Cesare Gonzago

Ez a rövidfilm bájos főhajtás A félelem bére előtt.

Szar. Nézhetetlen, ócska, bűzlő szar.

Ez egy megfilmesített Origó-cikk. Nézhetetlen, vállalhatatlan dögunalom.

Nem érheti meglepetés mindazokat, akik jól ismernek: zsenge ifjúkorom óta ferde szemmel nézek a magyar őstörténet önjelölt tudoraira.

Réges-régen beszélgettem egy ilyen „kutatóval”, aki heves gesztusok kíséretében győzködött engem arról, hogy az ő életében „központi jelentőségű”, hogy végre bebizonyosodjék a „finnugor elmélet” hamissága. Bevallom, ennek hallatán harsányan felnevettem. Ha mégis bebizonyosodik, akkor mi történne? Varázsütésre megváltozna a magyar nyelv eredendően daktilikus hanglejtése és anapesztikussá válna, mint a német és az angol? Esetleg másképp pendülnének a lélek húrjai a Himnusz hallatán? Életem csendes mindennapjaiban a „finnugor elmélet” igazsága vagy hamissága annyi jelentőséggel bír, mint a húrelmélet igazolhatósága vagy téves mivolta, valamint a világegyetem tágulása: semmivel.

Az neoturanista „kutatók” nem csupán a nyelvtörténet vizein kalózkodnak. Rögeszmésen vallják, hogy a „ránk erőltetett tudományos tévtanok” hirdetői „elhazudták” történelmünket, és ármánykodó buzgólkodásukban odáig mentek, hogy ifjúságunk jószerivel semmit sem tud a 907 júliusában vívott, pozsonyi csata néven elhíresült ütközetről, amelyet az ősmagyarológusok a világtörténelem fordulópontjának láttatnak, melynek jelentősége legfeljebb Waterloohoz, Sztálingrádhoz és Midwayhez fogható: eleink hatalmas győzelmet arattak a „korabeli NATO” (sic!) hadereje fölött.

Való igaz, meglehetősen keveset tudunk erről a csatáról; még az sem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy pontosan hol vívták, s hogy kik vezényelték a honfoglaló magyarok könnyűlovasságát (egyes krónikások szerint maga Árpád vezér); a latin nyelven írt korabeli keleti-frank források egyébként a bajorok érzékeny veszteségeiről számolnak be: odaveszett Luitpold herceg és Teothmár érsek, s velök együtt a bajor nemesség színe-java, a magyarok pedig megtartották a frissiben elfoglalt Pannóniát, melyre a keleti-frankok ősi, a rómaiaktól és Nagy Károly császártól származtatott jogcímen formáltak igényt.

Itt kezdődnek a problémáim azzal a zavarba ejtő vizuális produktummal, melyet volt szerencsétlenségem minap megtekinteni. Az évszázadokkal később élt bajor humanista, Aventinus szerint szó sem volt a magyarok elleni irtóháborúról, ellentétben azzal, amit az alkotók tényként állítanak: „Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.” A bajor király, Gyermek Lajos azt rendelte el, hogy a magyarokat a Bajor Királyságból űzzék el. (Az uralkodó természetesen királysága részeként tekintett Pannóniára.) A „film” alkotói és a magyarságkutatók is tudják ezt (feltéve, hogy értenek latinul), de olyanok ők, mint Oszkár: tudják, de nem mondják. Az unalomig ismert ősmagyarológiai közhelyekre (különösen az állítólagos hun-magyar rokonságra) ehelyütt nem térnék ki.

Száz szónak is egy a vége: a Magyarságkutató Intézet égisze alatt – az Önök adóforintjai jóvoltából – megszületett „animációs film” maga a burjánzó kárhozat, megfejelve Fankadelivel és Tóth Gabival. Voltaképpen a maga tökéletességében illusztrálja ez az alkotás az Orbán-rezsim kultúrpolitikáját: a Nyugat-ellenes, kipcsakoló, megtürkülő újpogányság és a szánalmasan igénytelen vizuális effektek bizarr násztánca a vágóasztalon: sírva röhögtem annak láttán, ahogyan a haldokló Árpád vezér bebalzsamozott Leninné változik.

Olyan, akár egy közepesen gyenge Kémeri-epizód a nyolcvanas évekből.

Dehogynem, történik!

Ez egy fergeteges korrajz!

Lehet, hogy az Édeshármast keresed?

Ide kattintva megtekinthető ez a nagyszerű film.

Szívesen látnám Kádár János utolsó beszédének napját egy játékfilmben, moralizálás és ítélkezés nélkül. Első rangú politikai dráma. „Csupán” némi tehetségre lenne szüksége annak, aki ilyesmibe vágja a fejszéjét.