orbistertius

Frankofón Filmnapok az Urániában március 2-a és 12-e között:
https://urania-nf.hu/esemenyek/2243/2023/03/02/_13-frankofon-filmnapok

A bezártság érzése (az Adieu Monsieur Haffmann egy színdarab alapján készült, így nem olyan meglepő, hogy néhány jelenettől eltekintve egyetlen ház különböző helyiségeiben játszódik), a folyamatosan változó külső körülmények végig fenntartják a feszültséget ebben az új francia filmben. A legérdekesebbek mégis a három főszereplő közötti power dynamics (ezt talán kapcsolati, hatalmi dinamikának lehetne fordítani?) csapongásai, a köztük fennálló hierarchikus rend hirtelen átalakulásai; illetve az, ahogyan a néző hozzájuk való viszonyulása is változik mindezek következtében.

Az alkotás utolsó kb. harmada, a befejezéssel együtt nekem kicsit gyengébbnek tűnt, de összességében ez így is egy jó film. Amit pedig a három főszereplő, Auteuil, Lellouche és Giraudeau letett az asztalra, az valóban mesteri.

Terveztem egy hosszabb-rövidebb hozzászólást írni a témában, de így már nem lesz rá szükség. Szinte egy az egyben összefoglaltad az én gondolataimat is.

Annyit tennék csak hozzá, hogy olvassa az ember a cikkeket, amelyek minden idők legjobb világbajnoki döntőjének nevezik az argentin-franciát – én azonban még tovább mennék: nekem az első kb. hetven perc francia lötyögésével együtt is ez volt az egyik legjobb meccs, amit valaha láttam. Az a néhány kiemelkedő egyéni teljesítmény, az argentin szív és egység, az egyéni és csapatszintű történetek találkozása, az elképesztő érzelmi töltet és feszültség... Én is nagyon tudtam örülni a dél-amerikai sikernek, és egyúttal bele sem merek gondolni, mit élhetett át az egyszeri argentin ember a meccs alatt. :-) Nem semmi élmény lehetett nekik. Ahogy abba is nehéz belegondolni, mit éreznénk mi, ha a mi válogatottunk jutna fel így a csúcsra. Emlékszem az eufóriára, amit a közelmúltban egy-egy kiváló Eb- vagy Nemzetek Ligája-meccs és -pontszerzés váltott ki, milyen lenne egy Eb-, vagy pláne vb-győzelmet átélni? Ugyanez felszorozva tízzel? Százzal? Ezerrel? Sokan talán túl sem élnénk. :-)

Én is így vagyok ezzel, mindig azt élvezem a legjobban egy világbajnokságon, ahogy egy "kisebb" csapat játékosai szívvel-lélekkel mennek előre, ahogy éneklik a himnuszt, ahogy mindenkin érezni, hogy milyen fontos neki maga a válogatottság. És persze jó látni a hatalmas gólörömöket, majd meccs végén az ünneplést, ha győznek egy sokkal esélyesebb válogatott ellen.

A nagyok közül mindig is a dél-amerikaiakhoz húztam (a tűz, a szenvedély miatt), illetve a németekhez (az én ereimben is csörgedezik valamennyi német vér), de például a mostani brazil csapat valamiért nem túl szimpatikus nekem. Franciák, angolok, hollandok még kevésbé. Horvát szomszédaink végső sikere esetén sem szomorkodnék, de azért inkább az argentinok legyenek ott a döntőben arról az ágról. A másikról pedig Marokkó, nem is kérdés. :-)

No, ez jól össze lett rakva. Tetszett. Pedig a téma (öngyilkosság, illetve az odáig vezető út) nem egyszerű, az alapötlet és a koncepció szintén számos lehetséges buktatót tartalmaz, ez tipikusan egy olyan film, amit sokféle módon el lehetett volna rontani, de szerencsére ez nem történt meg. Fájdalmas, érzékeny, emberi, kellő mennyiségű fekete humorral. A főszereplők, Christopher Abbott és az alkotást rendezőként is jegyző Jerrod Carmichael párosa kiválóan működik, előbbi alakítása szívszorító, utóbbi pedig hasonlóképpen minden elismerést megérdemel.

