Bubu

Igazán nincs mit! Nem véletlenül kapott Nobel díjat a könyv, de egyszerűen fizikailag rosszul voltam helyenként, így pár fejezet után letettem.
Szerintem ez a sorozat a láthatatlan ellenségekről szól, mint pl a sugárzás. Lydmilla karaktere pedig a tudatlanságot mutatja be, ami lényegi eleme volt a rendszernek. Plusz a technikai és egyéb fejlődések miatt az egyén már bőven nem érheti el a kollektív tudást, ami az egyik oka is volt a katasztrófának. A nő esete inkább a tájékozatlanság, és hazugságok tömkelegének borzalmas eredménye, keveredve a sokkal és a megszállottsággal. A józan ítélőképességről akkor lehetne beszélni, ha minden szükséges tudás birtokában lett volna és úgy hozza meg a döntéseit. De ő a többiekkel együtt csak a sötétben tapogatózott.
Ahogy a férjéről beszél, nekem már nem szerelem / szeretet volt, hanem megszállottság. Egyetértek, az ember érti, miért ilyen, de idegesíti is egyben...

Idén a sorozat hatására kezdtem el olvasni Szvetlana Alekszijevicstól a Csernobili imát, amire, ha jól tudom, nagy mértékben támaszkodik a sorozat. Az egyik első fejezet pont a Lydmilla-val készült interjú, ami engem ezerszer jobban bosszantott, mint ahogyan a sorozat bemutatta őt. A valóságban a hetedik hónapban járt a terhessége és kérdezték tőle, hogy ez lesz-e az első gyereke. Behazudott két gyereket, egy fiút meg egy lányt, és beengedték. Ez már eleve nagyon durva, de a nő végig így áradozik a férjéről. Ezt amúgy még betudnám annak, hogy nagyon fiatalok és szerelmesek voltak, de egy ponton túl csak azt éreztem, hogy a férje emlékét akarja fényesíteni. Ami szintén valahol érthető. Az óriási tudatlanság és sokk miatt szerintem végig tagadásban volt és szerintem azért nézett rá ugyanúgy végig, hogy a férjét megnyugtassa. Szóval nem teljesen irreális, ahogyan őt bemutatták.
A gyermekkel kapcsolatos meglátásai meg ijesztőek: úgy gondolja, ez a férje és az ő gyereke, az elhunyt kisgyerek testvére, a biológiai apát kvázi csak felhasználta és ki is hagyta teljesen a gyerek életéből. Az, hogy a gyerek folyton beteg és szenved szinte mellékesnek tűnik amellett, hogy emléket állít a volt férjnek. Pszichikailag egyértelműen nincs rendben ez a nő. Érthető, miért, de ettől még nagyon nyugtalanító, zavaró volt olvasni...

Jogos. Lehet, azért is szeretem, mert ebben a mesében nem féltek annyira a sötéttől és nem lett totál rózsaszín a vége.

"Amúgy én azt vártam, hogy a végén..."
A mese Charles Dickens Twist Olivérjének feldolgozása, gondolom, inkább közelebb vitték a végét a könyvhöz.

Én sem értek maradéktalanul egyet vele, ezért is írtam, hogy a kijelentés csak részben állja meg a helyét.
Rengeteg más műfaj van, ahol torzítás, egyszerűsítés megy, mint ahogy nagyon sok műfaj virágzik. Azzal sem értek egyet, hogy régen minden szép és bonyolult volt ma pedig egyszerű és silány. A marketing pedig nálam pont fordított hatást ér el, ahogy szerintem sokaknál: minél inkább folyik valami a csapból, annál inkább idegesít, ha nem jó a minősége. Személy szerint leginkább instrumentális filmzenét, csendesebb zenét hallgatok, amit akkor keresek ki, ha megtetszik, mikor először hallom. Ráadásul minden zenémért még fizettem is... Nem használtam soha zene streaminget, nem hallgatok rádiót, így sokminden ki is esik számomra a mainstream zenékből. Szerintem amúgy ez a videó is inkább a mainstreamről szól, mint a modern zenéről.
Leginkább arra reagáltam, hogy nem minden rossz, ami nyugati zene és az érvelésre, miszerint nem vállalnak kockázatot.

És ha befut egy zenész "megengedik neki", hogy a sokadik albumába valami sajátot csempésszen, ahogy a producerek is adnak egy kis pénzt egy eredeti ötletre, ha az adott rendező / színész leforgat nekik három blockbustert sikerrel...

Vagy akár könyvekkel kapcsolatban. A menedzserek világában a "bevált formula", a sablon keresése és sokszorosítása zajlik. Szerencsére vannak kivételek, de a mainstream erre épül.

Nem vitaként, csak ellenérvként ezt a videót ajánlom az angolul tudóknak, miért állja meg részben az állítás is a helyét, hogy régen jobb volt a zene:
https://www.youtube.com/watch?v=oVME_l4IwII

Mint könyvadaptáció, borzalmas. Egy közel zseniális könyvből egy felületes szenvelgés lett, ami úgy lett túlnyújtva, hogy közben a történetről alig mond valamit és helyenként logikátlan is. Bizonyos karakterek, cselekményszálak elhalványodnak a modernizálással, mert teljesen mást jelentenek a 20. elején, mint a 19. század végén.
Mint önálló film, már jobb a helyzet. Gyönyörű a zene, a képi világ. Ezek és Ethan Hawke képesek érzelmi síkra vinni a filmet, benyomást tenni a nézőre. Gwyneth Paltrow-nak semmi karizmája és sajnos a forgatókönyv sem adott neki semmit, azon kívül, hogy legyen szexi és tegyen mindent lassítva. Hogy ez mennyire sikerült neki, az már személyes ízlés kérdése. Robert de Niro és Anne Bancroft sajnos nem kapott túl sok játékidőt.
Ez a film leginkább egy kusza kollázs, képek, benyomások furcsa keveréke, amit nézni kellemes, de a történet közben elveszett.

Olvastam a könyvet, láttam a sorozatot. Utóbbi szerintem maga a tragédia... Kifelejtették, hogy King mitől igazán ijesztő és lebutították. Ha már kaptak rá időt, legalább ne egyszerűsítették volna le ennyire. Szerintem...