Hege

Hat hét... ennyi ideje van Magyarországon (és a legtöbb EU tagállamban) az örökbeadásnál az életadó anyának eldönteni, hogy szeretné-e visszakérni a gyermekét. Már maga ez az időintervallum is megosztó és rengeteg kérdést vet fel a civil szervezetek között. Hosszú ez a hat hét, vagy túl rövid egy ilyen jelentőségű döntés meghozatalához? Egy valami biztos: az örökbefogadó pár számára minden egyes nap egy örökkévalóság lehet. Jól árnyalt és izgalmas döntés volt az alkotóktól, hogy az anya vívódásain túl az örökbefogadók szűrőjén keresztül is átélhettük a történteket - életük legboldogabb pillanatát bármikor lerombolhatja egy megcsörrenő telefon. Kár, hogy az ő szemszögükből nem fért bele több a játékidőbe, önmagában a házaspár története is megérne egy különálló filmet. 
Ez azonban érthető módon Zsófi története volt, akinek a belső utazását Román Katalin fantasztikusan személyesítette meg. Le a kalappal az első nagyjátékfilmjét jegyző színésznő előtt!
Sikerült egy nagyon fontos témát érzékenyen és hitelesen tálalni az egész alkotói csapatnak, köszönöm nekik ezt az élményt!
Magyarországon egy évben átlagosan 1000 nyílt és zárt örökbefogadás történik a statisztikák alapján, ebből körülbelül 200 egy évnél fiatalabb kiskorú, amiből jellemzően 3 és 10 között van a visszakérések száma.

Sokat elmond ennek az alkotásnak az erejéről az, hogy 3 hónapja, pontosan december elseje óta vetítik a mozik, de még mindig közel teltház volt a teremben, ahol néztem. És ez egyáltalán nem meglepő. Az egyik legjobb magyar film, amit az utóbbi években láttam.
Fantasztikus döntés volt Bernáth Szilárd rendező részéről, hogy mindössze csak a 3 főszereplő volt hivatásos színész. Persze ez elsülhetett volna a visszájára is, de itt nem ez történt. Annyira közelinek éreztem minden egyes jelenetet, hogy teljesen belefeledkeztem abba, hogy egy filmet nézek. Együtt sérültem és gyógyultam Benettel, akinek a játéka lélegzetelállító volt az egész játékidő alatt. Nem is játék volt ez, hanem valami zsigeri expresszió.
A művészet az egyik legjobb gyógymód minden fájdalomra.

Clockworklemon: „Borsod, mélyszegénység, ki kell törni. Ezerszer hallott sztori.” Először is, engedd meg, hogy leírjam, nagyon sajnálom, hogy hasonló élethelyzetet kellett neked is átélned! Én valahogy így értelmeztem a történetet: Larry a művészeten, a zenén át próbálta feldolgozni a megrázkódtatásait. Az agresszív apjával szemben egész életében meghunyászkodott, a kimondatlan szavak, az éveken át tartó elfojtás súlyos traumát okozott neki. A zenén keresztül viszont megtörtént a csoda, és képes volt felszabadítania magát. Képes volt artikulálni a fájdalmait, majd kinyilatkoztatni és felvállalni magát mindenki előtt. Hihetetlen erőt tanúsított számomra. A versenyt nem nyerte meg, materiális síkon végül nem tört ki a nyomorból. Larry a saját gátjaiból és lelki korlátaiból tört ki, ami minden egzisztenciális kérdésnél fontosabb.

Hiába színdarab adaptáció, hiába kamaradráma, Aronofsky ismét hű volt magához – egy komplex, érzelemmel teli, több kérdést is felvető történetet mesél el nekünk az ő megszokott stílusában.
Sosem láttam még filmnézés után a moziban ennyi könnyeivel küszködő embert.
Brendan Fraser kötelező Oscarja mellett Rob Simonsennek is azonnal odaadnám a szobrot. Olyan zsigeri zenét komponált a film alá, ami szó szerint a nyitójelenettől kezdve nem ereszti el az embert. Egyszerűen zseniális, ahogy maga a film is az.

Aljas film, amiből napok után is nehéz felocsúdni. Zseniális és egyben félelmetes, ahogy kifigurázza korunk PC világnézetét.
A holland család minden furcsa megmozdulását próbálják elütni a kulturális különbségek magyarázatával. Toleráljuk és elfogadjuk embertársainkat, hiszen mindenki máshol szocializálódott és mást hozott otthonról.
Tafdrup azonban felteszi korunk egyik legkényelmetlenebb kérdését: meddig vagyunk képesek tolerálni másokat és hol húzódik meg a határ az egészséges tolerancia és a jóhiszemű naivitás között?

"- miért hal meg mindenki önszántából?”
Ha abból indulunk ki, hogy ez a film görbe tükröt állít a burzsoá gasztrósznobizmusnak és fine diningnak, akkor az én értelmezésemben ez a konyhafőnökök bálványozására próbál utalni.
Az elmúlt években eljutottunk oda, hogy tv műsorokban felnőtt emberek zokognak, ha Jenő séf kritikával illeti az elkészült ételeik textúráit, emulzióik szétesését. Remegő lábakkal és csillogó szemekkel várják a séfek pozitív visszajelzéseit, ahogy Nicholas Hoult karaktere is tette.
A média félistenné tette őket, egyes hazai riporterek szerint egyenesen fejlesztik az országot.
Szerintem erre a nevetséges és torz világképre próbál - nyilván eltúlozva - reflektálni - Ralph Fiennes-nak akkora tekintélye volt, hogy képes volt Houltot és az egész személyzetet öngyilkosságba hajszolni.

„A fogyasztói társadalomban a nárcizmus a belépő a sikerhez” – sötét és meglehetősen valóságos diagnózis a társadalmunkról.

Borgli nem magyarázza túl a dolgokat, helyette finom eszközökkel próbálja érzékeltetni, hogy Signe miért szenved a betegségében.
Ilyen súlyos személyiségzavar megindulásához kell egy, az anyai kompetenciájában teljesen bizonytalan anya, amire a film csak enyhe utalást ad. A holisztikus terápiának az ajánlásából arra következtethetünk, hogy neki is voltak mentálisan instabil korszakai. Emellett látunk egy eltűnt apát, aki Signe fantáziájában folyton megjelenik bocsánatért esedezve. Ez egy olyan szülői kép, mely azt mutatja, hogy Signe bizonyos értelemben egy elhagyott gyerek. Ez főleg akkor veszélyes, amikor a két szülő egymással foglalkozva elfeledkezik a gyereknek megadni azt a szeretetet és biztonságot, melynek talaján elindulhatna énjének a fejlődése.
A lánynak nem volt lehetősége megtanulnia az érzelmeket felismerni és átélni, ezáltal azt sem tudja igazán beazonosítani, hogy hol helyezkedik el az életben, kicsoda ő, ki az, aki őt szereti, és ki az, akit ő szeret. A külső infúzió keresése normális esetben már gyerekkorban átalakul egy jól működő önértékeléssé, Signe azonban folyamatosan éhezi a figyelmet és állandó pozitív visszacsatolásokat és szeretetet vár a környezetétől.
Emellett mentális leépülését katalizálja toxikus kapcsolata, ahol a férfi is egy szintén nárcisztikus működésű egyén.

Ebben a filmben a szeretetnek csak a mutációi, érzés foszlányai vannak jelen, tévképzetek a nem létező érzelmekről. Egy nagyon sötét irónia és kórrajz ez az életünkről – olyan, mint ha valódi érzelmeket látnánk, de nem azok. Olyan, mint ha valódi kapcsolódásokat látnánk, de valójában távol állnak tőle.
Egy újabb kőkemény társadalom- és médiakritikát hoztak el nekünk a skandinávok.

