field sr.

2008-06-02 20:08:50 [In Memoriam...] field sr. #168

A hír ugyan még most is szomorú, de a haláleset 2002 októberében történt.

előzmény: harsanyi (#167)

2008-05-29 08:01:09 [Filmet keresek] field sr. #368

Nem tudom, mi lehet, de volt régen egy olyan francia bűnügyi vígjáték Annie Girardot-val és Philippe Noiret-vel, hogy ELLOPTÁK JUPITER FENEKÉT (On a volé la cuisse de Jupiter, 1980).

előzmény: ichi (#367)

Mindenki máson nevet, mindenkinek más a jó vígjáték. Számomra az ökörködés még nem vígjáték, ettől függetlenül nincs kifogásom az ellen, ha valakinek ez tetszik. Nekem nem. Egyébiránt a BORAT egyetlen lehetséges vígjátéki alternatívája csak Lars von Trier lehet? (Egyébként őt se kedvelem: lehet, hogy tényleg a humorérzékemmel van baj? :)) )

Amikor egy filmre „nézhetetlen” minősítést adok, akkor az nálam pontosan azt jelenti: nem tudom végignézni. Ez viszonylag ritkán esik meg velem, legutóbb ezzel a BORAT-tal történt meg. Kb. fél óráig bírtam, de sajnos nem volt egy poén se, amitől legalább mosoly játszadozott volna szám szegletében, pedig állítólag vígjátékról van szó.

„...a jó film mindenhol jó, a szar meg mindenhol szar.”

Ezzel én csak fenntartásokkal értek egyet, s a magam részéről egy Indiana Jones-filmet mindenképpen moziban, nagy vásznon, megfelelő kép- és hangminőségben szeretnék megnézni, nem pedig netről letöltött formában, monitoron, a jó ég tudja, milyen minőségű képpel és hanggal, csak azért, hogy az elsők között mondhassak véleményt róla. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy moziban egész más egy-egy film hatása, mint DVD-n (vagy VHS-n), a letöltögetésnek pedig mint filmbarát, egyáltalán nem vagyok híve, amennyiben a szóban forgó film idehaza is legálisan elérhető vagy belátható időn belül az lesz.

A CAPRI REMEMBERED című filmet annak idején EROTIKUS FANTÁZIÁK címmel bemutatták a magyar mozik. A GODS AND MONSTERS című film nemrég jelent meg nálunk DVD-n ÉRZELMEK TENGERÉBEN címmel.

Valószínűleg sokan eltérően magyaráznánk az öncélúság fogalmát. Az én értelmezésem szerint az, amikor bizonyos motívumok, képi megoldások stb. valójában feleslegesek, számottevő dramaturgiai funkciójuk nincs, „l'art pour l'art” vannak jelen a filmben, mert az alkotónak valamiért úgy tetszik. A SZÜLETETT GYILKOSOK számomra legalább annyira öncélú, mint amennyire cinikus. Ugyanezt sokkal hatásosabban, kevesebb vérrel és csinnadrattával más filmek számomra hatásosabban bemutatták: BONNIE ÉS CLYDE, SIVÁR VIDÉK, HÁLÓZAT, KIKA stb.

előzmény: Rituska (#3)

2008-05-08 11:33:48 Angel (2007) field sr. (3) #3

„Az élet egy kész regény.” „Az ember maga írja saját élete történetét.” Ilyen, és ehhez hasonló közhelyes bölcsességek jutnak eszébe az embernek Francois Ozon filmjéről, mely a viktoriánus kor Angliájába repít vissza, és egy középszerű írónő élettörténetét mutatja be, amely éppoly giccses, mint azok a könyvek, melyeket ír. Persze, ha meggondoljuk, maga az Élet is egy nagy giccs, hiszen lényegében csak olyan melodramatikus alkotóelemekből áll, mint gyűlölet, szeretet, szerelem, szenvedély, születés és halál. Ozon filmjének túlcsorduló szépségű vizuális világa pontosan szolgálja az alkotói szándékot, és én azt hiszem, az ordítóan bluescreenes háttérvetítések sem az alkotói ügyetlenség jelei, hanem annak érzékeltetése, mennyire művi fantáziavilágban él a hősnő. Angel történetébe persze sok mindent bele lehet látni, akár az Andy Warhol-féle 10 perces sztárocskák karriertörténetének allegóriáját is. Én továbbmegyek: még rendezői önvallomásként is tudom értelmezni ezt a filmet, hiszen tulajdonképpen eddigi (általam látott) elegyes műfajú filmjeivel maga Ozon se nagyon csinált mást, mint megvakargatta a felszínt, s inkább csak sejtette a mélységeket, de soha nem szállt alá. Az ANGEL-ből pont az a zavaró és nyugtalanító kétértelműség hiányzik, ami a SWIMMING POOL-t vagy A HOMOK ALATT-ot ha nem is a nagy, de mindenesetre a talányos filmek közé emelte. Az ANGEL azonban csupán egy szépen megvalósított lektűr, se több, se kevesebb, tanulságai is csak ezen a szinten és mélységben vannak. Színészei közül Romola Garai meglehetősen modoros főleg az elején és a végén, a közepén mintha megtalálná a megfelelő stílust, de aztán újra elveszíti. Sam Neill épp olyan, mint máskor: semmi rendkívülit nem látunk tőle, de teljesen a helyén van. Charlotte Rampling, Ozon fétisszínésznője most csak mellékszereplő: néhány perces jelenetében azonban többet nyújt, mint Garai a film egészében. Ramplingnak vannak titkai, egy-egy félmosolyával, tekintetével többet sejtet magáról, mint amennyit Angel feltár magából. Nem kizárt, hogy a Hermionéról forgatott film mélyebb és tartalmasabb lett volna, az agyat is jobban igénybe vette volna, mint az ANGEL, ami alapvetően csak a szemnek szól.

Most látom, Dolp lett az előbb szegény Dolphból...

Miért nincs ezen a listán MARK DACASCOS? Én őt bírom a legjobban. És persze nagy rajongója vagyok Dolp Lundgrennek is, de inkább korai filmjeinek. Egy Seagal-, Van Damme-féle karriert ő is befuthatott volna, nem is értem, miért nem jött össze neki.

2008-05-04 09:14:05 Katyń (2007) field sr. (?) #9

„Azért láttam már jobb filmeket is ebben a témában.”

Milyen Katynról szóló filmek vannak még ezen kívül? A SWEET MOVIE-ban ugyan vannak eredeti híradófelvételek a katyni áldozatok exhumálásáról, de én magáról a témáról hirtelen nem tudnék más filmet mondani.

Az általam látottak közül:

A LEGMŰVÉSZIESKEDŐBB: Utolsó tangó Párizsban
A LEGROSSZABB: Passió
A LEGMEGDÖBBENTŐBB: Salo
A LEGVESZÉLYESEBB: Az akarat diadala
A LEGCINIKUSABB: Született gyilkosok
A LEGVICCESEBB: Brian élete
A LEGHOSSZABB: A szarvasvadász
A LEGGUSZTUSTALANABB: Cannibal Holocaust
A LEGSZEMÉLYESEBB: Érzékek birodalma
A LEGINKÁBB ALULÉRTÉKELT: Caligula
A LEGÖNCÉLÚBB: Rózsaszín flamingók
A LEGUNALMASABB: Krisztus utolsó megkísértése

Hát ez a Deodato nem az én emberem! Ez a film csak annyiban különbözik szerintem a CANNIBAL HOLOCAUST-tól, hogy nem olyan cinikus és gusztustalan, viszont elég unalmas, ami egy horrorfilm esetében nem a legjobb ajánlólevél...

