guybrush

Szerintem belefér a horror címke is, mert a címbéli M nem csak Murderként, hanem Monsterként is értelmezhető, csak ez esetben nem egy természetfölötti lény áll középpontban, mint a Universal rémfilmjeiben, hanem egy valóságos szörnyeteg. Még a cselekménye is párhuzamba állítható a Frankensteinnel, mert mindkettőben egy gyerekgyilkos tébolyultat üldöznek az önbíráskodó falusiak.

De amúgy igen, a thrillerelemek egyértelműen hangsúlyosabbak benne, én viszont mindig is inkább a film-noir előképeként fogtam fel a filmet, már csak azért is, mert nem az áldozatokkal, hanem az elkövetővel késztet azonosulásra.

Egyébként teljesen egyetértek Bencével, az Angyalszív óriási film! A Blade Runnert nem számítva, nem tudnék mondani régebbi művet, ami a Hard-boiled detektívtörténeteket bibliai motívumokkal ötvözte volna (bezzeg később a Hetedik után jóformán csak olyan volt), akkoriban a bűnügyi és fantasztikus műfajok ilyen fajta vegyítése is újdonságnak számított. Ráadásul olyan későbbi kultikus címeket ihletett meg, mint a Hellblazer-képregény, a Gabriel Kinght-videójáték, vagy Nolan Mementója.

Emellett adaptációként is példamutató, szuper ötlet volt áthelyezni a cselekményt New Orleansbe, hasonlóan erős atmoszférájú southern gothic horror azóta sem készült.

Peter Farrelly: Green Book

Én az ártatlanság elvesztésének allegóriájaként fogtam fel a kisfilmet. Szerintem érzékletesen visszaadja a felnőtté válással járó szorongást, ahogy az első menstruációt követően a feje tetejére áll a lány világa attól, hogy az ébredező szexualitása és a nőiséget tabuként kezelő keresztényi neveltetés viaskodik benne.

De számomra bölcsészkedés nélkül is tökéletesen élvezhető film, jó a ritmusa, a hangulata, a látványvilága. Nálam a polgárpukkasztás is pozitívum.

Minőségi biopunk szürreália, itt szeretgethető.

Érdemes lenne a rendezőt átkeresztelni David Lynch-re vagy Darren Aronofskyra, egyből feljavulna a pontozás átlaga.

Spotlight

Van egy jó Ivan Iljics-film, az Ivansxtc. Nem szolgai adaptáció, Tolsztoj elbeszélése mellett a rendező élettapasztalatai is erősen átszövik, a címszereplő Ivant a saját ügynökéről mintázta, aki többek közt Dicapriót és Spielberget is képviselte egy időben, majd a '90-es évek végén öngyilkos lett.

Témája miatt pusztán fillérekből készülhetett el a hollywoodi stúdiórendszeren kívül, de ettől csak még autentikusabbnak tűnik. Danny Huston óriásit megy benne.

In the Company of Men
See the Sea
Happiness (1998)
L'humanité
Nővéremnek
Demonlover (2002)
The Mountain (2018)

Nem attól lesz exploitation, mert explicit, hanem a szándéktól, ami mögötte van.

Míg Bergmant a hasonlóan naturalista Szűzforrásban az emberi természet foglalkoztatta, addig Kent filmje nem képes túlmutatni a bejáratott rape 'n revenge-toposzok keretein, a karakterei a közel két és fél órás játékidő ellenére is megmaradnak a korszellemet kiszolgáló vázlatos típusfiguráknak, élükön a karikaturisztikusan ördögi, kolonizáló fehér férfival.

De szerzői filmként azért sem képes funkcionálni, mert gondolatébresztő kérdésfelvetések helyett csak demagóg kinyilatkoztatásokra futja (fehér nők = barna rabszolgák), amitől elég kiáltvány jellege van.

A közelmúltból inkább a francia Revenge-t tudnám ajánlani, az nyíltan felvállalja önnön vadfeminista bunkóságát, nem próbál a Komoly és Fontos Mondanivaló álcájával takarózni, mégis sokkal hatásosabb, - talán mert nem csak egyféle tónusban képes a nézőhöz szólni.

A The Nightingale-ben húsz perc után immúnis lettem a folyamatos nyomorpornóra.

A film alapjául szolgáló Lovecraft-novella 1927-ben jelent meg. Lem Solarisa és a Sztrugackij fivérek Stalkere mellett az szolgáltatta a fő inspirációt Jeff VanderMeer számára, amikor megírta az Annihilation című regényét. A belőle készült filmben még ennél is súlyosabb az intertextualitás, abban már tényleg minden megidéződik - a '78-as Testrablók támadásától kezdve egészen a '96-os Tomb Raider-videójáték atlantiszi fináléjáig. Azzal, hogy ez a film visszatért a gyökerekhez csak lezárult a kör.

Ettől függetlenül megértem, hogy 2020-ban ez a történet valakinek már nem üti meg az ingerküszöbét, én is pontosan azt kaptam, amire számítottam, de nálam ezúttal ez elég volt az 5-öshöz. Jól esett kivételesen egy szöveghű Lovecraft-feldolgozást látni. Ráadásul (néhány haloványabb CGI-momentumot leszámítva) szerintem a megvalósítás is bravúros, nem ritka, hogy egy jelenet nem csak felkavaró, de vicces is tud lenni. A legtöbb horrorkomédiának ez még különbontva sem sikerül.

Jogos, tényleg majdnem mindegyiket remake-elték.

+ Hogy magára a szavazásra is reagáljak, a felsoroltaknak talán az 1%-át láttam, úgyhogy tényleg fogalmam nincs, de ezeket bírtam: Penny Dreadful, Euphoria, GLOW, Fleabag.