki ahhoz, hogy szürreálisabb legyen akármelyik David Lynch filmnél.

Alphaville: Forever Young
ELP: Pictures at an Exhibition
Európa Kiadó: Jó lesz... ’84
Jethro Tull: Songs from the Wood
King Crimson: Lizard
King Crimson: Islands
King Crimson: Red
Pink Floyd: The Wall
Queen: A Night at the Opera
Quimby: Kilégzés
Quimby: Ékszerelmére
Ozric Tentacles: Curious Corn
Ozric Tentacles: Waterfall Cities
Yes: Fragile
Yes: Relayer

Tényleg az. Hallgattam egy időben a rádiós műsorát és hosszú listát lehetne írni a tévedéseiről. Nagyon kiábrándító, ha valaki filmes műsort vezet és folyamatosan hülyeségeket beszél.

Ezzel a filmmel kapcsolatban viszont teljesen igaza van és az a megállapítása sem állhat távol a valóságtól, hogy Fincher-t lobotomizálták a Harcosok Klubja után. A kollégája még azt is hozzátette, hogy nem az a legrosszabb, ha meghalsz, hanem ha agyhalott leszel és Fincher utóbbi filmjeinek tükrében ez az állítás is megállja a helyét – sajnos.

Úgy néz ki, ideje lesz végleg leszoknom a hollywood-i filmekről. Nem az értelmetlen blockbusterekkel van bajom- mert azok arra szolgálnak, hogy kikapcsolják az ember agyát-, hanem az ehhez hasonló, elgondolkodtatónak szánt darabokkal. A sok látványfilmet lehet menteni azzal, hogy az csak szórakoztatás, ezt ellenben semmivel sem lehet kimagyarázni.

Kezdjük azzal, hogy amennyi véletlen van ebben a filmben, annál a lottó ötösnek is nagyobb a valószínűsége.

Azt nehezen, de még el lehet hinni, hogy Dave pont azon az estén botlik pedofilokba, amikor Jimmy lányát épp meggyilkolják véletlenségből. Nem akármilyen véletlen, ám legyen!
Az viszont már sok, hogy épp a harmadik gyermekkori barát vezeti a nyomozást, aminek nyilván dramaturgiai okai vannak, hogy továbbra is ez a három karakter legyen a fókuszban.
Az sem akármilyen egybeesés, hogy a pedónak épp olyan a vércsoportja, mint Jimmy lányának.
A legjobb pedig az a jelenet a vége felé, amikor a nyomozók épp akkor törnek rá Brendan-ra, amikor le akarja puffantani a kissrác. És ha már itt tartunk, az sem semmi, hogy a nyomozók pontosan azon az estén kapják el a gyilkost, amikor kinyírják Dave-et is.

Az sem igazán tetszett, hogy tulajdonképpen Jimmy lenne az, akinek a fájdalmát át lehetne érezni, de a film végére kiderül, hogy egy hidegvérű gyilkos, aki miután megvallja feleségének, hogy megölt egy ártatlant, egy jót szexel vele, és már korábban is gyilkolt bosszúból; tehát az egész film alatt meg volt vezetve a néző, és a forgatókönyv alaposan picsán rúgja az addig felépített koncepciót: nevezetesen, hogy ő az szenvedő fél.

Ebből az alapanyagból akár jó film is készülhetett volna, mert a színészek nagyon profik, Eastwood pedig nem rossz rendező – habár azt is hozzá kell tenni, hogy soha semmivel nem képes előrukkolni és szerintem soha sem volt igazán karakteres rendezőegyéniség, ezt legfeljebb a Hollywood-ban szeretnék elhitetni velünk.

A film borzasztóan mesterkélt, hatásvadász, és megállás nélkül érzelmeket igyekszik kicsikarni a nézőből, miközben nem lehet komolyan venni, mert a karakterábrázolás közel sem tökéletes.

Pl: Jimmy lánya átöleli az apját, amikor először látjuk, de később megtudjuk, hogy pűr nappal később le akart lécelni Las Vegas-ba, vagyis ez a jelenet fából vaskarika, mert csak arra szolgál, hogy közhelyesen bemutassa, mennyire szeretik egymást.
Sok az erőltetett, számomra túlontúl halivúdias jelenet, mint az a tánc a kocsmában. A nyomozók munkáját is úgy mutatja be, mint valami tucatgyártott tévésorozatban.
Az érzelmek túl vannak lihegve: Brandon hősszerelmese egyenesen nevetséges, Sean Penn jól alakít, de a gyászoló apa szerepe eltúlzott és klisés.

A film vége a relatíve lassú tempó ellenére is összecsapott. Csak arra jó, hogy odadobjanak két kis suhancot, mivel rájuk nem gondolt senki, és ezzel két legyet ütnek egy csapásra, mert meglepetés is van, illetve a fő gyanusítottakról kiderül, hogy ártatlanok. Ezzel kapcsolatban kicsit jobban kifejthették volna, hogy a két fiatal gyerek miért rohangál stukkerrel az éjszaka közepén, mert ez azért magyarázatra szorult volna szerintem. Nem volt az annyira lepra környék, hogy az legyen a természetes.

