Adam Taylor

Michael J. Fox, Arnold Schwarzenegger, Sylverster Stallone, David Beckham - manapság tele vagyunk celebrity-dokumentumfilmekkel. Speciel ezek szerintem mindegyike hordoz magában valamilyen az alanyán túlmutató értéket, ezek azért még mindig úgy működnek, mint az önéletrajzi könyvek a karácsonyi könyvpiacon: elsősorban azért érdekesek, mert abban reménykedünk, hogy megtudhatunk valami kis titkot az alanyukról - persze a jól kontrollált és kiszámított körülmények között.
Az ilyen doksik tehát akkor igazán érdekesek, ha ez a szépen előkészített háttér lehullik, és azt érezzük, hogy ez nem egy marketingfogás, hanem most tényleg valami igazit és valódit látunk. Fox-nál például valóban ott van a képernyőn küzdelme a betegséggel, az esések, horzsolások és hogy ezekből hogyan áll talpra. De még a Still sem rendelkezett azzal a nyers, kendőzetlen őszinteséggel, mint a Val.
Kilmer lényegében az egész életét végigfilmezte, kamerája ott volt vele a Top Gun vagy a Dr. Moreau szigete színfalai mögött is. És ugyanígy filmezte küszködését, amikor betegsége miatt már megszólalni sem bírt, amikor filmajánlatok helyett már kénytelen volt Comic Con-okon és speciális vetítéseken megjelenni, hogy az aláírását és fényképét tegye pénzzé. Erről ugyanúgy őszintén elmondja a véleményét, mint minden másról: a Top Gun forgatókönyvét gyengének tartotta, a Batmanben nem főszereplő volt, csak egy szerencsés (?) balek egy gumiruhában, a Dr. Moreau-t gatyába rázni igyekvő John Frankenheimer pedig számára nem is igazi rendező. A forgatásokba bepillantó részekből bőven lehetett volna több, Arnold életéhez hasonlóan bárcsak ebből is minisorozat készült volna, ahol 2-3 percnél több jut Kilmer egy-egy ikonikus szerepére. A Val azonban így is egy végtelenül őszinte és nyílt portré, amelyből végre megismerhetjük a színész valódi arcát - azt, amit a reflektorfény évtizedekig elhomályosított.

Nincs olyan pörgős és látványos, mint A chicagói 7-ek tárgyalása - ami ugye szintén egy tüntetés megszervezéséről szól -; leginkább talán a méltatlanul elfeledett idei Till - Igazságot a fiamnak-hoz tudnám hasonlítani: fontos téma remek, méltóságteljes kivitelezése egy szenzációs színészi játékkal a középpontban. Colman Domingo minden perce arany, Bayard Rustinja mellett Martin Luther King Jr. is csak szürke mellékszereplőnek számít - ebben a filmben nem is több annál.

Charlize Theron, Forest Whitaker, Kathy Bates, tudnám még sorolni az ellenpéldákat.

Sziasztok, ezeket szeretném kérni:
https://www.imdb.com/title/tt29650142/
https://www.imdb.com/title/tt18257464/

Nagyon köszi!

Friss, idei spinoffja nagyot megy az interneten, több filmes Tiktok-fiók is az év legrémisztőbb filmjei közé sorolta (khm... akárcsak a When Evil Lurks-öt) - mellettem viszont teljesen elment a sorozat, még csak nem is hallottam róla, de az alacsony szavazatszám azt mutatja, nem voltam ezzel egyedül.
Korrekt found footage-horror mockumentary-körítéssel, ami inkább csak sejtet, mint fullba megrémiszt, és nem igazán foglalkozik azzal, hogy töviről hegyire mindent elmagyarázzon. Viszont nemcsak működik, de néhol kifejezetten hatásos, én két-három jelenetnél is a szívemhez kaptam. Akihez közel áll a műfaj, annak érdemes tennie vele egy próbát.

Sziasztok!

Ezt szeretném kérni: https://www.imdb.com/title/tt13405810/
Köszi!

Nem tudom hol vagy miért terjedt el, hogy bármiféle hasonlóságot mutatna a Szerb filmmel meg a ezekkel extrém gore-okkal, de ezt már több helyen is olvastam. Szerintem legközelebb tényleg az Örökséghez jár, de inkább csak hangulatban - Aster filmje kegyetlenebb és megterhelőbb. és hát ott sem jár jól a gyerekszereplő

Úton-útfélen kikiáltották az év horrorjának, meg az utóbbi idők legfélelmetesebb filmjének - noha szerintem egyik sem igaz, a When Evil Lurks részleteiben nagyon hatásos, hangulatos, lassan a bőr alá kúszó mozi. A Hereditary, a The Witch és az elmúlt évek komolyabb, szerzői horrorjainak örököse, de nekem túl sokszor volt nagyon random: a forgatókönyv nem igyekezett lefektetni a "szabályokat", akkor most hogyan kell vagy nem kell megölni a gonoszt? kiket fertőz meg és miért? stb-stb. így nekem a végére szétesett a sztori meg az addig építgetett feszültség is. A 3-as helyett mégis inkább a 4-es felé húzok, mert így is akadtak bőven iszonyúan erős pillanatai - az év horrorja viszont nálam továbbra is a Talk to me, amely lehet hogy nem akar ilyen mély lenni, de legalább minden elemében működik.

Az első évad bár tetszett, de én sem voltam annyira elájulva tőle, mint a legtöbb kritikus. Annyira viszont bejött, hogy bepróbáljam a második évadot - az pedig lenyűgözött, tényleg az idei év egyik legjobbja.
Kicsit az a helyzet a The Bear-rel, mint az Atlantával: az első évad valami fura, megfoghatatlan izé, mint egy első bekezdés, ami sehova sem fut ki. A folytatás pedig egy eszement kreatív káosz, ahol minden értelmet nyer. Redditen olvastam egy véleményt, miszerint a S1-nek és a S2-nek annyi köze van egymáshoz, hogy azonosak a szereplők és a központi helyszín, de ennyi. Ezzel kábé egyet is értek. Ami az első felvonásban hiba volt (éttermes sorozat is meg nem is, ki is bontanak karaktereket meg nem is), az a másodikban mind beérik: olyan mint valami purgatórium, ami egy étteremben játszódik, és minden karakter a megváltást meg a feloldozást keresi a bűnei meg a múlt súlyai alól.
Egy szó mint száz, ha nem ment el örökre tőle a kedved, szerintem megér egy próbát a folytatás.

Hosszú évekig egyedül ezen az oldalon vezettem filmes naplót (igaz, inkább csak szavaztam), ép az elmúlt hónapokban kezdtem átvezetni az osztályzataimat Letterbox-ra és IMDb-re, mert nekem is feltűnt mintha fogyatkoznánk...