A környezetemben általában szidják az emberek a modern filmgyártást, mondván, hogy 1 évben csak pár említésre méltó film készül. Az tény, hogy blockbuster fronton gyenge a felhozatal, de szinte nem volt még olyan hónap az évben, hogy ne láttam volna legalább egy szerzői csodafilmet a moziban – pedig nincs lehetőségem annyi filmet nézni, amennyit igazán szeretnék.
És ez is egy csoda volt! Szinte összetöri az embert a tisztánlátása és őszintesége. Még egy olyan világban is, ahol a véleménytenger fülsértő égzengése közepette a hangosan kimondott szó csupán a hétköznap alapzajává vált, így is léteznek helyek, ahol az elsuttogott szavak fájdalmat tudnak maguk után hagyni. A néma sikoly pedig a leghangosabb mind közül, még ha füllel nem is hallható.
Fájdalmas, mégis gyönyörű alkotás, aminek óriási lelke van.

Borzasztó bátor dolog volt megfilmesíteni ezt a történetet egy olyan országról, ahol olyan mértékű diktatúra van, hogy halálbüntetést kaphatnak azok a válogatott labdarúgók, akik nem éneklik az éppen zajló világbajnokságon a nemzetük himnuszát – nem véletlen, hogy a filmet Jordániában forgatták, ahogy az sem, hogy készítőinek a bigott iráni hatóságok súlyos megtorlást ígértek.
Szentesítheti-e a vallási nézet, vagy bármilyen eszme az erőszakot? Európaiként – vagy pontosabban érző EMBERKÉNT – látni ezt a filmet egészen felháborító és elkeserítő volt, főleg annak a tudatában, hogy egy megtörtént esetet dolgoz fel.
És az talán még elkeserítőbb, hogy a vallás illúziójának köntösbe csomagolásával az egyenjogúság és emberi jogok 20 év elteltével mit sem változtak.

Tökélyre volt járatva a suspense, tényleg pattanásig feszültek az idegek és erre a fantasztikus zene és hanghatások is rátettek egy lapáttal. Körülbelül 80 percig úgy éreztem, hogy a nyilvánvaló hibái és logikátlanságai ellenére is egy különlegesebb horrort látok, azonban az utolsó 20 perc, ahol szinte mindenki halhatatlan és mindent túlél visszarántotta a Barbariant a befejezését tekintve a tucathorrorok közé. Kár érte.

Évek óta nem volt ilyen, hogy ennyire gyomorszájon rúgott volna egy film. Elképesztően megrázó és egyben gyönyörű, mivel rétegelten és érzékenyen mutatja be az érzelmileg hátrányos helyzetű, férfikép hiányában sínylődő fiúk szeretetnyelvét és lelkivilágát.
Hatalmas elismerés jár a pályakezdő gyerekszínészeknek, akik annyira igazivá varázsolták ezt a filmet! Egyszerre hipnotikus, felkavaró és megható alkotás, amiben végig jelen van az örök érvényű igazság: az bánt, akit bántottak.

Egy fantasztikus szerelmeslevél a hazai szinkrongyártásnak, rengeteg felidézett, szórakoztató történettel és nem utolsósorban informatív tartalommal.

Nem tudom, láttam-e filmet valaha, amiben összegyűlt volna ennyi fontos üzenet. Ráadásul az üzenetek mennyisége nem ütötte agyon a befogadás minőségét, épp ellenkezőleg, az érzékeny adagolásnak köszönhetően még szenzitívebben fogadtam be a tanításait.
Az elfojtott szexualitás rengeteg frusztrációnk okozója. Szüleink már kisgyerekként tudattalanul egy kézre ütéssel, vagy csak egy rosszalló nézéssel belénk nevelték, mikor pár évesen magunkhoz nyúltunk és elkezdtük felfedezni a testünket, hogy minden, ami a szexszel kapcsolatos, az tabu és szégyenteljes. A szégyen olyasmi, amit az emberre kívülről kényszerítenek. Szégyenkezik-e egy kisgyerek a szokásai miatt? Addig nem, amíg nem mondják azt neki, hogy ezt kell tennie. Pedig nincs mit szégyellnünk. A szex az egyik legcsodálatosabb ajándéka az életnek. A teljes élethez pedig meg kell próbálnunk szeretni és elfogadni az énünket a testünkkel együtt. Amíg azt gondoljuk, hogy bűnben fogantunk, vagy okunk van bármiért is szégyenkezni, addig nem leszünk képesek erre. Nancy hosszú utat tett meg eddig a pontig.

Borzasztóan sajnálom, hogy a fantasztikus koreai filmgyártást ezzel a filmmel népszerűsítik a hazai multiplex mozikban. Ekkora katyvaszt már régen láttam.

Szerintem már rég volt ennyire ígéretesnek tűnő hónap mozis fronton.

„Nem is gondoltam, hogy a szavaknak ekkora súlya van.” - Ahogy a szó elszáll, elviszi a szél, úgy az írás nyomot hagy. Mind a szellemben és mind a lélekben.
A könyvet még nem olvastam, feltételezem, hogy Kya lelki vívódásait sokkal részletesebben és mélyrehatóbban taglalja, mint a film, számomra viszont már ez is épp eléggé torokszorító volt, ahogy megpróbáltam átélni a csalódásait és magányát.
A bűnügyi szál közel sem annyira erős, viszont lelki síkon kárpótoltak mindenért az író és rendező hölgyek. Kellemes meglepetés volt ez a mozi.

A Te döntésed, hogy mit választasz a meglehetősen bő választékú a la carte étlapról. Te rántottát rendeltél, így ne csodálkozz, hogy nem kaviár íze van. :)

Nehéz mit írni erről a filmről, annyira lélekig hatoló, de azért megpróbálok. A fináléról nem is írnék, mert arra már többen kitértetek. Talán csak annyit, hogy szükségszerű volt ez a lezárás, főleg Raymond karakterét látva. Rexnek nem lehetett esélye hazamenni Hollandiába, de valójában nem is az volt a fő célja. Elfogadta a sorsát, bármi is lesz a vége.

Ami számomra a legvérfagyasztóbb volt, az a gyilkos önelemzése Rexnek az autópályán – „A fekete sem létezhet a fehér nélkül.”
Ahogy a hideg megtapasztalása nélkül a meleget sem ismernénk, úgy az „itt” nélkül sem lehetne „ott”. A viszonylagosság világában élünk, ahol mindent úgy tapasztalunk meg, ha ismerjük az ellenpólust.
Ezen az elven próbálta Raymond megismerni magát a világban. A hősies oldalát már ismerte, aki képes magát gondolkodás nélkül a vízbe vetni, hogy megmentsen egy fuldokló kislányt. Nem sokkal később megtapasztalta a sötét oldalát is. A társadalomra nézve a kérdés csak az a továbbiakban, hogy Raymond mit állít magáról. Ő egy hős, vagy gyilkos?

A film nézése közben éreztem, hogy nagyon fontos elem a benzinkúton sokszor visszatérő rádióadás a bicikliversenyről. Akkor még nem értettem, mire szeretnének ezzel rávilágítani. A film befejeztével visszapörgettem ezeket a jeleneteket és világossá vált, hogy Fignon és Hinault versenye metaforikusan Rex és Raymond macska-egér játéka volt, ami egy újabb zseniális adaléka ennek a felejthetetlennek alkotásnak.