Miért is ne? Hiszen végül is csak narancslekvárt ettek csokikrémmel mixelve... :))

előzmény: deviant (#6)

2008-04-11 10:53:10 [Filmet keresek] field sr. #332

Ez szerintem Greydon Clark WITHOUT WARNING (1980)
című filmje.

http://www.imdb.com/title/tt0081764/

előzmény: R2d2 (#327)

2008-04-11 08:20:35 Poseidon (2006) field sr. (3) #10

Én biztosan nem élnék túl egy hajókatasztrófát, mert a főszereplőkkel ellentétben néhány percig még azt se tudnám, milyen irányból kell nézni a hajó szerkezetét ábrázoló rajzot, miközben hőseink első ránézésre vágják, hogy aktuális helyzetükhöz képest mi merre van és hogyan lehet oda eljutni. (Emlékszünk még, hogy az elején még azért vittek magukkal egy pincért, hogy az utat mutassa nekik?) A szituációk kiszámíthatóak és kevéssé hitelesek, a szereposztást pedig a MÁR NEM sztárok és a MÉG NEM sztárok alkotják, az alakítások is ennek megfelelőek. A film nézhető, hiszen az embert végtére is elszórakoztatja az amatőrség ilyetén megnyilvánulása. A DAS BOOT után azt hinné az ember, Petersen otthon van a „vizes” filmekben, de a POSEIDON láttán erről kételyeim támadtak. „Wolfgang hülyét csinált magából Hollywoodban” – olvastam régebben egy rendezőkolléga – a neve most nem ugrik be – nyilatkozatát Petersenről, és ezt az állítást a kínosan rossz VÍRUS és AZ ELNÖK KÜLÖNGÉPE mellett a POSEIDON támasztja alá a legjobban.

Micsoda marhaság! Ordít az egész filmről, hogy a legfőbb célja leginkább az lehetett, hogy a három főszereplőt különböző frizurákkal, szexis cuccokban és kihívó helyzetekben tekintsük meg. Ez akár még dicséretes szándék is lehetett volna, no de egyrészt a három grácia sem mint nő, sem mint színésznő nem tett rám különösebben mély benyomást, a szinkron meg az egészre rátett még egy lapáttal. No meg az is igaz, hogy én abszolút régimódi vagyok, és nem szeretem az olyan filmeket, melyekben a nők mindenáron tökösebbek akarnak lenni a pasiknál.

2008-04-08 12:28:46 Into the Wild (2007) / Út a vadonba field sr. (3) #7

Az ÚT A VADONBA rendezője, Sean Penn sajnos nem mer olyan bátor lenni, mint filmjének hőse, és nem mer szakítani bizonyos bevált filmkészítési hagyományokkal. Mintha nem bízna a közönség felfogóképességében és agyában – talán igaza is van, figyelembe véve, hogy a hollywoodi filmek jelentős része az utóbbi években mennyire leszoktatta a nézőket a gondolkodásról –, az eseménysorral párhuzamosan folyamatos narrációval (őszintén szólva én ezt egy ideje már elég elcsépelt filmes megoldásnak tartom) és emlékképekkel magyarázza is a vállalkozó kedvű ifjú motivációit. Így a nézőt megfosztja attól az élménytől, hogy ahogyan a főhős felfedezi a természet szépségét és hatalmát, úgy fedezzük fel mi is a film mélységeit, a szereplők belső titkait. A képi-narratív mankók azonban a film javában puszta szemlélődővé fokozzák le a nézőt, akinek jószerivel nincsen semmi dolga, mint gyönyörködni a csodás tájakban, mert minden egyebet megmagyaráznak neki. Ily módon viszont jómagam a főszereplővel is csak szimpatizálni tudtam, de azonosulni nem, ezért a két és fél óra játékidő itt-ott hosszúnak tűnt. Pedig jobban lehetett volna bízni szituációban, színészekben (és nézőkben): ennek jó példája az idős Roy és a Alexander jelenetei. Itt nincs narráció, viszont vannak szépen megoldott pillanatok, hiteles alakítások, amik szavak nélkül is közvetítik azt, amit addig a szánkba rágtak. Jobban örültem volna annak is, ha Penn megelégszik azzal, hogy Alexander Supertramp filmjét csinálja meg, de sajnos mindenáron ragaszkodott a családi dráma ábrázolásához is. (Meglehet, csak így kapta meg az igazi családtagok beleegyezését.) Sajnos e motívummal nagyon „amerikai” lett a film: a tragikus végkifejlet ellenére sem marad el a nagy összeborulás, az amerikai filmek egyik központi tabuja, a család szentsége lényegében most sem törik meg. Számomra viszont érdekesebb lett volna a fiú és a vadon kapcsolatának elmélyültebb ábrázolása, annak a paradoxonnak a kidomborítása, hogy a főhőst végül az az erő győzi le, amit merészen (és naivan) meghódítani akart. Sean Penn alkotása számomra nem több, mint egy szépen elkészített film egy rokonszenves különcről, aki a „Vége” feliratig se tudott igazán közel kerülni hozzám. Talán azért is, mert a sok családi sorscsapás ellenére olyan zavaróan tökéletes volt: például bár irtózott a víztől, elsőre olyan profi vadevezést hajt végre védősisak nélkül, mint a mesékben. No de azokból én már kinőttem.

2008-04-05 14:41:17 Casino Royale (2006) field sr. (4) #84

Nekem tetszett, a kedvenc Bondjaim közé tartozik. Csak két dologgal kapcsolatban van kifogásom:

1.A főcímdal. Filmről filmre egyre rosszabbak. Azt hittem, Madonnáénál (DIE ANOTHER DAY) már csak jobb jöhet, de nem így lett. Az utolsó igazán jó szám Tina Turneré volt a GOLDENEYE-ban. Szerintem.

2. Egy Bond esetében nekem nem alapkövetelmény, hogy jóképű legyen, egy Bond-lány esetében viszont elvárnám, hogy szép legyen. No, Eva Green a szépségről alkotott minimális elképzeléseimnek sem felelt meg. Kár, pedig a sorozat korábbi francia színésznőivel (Corinne Clery, Carole Bouquet, Sophie Marceau) eddig ilyen problémáim nem voltak, a legszebbek közé tartoztak. Egy cseppet sem bánom, hogy a felreppent pletykákkal ellentétben mégsem tér vissza a legújabb Bond-filmben.

Igen, ismét teljes a nézetazonosság. :)

előzmény: nony_15 (#7)

A NAPFIVÉR, HOLDNŐVÉR című film szereposztásában hibásak a nevek.

Clare = Klára

(Szentek nevét magyar átírásban használjuk. Ő Assisi Szent Klára.)

III. pápa helyett: III. Ince pápa

A név kimaradt!

bozonytalanná = bizonytalanná

A film végének megértéséhez ismerni kell a történelmi körülményeket. Az egyház és III. Ince pápa akkor igen kritikus helyzetben volt politikailag is, és más szempontból is. Egyrészt a IV. keresztes háború, másrészt az európai uralkodókkal való bozonytalanná vált kapcsolat ingatta meg z egyház addig stabil helyzetét. Másrészt a fényűzés, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az egyház már eltávolodott a krisztusi szegénység eszméjétől, ami számos „eretnek” mozgalmat eredményezett. Ferenc és a ferences mozgalom kapóra jött a pápának ahhoz, hogy az egyházban való hitet ismét megerősítsék a nép körében. Ráadásul Ferenc politikailag nem volt veszélyes, hiszen a korabeli egyházellenes mozgalmakkal szemben nem hirdetett eretnek tanokat, nem vonta kétségbe az egyház és a pápa vezető szerepét. Persze a valóságban nem volt azonnal nagy összeborulás (ahogy a film sok szempontból idealizál és egyszerűsít), de nem tért el jobban a tényektől, mint ahogyan a történelmi filmek szoktak. Tetszett, hogy Zefirelli az időközben elbukott diákmozgalmakra is utólag reflektált ezzel a filmjével: nem véletlen, hogy a gyönyörű dalok többségét éppen Donovan énekelte. Zeffirelli számos későbbi filmje (A BAJNOK, VÉGTELEN SZERELEM) giccsgyanús, a NAPFIVÉR, HOLDNŐVÉR azonban egy igényesen elkészített, szép film.

