DevilTakeU

Ez a film simán az egyik leggyengébb Agatha Christie feldolgozás amit valaha láttam. Az 1958-ban kiadott regény,Az alibi tökéletes félreértelmezése,gyakorlatilag minden középszerű benne,és akkor még megengedő voltam - ám ami igazán tönkrevágja az a rendkívül rosszul megválasztott zene. Szinte folyamatosan harsány jazz szól,végérvényesen elrontva a hangulatot,ilyet még soha életemben nem tapasztaltam - audiofilek kerüljék messziről! (Mindent elmond erről hogy egy olyan ismerősöm adta kölcsön,aki évekkel ezelőtt látta utoljára,de még ennyi év távlatából is emlékezett - és figyelmeztetett is! - erre a maradandó élményére. Zenész,hittem neki - nem tévedett! :P)

A neves színészgárda ellenére jó szívvel senkinek nem tudom ajánlani,nagyon gyenge alkotás.

Az újkori Agatha Christie-feldolgozások - leegyszerűsítve - két kategóriába sorolhatók: vannak a szolgai másolatok,illetve vannak az írónő műveit csupán sorvezetőként,mintegy ihletadóként felhasználó alkotások. Utóbbi kategóriába tartozik többek között a francia illetőségű Agatha Christie apró gyilkosságai című krimikomédia,vadiúj szereplőkkel,megbolondított dramaturgiával,illetve ilyen a Sarah Phelps-féle vonal is - ő a BBC megbízásából mintegy showrunnerként,viszonylag tetemes költségvetésből,elismert színészekkel évenként hoz tető alá egy-egy Christie-történeteket,átírva,olyan aktuálpolitikai mellékzöngékkel fűszerezve mint a migránsválság,vagy épp a brexit.

A 2017-ben készült A ferde ház nagy örömömre az első kategóriába tartozik ugyan,ám bizonyos értelemben véve olyan mint az a bizonyos állatorvosi ló. A regényt annak ellenére sem tartom kiemelkedőnek,hogy Christie egy késői interjúban "élete két legjobb műve" közé sorolta,ám maga a történet remek,sőt méltatlanul alulértékelt.Számtalanszor rácsodálkozhattunk már az írónő fantáziájára - főleg ami a bűntények elkövetőit illeti -,számos esetben tabukat döntögetett,évszázados társadalmi beidegződéseket húzott át egyetlen tollvonással. Nála ugyanúgy lehetett egy elismert ügyvéd,egy biztonságot jelentő nyomozó,egy féltékeny feleség a tettes,mint akár maga a történet narrátora,ám véleményem szerint - ha a legismertebb
klasszikusait figyelmen kívül hagyom - a krimi királynője itt húzta a legnagyobbat.

A ferde házban a görög származású angol Leonides család három nemzedéke lakik. A milliomos Aristide, a családfő Szmirnából költözött Angliába. A történet idején második feleségével, Brendával él, aki ötven évvel fiatalabb nála. Miután az öreget saját szemcseppjével megmérgezik, unokája, Sophia felkeresi Charles Hayward-ot,a feltörekvő magánnyomozót - akivel 18 hónappal korábban még Egyiptomban álnéven randevúzgatott,ám aztán szó nélkül faképnél hagyott -,hogy segítsen az ügy felderítésében,szerinte ugyanis gyilkosság történt. Természetesen ahogyan azt megszokhattuk,a család minden tagjának volt indoka és lehetősége a tett elkövetésére, ráadásul - micsoda váratlan fordulat! -egyiküknek sincs alibije. :)

A fenti kettősség folyamatosan "tetten érhető," mint írtam a történet remek,maga a film viszont sajnos helyenként kifejezetten unalmas,terjengős,aránytalanul sok idő megy el bizonyos dolgokra feleslegesen (Sophia és Charles évődős kairói flashbackjei - félreértés ne essék,jó hogy van,csak sok),ugyanakkor meglepően kevés jut más,sokkal fontosabb történésekre - kis túlzással 95 percnyi felvezetést követ 20 percnyi lezárás. És ha már szóba került: lezárás tényleg van ugyan (jut eszembe: meg rengeteg női láb is!),ám befejezés nincs. Nem tudom ez milyen rendezői koncepció lehetett,de hacsak nem a túlhúzott játékidő kavart be,azért 3 percet szánhattak volna egy tisztes búcsúra a karakterektől.

