slozi

Nem jellemző rám, hogy ilyet csinálok, de most úgy nyomtam rá a House of Cardsra, hogy tulajdonképp nem is láttam az utolsó évadot. Az okokat talán nem kell nagyon magyaráznom. Ha valaha megnézem, az csakis a perverz kíváncsiságom számlájára lesz írható.

Az arrogáns médiagecit élő műsorban látogatja meg az igazában megingathatatlan, ostoba mélyproli. Az arrogáns médiageci úgy tűnik az erkölcsöt hírből sem ismeri, azt azonban nem lehet mondani, hogy ez mentené a mélyprolit, aki persze agymosott, korlátolt, befolyásolt, de azt a 60,000 dollárt bizony mégiscsak ő, ha végső kétségbeesésében, ha végtelen naivitásában is, de egyedül ő vitte a tőzsdekaszinóra. Az arrogáns médiageci aztán a cselemény során abszolút megalapozatlanul lényegül át együttérző stockholm-szindrómás segítővé, a mélyproliról meg kiderül, hogy ostobaságával együtt is, azért mégiscsak ártatlan és szerethető valaki. A film egyszerűségének kurva nagy bizonyítéka, hogy az értékpapír-piac abszolút kritikájaként indított sztoriban, bár nem lenne muszáj neki, mégiscsak megnevez egy mumust, a főgonosz személyét a rendszer helyett egyetlen álnok csaló főgeciben jelöli ki. Azért mindezzel együtt, a maga szintjén - de szigorúan ott és ott is fenntartásokkal - kimondottan nézhető portéka Jodie Foster filmje, de a kritikailag majdnem földbe göngyölt előző mozi, a The Beaver sokkalta de sokkal jobb volt. Mondjuk, ha nem az újkori nagy gazdasági válság tízéves árnyékában kerül moziba, talán senki nem kívánja belelátni az aktualitásokat és akkor a szájíz is jobb lenne a végén, objektíve viszont akkor se lenne több butácska betonközepesnél.

Érdekes pszichológiai kérdés, hogy vajon hogyan lehet feldolgozni olyan ember elleni bűnöket, amiket valaki haláltáborokban követhetett (és követett) el. Atom Egoyan filmjének válasza nagyjából az, hogy sehogy. Egyébként erős dráma a Remember, kifogásom vele szemben mindösszesen annyi, hogy jobban tudnám szeretni (és jobban is állt volna neki), ha cselekményében végig következetesen megtartja a rá nagy részében jellemző egyszerűséget és nem próbál felesleges bűvészmutatványokkal hatást fokozni. Sajnos ez a befejezés többet vett el, mint amennyit adott.

Én úgy látom a probléma sokak számára onnan ered, hogy a trailerek kissé fals elvárásokat szültek, ez az ötödik rész ugyanis, a helyett, hogy a negyedik részre hajazó akcióőrület lenne, tartja magát a franchise azon jellegzetességéhez, hogy megint egész más stílust, filmtípust, arculatot képvisel, mint a korábbi részek. Sokkal inkább kurva jól megcsinált, szofisztikált, a megtévesztést már-már mesteri fokon űző kémfilmként próbál érvényesülni, mint echte akciómoziként. Ha ily módon kellene elhelyeznem, a Titkos nemzet olyan, mintha a negyedik rész akciódús természetét keverné az első rész hangulatával. Ez a kevercs pedig nekem olyan szinten működött, hogy még a hétvégén muszáj lesz újráznom belőle.

Az Elysiumnál ambíciózusabb, de összképét tekintve egyenetlenebb is. Ami azt illeti, borzasztóan indul, bizonyos gyermekbetegségeit később sem növi ki, a végére mégis összeáll... nos valamivé, valamiféle élménnyé mindenképp. Sajnos témáit és karaktereit illetően bántóan leegyszerűsítő, felszínes és következetlen, azt viszont nem mondhatom, hogy mindezen hibái ellenére a végére ne tudott volna valamilyen szinten mégis a közelembe férkőzni és a maga gyermeteg módján érdekes gondolatokat indukálni az amúgy tényleg slendrián módon kezelt, bután elővezetett témáiban. Product placementet illetően viszont sajnos átbukik az ízlésesség határán. Az a Vodacom torony...

