Zeo

Káosz

Sokkal szórakoztatóbb volt számomra mint az első rész. Az olyan benyomást keltett, mintha bekameráztak volna néhány yakuza irodát, és ide-oda kapcsolgatva nézették volna meg velünk a neurotikusabb napjaikat. Szerettem azt is, csak több kellett volna az olyan jelenetekből, mint a rendőrség épülete előtti kis csendes provokáció, vagy az éttermes elborult kirándulás. Visszatérve ide, nekem a 2. rész jobban bejött, mert... Vannak itt is kreatív halálnemek és büntetések, Kitanos humor, filmvégi csattanó, na de a karakterek miatt hangulatosabb az egész. Kezdjük a két zsaru figurájával, a savanyú képű colossal meg a kicsi, de mindig elbizakodottan mosolygó társával : ) Aztán ott a másik kedvenc duóm, a két dörzsölt yakuza vezér, Nishino és Nakata. Többek között miattuk is érdemes eredeti hanggal nézni a filmet, utóbbi aktor ahogy géppuskaként hadar mikor ideges lesz, azt szinkronizálni nem lehet :D A színészek mindegyike nagyon jó egyébként, talán a két utóbb megnevezett alakít a legjobban, és a Kato főnököt játszó nem annyira markáns, mint a többiek, de összességében nem lehet rájuk panasz, elhittem nekik hogy azok akik. Ja, és akkor még nem esett szó a főszereplőről, aki egy jelenség komolyan, hiába töltötte be - ha jól számolom - a 65-öt a film felvételekor. TK régi yakuzafilmjei azért picivel jobbak voltak, de hát múlik az idő, változik a japán alvilág is (gondolom én).

Meglepően aranyos film Miiketől. Mindkettő főszereplő srác telitalálat a szerepére.

Már egy napja nem ment ki a fejemből a California Dreamin’, ezért újranéztem a filmet. Minden a helyére került...

Az egyik legjobb korai Miike film. Vadpunci, Barbie és a többiek kalandjaival, na meg Wong főnökkel, akinek a karaktere parádésan szatirikus. Franciásan édesbús hangulat Japánban, abszurd poénokkal kiegészítve, meg egy kis romantikával, akcióval, miegymással.

Egyszer láttam egy szado-mazo performanszt ...

... ami a Rítus utolsó perceit dolgozza fel. Mivel semmit nem tudtam arról, hogy mik az előzményei a történetnek, viszont kíváncsi voltam rá nagyon, így elkezdtem felkutatni az eredeti művet. Elég sokára sikerült egyébként a magyar változatot beszereznem.

Nem bántam meg, hogy megtekintettem Bergman 69-es alkotását. Nem akkora mestermű szerintem, mint a Persona, de így is kihagyhatatlan. Anders Ek castingjáért külön piros pont.

Masaya Katô véleményem szerint az egyik legjobb japán színész, rengeteg - sokszínű - alakítással a háta mögött. Ebben a filmben is remekel, mint xenofóbiás harcművész. (Egyébként ez utóbbihoz is ért, de gyanítom, hogy nem tudnak tőle olyat kérni a rendezők, amibe eddig a pályafutása során ne kóstolt volna bele, vagy mondjuk ne konyítana a dologhoz legalább egy kicsit :))

A legjobb börtönfilm, amit eddig láttam. Érdemes eredeti hanggal nézni, főleg Malamadre orgánuma miatt, de van még pár elítélt, akit kár lenne nem hallani. Nehéz eldönteni, hogy Luis Tosar melyik filmben alakít nagyobbat: ebben vagy a Sleep Tightban?

Döbbenetes élményt adó művészfilm! Pár képkockában visszaköszön a rendező 89-es alkotása, a Tetsuo is, miközben egy majdnem egyszerű szerelmi drámát mesél el. Héja-nász az avaron? Bármi is ez, egy darabot magával visz az ember lelkéből...

A fantomlakó egy hasonlóan induló és elég undorító brit beköltözős filmet juttatott az eszembe. Szerencsére itt nem kellett levágott lábkörmöket figyelni, és sokkal izgalmasabb, jobb alkotás lett belőle. Habár ebben is akadnak perverz és bizarr momentumok, de engem ezek nem zavartak.

A film első fele nagyon feszült, a fordulópont után kicsit lenyugszanak a kedélyek (igaz, nekem sikerült még egyszer frászt kapnom annál a bizonyos szülinapos bulinál). A történet mondhatni az, ami az ajánlókban is szerepel: egy nagy házban élő férfi rájön, hogy egy pofátlan alak beköltözött az otthonába. Főhősünk próbálja megtalálni a fantomot, bevonva minket is a keresésbe, és ezzel el is megy a film első fele. Aztán a második felvonással elkezdődik egy új film, és ki tudja mi... :)

Azok, akik a spanyol thrillerek útján találnak rá A fantomlakóra, talán úgy kezdik el nézni a művet, mint ahogy én tettem. Minden apró mozzanatra figyelve, felkészülve a legváratlanabb eseményekre és fordulatokra... és az a jó a filmben, hogy ennek ellenére meg tudja lepni a nézőt.

A végét úgy értelmezem, így visszagondolva, hogy ez az egész egy szimbolizmus volt, a "soha meg sem születve" és "örökre bezárva" állapotra...