Jereváni Rádió

A szívtelen nő vagy a magányosok vezetője, aki most hirtelen eszembe jutott.

Beteg és visszataszító egy film.

Az, hogy a szereplők 90%-a pszichopata, és 100%-a úgy játszik, mintha egy autista átesett volna egy lobotómián, nos az számomra nem több mint egy szimpla álművészi onanizálás.

Itt megtekinthető magyar felirattal.

Gyenge négyes, mert valóban vannak üresjáratok a filmben, az a rövidhajú "vizuális művész" vagy mi a szösz emberke meg nagyon nem illett ebbe a filmbe, teljesen felesleges volt (ahogy szerintem Frost milánói érfelvágós performansza is nem több puszta parasztvakításnál, az mindenesetre nagyon mókás, amikor a kihúzott szemű, nagyon átszellemült, nagyon fáraóarcú, nagyon mizantróp zenészre ránéz a kisgyerek a repülőgépen).

Aki viszont döbbenetes, az Varg Vikernes. Tökéletes pszichopata, félelmetes, hogy a gyilkosságáról olyan szenvtelenül beszélt, mint egy turnéélményről. A black metal Hannibal Lectere.

Ma nem akarok semmiféle nehéz filmet nézni, agy kikapcs, irány a Tranformers 4. Valami szuperszemétre számítottam, az első fél óra még nagyjából hozta az ebbéli elvárásaimat (sic!), de aztán utána valahol mélyen elpattant egy húr. Ennyire ostoba filmet is régen láttam már. A történet érthetetlen, lehetetlen, szerintem a készítők is negyedtávon elengedték az olyan fogalmakat, mint a cselekmény, dramaturgia, elemi logika, stb. Egyszerűen követhetetlen, hogy mi miért történik, mi ennek az egésznek az értelme, ha csak nem az, hogy minden percben autók törjenek össze, városok dőljenek romba, meg robbanjon minden.

Ez a film Michael Bay állatorvosi lova, a tömény esszencia, az aszú, amely mindenfajta sallangot levet magáról, és csak a lényeget tartalmazza: csillagos sávos lobogók, naplemente, lassítások, vagány verdák, forrónacis csaj, izmos amerikai legények, fegyverek, robbanások, ütközések, imbecilis humor.

Megspékelve illogikátlan, patetikus, oda nem illő, értelmezhetetlen egysoros mondatokkal és olyan szintű reklámokkal, hogy Sas Tamás is megnyalná mind a tíz ujját (kedvenc példa: miután szépen látszódik a fiatal srác kocsiján a Redbull logója, a következő jelenetben az apával való diskurzus során közli, hogy a Redbull volt a szponzora. De így bele pacekba. Tényleg? Közölni kellett a nézővel a szponzor nevét is?).

Mindezt 165 (!!!) percen keresztül.

Valahol tényleg páratlan ez a mű, a szürrealizmus és a dadaizmus határán mozog. Most már meg kell néznem az ötödik részt is, nincs mese, állítólag az még lejjebb van színvonalban. Kíváncsi vagyok, mert ezt bizony nehéz lesz alulmúlni.

Egyébként a felsoroltak közül több is a kedvencem (pl.: Serj Tankian vagy Chino Moreno, vagy a korábban emlegetett Maynard James Keenan), de egyáltalán nem biztos, hogy megnéznék egy róluk készült filmet. Chino-t és a Deftones-t például imádom, mégis az énekes életéről, pláne magánéletéről nem tudok semmit, valószínűleg azért, mert tök érdektelen figura lehet a magánéletben. Akkor miért is lenne érdekes egy róla készült film? Ezzel szemben GG Allin énekesként borzalmas volt, a zenéje nemkülönben hasonlóan primitív, de lazán megnéznék róla egy életrajzi filmet, akkora elvetemült vadállat volt, hogy az élete (különösen a halála) simán mozivászonra kívánkozik.

Jack Lemmon mint mindig most is hozta a kötelezőt, de a sztori és a humor kissé vékonyra lett véve, a fináléban lévő tárgyalásos jelenet meg megérdemli a gyermeteg jelzőt. Gyenge közepes.

Az operatőri munka rendben volt. Szép megvilágítások, ragyogó perspektívák, a korhoz képest szokatlan beállítások jellemzik Kubrick első filmjét. Irene Kane csodaszép, ezt leszámítva viszont a sztori harmatgyenge, a színészi játék nem különben. Hármas alá, kétszer aláhúzva.

Valahol azért vicces, hogy míg a filmbéli demokrata elnök bölcs, erkölcsös, kissé tépelődő, de alapvetően erélyes "uralkodó" benyomását kelti, addig a valóságban az akkor uralmon lévő demokrata elnök vígan mónikázott az Ovális Irodában.

Rob Reiner filmje amúgy egész nézhető giccs.

Axl Rose, GG Allin, Marilyn Manson, Phil Anselmo, Bruce Dickinson (az ő esetében lehetne csak a szarajevói koncertjéről egy filmet készíteni), Ozzy Osbourne.

Folytatva a sort a "kilencvenes évek filmjeivel, amiket még nem láttam" Peter Bogdanovich mozija amolyan betonközepes alkotás. Nem rossz, de nem megy túl mélyre, és a tempója is lassabb a kelleténél. Érdekesség, hogy bár a négy főszereplő közül csak Sandra Bullock futott be (River Phoenix-nél meg nem tudjuk, hogy befutott volna-e, ugye ő amolyan kilencvenes évekbeli Heath Ledgerként tragikusan fiatalon elhunyt), mégis abszolút töltelékszerep az övé, a kissé butácska lányt bárki eljátszhatta volna, annyira semmilyen a karaktere.