Bateman

Ez bizony rohadtul hosszú volt. 125 percnyi lájtos horror, nem túl vicces vígjáték, de leginkább 125 percnyi szappanopera. Igazi műfajkavalkád, csak nem a legjobb. Amúgy teljesen nézhető, jó a hangulata, jó a zenéje, elvan vele az ember.

Történet annyi van amennyi az indonéz folklórban is, nem estem tőle hanyatt. A komédia elemek szintén nem a legjobbak, az egész nagyjából a ház háromtagú személyzetének idiotizmusában merül ki. A gore sem kiemelkedő, nincs is sok belőle, de az legalább elmegy. Ami viszont rohadtul idegesítő, az a szellem Suzzanna nyávogó kacarászása, passzív agresszívvé teszi a nézőt.

Szóval egyszeri nézésre alkalmas a film, de ha inkább port törölsz helyette, akkor sem veszítesz semmit.

Nagyon nem vagyok jártas a bollywoodi filmgyártásban, talán ha két-három irtózatosan gagyi mozit szenvedtem eddig végig, úgyhogy számomra a Kill kellemes meglepetés volt.

Ha eltekintek a sztori szempontjából hellyel-közzel indokolt, de egyébként giccses-szirupos szerelmi bájolgástól, akkor a Kill-t egy jól összerakott, kegyetlen akciófilmként írom le. Vérgőzös erőszakban nem nagyon marad le a trendtől, sőt! Történet nem igazán van, nagyjából Európa expressz normálisan elkészítve, de itt úgyis az aprítás a lényeg.

Az első kb. 40 perc közepesen telik, aztán történik valami és főhősünk rendesen felszívja magát, majd elkezdődik a delikvensek ortopédiai átrendezése. A verekedéseken felül a fényképezés és a zene is jó volt, a főbb szereplők játékában sem találtam túlzott kifogásolnivalót. Mindezeken felül plusz pont jár azért, mert a készítők által nem szándékos humorforrást találtam a rosszfiúk állandó sírás-rívásában

Szóval a Kill látványos, véres akciófilm. Az aktuális napi agyfasz kiengedéséhez tökéletes.

Kellett egyet aludnom rá. Az biztos, hogy a sztorija érdekesen alakul és nem várt irányba megy. Szerencsére csak az imdb-s tartalomleírást olvastam ami egy mondat és semmit nem árul el, így még inkább meglepett. Ahhoz képest, hogy egy könnyed kis borzongásra számítottam, végül egy komoly témájú, hitet és halált boncolgató horror-drámát kaptam. Mindezt szép fényképezéssel, korrekt alakításokkal, nyomasztó hangulattal körítve.

Ami kissé lerontja az élményt, az egyrészt a film hosszúsága: simán elég lett volna ide 90 perc is; másrészt az, hogy az utolsó negyedórában a rendező agya láthatólag eldurrant, csak épp rossz értelemben, ugyanis az örök kárhozatot gagyi CGI démonfejjel és nyolcfejű kobrával bemutatni nagyon gáz. Ettől függetlenül ez egy összetett, érdekes témájú horror, nyomasztó, hideglelős atmoszférával.

1. rész – A 36-os raktár
Bírom Navarro vizuális stílusát, szóval a képekre itt sem lehet panasz. A sztori olyan amilyen, mire érdekessé válna pont vége lesz. Egynek nem rossz.

2. rész – Temetői Patkányok
Ezt nagyon bírtam. A 90-es években készült hasonló hangulatú, képi világú creature-feature filmek előtt tiszteleg. Semmi komoly, ellenben tök szórakoztató.

3. rész – A boncolás
A sorozat egyik, ha nem a legjobb epizódja, ráadásul az egész nagyon emlékeztet Stephen King regényeinek világára. A hangulatot eltalálták, a képek borongósak, F. Murray Abraham pedig remek, mint mindig. A végső csavar azért már messziről kiszagolható, de ez nem sokat von le az élvezhetőségből. Érdemes megnézni.

4. rész – A külvilág
Egy újabb epizód, ami visszahozza a 90-es évek filmjeinek világát. A mondanivaló kissé szájbarágós, viszont örök érvényű. Kate Micucci remekül alakít, a képi világ groteszkbe hajlik, ami annak is köszönhető, hogy sok a nagylátószögű objektívvel fotózott közeli. A fekete humor is jót tesz a filmnek, az arányokat is sikerült eltalálni. A széria erősebb darabjainak egyike.

5. rész – Pickman modellje
Lovecraft-ot nem egyszerű filmre vinni. Habár novellái és regényei sötét, gótikus világa adja magát a megfilmesítéshez, azt a zsigeri félelmet, amit az olvasóból kivált nem nagyon tudják visszaadni mozgóképen. Pickman modelljénél sincs ez másképp. Sajnos a mélyről feltörő terrort én nem éreztem, de az atmoszféra erős, a színészek jók, a képi világ is remek, a sztori pedig Lovecraft, tehát nagyszerű.

6. rész – Álmok a boszorkányházban
Újabb Lovecraft adaptáció, ami néhol egészen ijesztő. Látványban és hangulatban erős, néhol viszont egészen esetlen pl. mikor a boszorkány futva üldözi a főhősöket A befejezés nem tetszett, valahogy lerontotta az addigiakat. Egyszer meg lehet nézni, meg úgy nagyjából rendben van, de nem a legjobb.

7. rész – A bemutató
Vizuálisan gyönyörű, ami egy Cosmatos-filmnél nem meglepő. A sztori és a párbeszéd azért már eléggé ambivalens, viszont még így is egészen addig érdekesnek találtam, amíg ki nem derült mire megy ki az egész. Ott valamiért elvesztett a film, pedig a finálé sem lenne rossz, inkább csak túl egyszerű. Túl jól sikerült a pacing. Egynek azért elmegy.

8. rész – A morajlás
Eleinte érdekes, később szokványosba forduló történet. Essie Davis és Andrew Lincoln alakítására nem lehet panasz. A helyszín hangulatos, a horrorelemek sem rosszak, néhány jump scare pl. igen hatásos. Nem ez a kedvenc részem, de baj sincs vele.

Nagyon király Eurohorror, ami hoz mindent, amit az olasz iskola adhat: rejtély, gyönyörű fényképezés, jó zene (bár ez ebben az esetben nem teljesül maradéktalanul, leginkább azon okból kifolyólag, hogy néhány jelenethez oda nem illő zenék csendülnek fel).

Szerencsére úgy kezdtem nézni, hogy sem előzetes, sem más nem zavart be. Legfőképp az angol cím The Devil's Daughter ugyanis ebből sejthető milyen irányba haladhat a cselekmény. Parázni csak lájtosan lehet a filmtől, inkább azt mondom rá, hogy érdekes. A cselekmény ahogy bomlik ki, úgy válik egyre inkább megragadóvá. Erős a gyanúm, hogy az idei First Omen készítői többek közt a La Setta-n szocializálódhattak és serényen jegyzetelhettek a finálé környékén.

A fényképezés nagyon jó, habár nem használ annyira erős színeket mint mondjuk a Suspiria, de így is egy-két beállítás szemet gyönyörködtető. Na meg úgy az egész mozi vizuálisan szép: jó fényeket, kreatív kameramozgásokat használ.