„A valódi Ferenc minden kor embere számára kellemetlen meglepetés. Az a Ferenc, akit bárki szívesen vállal, aki békére és a teremtés szépségeinek csodálatára buzdít ugyanaz a Ferenc, aki megkérdőjelezi a sajátjához hasonlóan a mi korunkat is, hiszen szavaival és életével legnyugtalanítóbb bűneink ellenpéldáját állítja.
Egy hitét vesztett korban, amikor Isten említése kínos lehet, de legalább is szigorúan vett magánügy, mit kezdjünk egy mélyen hívő Ferenccel, akit mámoros istenimádata vezérelt minden cselekedetében? Egy materialista világban, ahol az élet értelme és mércéje a megvásárolt árucikkeken és az élvezeteken alapszik, a mezítlábas, rongyos ruhájú Ferenc egyszerűségre és szegénységre szólít fel bennünket. A zabolátlan individualizmusban elmerülő kultúrák számára, melyekben visszariadunk minden önmagunkon túlmutató dologtól, Ferenc azt mondja, hogy életünkről lemondva, teljességgel adjuk át magunkat egy önmagunknál hatalmasabb erőnek.” (Mark Galli)

előzmény: nony_15 (#3)

2008-04-02 08:01:54 [Filmet keresek] field sr. #319

Ez szerintem Just Jaeckin GWENDOLINE (1983) című filmje volt.

előzmény: ichi (#318)

OFF:

Az ELFÚJTA A NŐ-t kéred??!!

Erlend Loe könyvének filmváltozatát? A csókától egyébként pont ez a könyv nem jelent meg magyarul (ha jól tudom), néhány másik regénye viszont igen, sőt mostanság jön ki egy újabb, DOPPLER, AZ UTAK KIRÁLYA címmel.

előzmény: emőke (#1855)

Nem mintha fontos lenne, de velem miért nem értesz egyet? Ugyanannyira értékelte a filmet, mint Te... :))

előzmény: nony_15 (#4)

Nem sok reményt fűztem ehhez a filmhez, hiszen Rob Reiner nálam a tisztes hollywoodi középszert képviseli, a szeplős néger meg sosem tartozott a nagy kedvenceim közé. A végeredmény azonban mégis kellemes meglepetés volt: nem nagy film még a maga műfajában sem, viszont jómagam szívesen néztem. Pedig már az indításból sejthető volt, hogy a történetnek a hétköznapi realitásokhoz (pláne a magyar realitásokhoz!) lesz a legkevesebb köze, a két főszereplő vállain nyugszik majd az egész film terhe. Nicholson a tőle megszokott zsémbes, de alapvetően mégis érző szívű (pénzes) karaktert hozza, á la LESZ EZ MÉG ÍGY SE, Freeman pedig a jóságos és bölcs néger kisember tőle ugyancsak megszokott figuráját. A kettő együtt azonban működik: egyikőjük se itt nyújtja élete legjobbját, viszont egy kellemes másfél órát azért szereznek az embernek. A BAKANCSLISTA az effajta filmektől elvárható tanulságos közhelyeket hozza, miszerint a családi boldogságnál nincs szebb, a barátság még idős korban is értékes dolog, a pénz pedig csak-ideig óráig boldogít. Lehet, szigorúbbnak kéne lennem ezzel a filmmel, de mivel előtte két szupermarhaságnak ígérkező, trendi új film előzetesét láttam (a VASEMBER meg valami blődli Angelina Jolie-val), A BAKANCSLISTA határozottan üditően hatott rám. Nem éreztem azt, hogy a rákos főszereplők miatt Reinernek az lett volna a kutyakötelessége, hogy a haldoklók testi-szellemi leépülését mutassa be, nagy, drámai jelenetekben: ezt már annyian megcsinálták előtte. Nekem most tetszett, hogy a könnyebbik végét fogta meg a dolognak, még akkor is, ha a végeredmény súlytalanabb lett, mint amilyen ezzel a hozzáállással is lehetett volna. Ha már hollywoodi gagyi, akkor már inkább az ilyesmi, mint az üres és céltalan látványfilmek, ahol nincs miről beszélni, legfeljebb arról, hogy ezt vagy azt jól csinálták-e meg a trükkmesterek vagy sem. A BAKANCSLISTÁ-ban mégiscsak SZÍNÉSZEK vannak, és van valami szívbemarkoló, amikor az ember a meghízott, megöregedett, kicsit önmaga paródiájává vált Jack Nicholsont nézi, és eszébe jutnak azok a híres filmjei, melyekben fiatal és energikus volt. Hát hiába, az öregség a legnagyobb színészeket is eléri, az elmúlás gondolatával előbb-utóbb szembe kell nézni. Nicholson, a magánember bakancslistáján valószínűleg kevés tétel szerepelne, de vajon mi minden kerülhetne a néző listájára, és mekkora eséllyel tudná azokat megvalósítani? Ugyanis félek, a hazai kórházakban nem csak a borsóleves ehetetlen, akadnak egyéb problémák is...

James Gray két szék között a padlóra esett. Általam látott korábbi filmje, A BŰN ÁLLOMÁSAI meg a mostani láttán úgy tűnik, a rendező másféle „bűnfilmek”-et akar forgatni, mint hollywoodi kollégái: realisztikusabbakat, életszagúbbakat. Ez a törekvése már A BŰN ÁLLOMÁSAI esetében is csak félsikert eredményezett, most pedig még annyit se. Gray ugyanis egyszerre akar drámai lenni, meg az akciófilmes igényeknek is megfelelni, aminek a vége fiaskó: AZ ÉJSZAKA URAI drámának felszínes, akciófilmnek lassú. A felütés nem rossz, de a ritmus nemhogy felpörögne, inkább lelassul, a cselekménynek nincs íve, nemhogy felfelé emelkedne az idő előrehaladtával, hanem inkább lefelé ereszkedik. No de mit várjunk egy olyan filmtől, amelyben se valódi konfliktus, se hiteles karakterek? Az ember például azt gondolta volna, nagyobb lesz az ellentét a sötét oldalon álló Phoenix és rendőr fivére, Wahlberg között. Családi dráma azonban nincs, „rabló”-ból simán pandúr lesz. Pedig a jó oldal színtelen és unalmas, még egy nyamvadt korrupt rendőr sincs sehol, itt valóban mindenki szolgál és véd. Szó se róla, az ellenfél térfele sem érdekesebb. Vadim (akit időnként Vagyimnak írnak a feliratban, egyébként olyankor írják helyesen) szimpla rosszarcú bűnöző, és ezzel a karakterábrázolás letudva, a családfő pedig nála is jelentéktelenebb: pedig egy két héttel korábbi filmben, a GYILKOS ÍGÉRETEK-ben Armin Müller-Stahl sokkal többet kihozott egy ilyen figurából. Kár azonban Gray színészeit hibáztatni, hiszen ami nincs megírva, azt nem lehet eljátszani. A lélekábrázolást és a jól felépített cselekményből eredő izgalmakat nem helyettesítik a könnyek, a műviták, a felvillanó női keblek, a hatásosan elvágott nyak vagy a szétfröccsenő agyvelő. Az már csak hab a tortán, hogy a '80-as évek végén játszódó jelenetek alá 5-10 évvel korábbi slágereket kevernek, ami arra utal, hogy igazából az alkotó sincs képben arról a korról és miliőről, amit bemutatni szeretne.

A SALO-hoz rosszul került fel az Antoniót játszó színész neve: nem Orlando Antonio, hanem Antonio Orlando. (Mindegyik áldozat a saját keresztnevén szerepel a filmben, kínzóik időnként ugyanis keresztnevükön szólítják őket. A testőrök úgyszintén saját keresztnevükön szerepelnek.

Újabb észrevételek.

Pasolini három filmjének (DEKAMERON, CANTERBURY MESÉK, AZ EZEREGYÉJSZAKA VIRÁGAI) van hivatalos, a rendező által adott összefoglaló címe is: Az Élet trilógiája (Trilogia della vita). a filmek fejléce alatt azonban csak Pasolini-trilógia elnevezés szerepel.

A FELLINI-SATYRICON című film szereposztása nyilván az IMDB-ről származik, a nevek ezért hibásak.

Encolpio = Encolpius
Ascylto = Ascyltos
Gitone = Giton

A TISZTES HONPOLGÁROK című filmben Franco Nero szerepét az IMDB Professzorként adja meg. Ez a név azonban csak gúnynév, talán egyszer hangzik el a filmben. A figura neve: Michele Belcore.

