Bubu

Ma 25. éve mutatták be a filmet. Tegnap megnéztem újra. Nem mondom, hogy könnyű volt, de készültem rá. Időnként nem árt emlékeztetni magunkat arra, amiről szól a film.
Szerintem a kérdéses pálfordulás nem egy pillanat alatt következik be, és szerintem nem is teljes. Az ember szerintem sem változik egyik pillanatról a másikra, de lehet egy pillanat, ami elindít benne egy folyamatot, aminek a végére átértékelődhet benne az életéről, vagy a világról alkotott képe. Háborúban, szélsőséges helyzetben több ilyen pillanat is lehet, ami felébreszt. Szerintem a filmben ez a pillanat, mikor senki sem látja a kislányt, csak Schindler. Ő látja benne az embert, az ártatlanságot, az életet. Innentől máshogy néz a többiekre is, legyen az náci vagy zsidó. Több meghatározó esemény / kapcsolat is oda vezet: a barátsága a könyvelőjével, a nő, aki a szüleiért könyörög, a házvezetőnő személyes pokla, az utálata Amon Goeth felé... stb. Illetve a másik meghatározó, mikor pernye száll az égben és meglátja, hogy meghalt a kislány.
És bár biztos vagyok benne, hogy a jó szándék is vezérelte, és az, hogy megmentse a munkásait, de amilyen opportunista az elején, ez is egy lehetőség is volt neki, hogy ő megmeneküljön. Mert megmentette a munkásait, de ők is megmentették utána őt. Ennél összetettebb embernek látom őt, hogy rossz volt és jó lett.
A film pedig szerinem méltó emléket állít nem csak a Schindler zsidóknak, de azoknak is, akik meghaltak. Válaszolva arra, hogy csak a túlélőkről szól a film: így is bőven látni olyanokat, akik meghalnak, borzasztóbbnál borzasztóbb módon. Ha azt mondod valakinek, meghalt hatmillió ember gázkamrában, betegségben, éhezésben, munkában, golyó által, csak egy szám lesz. Az agyad fel sem fogja, mert ha belegondolni is fáj. De ha megmutatsz közelebbről egy markonyi embert és látod, hogy pár ismerős arc mit élt át és mellette azt, hogyan haltak meg mások, azt nem tudod kitörölni a fejedből. Ebben nagyon jó Spielberg: személyessé teszi, mert a kis maroknyi főbb szereplő egyikével lehet azonosulni. (Ja, és 1200, nem 600...)
Amúgy szerintem zseniális film: forgatókönyv, fényképezés, zene, színjáték, szimbolika... Egyszer mindenkinek látnia kellene.

Oh, köszönöm!
Elsőre én is rossz hangulatban néztem meg, ki is kapcsoltam pár perc után. Másodjára épp valami morbidra vágytam, és ez betalált :)

Attól, hogy ki is írják, és nyilvánvalóan a birodalom idején vagyunk, annak, aki nem tudja, hogy Darth Maul a Saga Bobbi Ewing-ja, zavaró lehet a jelenléte... Mint mondtam, én kérek elnézést, és örülök, hogy növelhettem a szumma jókedvet...

Én kérek elnézést a "hiányosságaimért". Aki csak a filmeket látja, annak ez a bukfenc megmarad. Azóta felhomályosítottak Darth Maul szappanoperába illő életéről, és nem látom értelmét kitenni magam ennek a korrekciónak.
Biztos velem van a gond, hogy egy filmtől, amit többmillióan megnéznek, igényes forgatókönyvet és mélységet várok, többet nem fordul elő. Most már velem van az erő, ami eltérít a jövőbeni SW filmektől...