Michele Soavi-nak zsinórban ez a negyedik (Deliria, Démonok temploma, Dellamorte Dellamore) mozija, ami nagyon bejön. Ha a La Setta-t 20-25 évvel ezelőtt látom, ma már tuti kultstátusznak örvendene nálam. És mivel tuti, hogy még jónéhányszor megnézem, így simán fel is kerülhet a listára.

A jó értelemben vett nagyon 90-es évek fílingű, lineáris cselekményű nagyvárosi bűnfilm. Nagy meglepetést nem fog okozni, kisebbet azért sikerül neki. Egyszerűsége ellenére a sztori mégis hűen reflektál a 90-es évek nagyvárosi gettójának életére, a fekete fiatalok elveszettségére, teszi mindezt jó színészekkel, a két főszereplő, Tupac és Omar Epps kiemelkedő játékával. A fényképezés egész jó, a soundtrack remek Hip Hop dalokat tol az arcunkba, összességében tehát jól elkészített mozi, és ugyan 30x éves, de az UTCA lényege gyakorlatilag mit sem változott, épp ezért a film üzenete még mindig aktuális.

Az alapsztori (random civilek öngyilkos merénylőként öldösnek gyerekeket Mexikóban) elég sötét ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. A színészi játék korrekt, a fényképezés jó, a film hangulatát leginkább a Távozz tőlem, Sátán-éhoz hasonlítanám. Szóval úgy nagyjából korrekt a mozi. Akkor mi is a gond?

Elsőként a sztori néhol elég zavaros, amiben mondjuk simán közrejátszhat, hogy nagyon fáradtan kezdtem el nézni és tuti volt néhány mikroalvás is. De ettől függetlenül is darabosnak érzem. Rögtön ezután a vágás következik, ami néhány helyen igencsak megkérdőjelezhető. Harmadikként pedig a készítőknek az a félresiklott gondolata, hogy majd itt a néző mennyire megrémül egy megszállt CGI Jézus-szobortól… WTF? Szóval a parafaktor nem túl magasra teszi a lécet. A Jézusszobros baromságot ellensúlyozandó, a végső leszámolás helyszíne érdekes, viszont maga a küzdelem nem nagy szám, hiszen felvonul benne a possessed-mozik majdnem összes unásig ismert eszköze.

Ennek ellenére az alapsztori kegyetlensége és a mexikói íz miatt sem mondanám túl rossznak a Belzebuth-ot. Egynek elmegy ha épp nincs más.

Végre egy film/sorozat amiben valóban érdekes a rejtély. Erősen indít, jól feltornázza a wtf-fílinget, majd szépen, fokozatosan kezdi felfedni a Visser-ház sötét titkait. Az utóbbi idők egyik legjobb hangulatteremtő sorozatához volt szerencsém. Az atmoszféra kicsit Loveraft-i, kicsit Rosemary gyermeke-szerű, de igazából nagyon is egyedi.

Jól megírt forgatókönyv, szép ívű sztori, remek színészek, megfelelő látvány és a már említett kiváló hangulat, ennél több nem is nagyon kell. Más kérdés, hogy az utolsó 3-4 részben én is éreztem, hogy némi csűrés-csavarás felütötte a fejét, az utolsó rész utolsó jelenete pedig nem kicsit ötlettelen és közhelyes, gondolom ezt szánták cliffhanger-nek de ettől függetlenül egy nagyon jól megcsinált sorozat, élvezetes volt nézni.

Egy kicsit olyan érzésem volt, hogy kb. ilyen lenne egy mai Van Damme-mozi, ha JCVD most kezdené a filmszakmát. És ez nem degradáló minősítés, sőt! Oké, a sztori nem fog senkit hanyatt vágni, de jelen esetben ez inkább előny, mintsem hátrány. Egyszerű, unásig látott és feldolgozott, de átélhető, minden bosszúfilmek ősanyja.

Szóval a történetről nem érdemes sokat beszélni, sokkal inkább a lényegről: a verekedésekről. Egy szó: brutális. Látszik, hogy a rendező Xavier Gens horrorfilmekkel kezdett: ultraerőszakos, brutális, véres bunyókat kapunk. Minden ütésnek van súlya, minden csepp vér fájdalmas.

Az igazi aprítás a film utolsó harmadára marad: Itt aztán van minden, ami a csövön ki és befér. Ráadásul kapunk egy klassz kis Oldboy tribute-ot is, na meg a csúcsjelenetnek száímtó, teherliftben játszódó extrabrutális vagdalkozást.

Minden hibája, szikársága ellenére egy egész korrekt akciófilm a Farang. Ugyan sem aprításban, sem látványban nem versenyezhet a Night Comes for Us-sal, de nem kell szégyenkeznie. Nassim Lyes szimpatikus hős/antihős, az érzelmi töltet is megvan, a zene is jó, de a babérkoszorút a vérgőzös verekedések viszik.

Na ez egy olyan mozi, ami semmi, de tényleg az égvilágon semmi újat nem nyújt, VISZONT remek hangulattal, remek zenével, remek képekkel és tökös főszereplővel rendelkezik. Itt az egyetlen lehúzó pont az a kicsit sem eredeti forgatókönyv. A film 5. percétől simán vágni lehet a hátralévő másfél órát a fordulattal együtt.

Ennek ellenére, ahogy írtam is, kiváló atmoszférát hoztak össze, nekem még itt-ott a Max Payne hangulata is felidéződött, de ezzel szerintem egyedül vagyok. Ebben nagy érdeme van az operatőri munkának, a színvilágnak, és a jó kis helyszínválasztásnak is. Na meg a soundtracknek, amiben néhány helyen ugyan a Temetetlen múlt témáihoz hasonló dallamokat hallottam vissza, de ez semmit nem von le az erőteljességéből és minőségéből.

A nem túl erős forgatókönyv ellenére a rendezés miatt a cselekmény mégis pörög, tehát unatkozás sincs, illetve Chadwick Boseman is szimpatikusan alakít, ahogy igazából mindenki jó az utolsó mellékszereplőig. Igazi modern, nagyvárosi krimi ezerszer elmesélt tucatsztorival, de igényes külsőségekkel körítve.

Nem túl jól megírt mozgalmas akciófilm. Papíron biztos klasszul hangzott a „drónpilóta fedezi a terepen akciózó katona seggét” ötlet, de a kivitelezés azért hagy némi kívánnivalót maga után. Egyébként nézhető, szórakoztató és viszonylag véres akciófilm, nothing more.

Gyengébben muzsikál, mint a közelmúltban általam látott indonéz horrorok, de azért nézhető. A színvonal végig kissé erőltetett és gagyi, na meg a vonatos alapszituval sem találták fel újra a kereket. Az egész film kicsit lustaságszagú is… írói oldalról legalábbis tuti, viszont a démonos jelenetek és az egészre magyarázatot adó erdő szellemei-s ökohorror a játékidő nagy részében működnek. A háromcsillagot nagyon alulról verdeső mozi ez, de nem annyira rossz, hogy soha többé ne kerüljön a szemem elé, meg amúgy is: szórakoztat.

Pusztító giccs és az a fajta bazári, csetlő-botló komédia ötvözete, amit személy szerint utálok. Sokakkal ellentétben viszont Pierce Brosnan-t bírom a nulla énekhanggal együtt is. A vágás és a fényképezés ritmusa néhány jelenetben kifejezetten jó + egy-két szép beállítást felvillant, minden más az őrület szélére sodort.

