orbistertius

És itt is van a következő érem, amire talán nem sokan számítottak: Márton Viviana! Csodálatos! Este kiderül, hogy arany vagy ezüst... Bármelyik is lesz végül, ez egy nagyszerű nap nekünk!

Rasovszky! Betlehem! Fantasztikus! De jól indul ez a nap!

Igen, ezek sajnos nem férnek bele. Mindenesetre ez számomra – minden hiányosságával együtt – egy nagyon szerethető csapat, sok szimpatikus játékossal, akik közül remélhetőleg minél többnek lesz még esélye maradandót alkotni egy olimpiai tornán.

Ó, szegény kézis lányok, pedig mekkorát küzdöttek... De fájdalmas ez így...

Hűha, mit vívott Siklósi, Andrásfi és Koch a házigazdák ellen... Ez valami egészen döbbenetes volt! Este jöhet a döntő!

Éppen felépültem egy megfázásból – de hát így holnap megint nem lesz hangom. :-) Elképesztő!

Én is így látom, szerintem emelt fővel jöhettek le a pályáról a mieink, a hozzáállásra nem lehetett panasz, és mutattunk szép dolgokat, még ha nem is ez volt a közelmúlt legjobb meccse a részünkről.

Volt olyan az elmúlt években, nem is egyszer, hogy egy esélyesebb csapat ellen bátran, harcosan, lendületesen játszottunk, és még a szerencse is mellénk szegődött néha – most ez utóbbi sajnos hiányzott, ez van.

Mindenesetre reménykedem abban, hogy a skótok ellen szépen tudjuk zárni a csoportkört, aztán majd matekozhatunk egy kicsit a többi csoport zárófordulója előtt/közben.

Nekem is nagy kedvencem! Pont nemrégiben néztem újra. Hibátlan.

Köszi, hogy a kommenteddel kiemelted a főoldalra ezt a filmet nemrég, gyorsan felraktam akkor a watchlistemre, és ma meg is néztem. A hangulat, a feszültség, a zene nagyon rendben van, Hoskins valóban kivételesen nagyot alakít, és hát az a befejezés, meg az említett félbetört üveges akció, nem is beszélve a vágóhidas jelenetről, amikor egymás után húzzák be a "rosszfiúkat" a kampókon... Ezek még sokáig kísérteni fognak, azt hiszem. Nagyon erős négyes, de talán még az ötösre is fel fog kúszni utólag.

Meghalt Li Szun-kjun, az Élősködők színésze
https://index.hu/fomo/2023/12/27/szinesz-meghalt-eloskodok-szoul-rendorseg/

https://imdb.com/title/tt13305212
"Felix van Groeningen és Charlotte Vandermeersch csodálatos tavalyi filmje, a Nyolc hegy (aki még nem látta, feltétlenül nézze meg) alapja egy hasonló című regény, amelyet egy bizonyos Paolo Cognetti írt, megjelent magyarul is. Cognetti nagyjából húsz éve van jelen az olasz irodalmi életben. Leginkább novellákat írt, a Nyolc hegy az első regénye, és mindjárt nemzetközi sikereket ért el vele, több nyelvre lefordították, és – mint fentebb említettem – meg is filmesítették, méghozzá nem akárhogy. Cognetti az olasz Alpokban él, legalábbis van ott egy háza, ahol írni szokott. A természet szerelmese. Azonban időről időre elfogja a „vándorkedv”, szűknek érzi a máskülönben fenséges alpesi vidéket, és nekivág a világnak. Olyan helyeket keres, ahol a természet nagyságát, eredeti pompáját még átélheti az ember. Dario Acocella filmrendező elkísérte az egyik ilyen csavargására, s erről szól a Sogni di Grande Nord című film, amely megtalálható a Netflix hazai kínálatában. A film címét nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy álmok a magas Északról. Cognetti nem egyedül vág neki az utazásnak, hanem egy képzőművész barátjával. Alaszkába szeretnének eljutni, s a film ennek a különös utazásnak a történetét meséli el."
https://mandiner.hu/elet/2023/12/ut-a-vadonba-2 (A teljes írás sajnos csak előfizetők számára olvasható.)

