andalgogalagonya

még friss az élmény, alig pár perce jöttem ki, de ez a film szerintem sokkal több, mint amit el akar hitetni a nézőkkel. oké, tudom, hogy túl "egyszerű", kétségtelenül nem kívánja széttekerni az agyat, de a szerelmi szál mögé bújtatott, sokszor a humor eszközének álcázott kulturális különbségek megélése, a ki nem mondott drámák adták az igazi súlyt. a megoldás vagy csak oldás egy olyan kompromisszum, ami képtelen elmosni a különbségekben rejlő fájdalmat. értem, hogy a sajátos humora nem tud elég mainstreammé válni, de én annak ellenére, hogy nem ismerem korábbi munkásságát, illetve a stand-up sem tartozik a kedvenc műfajaim közé, mégis kifejezetten élveztem. voltak olyan pontok a filmben, amikor azt éreztem, hogy "jajj, ne már!", most épp ásunk egy gödröt és már mindjárt ott vagyok én is, mélyen. olyan jó lenne ejtőzni egyet és megélni a szomorúságot egészben - tudom, hülyén hangzik-, mégis azonnal jön egy poén, ami egyből kizökkent.". A harmadik ilyennél már azt éreztem, hogy ez tényleg zseniális. elzárja a csapot, mielőtt besorakozhatnánk alá.

lehet, hogy nem én vagyok a legjobb háborús filmeket befogadó néző alapanyag, de hiszem, hogy ebből is lehet jót (olyat, ami még azt az embert is végig leköti, akinek a golyózápor egészen egyszerűen kikapcsolja a figyelmét). bár mel gibson nem tartozik a kedvenceim közé, de ezt már nagyon távolinak érzem a számomra kedves rettenthetetlentől is. a fegyvertelen katona története egy olyan történet, ami látszólag egy személy morális dilemmája, a szolgalelkű-hazafiság és az emberi élet szentségének összeegyeztethetetlenségéből eredő feszültség feloldására tesz kísérletet, ami bár 1945-ben játszódik, mégis ugyanazokat a kérdéseket próbáljuk megválaszolni a mai napig. az eltompított lelkiismeret és a közös bűn, amihez cél rendelhető. úgy érzem, hogy ez egy "olcsó" film, ami él azokkal a hatásvadász eszközökkel, amik már elégszer bejöttek ahhoz, hogy ne szárnyaljon többé a kreativitás. a történetépítés is annyira klisés és üres, hogy végig olyan érzése van a nézőnek, hogy ezt már látta, és tisztában van vele, hogy mi fog történni kb. 2 perc múlva vagy 30. percben. igazán elengedhetnénk a gyerekkorba betekintést nyerő visszaemlékezéseket, a dolgok állandó ok-okozati viszonyba helyezését. a mai felgyorsult ingeráradatban, néha megjeleneik az igény a tisztaságra és a linearitásra, de ez már átcsap az unalmas kategóriába. azt egyáltalán nem értem, hogy kapta garfield ezt a szerepet és miért? ha az volt a cél, hogy keressünk egy olyan ártatalan, kisfiús bájjal rendelkező színészt, akinek túlélési esélyei már elsőre is csekélyek, akkor sikerült. ugyanakkor nem hiszem, hogy ennyire sterilnek és élére vasaltnak kellene lennie. ahogy a külsőségek árnyalása is elmaradt, úgy a belső tartalmak is kidolgozatlanok.

ritkán fordul elő velem, hogy azt érezzem, minden szereplőnek igaza van és mindenki tökéletesen tökéletlen. mégis nagyon jól ismerem ezt a világot, ami semelyik irányba sem torzul.

négy napja láttam, de még mindig velem utazik. nem is tudom, hogy mikor volt szerencsém utoljára ennyire szép, letisztult és mély meséhez. tény, hogy a hajótörött sztori magában hordozza a minimalizmust, de ez a fajta egyszerű, sematikus ábrázolásmód, ami tökéletes szinkronban áll a főszereplő belső életével, hihetetlen erőt kölcsönöz neki. a magány, mint téma vagy állapot mindig is előkelő helyet foglalt el a művészetek világában, mégis sikerül egy olyan arcát felénk fordítania, ahol az elfogadás és az elengedés mosolyognak vissza ránk. számomra az a belülről felszabadított, elemi és valódi szeretet teszi igazán varázslatossá.

a svéd gran torino :)

Azt hiszem, ez az "oh Boy" magyar, humorral oldott verziója. Hozzám elért.

kötelező darab!

kézi kamerát miért kell erőltetni?

számomra ez a film a 2013-as év legkellemesebb csalódása volt. az alap sztori önmagában fel sem keltette az érdeklődésemet, aztán a sok jó kritika mégis adott neki egy esélyt. Azt hiszem, ebből a filmből mindent kihoztak, amit lehetett. Minden percében képes volt lekötni a figyelmemet - abszolút nem éreztem a hosszát -, a színészek remekeltek (főleg Jake Gyllenhaal) és a nyomasztó hangulat is fenomenális volt. A felmerülő "morális dilemma", (hogy mit is léptünk volna?), pedig önmagában emberpróbáló és izgalmas.

nem is tudom, hol kezdjem, annyira kiakadtam.

talán az lesz a legjobb, ha elmondom, mi volt "jó", vagy legalább értékelhető. az egyetlen dolog, amit szerintem ebben a filmben sikerült eltalálni a zene. le a kalappal, tényleg igényes és kontextushoz illő dalokat sikerült összeszedni. bár tisztában vagyok vele, hogy a zene egy kényes pont, ahány ember, annyi ízlés, valakinek fontosabb, valakinek kevésbé, de Murakami Haruki regényeiben mindig nagyon fontos helyet töltenek be a lemezek. A mű címe is egy Beatles dal után kapta a nevét.

a filmről már kevésbé tudnék jókat mondani. Pár nappal a film megnézése előtt végeztem a regénnyel, ami szerintem igazán mély és finom kidolgozást tudhat magáénak. Ez a film az egyik legnagyobb mellé, amit ki lehetett hozni, úgy érzem. Minden, ami a könyvben zseniális volt, az a filmben nem kapott helyet. A film egésze alatt azt éreztem, hogy mindössze arra vállalkozott, hogy az "aktív" eseményeket összekösse, minden történést belesűrítve két órába. A szereplőkről konkrétan nem tudunk meg semmit, a kapcsolatok csak úgy lógnak a levegőbe, a szépen felvezetett fejlődések pedig meg sem jelentek. A könyv erőssége a "lélek" volt, a naturalizmus, amely közelivé, elérhetővé tette. Ehhez képest a film csak a látható szintet próbálta meg bemutatni - megjegyzem, azt is rendkívül fantáziátlan módon. Véleményem szerint ez egy igazán rossz film, mindenkinek inkább a könyvet ajánlanám!