A problémám a Star Wars filmekkel nagyobb részben, és ezzel a filmmel teljesen, hogy nem képesek érzelmet kiváltani. Ezt a filmet egyszerűen lélektelennek, ennélfogva unalmasnak éreztem.
Szerintem ez azért van, mert nincsenek következményei semminek. Hőseink mennek előre a küldetéseikben, amikből egy szeretett személy halála, komoly veszteségek sem térítik el őket. Plusz a "jól bevált" receptet követik az akciójelenetek, legyen szó üldözésről vagy párbajról. Ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, miközben tudjuk, a hősük nem halhatnak meg, ha meg is sérülnek, az szintén nem változtat semmin. A Solo esetében ez különösen igaz, hiszen a következő filmekben is ptt lesz Chewie és Han, így nincs tétje a történetének.
A párkapcsolatokkal különösen nem vagyok elégedett a Star Wars világában, így örültem, hogy egy már meglévő kapcsolattal kezdett a film. Reménykedetem, ez jobban megy majd, mint elkezdeni egyet. Az, ami igazán drámai és érdekes lehetett volna, az egy őszinte beszélgetés Han és Qi'ra között, vagy egy konkrét szembeállítás. Ehelyett többet hatott rá egy férfi (Beckett), akit alig ismert meg, mint a nő, akivel felnőtt, és szeretett. Így az igazi mélységeket teljesen kikerülték.
A jelenet Darth Maullal pedig nem volt felesleges, hanem még jobban le is húzta a filmet a logikai baki: Han a húszas éveiben van a filmben, mikor Darth Maul még él, tehát Anakin Skywalker még gyerek. Tehát még nincs Galaktikus Birodalom, nincsenek rohamosztagosok, vagy lázadók, Luke és Leia pedig még a kanyarban sincs. Mire Leia felnő, minimum harminc évbe telik, mikorra Hannak legalább ötvennek kéne lennie... Ez a film ebben a formában értékes erőforrások durva pazarlása szerintem.

A pszichológusnak bűncselekmény esetében jelentési kötelezettsége van, ha pl egy gyermeket bántalmaznak a szülei. Ha a páciens bevall bűncselekményt, én nem állítanám biztosan, hogy nem érvényes ez ugyanúgy.
Meg lehet különbség pszichológus és pszichiáter között ebben is.

Szerintem nem feltétlenül a romantikus szál miatt rajong annyi nő / lány a filmért, hanem a főhősnő személyisége miatt. Rose karakterével lehet azonosulni: a sok elvárás, megfelelés a szerepének, a nyomás, ami rajta van, a félelem, hogy elveszti önmagát előbb-utóbb. A meg nem értettség érzése, a kilátástalanság.
Komplex karakterek nélkül nehéz szerelmi történetet írni, amire pont az említett Star Wars a jó példa. Azért szeretnek egymásba, mert ezt kívánja a történet, nem azért, mert összeillenek, vagy meglátnak valamit egymásban ( és nem, a homokokról dumálni nem afrodiziákum...).
Mindkettőnél érvényes elem, hogy egy világ választja el őket egymástól, de csak az egyik érződik indokoltnak. Így azt nem érzem kliséhalmaznak, míg a másik óriási bakot lő....

Ezeknek a díjaknak addig lesz presztízse szerintem, amíg a filmeket értékelik. Nem azért kellene díjazni egy filmet, mert polkorrekt, nem azért, mert x bevételt hozott a moziknak. A művészeti értékért kéne.
Ezzel a Netflixes hisztivel pont nem erről szól, és teljesen más üzenetet fog hordozni a kis szobruk.

