migdiada

Viccesnek szántam, úgyhogy, ha te örülsz én is örülök(⁠☆⁠▽⁠☆⁠)

Tényleg kimaradt, hogy a kritikusok pontszámára gondoltam. Szóval, úgy értettem hogy az ő pontszámuk 8 a filmen, de a többi filmje is minimum 7.2 náluk. A halandóknak a pontszáma meg itt 5.9 amúgy meg a max. 7.1 azoknál, ahol van kritikusi pontszám is

Valahogy így. xD

Vannak filmek amiknek jobb, ha nem nézel utána, mert ismeretlenül ütnek a legnagyobbat. Ez nem olyan film, mert mint utánanéztem, ez egy trilógia záródarabja, viszont így is ütött. Akkora unalmas, semmitmondó kliséhalmaz, hogy még mindig le vagyok taglózva. ImdBn 8.0 pontos, de nincs filmje a rendezőnőnek ami 7.2nél rosszabb lenne. Miközben a legjobb nézői score 7.1 ugyanezen filmeknél. Ennél meg 5.9. Kirívó eset, többségében azért nem jellemző ekkora kilengés egy alkotó megítélésében ezen az oldalon(persze nem mértékadóak ezek a pontszámok, csak itt említésre érdemesek). Egy gótikus szellemhistória misztikus ködfátyolában és ódon kastélyában sündörgő kamaradrámát láthat amúgy minden kedves érdeklődő. Sajnálatos, hogy az egyetlen izgalmat a film végi csavar adhatná, de szerintem sokaknak esik le a tantusz idő előtt, főleg, hogy finoman szólva is bőséges teret hagy a film lamentálásra. És értem, hogy ez egy csodálatos történet a gyász feldolgozásáról és egyúttal lenyűgöző főhajtás a hatvanas évek brit horrorfilmjei előtt, de a kritikusokkal ellentétben végül mégsem lettem egy Joanna Hogg rajongó. Ellenben minden insomniában szenvedőnek receptre írnám fel a film megtekintését.

Linklater ambiciózus vállalkozása, hogy 12 éven át forgat ugyanazzal a stábbal, mindig egy keveset, egyedülálló a filmtörténelemben. Az életterek talán gyorsan változnak a főszereplők meg lassan felnőnek, de a család az megmarad. Ez az a kötelék, ami soha fel nem bomlik. És nem, ez nem egy Vin Diesel film amúgy, hanem egy család regénye az amerikai álomban. Vannak itt politikai és popkultúrális utalások, de a stáb figyelt például arra is, hogy a technika fejlődését bemutassa a karakterek életének egy-egy kiragadott momentuma során. Nagy ötlet, és kétségtelen, hogy kicsit mozaikszerű így a cselekmény, még sem döccen meg a folytonossága és ehhez bizony egy nagyon ügyes forgatókönyvre volt szükség. Egyszerűre, de nagyszerűre. A rendező filmjeiben amúgy is mindig nagy szerepet kaptak a dialógusok, jellemzően remekül épít karaktereket Linklater és ez a képessége most sem hagyta cserben. Kicsit ugyan hosszú a majd három órás játékidő, de hasonló filmkísérlet egy rendező életében nem sokszor fordul elő. Nem is mindenkinek sikerül a hosszan dédelgetett álom(Gilliam, Coppola például), de itt én speciel meg tudom bocsátani, hogy bő lére van eresztve a sztori. Valamint azt a kritikát is örömmel elfogadom, hogy Linklater filmjeinek zöme úgymond a "belpesti romkocsmatöltelékekhez" és a "Tabán lankáin heverésző könyvtárszakosokhoz" szólnak.

Elég szuper ez a Criterion kihívás.
Akit esetleg felvillanyoznak a hasonlóak egy év eleji "film taget" is ajánlok itt(01-03):
1. Egy rendező, akitől eddig még semmit nem láttál
2. Egy film, amiben szerepel a Január,Február vagy a Március
3. Egy klasszikus, amit még nem láttál
4. Egy film, amit újranéznél
5. Egy film, ami ezer éve várólistás
6. Egy tavalyi vagy idei film 120 perc felett
7. Egy rendező, akitől már láttál valamit, de ezt még nem
8. Egy romantikus film Valentin-napra
9. Egy sorozat, amit ebben a 3 hónapban be fogsz fejezni

Másodikhoz "menekülő menü" a Márciusi Ifjú(2014) rövidfilm, ami rossz, de csak hat perces xD

Jeroen Olyslaegers - Védőr vagy Bauer Barbara - A fekete rózsa című regénye is ilyesmi.

