Adam Taylor

Sziasztok, kérném: https://www.imdb.com/title/tt12688688
Köszi!

Sajnos várható volt, nem nagyon olvastam olyan külföldi kritikát, ami egyértelműen pozitív vagy hurrá-hangulatú lett volna. Viszont a tajvani The Sun-t beimádkozták a kritikusok a shortlistre - tényleg ideje megnézni :)

A zseniális első fél óra után folyamatosan gyengül és erőtlenedik a film, de elsősorban Kirby alakítása miatt még így is hatásos és erős dráma marad.
Mundruczóval kapcsolatban egyébként ez már a sokadik visszatérő érzésem: remek ötletek, parádés megoldáok után mintha egyszerűen szétfolyna az ujjai között a film, nem tudja a teljes játékidő alatt fenntartani ugyanazt a magas minőséget. A Pieces of a Woman-nél talán az zavart legjobban, hogy a brutálisan erős, nyers kezdés után minden szimbólum és metafora mesterkéltnek és erőltetettnek hatott.
Ugye jól rémlik, hogy az Ellen Burstyn által elmondott Holokauszt-történet ugyanaz, amit az On the Spot-os Born in Auschwitz-ban elmond a főszereplő édesanyja?

Csatlakozom, remek kis krimi, egyszerre hommage a kölyöknyomozós matinék/képregények és azon noirok előtt, melyekből azok kivirágoztak. Maga a rejtély is képes végig fenntartani a feszültséget, de a hangulat az, ami igazán megfog - ennek az édesbús melankóliának pedig Brody poszterarca lehetne. Aki látta a Narancsvidéket, valószínűleg egy életre megkedvelte őt, üdítő ismét egy ennyire testhezálló szerepben látni őt.

Kellemes meglepetés a film - semmit nem hallottam róla, és ha J. K. Simmons nem szerepel a stáblistán, akkor valószínűleg soha nem is néztem volna meg. Az ő jelentősége ennyiben nagyjából ki is merül: nyúlfarknyi szerepében nem több, mint nézőcsalogató. Ami viszont ott is tartja a nézőt, az a különleges atmoszféra: az egész olyan, mintha a Nevetséges Napóleon találkozott volna a Micimackóval. A film mikrokozmoszában mindenkinek van egy kattanása: a szomszéd kisfiú nem tud pislogni, ezért folyamatosan a szemébe kell cseppentenie - emiatt pedig hiába imád focizni nem csatlakozhat a csapathoz; a családját védelmező apukát szerettein kívül egyedül a házát megtámasztó gerenda érdekli; az önbizalomhiányos anyuka inkább ki sem mozdul a házból és egész nap húsgolyót süt; a tanár pedig saját férfiasságát úgy igyekszik bizonygatni, hogy egy kígyót hordoz be óráira szemlétetőeszközként.
Nem tiszta, hol játszódik a cselekmény - a film feléig meg voltam győződve róla, hogy Ausztráliában -, mindenki csak úgy elvan a saját heppjével, mint a szereplők a Százholdas Pagonyban. Így van ezzel Vitorlás, a főszereplő kisfiú is, aki a véletlen - sors? - segítségével talál egy gitárt, majd ezzel egy célt is: dalt kell írnia beteg nagymamájának. Ez aztán az egész kis közösséget megváltoztatja - hogy aztán mégis minden maradjon a régiben. Mint egy - nagyon egyedi hangulatú, tüneményes - mesében.

Ugyanez jutott az eszembe, azaz hogy Attenborough itt nagyon (talán túlzottan is) apolitikus akart lenni. Mert legyünk őszinték, valójában tényleg egyszerűen kevesebb embernek kellene születnie, csak ezt épp így nem lehet kimondani. Ha viszont minden ország és társadalom eljut a jóllét és fejlettség bizonyos fokára, automatikusan csökken a születésszám: egyrészt a fejlett egészségügyi rendszer miatt tovább élnek az emberek; elterjedtebbé válnak a fogamzásgátló megoldások; oktatás, művelődés stb-stb. hatására a gyerekvállalás választás és nem sors és szokásjog kérdése lesz stb-stb. Szerintem kifejezetten elegáns, ahogy ezt az érzékeny és összetett témát egyszerűen Japán példájával mutatja be, mert tökéletesen érthető mire gondol - másrészt persze azt is értem amit Tenebra ír.

