DrSzolon

Visszapörgettem pár kommentet, és én is ezzel a vonallal tudnék azonosulni. Én is pont azt gondolom, amit Brumi, és nekem is azért tetszett, amiért neki nem. Nagyon árnyaltan és finoman mutatja be a film azt, hogy egy párkapcsolatban hogyan tudja az egyik fél elnyomni és kisajátítani a másikat úgy, hogy közben intellektualizmusa mögé bújik, és nem hajlandó ránézni a saját szerepére, arra hogy miben kellene változtatnia. Még azután sem, hogy Annie a végén világossá teszi, hogy már nincs szüksége rá, továbblépett. Ezután csinálja meg Alvy első drámáját, amiben a női karakter beismeri, hogy rosszul gondolkozott, és a férfi karjaiba borulva visszatér hozzá. Alvy a birtoklási vágyában élte meg a szerelmet, folyton meg akarta változtatni Annie-t (könyveket vett neki, mert szerinte a halálról kell olvasnia; rávette az esti képzésre, mert nem tartotta elég műveltnek; önismeretre járatta (miközben ő évek óta el volt akadva a saját önismeretével, és Annie le is körözte egy év alatt)...
Nagyon csalóka a film, mert nem mondja ki egyértelműen, hogy ez az üzenete, de én biztosnak vélem, hogy ezt akarja üzenni. Felszínesen nézve szerethető Alvy karaktere, mert felvállalja a keretes szemüveges értelmiségi típust, de a mögötte lévő dinamikák teszik igazán érdekessé őt, ekkor válik láthatóvá a valódi énje. Ehhez azonban mögé kell nézni, amit szándékosan nehézzé tesznek azzal, hogy Alvy karaktere mondja el a történetet szinte kizárólagosan, így csak sejthetjük, hogy a környezete hogy éli meg az ő működését.
Hasonlót a Wall Street farkasánál éltem meg. Ott valaki írta is kommentben, hogy azt a filmet egyszerre szeretik (vagy utálják) azok, akik csak a high life életérzés bemutatását látják benne, és azok is akik felfedezik benne a főszereplő mindenkin átgázoló működését. Ott sem mondja ki a film egyértelműen, hogy ez rossz, de erősen érezni lehet.
Szóval nekem pont ezekért tetszett, finoman csavart egyet a dolgokon.

Van benne egy-két jó gondolat, ami inspiráló lehet a változtatásra. De ezeket már szinte mind lehetett más, komolyabb forrásokból is hallani.
Emellett viszont nagyon részrehajló, ahogy előttem is írta kaamir. Túlságosan egysíkú volt az interjúalanyok kiválasztása, ennél sokkal színesebb gárdával kellett volna beszélni, hogy kb. valós képet kaphassunk. És ahogy a film vége felé az egész átmegy már ilyen összeesküvéselmélet szerű disztópia-szövésbe, az kicsit aggasztó.
Úgy érzem a tömegnek gyártották ezt a filmet. Ha megmaradt volna a józan észnél és a realitásnál, akkor hasznos is lehetne, de inkább az agyatlan sokkolást választották. És emiatt még akár károsnak is nevezném. Nem az elrettentés kéne legyen a cél, hanem a tudatos használat. Minden esetre annak azért örülök, ha szó van a dologról, talán aki először hallja ezt, annak tényleg segít elgondolkozni, esetleg motivál a további információszerzésre. Ezért is adtam hármast, mert azért látom a társadalmi hasznát, és pl engem is motivált egy egyhetes közösségi média és email detoxra a telefonomat illetően.
Még egy dolog zavart, amit szintén írt kaamir. Az, hogy a Netflix csinálta ezt a filmet, ami az egyik zászlóshajója a gyorséttermi médiafogyasztásnak. Emlékszem csak csóváltam a fejem, amikor először láttam, hogy levághatóvá teszik a sorozat intróját... A stáblista levágásáról és egyből a következő epizódra dobásról meg már ne is beszéljünk. Szóval ha már beszélnek erről, akkor példát is mutathatnának a saját oldalukkal.

A művészben néztük újra, sajnos csak ott derült ki számunkra, hogy szinkronos lesz. 10 év után is nagyon friss, ütős film. Az alapötlet zseniális, a történet elmesélése egyedi, az akciójelenetek pedig a minimális CGI miatt élvezhetők ennyi idő után is. Jó, hogy vannak olyan rendezők, mint Nolan. Maradandót alkotott.
Talán csak annyi negatívum jut eszembe, hogy az akciójelenetek a minőségük ellenére a vége felé már kicsit untattak. A minőségi drámáról elvették kicsit a fókuszt számomra. Ezt leszámítva nagy élmény volt moziban újranézni.