Felesleges fárasztanom magam hollywoodi horrorokkal, mivel az ázsiai (koreai, japán… stb.) filmipar, jelen esetben pedig az indonéz horrorok sok esetben megkajálják az amcsi mozikat reggelire. Mondom ezt úgy, hogy közben azért nagyon sok amerikai film született, ami tetszik és sok belőlük örök kedvenc. Mindenesetre a 2010-es évek elejétől-közepétől egyfajta hanyatlás azért megfigyelhető. Ezzel szemben az ázsiai mozik aranykorukat élik. Sok vacak készül ott is, de ezeknek jóval kisebb az aránya, mint az amerikai filmek esetében… szerintem.

Jelen film, a Sewu Dino egyszerű és nem túl eredeti alapötletre épül, mégis a végeredmény egészen kreatív és borzongató. Az Indonéziára (is) jellemző gazdag hiedelemvilág itt is remek forrást nyújt a filmes eszközökkel való meséléshez.

Szokás szerint a kezdet kissé suta, a forgatókönyv darabos, de ez csak a mozi elejére vonatkozik, utána belecsap a lecsóba.

A színészek hozzák a kötelezőt. Aki látott már indonéz horrort, az szerintem tudja, hogy egy nyugati filmhez képest nagyon más a színészi előadásmód, ennélfogva a Sri-t alakító Mikha Tambayong játékán agyalnom kellett, ugyanis nehezen tudtam eldönteni, hogy most vagy nagyon gyenge alakítást láttam, vagy pedig iszonyat jól hozott karaktert… inkább utóbbi felé hajlok. Csakúgy, mint a megszállt lány esetében is, durván túl van tolva, de mégis teljesen jó. Igazából mindegy is, hihető volt.

A hangulat, amit egy horror esetében a legtöbbre értékelek itt majdnem jelesre vizsgázott. A helyszín tökéletes egy horrorhoz: erdei kunyhó, melyet mintha csak az Evil Dead-ből fújt volna át a szél Indonézia sötét erdeibe… a magnóról nem is beszélve. A szűk, sötét belsők sem épp nyugtatólag hatnak a nézőre.

Tény, hogy a Sewu Dino is hozza a possessed-mozik közhelyeit, de engem most ez egyáltalán nem zavart, belefeledkeztem a hangulatba. A fényképezés jó, bár itt nem voltak olyan szépen komponált képek, mint pl. az Exhuma-ban, de nem volt okom panaszra.

A befejezés, a megoldás a film kezdetéhez hasonlóan kissé zavaros, de az is lehet, hogy csak nagyon fáradt voltam már. Összességében tehát semmi világ-vagy műfajmegváltás, viszont erős hangulat, viszonylag érdekes sztori, jófajta paráztatások. Arról nem is beszélve, hogy mint kb. minden indonéz horrorban, ebben is volt egy olyan jumpscare, amitől majdnem vonalkódos lett a gatya. Tetszett.

A szokásos romkom-struktúrát (srác és csaj ismerkedik – srác és csaj szerelmesek – srác, vagy csaj hülyeséget csinál – srác és csaj szakítanak – srác és csaj újra egymása talál) hozza, szóval zéró meglepetés… Viszont néha-néha mosolyra húzódott a szám és végső soron az egész nézhető, szórakoztató, habkönnyű filmecske. Louise Bourgoin tök szép, a francia humort pedig szeretem. Egynek okés.

A végét nem értem 100%-ig, de gondolok valamit róla, a film közben volt egy saját értelmezésem, ennélfogva számomra meghatóra sikerült. Az oda vezető út azonban sötét, gyötrelmes, nyomasztó, fullasztó. Az is igaz, hogy ötszáz Fűrész-résszel a hátam mögött annyira nem vágott mellbe, de azért aprít a tejbe. Ne várjon senki hagyományos értelemben vett horrorfilmet (noha azért van benne vér pl.) a Haze inkább egy szimbolikával átitatott homályos trip. Akár egy metafizikai utazáshoz is hasonlítható… oszt közben meg lehet, hogy csak egy hatásvadász őrület…. simán benne van a pakliban. Mindenesetre érdekes film, nem mindennapi élmény. Ráadásul a befejezés mindenkinek mást mondhat, számomra megható volt. Egyedi film a különc Tsukamoto-tól.

fempoliphoz hasonlóan én is jól szórakoztam: korrekt fényképezés, idióta karakterek, csinos csajok, vér, testnedvek minden mennyiségben.... tehát nem lenne ez annyira rossz, mint a híre és az imdb-s átlag sem kifejezetten indokolt. Az összképet a néha az adott jelenethez nem illő zene és a hülye vágás rontja le. De most komolyan, mi a fxsz volt ez a be(nem)fejezés? Ilyen nonszensz elszabott végű filmet ritkán látni. Utánaolvasva persze a pénzhiány és a rendezőváltás egy pontig magyarázattal szolgál az említett negatívumokra, de hát akkor is. No mindegy, a maga létsíkjában a Bad Meat szerintem egy öncélú, de szórakoztató mozi.

Mikor Rain, Andy és Tyler a Remusból a Romulusba mennek át. kb. 3 másodperc az egész

Hát-hát-hát… Sajnálom és rohadtul unom is, hogy a 2010-es évektől kezdődően fokozatosan épülnek le a forgatókönyvek, a Romulusnak pl. szerintem egy háromoldalas youngadult központú skiccen kívül nem is nagyon lehetett több. Ez egyébként a horrorok többségénél is így van, na de egy olyan népszerű széria, mint az Alien azért többet érdemelne az olyan fanservice-nek álcázott izzadságszagú ötlettelenségnél, mint ami a Romulusban folyik.

Na de lendüljünk is túl ezen, hiszen itt nem ez a lényeg, hanem a suspense és a hangulat. Előbbiből nem sok van, utóbbiból azért akad, amiért a Disney kezet csókolhat a díszlettervezőknek, trükkösöknek, operatőröknek és az Alien-univerzumot kenővágó Fede Alvareznek. Nagyjából az atmoszféra miatt nem vérzik csak el a Romulus. Ócsárolom a fanservice-t, de azért néhány visszautalást azért mégiscsak jó volt látni és hallani. Az pedig külön plusz, hogy nemcsak a filmekre, hanem az egyik legjobb játékra, az Alien: Isolation-re is jócskán találunk utalásokat.

Szóval audiovizuális szempontból és hangulatból a Romulus profi. Ami nekem hiányzott, azok az élő-lélegző szereplők, akiket lehet félteni, akik szimpatikusak, és nem egydimenziós papírmasék. Igaz, hogy Cailee Spaeny és David Jonsson próbálkoznak, de olyan kevés sikerrel, hogy engem pl. kicsit sem érdekelt volna, ha pl. Rain is kinyíródik a film végén

Suspense tehát nincs, helyette viszont van akciódús pörgés. Számomra kicsit sok is, én még simán elviseltem volna egy hosszabb, jobban kibontott, NORMÁLISAN megírt, felépített első harmadot és kidolgozott karaktereket. De mivel ilyesmi nincs, így rohangálással, a logikának és a józan észnek ellentmondó, bosszantó viselkedésekkel, elhalálozásokkal, majd újra rohangálással kell beérni. Nem mondom, itt azért van egy-két igazán pofás és ötletes jelenet, melyek a klassz díszletekkel közösen mentik a menthetőt.

