critixx

Gyenge, erőltetett, humortalan vígjáték tele klisékkel. Így látják Hollywoodban a latin-amerikai banánköztársaságokat. A mozikban nagyot bukott annak idején.

Megérdemelten.

Itt megtekinthető (és le is tölthető) angol felirattal.

Tehetséges filmesek adták a nevüket az uszító propagandához. A főszereplő Ferdinand Marian egészen kiválóan hozza a velejéig romlott, a nézőben visszatetszést keltő címszereplő simlis, nyálkás figuráját és néhány egészen remek rendezői megoldás is található a Jud Süssben.

Morgan Freeman egyetlen (mozis) rendezése a '90-es évek egyik legelfeledettebb filmje (én is teljesen véletlenül bukkantam rá). Anno a kritikusok dicsérték, a jegypénztáraknál viszont hatalmasat bukott, talán ezért sem rendezett több filmet Freeman bácsi. Az amerikai / nyugati közönséget nem nagyon érdekelte a Dél-Afrika / apartheid téma, Richard Attenborough filmje, a Kiálts a szabadságért! is nagy bukás volt.

A Bophán nagyon érződik, hogy színdarab adaptációja, illetve, hogy egy színész rendezte. Vizuálisan, filmszerűségben elég szegényes, már-már tévéfilmes, néhány elég gyengén vászonra vitt tüntetéses, rendőrökkel összecsapásos jeleneten kívül kizárólag karakterek drámai interakcióit látjuk. A színészek ugyanakkor szinte mind remekelnek, Danny Glover talán élete legjobb alakítását nyújtja (legalábbis azok közül, amiket én láttam), Malcolm McDowell rutinból hozza a szadista geci figurát (egy évvel később ő ölte meg Kirk kapitányt), egyedül Alfre Woodard játssza túl néha a szerepét (van egy jelenet, aminek a végén, a vitát követően dühében még pluszban leveri a teregetésre váró ruhákkal teli kosarat, ez a rövid mozdulat annyira felesleges és teátrális, hogy majdnem nevettem rajta, igaz, ez inkább rendezői, mintsem színészi hiba).

Az alapkonfliktus (apa és fia, hivatás és belső igazságérzet közötti ellentét) nem éppen új, de jól van kezelve, nem tűnik avíttnak. A tempó, ritmus is rendben van. Hollywoodi filmhez képest kifejezetten ritkán megy át pátoszos giccsbe és az erős túlzásokat is kerüli. Összességében egy teljesen vállalható film Freeman első és mindmáig utolsó alkotása, egy unalmas délutánra simán elmegy néznivalónak. Erős hármas.

Anthony Hopkins és Louise Fletcher ellenpéldák.

Jim Carrey-vel maximálisan egyetértek. A Truman Show - Ember a Holdon - Majestic hármasban kiváló alakítást nyújt (a Makulátlan elmét még nem láttam), de sajnos a Filmakadémia örökre beskatulyázta őt irritáló vígjátékszínésznek, ezért még jelölésre sem méltatták soha.

Elég gyenge film és számunkra, K-K-európaiak számára ez a politikai kultúra is nagyon idegen. Paul Newman azonban még egy ilyen pocsék filmben is kiváló, az ő alakítása simán felhúzza kettesre.

3. A nagy szépség?
4. Az ötödik pecsét?

Joe Eszterhas (egyébként borzalmas) szatírájában, a Burn, Hollywood, Burn-ben az egyik producer azt mondja az Eric Idle által játszott balfácán rendezőnek: "Csak két rendező van, aki rendelkezik a végső vágás jogával, Spielberg és Kubrick".

Szegény Shelley Duvall életre szóló pszichés sérüléseket szenvedett a Ragyogás forgatásán... Jack Nicholson-t is a végkimerülésig hajszolta. A 2001 forgatásán, amikor az egyik űrhajós szüleinek a születésnapi videoüzenetét (totál jelentéktelen, inzert snittet) vette fel, kb. a hetvenedik csapó környékén az anyukát játszó színésznő azt mondta, ennyi elég, többször nem mondja el a szöveget, válogasson a felvett hetvenből Kubrick, majd kisétált a díszletből.

Tulajdonképpen egészen hihetetlen, hogy Kubrick évtizedeken át tudott úgy dolgozni nagy hollywoodi stúdióknak, hogy teljes alkotói szabadságot adtak neki, semmibe se szóltak bele, engedték, hogy a saját maga producere legyen és minden döntést ő hozzon, sokszor már csak a kész filmet, vagy legalábbis az első rendezői vágatot látták. Ahogy Kubrick idősödött, úgy jöttek elő egyre jobban a kényszeres dolgai és a fóbiái, a forgatások egyre hosszabbak, egyre nehézkesebbek lettek, a költségek elszálltak, mégsem rótta fel neki ezt senki (a gyakran a végtelenségig gyötört színészeken kívül).