Adam Taylor

13 reasos why

Na, végeztem én is a sorozattal - na nem azért húzódott idáig, mert nehéz lett volna letolni a részeket. Bár de, voltak kimondottan megterhelő pillanatok is. Mégis, amikor csak volt rá időm, alig vártam hogy folytassam - bár egy idő után már kevésbé a rejtélyek, inkább a sorozat aurája vonzott.
Barátaimmal beszélgettem erről, kérdezték hogy érdemes-e megnézni, jót-rosszat hallottak róla a nagy hype közepette. Nekik valami ilyesmit mondtam: mindenkinek van valamiféle takkja filmek terén - van akinek a westernek jönnek be, másnak az oldschool akciófilmes klisék. Nekem ez az egész gimis-coming-of-age-es-teen dramak. Kevés jó készül, de én már magáért a közegért meg a témáért is rajongok, és szerencsére van példa rá hogy baromi sok mindent ki is tudnak hozni belőle. Viszont egy idő után szinte kivétel nélkül az összes sorozat elkezd beállni a sorba, túltolni a drámát, túlcsavarni az érzelmeket és szépen klisésen elfolyni: Narancsvidék, Gossip Girl, még a Skins is.
És valami ilyesmi a baj a 13 reasons why-jal is - vagy legalábbis az írásokat és kommenteket olvasva nekem ez jött le. Ezt részben értem, mert voltak pillanatok amik engem is zavartak, részben viszont elfogadom, mert a célközönség, a szereplők, a közeg, szóval hogy ez egyszerűen ilyen játék. Sixx jelezte az indexes kritikájában, hogy neki baromira nem ilyen volt a gimis élete - van akinek viszont pont ilyen: minden nap érzelmi csúcs- és mélypontok, minden probléma a világ végét, minden öröm a világ tetejét jelenti.
Szóval ez ízlés kérdése, de vannak persze még idegesítő dolgok - abszolút nem reális, ahogy a szalagokat perceként leállítva szaladgál a főhős az érintettekhez, akik persze soha sem spoilerezik el a folytatást; néhány szereplő meg esemény elsikkad, másokat meg nagyon túltoltak. Mégis, a 13 reasos why egy jó sorozat - vagy legalábbis baromi jól sáfárkodik az értékeivel, mert a hihetetlen hullámzó színvonalú részek után összességében mégis azt kell mondjam, hogy nekem nagyon bejött. Amit pár kommenttel ezelőtt írtam - hogy mennyire szépen bemutatja a tinédzserkor érzelmekkel zsúfolt káoszát, ahol világvégeként éli meg az ember ha nem kapja meg a figyelmet a kívánt társaktól ésatöbbi - szóval ez kissé módosult, a történet pedig eléggé be is durvul, de a mondanivaló szerintem nem veszett el. Akiket nem kapott el a sorozat, persze egy tök sablonos sztorit látnak arról, hogy mindenkinek vaj van a fején, mindenki leszarja a másikat, és ebben a giminek meg életnek nevezett versenyfutásban akik nem bírják lelkileg, azokkal csúnya dolgok történhetnek. Viszont annyi remekül bemutatott apróság, jól elkapott pillanat van benne, amelyek mozaikszerűen egy nem hibátlan, de szerintem nagyon jó tablót adnak a sorozat által bemutatott világról, na meg arról, miért is ölte meg magát Hannnah Baker. És akkor még nem beszéltem jónéhány apróságról (a remek zenék, a szerepben tökéletes Katherine Langford) és nem is olyan apróságról (crying for help-jelenség, a szexuális zaklatást elszenvedő nők hogyan próbálnak megküzdeni a történtekkel és hogyan bánik velük a társadalom), ami miatt bőven megérdemli a sorozat az instant kult jelzőt.

"a tényleg szép, derűs, jó családi háttérből jövő Hannah Bakernek, akinek tényleg megvan minden feltétele maga körül, hogy az életet élvezze, nincsen olyan durván hiteles, nyomós oka arra, hogy megölje magát" - épp ez bizonyítja, hogy szükség van az ilyen sorozatokra. Ez annyira durván leegyszerűsítő, az emberi működés - nem beszélve a tinédzserkor súlyosbító tényezőjéről - sokkal de sokkal bonyolultabb ennél. Ha igaz lenne amit írsz, akkor Afrikában lenne a legtöbb depressziós ember, nyugaton pedig a legnagyobb életkedv és életszeretet. Mint tudjuk ez pont fordítva van.
Szerintem távol áll a tanmesétől, de épp így éri el a hatását, hogy komplexen - igaz kicsit túlbonyolítva, szappanozva - mutatja be a dolgot. Ha Hannah-t az anyja elhagyta volna, nem lenne mit ennie vagy fiatalkorában szexuálisan zaklatták volna, az egy sajnálatos, de nagyon is gyakori magyarázatot nyújtott volna, amivel az egyszeri amerikai tinik kevésbé tudtak volna azonosulni. Óriási viták is vannak egyébként a sorozat körül, a felnőttek többsége hibáztatja a sorozatot, mert az kézenfekvő megoldásként mutatja be az öngyilkosságot, aminek bármilyen ábrázolása mindig nagyon problémás etikailag. Erre pedig a tinik azt válaszolják, hogy pont a lényeg fölött siklanak el a felnőttek: a közegábrázolás, annak bemutatása, hogy attól, hogy minden adott egy szép élethez, ez nem feltétlen valósul meg, illetve hogy egyetlen apróbb csíny, szekálás, titok vagy hazugság hogy képes dominóként leborítani valakinek az önbecsülését meg a szociális kapcsolatait.
Még csak a 4. résznél tartok, de ha rohamosan romlani kezd a minőség akkor is kitartok a fentiek, illetve limupei véleménye mellett.

