Jereváni Rádió

Mondhatnánk azt is, hogy ez Románia válasza az Összeomlásra, ha egyébként nem szólna sokkal többről, mint Joel Schumacher filmje. Igen, látszólag ellentmondásos ez az állítás, mert a Michael Douglas főszereplésével készült film sokkal több témát ölel fel, mint Radu Jude filmje, mégis ez olyan mélységekbe hatol le, hogy a mérleg serpenyője a román film felé billen (függetlenül attól, hogy ezen sorok írója amúgy szereti az Összeomlást).

Mondjuk azt, hogy személyesen hálistennek nem volt ilyenben részem, de közvetett módon vannak tapasztalataim erről. Aki esetleg azt hinné, hogy ezek a viták, veszekedések nem hitelesek, ámbátor túlzóak lennének, annak elárulom: nem törvényszerű – ez intelligencián múlik, intelligencián és nem tanultságon/műveltségen, a kettő nem ugyanaz! – , de ilyen durva veszekedések lazán előfordulnak bárhol ilyen szinten szétszakadt családoknál. Megkockáztatom a rendező még finomkodott is, ami az itt bemutatott verbális és fizikai erőszakot és manipulálást illeti, de azért nem vallott szégyent: olyan szinten hiperrealista, brutális drámát látunk ebben a 100 percben, hogy az valami letaglózó. A színészi alakítások tíz pontosak, igen, Sofia, hogy a francba tudtak egy ilyen korú gyereket egy ilyen alakításra rávenni? Hogy tudta eljátszani? Nem térek magamhoz.

Ami miatt csak négyes (sokáig ötös volt), az két ok miatt volt.

Az egyik: ahogy durvul a helyzet, a film egy olyan groteszk szituációba kerül – konkrétan, amikor Marius szigszalaggal összekötözi Otiliát és Aurelt – , hogy a mű egyszerűen átmegy tragikomédiába. Annyira abszurd (de nem hiteltelen!) és egyszersmind annyira nevetséges, hogy szinte olyan, mintha egy rajzfilmet nézne az ember, csak közben ráfagy az ember arcára a mosoly, kínjában röhög, a lelkiismereted küzd az alapvetően börleszkszerű helyzettel, ez tényleg a tökéletes groteszk. Nem tudom, itt valahogy a dráma faktor is veszített az értékéből.

A másik: nincs befejezve a film, a rendező nem varrta el a szálakat. Az nem befejezés, hogy Marius bekötteti a fejét a patikában, majd elsétál az utcán. Mert meg fogják találni, mert mindennek következménye lesz, mindennek. Sejthető, hogy milyen: a rendőrök betörik az ajtót, elkapják Mariust, őrizetbe veszik, talán előzetesbe is vágják, amit a volt feleségével és a szeretőjével tett, a büntetőeljárás mellett kapni fog minimum egy távoltartást + örülhet, ha a gyerekkel külön helyiségben, külön felügyelet mellett fogja tudni tartani a kapcsolatot; a gyerek közben zombi lesz; Aurel lehet, hogy kilép a kapcsolatból; Otilia meg ott fog állni egy szétesett családdal, szétment kapcsolattal, idegroncs gyerekkel meg a saját keserűségével; Coca meg reméljük nem kap idejekorán szívrohamot a történtek miatt.

Babits szavaival élve: „Ki a bűnös, ne kérdjük,...” Marius drámája ez, meg Sofia tragédiája, meg Otilia kegyetlen közönye, meg Aurel töketlenkedése, meg Coca szomorúsága, meg Marius apjának dühe, anyjának letargiája. Igazi loose-loose szituáció amit bemutat a film, ez a „csak azért is ártok, bekavarok neki, mert nekem sem jobb” állapota. Hogy ki kezdte, ki folytatta már nem is fontos, a gyűlölet ördögi spirálja, haláltánc ez, az Ördög felettük (felettünk?) jókat vihog.

Baromi erős négyes ez a film, épphogy lecsúszva az ötösről. Más filmnél lehet, hogy könnyebben adok akár magasabb pontszámot is, de ha valaki olyan szintű mélységekre vállalkozik, mint ez a film, és hozza is a mércét, akkor szigorúbban is osztályzok. Hopp, a tripla leszúrt Rittbergernél épphogy megremegett a korcsolyázónő lába, máris lepontozza szőrösszívű pontozóbíró.

"Az orosz filmművészet számára az Andrej Rubljov olyan, mint a Háború és Béke az orosz irodalomnak. Nem több és nem kevesebb." - Jurij Nazarov színész véleménye a filmről. Nem lehet vitába szállni ezzel a kijelentéssel.

Értem én, hogy burleszkes meg szürreális világ, de a Boratra megdöbbentően hasonlító főszereplő mesebeli szerencsétlenkedéseiről szóló alkotás csaknem nézhetetlen a számomra. Sajnálom, de rögtön eszembe jutott erről a filmről a Stan és Pan meg a Leo és Fred taszító világa, emiatt pedig már alig vártam, hogy az alig hetven perces film véget érjen. Pedig vannak benne egész jó karakterek (a nagybácsi például), a finálé meg szellemesre sikeredett, de egyszerűen nem áll össze egy egésszé a film, hiába a mesebeli körítés, az egész széhull darabokra.

Franco Nero Julianus barátként igazságot oszt egy Gordon Ramsay hasonmás ellen. Totális fércmű az egész. Felejtsétek el, ha meg akarnátok nézni.

