oguszt

Az a jótékony vadász az összefoglalóban fejvadász lesz (bounty hunter).

Nehéz erre igazán rossz osztályzatot adni, mert láthatóan nem veszi komolyan magát.

Jó, ez csak Hajdu Szabolcs eddigi életművére tekintettel lett négyes. Egyébként nem áll össze.

Én még nem láttam ezt a filmet, de a creditekben a "French professzor" az a franciatanárnő.

Sajnos el kéne hinnünk, hogy nyolc gyilkosság után nemhogy a rendőrség, de a család sem gyanakodott rá. Ez különösen hihetetlen a bombás gyilkosságnál. Ennél is kínosabb az az abszurdum, hogy bár tudja, hogy nem fogják fölkötni, mégis nekiül megírni a memoárjait, amiben mindent bevall.

Köszi!

Valaki aki látta, megmondaná, hogy mi a vége? A dailymotionön pont az utolsó perc hiányzik, kiugranak a gépből, aztán nem tudni, hogy kinyílik-e az ernyőjük. (Az lenne a logikus persze, hogy túlélik.)

Nem csont nélküli az 5-ösöm, amihez nálam nemcsak művészileg érvényesnek kell lennie egy filmnek, de szerencse is szükséges hozzá, hogy épp akkor, amikor nézem, zsigerileg megszólítson. (Sajnos olyan ritka ez a találkozás, hogy amikor megtörténik, gyakran félek újranézni a filmet.) A forgatókönyvben (első nézésre legalábbis) előfordul mellékjárat és lélektanilag indokolatlan pont, a film ritmusáról pedig néha nem tudtam eldönteni, hogy ügyetlen, eredeti vagy csak nagyon grúz. De úgy látszik, szerencséje volt a pillanatnyi érzékenységemmel - a témájában egyébként a film rokon Ámosz Gitáj Kadosával, amit egyedül én értékeltem itt - szintén 5-ösre.

Az imponálóan felvállalt balladai szüzsé nagyon szépen működik a lepusztult lakótelepi környezetben, és katartikus az is, ahogy a főszereplő tizennégy éves Eka gesztusa megtöri a bosszúállás láncát. Főképpen pedig hatásos a férfi-női oppozíciókat mozgató, lélektani-szimbolikus réteg, ahogy Eka megtanul létezni abban az anakronisztikus, makacsul patriarchális társadalomban, amelybe született és amely épp utolsó virágzásába fordul a frissen önállósult Grúziában. Ennek a tanulási folyamatnak a legszebb pillanata és a film csúcspontja Ekának a barátnője esküvőjén bemutatott zsebkendőtánca. Mintha a leányrablás traumájának hatása egyszeriben megérlelné benne a passzív lázadást és beletörődést, amelyet a tánc évszázadok óta kifejez. Mintha abba a kétarcú, hagyományos női szerepbe illeszkedne bele itt, amely önfeladással, részvéttel és az alávetettség álarca mögött megőrzött autonómiával élhetővé teszi ezt a patriarchális világot, amely pillanatok alatt káoszba zuhanna, ha a férfiakon múlna. (Erről annyit, hogy a tiszta szívű szerelmes, a végül meggyilkolt Lado, mintegy jegyajándékul egy pisztollyal lepi meg szíve válaszottját.) A színhely, Zviad Gamszahurdia Grúziája valóban a káosz peremén tántorog - a férfiak egy része Abháziában harcol, és az erőszak az összes utcai jelenetben tapintható. Miközben minden az egyéni és a kollektív büszkeség körül forog, a pékbódénál naponta közelharc folyik a kenyér érkezésekor. Erről a kaotikus, puccsokkal terhes időszakról Otar Joszeliani leggyengébb filmje, a Brigantik tudósított annak idején.

A mozi sajnos még egy szinten működik: azzal, hogy megmutatja a grúz kultúra ultramacsóságát, könyörtelenül szembesít saját rajongásunkkal a grúz filmtörténetet uraló keserédesen-csehesen, de végül mégiscsak idillikusan etnografikus vonallal. Végül, meglepő a román kapcsolat: nemcsak az önéletrajzi-generációs ihletésben és a félmúlt hangsúlyosan jelen lévő tárgyi világában, de az operatőr is román, és ez meg is látszik.

Betty Blue

Laetitia Colombiani: Szeretni bolondulásig
Marguerite Duras: India Song
Ember Judit: A határozat, Hagyd beszélni a Kutruczot
Enyedi Ildikó: Simon mágus
Gyarmathy Lívia: Koportos, Együttélés, A lépcső
Mészáros Márta: Kilenc hónap, Örökség
Jana Ševčíková: Piemule
Agnès Varda: Cléo 5-től 7-ig, Boldogság
Varga Ágota: Leszármazottak
Drahomíra Vihanová: Szétlőtt vasárnap