A sokak által utált humán-xenomorf hibrid nekem tetszett. Kicsit ugyan kilógott az egész univerzumból, ám mégis adott egy erőteljesebb horror-löketet így a végére.

Összegezve a Romulus egy szépen kivitelezett, óver-fanszervízelt, akciódús, szórakoztató mozi, amiből épp csak a lélek hiányzik. Kicsit azért megerőszakolja az eredetit, de nem annyira, mint mondjuk a Covenant, hanem csak úgy finoman, gentleman módra. Viszont lehet ezt azért is gondolom így, mert elfogadtam, vagy inkább kénytelen vagyok belátni, hogy megváltoztak a nézői igények és a régi (filmes) világ már sosem tér vissza. Így elsőre a Romulus egy hármast kap, de lehet csúszik ez még eggyel feljebb a következő megtekintés alkalmával. Ja, kis hazai: valaki írta, hogy a budapesti metró mozgólépcsője megjelenik a filmben, és tényleg tökjó volt látni! :)

Pocsék film, közben mégis élveztem az egészet. Remek példája a „bűnös élvezet” fogalmának. Sztorija, forgatókönyve nincs, Durst rendezése sem túl erős. Akkor mégis mi a jó benne? …Hát Travolta ripacskodása, vagy magasművészete… nem igazán tudom eldönteni. Durván túljátssza a karaktert, közben mégsem. Minden egyes megmozdulása aranyat ér, közben pedig kb. amit csinál, az bad acting, de mégis jól alakít, sőt szenzációs amit levág. Rajta kívül a többi színész és karakter nem sok vizet zavar, ez bizony Travolta one man show-ja.

Kár, hogy a szkript tök üres és amolyan ad hoc jellegű. Történnek dolgok, de nagyjából minden közhelyekből épül fel, illetve a film második fele nem túl életszerű (bár végül is simán el tudom képzelni, hogy ugyanez megtörténik a valóságban is, annyira szürreális az egész) arról nem is beszélve, hogy a következetesség és a logika sem tartozik az erősségei közé.

Ettől függetlenül nem tudok haragudni a mozira, mert az említett bűnös élvezeti értéke nagy. Ha az eszemre hallgatok, akkor simán belátom, hogy a The Fanatic egy ócska mozi, mindeközben mégis tetszett. Tuti, hogy néhányszor még megnézem. Nagyon ambivalens élmény.

Ez a 32 másodperc akart lenni a nagy ötlet, de nem lett az. Használták a filmben, csak szerintem nem használták ki. Mindegy is, nem ezen áll vagy bukik a projekt.

Először kezdem azzal, ami nem tetszett: gyakorlatilag nulla újdonság, minden az unásig ismert fertőzött/zombi – klisé kaptafára van felhúzva. Annyit bírtak kitalálni motivációként, hogy a csaj elindul a sportklub épületében megkeresni a lányát. Persze csodát nem vártam, meg amúgy komolyabb baj nem is volt ezzel. Azzal már annál inkább, hogy az egész fertőzöttösdi kicsit ad hoc jellegű. Egy kis 28 nappal és héttel később, egy kis Holtak hajnala, egy kis REC, van itt minden földi jóból egy adagnyi összekeverve. Mondjuk nekem Gustavo Hernandez helyében biztos nem lett volna pofám a 28 héttel később theme songot meg a "Don Abandons Alice" című tracket a filmbe tenni… nyilván néhány helyen, néhány hanggal megváltoztatva, de hát na, az olyan öreg kutyák mint én még emlékeznek a 15-20 évvel ezelőtti mozikra és soundtrackekre IS. De legyek jóhiszemű és akkor ezt el lehet könyvelni egy John Murphy és 28 weeks later tribute-nak.

Az sem tetszett, hogy a főszereplő csaj kb. 0,32 másodperc alatt rájön a 32 másodperces trükkre. Ezen kívül az egész film viszonylag gyorsan le van zavarva.

Ami tetszett: hiába az összes klisé, a mozi így is aránylag izgalmas. A képi világ, a színek, a bevilágítás szép. A helyszín tökéletes: az épület nagy kiterjedésű, parás, szűk folyosók, lépcsőházak, alagsor, uszoda, öltözők… egyébként utóbbi helyszínen játszódik az egyik legizgalmasabb jelenet. A főszerepet játszó Paula Silva mindent kihoz amit csak tud a meg nem írt karakteréből.

Mindent egybevetve: korrekt iparosmunka. Amíg nézed, addig elszórakoztat, de nem biztos, hogy még 32 másodperc múlva is emlékezni fogsz rá.

Kellemes meglepetés volt. Habár – ahogy azt elég sok mai filmnél szoktam írni – az égvilágon semmi újdonsággal nem szolgál, azért érezhetően tisztelettel nyúltak az eredetihez. Sikerült egy viszonylag koherens sztorit összehozni, amibe még egy számomra úgy-ahogy meglepő csavart is kiötleteltek (amit egyébként simán lehet vágni előre, de én annyira bele szoktam feledkezni a filmbe, hogy sokszor utólag látom csak, hogy mennyire obvious volt a dolog) Továbbá noha a film 1971-ben játszódik, a római zavargásokkal a forgatókönyv ügyesen reflektál a mai világhangulatra is.

Csodákat nem fognak zengeni a filmről, de amennyit a témából ki lehetett hozni, azt a készítők nagyjából kimaxolták. Talán egy kicsit hosszabb lett a kelleténél, illetve a hasonló mozik klisés eszköztárából is jó nagy adagot tesznek a tányérba, de ezt ellensúlyozandó a hangulat egész ördögi, a képek is szépek, jól áll a témának ez a Keresztapás barnás színvilág.

Arkasha Stevenson erős rendezői debütálása ez a mozi, ennélfogva dicséret illeti a hölgyet. A színészek is rendben vannak, a főszereplő Nell Tiger Free, a Brennan atyát alakító Ralph Ineson, illetve Nicole Soraco azok, akik miatt a film működik. A soundtrack is megérdemel egy külön említést, igazán kísérteties muzsikát hallhatunk, amikor pedig felcsendül Jerry Goldsmith Ave Satani-jának átirata, na az libabőr. Remek.

Összességében tehát nem raktam le a hajam a fimtől, de a baljós hangulatnak, a kifogástalan képi világnak, zenének na és persze a nosztalgiának köszönhetően az összkép mégis pozitív. Jól esett most ez a visszafogott régimódiság.

Számomra mindig kisebbfajta ünnep, ha jól sikerült horrort láthatok. És ilyen szempontból az ázsiai mozik nem szoktak csalódást okozni. Dél-Korea pedig lassan és biztosan az első számú kedvencem filmkészítés szempontjából (is). Fel sem tudom sorolni hány tucat jobbnál jobb moziélményt kaptam tőlük: a legjobb drámák, a legjobb modern gengszterfilmek, a legjobb horrorok is onnan érkeznek. Az Exhuma is egy újabb példája ennek.

Rendkívül különleges hangulatú, biztos kézzel írt, rendezett, eljátszott és összerakott slow burn film. Képileg is csodálatos, de az atmoszférája baromi erős. Van egy fontos szerepet játszó helyszín a filmben, amit olyan baromi jól és nyomasztóan mutatnak be, hogy öröm nézni és átérezni.

