Dougie

valami iszonyatos jó Melville-mozi, a film noir és az új hullám keveredése, remek hangulattak, érdekes fényekkel, árnyékokkal, és egy olyan cselekményvezetéssel, aminek részleteire minden pillanatban figyelni kell, aztán az izgalmas, feszült jeleneteket remekül ellenpontozzák a helyenként közbevetett humoros megjegyzések, továbbá meglepő fordulatokkal találkozhatunk már rögtön az elején is, hiszen nem a megszokott módon történnek az események (az öreg lelövése, a nő kifaggatása) a végén pedig slusszpoénként egy olyan csavarral, ami átértelmezi az addig látottakat, tudniillik Siliennek egy szavát sem hitte el az ember a végéig, sőt ott sem tudja, hogy most ez igaz? vagy nem? és különben is, ki is a címben szereplő áruló/besúgó/spicli? - tehát igencsak újranézésért kiált a film, hiszen más megvilágításba kerül sok minden, és az ember "kénytelen" végiggondolni, most akkor hogy is volt?...
egyszóval valóban zseniális

nekem a Gyilkos vagyok (Kettős kárigény), minden benne van ami kell: sötét helyszín, jó árnyékok, kiégett hős, femme fatale, csábítás, gyilkosság, izgalom, árulás, narráció, flashback

mind

végigolvasva az egész topikot, komolyan mondom, ez jobb mint egy kabaré

Megnéztem igen,de ez kevés filmről van szó és főleg nem színes filmeket tartoznak oda
és egy film több műfajnál is besorolható? :DD

nem akarok személyeskedni, de Belaggio anyanyelve kizárt, hogy magyar legyen, vagy ha igen, akkor nem tudom hogy ment át az érettségin... bár szerintem ez inkább csak egy rossz vicc, és hogy a filmes műveltsége milyen kiváló?

Uwe Bolt filmei is helyett kapnak műfajukban és ezért jó a kritikus emberek véleménye
:D

már az első hozzászólás is haláli: Vegyük át a filmtörténelmet,sajnos filmtörténeti óra nincs az iskolában,de sok film kiemelésével,ajánlásával megtudhatjuk mik a filmműfajok legjobbjai és ezek megnézésével
hasznosan tölthetjük el időnket. :DDD

és továbbra se feledje senki: Filmajánló ranglista készül műfajok szerint. :)

A nézők először nagy izgalommal, követik, előkerül-e az eltűnt lány. Később kaján voyeurként figyelik, ahogy a keresésére indult vőlegény és a legjobb barátnő az ő felkutatása helyett egyre inkább egymás iránt kezdenek el érdeklődni. De hogy ez a vőlegény azt a lányt is azonnal megcsalja, akivel frissen csalta meg eltűnt menyasszonyát, már sok. Hisz nem Don Juanról szól a film, hanem egy tiszteletre méltó építészről. Mi az értelme ennek az egésznek? És főleg annak, hogy a film utolsó képében a két ki tudja milyen ember ott áll egymást fáradtan átölelve, és gyönyörködnek a távoli havasokban.
Hol itt a tanulság? Minden hagyományos történetsablont felrúg ez a film. Nem azt mutatja meg, hogy két ember szereti vagy nem szereti egymást, hanem azt, ahogy a szerelem lassan elszivárog a világból. Így azok a gesztusok, amelyek két embert egymáshoz kötik, hirtelen ismeretlenek lesznek. Nem értjük őket, nem tudjuk, ki mit miért csinál.
Antonioni meg is kapta ezért a filmért a magáét a cannes-i filmfesztiválon, ahol kifütyülték a filmet. Igaz, az őszi párizsi bemutatón már tolongtak a nézők, és a film soha nem várt nézettséget ért el. Itt, ebben a filmben született meg a modern filmművészet.

Kovács András Bálint

Jeanne d' Arc, bár csak 11-et láttam közülük

szerintem meg az "olasz" és "svéd" filmjei az egyik legjobbak - letisztultabbak, érettebbek, lassabbak, ugyanakkor katartikusabbak és elgondolkodtatóbbak (persze nem sokkal, mert a korábbiak is mind azok) - de ez csak magánvélemény

egyébként én minél többször nézem újra őket, annál jobban tetszenek (és már elsőre is imádtam mindet)

nem lehet dönteni, mind nagyon nagy kedvenc

Más: Három szín trilógia

nem akarok senkit megbántani, de ki az a Nancy Meyers? ő is valaki már?...

(még ha mondjuk kedvenc Buñuel, Kurosawa, Tarkovszkij, Fellini lenne a kérdés, de tudom, ha ilyet akarok, kénytelen vagyok magam beírni ezt a közkérdést, mert ezzel nem fogok egyhamar találkozni... na nem baj, csak zárójelben megjegyeztem)

szerintem az audiokommentár az egyik legjobb extra, és sokszor felirat sem kell hozzá, mert érthető,
szóval én ha tehetem, megnézem újra a filmet így, és általában ezáltal még jobban tetszik, mint elsőre

ezek közül simán Barbara Stanwyck (Gyilkos vagyok), de nem ő fog nyerni, hiszen kevesen látták...

egészen lenyűgöző képi világa van; többségében nyomasztó kontrasztú fekete-fehér, időnként színes, néha mindkettő - de mindvégig zseniális; többségében komolyak, néha azonban már-már komolytalanok egyes jelenetek - de mindezt a megfelelő arányban adagolva; és ami Max von Sydow isteni mély hangját illeti... nincs rá szó, ezt tényleg hallani kell;
a filmet pedig látni...

amit pedig a külföldi kiadású DVD angol nyelvű audiokommentárjában Trierék összenevetgélnek, az külön élményszámba megy


Az Európa minden bizonnyal nem csupán tematikailag, de formailag is szervesen kapcsolódik az első két darabhoz, még akkor is, ha itt az artisztikum illetve a képek stilizáltsága tovább fokozódik. Az egymásra vetített képek a különböző idő- és létsíkok egymásba folyását jelenítik meg. Az átfolyások nem csupán a főhős hipnotizáltságát jelenítik meg, hanem a néző megigézésének lehetőségét is hatásosan megteremtik. A film ugyan sokkal inkább hasonlít a későbbi nagyjátékfilmekhez, hiszen itt a filmes narratíva fontos szerepet kap. Mégis sokkal inkább törekszik belső folyamatok megjelenítésére, érzelmek közvetítésére, mint cselekményszövésre. A háború utáni Németországba érkező német származású amerikai Kessler az Aranyszív-trilógia vezeklő, áldozatra kész főhőseinek alakját vetíti előre. A megváltásra kész, segítő kezet nyújtó Kessler németországi élményeit elevenítik meg ugyanis, melyek legtöbbször az érzelmek szintjén játszódnak, a tudatosodás folyamatának sodrásában. Ez a sodrás veszejti el a főhőst, aki érzelmeibe és elképzeléseibe alámerülve próbál fennmaradni a vízen.

deol.hu

most vettem csak észre a toprendezőknél a két "További játék itt." lehetőséget

tetszik :)
(el lehet vele szórakozni)

csak ronin07-től lassan egy olyan kérdést is várunk, aminek a végeredménye nem tudható ennyire egyértelműen előre, az aktív kérdései közül 5-ből 4 és félnél toronymagasan vezet az egyik válasz - nem azt mondom, hogy rossz kérdések, de ezek elég egyértelműek (szerintem, meg a szavazatok alapján is)

nekem csak angol van, az ilyen típusú filmekhez igen ritkán lehet magyar feliratot találni

A Tavaly Marienbadban mérföldkő a modern filmművészet és a háború utáni francia film történetében.
Már 1961-ben, a bemutatásakor kiderült, hogy Alain Resnais második játékfilmje – csakúgy, mint az első, az 1959-es Szerelmem Hiroshima – radikális eltávolodás a sokáig egyeduralkodó „minőség hagyománya” jegyében keletkezett filmektől. Ez a film nemcsak rendhagyó vagy excentrikus, hanem egyenesen frontális támadás a narratív film berögzött hagyományai ellen, megkérdőjelezi és elutasítja a „helyes” filmkészítés valamennyi aspektusát, az időszerkezettől a képalkotáson át a jellemfejlődésig.

A film nem egyedül Resnais szellemi gyermeke. Nagysága Alain Robbe-Grillet kiválóan megírt forgatókönyvének álomszerű költőiségéből nő ki szervesen – de még csodálói sem veszik észre, mennyire szellemes és szeszélyes -, és Sacha Vierny nagyszabású operatőri munkájából, amely önmagában is csúcsteljesítmény. Ha még mélyebbre tekintünk, szerepe van ebben az alkotásban a Cahiers du Cinéma filmkritikusainak, a modernista festészet fejleményeinek, az európai filozófia egzisztencialista és bergsoni áramlatainak és a francia kultúra eme igen termékeny szakasza elméleti, kulturális és társadalompolitikai vívmányainak.

És itt van a rendkívüli szereplőgárda a legendás Delphine Seyriggel, mint a nővel, akit A-nak hívnak, az utánozhatatlan Giorgio Albertazzival a X nevű titokzatos idegen szerepében és a finoman kifejező Sacha Pitoeffel, aki M-et, a mese értetlen férj-alakját játssza. A színészek visszafogott szenvedéllyel keltik életre ennek a végső soron megfejthetetlen történetnek a talányos szereplőit, ami tökéletesen illik az elegáns atmoszférához.

Mégis, ha azt mondjuk, hogy a Marienbad alapvetően Resnais-film, az azt jelenti, hogy elismerjük rokonságát a rendező többi filmjével, és Resnais óriási jelentőségét a progresszív filmművészetben.
Nincs még egy ilyen különös és felzaklató film, amely ennyire érzékletesen idézné meg a tudat és az emlékezet zegzugos útjait.

David Sterritt

a komolyabb listák állandó első helyezettje: Az aranypolgár csak a 28.
ráadásul az első 15-ből 14,5 amerikai, no comment (gondolom összességében is hasonló lehet az átlag)
azért ez nonszensz
ennyit erről az egész listáról, bár ez inkább népszerűségi listafélének tűnik

rendkívüli film, és mennyire elfelejtett...

maga a történet igen szokatlan, de nagyon érdekes, izgalmas és leginkább rejtélyes is egyben,
a fényképezés tényleg lenyűgöző,
a beállítások egyszerűen remekbe szabottak,
a filmzenére pedig már tulajdonképpen nincs is szó... (a Peeping Tom dallamtalan zenéje, és a valamelyest hasonló Onibaba félelmetesen ijesztő zörejei, és zenefoszlányai elbújhatnak a The Pitfall mesterien megkomponált elvont "filmzenéje" (ha ez filmzene egyáltalán) mögött)


továbbá a Criterion Collection DVD-n fellelhető elemzés is kifejezetten érdekes és hasznos, James Quandt olyan "apróságokra" is felhívja a figyelmet esszéjében (köztük sok rejtett dologra is), amit elsőre biztosan nem vesz észre az átlagnéző

valóban egy tagadhatatlan mestermű

Utolsó filmjében Carl Theodor Dreyer a 40 éve gyakorolt minimalista technika csúcsteljesítményét valósítja meg. Egy öregember csöndesen beletörődő filmje ez, ugyanakkor igencsak modern. Aszkétikus egyszerűsége, befelé forduló visszametszettsége rokon azokkal a megközelítésekkel, amelyekkel nála sokkal fiatalabb rendezőtársai, Michelangelo Antonioni és Jancsó Miklós ugyanabban az időben kísérleteztek. Dreyer azonban sohasem a divatot követte, a 75 éves rendező ugyanoda jutott el a saját, teljes mértékben egyéni útján is.