„Szóval a Halált be lehet csapni PÁR (!) hasonmással…”
Ez már önmagában egy óriási logikai bukfenc. Ha a Halált (vagy Semmit) valóban becsapta a srác, akkor nem kérné tőle újból, hogy ölje meg Beth-et. Hiszen már „megtette” neki.
Ezzel szemben egy tucat lányt megölt Beth férje. Ergo rá kellett jönnie a Semminek, hogy becsapták minden egyes hasonmás után. Mégis a karácsonyfánál azt mondja Beth-nek, hogy egy darabig sikerült őt becsapni….

Kicsi szembemenve a közvéleménnyel - attól függetlenül, hogy a gyász jelen van a filmben, érzésem szerint nem nagyon próbál meg drámai lenni, mert nem a gyász feldolgozásáról/megéléséről szól.A nő beleveti magát az elhunyt férje titkainak a feltárásába és nyomozni kezd, ennyi a történet mozgatórugója.
Egy misztikus, rejtélyes démonos horror, aminek abban van az ereje, hogy a megannyi fajtársa mellett képes üde és kreatív színfolt lenni. Ez már mindenképpen pozitívum a mainstream horror háza táján, ami nálam így is elért egy halvány négyest.

Eggers képes volt egy egydimenziós bosszúfilmből vizuálisan egy nagyon különleges filmet alkotni. A hangulatteremtést mesterfokon végzi, ez úgy tűnik alap elvárás lehet tőle. Kicsit sajnálom, hogy ezúttal egy alapjában véve faék egyszerű történetet mesélt el.

Maga az egysnittes koncepció és a megvalósítás zseniális, viszont azt érzem, hogy a feszültséget feláldozták a formanyelv oltárán. 2-3 vágás közel tökéletesre emelte volna a filmet, bár az tény, hogy akkor a lényeg veszett volna el. Az első 3/4 óra régen tapasztalt feszültséget keltett bennem.
Technikailag óriási bravúr a rendezés és le a kalappal Poppe előtt, hogy ennyire bátran és megalkuvást nem tűrően nyúlt a témához. Csak így működhet terápiás jellegként a túlélők és hozzátartozók számára.

A szeretet/szerelem maga az elfogadás. Valóban más hőfokon égnek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem élhetnek együtt boldog párként. Az a jelenet, mikor Patersonnak nem ízlett a nő pitéje, nem a "papucsságot" próbálta ábrázolni, hanem a 2 jellem közti különbséget. A nő innovatív, folyamatosan keresi az újdonságokat az életében (cheddar sajtos, kelbimbós pite), a férfi pedig az egyszerű, jól bevált dolgokat kedveli és eszerint az automatizmus szerint éli életét. Mégis elfogadják egymást. Paterson elfogadja Laura extrém gasztro és művészi önmegvalósítását - vagy inkább keresését -, Laura pedig elfogadja Paterson monoton napirendjét a reggeli keléstől az esti sörözésig. Teljes elfogadásban élnek.
Paterson és Everett életszakasza viszont nagyon hasonló. Az egyikőjüknek a viszonzatlan szerelmet, a másiknak pedig a hosszú évek alkotásának elvesztését kell elfogadnia.
Elvégre "a Nap ugyanúgy felkel és nyugszik, ahogy eddig." Az élet megy tovább, és minden nap egy új lap az életünk könyvében. Rajtunk áll, hogy mivel írjuk tele.

Számomra fontos a moziélmény. Szerencsére Budapesten az artmozikban széles a paletta, így általában akad havonta 2-3 film, ami belefér az időmbe és érdekel is.

Ez most sajnos nagyon csapongó és erőltetett lett. Az első másfél órát közepesnek éreztem, az utolsó fél óra viszont a zombi Strange feltűnésétől kezdődően egy B kategóriás történetvezetéseket megidéző, logikátlan agymenés, hiába a 200 millió dolláros látványorgia.

Az idő nem létezik, minden a jelen pillanatban történik. Így nem mindegy, hogyan éljük meg a jelent és hogyan teremtjük meg a saját valóságunkat.
Minden ember tanít minket valamire, mindannyian ajándékot hoznak számunkra. Ahogy mi is tanítunk és ajándékozunk másokat. Még akkor is, ha zavarodottságunkban olyasmit teszünk, amiről azt gondoljuk, hogy ártunk másoknak. A tapasztalat a legnagyobb ajándék.
A Teljesen idegenek és A hely után most sem kellett csalódnom, ismét érzékeny filmet rendezett az olasz mester.
A vígjáték besorolást viszont nem értem, ez bizony dráma volt minden szempontból.

Annyira megérintett, hogy nehéz írni erről a filmről. Mimóza hozzászólása után pedig végképp. Köszönöm itt is a lélekemelő gondolatokat!
Napok teltek el a megtekintése után, de még mindig áthatja a mindennapjaimat az az eufória, amit a mozi után éreztem. Félelmetes belegondolni, mekkora ereje van egyes filmeknek.

Vidnyánszky Attila - Agón (Nemzeti Színház)

Mintha Ari Astert beengedték volna a Nemzetibe rendezni. Életem legkülönlegesebb színházi élménye! Egy erősen megosztó darab, ahol metaforák tömkelegével kapjuk a nagyobbnál nagyobb, aktuális kritikákat a társadalmunkról, egy eddig soha nem látott, forradalmi, újszerű rendezésben. Le a kalappal a színészek előtt, akik 2 órán keresztül, szünet és hiba nélkül végigjátszottak egy olyan darabot, ami elképesztő fizikai és szellemi koncentrációt igényel.
Napokig nem tértem magamhoz a megtekintése után. Az előadás limitált számú, akik szeretik a nem mindennapi élményeket, azoknak bátran ajánlom!

Egy rendkívül szórakoztató szatíra, főleg nekünk, filmrajongóknak. (Már aki vevő a műfajra)
Penélope Cruz túltolt művészi, különc rendezői karaktere bearanyozza az egész filmet, élmény minden vásznon töltött perce. Hozzá kötődik a legérdekesebb gondolat is: Mikor ér véget egy film? Egy igazi remekmű… talán soha.

Azon kevés filmek közé tartozik ez az alkotás, amikre csak úgy tekintek, mint „Útravaló az Élethez.”
Gyógyít, támaszt nyújt, felemel, irányt mutat. Annyira kevés időnk van itt a Földön… és bár tisztában vagyunk vele, mégsem élünk ezzel a tudással. De minél jobban rádöbbenünk arra, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel és abban csupán átmenetileg tartózkodunk, annál jobban szeretnénk több időt eltölteni benne és megélni a pillanatokat. Legyen az egy séta a parton, biciklizés a természetben vagy egy önfeledt nevetés a szeretteinkkel. Minden pillanat ott végződik, ahol kezdődik. Egyszeri és megismételhetetlen.
Persze sok hasonló film készült, ami ezt az örök érvényű igazságot próbálta átadni, ennyire érzékenyen viszont nem sok rendezőnek sikerült. Ezután az élmény után még inkább örülök annak, hogy élhetek. És bizakodóan várom, hogy a „virágmező” egyszer majd beteríti az egész Földet.

„Nem hiszem, hogy egy 40 pluszos néző végig akarja hallgatni a metaverzumokról, prequel-, sequel-, kikelekről szóló hosszas eszmecseréket”
Ez egy nagyon érdekes gondolat. Sajnos abba az irányba halad a világ, hogy a 40 pluszos embereknek is muszáj haladniuk a technikai fejlődéssel és a fogalmak ismeretével. A prequel, sequel, requel fogalmak eltörpülnek korunk metaverzumának kapujában. Az, hogy ez mennyire jó, vagy rossz, az más téma, de sajnos nem mehetünk el mellette.