Tulajdonképpen nem volt rossz film, de a stílusa túlságosan arisztokratikus, még akkor is, ha a pöffeszkedő, belterjes arisztokráciáról szól. A festményszerű hatást erősítendő, szinte csak állóképeket látunk. Rendesen felkaptam a fejem, ha a kamera néha megmozdult és végigpásztázta a társaságot.

A történet teljesen érdektelen. Én a magam részéről leszarom, hogyan élt a 17. - 18. századi angol nemesség. A film alapján elég unalmas életük lehetett. És sajnos ez az unalom ragályos, mert én is elkaptam a film nézése közben. Persze lehet, hogy ez volt a rendező célja, és szerette volna a nézőnek is átadni ezt az életérzést.
Tehát minden a nézőn múlik, mert ha képes érdekes korrajzként tekinteni a filmre, akkor akár még akár zseniálisnak is találhatja.

A film erősségei közé tartozik az arisztokraták társalgási szokáinak bemutatása. Ha ilyen sznob, fennkölt stílusban beszélnének körülöttem, biztosan begolyóznék.
Michael Nyman fantasztikusan megkomponált zenéjéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Eddig szinte nem is hallottam róla, de most hirtelen nagyon kíváncsi lettem a munkásságára.
Kész szerencse, hogy Greenawaz az agyához kapott és az eredetileg három(!!!!) órásra tervezett filmből lenyisszantott annyit, hogy a maradék százöt percen senki se aludjon el.

Odáig én sem merészkedek, hogy kijelentsem, a gengszterszakmát állítja be példának, csak az a probléma, hogy hamisan, kiszínezve, egy lehetsége alternatívaként mutatja be, amit a néző félreérthet.

Vito Corleone-t nagyon idealizálja a rendező. Te is írtad, hogy Vito glorifikálódik. Coppoloa valóban túlzásokba esik. Majdhogynem példaképként állítja elénk. Gondolj csak arra a már említett lófejes dologra (a filmrendező egy szemétláda volt, ergo kijárt neki), Vito felemelkedésére (Fanucci szintúgy egy disznó volt, őérte sem kár), vagy a nyitójelenetben a moralizáló donra (nem akarja megöletni az erőszaktevőket).
Sonny halála nyilván megdöbbenti, de ez is csak egy dramaturgiai fordulat, amely a néző szimpátiáját célozza.

Coppola mítoszt teremt, az erkölcsös gengszter mítoszát. A valóságban azért a maffiózók jelentős része érzéketlen pszichopata.
Ebben a történetben jobb híján mégiscsak a Corleone családnak szurkol az ember, mert a film által bemutatott világban még ők a legtisztességesebbek és nem mellesleg ők a főszereplők is.
A Corleone családot kivéve minden realisztikus a filmben és itt a trükk szerintem, mert ettől a ponttól kezdve az is hihető, hogy létezik ilyen gengsztercsalád, pedig a valóságban ez nem lehetséges.
A valóságban ezek könyörtelen gyilkosok, akik gondolkodás nélkül eltipornak bárkit, aki az útjukba kerül. A keresztapában ábrázolt erkölcsileg mérlegelő gengsztertípus sosem létezett. Nem is létezhetett, mert az erősebb kutya baszik elv alapján, azonnal leszámoltak volna vele a gátlástalanabb bűnözők.

A jóságos don a valóságban simán belemenne a kábítószerüzletbe, ha elég haszna lehet belőle.
Abban a világban (és sajnos a politikában, vagy az üzletben is) a könyörtelenebb marad fenn. Mivel nincsenek elveik lépéselőnyben vannak azokkal szemben, akiket erkölcsi elveik korlátoznak.
Emiatt a film számomra nonszensz és ezzel nem is lenne baj, ha nem venné komolyan magát, a regényhez hasonlóan. Puzo könyve ugyanis ponyvaregény, amiből egy B-filmet kellett volna készíteni. A keresztapa viszont egy monumentális, epikus alkotás, művészileg igényes kivitelezésben.

Abban egyetértek, hogy Michael ellenpontozza ezt a kozmetikázott képet, csak számomra ez sem menti meg a filmet, mert egyúttal azt is kihangsúlyozza, hogy mindenki más is megvehető, gátlástalan.

Azt sem gondolom, hogy A keresztapa tehet arról, hogy ennyire korrupt világban élünk, de a maga módján igazolja ezt, mondván, hogy a többiek (politikusok, üzletemberek, más gengszterek) még a Corleone családnál is romlottabbak, ezáltal elbagatellizálja a vétkeiket.

Számomra a film végkicsnegése, hogy a bűnöző életmód egy alternatíva, és lehet hogy belebukik az ember, de ha meg sem próbálja, majd elvérzik máshol. Gátlástalan politikusok, törvényszolgák, vagy üzletemberek áldozata lehet, mint Bonasera. Ezáltal relativizálja a bűnözést –mégha bemutatja a rossz oldalát is- és az erre fogékony embereknek befolyásolhatja a gondolkodásmódját.

Lehet, hogy durvának tűnik, de engem ez a film egyszerűen taszít, ezért az én nézőpontomból jár neki az elégtelen.
Tegnap megnéztem a hatperces nyitójelenetet és az végleg elvette a kedvem a trilógiától.
De azt is meg tudom érteni, ha valaki szereti. Öt-hat évvel ezelőtt még nekem is tetszett.

