Bubu

Gyönyörűen fényképezett méla unalom…

Bizarr, frusztráló, túlnyújtott történet remek színészi alakításokkal. A halszemoptika használatátát nem egészen tudtam hova tenni, nem absztraktnak inkább abszurdnak éreztem, főleg ebben a barokkos közegben.
Nem volt humoros, inkább kényelmetlen, bár elhiszem, hogy ez valahol célja is volt a filmnek. Senki sem járt jól és valahol mindenkivel együtt lehetett érezni, az összhatás mégis elborzaszt.

Pedig már olyan tévképzetem volt, hogy ha nincs műsorvezető, időt spórolnak a nyitó monológon, a szomszéd mozi látogatásán és egyebeken, és akkor minden maradhat a régiben. Az életműdíj hiánya is elég fájó, főleg, hogy a külön díjakról tavaly egy kisebb bejátszás sem volt.

Kedves, szerethető film, ami azt boncolgatja, meddig mehet el a rajongás, mikor érdemes lépéseket tenni az életben és hogy érdemes változni, kitörni, ha valami kényelmetlenné válik.
Mert minden rajongó szereti azt hinni, ő aztán ismeri kívül-belül a példaképét, és sokan sajnos azt hiszik, ez feljogosítja őket képtelenül nagy bunkóságokra is. Ott a másik oldal is, milyen lehet egy megszállottal együttélni langymeleg érzelmek közepette, tudva, hogy mi legfeljebb másodikok lehetünk a párunk életében. Egy nagyon ügyes csavarral mégis szemlélteti a film, nem az a lényeg, kit mennyire ismerünk, hanem az, mennyit jelent nekünk. Csak legyen bátorságunk kimondani ezt.

Moziban láttam ezt a filmet először (hát igen, nem vagyok mai csirke...) de azóta is szeretem újranézni.
Nagyon szeretem benne, ami a kétharmada felé megfogalmazódik: nem a bosszútól érzik jobban magukat, hanem attól, hogy segítenek egymáson és megelőzni szeretnék a hasonló haláleseteket. A nők egymásra találásán keresztüli fejlődést teszi a középpontba.
Mind a három színésznő a legjobbját adja, a poénok remekül vannak időzítve, jó érzés nézni. Maggie Smith pedig zseniális benne.

Kedves berto!
Oh, köszönöm szépen! Láttam a moly.hun, mikor az író könyvei között kerestem, de eszembe nem jutott a cím alapján, hogy ennek a fordítása... Köszönöm még egyszer!
(Külföldön élek, így a könyvtár nem opció, de megnézem az online boltokban)

A Coen testvérek filmje számomra egy garancia a szórakozásra. Érdekes, helyenként morbid humor, társadalmi jelenségek, konfiktusok, sziporkázó forgatókönyv. Így minden további információ nélkül el is kezdtem nézni a filmet (Köszönöm, Netflix!).
Ez esetben jobb lett volna, ha készülök arra, hogy ez valójában hat rövidfilm, amik között nincs kapcsolódási pont. A pörgős kezdés után kicsit másabb irányt vett a következő történet, le kellett nekem is higgadni hozzá. Önmagában minden történet zseniális, de összességében nem éreztem, hogy van idő mindegyikre megfelelően ráhangolódni.
Ami miatt érdemes megnézni ezt a filmet, az operatőri munka, a kiemelkedő színészet és ahangulatot tökéletesen megalapozó zenék. Na, meg a Coen fivérek, akik le se tagadhatnák, hogy az ő történeteikről van szó.

Amikor már azt hittem, egy újabb feministának tűnő film arról, hogyan nyomják el feleségeiket a férjek, akkor érkezett meg ez a film. Az elején látszólag Glenn Close egy gigantikus p@cs felesége, akit nem is értünk, miért maradt meg egy házasságban.
De a végére kiderült ebből a kapcsolatból mindketten egyenlően profitáltak és vesztettek is. Mindketten azért dolgoztak, hogy jobb életük legyen, kapjanak elismerést megbecsülést ezért, amennyire az adott körülmények engedik. A körülmények, az aktuális társadalmi nézetek és jelenségek azok, amik lehetetlen helyzetbe hozzák a párost. De nyitott szemmel mentek bele mindketten, így a felelősségük is közös. Glenn Close beszédében tökéletesen összefoglalta: Nincsen feleség férj nélkül...
Glenn Close és Jonathan Pryce minden elismerést megérdemel ezért a filmért, mert annyira emberivé varázsolták a karaktereiket. Zseniálisak voltak mindketten.
Azt sajnálom, hogy a könyvet nem fordították le magyarra, nagyon szívesen elolvasnám.

Ha 1963-ban eltűnt valahol egy kamionnyi drog, az sok mindent megmagyarázna. Valami rettenet ez a film...

A Queen a zene, amin felnőttem. Freddie Mercury képe volt a falamon, olvastam az önéletrajzát. Ez a film én úgy érzem, elferdített dolgokat különösen Bryan May és Roger Taylor javára, akik nem átallottak fényezni magukat. John Deacon alakját pedig alig formálták meg. A film családbarát jellege pedig szerintem egy kevésbé őszinte képet addot Freddie Mercuryról.
Ennek ellenére, mint egy játékfilm egy zenekarról, nagyon jó, de mint Queen / Freddie Mercury film, nem működik. Annyi pontatlanság van benne, ami mellett már nem tudtam elmenni.
Viszont a zene, a hangulat, az összevágott, klippszerű jelenetek zseniálisak, Bryan May-t mintha klónozták volna, Rami Maleknek meg gondolkodás nélkül odaadnám az Oscart. A Live Aidet idéző képsorok méltó búcsúzás volt, kár, hogy előtte ahogyan felvezették a műdrámát, már sok volt.