oguszt

Valaki aki látta, megmondaná, hogy mi a vége? A dailymotionön pont az utolsó perc hiányzik, kiugranak a gépből, aztán nem tudni, hogy kinyílik-e az ernyőjük. (Az lenne a logikus persze, hogy túlélik.)

Nem csont nélküli az 5-ösöm, amihez nálam nemcsak művészileg érvényesnek kell lennie egy filmnek, de szerencse is szükséges hozzá, hogy épp akkor, amikor nézem, zsigerileg megszólítson. (Sajnos olyan ritka ez a találkozás, hogy amikor megtörténik, gyakran félek újranézni a filmet.) A forgatókönyvben (első nézésre legalábbis) előfordul mellékjárat és lélektanilag indokolatlan pont, a film ritmusáról pedig néha nem tudtam eldönteni, hogy ügyetlen, eredeti vagy csak nagyon grúz. De úgy látszik, szerencséje volt a pillanatnyi érzékenységemmel - a témájában egyébként a film rokon Ámosz Gitáj Kadosával, amit egyedül én értékeltem itt - szintén 5-ösre.

Az imponálóan felvállalt balladai szüzsé nagyon szépen működik a lepusztult lakótelepi környezetben, és katartikus az is, ahogy a főszereplő tizennégy éves Eka gesztusa megtöri a bosszúállás láncát. Főképpen pedig hatásos a férfi-női oppozíciókat mozgató, lélektani-szimbolikus réteg, ahogy Eka megtanul létezni abban az anakronisztikus, makacsul patriarchális társadalomban, amelybe született és amely épp utolsó virágzásába fordul a frissen önállósult Grúziában. Ennek a tanulási folyamatnak a legszebb pillanata és a film csúcspontja Ekának a barátnője esküvőjén bemutatott zsebkendőtánca. Mintha a leányrablás traumájának hatása egyszeriben megérlelné benne a passzív lázadást és beletörődést, amelyet a tánc évszázadok óta kifejez. Mintha abba a kétarcú, hagyományos női szerepbe illeszkedne bele itt, amely önfeladással, részvéttel és az alávetettség álarca mögött megőrzött autonómiával élhetővé teszi ezt a patriarchális világot, amely pillanatok alatt káoszba zuhanna, ha a férfiakon múlna. (Erről annyit, hogy a tiszta szívű szerelmes, a végül meggyilkolt Lado, mintegy jegyajándékul egy pisztollyal lepi meg szíve válaszottját.) A színhely, Zviad Gamszahurdia Grúziája valóban a káosz peremén tántorog - a férfiak egy része Abháziában harcol, és az erőszak az összes utcai jelenetben tapintható. Miközben minden az egyéni és a kollektív büszkeség körül forog, a pékbódénál naponta közelharc folyik a kenyér érkezésekor. Erről a kaotikus, puccsokkal terhes időszakról Otar Joszeliani leggyengébb filmje, a Brigantik tudósított annak idején.

A mozi sajnos még egy szinten működik: azzal, hogy megmutatja a grúz kultúra ultramacsóságát, könyörtelenül szembesít saját rajongásunkkal a grúz filmtörténetet uraló keserédesen-csehesen, de végül mégiscsak idillikusan etnografikus vonallal. Végül, meglepő a román kapcsolat: nemcsak az önéletrajzi-generációs ihletésben és a félmúlt hangsúlyosan jelen lévő tárgyi világában, de az operatőr is román, és ez meg is látszik.

Betty Blue

Laetitia Colombiani: Szeretni bolondulásig
Marguerite Duras: India Song
Ember Judit: A határozat, Hagyd beszélni a Kutruczot
Enyedi Ildikó: Simon mágus
Gyarmathy Lívia: Koportos, Együttélés, A lépcső
Mészáros Márta: Kilenc hónap, Örökség
Jana Ševčíková: Piemule
Agnès Varda: Cléo 5-től 7-ig, Boldogság
Varga Ágota: Leszármazottak
Drahomíra Vihanová: Szétlőtt vasárnap

A legjobb a filmben, hogy bele van vágva egy részlet egy Csontváry-festményből.

Bocsánat, a rendező egy fő, Wojciech a keresztneve és Wiszniewski a családneve. Nyilván nem előírásosan adtam meg.

Ha jobban fókuszálna arra, ami a fő értékelhető erénye, hogy a tömegmédiában csak úgy látszódhatsz őszintének, ha gondosan betanulod a szerepedet, talán meg lehetne bocsátani ennek a filmnek a minden ízében kiagyalt, pszichológiailag hiteltelen meséjét. Egyrészt azonban ez a cselekmény, így ahogy van, sajnos beleilleni látszik Fincher eddigi életművébe, kezdve a borzalmas Hetedikkel. Másrészt Fincher többször is, a férj nagy tévés vallomása után mindenképp, láthatóan tesz arra, hogy más irányba vezesse tovább a szálakat, hogy az eseményeket elemelje egy indokolatlanul gonosz, pszichopata nő intrikáitól (ha legalább még a féltékenység vezetné!) és, hogy csak egyet említsek, tényleg mondjon valamit a párkapcsolati őszinteségről. Egyáltalán nem az agyonbonyolított thrillerek ellen vagyok önmagukban, sok ilyen filmet kedvelek, a Les Diaboliques sztorija Henri Clouzot-tól még hasonlít is ehhez - ráadásul az itt Amy által képviselt férfipusztító vamp is természetesebb közegében jelenik meg a századközép Párizsában. A színészek különben jók, a számomra eddig ismeretlen Rosamund Pike kifejezetten a felfedezés erejével bírt.

Ebben a filmben nincsen csirkefarm. A főszereplő zongora- és énektanár és családja a film elején költöznek be saját építésű házukba. Csirkék sehol sincsenek, csak patkányok.

Vegyépszer-vezérigazgató ideológiai képzést tart.

A rendező neve nem György Mihály, hanem Georg Michael Höllering.