Tulajdonképpen mindenben egyetértünk, annak ellenére, hogy te ötöst adtál a filmre, én meg egyest.

Mindehhez már csak egy rövid, spekulatív szociológiai eszmefuttatást fűznék hozzá, hogy még inkább alátámasszam, amit korábban írtál (az alkotás imaginárius tere visszacsatolódik a valós, filmtől független térbe).

A hetvenes években már minden háztartásban volt televízió, és a társadalom leszakadó rétegeit is bombázták a fogyasztási javakat népszerűsítő reklámokkal és egyéb üzenetekkel, akikben mindez frusztrációt keltett, mert a hőn áhított anyagi jólétet nem tudták legális úton elérni.
A Keresztapa pedig azt mutatja be, hogy még egy szicíliai bevándorló is meg tudja valósítani az amerikai álmot. Mindössze annyi a bökkenő, hogy ehhez bűnöznie kellett.
A legendásan aluliskolázott, viszonylag könnyen befolyásolható fiatalság ebből azt a következtetést is levonhatta, hogy nekik is sikerülhet felemelkedni és ez a film egyfajta erkölcsi alapot is teremthetett nekik arra, hogy később igazolják a bűnelkövetés jogosságát.

Jó példa erre a nyitójelenet, amely szembeállítja a két olasz bevándorlót: Don Corleone az élet császáraként jelenik meg, míg Bonasera csak egy igazi balfasz. Ebben a jelenetben azt is megtudjuk, hogy Bonasera, -aki tisztességesen próbált boldogulni és követte a társadalmi normákat -nem vitte semmire és még az igazságszolgáltatás sem áll mellé; akkor sem, amikor igaza van. Ebből a néző akár azt is gondolhatja, hogy törvényt szegni kifizetődőbb és méltóságteljesebb. A keresztapa pedig egy realista családregény, tehát könnyű összemosni a valósággal.

Erre nem is gondoltam, de valóban lehet így is értelmezni a „barátságot”. A nyitójelenet még ennek ellenére sem stimmel nekem, mert érzelmileg berántja a nézőt (lehet, hogy hasonló helyzetben te is bosszúért kiáltanál?), bemutat egy dilemmát és levonja a következtetést, hogy a törvényben nem lehet bízni, de a keresztapa kiköszörüli a csorbát. Vito nemcsak igazságot szolgáltat, de még elvei is vannak.
Hasonló bántalmazás megtörténhet a valóságban is (habár ez eléggé ritka és szélsőséges eset), és a film ezt arra használja megalapozza a keresztapa bűnszervezetének létjogosultságát. Ebből kifolyólag rögtön idealizálja a Corleone-t, akit gyakorlatilag elvhű úriemberként mutat be.

Azzal egyetértek, hogy zavaros időszak volt a hetvenes évek és a filmben az is benne van, hogy a bűnözés torzít, de különösen az első rész nagyon idealizálja a keresztapa által kialakított rendszert.
Sőt, felkínálja az azonosulás lehetőségét is. Nyilvánvalóan az is benne van a filmben, hogy Michael elbukik és eltávolodik az apja által képviselt elvektől. De csak az apjához képest bukik el, akinek az erkölcsisége szintén megkérdőjelezhető.

Szerintem az emberek többsége nem azt a konzekvenciát vonja le a trilógiából, hogy a bűnözés torzít, mert ahhoz Coppola túlságosan glorifikálja az egészet. A trilógiát lehet úgy is értelmezni, hogy bemutatja a bűnözés hátulütőit, de úgy is lehet nézni, hogyha Michael jobban csinálja a dolgokat, akkor minden rendben mehetett volna. Mindenesetre, egy sajátos erkölcsöt próbál ráhúzni erre a fajta életmódra, és ez az, ami nekem nagyon nem tetszik. Éppen az erkölcsi relativizmus teszi lehetővé, hogy a néző azt gondolja: igen, gazemberek, de mindenki más is az.

Azzal is egyet értek, hogy a feudalizmus jobb értékrendet képvisel, mint a kapitalizmus, de attól még nem dől meg a rendszer, hogy Corleone kiépít egy újfeudális struktúrát a már létező kapitalizmuson belül. Viszont nem tudok úgy tekinteni Corleone-ra, hogy próbál felülemelkedni a káoszon. Ő nem forradalmár. Nem a rendszert akarja megváltoztatni.

Rózsa Sándorral először jobban meg kellene ismerkedjek, hogy érdemben hozzá tudjak szólni.
Robin Hood-ról annyit, hogy ő a szegények védelmezőjének van beállítva. Persze nem tudom, mennyire volt jó ember Robin Hood, illetve mi igaz az egészből, mivel a középkori Anglia még a hetvenes éveknél is zavarosabb lehetett.
Robin Hood úgy él a köztudatban, mint aki önzetlenül segített az elesetteken. Vele ellentétben Corleone viszontszolgáltatást vár el. Tehát ha Vito segít, nem szociális érzékenységből teszi, hanem azért hogy az illető függjön tőle később.