Helyenként olyan, mintha egy fapados Leone-westernt néznék. Kicsit olyan szegényszagú az egész. Nem mondom, hogy B-film, mert nem az, de mégis hiányérzete van az embernek, kevés a díszlet, kevés a statiszta, hiányoznak azok a szép nagytotálok, ami egy jó westernhez elengedhetetlen. A sztori is meglehetősen egyszerű, nincsenek benne azok a jó kis fordulatok, mint a Dollár-trilógia bármelyik részében. Viszont ha a hangulatot nézzük, elképesztő. Néhol tényleg olyan, hogy megáll a légy is a zümmögésben, annyira hozza az érzést. Franco Nero tökéletes Django szerepében, tökösségben felnő Clint Eastwoodhoz, az biztos. Bocsánat, hogy mindig Leone filmjeihez hasonlítom a Djangot, de nekem azok a filmek az etalonok, ha spagettiwesternről van szó. Tény, hogy nem ér fel a mester filmjeihez, de igencsak közelít hozzá. Egyvalamiben viszont übereli: brutalitásban. Durvább ez, mint az Egy maréknyi dollárért/Pár dollárral többért/A jó, a rossz és a csúf együttvéve, nem csodálom, hogy Tarantino is imádja ezt a filmet (a Kutyaszorítóban füllevágós jelenetét legalább is innen köszönhetjük). Erős négyes.

U.i.: egy biztos, főcímet még sohasem néztem ilyen áhítattal. Ahogy Franco Nero a sárban cipeli a koporsót, miközben szól Luis Bacalov zenéje. Egy perc, mit egy perc, egy pillanat alatt beállt a hangulatmérő potméter nálam.

Az első fele halál unalom, aztán a közepe megcsillant valami reményt, valami értelmeset, hogy aztán bejöjjön egy übergiccs jelenet (kártyák széttépése a nagyteremben), onnantól kezdve pedig az egész nem más mint a Száll a kakukk fészkére és a Holt költők társaságának egyvelege. Tökéletes megtestesítője az egyébként értelmes gondolatokkal bíró, de mégis giccsbe boruló kilencvenes évekbeli hollywoodi filmeknek. Kegyelem hármas.

Kamaradráma a tetőn, pergő dialógusok, briliáns színészi alakítások, Ingmar Bergman rövidre és Közép-Kelet Európára szabva.

Puzsér listája is csupán egy a sok közül, olyan, mintha egy kellő ízléssel megáldott KT-s felhasználó listáját néztem volna. :)

Nálam 10-ből 4 az egyezés, annyira ez nem meglepő, mert mondjuk Az ötödik pecsét szerepeltetése alap.

Azért kész csoda, hogy a Szindbád is felkerült a listájára, hála FAM-nak. Puzsér szangvinikus természetéhez nem illik Huszárik világa, szépen meg is mondja neki a beszélgetőtársa, hogy miért nem tetszik neki a film. :)

Egyedül az Indul a bakterház 10. helyét nem értem, a többi viszont rendben van.

Makk Károly mellőzése fájó, Fábri meg a legnagyobb magyar rendező, pont.

Az én listám amúgy a következőkből áll:

1. Szindbád
2. Az ötödik pecsét
3. Ház a sziklák alatt
4. Emberek a havason
5. Szerelem
6. Körhinta
7. Megáll az idő
8. Eldorádó
9. Pacsirta
10. Dögkeselyű

Nehéz egy tízes listát összehozni, egyébiránt nekem olyan filmek maradtak le róla, mint az Ének a búzamezőkről, a Veri az ördög a feleségét, a 80 huszár, A tanú, az Isten hozta, Őrnagy úr!, a Két félidő a pokolban, vagy az A tettes ismeretlen.

Maga a film meglehetősen közepes. GG Allin-nel kapcsolatban több álláspont áll rendelkezésre:

1. Ő volt az utolsó punk, az utolsó rocksztár, aki túlment minden határon, aki már életében legendásan hírhedt volt. Hozzá képest pl. Marilyn Manson egy köhögő nikkelbolha. A koncertrészletekből látszik, hogy nála tényleg nem volt limit semmilyen téren. Maximum csak azzal tudta volna magát überelni, ha valóban öngyilkos lesz a színpadon, vagy ha megöl valakit valamelyik koncertjén. Ismerve az életét, lehet, hogy ez csak pusztán a véletlenen vagy a szerencsén múlott.

2. A szabadosság legszánalmasabb manifesztációja, aki azt hiszi az a megvalósult szabadság, ha véresre veri a fejét a mikrofonnal, vagy ha a saját szarát dobálja szét a közönségre. Annyi biztos, hogy GG elmebeteg volt, az fix. El is mondja, hogy olyan szintű kontrollálatlan düh van benne, hogy ha nem koncertezne, tuti sorozatgyilkos lenne. Talán tényleg jobb, hogy a színpadon vezette le az energiáit.

Mindenesetre el tudnék képzelni egy játékfilmet a komplett őrült énekesről. Na az überbrutál lenne. Csakis +18-as karikával.

Másodszori megtekintéssel a csodálatom fokozódik. Az eleje valóban olyan, mintha egy Menzel-filmet néznénk, de a derű itt csalóka, máz csupán. A mosolygások után kínos csöndek jönnek, majd csak a beszólások maradnak. Az utolsó negyedórára meg tényleg nincsenek szavak. Illetve van egy: KATARZIS.