„Ugye az eredeti főszereplők teljesen sérthetetlenek voltak, és a trilógiában, de még a negyedik részben sem merték őket basztatni.”
Deweyt már az első részben is eltette volna Craven láb alól, csak a tesztvetítéseken jobban tetszett a közönségnek az a verzió, hogy túléli a filmvégi mészárlást, így ezt a verziót hagyta meg – ez csak egy apró kitekintés volt :)

Szerintem itt a lényeg az, hogy mire próbál reflektálni a film. Jelen esetben nem csak a horror zsánernek, hanem az egész jelenkori hollywoodi filmgyártásnak állít görbe tükröt. Úgy rebootolnak manapság franchise-okat, hogy fan service húzásként beletesznek 1-1 ismert arcot a régi produkciókból. Ezek a karakterek mind érinthetetlenek. De nem a Sikolyban. Mert „ez a franchise komolyan veszi magát” – persze tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz, de mégis: feláldozták Deweyt az üzenet oltárán. (A Sikoly 1. részében, Drew Barrymore korai halála még jobban sokkolta az akkori közönséget. A produkció húzónevét az első 10 percben kibelezve felakasztották egy fára, ezzel lerakva az alapokat: itt bizony bárki meghalhat.)
Először nagyon mérges voltam Dewey halálakor, heves indulatokat váltott ki belőlem. Az egyik kedvenc karakterem volt. A film végén már megértettem, hogy bár fájó, de szükségszerű volt. Az már persze más kérdés, hogy a fenébe tudta egy 50 kg-os vékony lány ilyen dominánsan kivégezni közelharcban.

Borzasztóan tetszett a motiváció is, amibe persze könnyen bele lehet kötni, mégis egy meta slashertől elvárhatóan, aktuális témához nyúl. A hiperérzékeny társadalmunkban már megszokott az, hogy rajongói bázisok hadat üzennek, sőt, egyenesen életveszélyesen megfenyegetnek alkotókat azért, mert az elvárásaiktól eltérő végterméket kapnak. Jó volt ez a fricska, ötletesen lovagolták meg ezt a hullámot.

Összességében nagyszerűen állított tükröt a korszellemnek, a filmgyártásnak és még saját magának is. Azt hiszem, ilyennek kell lennie egy Sikoly folytatásnak (vagy requelnek, bárhogy is hívják).

Felemelő gondolatok! Amennyire bízok én is a húszévesekben, annyira bízok magunkban is, hogy előítéleteinket félretéve képesek leszünk kellő nyitottsággal és elfogadással állni velük (és saját magunkkal) szemben.

„De aztán nem csinálsz vele semmit. A Spotlight után sem köptél be attól kezdve minden templomba” – szerencsére :) Hiba volna általánosítani, nem minden pap pedofil, ahogy az életben sem fekete és fehér minden. És a film megvilágításában, éppen ez az egészben a legfélelmetesebb – nem tudhatod biztosan, hogy a szomszédodnak, barátaidnak, vagy közeli hozzátartozóidnak milyen sötét titkai vannak.
Persze ez sem olyan új keletű gondolat, amit már ne láttunk volna több százszor, ahogy Te is írtad, én mégis fontos filmnek tartom. Biztosra veszem, hogy például a cseh pedofil közösségnél visszatartó erő volt ennek a filmnek a híre. Lehet, hogy csak pár hónapra, de már az is rengeteg megóvott gyermeki lélek. Ha másért nem is, ezért már megérte.

Második nézés után fel kell vinnem az osztályzatom ötösre. Ezúttal jobban összeállt a kép, mivel a kezdeti elvárásaimat félretéve arra tudtam fókuszálni, amit ténylegesen mondani (vagy inkább sugallni) szeretett volna a rendező. A műfajában tekintve egy igazi mestermű.

Nagy élmény volt nekem is, mikor először láttam. Nagy várakozásokkal ültem le elé, mindenhol pozitív véleményekbe botlottam.
Emlékszem, a film kb. a felénél járt, mikor az élőhalottak kikeltek a földből. Ennél a jelenetnél megállítottam és megnéztem, hogy biztos jó filmet indítottam el? Biztos ez az a film, amit ennyire szerettek az emberek? Minden percben klisé klisét követett, ráncosodtam is pár évet a sok szemöldök húzogatástól. Aztán persze szépen lassan leesett a tantusz, csattant is jókorát! Fantasztikus görbe tükör volt ez a zsánernek!
A végét azonban én egy kicsit másképp értelmeztem: az istenek, akiket ki akarnak szolgálni a készítők, azok mi vagyunk, a nézők. A földalatti ketrecekben elzárva vannak a műfaj történelmének szinte minden rémsége. El vannak zárva, mert ott lenne a helyük. Mélyen, az emlékezetünkben, a történelmünkben. De rendszerint a készítők előveszik ezeket az idejét múlt elemeket és klisékkel halmozottan gyártják az újabbnál újabb ötlettelen horrorokat.
A földből kitörő „isteni” kéz lehet a nézők keze is, akik az asztalra csapnak. Elegünk van a tucatszámra gyártott, fantáziátlan horrorokból!
Ez a film egy felhívás a szakmának a kreatívabb hozzáállásra. 10 év távlatából visszatekintve úgy gondolom, hogy vannak biztató jelek a zsáner megújulásával kapcsolatban.

Én is pont ugyanígy voltam vele, mint Te. Megnéztem az első évadot és csak vakartam a fejem, hogy ez a sorozat valójában miről szólhat és hogyan kaphatott ilyen jó értékeléseket… aztán kíváncsiságból adtam neki még egy esélyt.
Nem mondom, hogy nem szenvedtem meg vele, de engem végül a sorozat kárpótolt minden egyes percért. Szimbólumokkal teli, erősen spirituális alkotás, ami több témát boncolgat az emberi lélekkel kapcsolatban. Mindezt meglehetősen szürreális történetmeséléssel oldották meg, és igen, ezt a történetet bőven el lehetett volna mesélni egy 8 részes minisorozatban. De az, amiről szól, számomra letaglózó (és egyben felemelő) volt.

Úgy gondolom, hogy egy olyan kapcsolatban, ahol nincs meg a bizalom, ráadásul egy ilyen súlyos kérdésben, annak a kapcsolatnak nincsen jövője.
Ezt sajnos a pár egyik tagja sem mérte fel, helyette önámításban élnek tovább együtt, valószínűsíthetően később belelépve ugyanabba a folyóba.
Ettől válik ez a történet egy rendkívül erős, szívszorító drámává.

Összeállt volna az a történet, ha kivárjátok :)

A Külön falkán és a V sítin nagyon meglepődtem, főleg az utóbbin. A cseh remekműre szavaztam is, bíztam benne, hogy bekerül a top 10-be és ezáltal még több emberhez eljuthat. Az élmezőnyben valószínűleg már nem sok esélye lesz.

Elképesztően érdekes ennek a filmnek a keletkezése. Adott egy elsőfilmes rendező, aki a történetet erőteljesen a gyerekkorából meríti. Aztán van itt egy MMA-harcos, aki soha életében nem tanult színészmesterséget, kifejezetten zavarja a nyilvános szereplés, ráadásul a sportolói múltjából adódóan, a sok fejre kapott ütés és rúgás következtében memóriazavarral küzd, ami a szövegtanulást is nagyban nehezíti. Illetve van egy 11 éves kislány, aki éppen abban a korban van, amikor kiemelkedően nagyot tudna nőni, ha esetleg elhúzódna a forgatás. Arról persze már ne is beszéljünk, hogy ő is teljesen amatőr színész.
Kis Hajni rendező így kezdte meg első filmjének a forgatását. 19-re húzott lapot, és jött neki a Blackjack…
Dietz „Cápa” Gusztáv nagyon meggyőző és hiteles alakítást nyújtott. Neki sem volt fiatalon könnyű gyerekkora, így gyermeki sérelmeiből felépíthette karakterének megformálását. Nagyszerűek voltak az érzelmi dinamikák közte és Zorka között.
A másik nagy meglepetést számomra a zenék hozták. Inkubátoros kis költségvetésű film lévén nem számítottam Scooter, vagy La Bouche party himnuszokra, ahogy darkwave/synthwave dallamokra sem, amik még különlegesebb élménnyé varázsolták a filmet.
Kis Hajni méltán lehet büszke műjére, hiszen megannyi kockázatos körülmény ellenére egy kiemelkedően jó filmet sikerült készítenie. Bízom benne, hogy további rendezései hasonlóan bátor alapokra épülő, minőségi alkotások lesznek!