Mint írtam, régen láttam a Keresztapát, ezért már nem emlékszem, milyen ember volt a filmrendező, de a lófejet akkor is megkapta volna, ha történetesen egy földreszállt angyal. Mivel nem a bűneiért félemlítették meg, hanem azért, hogy foglalkoztassa egy családtagjukat.

Úgyhogy szerintem ez a film abszolút nem torzítja az erkölcsiséget, hanem inkább egy alternatív, tisztább erkölcsiséget akar felmutatni a romlott, hazuggá vált államideológiával szemben.

Mégis milyen tisztább erkölcsiséget?
Pl. ott van az a jelenet, amelyben a Corleone család halálra rémíti a producert, aki nem akarja szerződtetni a tehetségtelen Sinatra-klónt.
De nekem már rögtön az elején leveri a biztosítékot a film azzal az irgalmatlan képmutatással, hogyha valaki segítséget kér a keresztapától, akkor kérnie kell a barátságát. Ennek semmi köze a barátsághoz, inkább hasonlítható egy hűbéres kapcsolathoz, de barátságként kell beállítani.

Régen láttam a filmet, évekkel ezelőtt, de úgy rémlik, hogy a gyilkosság is benne van a repertoárjukban. És ha így van, akkor nehezen képviselnek bármiféle erkölcsiséget.
Szerintem az a nagy probléma ezzel a filmmel, hogy relativizálja a bűnözést. Ha Corleone-ék nem árulnak kábszert és vannak elveik, attól még nem lesznek korrekt emberek. Még akkor sem, ha az állam is korrupt és velejéig romlott.

Ez a film igenis torzítja az erkölcsiséget, mert azt sugallja, hogy bűnözni is lehet tisztességesen. Ez pedig hazugság.

Kedvelem az ilyen jó hangulatú, emberközpontú drámákat. A halál, illetve a halállal való szembenézés és életünk ezáltal történő átértékelése érdekes és hálás filmtéma. A rendező nagyon érti a dolgát, mert a relatíve lassú tempó ellenére a film nem válik unalmassá. Az első felében időnként meglepően humoros, később a dráma és a szereplők jelleme kerül előtérbe. Nagy erénye a filmnek, hogy egyáltalán nem közhelyes és kerüli a giccset. Sok mindent nem mondanak ki, csak érzékeltetnek. És ez így van jól. Én a magam részéről nem szeretem, amikor tálcán kínálják a tanulságot. Ez a film komolyan veszi a nézőt és engedi, hogy maga értelmezze a látottakat.

Az utolsó mondatom nem teljesen igaz, mert a két főszereplő teátrális játéka és a forgatókönyv mesterkélt, a jellemfejlődés szolgálatába állított fordulatai valamelyest rontanak az összképen.

Gondolok itt arra, hogy pont akkor, amikor a feleség érzelmileg zsarolja a férjét, megcsörren a telefon, hogy menni kéne a szertartásra és a feleség is vele megy, csak azért, hogy megtapasztalja, mennyire méltóságteljes a férje foglalkozása. Egyúttal a gyermekkori haver – akinek éppen az anyját temetik- felülbírálhatja saját magát, amiért megvetette azt, aki ilyen foglalkozást űz.
Szerintem az is erőltetett, hogy a film végén a saját apjához kell mennie a főhősnek. Legfőképpen itt esik túlzásokba a rendező.

Nem feltétlenül negatívum, de engem kissé zavar a szereplők idealizálása. Aki megnézi a filmet, könnyedén azt gondolhatja, hogy a japánok a világ legkedvesebb emberei.

Összességében egy jól sikerült, elgondolkodtató film, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, mert hibái ellenére ez egy értékes alkotás.

Igazi filozófikus horrorfilm, amely se nem filozófikus, se nem félelmetes.
Sokkal inkább a modern ember elidegenedését boncolgató, dögunalmas közhelyparádé.
A rendező próbál nagyon művészi és sejtelmes lenni, mégsem tudja képekkel elmesélni a történetet, ezért roppant szájbarágós módon vagy valamelyik szereplővel mondatja ki a tanulságot, vagy pedig hosszasan mutatja a színészeket, amint egyedül vannak, hogy szinte már ordít a vászonról, mennyire magányosak. Kurosawa szerint a kommunikációképtelenséget azáltal lehet a legművészibben megjeleníteni, hogy a karakterek nem képesek értelmesen szólni egymáshoz. Olyan életszerűtlenül beszélgetnek egymással, mintha gépek lennének.

Engem alaposan megtréfált a film, mert bár öt perc után éreztem, hogy baj van, csak meggyőztem magam, hogy érdemes végignézni és már a film háromnegyedén is túl voltam, amikor kikapcsoltam. De megtanultam a leckét! Mostantól fogva előítéletes leszek és messziről elkerülöm Kurosawa Kiyoshi-t. Erre mondják, hogy a tapasztalat jó iskola, csak magas a tandíj, mert ezt a másfél óra szenvedést elkerülhettem volna, ha hallgatok a megérzéseimre.