Pont tegnap kezdtem bele, kicsit túl is húztam, ami az alvás rovására ment :)
Szerintem baromi jó, hangulatos, engem sikerült behúznia - igaz, már néhány rész alapján látszik hogy valószerűtlenül túl fogják húzni és pörgetni a rejtélyt meg a ki-kivel-mit-dolgokat, de egyelőre baromi jó, nincs nagyobb dramatizálás meg nyál, mint amit a megcélzott közeg és a téma indokolna.
Hirtelen a Pretty Little Liars jut eszembe, amiből azt hiszem másfél részt láttam, mire feladatam - arra viszont szerintem is abszolút illett a leírásod.

Szerintem meg mondjuk pont az általad említettek is bizonyítottak már. Persze a színészkedést mint olyat én egy kicsit komplexebb dolognak tartom, mint a látványos, Oscart érő szerepeket - ez is része, nem is kicsi, de ezen felül/emellett is van még bőven belőle.
Persze értem én a kategóriát, de ez is inkább csak az emberek fejébe létezik - ergo, ha valaki fotogén/jóképű/szép/csinos/stb, az már szépfiú-jócsaj.

Hali, szeretném kérni:
http://port.hu/adatlap/film/mozi/ignac-ignacio-de-loyola/movie-186240
Köszönöm!

A napokban újranéztem Az utolsó császárt - ez valóban elég középszerű, és sokkal jobbra emlékeztem, de azért megtartottam a 4-esét. A híradó sztárjait néhány hónappal ezelőtt láttam, és most végre a Holdkórosok is sorra került.
Nem először olvasom hogy a 87-es év mennyire középszerű volt a filmtermés, vagy legalábbis az Oscar-jelöltek szempontjából. A romantikus vígjátékok tekintetében viszont Jewison és Brooks filmje miatt az év igazi reneszánsznak számított. William Paul a romkomok újra felemelkedésének esztendejének nevezi 1987-et, és párhuzamot is von A híradó sztárjai és a Holdkórosok között: mindkettő látszólag visszatér a tradicionális romkom értékekhez, valójában viszont két eszközzel élve mégis inkább azok aláásását példázza. Mindkét mozi egyrészt a hivatkozás eszközével él, vagyis tudatosan utalnak bizonyos konvenciókra, eszközökre és szimbólumokra, ezzel elválasztva a filmben látottakat a valós élménytől, az igaz szerelmet idézőjelbe téve (a Holdkórosokban ez maga a hold, illetve az olasz opera). Másrészt a képtelenséget használva eltúlzott, színpadias jelenetekkel jelzik, hogy a látottak kizárólag filmen valósulhatnak meg ilyen módon.
Mindkét film főleg a gyors dialógusokra, és a szereplők közötti rendhagyó kapcsolatokra épít. És valahogy mindkét film egyszerűen fura. Nem megszokott, ahogy a főszereplők egymáshoz viszonyulnak, nem megszokott, hogy a kapcsolatuk hogyan fejlődik. Viszont a színészek és az elmés párbeszédek miatt mégis mindkét romkom remekül működik.

Hihetetlen hogy elment mindenki tavaly emellett a film mellett - a díjszezon és a nézők is, ez látszik a KT-s szavazatokból is. Pedig kiváló film, kicsit a The Fighterre hasonlít, azóta valószínűleg a legjobb box-témájú mozi. Miles Teller ismét remekel, de Aaron Eckharté a legnagyobb alakítás, az idei Oscar-mezőnybe is simán be kellett volna férnie.

Sziasztok, ezt szeretném kérni: http://www.imdb.com/title/tt4604036/?ref_=nm_flmg_dr_6
Köszönöm!

Ez itt a lényeg! Meg amit később írsz: a hit nem logika kérdése.

Azok, akik ilyen eszközökkel irtják az övékkel eltérő nézeteket, nem buddhisták. Ugyanaz történik, mint Neeson szerint állítólagosan a keresztény japánokkal: a panteista-jellegű, dogmákat nélkülöző hitükre ráhúztak egy világvallást, de valójában semmi közük hozzá, csak a mögé bújnak. Lásd még: Iszlám Állam.
Hívő emberként a kulturális nézőpontnál sokkal jobban érdekelt a film hitbeli vetülete. Írta valaki a humanizmus vs. vallás dolgot, ez is baromi elgondolkodtató.
Neeson egész alakja nekem a sátán megkísértését idézte. Eredetileg pap volt, tehát akárcsak a Sátán, Isten közeléből érkezik, majd a kínzások helyett sima arccal, szépeket mondva, körmönfonva megkérdőjelez mindent, amibe Garfield figurája hisz. És bár bennem rengeteg, Bibliára utaló képre és dologra rímelt a film, alapvetően, akárcsak A fegyvertelen katonában, a hitről van szó - nem a vallási hitről, hanem úgy általában a valamiben való hitről.
Akármennyire untam az elejét, rég gondolkodtam ennyit filmen.