"nem egyszer történt olyan, amikor előítéleteim meghazudtoltak, vagy akár egy akaratlanul is érdektelennek tartott embert egy-egy beszélgetés után elképesztően érdekesnek találtam."
De jó, hogy ezt kiemelted! Úgy gondolom, sőt, határozottan tudom, hogy minden ember érdekes. Kivétel nélkül. Az már más kérdés, hogy ki mennyire közvetlen, vagy mennyire tud egy ember megnyílni egy másik személynek. Addig a pontig, amíg ez nem következik be, gyakran elhamarkodottan könyvelhetjük el a másikat sótlan, unalmas, érdektelen személyiségnek. De mihelyst leomlanak a falak és bepillantást nyerhetünk valakinek az életútjába a maga tragédiáival, bukásaival, felemelkedéseivel és érzéseivel, rögtön más szemmel tekintünk majd rá. És ezalól a Dívák sem kivételek.

Egész este ezen töprengtem. Bármi is a megoldás, arra rendkívül felületesen próbáltak rávezetni minket. A gyász feldolgozásáról szól, ahol talán a fő üzenet az, hogy az ember nem zsákmányolhatja ki hosszútávon a természetet, mert az megbosszulja magát. Bűn és bűnhődés bibliai motívumokkal.
Szeretem azokat a filmeket, amik nem rágják a számba a mondanivalót, de itt egészen más volt a helyzet. Jelen esetben nem kaptunk semmilyen mankót a történethez, így ahogy Te is írtad, csak belemagyarázni tudtam valamit a hosszú elmélkedés után. Ettől függetlenül nyomtam rá egy négyest, mert roppant különleges filmélmény volt, ahol a fényképezés gyönyörű, a hangulat pedig végig pattanásig feszült volt.
Arra azért kíváncsi lennék, átfutott-e Noomi Rapace fejében az, hogy a férje a birkákban találta meg ideiglenesen a boldogságát :)

Az a jelenet tényleg felemelő volt. Bevallom férfiasan, én is elérzékenyültem abban a pillanatban. Az a pár perc visszaadta az emberiségbe vetett hitemet. Aztán a film után nem sokkal, a kezdeti megrázkódtatásból felocsúdva, hideg fejjel már másképp látom. Nem tudom, hogy ez egy megrendezett hatásvadász rendezői döntés volt-e, vagy egy újabb, ám intelligensebb és szemfülesebb ragadozó, aki felismerte a helyzetet. Ahogy azt sem tudom, hogy miért akar egy 20 éves - ráadásul párkapcsolatban lévő - srác beszélgetni egy vadidegen 12 éves kislánnyal. Nyitott vagyok, de ez nekem több, mint furcsa.

Minden generációnak megvannak a maga frusztrációi. Ez a helyenként vicces, szomorú, megrázó, tanulságos coming of age doku hitelesen mutatja be a Z generáció mindennapi problémáit.
Szülőnek lenni sosem volt egyszerű, de talán napjainkban az egyik legnehezebb.

Ezzel előlépett 2 kategóriának is a legnagyobb esélyesévé.

Ezen a szavazáson a House of Gucci is "előkelő" helyen végzett volna.

Nagyszerű volt látni, ahogy a dánok Stohl Andrása, Nikolaj Lie Kaas levezette Mikkelsen lányának azt, hogy teljesen értelmetlen a szobájának falán visszafejteni az események sorozatát, amik az anyja halálához vezettek, hiszen a változók száma több százmillió lehet. A bicikli ellopása - Markus telefonhívása - az autó lerobbanása - vonatra szállás. Látszólag könnyű a visszafejtés, de a képletbe megszámlálhatatlan tényező lép be. Például az, hogy Ottot aznap rúgták ki, így korábbi vonatra szállt fel, vagy éppen az, hogy az életében volt valaki, aki megtanította neki, hogy adja át a helyét a nőknek. Minden összefügg mindennel, az események sora szinte végtelen lehet. Ezáltal a végső következtetést sosem tudjuk pontosan levonni.
Úgy formáljuk az igazságot, ahogy nekünk jólesik, ezzel illúzióba terelve magunkat. Sokszor ujjal mutogatunk és próbálunk bűnbakokat találni, másokat beállítani hibásnak egy megtörtént esemény miatt, ahelyett, hogy elfogadnánk és megpróbálnánk feldolgozni azt, hogy az életben gyakran megtörténnek dolgok, amikre nem tudunk 100%-os hatással lenni. Ahol nincs bűnbak, nincs hibás, csak az ÉLET van.
Talán ez a film legfontosabb üzenete.

Hétfőn (11.29.) ingyenesen újra meg lehet tekinteni moziban ezt az audiovizuális csodát, a Filmtekercs Filmklubnak hála, 19:00-kor a Kino Caféban.

Teljes elfogadásban élünk itt a KT-n... :)

Nem vált pszichopatává, csupán volt 2 mélységes csalódása a Rendjében, amiben szentül hitt. Egyrészt az Ősmágus a sötét dimenzióból merítette az erejét, másrészt Strange megszegett egy természeti törvényt, mikor Dormammuval szemben manipulálta az időt. Ezek ütköztek Mordo elveivel, ezért kilépett a Rendből. A stáblista utáni jelenetben megfosztotta Pangbornt erejétől, mivel azt ő is a sötét dimenzióból nyerte (lopta) a természet kárára.

Vártam ezt a filmet, nem kellett volna. Gyenge sztori, borzalmas vágások. Ha nem tudtam volna, hogy Joe Wright rendezte, azt hinném, hogy ez egy elsőfilmes rendező szárnypróbálgatása.
Az utolsó 20 percet alig bírtam végigszenvedni, ahogy átváltott a film egy bugyuta, vállalhatatlan B kategóriás slasherbe.

Nálam Ari Aster egyike azon keveseknek, akinek ezt jóindulattal elnézem :)

Grandiózus alkotás. És talán pont ez a legnagyobb hibája. Minden jelenet, minden beállítás "epic"-re van vágva. Ezáltal számomra hamar súlytalanná váltak azok a jelenetek is, amiknek jelentős érzelmi hatást kellett volna kiváltaniuk - például Atreides halála, hogy csak egyet írjak. Nem éreztem semmit, csak néztem a 2 és fél óra látványorgiát. És erre még Hans Zimmer sem volt gyógyír. A moziból kifelé sétálva az első gondolatom az volt, hogy remélem, Zimmer jövő évi koncertjén a Dűne soundtrackjei nem fogják elvenni az értékes perceket a Mester klasszikusaitól.

Valóban, erősen áthatja a filmet Dick szellemisége. Ilyen mindfuck vizualitást utoljára a Death Strandingben láttam. Ahogy ott is, itt is csak kapkodtam a fejem néhány álomjelenetnél. És ha már hasonlítás, számomra volt egy kis It Follows és Neon Demon hangulata ennek a látomáshorrornak a képi világ és a jól eltalált synthwave dallamok miatt.
Fantasztikusan volt adagolva a feszültség végig, és ahogy haladtunk a film vége felé, egyre több és több érdekfeszítő kérdés merült fel, amik sajnos a filmvégi csavar következményeként irrelevánssá váltak.
Ettől függetlenül így is egy maradandó élményt nyújthat azoknak, akik szeretik a lassú égésű, különleges darabokat.