Köszi. A kentaur azonban ugyanúgy kis kezdőbetűs, mint az argonauta, mert nem tulajdonnév.

előzmény: Ivan/ (#1767)

Az előbb felküldtem néhány szereplőt a DEKAMERON c. filmhez. A gyóntatópap szerepéhez azonban rosszul adtam meg a nevet, nem Vincenzo Amato (ő Masettót) játssza, hanem Giuseppe Zigaina. A hibás adatot nem kell figyelembe venni, a szereposztás többi adata azonban helyes.

Pasolini MEDEA című filmjének szereposztásában hibásan szerepelnek a szerepek magyar elnevezései.

Centaur = kentaur
Jason = Jaszón
Kresus király = Kreón király
Medea = Médea

A görög neveket ugyanis éppúgy át kell írni magyarra, mint az orosz, a kínai vagy a japán neveket.

2008-03-19 21:41:43 [In Memoriam...] field sr. #126

OFF:
Nem veszem komolyabban az Oscar-díjat se, mint bármelyik más filmes díjat, bár nem tudom, miért lenne cikibb Minghella Oscar-díja, mint például Spielbergé? Ami meg a méltatlanul mellőzött alkotókat és filmeket illeti, arról az a véleményem, hogy utólag, évek, évtizedek távlatából könnyű okosnak lenni, amikor már van rálátás a filmekre és alkotói életművekre. Számos film és alkotói életmű átértékelődött már a hosszú évek során a későbbi alkotók és alkotások tükrében, és derült már ki, hogy az ítészek anno mellényúltak, de ilyen tévedések más díjak esetében is előfordultak, szerintem legalább olyan gyakran, mint az Oscarok esetében.
Nem muszáj Minghellát szeretni (nekem sem volt különösebben nagy kedvencem, bár semmi bajom se volt vele, a RIPLEY-filmjét például kifejezetten kedvelem), de ha már meghalt, szerintem objektívebben is közzé lehetett volna tenni a hírt. De ez csak magánvélemény, nem muszáj egyetérteni vele.

előzmény: gringo (#123)

2008-03-19 11:32:04 [In Memoriam...] field sr. #121

Nem tudom, például A TEHETSÉGES MR. RIPLEY mennyiben tartozik a giccs kategóriába. Nem értem, miért pont a halála ürügyén kell valakit így beskatulyázni, miért nem elég annyit írni róla, hogy angol filmrendező volt. Egyébként Oscar-díjas, valamelyik giccsére kapta a díjat az Akadémiától.

előzmény: gringo (#120)

2008-03-14 14:29:38 10,000 BC (2008) / I. e. 10 000 field sr. (2) #16

Úgy tűnik, Roland Emmerich 2-3 évente mindig menetrendszerűen kap néhány milliócskát egy-egy új filmre, ha van ötlete, ha nincs. Jelen filmet látván alighanem most nem volt ötlet. Az I. e. 10 000 bugyuta története egyszerre unalmas és hiteltelen, teljesen nyilvánvaló, hogy az alkotók a látvánnyal szeretnék eladni a filmet. Pedig észre kénne venniük, hogy 2008-at írunk, ma már egy hollywoodi szuperprodukció esetében is elvárás valami épkézláb cselekmény, jellemábrázolás, meg hasonlók. Ehelyett vannak utánérzések A TŰZ HÁBORÚJÁ-ból, a JURASSIC PARK-okból, az APOCALYPTO-ból, meg a CSILLAGKAPU-ból, ami még nem is lenne akkora tragédia, de a végeredmény sajnos a nézhetőség határát súrolja. Ez viszont megbocsájthatatlan.

P. S.: Kedvencem a anyasámán volt, akinek asztmás hörgését átlag 10 percenként bevágták. Ennek mulatságosságát a narrátor hamisan patetikus szövegelése sem tudta űberelni. A végső fordulat meg olyan ócska, amilyet egyetlen épeszű forgatókönyvíró se merne bevállalni. Na de aki filmzeneírás mellett áll oda szkriptet írni egy kis mellékesért...

2008-03-12 17:32:06 Sweet Movie (1974) field sr. (?) #2

Én láttam, nekem tetszett, de elég szélsőséges és nehezen befogadható film, mint mondjuk a SALO.

előzmény: Ildycon (#1)

Az értelmezés körül kibontakozó vitához a magam részéről csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy számomra túl szimplák és hosszú távon kevésbé érdekesek azok a filmek, melyek első megtekintés után oda-vissza, elölről-hátulról, lentről felfelé és vica versa tökéletesen érthetők és értelmezhetők, minden mozaik a helyén van. (Igaz, ennek ellentétét se szeretem, amikor mindent „divatosan” jól összekuszálnak az alkotók, nehogy szerencsétlen nézőnek szellentése legyen arról, hogy mit lát, legyenek inkább komplexusai, hogy biztosan hülye, ha nem érti azt a zagyvalékot, amit a Nagy Művész eléönt a filmvásznon.) A NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK első nézésre (én csak egyszer láttam) nem az a szimpla, kerek egész, mint az amerikai hamburgerfilmek, amiket minden korosztály és társadalmi réteg ért, mert igazából alig van mit érteni rajtuk, viszont épp elég kapaszkodót, képi-gondolati ötletet vonultat fel ahhoz, hogy NEKEM legyen kedvem az értelmezésével bajlódni és újra megnézni.Talán nem jó a példa, de az ELEMI ÖSZTÖN-t említhetem, amit én pont azért szeretek annyira, mert nem akar mindent megmagyarázni.

2008-03-08 11:30:11 Adams æbler (2005) / Ádám almái field sr. (4) #5

Ezt úgy mondtam, hogy számomra az ÁDÁM ALMÁI elsősorban nem vígjáték, és ugyebár az ember (jó esetben) a saját véleményét írja, és nem a másokénak próbál mindenáron megfelelni. (Az IMDB drámának is besorolja.)

A fingós-böfögős filmek számomra ízléstelenek, nem viccesek, ezért én magam nem tekintek rájuk vígjátékként, de sajnos az a tapasztalatom, hogy nagyon sokak számára az ilyesmik jelentik a humor netovábbját és az igazi vígjátékot. Persze megint hozzáteszem: SZERINTEM.

előzmény: limupei (#4)

2008-03-07 21:53:18 Adams æbler (2005) / Ádám almái field sr. (4) #3

SPOILERVESZÉLY!!!

Nem akartam faragatlan lenni, hogy megelőzzem Daemiaen kritikáját, ezért csak most írok a filmről. :) Az ÁDÁM ALMÁI-t kissé megtévesztő módon vígjátéknak aposztrofálja a Kritikus Tömeg is, pedig talán nem ez a legérdekesebb vonulata a filmnek, és aki egy amerikai típusú fingós-böfögős vígjátékra vágyik, az nagyon pofára esik. Az ÁDÁM ALMÁI szellemes szituációiban a (fekete) humor csak a felszín, a mélyben hit és cinizmus összecsapása zajlik. A neonáci Adam (Ulrich Thomsen arcjátéka – is – fergeteges!) feltett szándéka, hogy megtörje a kicsiny templom papjának, Ivannak (Mads Mikkelsen) naiv, egyenesen mulatságos, de mindenképpen optimista hitét. Hamar észre kell vennie azonban, hogy a kicsiny közösségben nem hétköznapi módon telnek a napok, és mindennapjainak társai csak látszólag átlagemberek. Adam számára a legnagyobb próbatétel igazából maga Ivan, akiről olykor maga a néző sem tudja, hogy vajon végtelenül naiv-e csupán, avagy valójában cinikusabb, mint maga Adam? Hiszen normális ésszel fel nem fogható, hogyan kérdezheti meg valaki teljesen természetes hangon a XX. század talán leghírhedtebb személyiségének portréja előtt, hogy vajon Adam apját ábrázolja-e a kép? Adam kezdetben megszokott fegyverét, az erőszakot használja, hogy fölénybe kerüljön kettőjük szellemi párbajában, ám rá kell jönnie arra, hogy ezzel itt semmit nem ér el. Ivanról leperegnek az ütlegek, a pakisztáni Khalid pedig bizonyos értelemben erőszakosabb, mint maga Adam. Főszereplőnk tehát nem tehet egyebet, mint gondolkodni (és olvasni) kezd. Vele együtt a néző is felismerheti, hogy a világ igazából olyan, amilyennek látni szeretnénk, és ha nem veszítjük el optimizmusunkat az Életet, a többi embert illetően, akkor akár csodák is történhetnek. Mint például az, hogy hősünk a film végén „utódai” számára már maga indítja el a magnóban azt a szentimentális Bee Gees-slágert (How Deep Is Your Love), amelyet addig sose bírt végighallgatni...