A Gertrud a svéd drámaíró, Hjalmar Söderberg 1906-os színdarabjának adaptációja. A drámaíró a hősnőt arról az asszonyról mintázta, akivel szenvedélyes szerelmi viszonya volt. Dreyer adaptációja megtisztult a pusztán nőgyűlölő elemektől (Söderberg szerelme épp akkor hagyta ott őt egy fiatalabb férfi kedvéért), és Gertrudot mint az erósz idealistáját mutatja be, olyan nőként, aki csak a saját, nehezen teljesíthető és egyoldalú feltételei alapján hajlandó a szerelmet elfogadni. Három férfi szereti, a férje, egy költő és egy fiatal muzsikus, de mivel egyikük sem helyezi az iránta érzett szerelmét minden más elé az életében, mindegyiküket elutasítja, inkább egyedül marad Párizsban, és a szellemi életnek szenteli magát. Öregkori epilógusában a még mindig magányosan élő nő mintha a sírfeliratát fogalmazná meg:
"Megismertem a szerelmet."

Dreyer lenyűgöző fegyelemmel forgatta filmjét. A közel kétórás mű kevesebb, mint 90 beállításból áll. A kamera hosszú periódusokon át mozdulatlan, figyeli két ember beszélgetését. Bár a szereplőket erős érzelmek, a szerelem és a kétségbeesés irányítják, csak nagy ritkán emelik fel hangjukat. Kevés helyszín és mindössze egyetlen külső jelenet van a filmben, a díszletek az alapokra szorítkoznak. A nagyobb rendezők közül talán csak Ozu mert megkockáztatni ilyen stilisztikai szikárságot.
Párizsi bemutatóján a Gertrudot mind a sajtó, mind pedig a közönség részéről értetlen ellenségeskedés fogadta. Azóta mint az egyik legegyénibb filmrendező utolsó, szűkszavú vallomását tartják számon, olyan film, akár a hősnője, a maga szabta feltételek szerint kell megközelíteni.

Philip Kemp

a történet igen erős (Kaj Munk színművének adaptációja), és a film képei gyönyörűen kontrasztosak
Dreyer ritmusai, hosszú beállításai és csalókán egyszerű jelenetezése azt sugallják, hogy szimpla kamaradrámát látunk közönséges parasztemberekről, pedig micsoda film, legfőképp a hitről - többek között egy túl sok Kierkegaardot olvasott és "kissé" megőrült "Jézusfigurával"...

az egyszerűnek tűnő középkori boszorkányégetős történet mögött igen komoly dolgok húzódnak, de az egészben az egyik legjobb a kivitelezés/megvalósítás (persze a "szokásos" Dreyer stílusban)

A homok asszonyához hasonló stílusú film, bár kissé más. A kép, a hang és az elgondolkodtató (a felszín alatt már-már filozofikus) sztori kitűnő összhatása, erősen művészi formába öntve.

nagyon nagy hatással volt rám ez a film

gondoltam beírom, hogy ennek a filmnek 5,00-n kellene állnia, de látom, az IMDb-n 7.4-gyel szerénykedik, és még a kritikusok mindegyikének sem tetszett - ami részben azért érthető: iráni, lassú tempó, nem tudunk meg szinte semmit a karakterekről, egyszerű történet, nem szokványos befejezés - ennek ellenére / vagy éppen ezért döbbenetes film több mindenről, de leginkább az élet értelméről

Egy több évszázaddal ezelőtti legenda, ami valójában egy komoly morális "mese", családról, emberségről, becsületről, szolgaságról, kegyetlenkedésekről, önkényuralomról, emberi változásról, bukásról és felemelkedésről, áldozathozatalról, szeretetről, életről... mindezt csodás képekkel megjelenítve.

A filmtörténet egyik legjelentősebb lelki és szellemi zarándokútja. A röviddel a rendező halála előtt befejezett Sansho, a törvényszolga sokak szerint a csúcspont Kenji Mizoguchi egyenletesen kiemelkedő művészi pályáján: a 30-as évek óta formálódó egyéni stílusa összetett kameramozgásokból felépülő hosszú beállításaival ebben a filmben éri el a teljes tökélyt.

Mizoguchi világképe sötét, akár a novemberi éjszaka: műveiben egymást éri az erőszak, árulás és a kéjes kegyetlenség. Noha az ember képtelen változtatni ezen a könyörtelen világon, tiltakozhat ellene azza, hogy hű marad eszményeihez. A jó és a rossz közti harc a lélek hadszínterén folyik: a film zárójelenetében, ahogy anya és fia zokogva szorítja egymást, azt érezzük, a köztük lévő szeretet a legnagyobb erő az univerzumban. Noha a szeretet nem hódítja meg a világot, segíthet felülemelkedni rajta.
Richard Pena (részlet)

az enyém néha benne van a 250-ben, néha kikerül, majd néha visszajön, hogy aztán megint kiessen onnan... most egyébként pont benne van (de volt már vagy 50 hellyel előrébb is, mivel 175-től 250-ig elég szoros a mezőny, mondjuk nem mintha olyan nagy jelentősége lenne a dolognak, mivel jócskán többségben vannak a listán az angol nyelvű filmek, nem számoltam, de gyanítom hogy a 250-ből legalább 200 angolul beszélő, amit "enyhe" túlzásnak érzek)

ezt én is láttam még régebben (egyébként ritka gyenge film szerintem), és ebben van, hogy a végén mindenki meghal, ugye?
ja, a címét én se tudom, sajnos

Michelangelo Antonioni első színes filmje a színek használatát illetően magasra teszi a mércét. Hogy a pontos árnyalatot megkapja, a rendező egész réteket festett meg. A helyreállított képekből világosan kiderül, miért volt oda annyira az akkori közönség a rendező újításaitól, nemcsak a kifejező színektől, de a megdöbbentő vágástól is. A Vörös sivatag Antonioni legtermékenyebb korszakának végén készült, közvetlenül híres trilógiája, A kaland (1960), Az éjszaka (1960) és a Napfogyatkozás (1962) után. Bár a Vörös sivatag talán elmarad az első és a harmadik klasszikustól, a film által felvetett ökológiai problémák sokkal nagyobb előrelátásról tanúskodnak a mából nézve, mint bemutatásakor.

Monica Vitti neurotikus asszonyt alakít (Giuliana), aki egy gyárosba (Richard Harris) szerelmes. Antonioni hátborzongatóan játszik a nőt körülvevő ipari formákkal és színekkel, felváltva mutatja őket fenyegetőnek és szépnek, ahogy a nő végigmegy a sci-fit idéző tájon. Mint minden öntudatos Antonioni –hősnő, Giuliana is szerelmet és az értelmet keresi – és szexet talál. Az egyik képsorban a szeretkezés utáni melankólia döbbenetes módon válik érezhetővé a színek expresszionista használata révén, követve Giuliana hangulatváltozásait.

A film leglenyűgözőbb képsora az ártatlanság panteisztikus, utópikus álomvilága, amelyről a hősnő beteg kisfiának mesél; a zaklatott nő és a címbeli vörös ipari sivatag alternatívája a gyönyörű lány és a gyönyörű tenger.

Jonathan Rosenbaum

nem lehetne kivételt tenni, és a Jugendlich nevű felhasználót végérvényesen törölni, az összes hozzászólásával együtt, és az IP címét letiltani?

ez az ember egy provokátor, és bedől neki mindenki, mert mindig érkezik válasz, ha valami hülyeséget ír (az esetek 99%-ában pedig azt ír)

ha mégsem provokátor, akkor maximum 8 éves lehet (esetleg azon a szellemi szinten mozog)

arról nem is beszélve, hogy erős a gyanúm, hogy a bejelölt filmek legalább felét nem is látta - erre nagy összegben mernék fogadni - és folyamatosan látatlanban szavaz (ezt bizonyítani persze nem lehet, pedig kérdeznék tőle pár keresztkérdést azokkal a filmekkel kapcsolatban, de úgyse válaszolna rájuk)

ráadásul még egy hónapja sincs itt, de már 155 hozzászólást produkált és felforgatott egy tucat topikot... - mikor lesz már vége...

helyenként spoiler

Antonioni filmjei rendszerint ott kezdődnek, ahol mások végződni szoktak, és tegyük hozzá, ott végződnek, ahova művek el sem szoktak jutni.

Az éjszakában Antonioni újra a szörnyű szakadékot mutatja be, mely az embereket egymástól elválasztja; a kétségbeejtő atmoszférát elemzi, melyben a polgári társadalom tagjai fuldokolnak - a remény nélkül, hogy valaha is kiúszhatnak a boldogság és megelégedettség, a tiszta emberi érzések és harmónia partjaira.
Nyomasztó és kiábrándító a körkép; különösen az, ha a kontrasztokra figyelünk, s a lehetőségeket vesszük számba. Csupa luxus, csupa csillogás szolgálja a hősök kényelmét. Mindennel megajándékozta őket a sors, kivéve egyvalamivel - a legfontosabbal -, ami nélkül csak unott-szenvtelen arccal, az igazi öröm és kiegyensúlyozottság boldogságától megfosztottan, tétován és betegen, kiégve és megtörten vergődnek a kényszerű protokollkötelességek és társasági események sivár zsákutcáiban.
Hideg világ. Hideg emberek. Giovanniék, akiknek ez a sors jutott osztályrészül, nem érzik jól magukat; van bennük valamilyen kétségbeesett törekvés, hogy megszabaduljanak a szorításból, mely egyre elviselhetetlenebb - csakhogy a menekülés reménytelen; a társadalom, a morál, a kötöttség annyira fogva tartja őket, hogy már akkor is örülhetnek, ha ideig-óráig nem jobbat, csak valami mást találnak, s elterelik figyelmüket erről a már-már patologikusnak mondható, testet-lelket megnyomorító magánykomplexumról.

Antonioni a rá jellemző precíz pontossággal, hűvös könyörtelenséggel mutatja be a tétovaságot és elernyedést, mely a létezési forma lényege – s különös alapossággal láttatja a kitörési kísérletek reménytelenségét (Giovanniékban nincs elég erő és hit, hogy sorsukon változtassanak). Első pillantásra statikusnak érezhetjük az ábrázolási módszert (az olasz rendezőre annyira jellemző „részletező realizmus” Az éjszakában különösen hosszadalmas képsorok beiktatását tette szükségessé), azonban minden betétnek, minden lélektani megfigyelésnek fontos funkciója van, mert a sivárságot, a kiégettséget, a szépség és az érzelem eltékozlását motiválja.

Kifejező a háttér, mely előtt megcsömörlött és kiábrándult emberek szenvednek és bolyonganak. A kulisszák és a tájak együtt játszanak a belső történéssel, a fájdalmas megpróbáltatásokkal – s mindezt megragadó művésziséggel és tehetséggel eleveníti meg a filmművészet két tehetséges csillaga, az olasz Marcello Mastroianni és a francia Jeanne Moreau.