Színészileg kifogástalan, már csak az alakítások miatt is érdemes megnézni.
Viszont ahogy ment előre a sorozat, egyre inkább azon gondolkoztam, hogy a játekfilmes stílus, amit a történet elbeszélésehez használnak, mennyire szerencsés választás. Ugyanis egyik oldalról mélységesen bele tudtam élni magamat a történetbe, mert a narratíva miatt tanúként nézhettem végig az eseményeket. Viszont másik oldalról ez a stílus azt sugallja, hogy minden pontosan így történt, hiszem minden karakter valós, és mindent valós időben, visszaemlékezések vagy “független” elbeszélő nélkül láthatunk.
Minden fontos telefonhívás, megbeszélés, hatalmi játszma és zaklatás így van bemutatva. Miközben megtudjuk, hogy szinte az egész ügy titkosítva lett, és egy könyvre és New York Times cikkekre támaszkodhatunk.
Félreértés ne essék: nem vitatom Ailes felelősségét a média és a közvélemény polarizálásában, és a zaklatási ügyek is egy irányba mutatnak.
Viszont azt gondolom, hogy túl frissek ezek az események ahhoz, hogy tisztán lássunk rá. Nem volt gond ezzel a stílussal pl a Csernobilnál, ami 30 év távlatából elegánsan tudott ránézni az eseményekre, és még új szempontokat is hozzáadni a témához, mindezt játékfilmes eszközökkel. Ailes és a Fox hatása azonban túlságon itt van még a mindennapokban. A Fox működésében sok változás nem történt, Trump az elnök, a Metoo botrány lecsengésében és a Black Lives Matter mozgalom közepében vagyunk. A közvélemény polarizált, és szinte mindenki érintett érzelmileg. Nem gondolom, hogy az HBO-nál ez másképp lenne.
Ezek miatt én szerencsésebbnek láttam volna egy dokumentarista jellegű alkotást, kérdések felvetésével, interjúkkal, oknyomozással.
Így viszont a Legharsányabb hang szerintem kicsit abba a hibába esik, amire rá akar világítani: hogy milyen veszélyes lehet az, amikor a tények keverednek a véleménnyel.

Ehhez én is tudok csatlakozni, a Cirkóban láttam év elején. Az első blokk alatt még kavarogtak a gondolataim, például egy előző napi filmélményemet vizsgáltam meg magamban, vagy másnapi teendőimre gondoltam. Aztán valahol az első etap vége körül lecsendesedtem, és elkezdett beszívni a film. Az utolsó részre már úgy ültünk be, hogy "na gyerünk, csináljuk", mintha egy sorozat egyik részére ültünk volna be, pedig az is volt vagy 2-2,5 óra.
Aztán amikor hazafelé mentünk, tényleg valami más tudatállapotban voltunk. Pont lekéstük a 2-es villamost. 10 percet kellett várni, de azt akkor már nem éreztük frusztrálónak egyes filmbeli jelenetek monotonitása, hosszúsága után. És hazafelé azt éreztem, hogy ebben a városban ma este senki sem tudhatja mit érzek, csak aki bent ült velem azon a 8 és fél órán. Még egy vicces jelenet: a megállómban a villamosról leszállva találkoztam lakótársammal, aki ugyanazzal a villamossal jött hazafele. Amikor elindultam a moziba, épp munkába készülődött, most onnan jött. Ledolgozott egy műszakot, amíg én a moziban ültem.
Ezen élmények miatt én nem is filmként gondolok a Sátántangóra, hanem valamilyen alternatív művészeti performanszra. Nem fogok vitatkozni senkivel, megértem, ha ez valakit nem érdekel. Minden esetre nekem hatalmas élmény volt, és ajánlom mindenkinek, akivel beszélek róla.

Az a gondolatom támadt, hogy ezt a filmet izgalmasabb lehetett készíteni, mint nézni. Legalábbis ezt a világot megtapasztalni személyesen nagyon nagy élmény lehetett, a film nézése viszont nem váltott ki olyan extrém érzéseket, vagy új gondolatot. Számomra inkább azt üzente, hogy a világ egy ilyen távoli pontján is megvannak ugyanazok a beszélgetések, családi és kulturális hagyományok, egyéni célok és ezek egymásnak feszülései, mint bárhol máshol - akár idehaza is. Emiatt különleges élménynek nem mondanám a filmet, de van benne valami ismerősség, ami miatt nagyon kellemes volt nézni. Egy estét mindenképp érdemes rászánni!