Értem, amit írsz és egyet is értek a gondolataiddal. De ez pont hogy alátámasztja a lenti kérdésem létjogosultságát. A szerb hadsereg tagjai valószínűleg nem aberrált, szadista emberként születtek, a háború és a körülmények tették őket azzá, ez egy ok-okozati összefüggés. Ahogy valószínűleg az is ok-okozati összefüggés, ahogy ezeknél a perverzeknél kialakult a dominancia, az elnyomás és a hatalommal való visszaélés a gyengébb és védtelen kislányokkal/fiúkkal szemben. Ezek az emberek, ahogy Te is írtad, nem így születtek. Ilyenekké váltak az évek során a különböző események, elszenvedett traumák hatására.
Persze félreértés ne essék, nem védeni próbálom ezeket az embereket. Csupán eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan tudnám feldolgozni és megbocsátani a megbocsáthatatlant, ha valaki hasonló dolgokat művelne a lányommal. A teljes élet egyik legfontosabb alappillére a megbocsátás, aminek az első lépése a megértés. Óriási munka lenne, de megpróbálnám.

"A pedofilok nem tehetnek arról, hogy azok" - egyetértek.
"de ezek itt igen." - ezt az elvet továbbvezetve, a perverzek miért tehetnek arról, hogy azok, ha a pedofilok nem tehetnek róla, hogy pedofilok?

Igen, ez azért is jó, mert többféleképpen értelmezhető. "Régen ő cserélte a pelenkádat, most te az övét, nem?"
Az én értelmezésemben ez a film az idős rokonaink iránti felelősségvállalás allegóriája. Volt egy apró visszacsatolás, amikor a kunyhóban elhunyt a nagymama férje teljesen hasonló körülmények között, ahogy később ő is. Az utolsó óráiban - és valószínűleg az utolsó heteiben/hónapjaiban is - a nagymama kitartott mellette, bármennyire is nehéz lehetett neki mind testileg, mind lelkileg. A film végén, az anya ugyanúgy támogatta a nagyit. Annak ellenére, hogy komoly belső őrlődésen ment keresztül, hogy beadja-e idősek otthonába, nem hagyta magára és vele maradt a legnehezebb percekben is.
A zárójelenetnél, mikor befeketedik az anya háta, az talán nem is róla (vagy neki) szól, hanem sokkal inkább a lányának, aki észreveszi azt. Borzasztóan erős jelenet volt, ahogy a 3 generáció feküdt egymás mellett az ágyon. Az anyja iránti felelősség lassan átszáll a lányra.
Összességében számomra egy nagyon erős hatást kiváltó, horrorelemekkel építkező, szívbemarkoló dráma volt.

Ebből a filmből is tudtam tanulni valamit, mégpedig azt, hogy még kevesebb elvárással próbáljam élni az életem.
Oriol Paulo filmjeit eddig - mindegy, hogy írta, vagy rendezte - mindig nagy izgalommal és elvárással vártam. De el kell fogadni, hogy ő is ember, aki képes közepes munkákra is.

James Wan még mindig elképesztően jó! Az utolsó fél órát hasonlóan tátott szájjal néztem végig, mint ahogy a Fűrészben Adamnek leesett az álla, mikor Jigsaw felkelt a földről. Ezt a hasonlatot csak azért írtam le, mert épp a minap láttam ezt a Fűrész mémet. Természetesen a Malignant fordulata nem tudja überelni a horrorfilmes történelem egyik, ha nem a legnagyobb csavarját, de ez az Edward Mordrake-es húzás teljesen kiverte nálam a biztosítékot, a pozitív értelemben.
Wan bárcsak felhagyna a Halálos Iramban és az Aquaman-es bohóckodással, és rendezne több hasonlóan kreatív filmet.

Nekem egyébként pont az ilyen véleménynyilvánításokkal van problémám. Fogatlan múmia, aszott szörny, most pedig már az arcát is beporszívózták... egy emberről beszélünk! Nem értem miért probléma az, ha valaki nem esztétikusan öregszik. Valaki ráncos, valaki kövér, valaki vézna, vagy alacsony, hórihorgas, kopasz vagy pattanásos, teljesen mindegy, mert ezek mind külsőségek. Nincs tökéletes ember, még akkor sem, ha a facebook vagy az instagram illuzórikus világa ezt is sugallja nekünk. Nem az a lényeg, hogy kívül mi van, hanem az, hogy mi van belül.
Ez modern korunk legnagyobb problémája. Elveszünk a külsőségekben, amíg a felszínt kapargatjuk.

Lady Ópium ledöbbenését nem igazán értem... a Twister 1996-ban, a Lesz ez még így se 1997-ben készült, Helen Hunt harmincas éveinek elején. Ma már majdnem 60 éves. Nem tudhatjuk, hogy miken ment keresztül az élete során, amitől ilyen "aszott múmia" lett.
A filmnek egyébként tényleg baromi erős hangulata van, ez főleg a különösen nyomasztó zenéknek és hanghatásoknak az eredménye.
Az én értelmezésem Ubul kérdéséhez: a film elején említették, hogy 15 évvel ezelőtt volt 2 kisfiú, akiknek sikerült elmenekülni a gyilkos kezei közül. Az egyiküket a rendőrök fel is tudták kutatni, de a srác erősen traumatizált volt, képtelen volt a kommunikációra. A másik fiúról később nem esett szó, de mint a végén kiderült, ő volt a betolakodó.
Egyébként a film elején lévő biciklis jelenet borzasztóan hatásvadász... ha biciklizés közben valaki fennakadna egy damilon, nem szállna el 5 méterrel, ráadásul a földtől felfelé szállva, hanem a gravitáció hatására rögtön a földre esne. Persze értem, hogy meg szerették volna alapozni a hamis démoni jelenlétet. Ezt leszámítva ügyesen is tették.

Megérintett ez a film és minden aspektusa mélyen elgondolkodtatott. Azért különleges alkotás ez, mert nem csak a fő vonal, hanem a mellékszálak is egytől egyig gondolatébresztők.
Kiemelve egyet, mellbevágó volt az a jelenet, mikor a 60 éves Fernnel közölték, hogy nem tudják, milyen munkára lenne alkalmas. A 20-as, 30-as éveikben járó fiatalok az élet mókuskerekében gyakran bele sem gondolnak abba, hogy mi lesz velük 30-40 év múlva, mikor a fiatalabb generáció átveszi a helyüket és "hasztalanná" válnak. Azok, akiket az élet rákényszerít arra, hogy időskorukban is dolgozzanak, rossz esetben mi marad nekik? Mosogatás egy gyorsétteremben? Fizikai munka egy gyárban? A társadalmi elvárások azt az illúziót keltik, hogy ez egy silány élete ismérve.
Valójában csak rajtunk múlik, milyen minőségű életet élünk gondolati szinten. Swankie-nek a boldogsághoz elég volt találkoznia szarvasokkal, pelikánokkal, vagy fecskékkel.
A csodák körbevesznek minket a mindennapi életünk folyamán, csak fel kell ismernünk és meg kell becsülnünk mindent, amink (és amíg) van. Ez a film valós értékeket közvetít. Túlmutat felszínes világunk hamis képén, ahol mindent a státuszszimbólumok határoznak meg.

Igen, az is mondjuk úgy, hogy fura volt... :)
Egyszeri szórakozásnak szerintem oké, főleg moziban (direkt olyan vetítést választottam, ahol csak páran voltunk), de nem érzem úgy, hogy bármikor újra szeretném nézni.