Veress József (részlet)

(helyenként spoilerveszély)

Vannak alkotások, melyek meséjét lehetetlen szavakkal visszaadni, mert a mese tulajdonképpen nem is fontos, negyed-ötödrangú szerepet játszik csupán a hangulatok, az érzelmek, a bonyolult összefüggések képi rendszerében.
Vannak művek, ahol az izgalmat nem a hatáskeltés megszokott eszközei biztosítják, hanem a lélegzetelállító természetesség és az életszerűség.
Vannak drámák, melyekben a hősök sanyarú sorsát és kudarcait őszinte megrendüléssel nézzük végig, s mindvégig azonosulunk az elbukókkal.
A kopár sziget ilyen film. Kivételes remekmű. Szép és megrázó; lírai és tragikus; bensőséges és magával ragadó. Olyan, mint egy borongós-bús szonett, vagy mint egy halk hegedűszóló. Vagy - mint maga az élet. Fenséges és kegyetlen; csodálni való és szomorúságra ingerlő. A kifejezések erőtlenek, hogy az élmény mélységeit akárcsak jelezzék is.
Kaneto Shindô makacsul ismétel bizonyos motívumokat, hogy földhözragadt hősei nyomorúságát érzékeltesse (életfolyamatok, vízhordás, munka stb.). A monotónia általában taszító; az átlagos moziélményeken nevelkedettek ilyenkor "sosem történik semmi" felkiáltással felcsapják székük támláját s távoznak. Ha belegondolnának, biztosan felfognák az egymásra rímelő képsorok mély értelmét: nem arról van szó, hogy "nem történik semmi", hanem arról, hogy "mindig ugyanaz történik". És ez nem ugyanaz. Kaneto Shindô az élet örökös mechanizmusát fogalmazza meg a képeken; a fáradt sóhajt, a beletörődést, a hasztalan kifakadásokat, a vége nincs robotolást. A kopár szigetben egyetlen dialógus vagy akár szó sem hangzik el, csak a fájdalom, a tehetetlen panasz, a tiltakozás jajai és sóhajai. A zörejeknek, a zajoknak, az elcsukló sírásnak, a tüdő zihálásának nagy szerep jut a filmben, csak éppen nem szólalnak meg az emberek. Szokatlan ez a filmépítkezés, ám a látottak teljességgel indokolják a rendezői koncepciót. Az apa és az anya súlyos terhet cipelnek a hátukon: a két vödör terhét és az élet terhét. Minek beszélnének? Miről beszélnének? Beszélnek a mozdulatok, beszél a meggörbült váll, beszél a napcserzett arc helyettük. S különben is, nekik nem egymással van bajuk, hanem a földdel, mely kiszipolyozza s szánni való rabszolgává süllyeszti őket. A földnek panaszkodjanak? Az asszony egy erőtlen pillanatában megteszi, aztán rádöbben, hogy úgyis hiába. A föld nem érti az emberi jajveszékelést, meg neki is jobb, ha békésen feláll, s letörüli a könnyeket. Ha az anya monologizálna - kevesebbet fejezne ki a jelenet. Shindô bebizonyítja, hogy a csend bizonyos esetekben a drámai megjelenítés kiváló eszköze. A kopár sziget különös formanyelve tehát pontos szinkronban van a tartalommal; az összhangot a megragadó poézis és a hullámzó ritmus mellett éppen ez a sajátos "némaság" biztosítja. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a zene is főszereplővé lép elő A kopár szigetben. Mindig egy vezérmotívumra hangszerelt dallamot hallunk, hol érzelmesen elomló, hol idegesen vibráló tónusban. Mennyi mindezt kifejeznek ezek a hangkulisszák; mindig követik a hősök hangulatait, a nekifeszülések és csüggedések közjátékait.
A rendező az egyszerű témát megkapó természetességgel és pátosszal dolgozza fel, de a mű nem lebeg valamiféle időtlenségben, hiszen a remekmívű mozaikok a mai Japánt és ijesztő kontrasztjait állítják elénk.
A kopár szigetet a nagyközönség mostohán fogadta, sorozatosan kifütyülte, és látványosan megbuktatta - bár a rajongók száma sem kevés. A megszokottól eltérő, az intellektust alaposan igénybe vevő alkotásoknak egyetlen művészetben sem a tömegsiker a sorsuk, de az idő és a fejlődő ízlés később igazságot szolgáltathat a tömegigények előtt járó műnek. Talán idővel egyre többen fedezik fel A kopár sziget merész eredetiségét, klasszikus harmóniáit, áradó gazdagságát.

Veress József

Amikor először láttam a filmet, nem igazán értettem - hogy is érthettem volna, hiszen csak tizennyolc éves voltam. Ezek az emberek egy olyan életformát untak halálra, mely legvadabb álmaimat is túlszárnyalta. Aztán mikor tizenöt évvel később előadást tartottam róla, mesterkéltnek és modorosnak tűnt - egy egész filmre való ötlet, mégsem vált filmmé. Csak mostanság döbbentem rá, amikor újra megnéztem, hogy Antonioni milyen világosan és szenvedélyesen ábrázolja a kétségbeesés néma sikolyát.
Figurái mind paraziták, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy a munka, a felelősség és célok nyűgétől megszabadulva feltárják a lelkükben honoló mélységes űrt.
A film tisztán ábrázolja a létezés vákuumában sodródó embereket. A kaland, mint mélabús erkölcsi sivatag, befészkeli magát a képzeletünkbe.

Roger Ebert

az utolsó 8 percben:
"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik."

mint ahogy az Antonioni filmek végén (és közben) már megszokhattuk

az emberi ajánló dobta ki 5,00-ra, gondoltam megnézem már akkor

és tényleg őrült jó - kösz, rendszer

nem tipikus film noir, de
[link]

egyébként pl. a Férfiszenvedély is film noirként van feltüntetve itt, és az se igazán az (a szó szoros értelmében, csak a stílus és néhány jellegzetesség hasonló, tehát oda is lehet venni, meg nem is)

már így is a "valaki más" áll nyerésre, de
Agnès Varda és Maya Deren

a fekete-fehér vizualitás fokozhatatlan csúcsa

(minimum a kezdő operatőröknek tananyag kellene hogy legyen)

a western szomorú végnapjai

szenzációs atmoszférájú film, megspékelve Leonard Cohen kitűnő balladáival és Zsigmond Vilmos csodás képeivel

McCabe egy olyan városba lovagolt be, ahol csak egyetlen nő tudta, mi az a költészet, de már őt sem érdekelte.

tetszik az elemzés, ikicsc
főleg, hogy szokatlanul, a film egyetlen jelenetéről szól csak (persze a legjobban megtervezett és kivitelezett kulcsjelenetről van szó - de azért az jellemző, hogy egyetlen (ilyen) jelenetről is mennyit lehet írni), és az se semmi, hogy tovább tart elolvasni az elemzést, mint az adott jelenetet megnézni
csak így tovább

devianttól érdeklődnék, hogy mivel érdemelte ki Godard a 66/66 1-est, a választ bár sejtem, de azért kíváncsi lennék rá, hátha mégsincs igazam...

kár hogy csak most, az utolsó napon írsz, így aki esetleg érdemben segíteni tudna, az lehet hogy nem tud időben

egyébként a neten nem sokat találtam erről, de itt van pár dolog, ami esetleg hasznos lehet, ha a barátod elolvassa: [link] ebben Herskó János mesél, többek között arról, hogy hogyan hatott rá Bergman:
Hogyan hatott rátok, kortárs magyar filmesekre Bergman a 60-as években?

Herskó János: A hatás nagyon egyéni volt, attól is függően, ki hogyan juthatott hozzá. Bergmant nem igazán vetítettek a mozikban. Volt egy zártkörű filmklub a Szakszervezetek Házában, ahol vezető filmeseknek hangalámondással vetítettek olyanokat, amikről úgy gondolták, illik látnunk. Itt láttam például A nap végét, ami nagyon tetszett.

tehát akikre (a magyarok közül) a 60-as, 70-es években igazán hathatott volna, azok vagy nem igazán jutottak hozzá, vagy mások hatottak rájuk - persze biztos, hogy sok magyar rendezőre hatott, de olyan típusú/stílusú filmeket nem igazán készítettek, aztán az is közrejátszhatott, hogy inkább mások hatottak a magyarokra akkoriban: mint pl. Jancsóra nagy mértékben Antonioni, Jancsó egy csomó dolgot átvett a mestertől, teljes beállításokat, kamerakezeléseket, és egyáltalán a szemléletmódot stb., vagy Fellini is kb. mindenkire hatott akkoriban (ami nem azt jelenti, hogy olyan filmeket is csináltak a magyarok akkoriban, de hatott rájuk)
Bergman inkább a későbbi magyar rendezőnemzedékre volt hatással, de az is csak abban nyilvánul meg, ahogy pl. az időt kezelik, vagy a csendet, vagy az atmoszféra teremtést, stb.

ebben a kétoldalas cikkben pedig kortárs magyar rendezők beszélgetnek Bergmanról (többek között) [link]
/Sopsits Árpád, Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek/ hogy rájuk milyen hatással volt, és Györffy Miklós is beszél, aki könyvet írt Bergmanról

Tarr Bélára is egyértelműen hatott Bergman filmes gondolkodásmódja, és ha más nem is, például az emberi arcok jelentősége, illetve annak 5 cm közelségből való mutatása

itt írnak hosszabban Bergmanról: [link]
meg a Filmvilágban is írtak sokat róla, a halála utáni számokban elsősorban
meg persze egy csomó könyv is foglalkozik Bergmannal (amiket gondolom elolvasott a barátod) (ha nem, akkor egy nap alatt nem valószínű, hogy sikerülni fog neki, de ha írt róla vagy 50 oldalt, akkor biztos beleásta a témába magát azért)

egészen elképesztően briliáns film

tényleg elképesztően jó film, ennyi sztárt egy helyen és mégis: "Maximilian Schell steals the show" - valóban frenetikusan alakít ebben a szerepben
persze a többiek is kiválóak, Spencer Tracy mint nyugdíjas, megfontolt, érdeklődő bíró; Burt Lancaster mint egész végig szomorúan és bűnbánóan néző, de egyszer fantasztikus alakítva kirohanó vádlott; Marlene Dietrich mint visszafogott, hűvös német nő; Montgomery Clift mint zavarodott tanú; Richard Widmark mint tipikus amerikai "kihaénnem" tábornok; és persze Maximilian Schell, akiről nem lehet mit írni, olyan lehengerlő teljesítményt nyújtott; egyébként még a csak néhány percet szereplő Emil Hahn figurája is eltalált volt szerintem

tetszett az is, ahogy a nyelvi problémát megoldották - ugyanis nem akarták hogy mindenki eleve angolul beszéljen, mivel a többség elvileg német volt, a folyamatos feliratozás zavaró lett volna - e mellett logikátlan is lett volna, mert a történet szerint nem értették volna egymást - tehát maradt a folyamatos fordítás (mint ahogy azt az elején is hallhattuk/láthattuk), de 3 órán át ez is zavaró lett volna, tehát végül maradt a köztes megoldás, kiegészítve a fordító fejhallgatóval (amit állítólag valóban a Nürnbergi per esetében használtak először, ilyen célra) tehát ezt a problémát szerintem kitűnően oldották meg - mégha kissé zavaró is, hogy tulajdonképpen angolul beszél mindenki; bár elsőre viccesnek tűnhet, hogy mindenki fejhallgatóval ül a teremben, de másképp nem igazán lehetett volna megoldani

aztán ugye ott van kameramozgás, tényleg kiváló, mikor hosszasan beszélnek a tárgyalóteremben és a kamera lassan körbefordul, hogy láthassuk a többieket (arcukat, reakciójukat, stb.), majd mikor körbeér, másodperc pontossággal megáll egy olyan szögben, hogy azt a szereplőt is látjuk, aki akkor került szóba - zseniális - mindezt a film folyamán nem egyszer megismételve - vagy a lassú kameramozgással kontrasztos hirtelen ráközelítés is találó, amit persze a megfelelő pillanatokban alkalmaznak