A Mercado-Crawford rendezőpárosnak sikerült felülmúlnia az elvárásokat és Csizmás, a kandúr második kalandja simán köröket ver az első részre. Szerencsére a forgatókönyv és a látvány is roppant kreatívra sikerült, az animáció például ugyanazzal a 2D-t és 3D-t vegyítő technikával készült, mint a Pókember: Irány a Pókverzum!, vagy éppen az Arcane sorozat. A forgatókönyvírók pedig bátran beleásták magukat olyan témákba, mint a halandóság, az egzisztenciális krízis, a pánikroham, szóval úgy egyáltalán a halállal való szembenézés kérdése. Mindezt tették kicsiknek és nagyoknak egyaránt teljesen befogadható módon. Talán ez is a probléma. Picit több farkas vagy kevesebb csetlés-botlás és akkor nem éreztem volna, hogy a két szék közül a pad alá estem. De, amúgy nem igazán akarok sehol fogást keresni rajta, egyszerűen csak így előadva nem a zsánerem és annyi.

Sean Ellis nem tudom miért erőlteti ezt a vonalat, amikor a Tükör/Szilánk se jött be neki. Meg amúgy is, aki le tudott vezényelni egy Metro Manilat, az ne bohóckodjon már össze egy ilyen gyártósori kosztümös-misztikus horrorfilmet. Nem csinál mást, mint sorjázza a szokásos sémákat, ködös is, nyomasztó is, de annyira faék egyszerű, hogy nem igazán lehet vele mit kezdeni. A cigányátok/likantrópia sztoriból ennél azért többet ki lehetett volna hozni, hamár más nem jutott eszébe. Talán, ha a folkos ízzel jobban megfűszerezi, vagy legalább írta volna meg normálisan a kararaktereket és lenne tétje a vérengzésnek akkor tartanánk valahol, de sehol semmi. Ráadásul a szörnyek is irtó gagyin néznek ki és az ezüst is hol kell, hol nem kell a megölésükhöz. Az lehet, hogy teljesen értelmetlen a film címe is? Mert én csak 30 ezüstről tudok, vagy esetleg vérmezőről, de lehet valahol említve volt a nyolc. Ezután inkább mindenki menjen és nézze meg a Farkasok szövetségét(hamár a film is emlegeti a sztorit), az úgyis eléggé alulértékelt. Ezzel összehasonlítva meg pláne.

Tilla is beszélt egy kicsit a srácokkal: Vannak a filmek, amelyek MEGTÖRTÉNT ESEMÉNYEK ALAPJÁN készültek. A KIX nem ilyen. A KIX-ben MEGTÖRTÉNNEK AZ ESEMÉNYEK. Azt látod ami van, és ez egyszerre felforgató, megindítóan szép, igazi és borzasztó.
November végén mutatták be a mozik Mikulán Dávid és Révész Bálint filmjét, amit 12 éven át készítettek egy pesti fiúról, Sanyiról. Sanyi időközben felnőtt és viszontagságos történetének végkifejlete még javában zajlik.
Maxon megtekinthető

