Relayer

Egészen véletlenül bukkantam rá erre a gyöngyszemre.

Három dolgot nem értek:
1, Hogyan lehetséges, hogy alig ismert ez a vizuális orgazmus?
2, Vajon hány teherautónyi pszichoaktív szerre volt szükség ahhoz, hogy létrehozzák ezt a csodát?
3, Mi történhetett Sekiguchi Gen-nel, hogy már jó 10 éve nem rendezett nagyjátékfilmet?
Ezzel a remekművel bebizonyította, hogy szakmájának a mestere.
Természetesen szükség volt kiváló forgatókönyve, remek színészekre, pszichedelikus díszletekre is de Gen kreativitása és stílusérzéke teszi igazán feledhetetlenné ezt a művet.

Eme alkotás gyakorlatilag hibátlan és külön öröm számomra, hogy nem egy depressziós, lehangoló művészfilm, hanem egy szórakoztató, élettel teli, szürreális vígjáték. Az öt szálon futú cselekmény csapongó, abszurd és nagyon elborult, de eközben a jelenetek olyan műgonddal és odafigyeléssel vannak kidolgozva, csak a világ művészfilmtermésének legjavával lehet egy lapon említeni. A cselekményről annyit, hogy szerintem teljesen követhető, csak szokatlan módon van tálalva. Azonban ez a kuszaság és kiszámíthatatlanság is csak fokozza az élményt.

Az egész filmre jellemző a kreatív beállítások sokasága és a látványos kameramozgás. A rendező kiváló atmoszférateremtő képességének köszönhetően minden jelenetnek megvan a maga hangulata. Azt a bravúrt is elköveti, hogy időnként, -leginkább a sorsdöntő pillanatokban- nagyon le tudja lassítani a filmet, hogy ezzel is fokozza a feszültséget és kiemelje egyes jelenetek fontosságát. A háttér és lakásbelsők is úgy vannak kidolgozva, hogy percekig lehet nézni őket, ezért is külön öröm, ha a film egy kicsit lassúbb tempóra vált és lehet csodálni a fantasztikusan megkomponált képeket.

A filmzene nem különösebben meghatározó, de tökéletesen festi alá a jeleneteket. A film rendkívül játékos és tele van jobbnál jobb poénokkal, ezért nem kell komolyan venni; ennek ellenére mégis van üzenete és mondanivalója- ha valakinek esetleg kedvében állna megkeresni.

Hollywood-nak nagy szerencséje, hogy az ilyen filmeket nem nevezik Ocsar-ra, mert a Survive Style 5+ simán maga mögé utasítaná az egész mezőnyt.

Egyértelműen életem egyik legjobb filmje, ugyanis ahogy telik az idő változom én is, és egyre kevésbé vágyom lehangoló, érfelvágós, szar az élet típusú filmekre. Ellenben az az életvidámság és pozitív hozzáállás nagyon szimpatikus, amikor saját gyengeségeinken, hibáinkon lehet felszabadultan nevetni, mert a szürreális körítés ellenére nem kevés társadalomkritika és bölcsesság is szorult a filmbe Volt, hogy azon kaptam magam, teljesen random dolgokon visítok a röhögéstől és azt sem tudom, miért. Legtöbbször persze tudtam, hogy miért.

Ezek szerint a svéd humor nem az én világom, mert ezt a filmet én távolról sem találtam humorosnak.
A nyitójelenet az volt a vállalatigazgató monológjával arról, hogy mindennek megvan a maga ideje, miközben Pelle meggörnyedve hallgatta.
Néhányszor még volt olyan érzésem, mintha a rendező próbálna viccessé tenni egy-egy jelenetet. Például amikor az elbocsátott hivatalnok belekapaszkodik a menedzser lábába, mialatt a folyosó melletti irodákból hallgatóznak.

Köszönöm az ötletet, de Andersson másik filmjét inkább kihagyom. Ha ezután megnézném amazt is, az lenne csak az igazi éjfekete humor.

Legszívesebben azt mondanám, hogy soha senki ne nézze meg ezt az alkotást, de úgy látom, megtalálja a maga közönségét. Sokan mélynek, elgondolkodtatónak és abszurdnak tartják a filmet, amivel nincs is semmi baj, mert ízlésről nem lehet vitatkozni.

