Rituska

Remek sorozat a Wisting, északi krímikrajongóknak különösen ajánlom.

Fontos, szomorú és nagyon aktuális film.

Valóban az egész sorozatot átlengi a mérhetetlen emberi ostobaság és gonoszság. Számomra ez ijesztőbb, mint az atomkatasztrófa.

Bárcsak 24 karátos lenne a lelkem.... de jajjjj, nagyon messze vagyok én attól. Mint Makó Jeruzsálemtől.
Sokféle hatással lehet az emberre egy jól összerakott dokumentumfilm. Bár szerintem ez sokkal, de sokkal több, mint egy jól összerakott dokumentumfilm.
Egy életre kelt művészeti alkotás.
Mélyen megérintett.
Született egy új álmom, szeretnék találkozni Ferenc pápával.

Az elejétől a végéig könnyeztem. Nem találok szavakat.

Az utóbbi időben rengeteg sorozatgyilkosokról, pszichopatákról - vagy mély, útkereső drámákról- szóló filmet és sorozatot láttam. Mindkét téma felzaklat és megvisel, nem is beszélve a hétköznapokban ezerirányból ömlő mocsokról.
Néha úgy érzem elfáradt a lelkem. (ezért újranézem a Másfélmillió lépés Magyarországon-t)
Egyik este szerencsémre (hála a KT-nek) ráakadtam erre a bűbájos kis filmre, ami azért is különösen szívmelengető nekem, mert imádom a hegedűt, és megnyugtat az egyszerű, modern világ vivmányaitól romlatlan falusi képi világ.

Egyszerre varázsol el, és húz le valami nyomasztó mélységbe, ahol nagyon nem éreztem jól magam. Hiába meseszerű a város, a macskaköves utcák, a tengerpart, az egész filmet belengi egy alattomos fájdalom. Költőien ábrázolja azt a kínt, amit egy kisgyermek érez, akit nem jól szeretnek. Nem éreztem hatásvadásznak, sem szájbarágósnak, mégis egy órára a kislány bőrébe bújtam, és én is világgá akartam menni....
Torun rákerült a bakancslistámra.

A Viszkis és a Volt egyszer egy Szíria.

Szomorúan egyet kell hogy értsek, minden szavaddal. Pedig miattuk vártam az októbert.... Csalódás.

Ezért az érzésért lettem szerelmes a filmekbe.... amikor valami ilyen megfogalmazhatatlanul megérint, és a részemmé válik. Fogalmam sincs hogy lehetne ezt szavakkal leírni, butácskának érzem magam. Nem értem az egészet, az életet, a félelmeket, a tehetetlenséget, és úgy összességben semmit. De nem is keresem a megoldókulcsot, vagy a képletet. Egyszerűen csak figyelek, mint Oblamov a réten a darazsat, a virágokat és a természetet, és gyönyörködöm ebben az egész föld nevű bolygóban, és Univerzumban, úgy ahogyan van.
Bennem is van valahol egy darabka Oblamov, és szeretem Őt, nagyon.
Ez a dráma olyan mély kérdéseket tesz fel, csodálatosan fájdalmas szerelemi történetnek álcázva, hogy ki kell mondjam, filmtörténeti jelentőségű mestermű ez. A színészek, a zene, azok a magával ragadó képek. Hátborzongató. Ehhez nagyon értenek az oroszok. Nem ez az első eset, hogy ilyen szinten magával ragad tőlük valami csoda. Oldalakat tudnék írni róla, de értelme igazán nem lenne. Zseniális.