Moziban újranézve – az ötös természetesen marad. Lesújtóan erős, iszonyatos feszültségtől lüktető film, rendesen beledöngölt most is a földbe, hiába tudtam pontosan, hogy mikor mi fog történni. Nagyon megterhelő, de hát az ilyenekért is érdemes filmet nézni. Daniel Day-Lewis és Paul Dano... Elfogynak a szavak. Mestermű.

Én szintúgy. Az első itthoni kiadást olvastam, úgy négy évvel ezelőtt, amikor talán még szó sem volt arról, hogy valaki filmet készít belőle. Amikor megláttam, hogy hamarosan érkezik a film, az első reakcióm egyfajta halvány, szkeptikus ellenkezés volt: olyan könnyű lett volna az egészet elrontani, és a valóban gyönyörű tájra fókuszáló, de voltaképpen üres, vagy éppen giccses alkotást létrehozni. És annyira örülök, hogy nem ez lett a végeredmény.

Olyan csendes, bensőséges, fájdalmas, szeretetteljes módon szép film, hogy minden hűvös, tárgyilagos méricskélés vagy értékelés értelmét veszti, pusztán érzelmi alapon csuklóból rányomom az ötöst, és miközben telnek a napok és rendszertelen időközönként megjelennek előttem pillanatok, pillantások a filmből, már azon gondolkodom, hogy mennyi idő elteltével nézzem majd újra.

Christian Bale a tőle megszokott szintet hozva még akkor is elvinné a hátán a filmet, ha a többi szereplő nem nőne fel a feladathoz, de szerencsére nem ez a helyzet, és Dafoe, Harrelson, valamint Casey Affleck is emlékezetes alakítást nyújt. A füstöt okádó gyármonstrum, a vasút, az elhagyatott, kísértetjárta helyszínek, a sötét, lepusztult házbelsők... Jó az operatőri munka, és az ember hamar bele tud helyezkedni ebbe a hangulatba, ebbe a világba. Van néhány aránytalannak vagy nem egészen átgondoltnak tűnő (többnyire csak) apróság, ami miatt nem szívesen adnám meg neki az ötöst, de ez így is egy nagyon erős négyes.

Talán valóban "túl" csavaros lett a vége, de nálam ez végeredményben nem rontott olyan nagyot az élményen, és inkább az erős pillanatok maradtak meg – és ezekből azért volt jó néhány. Összességében ez egy feszes vonalvezetésű, sötét, feszült atmoszférával bíró, kiváló film, a főszereplő ötös remek játékával.

Gondoltam, hogy nem én leszek a KT-küldöttség egyedüli tagja a Művészben. :-) Én egészen hátulról néztem – egyébként most láttam először a filmet. Az első találkozásaim Tarkovszkijjal nem sültek el nagyon jól, egyszerűen nem érintett meg semmilyen értelemben sem. Úgy két-három év szünet után aztán az Andrej Rubljov hipnotikus erővel szívott magába (szintén itt, a Művészben, még június elején), és hasonló volt a helyzet most az Áldozathozatallal is. Egyszerűen csodálatos.

Öt nap, öt japán film a Toldiban június 19-e és 23-a között: https://toldimozi.hu/programok/japan-filmhet-2023

Frankofón Filmnapok az Urániában március 2-a és 12-e között:
https://urania-nf.hu/esemenyek/2243/2023/03/02/_13-frankofon-filmnapok

A bezártság érzése (az Adieu Monsieur Haffmann egy színdarab alapján készült, így nem olyan meglepő, hogy néhány jelenettől eltekintve egyetlen ház különböző helyiségeiben játszódik), a folyamatosan változó külső körülmények végig fenntartják a feszültséget ebben az új francia filmben. A legérdekesebbek mégis a három főszereplő közötti power dynamics (ezt talán kapcsolati, hatalmi dinamikának lehetne fordítani?) csapongásai, a köztük fennálló hierarchikus rend hirtelen átalakulásai; illetve az, ahogyan a néző hozzájuk való viszonyulása is változik mindezek következtében.

Az alkotás utolsó kb. harmada, a befejezéssel együtt nekem kicsit gyengébbnek tűnt, de összességében ez így is egy jó film. Amit pedig a három főszereplő, Auteuil, Lellouche és Giraudeau letett az asztalra, az valóban mesteri.