Nemrég néztem újra a Wall Street farkasát, úgy érzem párban van ezzel a filmmel. Annak a filmnek a záró képsora jól megalapozza a Nagy dobást. A nagy dobás sokkal részletekbe menőbb, realistább, más részletekre helyezi a hangsúlyt.
Nagyon sok információ van belezsúfolva, tényleg nagyon kell figyelni. Nem is mondom, hogy értettem benne mindent, ezt onnan tudom, hogy utána nem tudtam elmagyarázni másnak, hogy hogyan is történt ez az egész. Amikor leültem megnézni, azt hittem van már egy kis ismeretem a részvények és kötvények terén, de ez a hitem fokozatosan szállt el, ahogy ment a film... Van még mit tanulnom.
A cselekmény izgalmasan volt felépítve. Ami külön tetszett, hogy a szereplőkön keresztül szépen bemutatták, hogy akik már viszonylag korán átlátták, hogy gáz lesz, azok is csomószor elbizonytalanodtak. Egyszerűen elkezdtek kételkedni magukban, amikor minden a racionalitás ellen ment, mégis még tovább működött a rendszer, fújódott a lufi... Biztos jól gondolták? Lehet, hogy mégis mindenki másnak volt igaza? Aztán végül csak igazuk lett, ennek minden anyagi és morális következményével együtt.
A film nézése közben, a koronavírus miatt kibontakozni vélt gazdasági válság előterében azért az is felmerült bennem, hogy éppen milyen lufi fújódhat valahol, amiről nem tudunk... Hátborzongató belegondolni.

Kettős az érzésem a filmmel kapcsolatban. Alapvetően tetszett, megértettem a hosszának szükségességét, én is átéltem a meditatív állapotot, az arcok, képek szinte az agyamba égtek, olyan sokáig nézhettem őket. Utólag nézve egy két jelenet lehetett volna rövidebb, de nem számít, fontos, hogy ilyen sokáig tartson, ahogy előttem is leírták.
Viszont amivel nem tudtam megbékélni, és egy nap után sokat foglalkoztat, az az (általam vélt) üzenete, és az üzenet hatása. Úgy érzem nagyon negatív emberképet mutat be, és megváltoztathatatlannak érezteti azt a működést, amit a film szereplői, a bemutatott társadalmi réteg produkál. Másrészt pedig mivel 7 és fél órás, és képileg/szövegileg stb. olyan amilyen, ezért nem való mindenkinek, és pont azok nem fogják soha megnézni és értelmezni, akikről szól. És oké, megnéztem egy művészmoziban egy csomó hasonló emberrel, mint én, és megtudtam hogy a szar nem változik, és szar marad. De azon kívül, hogy láttam a vásznon, és reménytelennek érzem magam miatta, nem sok mást tehetek, mint hogy elhatárolódom a szartól. Emiatt azt hiszem, hogy társadalmilag inkább mélyíti a szakadékot, minthogy építené, és ez egy nagyon fontos pont, ami felett nem szeretnék elnézni, akármennyire tetszett a megvalósítás.
Persze még gondolkodom rajta, de most egyelőre idáig jutottam. Lehet, hogy nagyon félrement az üzenete...

Nagyon megható film. Szépen mutatja be, hogy milyen volt az élet az ostrom alatt, hogy volt a mindennapok része a mesterlövészek elől való menekülés és a koncertre/színházba járás egyszerre, vagy csak egyszerűen hogyan élték meg a 90-es évek zenei forradalmát Szarajevóban... Nagyon sok új gondolatot adott, érdemes elgondolkoznunk, hogy mennyire törékeny dolog a béke, és mennyire becsüljük meg ahhoz képest. Emiatt azoknak is ajánlom, akik a rockzenét esetleg nem annyira kedvelik. Ne rémítse el őket, mert ez a film annál sokkal többről szól.
A film után kicsit utánaolvastam, és kiderült számomra, hogy Bruce Dickinson 2019-ben Szarajevó díszpolgára lett. Aki végignézi a filmet, szerintem megérti miért.

Zavarban vagyok a kommenteket olvasva, hogy ennyi mindenkinek tetszett, én pont az ellenkezőjét éreztem. Semmi izgalmasat és eredetit nem találtam a filmben, egy pillanatig sem izgultam. Az összes karaktert, az összes szituációt, az összes fordulatot láttam már valahol. Csak azért néztem végig, és azért adok kettest rá, mert dél-koreai, és az egyedi hangulata valamennyire felhúzta. Ha ugyanezt amerikai filmként nézem meg, kikapcsolom fél óra után. Viszont ha magyar változatban megcsinálnák a mávval mondjuk Vonat Siófokra címmel, lehet hármasra értékelném az igyekezet miatt.