és akkor még ott van a látszólag elsőre egyértelmű kimenetelű történet, ami a végére már egyáltalán nem lesz olyan egyértelmű...

nekem is kimondottan tetszett a film (de csak addig, míg meg nem néztem az Ítélet Nürnbergbent, az ugyanis kissé hasonló, de jóval komolyabb és jobb - szerintem legalábbis, de persze ez is nagyon jó azért

bár azt meg kell hagyni, ez a Stanley Kramer nem volt egy bátortalan alak, itt a Bibliáról szedi le a keresztvizet (kis híján), aztán máskor a nácikkal foglalkozik, később a rasszizmussal, mind elég kényes témák

jópár emlékezetes rész van azért a filmben, (mondjuk az összes olyan jelenet, mikor Spencer Tracy a vásznon van), e mellett, az elején a tömeg a táblákkal; a felhajtás, a parádé; a tárgyaláson a nő, aki többször bekiabál, közben ott köt; mikor már a tanár sem biztos benne, hogy akarja ezt az egészet; a barátnője álláspontjának alakulása; mikor a két ügyvéd külön beszélget a hintaszékben és direkt ellentétesen hintáznak; vagy mikor az ügyvéd úr ül a székben és "izzasztják" - hogy csak néhányat említsek

ennyit dumálni, hihetetlen - de nagyon jó (és tényleg kőkemény dráma bújik meg a beszélgetések mögött)
persze Burton és Taylor eszméletlen jól hozzák a karaktereket

a puskáért hátramenős, majd hátulról ráfogós rész valami frenetikus :)
a többi beszélgetős meg csak simán lehengerlően lendületes, élvezetes és drámai egyben

tényleg csavaros, és a két szereplő, egy helyszín, folyamatos duma mikre képes...

a legjobb, mikor magad sem tudod eldönteni, hogy most ez akkor igaz, vagy átverés, vagy dupla átverés, vagy mi
pl. mikor jön Doppler nyomozó, (mivel ugye mi sem tudjuk mi történt) az elején, na mondom ez Michael Caine lesz álruhában; aztán, ez mégsem Caine; de mégis ő, mivel túl sokat tud; mégsem ő, ott a vér; de mégis, nagyon hasonló a hangja; áá, nem lehet ő, ott a kocsi... és ezzel még közel sincs vége az ehhez hasonló részekhez... nagyon élvezetes

azért nem semmi, hogy Paul Newman a film 99%-át egy gipsszel a lábán játsza végén (nagyjából lemosva a többieket a vászonról),
a legjobb mikor elmondja az apjának az igazat a zuhozó esőben és el akar menni a film egyetlen helyszínéről, de nem tud, mert beragad a kerék...

egyébként ez a Madeleine Sherwood (Mae, Gooper felesége) valami hihetetlen (ronda és) ellenszenves figurát alakít, (meg a gyerekei is) de annyira, hogy már vártam, mikor fojtja már meg végre valaki...

persze tipikus amerikai film, de azért van itt dráma (mindhárom rétegből képviseltetett férfi (és családjaik) esetében)

a legjobb kép: az Aranypolgáros operatőr Gregg Toland tolmácsolásában: mikor Fred a végefelé a repülőtéri roncstelepen bemászik az egyik gépbe...

tipikus amerikai melodráma, ami engem a Virradatra emlékeztet (legalábbis az első fele - férfi, nő, csábító, gyilkosság gondolata, tó, csónak), csak itt egész másképp alakulnak a dolgok aztán...
bár a filmnek valójában egy 1925-ös novella az alapja, aminek pedig valós események az alapjai, továbbá, talán a Match Point is rokon ezzel a filmmel, jónéhány dologban

egyébként a 17-18 éves Elizabeth Taylor jól hozza a mellékszereplő gazdag nő figurát (az az ájulás...), és Monty Clift is a jóképű és butácska de szerelmes fiút, a visszafogott játékával
persze nem tökéletes a film, de azért egy jó kis klasszikus, mondanivalóval és erős drámával

most jutott eszembe, azt hiszem ez még nem volt:
Derszu Uzala
mikor kunyhót építenek magasfűből, mielőtt lemenne a nap

a kislexikon szerint a művészfilm fogalma a következő: Művészfilm

és ennek a közepefelé is van egy érdekes eszmefuttatás a témáról (pl. hogy az ún. művészfilmeket rendszerint eleve sokkal kevesebb pénzből szokták elkészíteni, eleve kevesebb nézőnek - mivel ez sok nézőt sehogyse tudna megmozgatni, hiszen nem erre van tömegigény, de nem is ez a céljuk, hogy milliók lássák)

egyébként nekem a #7-es hozzászólás tetszik leginkább, és a #11-essel is egyetértek, meg a #13 -as is valószínűleg igaz

nemcsak hogy a régi szánkója volt, hanem úgy pillantjuk meg a feliratot rajta, hogy a kazánban ég, és zsugorodnak össze a betűk rajta
ez lehet a gyerekkor biztonságának, reményeinek és ártatlanságának szimbóluma, amit olykor egy életen át próbálunk visszaszerezni (Ebert), de annál itt jóval többről van szó, hogy egyszerűen maga a szánkó legyen a válasz, valójában nem a szánkó a válasz (hanem amit szimbolizálhat)

Ebert: (részlet)
a film megmagyarázza, mi az a rózsabimbó, de nem árulja el, mit jelent, bemutatja, hogy halálunk után csak mások emlékezetében élünk, és ezek az emlékek az általunk játszott szerepekről olykor homlokegyenest ellentétes képet festenek, Kane imád másokat manipulálni, ugyanakkor irtózik a trösztösítés gondolatától; a házasságot és a politikai karriert félredobja, és inkább szeretőjét választja; milliókat szórakoztat, és mégis magányosan hal meg...


egyébként még oldalakat lehetne a filmről írni, ez csak a rózsabimbóra vonatkozott, aminek állítólag ez volt az eredete:
a fáma szerint a forgatókönyvíró, Herman Mankiewicz amolyan bennfentes viccként használta a rózsabimbó szót, mivel Hearst (részben a valódi Kane-nek megfelelő alak) szeretőjének, Marion Davisnek egy barátjától hallotta, hogy az öreg így becézte Marion legintimebb testrészét - aztán lehet hogy ez csak kitaláció...

bemásolhatok még ide pár dolgot majd, amit szintén Ebert szedett össze a film kapcsán, leginkább olyanokat, amik első nézésre fel sem tűnnek

a Galaxis útikalauz stopposoknakban van, hogy a végső válasz 42 (vagyis ebben az esetben 42-23=19), aztán lehet hogy mégse erről van szó, mert a 19 nem tudom hogy jön ide alapból, főleg mi köze a Leone westernekhez, de ez lehet hogy rejtély is marad örökre...

akkor meg is van a siker receptje: végy egy adag társadalomkritikát, tégy hozzá egy kis humort és a legjobb, ha mindezt mindössze 3 forintból kihozod, máris megvan az elismerés...

csak a #8-as hozzászólás kapcsán jegyeztem meg, hogy ezt speciel nem ő találta ki

egyébként nem annak alapján osztályoztam, hogy mekkora újító volt, vagy nem, de ha már a történet se tetszik, az ötlet se, a kivitelezés se, meg úgy az egész, akkor próbáltam valami pozitívat találni benne (de még újítónak se számított ebben (másban igen) tehát az se), ezzel nem azt mondom, hogy minden újító már előnnyel indul, de legalább akkor azt figyelembe lehet venni, ha valaki elsőként talál ki valamit (persze attól az még lehet rossz)

én meg azt nem igazán értem, hogyha valami (Ágó szavaival élve) "kellemesen idétlen ökörködés" az hogy lehet elég az ötösre - de itt valószínűleg az van, hogy mindenki másképp osztályoz - mert végülis ha tetszik, akkor mit lehet rá adni (szóval érthető)

és ha ugyanolyan mércével lehet osztályozni ezeket, mint a többi nagyjátékfilmet, akkor azzal mondjuk az 5-ösök elismerik, hogy ettől kb. 1000-1500 (kinek mennyi) rosszabb filmet láttak - ami azért nem semmi...

az a baj, (többek között) hogy ez se nem eredeti, se nem igazi McLaren, se nem vicces

akinek a stop-motion technika miatt tetszik, az inkább nézze meg az 1912-es Az operatőr bosszúja című filmet, na az zseniális (pedig 40 évvel előbbi mint ez) - annak kb. a közelébe nem érhet ez

akinek az absztrakt, kísérleti, elvont művészet miatt tetszik McLaren tevékenysége, annak ajánlom, hogy nézze előbb meg az 1924-es Gépi balett című filmet, mert az az egyik alap ebben a témakörben (ami "csak" 28 évvel e film előtti)

McLaren újítása talán csak az volt, hogy konkrétan rárajzolt a filmre, persze ebben a filmjében nem, mert itt elsősorban a stop-motion technika a lényeg, amit kb. kezdő amatőrök is meg tudnak csinálni, lásd: 2007-es Tony vs. Paul - de számomra ott is csak az értékelhető, hogy egyes jelenetekben ugráltak, és úgy kellett felvenni egyesével a részeket - amikor a filmben úgy tűnik, hogy a levegőben vannak folyamatosan)

aki profi stop-motion technikával készült filmet akar látni, annak pedig ajánlom a díjnyertes 2007-es Madame Tutli-Putli című filmet, aminek viszont szerintem csak az eleje lett igazán kiváló - abban meg azt lehet értékelni, hogy egy ősrégi technikát használtak (amit a mai korban számítógéppel könnyedén meg lehetne oldani) továbbá azt, hogy hónapokig csinálták, mert minden képkockányi történést külön be kellett állítani, (ugyanolyan fényviszonyokat használni a stúdióban, stb.) iszonyú sziszifuszi munkával

egyszóval itt alapvetően nem is az a kérdés, hogy kinek mennyire tetszik, hanem inkább az, hogy erre ki hányast hajlandó adni (ebből is adódhatnak a nagy szavazatkülönbségek)
(meg mondjuk az az apróság, hogy az ilyen típusú "filmeket" nem lehet ugyanolyan mércével osztályozni, mint más filmeket - ezért ebben az esetben mindenféle szavazat meg lehet magyarázni...)