Terveztem egy hosszabb-rövidebb hozzászólást írni a témában, de így már nem lesz rá szükség. Szinte egy az egyben összefoglaltad az én gondolataimat is.

Annyit tennék csak hozzá, hogy olvassa az ember a cikkeket, amelyek minden idők legjobb világbajnoki döntőjének nevezik az argentin-franciát – én azonban még tovább mennék: nekem az első kb. hetven perc francia lötyögésével együtt is ez volt az egyik legjobb meccs, amit valaha láttam. Az a néhány kiemelkedő egyéni teljesítmény, az argentin szív és egység, az egyéni és csapatszintű történetek találkozása, az elképesztő érzelmi töltet és feszültség... Én is nagyon tudtam örülni a dél-amerikai sikernek, és egyúttal bele sem merek gondolni, mit élhetett át az egyszeri argentin ember a meccs alatt. :-) Nem semmi élmény lehetett nekik. Ahogy abba is nehéz belegondolni, mit éreznénk mi, ha a mi válogatottunk jutna fel így a csúcsra. Emlékszem az eufóriára, amit a közelmúltban egy-egy kiváló Eb- vagy Nemzetek Ligája-meccs és -pontszerzés váltott ki, milyen lenne egy Eb-, vagy pláne vb-győzelmet átélni? Ugyanez felszorozva tízzel? Százzal? Ezerrel? Sokan talán túl sem élnénk. :-)

Én is így vagyok ezzel, mindig azt élvezem a legjobban egy világbajnokságon, ahogy egy "kisebb" csapat játékosai szívvel-lélekkel mennek előre, ahogy éneklik a himnuszt, ahogy mindenkin érezni, hogy milyen fontos neki maga a válogatottság. És persze jó látni a hatalmas gólörömöket, majd meccs végén az ünneplést, ha győznek egy sokkal esélyesebb válogatott ellen.

A nagyok közül mindig is a dél-amerikaiakhoz húztam (a tűz, a szenvedély miatt), illetve a németekhez (az én ereimben is csörgedezik valamennyi német vér), de például a mostani brazil csapat valamiért nem túl szimpatikus nekem. Franciák, angolok, hollandok még kevésbé. Horvát szomszédaink végső sikere esetén sem szomorkodnék, de azért inkább az argentinok legyenek ott a döntőben arról az ágról. A másikról pedig Marokkó, nem is kérdés. :-)

No, ez jól össze lett rakva. Tetszett. Pedig a téma (öngyilkosság, illetve az odáig vezető út) nem egyszerű, az alapötlet és a koncepció szintén számos lehetséges buktatót tartalmaz, ez tipikusan egy olyan film, amit sokféle módon el lehetett volna rontani, de szerencsére ez nem történt meg. Fájdalmas, érzékeny, emberi, kellő mennyiségű fekete humorral. A főszereplők, Christopher Abbott és az alkotást rendezőként is jegyző Jerrod Carmichael párosa kiválóan működik, előbbi alakítása szívszorító, utóbbi pedig hasonlóképpen minden elismerést megérdemel.

Az ember kis túlzással minden elképzelhető műfaji meghatározásba és jelzőbe belefut, amikor erről a filmről keresgél valami infót az interneten. Dráma, vígjáték, krimi, akciófilm, szatíra, fekete komédia. Szocreál, neo-noir. Ezeknek a nagy része voltaképpen többé-kevésbé stimmel is.

A Moly becenévre hallgató főszereplő valamikor az 1960-as években szabadul egy szófiai börtönből, hogy aztán azonnal magába is szippantsa őt a város homálya. Furcsa ismeretlenek, kellemetlen szituációk, néhány régi ismerős – és egy elvarratlan szál még a börtön előtti időkből.

A történet nem túl bonyolult, nem is különösebben eredeti, de a film végeredményben nagyobb döccenések nélkül végigviszi, amit vállalt. Egy-egy ügyesen megválasztott zene, a film fekete-fehér volta, az operatőri munka, a főszereplő remek alakítása jól megteremti az alaphangulatot, amit tovább erősít pár olyan arc, akiket mintha Menzel és Kusturica közösen választott volna ki ezekre az epizódszerepekre; a bolondos sztorizgatások, amik a cselekményt nem viszik előre, de az ember jól elszórakozik rajtuk; valamint egy-két olyan jelenet, amit mintha Tarantino vagy Guy Ritchie ihletett volna.

