Hege

“ezek a begyepesedett, kicsinyes seggfejek is keletkeznek valahogy, nem úgy bújnak ki a földből, hogy na akkor én most beletörlöm a talpam mindenkibe, aki felett egy kicsi hatalmat is gyakorolhatok".
Bár a film nem ad mély betekintést ennek a pár tanárnak a lelkivilágába, erősen sejteti, hogy főleg a szakmai irigység és Ana személyes kompetenciájára való féltékenység az, ami katalizálta a kollégákban az elnyomást mindennel és mindenkivel szemben, aki Ana mellett állt. Borzasztóan szomorú jelenet volt az is, ahogy a tanárnő a feleltetésnél revansot vett a gyerekeken.

Valóban érdekes, hogy ki mit ragadott meg a filmből a legjobban. Az én lelkemet igazán a filmvégi tárgyalás jelenet cincálta szét. Ana monológja az idei év talán legerősebb és legfontosabb momentuma volt, amit nagyvásznon láttam. Annyira a lelkemből szólt, hogy legszívesebben ujjongtam volna a teremben. Az ítélkezés és kirekesztés helyett a fókuszt a párbeszédre, a nyitottságra és a megértésre való törekvésre kéne helyeznünk.
Az ujjongást azonban nagyon rövid időn belül felváltotta a keseredettség, ahogy szétnézek a világban.

Imádom azokat az alkotásokat, amiknek minden képsora üzenni szeretne valamit úgy, hogy azt nem feltétlenül tolják az arcunkba.
Lanthimos - bár elsőre úgy tűnhet - egyáltalán nem öncélú. Abszurd történetmesélése csak reflektál korunk szintén abszurd társadalmára, ahol a diszfunkcionális normák és elvárások megnehezítik az egyéni döntéseket. Fájdalmasan keserédes szatíra.

Valójában a "Lápkirály" a lányával (Helenával) és az unokájával szeretett volna együtt élni a vadonban, és ezt egy félreértés után erőszakkal próbálta elérni. A film utolsó 10 percében, miután a lányát egy verembe dobta, elindult, hogy elrabolja az unokáját.

A nőnek megvolt már a saját családja, ráadásul felnőttként visszatekintve a múltjára, gyűlölte az apját. A természet hiányzott neki, de egy percig sem hihette azt senki, hogy visszamegy az apjával - és a lányával kiegészülve - a vadonba. Nem volt szó Stockholm-szindrómáról.

Sajnos mind a KT, mind az IMDB leírása erősen spoileres... a film egyetlen értékelhető jelenete az volt, mikor kiderült a film 10. percében, hogy a gondoskodó apa valójában egy szociopata, aki elrabolt egy nőt és családot alapított a vadonban. Az egy ütős fordulat volt, akkor még elhittem, hogy ez akár egy jó film is lehet.

Nagyon hangulatos és szép történet, értékes gondolatokkal, amiket elraktározok magamnak. Gratulálok! :)

A 80 millió dolláros büdzséből egy csoda, amit látványban összehoztak, viszont ebből az összegből fordíthattak volna egy jobb íróra is, mert a történet egy tákolmány volt.

Abban az értelemben zseniális film volt, ahogy görbe tükröt mutatott a nyugati társadalom egy bizonyos, elfajzott rétegének, akik Kelet-Európába érve azt gondolják, hogy bármit megtehetnek a nyaralásuk alatt.
Cronenberg eltúlzott őrületét teljesen át lehet élni, ha egy hétvégi estén a budapesti bulinegyedben sétálunk végig.
Végső soron viszont a magukból kivetkőzött turisták ugyanolyan átlagemberek a civil életben, mint bárki más.
Ez egy nagyszerű társadalomkritika lehetett volna, a fináléig vezető út viszont nálam sajnos több helyen, az öncélúság határait súrolva unalomba fulladt.

Felemelő érzés azt látni, hogy egy alapvetően aktív személy passzivitását felismerve többen is az aggodalmukat fejezik ki.
Ebben az egymásra odafigyelő, empatikus és toleráns közösségben van az oldal ereje. Jó itt lenni!

Szerintem a lényeget Ugor fogalmazta meg pár hozzászólással lejjebb. Finoman, érintőlegesen világít rá viszonylag sok kérdésre/problémára, amiknek nem ad igazán mélységet. De mivel ez egy blockbuster, ami minden korosztályt szeretne bevonzani, nem várhatjuk tőle, hogy művészfilmes mélységekbe szálljon alá.
Személyes véleményem szerint nagyon jól egyensúlyozott a kettő között, kiszolgálta azokat, akik csak szórakozni szerettek volna a fárasztó munkanap után, és azokat is, akik vágytak arra, hogy közelebb engedjék a filmet magukhoz, kapcsolódni vele, gondolkodni rajta. Tele volt a film rejtett/nyílt szimbólummal.
Például az, amikor Barbiekezd ébredni egy tudatlan ego által vezérelt működésből egy megvilágosodott, értő és ÉRZŐ énbe, az egyszerűen csodálatos volt.
Nem gondoltam volna, hogy egy Barbie filmre ilyen jelzőt fogok használni... :) - ez pedig nem túl szerencsés hozzáállás, mert sajnos előzetesen beleestem az előítélet csapdájába.
Mindenesetre nagy boldogsággal tölt el az, hogy hosszú-hosszú évek után végre az idei nyarat nem a szuperhősfilmek dominálják, hanem a szerzői filmes Gerwig-Nolan páros.

Életem legkülönlegesebb és egyik legmeghatározóbb mozis élménye volt a Samsara! Rendkívül lassú alkotás, de kellő ráhangolódással földöntúli élményben lehet részünk.
A film egy ponton belső utazásra hívja nézőit, akik hosszú ideig együtt, meditatív állapotban utaznak a moziteremben. Megannyi idegen személy egy helyen, de a kapcsolódás közös.
Emiatt az élmény miatt pedig mindenképpen nagyvásznon és közönséggel ajánlom a megtekintését!

Sajnos ez a film aktuális volt 2017-ben is, most 2023-ban is, és valószínűleg amíg emberek élnek ezen a bolygón, addig ez létező probléma marad.
Még mindig bőrszínben, vallásban, nemzetiségben gondolkozunk ahelyett, hogy azt egy fajként tennénk.
Végtelenül szomorú a film ezen aspektusa, amire rádob még egy lapáttal Diane Kruger zseniális játéka a gyászfeldolgozásban.
Ahogy azt lentebb már írtátok, a tárgyalótermi jelenettől kezdve műfajilag szinte egy új film kezdődött, ami után egészen a stáblistáig pattanásig feszültek az idegek.
Fatih Akin a bő másfél óra alatt többször is padlóra küldött, és 1 nap után még mindig úgy érzem, hogy nem sikerült felkelnem.