Történet-szinten is meglepő, számomra legalábbis nem várt irányba terelődött. A színészek és karakterek szimpatikusak, a parafaktor is adott. Szívesen pofáznék a filmről akár órákat és oldalakat is, de inkább mindenki nézze meg maga. Tényleg különös és különleges élmény. Kis híján 5 csillag, de könnyen lehet, hogy második megtekintés után fel is kúszik. Az Amikor a gonosz leselkedik és a What Josiah Saw után az Exhuma az idei harmadik kedvenc horrorfilmem, ami viszont tetszés szerinti sorrendben az első helyen van. Még több ilyet!

Egy fokkal már gyengébb az elsőnél, de így is vannak jó ötletei. Törvényszerűen véresebb is, de kissé hányaveti módon elkészített. Az előzőhöz csak nagyon lazán kapcsolódik, így akár önálló filmként is élvezhető, de inkább az elsőt nézzétek meg először.

Újabb élvezetes Corman-mozi, most épp antológia formájában. Három sztori, melyeket Poe és Price köt össze. Az első „Morella” című egy közepes minőségű, se füle-se farka epizód. Jól kezdődik, a komor légkör megadja az alaphangot de egy eléggé szürke befejezésre fut ki, ami után azért felmerült bennem, hogy ennek így mi értelme volt. Hangulata azért van meg kell hagyni (az öreg, sötét kastély a hullámok által verdesett sziklaszirten félelmetesen szép). A bájos Maggie Pierce emlékezetes, na és persze ott a csodafegyver Vincent Price, aki újfent csak remekel.

A második fejezet, „A fekete macska” – classic Poe-sztori (ami itt azért rendesen át lett alakítva). Peter Lorre és Vincent Price pedig zseniálisak. Viszont az itt beköszönő komédiaelemek kissé oda nem illő hatásúak. Egynek azért nem rossz.

Harmadik fejezet: A novella címe „Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban”. A legjobb a három epizód közül. Érdekes sztori, ugyancsak remek színészi játék (Basil Rathone nagyon jó) és némi lájtos borzongatás.

Jó hangulat, jellemzően szép képi világ és jó színészek. Összességében kellemes szórakozás.

A jó értelemben vett „szokásos” gótikus Poe-horror. A mai rémfilmhez szokott közönséget ugyan nem fogja kitörni tőle a frász, de néhány kellemes borzongató pillanatot így is okozhat. Vincent Price remekel ahogy mindig: nem véletlenül akkora horrorikon; a látvány, díszlet na és persze a hangulat pazar. Corman rendezése és a kamerakezelés pedig kiváló, megkockáztatom, hogy néhány jelenetben akár még a korát is megelőzi (eszembe jutott Hitchcock, úgyhogy ez utóbbi kijelentést visszavonom) mindenesetre nagyszerű.

Az Il nascondiglio élvezetéhez nem árt ha bírod a 70-es évek olasz horrorjait, ugyanis mind sztoriban, mind vizualitásban az említett évtizedet idézi. A cselekmény lassan cammog és a végkifejlet sem fog túl nagy meglepetést okozni volt egy időszak, amikor kb minden negyedik filmben hasonló volt a csavar. Ha a Z-generációhoz tartozol, akkor valszeg a Barbarian-ben láthattál ilyesmi fordulatot viszont rendkívül jó hangulattal és itt-ott szolid paráztató jelenetekkel szolgál, melyeket a ránézésre is legalább 40 évvel ezelőtti képi világ remekül kiszolgál.

Néhány hónapja néztem újra, mikor megakadt a szemem rajta a polcon…. Igen, voltak idők, mikor itthon ilyen és ehhez hasonló filmeket adtak ki. Ráadásul A rejtekhely azon szerencsés DVD-kiadványok egyike, melyen a sok elbarmolt képarányú lemezzel ellentétben sikerült az eredeti szélesvásznat is megőrizni.

Újra csak azt mondom, hogy ahhoz, hogy a mai rohanó, szídzsiájos filmvilágban élvezni tudd ezt a mozit, kicsit állítsd át az agyad, helyezkedj el kényelmesen, adagolj némi türelmet és odafigyelést… és ki tudja, talán még tetszeni is fog.

Mindenesetre fura véletlenek vannak, de igazából mindegy is, Az Istenek akarata előzetese jónak tűnik, plusz Takashi Miike-film, szóval részemről ment fel a megnézendők közé.

A Squid Game alkotója még 2010-2011-ben jött ki a sorozat ötletével, csak a tévétársaságoknak nem kellett a show.

Az idén ez a második legjobb horror, amit láttam.

Tetszett a sztori felépítése és a komor hangulat. A forgatókönyv ügyesen építi fel a karakterek által bejárt utat, melyek aztán végül találkoznak. Az alakítások minőségiek. Mind a négy főszereplő nagyszerűen játszik. Nick Stahl-t külön is kiemelném, noha kevés moziban látom, de nagyon bírom a srácot. Robert Patrick baltával nyesett arcáról nem is beszélve. Kelli Garner és Scott Haze pedig kellemes meglepetések.

Az elején említettem, hogy ügyesen épül a történet, mindenkinek jut egy külön kis fejezet. Az pedig, hogy nézőként még szívatva is vagyok (jó értelemben), külön öröm. Technikailag is jól kivitelezett: a fényképezés, a színvilág mind remek. Nem egy könnyed szórakozás, rátelepszik az emberre, de ez így jó.

Méltatlanul elfeledett és kevéssé ismert minisorozat ez remek alakításokkal, izgalmas sztorival, ahol amolyan kifordított voyeur-ként leshetjük meg a szörnyeteg életét, hatalmát és bukását.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy az egész projekt nemcsak egy alibi igazolás-e az amerikai vezetés részéről? Nos, ezt mindenki döntse el maga, én úgy gondolom, így jó 14 év távlatából is, hogy a készítők nagyrészt megpróbálnak objektív képet adni, ami persze nyilván nem sikerülhet 100%-ban.

Hiába töröm a fejem, akkor sem tudok olyan színészt mondani, aki a sorozatban gyenge lenne, de a prímet Igal Naor és Shohreh Aghdashloo viszik. Naor Saddam Husseinné való átlényegülése félelmetes, élvezet nézni őt.

Vér, árulás, hatalom: remek biográfia az egyik legkegyetlenebb diktátorról.

Semmi különös.. láttam már hasonlót nem is egyet, de kétségtelenül van benne valami egyedi módon nyomasztó és félelmetes. Hangulatteremtés-szinten jól vizsgázik, meg úgy az egész nézeti magát. Ezzel a koncepcióval, ezt a fílinget visszaadva szívesen néznék belőle egy évadnyi tv-sorozatot.

Mindig öröm számomra, ha Lovecraft-i filmet látok. Jelen mozin kissé érződik a jó értelemben vett amatőrség: a színészi játék nem az igazi, ez inkább a film elején zavart, igaz akkor sem túlzottan. Roppant nagy látványosságot ne várjon senki, viszont ezt és az említett amatőr fílinget kárpótlásképp a hangulat tényleg közelít a Lovecraft-i nyomasztáshoz. Még több (legalább) ilyen mozit!