Sam Peckinpah brutális, nihilista látomása. Az ágrólszakadt zongorista, Benny (Warren Oates) útját követi végig a mai Mexikón, amit legalább olyan pokolinak ábrázol a rendező, mint amilyennek a vadnyugat korábbi klasszikusában, a Vad bandában.

A mozi legaljának legjava: van egy borotválatlan, sunyi antihősünk, mellette pedig elképesztően romlott figurák vonulnak végig a vásznon. Peckinpah továbbmegy: a jelenetek is visszataszítóak, slamposak, vérben tocsognak - mintha Hemingway írta volna, amikor szétitta az agyát. A film minden kétséget kizáróan egy alkoholista zseni munkája, az erőszak és a lövöldözés ellenére megkapó melankóliával és szépséggel.

Kim Newman

Én a 2005-ös rendezői változatot láttam csak, de egyet kell értenem a linkek között szereplő elemzéssel: vagyis ha ez a verzió kerül a mozikba bő három évtizeddel ezelőtt, ma a műfaj öt legnagyobb klasszikusa közt emlegetnék.

Egyébként tényleg igencsak összetett film ez, jóval több annál, minthogy csak egy "lelövöm-lelövöm-meghal" típusú film legyen. Mint ahogy az eddigi hozzászólásokból és a belinkelt részből is egyértelműen kiderül.

Valóban egy elfelejtett, és sokak által meg nem értett, vagy félreértett (imdb 7.3) mestermű ez.

furcsa, egyedi, abszurd, szürreális, szatirikus, "túlszínes", bizarr és vicces...

Arábiai Lawrence:
- mikor percekig mutatják, hogy - a forróságban - messze a sivatagban egyre közeledik egy alak (az éggel egybeolvadó horizonton)

Néhány Hitchcock film, ami kimaradt:

Gyilkosság telefonhívásra
- a vége

Marnie
- cipőt levevős rész

Észak-Északnyugat
- repülős, gyufásdobozos, Mount Rushmore-os részek

Psycho
- zuhanyzós, plusz a vége

Rear Window
- a vége

A kötél
- kb. az egész

Szabotőr
- Szabadság szobros rész

Idegenek a vonaton
- fojtogatás, teniszmeccs nézőközönsége, Bruno fekszik az ágyban nem az apja, öngyújtó leesik, plusz a vége

etc.

Néhány korai, ami kimaradt:

Greed
- a vége

The Phantom of the Opera (1925)
- az fantom arcának megpillantása

Metropolis
- az embertömegek

Sunrise
- a gyilkossági kísérlet

It Happened One Night
- a stoppolós jelenet

The Gold Rush
- cipő + a vége

City Lights
- a végén a vak lány

Modern Times
- etetőgép, beszorulós rész + a vége

The Great Dictator
- földgömbös rész + zenére borotválós

The General
- a vonat kereke mellé ülős rész + a vonat elejére ülős rész

One Week
- a vége a házzal és a vonattal

Steamboat Bill, Jr.
- a vihar

Never Weaken
- a magasban játszódó jelenetek

Safety Last
- toronyóra

amik még nem voltak, de ide kívánkoznak:

12 majom
- a vége, mikor összeáll a kép

2001 Űrodüsszeia
- az elején a majmok
- HAL kihallhatja őket a szájmozgásuk alapján
- HAL kizárja őket
- a vége

Kifulladásig
- az összes belevágott rész

Mechanikus narancs
- a kezdés
- a szemkifeszítés
- a víz alá nyomás

Aguirre, Isten haragja
- a kezdés
- a folytatás
- a vége

Mindent Éváról
- mikor kiderül ki is Éva valójában

Amarcord
- fáramászós "nőt akarok" rész

Korcs szerelmek
- a nagy posztert kicserélték

Apokalipszis most
- a szörfösön kívül a kezdés
- a vége

Az ötödik pecsét
- az ütés

Lopott csókok
- félve odanézés

Barry Lyndon
- párbaj #2

A John Malkovich menet
- Malkovich Malkovichban jelenet

Nagyítás
- maga a nagyítás folyamata
- a vége

Bonnie és Clyde
- a vége

Butch Cassidy és a Sundance kölyök
- a vége

Aranypolgár
- kezdés

Bilincs és mosoly
- a vége

Sötét győzelem
- a vége

Gun Crazy
- a rablás + a vége

A hetedik pecsét
- sakkozós jelenetek

Rififi a férfiak közt
- "30 perces néma csendben rablás" jelenetsor

Radírfej
- mikor kiderül, miért ez a címe

Letaszítva
- a vége

Satyricon
- a vége (mondat közepén abbahagyva)

Fitzcarraldo
- a vége

Acéllövedék
- az első rész vége

A kopár sziget
- a vége

Hair
- az asztalon mászkálós jelenet + a vége

Délidő
- az üres sínek mutatása

Szerelmem, Hiroshima
- az elején a sokkoló képek

Jöjj és lásd
- az elején a játszadozós/vicces hangulat
- a fényképezős jelenet
- a megsüketülés
- visszatérés a faluba
- a tehén
- az égő templom ajtajának belülről történő kétségbeesett kinyitási kísérlete
- fényképezés #2
- mikor elkapják a németeket, és leöntik
- a végén a lövések

A Jó, a Rossz és a Csúf
- a párbaj

Az árnyéklovas
- az eleje és a vége

Kwaidan
- a fül

Kárhozat
- a kezdés, a fal vizesedése, a vége

Rövidfilm a gyilkolásról
- maga a gyilkosság + a vége

Véres trón
- a vége (mozgó fák, plusz a nyilak)

Tavaly Marienbadban
- a játszmák, és a megfejtésére irányuló javaslatok

A szép és a szörnyeteg
- mikor a végén kiderül, hogy...

La Passion de Jeanne d'Arc
- a vége

A zongoratanárnő
- wc-s jelenet + a vége

Egy szöszi szerelme
- ugye nem nekünk rendeltek?

Laugh, Clown, Laugh
- "Ne légy szomorú, van egy bohóc aki mindenkit fel tud vidítani - Én vagyok az a bohóc" jelenet

A burzsoázia diszkrét bája
- telefonos jelenet + a végén mikor húsért nyúl

A félelem bére
- az összes feszültséggel teli jelenet + a vége

A szamuráj
- a kezdés + a vége

Szállnak a darvak
- a vége

A kis cézár
- a vége

M - Egy város keresi a gyilkost
- az M jel + a vége

Manhattan
- a kezdés

Memento
- a vége (ami az eleje)

A halál keresztútján
- a kalapos jelenetek + a gépfegyveres rész

Mouchette
- a vége

Hálózat
- az élő adású beszédek + a vége

Ninocska
- nevetés az étteremben

Nosztalgia
- lovas jelenet, emberek a lépcsőn rész, plusz a végén a vágatlan 10 perc

Sötétség és köd
- markolós rész

Áldozathozatal
- eleje, vége

A rakparton
- a vége

Száll a kakukk fészkére
- a vége

Onibaba
- az eleje, az összes maszkos jelenet, plusz a vége

Szigorúan ellenőrzött vonatok
- pecsételés

Pillangó
- a vége

Kamerales
- a vége

Persona
- kétszer elmondott rész, plusz a bevágások

Pi
- fúró

Bolond Pierrot
- a leütős-menekülös rész, plusz a vége

Haragban a világgal
- a kezdés

Rocco és fivérei
- a vége

A sebhelyesarcú (1932)
- a vége

A sebhelyesarcú (1983)
- Pacino kb. összes jelenete, az elején a mészárlás, a "Balls And My Word" rész, és persze a vége

Fiúk a rács mögött
- a vége

Harakiri
- az összes feszültséggel teli jelenet

Idő
- a tenyérszobros részek

Ragyogj!
- az apa "engem nem tanított senki" része #2

Ének az esőben
- maga az ének az esőben, plusz a többi táncos rész

Solaris
- kert, autópálya, vége

Spartacus
- a vége

Stalker
- kb. az egész

Emberi sors
- vodkaivás

Alkony sugárút
- az elején a medencés jelenet
- amikor némafilmeket néznek
- a végén a lépcsős jelenet

A taxisofőr
- a tükrösön kívül a vége

Az utolsó éjjel
- tükör előtti monológ

Híd a Kwai folyón
- a híd robbantása

Magánbeszélgetés
- a vége

A szarvasvadász
- orosz rulettes részek

Férfiszenvedély
- nem találja, hogy hova rejtette maga elől, nincs nyitva mert zsidó ünnep, írógép...

Foglalkozása: riporter
- az utolsó vágatlan jelenet

A közellenség (1931)
- a vége

A harmadik ember
- Welles előjövetele az árnyékból

A Sierra Madre kincse
- a vége

Három szín: piros
- a vége, mikor rájövünk az összefüggésre

A sorompók lezárulnak
- a vége

Andalúziai kutya
- szemelvágás

Éli az életét
- géppuska hangra vágás

Werckmeister harmóniák
- a kocsmai kezdés, a postán játszódó beszélgetés, a bálna meglátogatása, plusz a végén a káosz képei

A vád tanúja
- a végén a csavar

Woyzeck
- a vége

Tükör
- szeles jelenetek, plusz az égő ház amit csak néznek

igen, és tetszett

egész végig baromi vicces (szemernyi üresjárat sincs benne)

főleg a (sokszor lefordíthatatlan) nyelvi humor és a képi humor adja a nevetés legfőbb tárgyát - sőt, még filmtrükkök is vannak be, persze nem ez (meg a sztori) a lényeg, mert az ember sokszor a térdét csapkodja miközben nézi

mivel úgy érzem, ez a (köz)kérdés igencsak ironikus, (egy B-kategóriás akciósztár esetében tehetségről beszélni, és "egyik sem" lehetőséget nem felkínálni) ezért szerintem itt Scott Shaw-nak (másodikként talán Gary Daniels-nek) kellene a legtöbb szavazatot kapnia - csak a baj az, hogy a többség komolyan veszi a kérdést, így erre nincs remény...

Megtekintés után érdemes elolvasni:

Visconti Rocco és fivérei-ben az olasz élet egy tipikus helyzetét, a délről bevándorolt család a nagy ipari város, Milánó életébe való beilleszkedési kísérletének különböző útjait mutatja meg. Ezzel a szándékával bizonyos mértékig a nagy realista regények hagyományát folytatja. A cselekmény jelentős része az ökölvívók között játszódik, ami egyáltalán nem véletlen, ez a brutalitással, emberkereskedelemmel, a természetes tehetség áruba bocsátásával telített atmoszféra szimbolikusan is érezteti a kapitalista rendszer néhány jellemző tulajdonságait.

Az életerővel teli Simone látszólag nehézségek nélkül illeszkedik bele új környezetébe: a bokszolás segítségével a gyors felemelkedést ígérő úton indul el, de csak vergődik ösztönei és kétségbeesései között, majd a lassanként már semmilyen erkölcsi féket nem ismerő, az erőszaktól sem visszariadó boldogságkeresése vesztébe sodorja. Sorsa szorosan összekapcsolódik testvére - a Visconti végső mondanivalója szempontjából központi helyet elfoglaló - Rocco alakjával, akit a kritika csaknem egyértelműen Dosztojevszkij Félkegyelmű-jének Miskin hercegéhez hasonlít. Önfeláldozó, irgalmas lélek, csaknem szent ember, nem képes lázadni, mindent megbocsát, és nehéz áldozatokat hoz Simone érdekében, mert azt hiszi, hogyha testvére megkapja az emberi jóság ajándékát, valamilyen csodálatos megvilágosodás folytán szakít züllött életmódjával. Áldozata azonban hiábavaló, sőt épp ez sodorja a végső romlásba Simonét is, Nadiát is, akiben egy felszínes szemlélet talán a bűnökre csábító végzet asszonyát láthatná, pedig inkább az a szerepe, hogy Rocco érzelmes jóságának kártékony voltát hangsúlyozza, hiszen a szerencsétlen leány végső elzüllését az okozza, hogy Rocco feláldozta szerelmét, és magára hagyta.