Nem sokszor látok ennyire sunyi, pofátlan és primitív filmet.
Egész jól kezdődik és bár zavaró, hogy tele van logikátlanságokkal, miközben próbálja komolyan venni magát, mégis képes fenntartani az érdeklődést. A második felében kiderül, hogy nincs történet, ami nem is lenne baj, ha a rendezőben lenne annyi gerinc, hogy ezt bevállalná és készítene nekünk egy torture porn-t.

De ő inkább átbassza a közönséget és úgy tesz, mintha az egésznek lenne értelme. A legnagyobb arcátlanság, hogy a spiritualitást használja fel, hogy igazolja a történéseket. Ez teljesen értelmetlen, mert aki spirituálisan gondolkodik, az biztosan belátja, hogy nincs joga szarrá kínozni ártatlanokat. Vagyis bukik az egész koncepció.
Sokkal jobb lett volna a film, ha kezdenek valamit a logikátlanságokkal és csak annyi derül ki a végén, hogy beteg emberek ártatlanokat kínoznak. De nem! Mindenképpen bele kellett varázsolni valami értelmet.

A film első fele zseniális. Izgalmas képi megoldások, remek zenehasználat és a jól adagolt feszültségteremtés teszi emlékezetessé.
Aztán olyannyira elbasszák az egészet, hogy a végére már el-el kalandoztam, pedig az kellett volna, hogy legyen a legizgalmasabb. Igazán kár, hogy a trancsírozás kedvéért annyira szembementek a valósággal, hogy a film átfordul önmaga paródiájába.
A logikátlanságokról már esett szó, de nem tudok napirendre térni, hogyan voltak képesek ennyi ökörséget összehordani.
Ennyire balfasz rendőrök nincsenek. A valóságban biztos, hogy le tudták volna tartóztatni azt a kerge nőt.
Az pedig örök rejtély marad, miért kellett a bűnözőt - na jó, ártatlan- berángatni a házba.
Valamint egy ilyen csendes környéken senki nem hallja a pisztolylövéseket.
A sok gyilkosság látványos, de annyira el vannak túlozva, hogy nem lehet elhinni és komolyan venni, tehát a filmet sem.

Már éppen kezdtem volna panaszkodni, hogy nem vagyok képes jó horrorfilmet találni.

Ez viszont igazán ott van!
Az utolsó 45 perc annyira intenzív és feszült, hogy teljesen bele tudtam élni magam. Szinte végig a pár szemszögéből látjuk a dolgokat és ez nagyon hatásossá és realisztikussá teszi az egészet és végig ott motoszkált bennem, hogy vajon én mit tennék hasonló szituációban.
Igazából nincs a filmben semmi túlzás és nem rugaszkodik el a valóságtól. Hihető az egész és a kamerakezelés, valamint a fényképezés rendesen adja a hangulatot. Az elején van némi üresjárat, de azért kap egy gyenge ötöst, mert tényleg nagyon paráztat és a rendezők nem szarakodtak, hogy fölösleges jelenetekkel felduzzasszák a filmet, hanem úgy töltik ki a 75 perces játékidőt, hogy abból 50 perc izgalmas.

Régebben láttam és nem hiszem, hogy Teardrop-nak lett volna bármiféle oka megölni. Sokkal sanszosabb, hogy az a banda végzett vele, akik megagyalták a lányt és később elviszik a holttesthez.

Zhang Yimou az egyik kedvenc rendezőm. Ha ezt a filmet egy közepes rendező készítette volna, a végeredmény egészen biztosan nézhetetlen lett volna.

Először a pozitívumokról:
A tájképek eszméletlenül gyönyörűek és a falusi életképek is magával ragadóak és autentikusnak tűnnek. Yimou kiválóan rendezi a filmet és a színészek is kitesznek magukért. Ha az ember random módon belenéz a filmbe egy-két percre, könnyen azt gondolhatja, hogy remekművet lát, mert a rendezés tökéletes és egyfajta méltóságteljes szemlélődés jellemzi a filmet.

Sajnos a negatívumokból sokkal több van:
A film bújtatott propaganda. Azt igyekszik belénk sulykolni, hogy Kínában mindenki emberséges és aranyszívű. Még egy japán(!) embernek is szinte rögtönzött népünnepélyt rendeznek a kínai faluban. Az idegenvezetők szinte nem is pénzért dolgoznak és biztosan ők a legtürelmesebb emberek a világon, ha ennyire nyugodtan viselik Tanaka állandó kekeckedését.
A börtönigazgató is beenged filmezni egy külföldit, sőt még összecsődíti a rabokat, hogy megnézzék az előadást. De a másik intézményben is – ahol engedélyt kell kérni a fogatáshoz- is végtelenül segítőkészek lesznek, mikor megtudják miről van szó. Ez aztán az országimázs! Az egyértelmű mélypont az a roppant hatásvadász jelenet, amelyben még a rabok is annyira érző szívűek, hogy elbőgik magukat az operaénekes fiának a fényképeit látva a tévében – mert a derék igazgató televíziókészülékről is gondoskodik.
A történet egy rövidfilmre lenne elegendő, ha nem lenne mindig valami fárasztó és idegesítő probléma, ami meggátolja a főhőst abban, hogy elérje a célját és nagy kínlódások árán sikerül előrelendíteni a cselekményt. Ezek az akadályok nem csak mesterkéltek, de unalmasak és fárasztóak is.
További negatívum, hogy sokszor halljuk Takata belső monológjait, ami didaktikus, miután Yimou már a képekkel elmesélte, mi is történik és mi zajlik le a szereplők lelkében. Azért a biztonság kedvéért a főhőssel is elmondatják.
A forgatókönyv nagyon primitív és folyton a szánkba rágja, mit kellene éreznie a főhősnek és nekünk is. Olyan, mintha először találták volna ki a tanulságot és utána írtak volna hozzá egy forgatókönyvet. Yimou egy zseni, és menti a menthetőt, de szarból nem lehet várat építeni