Eredetiség szinten nem mutat semmi újat, viszont a cselekmény így is érdekes, van a filmnek atmoszférája, a jó időben elhintett helyi ghost story megágyaz a magyarázatnak, a színészi játék kiváló, főleg a Wythe ügynököt játszó Anthony Reynolds, de leginkább az idősebb seriffet alakító Henry Bazemore Jr. részéről. A soundtrack szintén remek. Qrvajól összerakott rövidfilm.

Na ez meglepett, bár őszintén szólva gondolhattam volna a csattanóra de azt vettem észre magamon, hogy filmnézéskor az agyam átkapcsol mozinaiv üzemmódba. Egyébként az ötlet egyszerű, de jó. Azt viszont merem remélni, hogy a The Dollmaker megmarad rövidfilm szinten és nem egészestésítik be. Esetleg talán még egy short folytatást megérne.

Van ennek a filmnek egy olyan nyugtalanító-borzongató hangulata, ami már húsz éve kísért. Akkoriban többször is kikölcsönöztem VHS-en és újra meg újra megnéztem. Azóta persze már beszereztem a DVD-t is és évente egyszer-kétszer lepörgetem. Nem a világ legjobb filmje, még csak nem is túl jó, ellenben a témája és hangulata nagyon adja. Arról nem is beszélve, hogy van egy jelenete ( a telefon csörög… ) amitől azóta is parázok. Richard Gere és Laura Linney szimpatikusak, Will Patton meggyőző, a rendezés és a képi világ erős, a valós eseményeken alapuló rejtély érdekes. Minden adott egy jó kis szórakozáshoz. Valamint az sem mellékes, hogy a mai pörgős-szídzsíájos-neonfényes rimékek korában mennyire üdítő egy lassabb tempójú, elgondolkodtató, 2000-es évekbeli misztikus.

Marha jól kezdődik, de azt a feszültséget amit ígér végül nem tudja fenntartani. Ettől függetlenül így is elérte, hogy megnéznék belőle egy egészestést.

Tetszett a sztori alakulása, a bizonytalanság és a wtf-faktorral való játszadozás. Persze túl sok újdonsággal nem szolgál, de ennél sokkal gyengébb filmek is mozikba kerülnek manapság. Szóval teljesen jó kis film ez arra a 25 percre. A barátnőt játszó Haley Schwartz pedig megérdemelne egy díjat.

Könnyed, bugyuta, ámde látványos akciómóka. Nagyban épít Swayze sármjára, aki ezzel él is. Erős jelenléte van. Sajnos a forgatókönyv iszonyú szövegeket ad a szájába, de nemcsak neki, hanem úgy en block minden egyes szereplőnek. A film sztorija talán még egy közepes Cobra11-epizódnak is gyenge lenne, de hát igazából nem is ez a lényeg.

Van néhány pofás handmade akciójelenet, valamint szép képek, kellemes helyszínek és remek hangulat… már hogy a fenébe ne lenne az, mikor egyszerre hozza a 90-es évek fílingjét + countrydal aláfestésre borulnak, törnek, robbannak a kamionok. Kellemesen gagyi, agykikapcsolós mozi.

A Hereditary által vágott utat követi, legalábbis hangulatában. Azt meg kell adni, hogy van atmoszférája, nem is gyenge. A cselekményt eleinte tudtam követni, mert érdekes és érthető is volt, aztán valahol a film háromnegyedénél egyre inkább zavarossá vált, a végén meg már nem is nagyon értettem, hogy akkor most ki, mit, miért…

Pet Sematary, The Plague… ezeket szintén eszembe juttatta és meg is idézte a mozi. Pozitívumai mellet azért egy jellemzően „nagyobb a füstje, mint a lángja”-eset áll fent, ugyanis az egekig magasztaló kritikákat nem érzem igazán helytállónak: valóban erős és kegyetlen, dicséretre méltó, hogy nem finomkodik ahogy olvasom, másoknál is bebaszott pl. a kutyás jelenet, na meg mikor anyuci séta közben megzabálja a fiacskáját ám a nagy egészet nézve töredezett, zavaros, nem áll össze szerves egésszé. Ettől függetlenül ajánlom minden horrorkedvelőnek, mert megalkuvást nem tűrő, erőteljes hangulatú darab.

Továbbá ebben a filmben hallható az utóbbi idők egyik legacélosabb horror-soundtrackje: egy igazán sötét, gonosz, reménytelen aláfestőzene.

No Wake / Ambrosia – Azon kívül, hogy érdekes koncepcióval rendelkezik, jól adja a 80-as évek fílingjét. A felütés, a No Wake remek (ebből az antológiából az egyik kedvencem), és a folytatás sem rossz (Ambrosia), de a befejezés csak úgy lóg a levegőben, ami nagy kár, mert kíváncsi lettem volna, hogy mit kezdenek az ötlettel… hát nem sokat.

Total Copy – A keretsztoriként funkcionáló short nekem elsőre idegesítő volt, de a végére, noha nulla meglepetést okozva ugyan, de szépen felfutott.

God of Death – Még egy sztori, ami nagyon tetszett. Kellően nyomasztóan használja fel a valódi 1985-ös mexikói földrengést.

TKNOGD – Egy nagy baromság, de önmagában véve szórakoztató.

Dreamkill – Az összes VHS-short között is az egyik legkomorabb, legsötétebb. Nyomasztó.

Összességében határozottan jobban tetszik, mint a 99, de nem ér fel a 94-hez, viszont a V/H/S antológiák között talán ez a legsötétebb hangulatú film. Ja és a stáblista alatt elhangzó szintipop-dal, ami összefoglalja a kisfilmek sztorijait, nagyon jópofa.

Ez bizony nagy hátraarc volt. A minőség és a kreatív energiák egy lépést tettek előre, és legalább hármat vissza a 94-hez képest. A shortok megfáradtak, erőtlenek. Még a szerintem jónak gondolt To Hell and Back-ben sincs elég energia, pedig az ennek a filmnek a legjobbja.

Shreddin - talán ez az egyik leggyengébb rövidfilm, pedig a felvezetése alapján akár még jól is elsülhetett volna.

Suicide Bid - ez sem lenne rossz, de hát az egész egy nagy közhely.

Ozzy's Dungeon - Amilyen gyalázatosan kezdődött már kezdtem lemondani róla, szerencsére a sztori alakulását először egy viszonylag érdekes irányba vitték, csak hát a befejezést sajnos elszabták.

The Gawkers - alsóközepes, majdhogynem pocsék.

To Hell and Back - Ahogy írtam is, szerintem ez a 99 legjobb kisfilmje, de azért messze van a jótól.

Kiábrándító, fáradt és kissé fantáziátlan lett ez az antológia. Az én olvasatomban a 99 még a Viral-nál is gyengébb. Egyszeri szórakozásnak ugyan megteszi, de nem hiszem, hogy sokat fog vendégeskedni a képernyőmön.

Egyszer azért a Viral is nézhető, de tény, hogy a 94 kilométerekkel jobb film.

A nem túl acélos Viral után ez bizony szintlépés. Mindegyik fejezet tetszett, sőt még az egészet összefogó kerettörténet sem annyira rossz, mint az előző filmekben.

A Storm Drain egy remek kis creature-feature, a The Wake pedig a nem túl eredeti ötlet ellenére tökéletes para-hangulattal megáldott, ráadásul magyar vonatkozással is bír. A Terror érdekes, jóféle fekete humorú vámpír történet.