Különleges, sőt itt-ott morbid film az ÁDÁM ALMÁI, de mindenképpen unikum a moziműsorban. Most pedig megyek, és csipegetek abból a kekszből, amit Sarah is annyira szeret... :))

2008-02-29 13:00:49 Se, jie (2007) / Ellenséges vágyak field sr. (4) #18

Teljesen egyetértek. Részerényei mindkettőnek vannak, de az összkép egyik esetben sem volt meggyőző számomra.

előzmény: Ivan/ (#15)

2008-02-29 12:36:11 Se, jie (2007) / Ellenséges vágyak field sr. (4) #14

Ki tudja, lehet, hogy a mostani film esetében egy producer's cut talán jobb lett volna, ámbár engem a Brokeback Mountain se győzött meg igazán...

előzmény: limupei (#13)

2008-02-29 12:29:46 Se, jie (2007) / Ellenséges vágyak field sr. (4) #12

Lehet, hogy elkapta, csak a végső változatba nem tették be. :)) Én például emlékszem a bemutatót megelőző paparazzi fotókra, melyeken néhai Heath Ledger látható csupaszon és szemből, amint éppen nekifut a víznek. Szóval lehet még valamikor a Brokibackből director's cut.. :))

előzmény: Daemiaen (#9)

2008-02-29 11:04:20 Se, jie (2007) / Ellenséges vágyak field sr. (4) #8

Javítom saját magam: az ominózus tanyai gyilkosság a SZAKADT FÜGGÖNY című Hitchcock-filmben látható.

2008-02-29 08:45:06 Se, jie (2007) / Ellenséges vágyak field sr. (4) #7

Látszatra semmi közös nincs Lee előző filmje, a TÚL A BARÁTSÁGON és a mostani között. Pedig tulajdonképpen mindkettő a ki nem mondott érzelmekről szól egy titkos kapcsolat keretein belül. Ang Lee rosszul gazdálkodik a filmidő két és fél órájával. Fontosnak tűnő motívumokat elnagyol vagy csak jelez, miközben kevésbé lényeges dolgok (például a hölgyek mandzsongozása) túlzottnak mondható terjedelemben kerültek a vászonra. Meglehet, az ELLENSÉGES VÁGYAK ugyanolyan film a kínaiaknak (belőlük van a legtöbb potenciális mozinéző!), mint például nekünk az 1950-es évekről szólóak, vagyis bizonyos dolgok evidensek számukra, nem kell kimondani őket. Az európai néző azonban ezzel nem így van: nekem például kicsit gyorsnak és motiválatlannak tűnt, ahogy a hősnő előbb egy hazafias színjátszó körbe, majd összeesküvők közé kerül. Sejtjük, hogy a hazafias lelkesedéssel egyenértékű (sőt talán fontosabb) motiváció számára az a vonzalom, amit a csoport lánglelkű szószólója iránt érez, ám Lee elnagyolja (kiaknázatlanul hagyja) az ebből fakadó drámai lehetőségeket, nevezetesen, hogy lényegében egy be nem teljesülő szerelem érdekében a hősnő mással (másokkal) vállalja a testiséget. Yee úrról sokszor halljuk, hogy milyen kegyetlen, mennyire megszolgálta a halált, de a szavakon kívül a film ezt semmivel nem támasztja alá. Értem én itt a szándékot, hogy valamiféle a „szörnyeteg is ember” célzattal akarták volna bemutatni a férfit, de olykor egyenesen az az érzése az embernek, hogy hamarosan ki fog derülni, miszerint hőseink félreismerik ezt a jámbornak tűnő Yee urat, akinek (látható) kegyetlensége a filmben csupán odáig terjed ki, hogy az első együttlét során durván leszaggatja a hősnőről a ruhát és hátulról hatol belé. (A Yee szerepét játszó Tony Leung lazán übereli ezzel a filmjével névrokona szexakrobatikáját A SZERETŐ című filmben.) Nem domborodik ki kellőképpen a szerelem kontra árulás drámája sem se Yee úr és a hősnő, sem a hősnő és összeesküvő társai viszonylatában. Nem értjük, hogy a hősnő érzelmei pontosan miért is változnak meg alapvetően Yee úr iránt, és egyéb magyarázat híján csak a férfi különleges szexuális teljesítményére gyanakszunk, ami kétségtelenül hihető érv, de egy politikai drámában talán nem elég. Az operatőri munka míves, az egész filmnek van hangulata, mégis az az ember érzése, hogy az igényes részletek nem állnak össze egésszé. A cím keltette nézői elvárások (pl. parázsló gyűlőlet, heves és tomboló szenvedélyek stb.) helyett inkább valami furcsa melankólia uralja az egész filmet: látjuk, mi történik a testek között, pedig talán most is érdekesebb (és fontosabb) lenne annak érzékeltetése, ami a lelkekben zajlik. A szeretkezési jelenetek inkább birkózásoknak tűnnek, mint gyengéd együttléteknek, de ez kivételesen a film javára írható, mert szimbolikusan értelmezhető a két szereplő valós viszonyát illetően. Érdemes megemlékezni még a gyilkossági jelenetről is, amely (bármilyen furcsán hangzik is) Hitchcock TOPÁZ című filmjének tanyai gyilkossági jelenetével állítható párhuzamba: mindkettő azt mutatja be nagyon hatásosan, hogy valójában milyen nehéz megölni egy embert, még ha meg is van hozzá a kellő motiváció. (Értékelésemben a 3-as és a 4-es között ingadoztam, és azért döntöttem végül a 4-es mellett, mert azt sejdítem, hogy a többség inkább lefelé fog kerekíteni, pedig nem rossz ez a film. „Csak” lehetne jobb is.)

No, most vettem észre ezt a topikot a legfrissebbek között. Igazán nem akarok gonoszkodni, de első nekifutásra nekem mindjárt maga a cím is borzasztó: videóklippek. (Helyesen: videoklipek. Összetételben a „video-” előtag utolsó magánhangzója rövid: videokazetta, videotéka, videomagnó, videodiszkó, videotelefon stb.) Csak azért írom meg, mert ez a videóklipp(ek) sajnos egy nagyon elterjedt és nagyon helytelen forma.

OFF: Lehet, hogy félreérted. Nálam a nézhetetlen többnyire tényleg azt jelenti, hogy nem tudom végignézni. Valószínűleg Te inkább arra gyanakszol, hogy meg se próbáltam, és itt van a félreértés. A szubjektivitás csak Pierrot miatt jött be a képbe: nélküle eszembe se jutott volna, hogy Godard-t az elsők között értékeljem. (A KIFULLADÁSIG direkt maradt ki: az kivételesen jó film.) Egyébként eddigi értékeléseim többsége szintén rendezői, színészi életművek alapján történt: Stone, Spielberg, Pasolini, Brass, Borowczyk, Dunaway, Van Damme, Willis, Stallone, Schwarzi. Meg Godard. :) Ha időm engedi, jönnek mások is.

Végre még valaki, aki szerint egyáltalán nem eredeti történet az, amit látunk, és nem ettől, hanem a megvalósítástól jó a film!

előzmény: Daemiaen (#34)

OFF: Bocs, de ha egyszer valóban nézhetetlennek tartom a filmjeit, miért ne értékeljem őket így? Mint mondtam, valóban ki nem állhatom Godard-t, és toronymagasból teszek rá, hogy a sznobok mit gondolnak a filmjeiről.

előzmény: Olórin (#22)

OFF: ez egy gyerekes megnyilvánulás volt a részemről, eltúlzott reakció egy Godard-rajongó fórumtárs értékeléseire, aki számomra érthetetlen módon ad nézhetetlent számos olyan alkotásra, amely talán tényleg nem remekmű, de semmiképpen nem nézhetetlen kategória. Annyi valóságtartalma van az értékelésemnek, hogy tényleg nem szeretem Godard-t, néhány filmjét valóban nem tudtam végignézni, de amit igen, azok se tetszettek különösebben.