Del Toro előtanulmánya főművéhez, A faun labirintusához.
Ez a filmje még bizonytalanabb és egyenetlenebb, de már ennek is iszonyatosan jó hangulata van. Ez is egy igényesen megrendezett, háborús közegben játszódó erkölcsi tanmese természetfeletti elemekkel és rohadék főgonosszal.
A történet eléggé kiszámítható, kicsit lassan és unalmasan bontakozik ki és a logikátlanságok is kissé zavartak: Jaime a film elején elmegy vízért Carlossal, utána még szét is csúzlizza a vizes kancsóját, hogy zajt csapjon, pedig már tudja, hogy Jacinto egy hidegvérű gyilkos. Az is érdekes, hogy az árvaházban nem kerül szóba, hogy Jacinto egy igazi faszkalap, pedig mindenki tudja.

Ritkaságszámba megy, hogy egy ennyire bárgyú történetből ilyen zseniális film szülessen.
Ha az akciófilmnek van művészete, akkor az egyértelműen John Woo Bérgyilkosa, amely bizonyság arra, hogy Woo kiváló rendező volt, mielőtt bedarálta a halivúdi álomgépezet.
Woo melankolikus akciófilmje színtiszta mozivarázs a szó legnemesebb értelmében. A film eleji és végi elhagyatott kápolna valószínűleg a legatmoszférikusabb helyszín, amit valaha láttam. Szerintem ennek a filmnek van egyfajta művészfilmes beütése is. Már-már költészet, ahogy a neonfények megcsillannak az utca kövén, illetve a betétdal alatti képsorok, vagy a szereplők visszaemlékezései is művészfilmes benyomást keltenek. Az akciójelenetek pedig nagyon kreatívak és látványosak.
A film végi leszámolás csak azért nem filmtörténeti jelentőségű, mert a filmtörténetet máshol írják. Woo itt teljes eszköztárát beveti, beleértve a lassításokat, keresztény szimbolikát, klasszikus zenét.

Számomra az a film alapból jó, amely azt teljesíti, amit vállal. Ez azért zseniális, mert túl is teljesíti.
Egy akciófilmtől non-stop akciót várok, és ebben az esetben a rendező mindezt megfejeli jellemfejlődéssel és mondanivalóval, a kilencvenöt perces keretet úgy használva, hogy tízpercenként van egy fasza akciójelenet. Ez a film bizony pörög és ha a halivúdi kollégákat érdekelné, hogy minőségi szórakozást nyújtsanak a pénzünkért, sokat tanulhatnának Ringo Lam-től, hogyan kell tartalmasan kitölteni a rendelkezésre álló időt.
Ha feltétlenül kellene valami negatívumot említeni, akkor az a film végi grandiózus leszámolás hiánya, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.

1999-ben az évszázad legjobb holland filmjévé választották a Török Gyümölcsöt. Kíváncsi vagyok, hogyha ez a legjobb, milyen lehet a többi. Talán a hetvenes években még újdonságnak számított, de már akkor is gáz kellett volna hogy legyen egy szoft pornó beütésű film olcsó humorral és provokatívnak szánt jelenetekkel. Az érdekességek között olvastam, hogy nem volt rendes forgatókönyv és összevissza kézikameráztak. Ez meg is látszik a filmen, de nem a szó jó értelmében.

A sztori nem túl érdekes: Eric szenvedélyesen beleszeret a bociképű Olgába, aki egy hülye picsa. Csoda, ha Eric csak dugni akar vele? Nem hiszem, hogy a lány sok minden egyébre is alkalmas lenne.
Az agyműtétes rész tulajdonképpen irónia, mert ennek a nőnek nincs is agya.
Eric bohém, infantilis karaktere legalább jobban ki van dolgozva, mert ismerjük az érzéseit, vágyait, ezért jobban lehet vele azonosulni.
Bár ő is megéri a pénzét, ha képes bepöccenni, hogy egy olyan nő elhagyja, akit pár perc ismeretség után megfektethet.
Az operatőr néha lencsevégre kap egy-egy szép naplementét, ami tényleg jól néz ki. Van pár elfogadható ötlet a filmben, mint például a mama hamiskás melltartója, vagy a papa haldoklása.

Szerintem ez a film retardáltakról szól, ami nem is lenne baj, ha a rendező degeneráltakról akart volna filmet készíteni, de gyanítom, hogy sajnos próbálta komolyan vetetni ezeket a karaktereket.