Enyhén szólva nem záporoznak a kommentek és a szavazatok, úgy fest ez a film tényleg a kutyát sem érdekli. Nem is csoda. Igazság szerint, ha megfeszítenek se látom az okát annak, vajon Mann mit látott ebben az egészben. Mert most vagy arról van szó, hogy ő értett és rendezett félre egy eredendően remek forgatókönyvet, vagy ebben a szkriptben már papíron se volt semmi érdekes. Kezdjük például azzal, hogy cyber-terrorizmus esetén egy láthatatlan mumusról beszélünk. Igaz ez persze bármelyik krimire is, hiszen a gyilkos személye az ügy felgöngyölítéséig homályban marad, a cyber-terrorizmus mumusának láthatatlansága azonban mégis más egy kicsit. Korlátlansággal bír abban a tekintetben, hogy hatalmas karjaival bárhonnan bárhová elér, hisz az újvilág, az internet épp arról szól, hogy az egyén információtól, társas kapcsolattól, meg úgy egyáltalán mindentől, bármitől való távolsága kattintásnyi közelségre zsugorodik. A kocka-terrorista pedig, ha úgy akarja, az egész említett újvilágot tudja ártó szándékának kiszolgáltatottjává tenni. Azért ha kicsit belegondolsz, ez kurvára félelmetes, egy cyber-terrorizmussal foglalkozó filmnek pedig erre az érzésre, a fenyegetettség bármelyik sarkon ott ólálkodó árnyékára illene ráugrani. Tudtommal nem tette még meg egyik témát pedzegető film se, és most a Blackhat se, de olyannyira se, hogy a Blackhat a probléma ezen vetületét illetően füle botját se mozdítja. A filmmel nem ez a legnagyobb baj, de ami miatt mégsem túl szerencsés a helyzet, az az, hogy így a film érdemeit a pozitív oldalnak kellene felmutatni, de amit a pozitív oldal látnivalóként fel tud mutatni, az kimerül a semmilyen karakterekben, a semmiből előrángatott, bármiféle érzelmi megalapozottságot nélkülöző, csakhogylegyen jellegű szerelmi szálban, meg rövidre vágott, kibontatlan, zavaróan felvezető jelleget árasztó jelenetekben. A sztori is csak olyan, amilyen, a film egyéb részeit jellemző dágványos posvány hatását kelti, a legócskább film+-os b-filmek olcsó kliséiből építi fel magát, ráadásul azt is úúuuunalmasan, hoooossssszan, csak hogy még inkább süssön a filmből a feleslegesség érzete. Teljesen sematikus és korszerűtlen thriller ez, ami témájának aktualitását tekintve különösen fájó ellentmondást szül és jó nagy kihagyott ziccerré avatja a filmet. Michael Mann tűzpárbajt rendezni még mindig tud, a cselekményben elpotyogtatott kevés akció nemcsak hogy jó, de még némi kreatív eredetiséget is fel tud mutatni, az IT-háttérrel való aprólékos bíbelődésre fordított idő is meglátszik, csak sajnos ilyen végtermékkel kár volt érte. Összecsapott munkának éppen nem nevezném, de feleslegesnek…, annak nagyon.

Ha valaki szuperhős-filmet akar... Hát tessék, itt egy.

A film kapcsán sok helyen megy arról a hozsánna, hogy milyen jó már az, hogy egy, egyébként rohadt jó, szerelmes tiniregény adaptációját nem vonták be a szokásos amcsifilmes giccsel. Nos, ez azért maximum csak félig igaz. Tompítják azért a regény stílusát, általában nem nagyon, épp csak annyira, hogy észrevehesd, azért mégis csak egy hollywoodi tinifilmet nézel, vannak viszont ennek a filmnek olyan pontjai, és ráadásul a legkritikusabb pontjai, például a lezárás, amiket nézve egyenesen az volt az érzésem, hogy fogták a könyv kérdéses lapjait, jól megkenték őket nyállal, és úgy ahogy van megpróbálták feltapasztani a vászonra az egészet, de nem jött össze, mert a nyúlós-ragadós nyálon lecsúszott onnan minden. Minek mindig mindent alázenélni...??? Minek flashback-montázzsal emlékeztetni a nézőt arra, ami fél órája történt a filmben? Minek mindent, ami jó így elszúrni? A regény számtalan frappánsan megfogalmazott, és baromi ügyesen fiatalos hangneműre hangszerelt életigazságából sikerült azért átmenteni valamit, noha a sablonra metszett előadásmód azokon is jócskán tompít, de ez végeredményben így is csak majdnem-tucat romantikus dráma lett. Lehetett volna több is, de a helyenként ízléstelen rendezés elvágta a lehetőségeit.

Én is amolyan majdnem-filmeknek látom a Marvel filmjeit, mert azzal együtt, hogy általában elfelejtik/nem tudják/nincs igényük normálisan megírni őket, mindig van legalább egy dolog, amit kifejezetten jól csinálnak. Elég, ha átfutom az itt fent sorakozó címeket; legtöbbször a főgonosz zavaros és/vagy sablonos motivációja (hogy az Avengersben maga Loki se tudja mit miért csinál, az tuti, de józan paraszt logika szerint a Vasember 3 Guy Pierce se hiszem, hogy komolyan gondolhatja, amit pedig tök komolyan gondol a filmben), meg az egykaptafa cselekmény simán hazavághatná ezeket a filmeket, de nem, mert ugyanakkor ott van a Vasember első részében a főhős születésének klasszikus narratívával megvalósított, baromi ügyes bemutatása, az Avengers kifogástalanul működő csapatdinamikája, a Vasember 3-nak az a váratlanul pimasz húzása, vagy a Kapitány 2 enyhén paranoid hangulata. Nekem A galaxis őrzői is ugyanezt a felemás élményt nyújtotta. Egyfelől vacaknak éreztem: nem láttam mást, mint viccesnek szánt, jófejkedő hősöket ide-oda csapódni egy már megint baromi sablonos, de a tőlem tök távol álló karakterek miatt még a szokásosnál is unalmasabb cselekményben. Aztán viszont rá kellett jönnöm, hogy basszus, ez a film akár egyetlen jelenettel képes közegbe hozni a karaktereit, és úgy lopja fél perc alatt a közelembe őket, hogy észre se veszem. Komolyan mondom, a végére bírtam Groot-ot, de még Rocket-ot is, pedig az elején még a pokol legmélyére kívántam őket. Kurva Marvel... Ha lenyűgözniük csak ritkán sikerül is, azért kétségtelen, hogy tudnak valamit.

Egy ismerősöm keres egy filmet. Én nem tudtam segíteni neki, hátha valakinek ismerős lesz: egy kissrác segít megszülni egy anyának egy kocsi hátsó ülésén, és annyira megtetszik neki a baba, hogy eldönti, ha felnő, ő lesz élete párja. Aztán felnő, és ő lesz tényleg. Olyan beteg az ötlet, hogy ha valaki megfejti, én is tuti megnézem. Valaki? Ötlet?