2008-02-24 22:47:32 Michael Clayton (2007) field sr. (2) #5

A NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK után íme, egy másik film, aminek elég elcsépelt a sztorija, viszont Coenék remekművével szemben a megvalósítás minden, csak nem elementáris. Értékelem, persze, hogy Tony Gilroy nem egy átlagos thrillert akart csinálni, hanem egy nagyon emberközpontú történetettel akart előrukkolni, éppen ezért nagy meglepetés, hogy az egész mű steril, és egyáltalán nem érinti meg az embert. (Engem legalábbis hidegen hagyott az egész.) Motivációk nélkül ugyanis egyetlen történet sem tud meglétezni, márpedig én egyik szereplő sorsába, életébe se tudtam beleképzelni magam, mert érzelmi érintettség híján fogalmam nem volt arról, hogy engem, az átlag magyar nézőt miért érdekeljen ez az egész. Fogalmam sem volt arról, hogy az Anna nevű hölgyet és számos sorstársát pontosan miféle sérelem érte a gonosz mamutcég részéről, éppen ezért hidegen hagyott a mű gerincét képviselő per minden fordulata. Nem igazán tudtam azonosulni a címszereplővel sem, akinek ugyan a zavaros történet szerint mindenféle magánéleti és egzisztenciális problémái voltak, csak éppen ezek is túl személytelenek voltak: engem egyszerűen hidegen hagyott a figura, semmi nem késztetett arra, hogy a sorsával foglalkozzam. Talán a Tilda Swinton játszotta figura volt a legkidolgozottabb, ott érezte meg az ember a drámát, amit a pozíció és a vele együttjáró embertelen döntések okoznak a figura lelkében. Sajnos azonban itt is inkább csak jelezve volt a téma, nem pedig kibontva. A MICHAEL CLAYTON-ról szóló, általam olvasott pozitív kritikák főleg a színészi játékot méltatták: az kétségtelenül korrekt, ám nem annyira elsöprő, hogy a cselekmény kidolgozatlanságát, elnagyoltságát feledtetni tudja. A MICHAEL CLAYTON egy „emberközeli” thriller, amely azonban a nézőt nem engedi közel a szereplőkhöz, és a filmet a nézőkhöz. Rejtély, hogy az amerikai kritika mit hozsannázik e film kapcsán.

A NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK történetét, szereplőit és helyszíneit a legnagyobb jóindulattal sem lehetne eredetinek nevezni. Coenék mégis képesek a sablonokból egy eredeti, első perctől az utolsóig izgalmas és egyéni filmet alkotni. Az első néhány percben megfogja a nézőt a film atmoszférája: a nagyszerű színészek nem játsszák, hanem valóban élik a szerepeiket, eggyé válnak a megformált figurákkal. Muszáj elsőként Javier Bardemet említeni, aki egy bátran filmtörténetinek mondható sorozatgyilkost játszik, utolérhetetlenül. Nincs igazság, és az Amerikai Akadémia is bekaphatja, ha nem ő fogja kapni idén az Oscart, ahogyan a díj magának a filmnek is kijár. (És persze a többi szereplő sem akárki: Tommy Lee Jones-tól persze nem újdonság, hogy kiváló, sokkal inkább meglepetés ez Josh Brolintól, akit én eddig a középszerű színészek között jegyeztem. És Woody Harrelson is megteszi a magáét rövid szerepében, hogy csak a legfontosabb szereplőket említsem.) Csak azért nem mondom, hogy a vége zseniális, mert tulajdonképpen az egész film az. A NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK nem mindenkinek való film (főleg azoknak nem ajánlott, akik a sablonos sztorihoz kizárólag a sablonos megoldásokat tartanák elfogadhatónak), de aki ráérez a hangulatára, alighanem tartósan megkedveli, és szeretné még újralátni. Mondanám, hogy „tarantinós” alkotás, de szerintem simán lekörözi az erősen túlértékelt direktor bármelyik rendezését.

Ritka film- és zenetörténeti élmény Johnny Deppet Koós János egykori szerepében látni. E musical ugyanis jó pár éve NYAKFELMETSZŐ címmel nálunk is megért pár előadást a bohém magyar trubadúrral a címszerepben, de a közönség nem tolongott az előadásra. Tömeg tegnap sem volt a filmváltozat előadásán, ami tulajdonképpen teljesen érthető. Egy tipikus Tim Burton-filmet látunk: aki szereti a rendező sajátos képi világát, az most is megkapja, amire számít, de semmi többet, semmi újat, és főleg semmi igazán érdekeset. A SWEENEY TODD egy kiszámítható bosszúhistória, ami zeneileg lehet, hogy kiváló, nekem mégis végig az volt az érzésem, hogy a szereplők ugyanazt az egy dalt éneklik majd' 2 órán keresztül, különféle duettek formájában. Micsoda meglepetés Johnny Deppet, Helena Bonham Cartert vagy Alan Rickmant énekelni hallani! Illetve csak lehetne meglepetés, mert aktorjaink sajnos nem igazán jeleskednek az éneklésben. Az én ízlésemnek vérből is sok van, megjegyezhető „sláger”-ből viszont semmi: marad a kidolgozott, „darkos-képregényes” képi világ, ami tagadhatatlanul hangulatos, de nem feledteti a vetítési idő terjengősségét. Tim Burton jól elvan a maga világában, téma is mindig adódik, amit a saját arculatára szabhat, némi megújulás azonban most már nem ártana.

2008-02-14 12:49:33 [DVD topic] field sr. #341

Ahogyan Daemiaen kolléga 324-es válaszát olvasom, amúgyis csak a két forgalmazó óhajtja árusítani. Mondjuk engem annyira nem hoz lázba ez a megjelenés, pedig kíváncsi lennék arra, hogy a Zenebarlang betartja-e a nyitvatartási idejét. Régebben ugyanis többször próbálkoztam azzal, hogy 11-re odamentem, de 15-20 percnyi várakozás után el kellett mennem, mert senki nem jött az üzletet kinyitni.

előzmény: Ivan/ (#340)

2008-02-13 07:56:58 Rambo (2008) / John Rambo field sr. (3) #84

Ami Al Pacinót illeti, teljesen egyetértek veled: nagyon modoros az utóbbi jó néhány évben. De ez sajnos más, hasonló kaliberű színészre is igaz, és a hiba nem is igazán bennük, hanem a rendezőikben, a producerekben stb. van: nem kéne hagyni, hogy egy-egy sztár a produkció fejére nőjjön, uralja a filmet a többi szereplő (és a történet) rovására, vagy öncélúan brillírozon. Egy film akkor igazán jó (szerintem), ha nemcsak a főszereplő 1-2 sztár, hanem minden és mindenki a helyén van, magyartalanul: „ki van találva”.

előzmény: goromba (#83)

Egyébként sem vagyok nagy véleménnyel Oliver Stone-ról, de ez a filmje olyan szinten szar, hogy egy negatív toplistán nálam biztosan dobogós lenne. Unalmas, túlrendezett, elművészieskedett, jobb sorsra (Anthony Hopkins) vagy arra sem érdemes (Angelina Jolie) színészek kínlódnak benne. Annyiban komolyabb Koltay Gábor történelmi filmjeinél, hogy szemmel láthatóan több pénzből készült. Aki Nagy Sándorról valóban meg akar tudni valamit, inkább a szakirodalomban mélyedjen el legalább arra a néhány órára, amit ez a fércmű venne el az életéből. 10/0