A jellemek ábrázolása rendben van - az a hat perces vacsorajelenet remek! -,a fényképezésbe nem lehet belekötni,ahogy az autentikus környezet,a díszlet is pazar,a kevés zenét leszámítva szinte minden a helyén - Gillian Anderson borzasztóan előnytelen fekete parókájától,illetve Amanda Abbington fekete hajától és rúzsától eltekintve. Hogy ezekre mi szükség volt nem tudom,de ha egy (pontosabban két!) ilyen hölgy várna haza esténként munka után,azt hiszem inkább maradnék túlórázni. :P Szerencsére őket kiválóan ellensúlyozza Stefanie Martini (aki azontúl hogy topeyecandy,csodásan,nemcsak érzékenyen de egyben érzékien is játszik),Christina Hendricks (nna,ő MELLesleg várhatna esténként!),a tizenöt éves Honor Kneafsey-nek is vannak remek pillanatai,ám a hab a tortán egyértelműen Glenn Close mint Lady Edith. Már a belépője is szenzációs: bevallom nem kis látvány volt pár éve Helen Mirren a RED című filmben ahogy egy mesterlövészpuska felett csicsereg,de Glenn Close a vadászszerkójában egy duplacsövűvel - igazi badass!

Tűnődtem egy darabig hogy mit is írjak erről a 7(!) Oscar-díjra jelölt csodáról,de mindig ugyanoda lyukadok ki: az alakítását egyszerűen látni kell. Visszafogottságban is tökéletes,minden mosolya,rezdülése tanítani való,tényleg a legnagyobbak között a helye. (Nálam bekerült a mindenkori top 5 AC-filmes karakterek közé - pedig választék akad bőven!)

A ferde ház összességében - a gyenge rendezői kéz és a lusta vágóolló dacára - korrekt darab,egy esős vasárnap délutáni filmnek már-már ideális,krimirajongók,Agatha Christie-fanok pedig mindenképpen tegyenek vele próbát,egyszer mindenképpen érdemes végigülni. Én sajnos nem tudok 3-nál több pontot adni rá,de ez inkább egy négyes alá...soha rosszabbat.

Megjegyzés a film történetéhez kapcsolódóan - kérem CSAK AZ OLVASSA el,aki már látta!!

Mintegy 30 évnyi vakvágány után a a hatóságok pár hete elkapták a valódi tettest.


Maga a film kisebb csalódást okozott,azt a hatalmas nagy hájpot amit itt is,máshol is kap(ott),nem láttam,nem látom bele. Sajnos. :( A rendező a legnagyobb kedvenceim között van,és tény hogy még ez az "erős négyes" alkotás is alázza az összamerikai filmtermés úgy 90%-át,de véleményem szerint hosszabb a kelleténél,néhány jelenet felesleges vagy egyszerűen suta (éppen ezért könnyen ki is zökkent),a zene sem fogott meg igazán,nálam semmiképpen sem klasszikus.

A fényképezés vitán felül gyönyörű,és a hangulat is nagyon rendben van,remélem a közelgő Koreai Filmhét keretén belül minél többen megnézik,ahogy a mester többi alkotását is,Bong Joon-ho megérdemelné a nagyobb ismertséget.

1. A nagy kékség
2. Betty Blue
3. Blue Ruin

Megrögzött Agatha Christe-rajongóként (és gyűjtőként) egy ideje kifejezetten kritikus(abb) szemmel nézek minden produkciót ami a krimi királynőjének valamely művéből készült. Láttam már gyengébben megírt regényt jól előadva színpadon,alapművet rommá barmolva nagyvásznon,novellát felslegesen másfél órásra duzzasztva tévében,szóval nagy meglepetésekre már nem számítottam,ám a BBC 3 részes minisorozata amilyen váratlanul ért,legalább akkora meglepetést okozott - jó értelemben természetesen. A történet - Christie talán leghíresebb regénye,az 1939-ben kiadott Tíz kicsi néger alapján - adott: egy elhagyatott szigetre érkezik nyolc idegen,akik aztán a kéttagú kiszolgálószemélyzettel kiegészülve szép lassan fogyatkozni kezdenek. Gyanakvás,rettegés,vádaskodás,őrület - és a végén minden idők egyik legálleejtősebb befejezése.

A szereplőgárda parádés,felesleges is egyesével mindenkit felsorolni,nincs kakukktojás. (Na,egyet azért mégis: az elkerülhetetlen vég felé közeledve Burn Gormannek van egy bepiáltan,keseregve előadott monológja-vallomása,az a jelenet egyszerűen tanítani való.) A fényképezés pazar,a díszletek,a zene szintén,egyszóval minden a helyén van. A karakterek megismeréséhez,jellemük megértéséhez rengeteg pluszt ad a számtalan flashback,egyik jobb és izgalmasabb mint a másik. Minimális eltérések vannak ugyan a regényhez képest,ugyanakkor ez az első angol nyelvű feldolgozás,ami az eredeti véggel fejeződik be (szerencsére,a színpadi változathoz Christie új,pozitív befejezést írt). A szép lassan beforduló emberek idegi leépülése fokról fokra teljesen reális,ez a harmadik részben egy drogos-piálós jelenetben csúcsosodik ki - már önmagában azért érdemes volt leforgatni a szériát. Amit még kiemelnék,az a sminkesek munkája: hihetetlen ahogy elhitetik velünk hogy valaki egyszer milyen szép és üde és fiatal,másszor meg ápolatlan,karikás szemű,szánni való,mintha nem is ugyanaz a személy lenne. Pazar!