A pálmát of course Timo Tjahjanto őrült zúzása, a The Subject viszi. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Tjahjanto a kedvenc indonéz horror és akciófilm rendezőm. ( Az ördög vigyen el, vagy Az éjszaka eljön értünk című zseniális alkotásai mindkét műfajra jó példák, de ha házon belül maradunk, akkor a második VHS Safe Haven rövidfilmje szintén aranyat ér )

All in all, a V/H/S 94 egy összeszedett, hangulatos horror-antológia, mely sikeresen állítja helyre a VHS-filmek Viral által megtépázott dicsfényét.

Ebből is megvolt az újrázás. Röpke foszlányokra még emlékeztem a 9 évvel ezelőtti élményből, na meg annak is tudatában voltam, hogy az első három V/H/S közül ez az etap tetszett a legkevésbé. Szóval annak a boldog tudatában kezdtem el most nézni, hogy valami irtó nagy blődséget fogok látni... és így is lett.

A keretsztori, a Vicious Circles túl komolyan veszi magát és nagyon bonyolultnak próbál tűnni, közben pedig csak szimplán szar. A Dante the Great egész élvezhető volt és furcsamód a Chronicle-t juttatta eszembe. Persze utóbbi ezerszer jobb mozi.

Parallel Monsters - ebben volt potencia, de a végére elgagyisodott. Azért valamennyire szórakoztató volt.

A Bonestorm a maga agyatlan akciójával nem volt rossz, de egy normális befejezés nem ártott volna. A make up és cgi egész pofás volt.

Szóval semmi nyoma egy Safe Haven-féle összeszedett nyomasztásnak, sőt úgy magának a horrornak mint műfajnak sem nagyon. Inkább egy modern akciófilmnek tűnt az egész projekt. Összességében ugyanúgy érzek, ahogy 9 éve: a Viral a legrosszabb VHS... eddig.

Egy évtized után tegnap újráztam és talán most egy fokkal jobban tetszett, mint akkoriban. Mégis az egyetlen sztori, ami miatt laikusoknak is megtekintésre érdemes, az természetesen a Safe Haven ami még mindig kegyetlen, zseniális, igazi őrület és látva milyen irányba tart a világ, sajnos egyre aktuálisabb is.

Ezen kívül egyik fejezet sem komolyan vehető. Vannak ugyan viszonylag jobbak, úgy mint A Ride In the Park, ami egy vicces zombie flick, és talán még a Phase I Clinical Trials ami nézhető, a többi viszont elég gyenge, élükön a keretsztorival, amely pedig durván erőltetett, és gagyi módon előadott.

A három csillagot (ami igazából kettős és fél lenne) továbbra is indokoltnak érzem, de csakis a Safe Haven miatt. Az előző részt is újranéztem tegnap, ami viszont elég sokat veszített a varázsából, habár az Amateur Night című szegmens továbbra is nagyon baba.

Talán az egyetlen King-könyv amit nem olvastam végig, annyira zagyvának találtam… (ami nem csoda, tekintve, hogy gyógyszeres lázálmok között keletkezett, King sem nagyon emlékezett rá, hogy megírta) A minisorozat ezzel szemben viszonylag koherens módon, ámde túlzottan is ráérősen viszi a cselekményt.

A nettó tévéfilm-színvonal sem válik épp az előnyére. Viszont Jimmy Smits és Marg Helgenber meggyőző játéka, valamint az itt-ott pislákoló hangulat érdemessé teszi a végignézésre. Jöhet az új változat.

Rettenetesen kezdődő gyenge trash Gattaca-utánérzet, furcsamód mégis elszórakoztatott. Nic Cage-et mindig általában jó nézni, ahogy itt is nagyjából ő az egyetlen, aki miatt kitartottam a film végéig. Kétcsillagoztam, pedig lehet egyet érdemelne, de áldott jó szívem van, plusz nem oszt, nem szoroz.

Eléggé paráztató atmoszférájú found footage a 90-es évekből. A hangulati elemek a helyükön vannak, a színészek is rendben, kellemes szórakozás egy hideg péntek estére.

L.Langford és C. Watts megnézték a Féktelenül-t és azt gondolták, hogy ha lekoppintják annak forgatókönyvét, persze azért megváltoztatva ezt-azt, akkor a kutyának sem fog feltűnni a hasonlóság. Miért is tűnne, hiszen amikor a Speed készült L és W még gumibugyiban totyogtak, meg amúgy is: egy 30 éves mozira az X-gen boomereken kívül más amúgy sem emlékszik, nem igaz?

A buszt lecserélték egy íróasztal & szék kombóra, Keanu Reeves-t Mel Gibsonra, Jeff Daniels-t Eddie Stteeples-re, Dennis Hoppert pedig XY-ra. Így született meg e becses remekmű, melynek eredeti címe is mestermű. Megtekintése előtt nem árt jól sózni-borsozni, mert se íze, se bűze.

Ez a film mind hazai, mind nemzetközi színtéren iszonyatosan túl van hájpolva szerintem. Az alapfelállás (Reszkessetek betörők IN SERIOUS) remek teret biztosítana egy fekete humorral átszőtt brutál akció-vígjátéknak. Alapvetően ilyesminek is titulálja magát a mozi, de vígjátékhoz nem elég vicces, akcióhoz nem elég akciódús, brutálnak… hát félig meddig.

Mindenesetre nem lenne ez rossz, csak hát nagyon töredezett, a rendezés gyenge lábakon áll és nagyon nem tudja, hogy akkor pontosan mi is akar lenni. Pedig akkora kultfilm ígéretét kínálja, hogy az nem igaz… még a pocsék sztorijával, nem túl kifinomult vágásával és rossz színészeivel együtt is. Kivéve Kevin James, ő marha jó… lenne, ha a forgatókönyv és a rendezés teret engedne neki kibontakozni. Azért így is van néhány kellemes megnyilvánulása.

Ha ez számít valamit, akkor ez a háromcsillag először egy csontnélküli kettes volt. Kicsit utánagondolva belátom, hogy attól a szinttől azért magasabban van. Egyszeri nem túl minőségi szórakozás. Jobban is meg lehetett volna csinálni.

Szokványos, de hangulatos modernkori horror az Insidious nyomdokain. Díjaztam, hogy ez a 10 perc nem akar más lenni, mint ami: „csak” horror. Nem akar moralizálni, nem akar lelkizni, ellenben ki akarja használni a címben is szereplő ötletet. Van egy jelenet, amitől izgalmamban izzadni kezdett a tenyerem, de sajnos a jelenet és az izgalom is túl hamar annyiban marad. A főszereplő Sophie Thatcher játéka számomra nem volt az igazi, de ettől függetlenül egész jó kis shortfilm.

Vizuálisan hozza az elvárhatót, a szereplők is jók, izgalmas is, a parafaktor is a helyén. Egyedül a lezáratlan befejezés az, ami okot ad panaszra, de ez is csak a játékidő rövidsége miatt, egyébként korrekt kis móka.

A műfajon belül egész jó ötletre épül, technikailag is jól kivitelezett. Attól viszont nehezen tudok eltekinteni, hogy egész végig olyan, mintha egy Paul W.S. Anderson-féle Resident Evil folytatás lenne.