A magányosságra ítélt Vincenzo, Simone és Rocco alakjaival szemben, akik jellemük és sorsuk különböző vonásai ellenére perspektívátlanságukban nagyon is édestestvérei egymásnak, Ciro, a negyedik testvér mindhármuk ellentéte. Öntudatos munkás, aki a jövő emberibb társadalmába vetett hitével azt a pozitív lehetőséget mutatja meg, amelynek fel nem ismerése testvéreit talajtalan magányosságba, sőt bűnökbe sodorta. A Parondi család ugyan szétbomlott, de történetüknek egyáltalán nincs még vége. Lucához, a kisöccséhez intézett szavai, ha egy kissé szónokiasak is, a jövő felé mutatnak. Ciro alakja ilyen értelemben kétségtelenül a három fiú sorsából levonható realista konklúziót személyesíti meg.

Nino Rota zenéje ékesszólóan tükrözi a Szicíliából Milánóba költözött, és a pénz, a gyökértelenség, a szex romboló hatására darabokra hullott család történetét kísérő zaklatott érzelmeket.

egyes epizódok igencsak valósághűek, és nagyot ütnek, de a többi is visszaadja a háború utolsó napjainak életszerűségét

megrendítő mű

- ami tetszett:
(nem biztos, hogy van értelme az egészet spoilerbe tenni, mivel már a leírásban is hatalmas spoilerek vannak, ugyanis ott már a harmadik mondatban eljutunk a film utolsó 3 percéhez... na mindegy)
- már az elején láthatjuk, hogy elégedetlenek az emberek (öregek), ugyanis tüntetnek az alacsony nyugdíjuk miatt, ott van köztük Umberto D. is (csak ekkor még nem tudjuk, hogy ki ő)
- többször megpróbálja eladni az óráját (hogy pénzhez jusson), de nem sikerül neki, csak áron alul - a többiek közönyösen viselkednek
- betegeskedik az öreg, közben megpróbálja törleszteni az adósságát részletekben, de vagy az egészet fizeti vissza, vagy semmit, így nem engedik hogy részenként törlesszen - közönyösek vele szemben
- újra eladja néhány holmiját (áron alul) és újra törleszteni akar, de megint csak a teljes összeg kellene, így nem tud
- a kórházba kell vinni az öreget, ahol megpróbál több napot maradi, hogy addig se költsön ételre, és így spórolja össze a hiányzó összeget, de ez csak részben sikerül neki
- közben meglátogatja Maria, akire bízta a kutyáját, de a kutyát nem engedik be (ahogy az elején az étkezőből is ki akarják rakni), megpróbál jelezni a kutyának, de nem sikerül
- összebarátkozik egy másik beteggel, aki kikerülve megígéri, majd elmegy hozzá, de a végén kiderül, hogy nem megy el hozzá - közöny
- visszatér a szobájába, amit éppen bontanak, átalakítanak, festenek - kérdezi hogy mi történt és hol a kutyája, de még választ sem kap - közöny
- akit a világon a legjobban szeretett (a kutyája) elveszett (akit egyébként Mariara bízott, aki viszont nem foglalkozott vele), így megpróbálja megkeresni
- a menhelyen nagy nehezen megtalálja (ahol a kutyákat meg is ölik, majdnem az övét is)
- a téren koldusokat lát, mikor találkozik egy régi ismerősével, akinek elmondja, hogy csak egy kis összegre lenne szüksége, de az nem ad neki - közönyösen viselkedik Umbertóval
- arra fanyalodik, hogy kolduljon
- próbálgatja kitenni a tenyerét, de mindig visszahúzza, mikor már nagy nehezen rászánja magát, akarnak neki adni, de az utolsó pillanatban másfelé kezd nézni és visszakozik
- azt találja ki, hogy a kutyája kolduljon, aki a kalapot tartja a szájában, de az emberek csak elmennek mellette - közöny
- majd találkozik egy ismerősével, aki ráismer a kutyára, erre azt mondja az öreg, Flick csak játszik, majd meg akarja hívni egy kávéra, de az ismerőse visszautasítja, azzal hogy a buszhoz siet, majd elkíséri oda, ahol viszont nem tudnak miről beszélgetni - közöny
- visszatérve a lakásába el van fáradva, aztán kinézve az ablakon az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja (már azt nézi hova ugorjon, és hol csapódna be...)
- aztán rájön, hogy így Flick egyedül maradna, és senki nem foglalkozna vele, így gondoskodnia kell róla, hogy legalább a kutya jó helyre kerüljön
- majd összecsomagol és elmegy, közben a lépcsőházban találkozik a lánnyal, akit a terhessége miatt valószínűleg ki fognak rúgni a szobájából
- a villamosra felszállva nem akarják felengedni a kutyát
- Flicket be akarja adni egy házaspárhoz, akiknek 20 kutyájuk van, de pénzt kérnek érte, amit még meg is adna, de úgy látja, nem lenne jó sora itt a kutyájának, így inkább elmegy
- egy parkban pihen meg, ahol találkozik egy kislánnyal, akinek oda akarja adni a kutyáját, aki el is fogadná, de ott vannak a szülei is, akik visszautasítják
- Flick az ottlévő gyerekekhez megy, erre Umberto lassan, nehéz szívvel úgy dönt, elsétál onnan és magára hagyja a kutyát
- Umberto elbújik, hogy ne találja meg őt a kutya, de az megtalálja
- nincs más választása, mint az ölében vinni, pont egy vasúti átjárónál történik mindez, ahol a sorompók éppen lezárulnak (innen a magyar cím)
- majd jön a vonat
- valószínűleg együttes öngyilkossági szándékkal a sínek mellé lép
- a kutya valószínűleg megérzi ezt (életösztönéből adódóan) és elszalad, megmentve ezzel Umbertót is
- a végén pedig zseniális képsorok következnek - Flick megharagszik a gazdájára. Umberto D. megpróbálja visszaszerezni a kutya barátságát, nehezen, de végül sikerül. Most már nagy az öröme, hogy a kutya megbocsátott és él, megfeledkezik az öngyilkosságáról is, eddigi bajairól is. - egy ideig...
- ami nem tetszett: egyedül talán nekem a nő (Maria) játéka nem tetszett annyira, de ha azt vesszük, hogy amatőrszínész volt (ugyanúgy ahogy az öreg is), akkor nem olyan nagy probléma, viszont az Umbertót megformáló Carlo Battisti nagyot alakított, az tény, nála nagyobbat (kis túlzással) csak a kutya játszott

- érdekesség, hogy az imdb-n szavazó kislányok (18 év alatti nők) 68%-a szerint a film 10-ből 1-es, és így véleményük szerint (számtani közepet nézve) 3,3-at ér a film... no comment

- tovább emeli a film értékét, hogy ott van a végig tökéletesen passzoló lassú, szomorú zene, egy csomó jó beállítás (pl. ablakból tükröződő fej, a szobában az átütött lyukon át mutatott kép, mozgó villamosból visszanéző kamera, az öreg árnyékának lassú eltűnése a lépcsőn, kutyamagasságból készített felvételek, stb. stb.), és az a realista látásmód amivel kifejezhető a magány, az egyedül maradás, a közöny, a társadalmi viszonyok, a szegénység, a szeretet, a kilátástalanság, egy ember pokoljárásának bemutatása...

hihetetlen mennyire kevéssé ismert és elfelejtett film ez
(itt 10 szavazaton, imdb-n 800 szavazat alatt áll jelenleg)

ami tetszett:
- a film még jóformán el sem kezdődött, de már ekkor a börtönt látjuk a háttérben, csak még nem tudunk róla...
- lovagolós kezdés, amiből megtudhatjuk az alapokat
- cipőtisztítás
- jósnő
- rendőrség
- 500 helyett az egészet el akarják tenni
- megveszik a lovat
- elkapják őket, de nem vallanak
- a rácsos autó rácsai közül néznek vissza az utcára, majd onnan is pillantják meg a börtönt
- az adatfelvételnél megtudjuk, hogy a nagyobbik fiú árva
- 4 ujjlenyomat (amivel később viccelődnek)
- megláthatjuk, hogy hány fiatal fiú kényszerült bűncselekményre akkoriban
- külön cella
- cellán belüli viszonyok alakulása
- csomagosztás (hogy ne valljanak)
- kihallgatásnál a zsákot ütik
- kénytelen vallani
- rájön hogy átverték, így mindenki előtt letagadja, hogy vallott volna
- a kisebbik anyja ébreszti rá mi történt
- a testvérét a barátja jutatta börtönbe, ezt nem hagyhatja annyiban
- reszelő elrejtése
- ténylegesen megverik (ártatlanul)
- megbánja
- verekedés
- kis híján halálos fejseb okozása, ami után szigorítanak
- szökés terve
- ügyvéd, megpróbálják az idősebb fiúra kenni az egészet
- tárgyalás
- a szökés terve meghiúsulni látszik
- a lovat feláldozná
- filmvetítés (háborúról)
- szökés, lebukás
- összetaposnak egy fiút a káoszban
- megtudja, hogy a ló is szerepelt a megszököttek tervében
- felajánlja a segítségét, hogy elkaphassák őket
- azt hihetnénk, hogy szökni próbál, de nem, a szökevényekhez megy, akik már a lovon ülnek
- azt hihetnénk, hogy ölni akar, de nem
- tragikus baleset
- a "FINE" felirat alatt a ló elballag

ami nem tetszett:
- nincs ilyen, bár azt írják, az a baj, hogy az összes felnőtt gonosz, szemét, aljas, nem segítenek nekik stb. és ez túlzó, (A felnőttek világának egyoldalú, negatív ábrázolása), ez ugyan igaz, de ez még egyáltalán nem von le a film értékéből semmit, sőt, nem lett volna ennyire hiteles az egész, ha a börtönben, vagy kint az utcán segített volna nekik valaki (szerintem legalábbis, szóval ez pont így tökéletes, ahogy van)

és akkor még nem beszéltem a remek zenéről, a szimbólumokról (pl. fehér ló), az emberi viselkedés alakulásáról, a háború utáni helyzetről, az amatőr színészek kiemelkedő alakításáról, a film hatásáról, stb. stb.


A cselekmény központi vonala bemutatja azt a folyamatot, ahogy a háború által okozott sebek és a szegénység, a felnőttek önzése, az intézet közönyös, kegyetlen légköre előbb megfosztja a vágyaitól, majd fokozatosan egymás ellenségeivé teszi a két barátot. A realitás és a gyermeki világ ütköztetésének egyik szép jelenete az intézeti filmvetítés: – Nézzétek, a tenger! – nevet fel meghatódva egy tüdőbeteg kisfiú, miközben a vásznon a háborút látjuk, a lángokban álló és süllyedő hajót.