Az évvégi pótlás során egy rakás ilyen független kisdrámát láttam és kicsit bele is fáradtam az ilyen típusú filmekben - de a Saint Frances valami egészen különleges tünemény. Jason Reitman Tully-ját juttatta eszembe, csak épp a terhesség helyett az abortusz ritkán látott oldalát mutatja meg. Egyszerre érzékeny dráma és szórakoztató dramedy, Kelly O'Sullivan-t és Ramona Edith Williams-et pedig minden pillanatban öröm nézni.

Az első (Mangrove) rész az egész sorozat fénypontja, a hangulat, a feszültség, a dráma, minden a helyén van. A második (Lovers Rock) nem hiába megosztó: nem egy lap és kritikus az év (egyik) legjobbjának nevezi, a nézői értékelések alapján viszont ez a leggyengébb. Az igazság valahol kettő között van: történet alig van, a hangulat, a zene, a jelmezek, az operatőri és rendezői munka viszont jeles - de sok az egy óra, így a végére már inkább untam.
A harmadik (Rend, White and Blue) talán a legszimplább rész, de ennek ellenére - vagy talán épp ezért - hatásos, nekem tetszett.
A negyedik (Alex Wheatle) talán a leggyengébb láncszem, az első két rész ötvözése, de mintha pont azok gyengeségeit öntötték volna egy külön epizódba.
Az ötödik (Education) részre szintén ráfért volna a vágóolló, a közepe táján elég vontatottá válik, viszont a sztoriból McQueen kihozza ami benne van.

Az évvége alkalmából ismét összeállítottam a filmes toplistámat - eddig minden évben csak a magyar mozis bemutatókat vettem figyelembe listázáskor, ami a streaming erősödésével egyre kevésbé volt releváns. Idén a korona miatt persze nem volt már értelme csak a mozikra összpontosítani, de ezt a "legálisan Mo-n elérhető" dolgot is elengedtem. Így értelemszerűen rengeteg induló kimaradt, de ez egy ilyen év volt. Szóval szerintem ezek voltak 2020 legjobbjai.

1. Staten Island királya
2. Sound of Metal
3. Feels Good Man
4. Hamilton
5. A chicagói 7-ek tárgyalása
6. A befejezésen gondolkodom
7. Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
8. Van Gogh az örökkévalóság kapujában
9. Az ifjú Ahmed
10. Spontaneous
11. Host
12. Mindig az ördöggel
13. Palm Springs
14. Nyomorultak
15. Felkeverve
16. Dick Johnson halálai
17. The Vast of Night
18. Shithouse
19. Wolfwalkers
20. Az 5 bajtárs
21. Crip Camp
22. Előre
23. Borat utólagos mozifilm
24. Úriemberek
25. Kisasszonyok
26. Kajillionaire
27. A búcsú
28. Corpus Christie
29. Lelki gyakorlatok
30. Tenet

Szerintem rossz a következtetésed, mert pont az ellentéte lesz majd: kizárólag 200 milliós csinadratta lesz majd, mert egyedül ezek miatt megy el az ember moziba - ezek nyújtanak olyan élményt, amit a nagyvásznon kell látni. A romkomok, krimik már nagyjából ki is koptak a mozikból, ezeket inkább streamingen nézzük. Viszont mikor már eléggé felduzzadt a legnagyobb platformok bázisa, és nem kellenek majd hozzá blockbusterek (mint most az HBO Max, korábban Netflix és társai esetében), akkor már nem éri majd meg lemondani az 1 milliárdos bevételről és Wonder Woman-ék visszaköltöznek a nagyvászonra.