Én mindenesetre másképp látom. Szerintem ez a film egy minimalista, álművészieskedő blöff. Nekem nagyjából az jött le az egészből, hogy a rendező azt szeretné érzékeltetni, hogy az emberi kapcsolatok kiüresedtek és mindannyian céltalanul bolyongunk egy kaotikus világban, mert ez a film akár rólunk is szólhatna.
Andersson megtalálta a megfelelő eszközt is ennek érzékeltetésére, ezért a filmje is borzasztóan kaotikus lett, hiszen erre a káoszra reflektál.
Véletlenszerű, sokszor semmitmondó életképeket dob elénk, amelyek hébe-hóba kapcsolódnak egymáshoz.
A statikus beállításokkal és a kilúgozott, vigasztalan színvilággal azt szeretné érzékeltetni, hogy a szereplők magányosak és elidegenedettek. Andersson csak leteszi a kamerát egy megfelelő pontra és felveszi az egész jelenetet vágás nélkül és ez lehet, hogy nagyon művészi és modern, de minden bizonnyal kényelmesebb is, mert ezt mindenki meg tudná csinálni, akiben van némi szépérzék.

Erről a filmről az a „festmény” jutott eszembe, amelyet egyszer a Tate-ben láttam. Ha jól emlékszem, Untitled volt a címe. Ott volt a falon egy bekeretezett tükör. Aztán elolvastam mellette a szöveget, hogy a tükör önreflexióra szolgál és ez már a reneszánsz emberét is folgalkoztatta.
Akkor is arra gondoltam, hogy azt a kurva tükröt én is fel tudnám függeszteni, megmagyarázni pedig mindent meg lehet.

Életem egyik legrosszabb filmje, de még így is majdnem kettest adtam rá, mivel elvétve vannak benne jó pillanatok is és néha értettem a poént.
Mindenesetre, ritkán tölt el ekkora boldogsággal, mikor egy film végetér.
A poklot egy olyan helynek képzelem, ahol a bűnös lelkeknek ezt a filmet kell nézniük az idő végezetéig.

Az IMDB átlag alapján még ezek is (habár itt a kt-n némelyik film egész jól áll):

The Box (5,6)
Ebola Syndrome (6,3)
Ils (Them) (6,5)
Suicide Club (6,6)
Az Ezeregyéjszaka virágai (6,7)
Transz-Szibéria (6,7)
Bad Guy (6,8)
Kánikula (Hundstage) (6,9)
Strange Circus (6,9)
A Snake of June (6,9)
Zabriskie Point (6,9)

Eléggé régivágású, nyugodt tempóban csordogáló alkotással van dolgunk. A történet lassan bontakozik ki, de az elegáns, stílusos rendezésnek köszönhetően egy pillanatra sem unalmas.

A karakterek érdekesek, és hitelesek. Talán a film legnagyobb erőssége, hogy a hétköznapinak tűnő szereplők is érdekessé válnak, mert a karaktereknek van mélységük és a színészek egytől egyig zseniálisak. Az időnként felbukkanó apró gesztusok és baljós előjelek feszültséget teremtenek, mert a lassúság ellenére lehet sejteni, hogy valami történni fog előbb utóbb.

Mindebből az következik, hogy a film nagyjából első fele egy roppant erős pszichodráma, amely egyúttal átadja az utazás élményét is. Nemcsak a tájképek gyönyörűek, de a vasúti kocsik és a többi utazó részletgazdag megjelenítése is hozzájárul ahhoz, hogy az egésznek átjöjjön a hangulata.
Ide kapcsolódik a kedvenc jelenetem:
Amikor az esti ivászat alatt az egyik orosz megmutatja a tigriskarmolást a mellkasán, Roy egy ócska poénnal válaszol, amin jót nevet a társaság, majd jön a csattanó az öregemberrel, aki felhúzza az ingujját és megmutatja a tetkót, hogy a Gulágon volt annakidején.

A film második része már jóval izgalmasabb. Van benne néhány nagyon jól felvezetett, feszült jelenet.
A legjobb talán, amikor a fényképeket nézi a nyomozó.

A vége felé sajnos az volt az érzésem, mintha a rendező mindenképpen a fokozni akarná a feszültséget és becsúszott néhány hihetetlen, túlzással teli jelenet.

Ezzel a lassúsággal és a Hitchcock-ra emlékeztető stílussal szemben erős kontrasztot képez a megkínzott és péppé vert Abby látványa (ez a jelenet nagyon működik, mert kellőképpen sokkoló).
Ezután kezd el a színvonal rohamosan zuhanni, mert a menekülés és a vonatos üldözés inkább egy b-filmbe illene, nem pedig egy ennyire intelligensen felépített thrillerbe.