Szerintem nem behódolás a film végi jelenet. Egy autista az érzelmeit nehezen mutatja ki, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzései. Viszont, ha nem szeretné, egyenesen, direkt megmondaná. Mert nem ismeri a hétköznapi ember játszmáit. Abban egyetértek, hogy a másik félnek ez nem-reagálás furcsa lehet, és erre valóban nem reflektált a jelenet.
Az pedig, hogy miért nem arról szól, nem tudom, de az egy másik film lett volna. Nem hiszem, hogy véletlenül lett szerelmi dráma. Szerintem ahhoz, amit szerettél volna, lehet, nem is volt elég ötletük.
Ez így megmarad egy metaforának: amit álmodunk, elképzelünk, az a valóságban máshogy fest, és amint valóra váltottuk, megszűnik álomnak lenni. És állatként egyszerűbb lenne a kommunikáció, mert nem szorítanak a társadalmi szabályok, mehetünk bátrabban az ösztöneink után. Így a konvenciók, beidegződéseink, félelmeink rabjai vagyunk, szemben az álombéli szabadsággal.
Igazad van abban, hogy ez egy teljesen más történet, de nem mindenki szemében pazarlás, vagy kihagyott lehetőség. A sci-fik is valahol arról szólnak, mit jelent embernek lenni, csak ezt az ötletet inkább a dráma felé vitték. Van, aki erre fogékonyabb, van, aki arra. De ez nem akadály, hogy megalkothassa róla mindenki a maga verzióját, miért, és hogyan működik a tudatunk, vagy épp a tudatalattink.

Egy hete egy teljesen más okból kifolyólag utánanéztem a szarvasok szimbolikájának. Röviden összegezve a szarvas az újjászületés, a csillagos ég, a nap jelképe, amit agancsának köszönhet, ami értelmezhető koronaként, szoláris szimbólumként, így fényhozóként is. A hun legendában Hunort és Magort termékeny vidékre vezette. A keresztény mitológiában pedig amikor a sárkányok (=a sátán) előbújtak a földből, egy szarvas taposta szét őket. Ez remekül megmutatja, egy szarvas véget vethetnek egy sötét kornak, kivezethet a fényre.
Erre a filmre értelmezve: a két szarvas az álomban vezeti egymáshoz, a fényhez Máriát és Endrét. Az egyik értelmezése a végének: elvezették őket egymáshoz, már együtt vannak ébren, és ez az új élet együtt szükségtelenné teszi a régit. Küldetésük teljesítve...
Bár szerintem sem vesztett elég vért a halálhoz, de lehetségesnek tartom én is, hogy Mária meghal, csak szerintem akkor, amikor a zene félbeszakad. A hirtelen hívás, egymásra találás pedig az ő utolsó álma, ami elviszi őt az örök fénybe. Így nincs tovább álom, mert nélküle nincs értelme.
Az álmokról: lehet ezeket mítosznak, mesének értelmezni, de vannak valós jelenségek, amelyek megcáfolják ezt. Újraélsztett emberek, akik kívülről látták, hallották, mi történt velük, pl. Vagy ikertestvérek, akik érzik, ha a másikkal történik valami.
Ami ebben a filmben különleges, hogy előbb alakul ki közöttük ez a spirituális kötődés, mint bármi más kapcsolat. És így, vagy úgy, de Mária megtalálja a kiutat a magányból. A meg nem értettségből sajnos nem hiszem. Ahhoz a kommunikációjuknak sokat kell még fejlődni.
A vágóhíd pedig kitűnő metafora arra, hogy sokszor magunk is csak vonulunk szép sorban végig az életen, közben alig látjuk egymást, a napfényt, és nem is vesszük észre, mikor már ott van a guillotine a nyakunk körül. Csak tehetetlenül sodródunk a többiek között, magányosan a tömegben.
És ebben a tömegben, ha valaki ránk mosolyog, nem számít, hogy béna akarja, hogy nem egy Adonisz, csak a kedves mosoly, amitől gyönyörűnek látjuk. Szerencsés az is, akire így mosolyognak, és az is, aki ezt meglátja. Rajtunk múlik, bízunk-e az ösztöneinkben, az álmainkban, akkor is, ha mindenki más csak a furcsaságainkon gúnyolódik. Ahogy rajtunk múlik az is, visszamosolygunk-e, odamegyünk-e.
Néha nem a zsetonon kell aggódni, hanem be kell tenni a kezdő tétet, és be kell szállni a játszmába, akkor is, ha a szabályokat nem ismerjük.
Ezek, és még sok más miatt nagyon különleges film a Testről és lélekről, amit érdemes megnézni. Csak gazdagabbak leszünk tőle...