Mike Nichols filmje lényegesen jobb annál, mint amire a két, általam nem nagyon kedvelt főszereplő alapján számítottam, de végső soron alatta marad a lehetőségeinek. A történet dióhéjban annyi, hogy Charlie Wilson (Tom Hanks) kongresszusi képviselő (Texas, II. választókerület) imponálni szeretne antikommunista barátnőjének (Julia Roberts, aki egy jelenetben mellesleg sztárimázsa érdekében nekivetkőzik, hogy lássuk, még mindig jó formában van), ezért megoldja az afganisztáni válságot, és mellesleg hozzájárul a Szovjetunió összeomlásához. A 4 évtizeddel ezelőtt erőteljes alkotásokkal (DIPLOMA ELŐTT, NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL, A 22-ES CSAPDÁJA, A DELFIN NAPJA) startolt Mike Nichols oly régen rendezett már egy valamirevaló filmet, hogy lelkes kritikusai kissé túllihegik ezt a mostanit. Szó nincs itt A 22-ES CSAPDÁJA-féle gyilkos szatíráról: Nichols inkább csak csipkelődik, és bár egy-egy jól sikerült szituációval, verbális poénnal a laikusok számára felvázolja, mi folyik a színfalak mögött, valójában tényleg csak vázlatot készít, az igazi mélységekig nem jut el: a fentebb ecsetelt cselekményismertető kétségtelenül vicces, de ennél azért nyilván bonyolultabb a dolog. A dramaturgiai hiányosságokat nem pótolják a poénok, melyek közül a legjobbakat az előzetes egyébként is már elpuffogtatta. Ami marad, az egy nézhető film, ami tényleg üde színfolt az idióta tinivígjátékok, Rob Schneider és társai ökörködései közepette, de egyébként semmi (film)világrengető. Sőt inkább az a kínos érzésünk támad, mintha Nichols minden csipkelődése ellenére inkább rehabilitálni szeretné az amerikai kormányzatot, amikor a kínos iraki szerepvállalás mélypontján a dicsőségesebb (és sikeresebb) Afganisztán-témát veszi elő. (Ahogyan például Spielberg MÜNCHEN filmjében is az volt a legidegesítőbb, hogy a rendező „spontán” épp akkor állt elő ezzel a témával, amikor Izrael nemzetközi megítélése a mélyponton volt, és a közönség manipulálásától sem riadt vissza a hamis flashbackekkel.) Mert lehet, hogy kokainoznak és kurváznak a képviselők, de azért tették a dolgukat, amikor kellett. Szerencsére ez inkább csak sejthető, semmint erősen kidomborodó vonulata a filmnek, amelyből főleg Philip Seymour Hoffman élvezetes epizódalakítását muszáj még kiemelni.

Ivan/: Ehhez képest A NÉGY TESTŐR-nél még mindig hibás az infó. A szerep neve pontosan: Ausztriai Anna, Franciaország királynéja.

előzmény: Ivan/ (#1606)

A THE MANSON FAMILY c. filmben Sage Stallone csak a hangja volt Jay Sebringnek. A szerepet valójában Samuel Turcotte játszotta. Az IMDB mindkettőjüket feltünteti Sebring megformálójaként, de ez az infójuk hibás, Turcotte látható a filmben.

A NÉGY TESTŐR, AVAGY A MILADY BOSSZÚJA című filmnél hibásan szerepel Geraldine Chaplin szerepe: Anna, Ausztria királynéja. A figura ugyanis valójában Franciaország királynéja mint XIII. Lajos felesége, és a neve helyesen: Ausztriai Anna.

2008-02-03 09:14:59 Rambo (2008) / John Rambo field sr. (3) #63

„Deep in the Jungle / Fighting for Justice and Freedom / No One Can Beat Him / That Human Fighting Machine...” – énekelte a RAMBO 2 idején egy bizonyos L-VIRA nevű diszkócica. Az acélos tekintetű filmhőshöz méltón kevés szövegű dal akár a 2008-as Rambóról is szólhatna: gyakorlatilag semmi sem változott. Amikor oly sok bukta után Sylvester Stallone nem várt kritikai és közönségsikert aratott Rocky figurájának feltámasztásával, a sztár rögtön beígérte az új Rambót. Hülye ez a pasi – gondoltam magamban –, hogy frissen visszaszerzett renoméját rögtön eljátssza pályafutása (és a filmtörténet) egyik legcikisebb figurájának felidézésével. Nos, ami a JOHN RAMBO legnagyobb meglepetése, hogy a 62 éves, jóllakott napközisre emlékeztető, agyonbotoxolt arcú sztár nem nevetséges Rambo szerepében, ellentétben a széria második, de főleg harmadik részével. Amit megállapíthatunk, hogy Stallone 2008-ban sem rosszabb (de nem is jobb) színész, mint bő 20 éve volt: mindenki vérmérséklete szerint döntse el, hogy dicséret-e ez vagy sem. Amit ugyanis a JOHN RAMBO-ban látunk igen rövid vetítési idő alatt (kiváló barátom szerint még 80 perc sem volt az egész, az IMDB szerint viszont hosszabb: nem tudom, a 85 perces amerikai verziót avagy a 91 perceset láttam-e), az lényegében egy felturbózott RAMBO 2-remake. A figura rajongói örülhetnek: Rambo most is nagyjából olyan, mint régen, „csipőből lő, soha nem hibáz” – hogy most egy másik diszkóst, a Neoton Famíliát idézzem –, és szószátyársággal ezúttal sem vádolhatjuk. Tulajdonképpen édes mindegy, hogy most Burmában van: lehetne éppen újra Vietnamban, Afganisztánban vagy bárhol, hiszen ugyanazt csinálja, ellenfelei pedig éppoly egysíkú, papírmasé figurák, mint a régi szép (?) időkben. (Mentségére legyen mondva, hogy az ő ldalán állók is.) Persze minden jól indul, a magamfajta nosztalgiázni vágyót eleinte örömmel tölti el az ismerős érzés az ismerős látvány láttán. Sőt vannak új érzések is: amikor először látunk egy borzalmas mészárlást, az tagadhatatlanul erőteljes hatású: ekkor érinti meg az embert igazán, hogy a tévéhíradókból rázúduló, több száz, több ezer ember brutális kivégzéséről szóló híradások mögött valójában mi is rejtőzik. Kár, hogy Stallone nem éri be ennyivel, nem éri be azzal, hogy dramaturgiailag jól időzítve helyezze el a korábbi Rambo-filmekhez képest szokatlanul véres képsorokat. Így a saját maga által a korábbiakhoz képest magasabbra emelt mérce szép lassan lejjebb csúszik: a vetítési idő előrehaladtával láthatjuk, hogy nem fogunk mi már újabb alkotói-színészi reneszánszot látni, legfeljebb egy, a korábbiaknál jobbnak tűnő Rambo-filmet. A végső jelenetben Stallone már valóban teljesen azonosul a figurával, és úgy lövi rendületlenül az ellent, mint a filmsorozat legrosszabb perceiben. Röpködnek a végtagok, fröccsennek szét a fejek, de az első jelenet drámai hatása már elillant: ekkora dózisban, ennyire túladagolva az egész önmaga paródiájába fordul át. Igen, tényleg ilyen volt Rambo a '80-as években is, ilyen most is. Hol itt a jellemfejlődés, mi változott a korábbi epizódokhoz képest? Mi az a plusz a brutalitáson túl, amit Stallone ehhez a „mítosz”-hoz hozzá kívánt tenni? A JOHN RAMBO lóg a levegőben, a rendező-színész néhány fekete-fehér flashbackkel elintézettnek véli az új epizód hozzákapcsolását az előzőekhez. (És kihagyja a ziccert a végén: az amerikai országút mentén baktató Rambo mellett most nem fékez le egy rendőrautó, mint a széria kezdetekor.) A JOHN RAMBO nem igazán kínál egyebet, mint a retrodivat jegyében visszatérést a '80-as évekbe. Ultrabrutalitásával úgy söpri félre az intellektuális megjelenésű hősökre (ld. pl. a savanyú arcú Nicolas Cage) épülő akciófilmeket, ahogyan egykoron azok küldték süllyesztőbe az izomagyúakkal forgatott mozisikereket. „Rambo egy buzi volt” – mondta maga a színész híres szerepéről egy másik filmben. Örüljünk, hogy nem erről az oldalról közelítette meg egykori szerepét, és rettegjünk, hogy filmjének sikere láttán nehogy Steven Seagal, Michael Dudikoff vagy Don „The Dragon” Wilson is kámbekre adja a fejét. (10/6)

Továbbra is csak azt tudom mondani: ízlések és pofonok. Nekem bejött ez a film. Persze nem életem nagy élménye, de egy popcornmozinak megteszi. Akciók teljes jellegtelensége, hogy a karakterek még a legalapvetőbb jellemvonásokkal sincsenek felruházva? Erre itt egy aktuális példa, a JOHN RAMBO, amelynek itt is olyan magas az értékelése, mintha különösen jó film lenne, pedig szerintem egy felturbózott RAMBO 2-remake az eredetinél is vékonyabb sztorival és jellemekkel. Nézhető, de semmivel sem volt nívósabb szórakozás számomra, mint a túlpocskondiázott AvP2.