Összességében tehát egy jó filmről van szó, ami megérdemel egy (viszonylag erős) négyest. Ha valaki szereti a balkáni, kelet-európai filmeket, szerintem ebben sem fog csalódni.

Valakinek van esetleg tippje arra vonatkozóan, hogy hol lehetne megnézni ezt a filmet magyar felirattal? Érdekesnek tűnik.

Egy kis Donnie Darko-, egy kis Fight Club-beütés (habár összességében persze kevésbé komoly és sötét); nyers, erőszakos, vad, kegyetlenül szatirikus és baromi szórakoztató. Kyle Gallner alakítása egyszerűen letaglózó; az arcberendezése, a tekintete pedig néha Joaquin Phoenixre emlékeztet. Vannak benne bárgyúnak ható túlzások, összecsapott dolgok, de alapvetően egy jól összerakott film. Még magával a romantikus szállal sem volt többnyire problémám, pedig az ilyesmivel sokszor ki lehet engem kergetni a világból.

Mindig is lenyűgözött a sarkvidéki táj, a hó, a jég, a tenger végtelenje; ez mind itt is gyönyörű. Vannak a filmnek erős pillanatai, Coster-Waldaut pedig mintha az Isten is ilyen környezetbe, ilyen szerepekre teremtette volna, de nekem valahogy nem állt össze ez az egész. Talán az elkerülhetetlen időbeli ugrások miatt is, de némiképp elnagyoltnak, elkapkodottnak, összecsapottnak tűnik, az ember egyszerűen nem érzi át kellőképpen egy-egy helyzet valóban drámai voltát.

Ha már sarkvidék, akkor az újabbak közül inkább a North Water, noha nem feltétlenül igazságos dolog összehasonlítani egy filmet és egy minisorozatot.

Hú, köszi, filmnézés közben újra és újra azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, miért olyan ismerős, kire emlékeztet Saginowski karaktere. Most már megvan a válasz. (A Közöny szinte már kellemetlenül mélyen érintett annak idején, lassan ideje lenne újra elolvasnom, de emiatt kicsit félek tőle.) Hardy valóban nagyon hasonló hangulatot teremt a játékával. Maga a film is jó egyébként, minden szempontból, bár engem annyira lekötött Hardy, hogy a többi szereplő és a cselekmény néha majdhogynem mellékessé vált.

Ezekben a hetekben láttam a Locke-ot, ami szintén egy kiváló film, kiváló Hardy-alakítással. Lehet, hogy módszeresen végig kellene néznem az összes filmjét, amit még nem láttam; habár erős a gyanúm, hogy ezt a színvonalat azért nehéz lesz fenntartani.

Teljesen rendben van ez a film; a helyszín által is megteremtett hangulata, a titokzatossága leköti az embert, és aztán jó érzékkel adagolja az új információkat, ahogy egyre kerekebb lesz a történet. A színészi játékra sem lehet panasz. Kíváncsian várom, Daniel Brühl mivel rukkol elő legközelebb rendezőként, mindenesetre ez mindenképpen egy ígéretes bemutatkozás.

A forgatókönyvet egyébként Daniel Kehlmann író jegyzi, akinek néhány regénye magyarul is megjelent.

Szépen fényképezett film, amely már csak a helyszín és az ismertetőben felvázolt alapszituáció miatt is különlegesnek mondható. Ha meditatívnak nem is nevezném, de mindenképpen lassú. A filozófiát, költészetet érintő párbeszédek, felolvasások magyar (európai) fülnek szokatlanok, egyes részek lefordíthatatlanok; egyedül ezt érezni kissé elnyújtottnak, de lehet, hogy a koreai nézők, akiknek ez a természetes közegük, másképp vélekednek erről. Van azért dráma is, szerencsére egyszerű, emberi módon, az olcsó hatásvadászatot (létezik egyáltalán ilyen szó?) lényegében elkerülve.