Hát nem ezzel a filmmel kellett volna kezdenem a Kaurismakival való ismerkedést. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem kellene ismerkednem Kaurismakival.
75 perces hossza ellenére ez a film lassú, vontatott és tele van életszerűtlen szituációkkal. A hatvanas évek Londonját mindenesetre sikerül megidéznie és helyenként egész hangulatos a film. A színészek is jól játszanak, de összességében ez egy közepes alkotás, amely sem művészfilmként, sem szórakoztató filmként nem állja meg a helyét, pedig az alapötlet érdekesnek tűnt.

Nem a legjobb Kubrick film. Elég döcögős az első óra és csak később, az orgia jelenettel indul be a film. Kubrick a Ragyogásból is kivágott 25 percet. Ha nem a forgatás után hal meg, lehet, hogy ebből is nyisszantott volna.
Az egyébként pszichodrámának induló film az orgiajelenettől átvált thrillerbe és innen kezd érdekesé válni a dolog. Kiváló jelenetek jönnek. Kedvencem az a cinikus jelenet, amikor Cruise

visszamegy a jelmezkölcsönzőhöz, aki már nem haragszik a japán úriemberekre, amiért megdugták a lányát, mert tejeltek neki.

Lehet, hogy Hollywood tényleg úgy működik, mint Lynch szerint a Mulholland Drive-ban. Más okot nem tudok elképzelni, miért foglalkoztatja bárki is Tom Cruise-t, aki most is hozza a szokásos formáját, vagyis a nagy büdös semmit. Rajta kívül nem lehet panasz az alakításokra.

Hát ez elég gyenge eresztés lett.
Unalmas, érdektelen és érzelmileg rideg, ezért nincs benne dráma vagy spirituális mélység. Scorsese nem csinál mást, minthogy eseményeket hány egymásra.
Vagy túl lassan, vagy túl gyorsan történik minden. A film első felében sok az üresjárat, aztán a kommunista Kínával való konfliktus például túl gyorsan zajlik le és olyan lesz az egész, mint valami olcsó történelmi ismeretterjesztő film. De azt is nehéz elhinni, hogy a történelmi hitelesség volt a cél, mert akkor nem lett volna szabad olyan bakit elkövetniük, hogy a Dalai Láma egy híradóbejátszást néz Hiroshima atomtámadásáról, majd később kiírják, hogy 5 évvel később, 1949.
Mao egyébként úgy viselkedik mint egy részeg buzi. Ha tényleg ilyen volt, csoda, hogy a párt felső vezetése nem röhögte szarrá magát rajta.
A tájképek szépek és dicséretes, hogy eredeti helyszíneken forgattak. Philip Glass egyébként kiváló zenéje helyett találhattak volna valami autentikusabbat. És jobb lett volna, ha csak akkor szól, amikor tényleg van funkciója.
Azért a Dalai Láma jobbat érdemelt volna, mint egy ilyen komolytalan, összecsapott és átgondolatlan, művészkedő zagyvalék.

Sokan keresztényellenesnek tartják a filmet. Tulajdonképpen az is. De nem ettől rossz. Rég láttam ennyire unalmas, érdektelen és közhelyes filmet. Az első 30 perc alapján egy gyenge hármasnak tűnt, a vége felé kénytelen voltam beletekerni.
Jó nagyot bukott a mozipénztáraknál. Meg is érdemelte. Nem értem, mi szükség volt erre, vagy kinek készült, mert művészfilmként és közönségfilmként egyaránt borzalmas. A googlemap-szerű speciális effektek siralmasak. Gondolom azért volt szükség rájuk, hogy a rendező megértesse velünk, a Föld tényleg gömbölyű.
A filmzenével pedig vallatni lehetne.

Szerintem hozzáadnak a filmhez az extra jelenetek. A Playboy nyuszis rész folytatása sötét és cinikus.

Az ültetvényes résznek pedig van egy olyan aspektusa, ami mellett sokan elmennek. Ez a jelenet az emberi gőgről és primitívségről szól.
Mert mit is csináltak azok a derék franciák? Elmentek egy idegen földre, kisajátították és úgy viselkednek, mintha az övék lenne.
Úgy állítják be, mintha nemes cselekedet és hazafias kötelesség lenne megvédeni a földet, ami nem is az övék. Ebből a nézőpontból semmi joga annak a nagyhangú franciának az amerikaiakat kritizálni. És nem is csak bírál, de különbnek állítja be saját magukat, mint azt a tractorking által a 61.-ik hozzászólásban beírt idézet is mutatja.
Coppola finoman érzékelteti, hogy a francia család annyira defektes, hogy inkább felfegyverkeznek az őserdő közepén és még ők vannak megbántva, ha vissza akarják venni tőlük azt, ami nem is az övék és pusztán önérzetből veszélynek teszik ki az egész családot.
A francia nő és Willard közötti jelenet pedig nagyon lírai. Kár lett volna kihagyni.

Ez egy elképesztően zseniális film. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy low-budget.
Mario Bava jelesre vizsgázik mind jellemábrázolásból, mind feszültságteremtésből. A film jelentős része egy szűk autóban játszódik és Bava úgy kezeli a kamerát, hogy szinte az lehet az érzésünk, mi is ott ülünk a kocsiban. Filmjében nincs egy pillanatnyi üresjárat sem, mert a menekülés minden pillanata izgalmas, érezzük, hogy bármikor bármi megtörténhet.
Sodró lendületű, realista bűnügyi dráma, amely hitelesen mutatja be a bűnözők és túszaik pszichológiai alkatát és a szorult helyzetből adódó különböző viselkedésmintákat.