Mindenbe bele lehet kötni,ebbe is bele lehetne,de részemről az alakítások,az izgalmi faktor,a hangulat messze elviszi a hátán az egészet,ami nagy szó,lévén már ismertem a történetet. Tényleg csak ajánlani tudom minden krimirajongónak,a Sara Phelps-féle feldolgozások közül (A vád tanúja,Az alibi,Az ABC gyilkosságok) messze a legjobban sikerült darab.

Ha úgy érzed hogy az Oldboy,az I Saw the Devil,az Üldöző vagy épp a Halál jele után Dél-Korea már nem tud meglepni - gondold újra. Amennyiben a felsorolt alkotások bármelyike a kedvenceid között van,ne is olvass tovább,a Yongseoneun Eupda (magyarul Nincs bocsánat - kevés találóbb címadás létezik a történelemben) a te filmed,de figyelmeztetlek: Hyeong-Joon Kim első rendezése után üvölteni fogsz.

Főszereplőnk a köztiszteletnek örvendő Lee Sung-ho professzor (Seung-bum Ryoo),az ország legismertebb és egyben legelismertebb igazságügyi szakértője. A rendőrtiszti egyetemen oktat,emellett
szakvéleményezéseivel már évek óta rendszeresen besegít a rendőrségnek. Így történik most is: egy brutális gyilkosság helyszínére hivatalos,az áldozat feje,kezei levágva,a test letisztítva,mintegy Vénusz-torzó műalkotásként hátrahagyva. Anyaggyűjtés közben Lee-Seon belefut egykori tanítványába,az újonc rendőrlány Min-be (Hye-jin Han),aki lelkesedéstől és bizonyítási vágytól fűtve,férfi kollégái hátráltatása ellenére rendkívül fifikásan,viszonylag rövid idő alatt rá is lel a tettesre egy mozgásában korlátozott,bottal közlekedő
környezetvédelmi aktivistára. Kang Min-ho (Kyung-gu Sol) beismeri a tettét,ám részéről mindez figyelemfelkeltés volt csupán,sokkal kegyetlenebb tervet dédelget. Eközben a prof. már a repülőtéren,csokorral a kezében várja izgatottan Amerikában tanuló,több mint 13 éve nem látott lányát - ám helyette csak egy borítékot kap egy idegentől néhány nyugtalanító fotóval,és utasításokkal.

És most járunk a 30. percnél.

A történetről vétek lenne bármi többet elmondani. A film eleje klasszikus krimiként indul,hogy szinte zéró
átmenet nélkül menjen át egy megrázó bosszúthrillerbe. Idővel persze az összes kérdésre választ kapunk,a szálakat mozgató Kang - természetesen ismét a múltban gyökerező - motivációjára éppúgy,mint főszereplőnk valódi jellemére,illetve a múltbéli bűnökkel való együttélés következményeire. Van itt minden: feszes tempó, izgalom,már-már megszokottan túljátszott jelenetek,gyönyörű fényképezés,hatásos zene - és egy olyan szívbemarkoló,könyörtelen befejezés,amihez csak az Oldboy zárása mérhető.

A zseniálistól ugyan elmarad egy hangyányival,ám még így is erősen ajánlott darab a műfaj szerelmeseinek.

Életem első kt-s véleményezése - nem terveztem ugyan,de egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni a Midnight...mellett. Minden idők leggyengébb Eastwood-rendezése,ezzel a filmmel konkrétan vallatni lehetne.

Blőd történet,unalmas cselekményvezetés,széteső dramaturgia,irritáló karakterek - mindezek mellé csodálatos fényképezés és fülbemászó muzsika párosul. Nem mondom hogy nincs hangulata,az egészet átjárja valami nagyon furcsa,David Lynch-féle elmebaj,ám ezek a fel-felvillanások (a bogaras ember,az a kutyasétáltatás,a vudusámán öreglány) nagyon kis szeletét képezik a 155 (!) percnek,tulajdonképpen feleslegesek,a néző kizökkentésére "jók" csupán. Feszült érdeklődéssel ültem le elé,amit előbb az értetlenkedés váltott fel,majd a bosszankodás,végül a teljes közöny. Sajnos jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek.

A magyar szinkron annyira nem vészes ugyan - Kaszás Attilát,Szilágyi Tibort mindig jó hallani -,ám a fejhangon visító Kassai Károly (mint MINERVA,azaz Irma P. Hall) hatalmas mellényúlás.