“- Lehet, hogy közfelháborodás lesz egy darabig. De aztán tudod mi történik? Az emberek elfelejtik. Nem emlékeznek. Nem érdekli őket. Csak egy újabb hétköznapi, szokványos tragédia lesz.
-Ja, de ez nem szokványos.„
Többször feldolgozták már kisebb visszhanggal ezt a bűnügyet, de David Grann könyve és Scorsese western eposza végleg helyére rakta ezt a népirtást.
Fontos lépés volt a veterán rendező karrierjében, hogy a Netflixnek elkészíthette a monumentális, de technikai szempontból megosztó Az írt (vagy ahogy a stáblistán megjelenik a címe: Úgy hallom, házakat festesz), mert aztán az Apple szintén megadta neki, amit kért(200M$), így végül kompromisszumok nélkül leforgathatta a Megfojtott virágokat. Az igaz történet alapja, hogy az 1920-as évek elején, az első világháborút követően nagy mennyiségű kőolajat fedeztek fel az oklahomai oszázs földek alatt, a törzs tagjai pedig meggazdagodtak. A törvény nekik ítélte oda a profit egy részét ami az olajfúrásból származott. Aztán jött a "fehér ember" és szemet vetett erre a vagyonra. Ez az alap konfliktus, erre építkezik a film. Kifejezetten izgalmas döntés, hogy Scorsese alig ad kontextust az eseményeknek, szájbarágós magyarázatok helyett egyedül kell kiismerni magunkat a film világában. Grann könyvében amúgy egy kicsit más hangsúlyokat találunk. Például a film utolsó harmadában jelenik csak meg a könyv főszereplője, Tom White, aki egy születőben lévő állami szervezet, az FBI megbízásából érkezik, hogy felgöngyölje az addig szőnyeg alá söpört bűnténysorozatot. Alapvetően komótosan, de tudatosan építkezik a rendező, viszont sajnos a forgatókönyv elkövet néhány nagyobb hibát. Egy true crime krimiből ugyanis egy görög tragédiába illő párkapcsolati drámát is össze akart hozni, de Mollie Burkhart sokkal kisebb szerepet kap a kelleténél, főleg az elején, amikor is fel kellett volna tölteni az Ernestel való kapcsolatát. Ha ez megtörténik a továbbiakban sokkal jobban tudtunk volna azonosulni ezzel a viszonnyal, így meg pont Ernest Burkhart(aki amúgy egy kitalált szereplő) és Molly szerelme(?) az ami nem igazán érződik ki, mondhatni, hogy végig elég gyenge lábakon áll.
Viszont a mester még mindig fiatalokat megszégyenítően mesél, érti a mai modern filmnyelvet és le a kalappal a nagysága előtt. Szívből kívánom, hogy ne ez legyen az utolsó filmje és Eastwoodból kiindulva, akár még egy jó tizes benne is lehet az öregbe.

Van egy mondás, hogy "Háborúban hallgatnak a múzsák„ de Amerikában még mindig úgy nyomatják a woke/blm témát mintha nem lenne holnap. Sehogy nem akarják észrevenni, hogy mára kezd az egész küzdelem a visszájára fordulni. Ebben a filmben is nagyítóval kell olyan fehér angol férfit keresni, aki nem rasszista. Értem én, hogy ez akkoriban nagyjából így volt, de azért a film(művészet) csak a jelen problémáira reflektál összességében. Bevallom nincs elég történelmi tudásom, hogy például a német bombázások előtt/alatt mennyi dzsessz klub üzemelt Londonban és, hogy mennyi fekete rendőr járta a város utcáit, de elhiszem, hogy hiteles a film és itt nem csak a diverzitás vonatra ültet fel minket a rendező. Georget, aki egy félvér kisfiú, édesanyja Rita a blitz(1940. szeptember 7-én kezdte meg a náci Németország légiereje, a Luftwaffe London nyolc hónapon át tartó bombázását, amellyel Nagy-Britanniát akarták térdre kényszeríteni) miatt felrakja a vidékre tartó szerelvények közül egyre, ami a londoni ifjúságot menekíti ki vidékre. A srácnak viszont nagyon hiányzik az anyukája úgyhogy nem sokkal az elindulás után szépen leugrik a vonatról. Rita viszont úgy tudja biztonságban van a fia, úgyhogy amolyan Vera Lynn-szerűen fegyvergyárban énekelget vagy éppen metróba kényszerült embereken segít. George pedig útnak indul a rasszizmustól és a német bombáktól sanyargatott Londonba, hogy meglelje a haza vezető utat, de közben sokkal többet talál meg ennél. Megtalálja önmagát.
Steve McQueen egész életművét a faji előítéletek elleni harcra tette fel, de úgy, hogy azért eddig némi filmes truvájt mindig sikerült a filmjeibe belecsempésznie. A Blitz viszont túl üresre és didaktikusra sikerült, csak egy ezerszer látott kliséhalmaz lett.