Hibái ellenére három ok miatt is kap tőlem egy gyenge ötöst:
1.Sokkal jobb, mint amit vártam (elég gyenge az osztályzata itt a kt-n)
2.Óriási hangulata van
3.A fánkos idézet másodszori felbukkanása

Minden jel szerint a legbizarrabb film, amit valaha láttam.

Habár Sono Shion a családon belüli szexuális erőszak hálátlan és borús témájához nyúl, filmje mégsem válik túlságosan nyomasztóvá a szürreális jeleneteknek és az elképesztően igényes vizuális megoldásoknak köszönhetően.

A cselekmény időnként eléggé kuszának tűnhet, de a végére összeáll a kép és majdnem minden részlet a helyére kerül. Szinte hihetetlen, hogy egy ennyire csapongó, elborult és beteges film végén kapunk egy pszichológiailag hiteles magyarázatot.
Ebben a perverz történetbez minden stimmel: Sono gyönyörű képi világot teremt, megtalálva a hozzáillő, sokszor a cselekményt is ellenpontozó zenét és a zseniális színészeket.

Igazi meglepetésfilm, amely valószínűleg csak egy szűk közönségréteg érdeklődésére és csodálatára számíthat, mert az exploitation jellegű sztori ellenére ez egy valódi művészfilm, amely az extrém jelenetek ellenére sem válik öncélúvá.

Moziban, külföldön.

Talán tényleg kiemelkedik a felhozatalból. A mozik kínálatát böngészve én is erre a következtetésre jutottam.

A legnagyobb problémám a filmmel, hogy thriller létére borzasztóan kiszámítható, ezért egy pillanatig sem tudott lekötni. Szerintem a karaktereket sem írták meg rendesen, így nem tudtam senkinek sem szorítani, mert teljesen hidegen hagyott, hogy mi történik velük. Továbbá úgy éreztem, hogy az India jellemében bekövetkező változás sincs normálisan felvezetve.
A rendező odahaza jóval bevállalósabb volt.

Rossz filmnek nem tartom, csak azt gondolom, hogy ebben a műfajban egy tisztességes forgatókönyv az alap.

Egyébként te nem érezted úgy a film nézése közben, hogy általában 5-10 percre előre meg tudnád mondani, hogy mi is fog történni?

Nem a legrosszabb film, ami mostanában készült, de hatalmas csalódás.

A történet ezerszer látott, újrahasznosított sablonokból épül fel. Ha láttad a trailer-t, akkor az egész előre kiszámítható (ha nem, akkor is).

Park Chan-wook az egyik kedvenc rendezőm (volt). Nélküle, és a remek szinészek nélkül ez a film egy gyenge tv sorozat szintjén mozogna.
Sajnos bőven vannak benne kihagyott ziccerek. Pl. közel sem annyira sokkoló és nem is annyira kreatív, mint korábbi munkái.

Park Chan-wook-ot egy innovatív es tehetséges filmesnek tartottam, de most nagyon mellényúlt. Egyébként vannak a filmben szép beállítások, a kameramozgás is tetszett, időnkent kifejezetten hangulatos, de mindez édeskevés.

Miért van az, hogyha egy távol-keleti rendező Hollywoodba megy, elkezd tucatfilmeket gyártani? Ennyire csak a pénz számítana?

Gyenge tucatthriller. Egynek elmegy, de nyugodtan ki lehet hagyni.

Bár nem tartozik szorosan a filmhez, de most éghet a pofámról a bőr, mert kb 2 hete kampányolok a film mellett és még a munkatársakat is rávettem, hogy nézzék meg. Most eléggé morcosnak tűnnek.

5/10

A Szállnak a darvak teljesen megérdemelten filmtörténeti klasszikus. A rendezés, az alakítások és az operatőri munka elsőosztályú. Kalatozov elképesztően igényes és művészi beállításokat használ, aminek következtében szinte belerántja a nézőt a filmbe. Egy biztos: sok mai sztárrendező is sokat tanulhatna Kalatozovtól.

Mindössze egyetlen hibája van a filmnek, de az sokat ront az összképen: érzelmileg túl van húzva, nagyon melodramatikus. Egy kis visszafogottság nem ártott volna, mert a szereplők érzelmei majd széttépik a vásznat. Egy ilyen zseniális rendezőnek (aki mindent képes megmutatni), ennyire kiváló színészekkel (akik erőlködés nélkül bármit el tudnak játszani) nem kellett volna ennyire szájbarágós filmet készíteni. Olyan, mintha a rendező biztosra akart volna menni, hogy mindenki megérti a film üzenetét.