A fehér ló a szépség és az álmok jelképes ábrázolása. A film elején a gyerekek egy lírai jelenetben ügetnek rajta, a fogság idején egyikük pénzre akarná váltani, a befejezésben pedig ez jelképezi az álmok, a gyermeki remények végleges összeomlását.

ha lehet kérni, akkor én az Országúton, A hetedik pecsét és a Berlin felett az ég című filmekhez kérnék idézeteket, kösz

Érdekes, hogy a Murder, My Sweetes Philip Marlowe (Dick Powell) musicalszínészként kezdte (Gold Diggers of 1933, Footlight Parade, 42nd Street).

Ez a film a musicalek egyik alapfilmje, sőt az első igazán szórakoztató/jó/nagyhírű musicalek között van.
Típusát tekintve egyértelműen a kulisszák mögött játszódó fajta (Singin' in the Rain, All that Jazz, sőt még All About Eve-es beütése is van, ebből a szempontból).

Furcsának tűnhet, de a korai (30-as évekbeli) gengszterfilm és a korai musical között több közös vonás is húzódik. A hang erőteljes alkalmazásán kívül sokszor a történet alapja is hasonló. Főleg a "show-musicalekben" gyakori, hogy a későbbi főhős a történet elején még csak egy "kisember", bár a főnökség ellenzi, végül mellékszereplőből mégis egyszeriben sztár lesz belőlük (pl. ebben a filmben is erről van szó).

A film végén lévő Busby Berkeley koreografálta táncos jelenetsor pedig olyan látványos, hogy 75 évvel a készítés után is könnyedén megállja a helyét.

Érdekes, hogy jelenleg a Good Will Hunting áll a 2. helyen (1 szavazat különbséggel).
A Good Will Huntingot Jó vadászni fogra fordítani igencsak "leiterjakabos" lenne, hiszen a film főszereplőjének neve Will Hunting, így a tulajdonnevét lefordítani nagy hiba lenne, és a Jó Will Hunting címmel nem hinném, hogy különösebb probléma lenne, de ha mégsem tetszene ez sokaknak, akkor az is egy lehetőség, hogy nem szó szerint fordítanák a címet, számtalan példa van erre is, tehát biztosan lehetne normális magyar címet találni rá.

Engem mondjuk az szokott idegesíteni, mikor tulajdonneveket fordítanak le magyarra, pl. Én és én meg az Irén (Irene helyett), vagy pl. a Júlia és a szellemek (Giulietta helyett), akkor a filmben a szereplőt végig Irénnek/Júliának kellene hívni, ha már ez a címe, az viszont hiba lenne, mert akkor a többi szereplőt is magyarítani kellene, csakhogy egy csomó névnek nincs magyar megfelelője (pl. a Ponyvaregény óta tudjuk, hogy a Butch név nem jelent semmit), tehát ez az út nem járható, így maradnak az eredeti elnevezések.

Vagy pl. itt van a Sunset Blvd. esete. Az Alkony sugárút cím jó lenne, csak ez is egy tulajdonnév, tehát nem kell lefordítani, mégha szó szerint ezt is jelenti, ezzel az erővel akkor a Pearl Harbor-t is le lehetne fordítani Gyöngy Kikötőre, de ennek se lenne sok értelme.

2010-es filmeket is lehet kérni? ami kb. 2011-ben ér el hozzánk...
hát ez "szuper"...

tipikus szomorú bohóc sztori, csak a megszokottól kb. sokkal jobb, köszönhetően többek között Chaney-nek

annak apropóján, hogy hamarosan a topfilmek első helyezettje lesz a KT-n
ami tetszett (kizárólag a történetet figyelembe véve):
- az eleje, mikor megtudjuk milyen fontos a bicikli (mert ha csak úgy ellopnak egy biciklit, az még nem akkora tragédia, de ebben a helyzetben bizony az), és mennyit kell feláldozniuk ezért (eladják az ágyneműket, de nem kapnak érte annyit, amennyit gondoltak) - kudarc
- azt hiszed most fogják ellopni, közben szó sincs róla (mikor felmegy a felesége a nőhöz) - feszültség
- végül csak ellopják, üldözik de semmi (mert félrevezetik) - kudarc
- elmegy a rendőrségre, de semmi segítséget nem kap - kudarc
- keresik a rengeteg bicikli között (de nem találják) - kudarc
- alvázszámot nézetnek (rendőrt hívnak), de ez is csak egy újabb kudarc
- egyszer csak megpillantják a tolvajt, de elszökik (a lopott biciklin) - kudarc
- keresik az öreget, akivel beszélt, de nem találják - kudarc
- végül megtalálják az öreget, de nem működik közre - kudarc
- újra felkeresik a templomban, ahol kihúzza belőle, hogy hol lakik a férfi (hangoskodások árán), el akarnak menni hozzá, de az öreg elszökik - kudarc
- a férfi üldözné, de nem tud kimenni a templomból, felfordulás, végül kimennek de az öreg eltűnt - kudarc
- a férfi dühös és arcul csapja a kisfiát - kudarc
- míg sétálnak eltávolodnak egymástól és közben a vízbe fullad egy kisfiú, azt hiszi, hogy a fia, de nem - feszültség
- aztán elmennek pizzázni de nincs pizza - kudarc
- az étteremben megpróbálják elfelejteni minden bajukat (bort is isznak), de újra szembesülnek, a nagy társadalmi különbségekkel
- végső kétségbeesésükben elmennek a látóhoz/jóshoz, (akit végig komolytalannak tartott), aki azt mondja, keressék ma vagy soha nem lesz meg, de ezzel nem sokra mennek, viszont egy csomó pénzt kértek ezért a tanácsért - kudarc
- azon az utcán amit az öreg megadott, megpillantanak egy embert, aki elrohan előlük, utánamennek és kiderül, hogy a tolvaj az, de nem engedik át őket, cirkuszolnak, kiabálnak velük - kudarc
- kidobják őket az utcára, ott ordítozik, az emberek odasereglenek, nem hisznek neki, a tolvaj tagad, sőt az emberek a tolvaj pártját fogják, majd a tolvaj hirtelen rosszul lesz, ezután ráfogják hogy a férfi meg akarta ölni - kudarc
- rendőrt hívnak, az átkutatja a lakást a férfivel, de nem találják a biciklit - kudarc
- még a rendőr is kételkedik, hogy tolvaj lenne, aki valóban tolvaj - kudarc
- egyszerűen el kell hogy menjenek, mivel kb. 30-an védik a férfit, aki tagad és a bicikli sincs meg, és még őt akarják beperelni... - kudarc
- szomorúan sétálnak a utcán, amikor a stadion előtt mennek el, ahol csak úgy sorakoznak a biciklik, plusz ott áll egyedül is egy a közelben, lopás jár a férfi fejében... - feszültség
- pont vége a meccsnek és jönnek ki az emberek, ülnek fel a biciklikre, pont el lehetne vegyülni, elküldi a kisfiát, hogy szálljon fel a villamosra és menjen előre, majd ott találkoznak (hogy egyedül tudja megcsinálni és senki ne fogjon gyanút...), de a kissrác épp lekési az indulást így ottmarad (csak erről az apja nem tud) - feszültség
- ellopja a szabadon álló biciklit (ő is biciklitolvaj lesz) - paradoxon
- pont akkor jönnek ki és észreveszik, tolvajt kiáltanak és néhány ember a nyomába ered, és utolérik, leszállítják és meg akarják verni, rendőrt akarnak hívni - a fia mindezt végignézi... - kudarc
- végül a feloldozás!

ami nem tetszett:
- nincs ilyen, hacsak az nem, hogy Magyarországon ilyen filmet nem tudnak kiadni DVD-n...

előtte ölte meg, mert már kigondolta, hogy mi lesz, és utána adta fel magát, ami része volt a tervének - ha jól emlékszem még tiszta vér volt a ruhája is, mikor besétált a rendőrségre

Kérném:
Antonio Gaudí
Gates of Heaven
Seven Up!
7 Plus Seven
21
28 Up
35 Up
42: Forty Two Up
49 Up
Köszönöm.

azzal, hogy spoilerbe rakom az egészet kiváncsivá teszem az embereket (már akit), de legalábbis megfordul a fejükben, hogy mit akar ez a ... ezzel

és az, hogy már legalább elolvassák a film címét, vagy a főoldalon a tartalmát, talán kiváncsiak lesznek rá, és meg akarják nézni

kb. így értem

ezt még régebben írtam magamnak, csak gondoltam bemásolom ide - hátha népszerűsítem vele a filmet, úgyis elég kevéssé ismert
(aztán nem akartam már átírni)

kérném:
Ashes and Snow (2005)
kösz

na, ez már valami
gyilkos hősös film noir

Veronica Lake és Alan Ladd első és egyben legjobb közös filmje

hát ezek tényleg k.va jók :)

Egyetértek, nagyjából én se találtam rá szavakat, de úgy tűnik azért erről megoszlanak a vélemények itt (a szavazást nézve). Dehát ez van, mondjuk várható, hogy nem tetszik mindenkinek az ilyesmi - de őket úgy tűnik nem hatotta meg különösebben, hogy (többek között) a filmtörténet legnagyobb női alakítását láthatták...

olyan mintha A vihar kapujában a Kwaidan és a Virradat keveréke lenne látható a vásznon, mégis teljesen egyedi, mindezt gyönyörű képekben tálalva, elgondolkodtató mondanivalóval...

a Tôkyô monogatari [1953] magyar címe Tokiói történet és a hiányzó port.hu-s link [link] (plusz a tartalomismertetést is át lehet venni onnan)

továbbá Horváth László nevű színészből kettő van, mert az 1942-es [http://kritikustomeg.org/film.php?fid=14110]"Szeptember végén" című filmben ez a Horváth László még nem élt, ez a port.hu-n is hibásan szerepel (mert abban egy másik ilyen nevű színész játszott, a port.hu-n még az 1942-es Isten rabjaiban is őt tüntetik fel, pedig az se ő volt, itt a KT-n az nem szerepel a stáblistán)