Az ember kis túlzással minden elképzelhető műfaji meghatározásba és jelzőbe belefut, amikor erről a filmről keresgél valami infót az interneten. Dráma, vígjáték, krimi, akciófilm, szatíra, fekete komédia. Szocreál, neo-noir. Ezeknek a nagy része voltaképpen többé-kevésbé stimmel is.

A Moly becenévre hallgató főszereplő valamikor az 1960-as években szabadul egy szófiai börtönből, hogy aztán azonnal magába is szippantsa őt a város homálya. Furcsa ismeretlenek, kellemetlen szituációk, néhány régi ismerős – és egy elvarratlan szál még a börtön előtti időkből.

A történet nem túl bonyolult, nem is különösebben eredeti, de a film végeredményben nagyobb döccenések nélkül végigviszi, amit vállalt. Egy-egy ügyesen megválasztott zene, a film fekete-fehér volta, az operatőri munka, a főszereplő remek alakítása jól megteremti az alaphangulatot, amit tovább erősít pár olyan arc, akiket mintha Menzel és Kusturica közösen választott volna ki ezekre az epizódszerepekre; a bolondos sztorizgatások, amik a cselekményt nem viszik előre, de az ember jól elszórakozik rajtuk; valamint egy-két olyan jelenet, amit mintha Tarantino vagy Guy Ritchie ihletett volna.

Összességében tehát egy jó filmről van szó, ami megérdemel egy (viszonylag erős) négyest. Ha valaki szereti a balkáni, kelet-európai filmeket, szerintem ebben sem fog csalódni.

Valakinek van esetleg tippje arra vonatkozóan, hogy hol lehetne megnézni ezt a filmet magyar felirattal? Érdekesnek tűnik.

Egy kis Donnie Darko-, egy kis Fight Club-beütés (habár összességében persze kevésbé komoly és sötét); nyers, erőszakos, vad, kegyetlenül szatirikus és baromi szórakoztató. Kyle Gallner alakítása egyszerűen letaglózó; az arcberendezése, a tekintete pedig néha Joaquin Phoenixre emlékeztet. Vannak benne bárgyúnak ható túlzások, összecsapott dolgok, de alapvetően egy jól összerakott film. Még magával a romantikus szállal sem volt többnyire problémám, pedig az ilyesmivel sokszor ki lehet engem kergetni a világból.

Mindig is lenyűgözött a sarkvidéki táj, a hó, a jég, a tenger végtelenje; ez mind itt is gyönyörű. Vannak a filmnek erős pillanatai, Coster-Waldaut pedig mintha az Isten is ilyen környezetbe, ilyen szerepekre teremtette volna, de nekem valahogy nem állt össze ez az egész. Talán az elkerülhetetlen időbeli ugrások miatt is, de némiképp elnagyoltnak, elkapkodottnak, összecsapottnak tűnik, az ember egyszerűen nem érzi át kellőképpen egy-egy helyzet valóban drámai voltát.

Ha már sarkvidék, akkor az újabbak közül inkább a North Water, noha nem feltétlenül igazságos dolog összehasonlítani egy filmet és egy minisorozatot.

Hú, köszi, filmnézés közben újra és újra azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, miért olyan ismerős, kire emlékeztet Saginowski karaktere. Most már megvan a válasz. A Közöny nagyon mélyen, szinte már kellemetlenül mélyen érintett annak idején, lassan ideje lenne újra elolvasnom, de emiatt kicsit félek tőle. Hardy valóban nagyon hasonló hangulatot teremt a játékával. Maga a film is jó egyébként, minden szempontból, bár engem annyira lekötött Hardy, hogy a többi szereplő és a cselekmény néha majdhogynem mellékessé vált.

Ezekben a hetekben láttam a Locke-ot, ami szintén egy kiváló film, kiváló Hardy-alakítással. Lehet, hogy módszeresen végig kellene néznem az összes filmjét, amit még nem láttam; habár erős a gyanúm, hogy ezt a színvonalat azért nehéz lesz fenntartani.