Számomra az utóbbi tíz év legnagyobb csalódása.
Rengeteg pozitív kritikát olvastam róla (más oldalakon is) és tényleg szerettem volna szeretni ezt a filmet, de nem ment.

Minden anyira igéretesnek tűnt: lassú tempó, szerelmi szál, bűntény, esetleges politikai áthallások.
Túl magasak voltak az elvárásaim, mert ha úgy ültem volna le megnézni, hogy kapok majd egy korrekt, az átlagosnál igényesebb tévéfilmet, akkor nem lett volna semmi probléma.
A színészi alakításokra nem lehet panasz, egytől-egyig zseniálisak. A rendezés jobb az átlagosnál, de nem kimagasló, egyedül a stadionos jelenetet tudom kiemelni, ami tényleg ötletes és hatásos. A rendező vagy nem tud, vagy nem akar feszültséget teremteni, nehogy ezáltal kizökkentse a nézőt.

A vonatos jelenet nagyon giccses lett, bár a hiteles színészi játék még úgy ahogy menti, ami menthető. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplőnek nem kellett volna végigrohannia a vonaton. Talán elég lett volna, ha lehúzza az ablakot és kihajol rajta.

Összességében nem rossz film, csak a szerelmi szál és a nyomozós vonal nem hozzáad a filmhez, hanem kioltják egymást.

Forest Whitaker (Idi Amin) - Az utolso skot kiraly
Nagyon preciz es hiteles alakitas. Neki elhiszem, hogy Amin pontosan igy viselkedett es gondolkodott a valosagban is.

A taxis jelenet nagyon siralmas lett.

Benjamin hosszasan fejtegeti, mennyi veletlenre volt szukseg, hogy bekovetkezzen a baleset. Valojaban ennek semmi koze ahhoz ami tortent, mivel Daisy-nek nem kellett volna kibalettoznia az ut kozepere, hanem inkabb kicsit korbenezhetett volna, mint minden epeszu ember, es akkor nem uti el a taxi. De ez Hollywood. Az a lenyeg, hogy egy kozhelyet lenyomjanak a torkunkon es hogy tortenjen valami, ami eloreviszi a cselekmenyt.

Pierrot:

Hadd kotozkodjem egy kicsit. Ha Godard nem volt tomeg-muveszfilmes a 60-as evekben, akkor Kim Ki-duk miert az most? Ha jol tudom Godard nepszeru volt akkor, talan tobben neztek a filmjeit, mint manapsag Kim Ki-duk-ot.

Lehet, hogy rosszul erzem, de a tomeg-muveszfilmes kifejezes lebecsmerlonek hangzik. Ez azt akarja jelenteni, hogy van egy tomeg, amelynek tagjai az altal epitik fel az egojukat, hogy kritikusok altal felmagasztalt filmeket neznek? Es lehet, hogy kozben gozuk sincs arrol, mi az igazi muveszet?

Szerintem ma a vilagban kisebbsegben vannak a muveszfilmek, vagy szerzoi filmek rajongoi. Tehat ha mar mindenkeppen tomeg: akkor van egy nagyon nagy tomegfilmes tomeg meg egy kisebb muveszfilmes tomeg es egy icipici szerzoi filmes tomeg?

Szerintem sem az a fontos, hogy kit fognak 50 ev mulva jegyezni, de a tomeg-muveszfilmes listadrol Fellini valoszinuleg ott lesz.

De azert mindig van remeny.
Godard peldaul tomeg- muveszfilmeket gyartott a 60-as evekben (Kifulladasig, Alphaville, Megvetes...)
Hatha egyszer Almodovar, Kim Ki-duk is meglatjak a fenyt es nem a tomeg-muveszfilmes igenyek kiszolgalasa vegett keszitenek majd filmet.

Es ami szamomra rejtely Pierrot listajan: eddig nem tudtam, hogy Sas Tamas tomeg-muveszfilmeket gyart, bar nem ismerem teljesen a filmografiajat.

Kétszer is nekiveselkedtem. Első alkalommal 20 perc után nyomtam meg a stop gombot a távkapcsolón, másodszorra 50 percig bírtam. Tehát azt hiszem joggal vágom rá az egyest.
Számomra a történet érdektelen, ebben a megvalósításban egy pillanatig sem tudtam komolyan venni. A karakterekkel nem voltam képes szimpatizálni, teljesen közömbösek, nem is érdekel, mi lesz velük. A kamerabeállítások unalmasak, fantáziátlanok.

Engem rettentően dühített, amikor valami zúzós rockzenére betámadnak a zombik (ha zombik egyáltalán) , aminek a súlyosságát és félelmetes voltát Boyle felpörgetett képi megoldásokkal próbálta érzékeltetni.

A Trainspotting-ot imádom, ezért nem is értem, hogy ez az egykoron kreatív zseni hogyan volt képes ezt elkövetni. Egy jó rendező ugyanis sokkal többet kihozhatott volna ebből.