Barátaim egyébként tudják rólam, hogy nem vagyok nagy horrorrajongó, de a trash néha nekem is bejön. Nekem az AvP2, másnak a GYEREKJÁTÉK, a HALLOWEEN, a NIGHTMARE ON ELM STREET meg egyéb, szerintem nézhetetlen, unalmas és logikátlan agyatlanságok. Kinek a pap, kinek a papné.

Úgy gondolom, sok mindenkinek semmi baja nem lenne ezzel a filmmel, ha két „no name” szörnyeteg feszülne benne egymásnak. No de itt két filmtörténeti szörnyeteg kerül össze (másodszor), és senki nem azt várta, amit kapott. Én igen. Nekem nagy igényeim ugyanis legfeljebb csak az első AvP film esetében voltak, jól pofára is estem: unalmas volt, nézhetetlen. A második résszel szemben nulla elvárásaim voltak, illetve csak annyi, hogy ne kelljen végigásítoznom a nyolcvanakárhány percet. Nem kellett, pedig bízisten álmosan ültem be a moziba! Daemiaen kollégának tökéletesen igaza van abban, amit ír. Valóban színtiszta akció az egész film, valószínűleg anyagi okokból sok, sötétben játszódó jelenettel, „hommage”-okkal a la tinihorrorrok, a korábbi Alien-epizódok (figyeljünk a szereplők nevére, főleg a film végén felbukkanó ázsiai hölgyére, és rögtön el tudjuk helyezni, hogy az AvP2 időrendileg hol van az Alien-univerzumban!) stb. Ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy a címe ellenére se Alien- vagy Predator-filmet látunk, akkor nem fogunk rosszul szórakozni. Én el tudtam vonatkoztatni, főleg a Predator-témát illetően, mely széria szerintem soha nem volt igazán komoly (legalábbis filmen, főleg a második rész!), a többség nem. Pedig olyan ez, mint mondjuk az újabb keletű A HÁROM TESTŐR-feldolgozások (1993, Stephen Herek, vagy Peter Hyams überszar muskétás-filmje), ahol a cselekményeknek az égadta világon semmi köze az alapsztorihoz, sokaknak mégis tetszik, gyakran jobban, mint a hűségesebb (és igényesebb) adaptációk. Szerintem egy idő után az AvP2 is a helyére fog kerülni, főleg ha arra gondolok, hogy 15-20 éves hipergagyi horroroknak és divatjamúlt akciófilmeknek (Chuck Norris, Michael Dudikoff, Steven Seagal stb.) mekkora kultusza van még manapság is, holott ezek az opuszok már új korukban is kínosak voltak. Az AvP2-ben egy dolog különösen tetszett: a számtalan klisé ellenére (egyébként melyik agyonajnározott amerikai filmben nincsenek klisék?) nem volt egyértelmű, hogy kik maradnak meg (Hajrá, hulljanak a gyerekek, végre!). Ideje volt már, hogy a banánfejű szörnyek a Földön is egy kis ordnungot csináljanak! Engem határozottan érdekelne egy rendezői változat: a másfél órásnál rövidebb játékidő arra utal, hogy össze lehetne dobni ilyesmit a kihagyott anyagok felhasználásával.

Keira Knightley színésznői teljesítményével nem volt különösebb bajom, nem éreztem számottevően gyengébbnek a többieknél. Az, hogy szerintem lapos (egyszerűen nincsenek nőies formái), az meg a személyes véleményem, de hát mit írjon az ember, ha nem a saját véleményét? A szépség egyébként is relatív dolog, mindenkinek más tetszik.

2008-01-27 09:46:10 Teorema (1968) / Teoréma field sr. (5) #5

A Teoréma – mint a címe is sugallja – egy hipotézist vezet végig, egy kísértés történetét mutatja be. Egy nagypolgári családhoz látogatóba érkezik egy különös fiatalember, akivel a család minden tagja és a cselédlány is kapcsolatba kerül. Isten ő avagy a Sátán? A rendező nyilatkozatai szerint az előbbit szimbolizálja, bár az utóbbi értelmezésnek is vannak hívei. Noha a szereplők szexuális kapcsolatba kerülnek a Vendéggel, és ennél közelebbi és mélyebb emberi kapcsolat elvileg nem is létezik, a családtagok mégsem tudnak mit kezdeni az új kötődéssel (szimbolikus értelemben a hittel): mindegyikük életük csődbe jut. A lány merevgörcsbe esik, a fiú csődöt mond, mint művész, az anya megalázó testi kapcsolatokba bonyolódik, az apa meg hiába próbál megszabadulni társadalmi státusa jelképeitől (munkásainak adja a gyárat, meztelenre vetkőzik egy pályaudvaron), csak egy sivatagba, az ürességbe jut el, ami a véget és egy új kezdetet egyaránt szimbolizál. A cselédlány az egyszerű emberek között valóságos szent lesz, csodálatos dolgokat produkál. A Vendéggel való kapcsolat őt nem lezüllesztette, hanem a létezés magasabb szintjére emelte (lebegése a tető fölött), miközben azonban a földi realitásoktól sem szakadt el (beásása a földbe). Pasolini teorémája tehát annyi, hogy a polgárság bukásra ítélt történelmi osztály, a jövő a „nép”, az egyszerű emberek világa. E hipotézissel lehet vitatkozni, de az vitathatatlan, hogy kivételes művészi erővel, a képek szuggesztív hatására épülően (alig beszélnek a filmben!) jelenik meg előttünk. Pasolini mindegyik filmje, de különösen ez, igényt tart a néző figyelmére és gondolkodására, ám erről azonban sajnos nagyon sokan leszoktak a kizárólag a szemnek szóló, didaktikus, szájbarágós hollywoodi szuperfilmek dömpingjének hatására.

Nagy csalódás volt ez a film, sok hűhó semmiért. A körítés a kései Visconti- és a legjobb Ivory-filmeket idézi, ám azok tartalmi mélységei nélkül. A három főszereplő végigszenvedi a filmet, de azon kívül, hogy egyikőjük tönkre tette a másik kettő szerelmét, az égadta világon semmit nem tudunk meg róluk. A többi szereplő meg csak van, semmi nem derül ki róluk, feltehetően csak azért vannak jelen, hogy mégse kamaradráma legyen már a film. A háborús jelenet bármennyire furcsán hangzik is, de inkább giccses, semmint felkavaró: a kamera részletesen elidőz a látványnál, artisztikusan szépnek ábrázolja a pusztulás képeit, ám amikor egy vurstli után egy moziban (!) is kikötünk a főhőssel, meghatottság helyett inkább nevethetnékem támadt. Főleg, hogy jött a soros kámbektumi. A színészek korrekt alakítást nyújtanak, Vanessa Redgrave csak azért nem reveláció, mert ő mindig az. Keira Knightley olyan ijesztően sovány, hogy szerintem nem kéne őt ennyiszer vetkőztetni, és olyan cuccokba bújtatni, melyek a laposságát még jobban kiemelik.

Összességében egy felfújt lufi a VÁGY ÉS VEZEKLÉS, ami sajnos már vetítés közben kidurran. Tetszetős külső, közhelyes belső. Oscar-díjakat már ezért is szoktak osztogatni, de az üdvösséghez ennyi szerintem nem elég.