"Hát nem szomorú az élet?" - kérdezi egy tizenéves lány a sógornőjétől az anyja temetésén. "De igen" - válaszolja az asszony, és elmosolyodik. Ez a rövid párbeszéd Yasujiro Ozu remekműve, a Tokiói történet vége felé hangzik el, és jól jellemzi az Ozu munkáit megkülönböztető belenyugvó elfogadás érzelemmentes légkörét. A színészi játék, a környezet - a középosztálybeli otthon, ahol a lány mostanáig együtt lakott a két öregedő szülővel - és a dialógus egészében naturalista tónusú, és egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha egy nagyszabású tetőpont miatt rendezték volna meg, de mire a szavak elhangzanak, már hatalmas érzelmi és filozófiai súlyt hordoznak. Ozu filmjei bámulatosan keveset mondóak, csalókán egyszerű esetekről szólnak, többnyire a japán középosztály családi és munkahelyi életének hétköznapi szertartásait ábrázolják, mindenféle (drámai vagy stilisztikai) hangsúlyozás nélkül, ami könnyen abba a hitbe ringathatja a figyelmetlen nézőt, hogy banális dolgokat lát. Itt pusztán annyi történik, hogy az öregek otthon hagyják a legkisebb lányukat a vidéki házban, és meglátogatják Tokióban élő gyerekeiket; sosem jártak még a fővárosban, de rászánják magukat az utazásra, mert tudják, hogy nem sok idejük van már hátra. De a gyerekeknek már megvan a maguk családja, és elhanyagolják a szüleiket, alig leplezetten éreztetve velük, hogy mennyire elfoglalja őket a saját életük a háború utáni Japánban. Csak a menyük, aki a háborúban elveszítette a férjét, szán rájuk időt. Nem mintha panaszkodnának vagy követelőznének.
Mindez, Ozura jellemző módon, a földtől csak mintegy fél méterre lévő, statikus kamera szeme előtt zajlik; csak egy mozgó kamerás beállítás van a filmben - de még akkor is alig észlelhető lassúsággal követi azt a kitüntetett pillanatot, amikor az öregek úgy döntenek, hogy hazautaznak. Akkor mivel tartja fogva Ozu a figyelmünket, hiszen mindannak, amit látunk, vagy hallunk a legtávolabbról sincs köze ahhoz, amit drámainak vagy szokatlannak tekinthetnénk? Azon a sajátos szemlélődő tekinteten múlik az egész, amely azt sugallja, hogy minden emberi tevékenység, legyen bármilyen "jelentéktelen", méltó a figyelmünkre. Ozu sajátos (és sajátosan megvilágító) mozgóképes stílusával szembeállítva a figurák élményeit, érzései és gondolatai épp olyan "egyetemesek", mint bármi a filmekben - ez a paradoxon teszi a Tokiói történetet minden idők egyik legnagyobb filmjévé.

Geoff Andrew

Rendben, akkor itt a következő adag ebben a formában:

The Uninvited (1944)
T-Men (1947)
The Street with No Name (1948)
Pitfall (1948)
Cry of the City (1948)
The Window (1949)
The River (1951)
The Enforcer (1951)
The Sniper (1952)
The Hitch-Hiker (1953)
Salt of the Earth (1954)
Touchez pas au grisbi (1954)
All That Heaven Allows (1955)
Attack (1956)
Biruma no tategoto (1956)
Ice-Cold in Alex (1958)
Odds Against Tomorrow (1959)
The Young One (1960)
Whistle Down the Wind (1961)
Khaneh siah ast (1963)
Sanbiki no samurai (1964)
The Naked Kiss (1964)
Rekopis znaleziony w Saragossie (1965)
Happy End (1966)
Koshikei (1968)
Osvobozhdenie (1969)
Cadaveri eccellenti (1976)
Shatranj Ke Khilari (1977)
Lola (1981)
Moskovskaya elegiya (1987)
Nun va Goldoon (1996)
Yeopgijeogin geunyeo (2001)
Pervye na Lune (2005)

A kért filmek első felénél ahol lehet, a műfajnál kérném kiírni, hogy film noir.
Ha valami már fent van, akkor bocs, azt nem találtam.

Valamint ezeknél (a már fent lévő filmeknél) kellene még kiegészíteni/bővíteni a műfajmeghatározást film noirra.

The House on 92nd Street [1945]
Ride the Pink Horse [1947]
The House on Telegraph Hill [1951]
Detective Story [1951]

Tényleg kösz.

Kérem szépen:

Műfaj kategória kiegészítése (némafilm)
[link]
[link]
[link]

Filmkérés:
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]

Köszönöm.

nálam ezek az abszolút kedvencek a magyarok közül: Werckmeister harmóniák, Kárhozat

nem tudom, lehet, hogy senki, de lehetett volna - bár ott az egyértelmű, hogy egy csomó jelenet trükk, a Cannibal Holocaustban pedig nem - ez a borzasztó, nem is értem hogy engedhették forgalomba

érdekességképp, csak zárójelben jegyzem meg: ennek a filmnek az értékelésénél az IMDb-n szavazatot leadó nők 41%-a egyessel értékelte a filmet (tízes skálán persze), ami számomra egy "hangyányit" soknak tűnik - inkább nem is írom ide azoknak a (rossz) filmeknek a címeit, amelyek pedig meg sem közelítik ezt az értéket (ugyanebben a kategóriában, vagyis a nők egyese)

továbbá hasonló a helyzet egy másik Bresson filmmel is (Egy falusi plébános naplója), ott a nők több mint 45%-a adott rá egy kövér egyest
a Vétlen Balthazárnál ugyanez csak 28%
a Mouchette-nél pedig csak 27%

ezek az értékek leginkább (a statisztika szerint) a 45 év feletti hölgyeknek köszönhetőek, náluk a következőképpen alakul a helyzet (az egyesek százaléka)
Egy halálraítélt megszökött: 68%
Egy falusi plébános naplója: 66%
Vétlen Balthazár: 60 %
Mouchette: 67%

tehát ők Bressont (kis túlzással) nagyjából Uwe Bollal egy szinten értékelik,
komolyan mondom, azért ez már nem semmi...

az elnyújtott gyilkossághoz hozzászólva: szerintem egyáltalán nem elnyújtott, sőt - így, hogy lassítva van az egész (komolyzenei aláfestéssel), jön át igazán az érzés

ahogy Muhi Klára filmkritikus fogalmazott, azzal is egyet kell értenem:
Herzog az Aguirrében Isten majmának csúfolta az embert, itt Isten bohócának...
A gyilkosság jelenetében azonban mintha visszavonná ezt a kegyetlenül elidegenedett nézőpontot. Az őrjöngő Woyzeck, amint képtelen abbahagyni az ölést, és újra meg újra lesújt, Kinski fájdalomtól összekuszálódott vonásai, ahogy magához öleli a kócos tetemet, szerintem Herzog életművének legnagyobb pillanatai. Mert nem a jelenet brutalitását, hanem a lázadás (szinte mindenféle lázadás) félresiklott, lehetetlen és értelmetlen voltát kell itt átélnünk.


az viszont egyértelmű, hogy Kinski már-már emberfelettien hitelesen/zseniálisan alakítja a szerepét (és nem először)

egyébként a Herzog DVD-ken extraként fellelhető Muhi Klára elemzések rendszerint igényesek, csak az a baj, hogy elég rövidek...

A Marienbad egyáltalán nem botrányos (legalábbis nem úgy, mint ezek nagy része), ezek többsége inkább a durva (naturalista) jeleneteik miatt keltenek felháborodást (vagy a mondanivalójuk miatt) - a Marienbad teljesen más kategória - azon ha valaki felháborodik, akkor maximum csak azon, hogy az nem film (vagyis nem meríti ki a film fogalmát, dehát mi egyáltalán a film?), pedig az (szerintem) egyértelműen film, sőt a legjobb fajtából (ami tény, hogy szembe megy az elfogadott normákkal, de ez benne a legjobb - de akkor ezzel az erővel a Dogville-t is ide lehetne írni... mert az se a megszokott filmes eszközökkel operál), de itt most nem erről van szó, itt a botrányosságon van a hangsúly - ami miatt mozikat akartak felgyújtani, vagy tüntettek, meg ilyesmi
úgyhogy ha valami hiányzik a listáról, akkor az a Taxidermia (de gondolom ez is egy magazin listája, amiben magyar filmek szóba se jöhettek)

egyébként érdekes, hogy majdnem az "egyik sem botkánkoztatott meg" vezet, és igaz is, ezek nagy része manapság már nem botrányos, legalábbis nem annyira (a Salót és a Cannibal Holocaustot leszámítva), ami viszont szerintem botrányos az a Nekromantik, meg Takashi Miike filmjei, meg hasonlók... bár azokat nem láttam, de nem is akarom)

ettől nagyobb emberi drámával ritkán lehet találkozni, Lon Chaney egyik legjobbja

talán a film egyetlen negatívuma, hogy túl rövid, de még így is nagyot üt

kár, hogy ennyire elfelejtett film ez (itt is, meg amúgy is - pl. az imdb-n kb. 5000 szavazaton áll...)

pedig egy rendkívüli filmmel van dolgunk, ami felveszi a versenyt a Psycho-val, sőt

a néző is kukkolóvá válik, míg a filmet nézi - miközben mély, tudatalatti pszichológia folyamat zajlik a háttérben

olyan mintha a Psycho-t végig Bates szemszögéből látnánk, és a gyerekkorában történt eseményeknek köszönhetően tulajdonképpen meg is értenénk a tetteit, sőt tudat alatt szinte drukkolnánk is neki, hogy hajtsa végre a (borzalmas) gyilkolás(oka)t

a filmben viszonylag sok aprólékosan kidolgozott rejtett mozdulattal is találkozhatunk (Ebert meg is említ párat), és tele van nagyon jó jelenetekkel is: (szintén Ebert)
A film vizuális stratégiája szándékosan bevonja a nézőt a leskelődésbe. A nyitóképet Mark kamerájának keresőjén keresztül látjuk. Később ugyanez a felvétel pereg le Mark vetítőjében; mi a férfi feje mögül nézzük. Amikor a kamera visszahúzódik, a vásznon lévő kép közelire vált, így az áldozat arca ugyanakkora marad, miközben Mark feje összezsugorodik. Powell egyetlen kockán belül megmutatja, hogy a nézőt a kép hatalma maga alá gyűri. Más filmeknél boldogan kukkolhatunk, a Kamerales azonban benyújtja a számlát.

a színeknek is fontos jelentésük van egyes jelenetekben, plusz a film zenéje valami olyan szinten passzol ehhez a bomlott, beteg elméhez, hogy az már önmagában zseniális

Egyébként a filmben elsősorban nem Howard Beale karaktere a főszereplő, hanem inkább Faye Dunaway. Csak olyan, mintha Howard Beale-ről szólna a film, közben meg nem egészen (vagy csak részben), ezért is lehet, hogy főszeplő létére viszonylag keveset van a vásznon (viszont mikor ott van, akkor nagyot üt)

Nagyon jó elemzés, csak talán kissé kevesebb idegen kifejezés használatával fel is lehetne fogni elsőre... (ez így már majdnem túl magas szintű, ennek ellenére (vagy ezért?) mégis kimondottan tetszik)

A film során az ő karakterében manifesztálódik a rendszer kontraproduktív mivolta.

Az elembertelenítő folyamatok tehát a szemünk láttára eszkalálódnak kivetkőzve maradék erkölcsi skrupulusait is a rendszernek.

igen, hiábavaló volt minden, győzött a gonosz, és mindenki feleslegesen halt meg - na ez már nem az a tipikus hollywoodi happy end...

azt mondjuk nem teljesen értem, hogy az elején miért kellene rögtön a gonoszra gondolnom, mikor Washington hangját halljuk, és őt mutatják, és arról beszél, hogy majdnem legyőzték és bukdácsol, ráadásul az első percekben még azt se tudja a néző, hogy itt lesz egyáltalán egy gonosz - csak akkor lehet ezt tudni, ha valaki utánaolvas, (vagy beleolvas spoileres részekbe mikor még nem látta) akkor már persze, hogy nem olyan hatásos az egész

illetve mostmár lehet kapni a DVD-t szinkronos változatban is (csak persze a szar szinkronnal)