A Bird Box-ot még nem láttam, de rajta van a listámon pár éve. Csak az a bajom ezzel a listával, hogy ha többet egy percet sem dolgoznék, kb. akkor sem érnék a végére sosem. De itt gondolom ezzel vagyunk így egy páran még. :)

"Lehet, hogy akik küldték, olyan intelligensek, hogy álcázni tudták a meteorokat"
Halvány utalás sem volt a filmben arról, hogy lenne egy intelligens varázsló faj, akik ezeket a dögöket a Földre küldték. Próbálok pusztán a tényekre alapozni az elrugaszkodott feltételezések helyett.

"Elvégre a mai világban is vannak meteorbecsapódások, annyira nem elképesztő dolog."
"nyilván nem csak Amcsi földre estek meteorok, hanem máshova is, tehát minden fő kontinens szarban van."
Meteorbecsapódások vannak, de az azért szerintem elég elképesztő dolog, hogy közel azonos időben potyognak a kontinenseinkre, és ezt előre senki nem tudta.

"közel sem olyan könnyű kilőni egy olyan "kis" méretű meteoritot"
Egy szóval sem írtam, hogy ki kellett volna lőni, engem csupán az zavart, hogy a nyitójelenetben a meteor érkezésénél mindenki feltűnően meglepett volt, tehát nem informálták az emberiséget egy ilyen horderejű esemény előtt.

"Hogy a hadsereg miért nem tudott megölni egyet sem? Nos, ez először is nincs bizonyítva"
Nem azt írtam, hogy nem tudtak megölni egyet sem, hanem, hogy a hadsereg hogyan volt képes alulmaradni ellenük. Viszont továbbgondolva azt, amire rávilágítottál a kisfiúval és a revolverrel kapcsolatban, illetve az állóképességükre a meteoron való utazáshoz, valószínűleg tényleg csak a frekvencia segítségével lehet őket megsérteni. Ez esetben akkor a hadsereg nem ölt meg egy földönkívülit sem. :)

"Úgy érzem, hogy már olyan dolgokba is beleköttök, amiről a szegény film nem is tehet"
Ha nem akarná komolyan venni magát, mi sem tennénk. :)

Én megadom nekik a bizalmat, hogy talán, de csak talán van annyira intelligens ez az amúgy faék egyszerű faj, hogy hallják (érzékelik?) egymást, ezért nem kaszabolják le a fajtársukat.
Ettől függetlenül számos kérdőjeles dolog fogalmazódott meg bennem is a film nézése közben és után is. A legtöbbről már írtatok, így csak azt fogom megemlíteni, amiről nem volt szó lentebb.
Ezen a lezuhant meteoron (amit érthetetlen módon előre nem jeleztek az embereknek) hány földönkívülinek kellett lennie ahhoz, hogy az amerikai hadsereg, ami másfél millió főből áll, alulmaradjon? Ha ezek a lények extrém sérthetetlenséggel bírnának, megérteném, de a kissrác egy egyszerű revolverrel végezte ki az egyiket. Az amerikai hadsereg fegyverarzenálja pedig nem revolverekből áll, a légierőről nem is beszélve...
De tételezzük fel, hogy egy földrésznyi embert elpusztított egy meteornyi idegen... úszni nem tudnak, tehát a kontinensen ragadnak, így Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália kényelmesen megszervezhet és kezdeményezhet egy összehangolt légitámadást (mivel repülni sem tudnak) a földönkívüliek kiirtására, és a probléma meg is oldódott.

Imádom, ahogy a koreaiak milyen nemes egyszerűséggel ötvözik a feszes thriller motívumokat a megható, gondolatébresztő pillanatokkal.
"Tudod, mi nehezebb még a halálnál is? Megbocsátani. Mert a megbocsátáshoz temérdek gyötrelmen és fájdalmon át vezet az út." - én úgy gondolom, hogy a halálnál minden nehezebb, de valóban, a megbocsátás nagyon kemény dió. Sajnos itt senki sem tudott megbocsátani a másiknak. A cím így tényleg találó, bár a vége felé, ahogy körvonalazódik a történet, már erősen spoileres.
Az előző kommentre egy kicsit reflektálva: a rendőrség dilettánsnak való beállítása a koreai filmművészet egyik védjegye, ami a velük szembeni hatalmas bizalmatlanságból fakad a koreai társadalom részéről. Ez a '70-es, '80-as évekre vezethető vissza, mikor a rendőrség erőszakosan lépett fel, ütötte-verte a katonai diktatúra ellen tüntető embereket. A renoméjuk pedig a mai napig nem állt helyre, az országban az az általános felfogás, hogy a rendőrök korruptak és/vagy alkalmatlanok a tisztségük betöltésére. Ezért nyúlnak rendszeresen ehhez az ábrázolásmódhoz.
Persze megértem, ha ez valakit zavar, de ismerve a történelmüket, talán elfogadhatóbbá válik ez a jelenség.

Valóban molesztálta a főgonosz a kislányt a múltban, de a főhős már azelőtt eldöntötte, hogy keresztbe tesz neki, még mielőtt ez kiderült volna.

Teljesen egyetértek a spoileres pontjaiddal. Bennem is ugyanezek fogalmazódtak meg és okoztak erősen fejvakarós pillanatokat, a szó rossz értelmében. Még egy dologgal kiegészíteném:
ami számomra a legkeserűbb ízt adta, az mindennek az alfája és ómegája, maga a motiváció.
Nem értettem, hogy mi volt pontosan a főszereplő célja azzal, hogy meghiúsítja a bankrablást... azt gondoltam, a végén egy fordulattal kiderül, hogy valami személyes bosszú áll a háttérben, amiért képes volt az életét is kockára tenni (!!) a hajmeresztő akciójával. De nem volt itt semmilyen személyes bosszú.
Ez esetben miért nem jelentette fel a rablógyilkosokat a rendőrségen, megannyi terhelő bizonyíték birtokában? A válasz persze egyszerű: nem lettek volna izgalmas percek a filmben és lett volna egy érdektelen lezárás. Így viszont lett egy olyan befejezés, amiben tátonganak a következetlenségek.
Hiába volt az utolsó fél óra izgalmas, a forgatókönyv ordító logikátlanságai agyonverték a katarzist.
Viszont Oriol Paulo bármelyik mesterművéhez, főleg a Contratiempohoz hasonlítani felér egy sértéssel, de ezt csak egy elfogult rajongó írja. :))

Nem is az életkor, hanem a körülmények azok, amik befolyásolják a nő visszatérését. Anika leélt majdnem egy teljes életet Martinnal és felneveltek együtt 2 gyereket. Nagy lehetett a szerelem és a harmónia közöttük, azonban az évek alatt, ahogy a férfi kiégett a munkában és az életben egyaránt, úgy égett ki a kapcsolatuk lángja is. Nem egy megbocsáthatatlan vétek, vagy szűnni nem akaró harag vetett véget a kapcsolatuknak, hanem az elhanyagolás. A nő szíve mélyén mindig is szerette Martint, ez látszódott a film végi éttermi jelenetnél is.

A végső, táncos jelenet bennem vegyes, keserédes érzelmeket váltott ki. Egyfelől lehet feelgood olvasata, ha azt nézzük, hogy Martin a jazzbalettes számával végre újra felvállalta és megtalálta önmagát. A kérdés csak az, hogy milyen áron? Vajon képes lesz-e a boldog, önmagát elfogadó, felszabadult életre józanul is?

Egy biztos: Mikkelsen a színművészet egyik legnagyobb Tanára.

Ilyen még nem történt velem, de kb a 20. percében megállítottam és megnéztem, hogy véletlenül nem tekertem-e bele, és nem az utolsó 20 percét nézem éppen :)
A film eleje olyan, mintha már a finálé lenne, a titok leleplezése, a nagy összegzés. A legjobb, hogy ez az érzés szinte végig elkísért. Elvesztettem az időérzékemet is a különleges elbeszélésmód miatt, ahogy újabb és újabb perspektívából tálalták a történetet, mélyítve és árnyalva a karakterek motivációit. Imádom, amikor az első perctől figyelni kell minden egyes SZÓra. A nagybetű sem véletlen, mivel itt a szavaknak tényleg súlya van.
A szövevényes történetvezetést gyönyörű fényképezés és kreatív vágások emelték még egy szinttel feljebb. Ezután szívesen elolvasnám a könyvet is.

"meg egyszer csak a 13 éves gyerek a Bűn és Bűnhődésre utal, Raszkolnyikovot emlegeti. A 13 éves gyerek? Ne már!"
A legfrissebb PISA jelentés kimutatta, hogy egy magyar diák tudása körülbelül 3 évvel van lemaradva egy japánétól. Magyarországon 11-ben tanítják a Bűn és bűnhődést, így nagyjából kijön a matek, hogy a 13 éves osztályelső pontosan idéz belőle. :)

"hogy lássam és megértsem, miért történik mindez."

Őszintén azt kívánom, hogy sose tapasztald és "értsd" meg ezt a részt, ha ennek az az ára, hogy ide jut a kapcsolatod. :)
Linklater a Before filmeknél is magas érzelmi intelligenciáról tett tanúbizonyságot. Talán a legjobb trilógia, amit valaha láttam. Ettől függetlenül nem szabad magától értetődőnek venni mindazt, ami a 3. részben megtörtént. Még ha a nagy számok törvénye alapján az emberek egy hosszú kapcsolatban - különböző okok miatt - el is távolodnak egymástól, az még nem jelenti azt, hogy Te is ide fogsz tartozni. A filmben minden "valódi", mégis, a saját valóságodat magad teremted.

Egyetértek. És sokszor még az is kevés.

-"A saját poklodat magad teremtetted."
-"Elég csak akarnom?"

Zseniális dialógus. Nem ezt tesszük mi is?

Nap mint nap építjük a poklunkat a félelmeinktől, szorongásainktól vezérelve. Pedig kilépni belőle a mennybe, csak egy tudatváltásra volna szükség.
-"Elég csak akarnom?" - ilyen egyszerű lenne?

Ritka az olyan film, amit a megnézése után azonnal megnézek újra. Ez ilyen volt.

Nagyon elgondolkodtató, hogy a szereplők gyakorlatilag féltek saját maguktól. Egy normális világban (a kezdeti meglepődöttség után) nyitottan, szeretetteljesen üdvözölnék a párhuzamos dimenzióból érkező önvalójukat, elvégre mi okuk lenne félni saját maguktól :)
Bemutatja a film, hogy az embereket az aggályaik és a félelmeik vezérlik, amik által már önmagukban sem képesek bízni.
A fináléban pedig egy jobb élet reményében képes a nő megölni saját magát is, mintegy metafora arra, ahogy az ember képes bemocskolni a kezét és kiölni magából minden erkölcsöt és értéket, egy látszólag szebb jövőért.

Sötét értelmezés, de pont olyan, mint a film. :)

Kegyetlenül ábrázolja a reménytelenséget. Mégis a gyomrost nálam az vitte be igazán, mikor ráeszméltem, hogy mindig lehet rosszabb. Ahogy a saját életünkben is gyakran érezzük azt, hogy mennyire nem jó nekünk és ennél rosszabb már nem lehet - valójában mindig van lejjebb.
Az a jelenet, mikor Lilja a "komfortos" lakásban a kanapé helyett lefekszik a földre és sátrat épít magának, elképzelve, hogy még mindig az omladozó lakásban van áram nélkül a barátjával, ahonnan mindig is elvágyódott, értelmet ad az egész filmnek és ugyanúgy az életünknek is.
A mostani időkben pedig még hatásosabb a film.

A legjobb horror, amit az utóbbi években láttam! Lassan építkezik, de megéri türelmesen kivárni a vérfagyasztó befejezésig.
Az utolsó fél óra annyira döbbenetes, intenzív és zavarba ejtő, hogy egyszer meg is kellett állítanom, hogy fellélegezzek és átgondoljam, melyik oldalt választanám, kinek hinnék.

- "Hazamegy anélkül, hogy bármit tenne velem?"
- "Így van. Hazamegyek anélkül, hogy bántanám."
- "És ki mondta, hogy elengedem?"

Elképesztően különleges élményt adott ez a film. Még a stáblista után is hosszú percekig csak bámultam a sötét képernyőt. Letaglóz, felemel, elgondolkodtat.
Előtte mindenképpen fontos, hogy lecsendesítsük az elménket, kizárjuk a világ zavaró tényezőit és hagyjuk, hogy a film elvigyen egy nem mindennapi spirituális utazásra.

Nagyon feszült és megterhelő film.
Úgy ültem le elé, hogy még a sztoriját sem tudtam, és mennyire jó volt így! Utólag látva a trailert, már a közepén ellövik a film egyik nagy és megrázó fordulatát.
Súlyos dilemmán megy keresztül a két főszereplő, akiknek a helyébe képzelve magunkat még nyugtalanabbul fészkelődhetünk a fotelben.
Érdekes, 3 évvel ezelőtt, mikor először láttam, teljesen máshogy döntöttem volna hasonló szituációba kerülve, mint most...

Nem hiszem, hogy lenne 2. rész, írom ezt abban a hitben, hogy nem Leto a gyilkos. Egy bizonyíték sem volt ellene, illetve 8 évvel ezelőtt beismert egy gyilkosságot, amit valójában sosem tett meg - túlzott krimi rajongó volt. Furcsának furcsa volt, de valószínűleg nem gyilkos.
A párhuzam is azért volt felállítva Denzel és Rami Malek között, mert mindketten egy ártatlan embert öltek meg. "Az ördög a részletekben rejlik, Jimmy. A részletek tépnek szét, a részletek buktatnak le."
Valójában a film nem is arról szólt, hogy ki lehet a gyilkos, hanem arról, hogy egy ilyen tragédiát hogyan tud feldolgozni egy ember. Erre adott egy alternatívát.
Ahogy Denzel is mondta: "Meghalt. A földben rohad és csak akkor jön vissza, ha megengeded. Soha ki ne ejtsd a nevét, elő ne szedd az aktáját, mert ha mégis, kimászik abból a gödörből és téged rak bele..."

Ha ezt a filmet Hollywoodban forgatták volna nagyobb nevekkel, óriási visszhang övezte volna szerte a világon. Sajnos így csak a radar alatt repül, szerencsére valahogy belebotlottam.
A feszültséget nagyszerűen építik végig. Volt 1-2 kérdőjeles jelenet, ami az agyoncsavart filmeknek az egyik betegsége, de ezeken túl tudtam tenni magam, így párszor leesett az állam.

Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azt az októberi hetet, mikor végignéztem ezt a minisorozatot. Egy hét kellett, hogy megnézzek 8 epizódot, annyira megterhelő volt lelkileg minden egyes rész.
Szeretem, amikor egy alkotás kizökkent a komfortzónámból - ez kíméletlenül megtette. Az első perctől kezdve beránt a történet és el sem enged 400 percen át, a pofonokat pedig folyamatosan osztja. Hajszálpontosan ábrázolja a társadalmi rétegek reakcióit a történésekre. Egyike azon kevés adaptációnak, ami jobb, mint a könyv.
Ilyen érzelmi hullámvasúton azóta sem ültem.