Na ezen is túl vagyok. Nem mondom, hogy nagyok voltak az igényeim, mert az elvárás manapság luxus, de azért mertem remélni, hogy legalább valamiféle retró Exorcist-hangulatot azért csak sikerül a vászonra varázsolni… Nem sikerült.

2023-ban ekkora ordas kliséhalmazt prezentálni, hát ehhez arc kell… nem kicsi, nagy, vagy legalább guns, lots of guns. Úgy tűnik David Gordon Green-nek a Halloween reanimálása majd újra sárba tiprása után megvolt az arca ahhoz, hogy az Ördögűzővel is elvégezze ezt a műveletet.

Az első óra tulajdonképpen nem is rossz. Ugyan semmi nem történik benne, de az nagyjából rendben van. Na de a film második fele, hát itt aztán van minden, ami a csövön kifér. Leginkább klisé. Minden ördögűzős és possessed mozi összes közhelye felvonul, úgy mint sokkolónak szánt mélyorgánumú, szoftvulgáris démonbeszéd, sebhelyek, hányás, hülye kontaktlencsék, izzó feszület, levitáció, „The power of Christ compels You” és még sokan mások. Gordon Green-ék minden audiovizuális trükköt bevetnek, hogy elkápráztassák a multiplexek popcornzabáló közönségét. A színes-szagos kavalkádból épp csak egyvalami hiányzik, a lélek.

A sztori iszonyat gyenge lábakon áll, az események kiváltó oka hülyeség, ellenben sikerül néhány nem szándékos vicces jelenetet kreálni, na meg tanúi lehetünk a fő attrakciónak szánt össznépi multivallásos ördögűző-szeánsznak, ami mikor kezdene (relatíve) érdekessé válni, hiphop már be is fejeződik. Az eredetiből iderángatott Ellen Burstyn sztorilájnja amellett, hogy a történet szempontjából felesleges, ráadásul még gagyi is volt.

Egyébként a film simán élvezhető mint sztendalón ördögűzős-horror, de mint a horror műfaj egyik nagy klasszikusának folytatása, úgy bizony rossz. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy arra az időre, míg ezt a matinét nézed, jobb ha elfelejted, hogy 50 évvel ezelőtt készült egy zseniális Ördögűző című mozi, mert ha netán önkéntelenül is össze akarnád hasonlítani a két filmet, hát a Believer nagyon csúnyán elvérezne. Sőt, még a 2004-es The Beginning is sokkal jobban hozta a hangulatot (egyébként én bírom azt a mozit).

A Believer a ma fiatalságának szól, annak a generációnak, ahol a nagy többség nem fogja megnézni az eredetit, mert az már nagyon régiiiiii Hát tessék erőt venni és igenis megnézni, hogy 50 évvel ezelőtt hogyan tudtak minőségit és időtlent alkotni. Utána pedig jöhet a sorozat. Ezt a 2023-as vackot meg tartogassátok a 40 fokos nyári napokra, amikor 5 perc alatt bealszol a képernyő előtt. Ide egy jó ötlet és jó forgatókönyv kellett volna, mert ezek híján a Believer minden, csak nem Ördögűző.

Na ez az a fajta film, amire szokás mondani, hogy annyira shit, hogy már jó… Elég szürreális élmény volt, az egyszer biztos. Semmit nem tudtam róla, nem néztem előzetest, nem olvastam infót, szűzen ültünk be rá. A 20 percnyi reklám leküzdése után elkezdődött, és ami rögtön feltűnt (apróság) az, hogy milyen kreatívan oldották meg a fő stáblista megjelenítését.

Kissé nehézkesen indul be, rögtön meg is jelennek a magyar film szokásos allűrjei, viszont onnantól kezdve, hogy a beszélő macsek bejön a képbe, az egész átmegy egy jópofa poénokkal megtoldott, kissé burleszkbe hajló, abszurd vígjátékba. És tényleg egész jó poénokat lövöldöz a nézőkre. Itt már a sztori is kezd magára találni.

Az utolsó harmadban a komédia egy kisebbfajta kanyarral átfordul komolyabb hangnembe, és a mozi végére kirajzolódik egy mai korra, emberekre is reflektáló lélekbúvárkodás. Tetszett ez a váltás, mert mélységet adott az addig látottaknak. No nem szállt nagyon alá, de pont jól egyensúlyozott. A Cicaverzum tulajdonképpen egy szép képekbe csomagolt, egész jó alakításokkal teli, viszonylag erős forgatókönyvvel rendelkező és ha a vicces cukormázt letöröljük, akkor mardosó bűntudatról, apakomplexusról, és bántalmazó kapcsolatról is szóló mozi.

Kissé méltatlanul alulértékelt horror, főleg azért, mert manapság nagyon kevés hasonló hangulatú, és akár azt is mondhatom, hogy tematikájú mozi készül. Nyilván a Reeker sem a horror műfaj alfája és omegája, de képes volt arra, hogy megalkosson egy új, friss (és persze rohadtul büdös) vagy legalábbis újnak, frissnek ható gonoszt.

A lepukkant sivatagi motel, mint helyszín nagyon el lett találva. Az elhalálozások ötletesek, a karakterek sem teljesen egydimenziósak, a forgatókönyv is nyújt néhány meglepetést. Az is igaz, hogy ezek közül a legnagyobbnak szánt pukkanás tényleg inkább csak akkoriban tűnt újnak, de ez nem von le semmit a film érdemeiből. Ha szereted a horrort, érdemes legalább egyszer megnézned. Szórakoztató, véres kis film.

Még tizenévesként a sokat ígérő borítója miatt kölcsönöztem ki, de persze csalódnom kellett: halálunalmas, vudus-misztikus hülyeség. Ami miatt mégis érdemes egyszer megnézni, az a néhány egész jó véres jelenet, a 90-es évek filmes hangulata, a Louisiana-i miliő, illetve a dekoratív női szereplők.

Nem vagyok túl igazságos a filmmel, mert manapság sokkal több és rosszabb baromság készül horror-címszó alatt, de azért a Köztes Világ-ot sem kell félteni. Egyszeri szórakozásnak megteszi.

Az újrahasznosított alapszituáció ellenére egész pofás kis thrillerré kerekedett ki a végére. Igaz, hogy kellett hozzá az eső áztatta brit hangulat és egy nagyon jó Joely Richardson, aki nélkül az egész mehetne a süllyesztőbe. Egyszeri szórakozásra alkalmas, de súlyos déja vu-t okozó mozi, ellenben legalább relatíve izgalmas.

Semmilyen különösebb meglepetést nem tartogat, vagyis ő (a film) azt hiszi igen, de nem. Arra viszont pont jó, hogy az ember másfél órát elverjen vele, vagy hogy a Qrvagazdag elkényeztetett proli fiatalok kétszázadik epizódja helyett valami értelmese(bbe)t szívjon magába.

A maga mindennapi egyszerűségében, életszerűségében zseniális. Roth és Downey Jr. remekelnek. Valahogy így kell egy százszor elmesélt, szimpla sztoriból újat alkotni. Férfibarátság, szeretet, élet, szívfájdítóan, érzelmesen.

Olyan mozi a Sweatshop, melyben alig várjuk, hogy a cseppet sem szimpatikus szereplőket elérje a végzet, mely jelen esetben nemes egyszerűséggel a „The Beast” névre hallgató, két méter magas, másfél mázsás, állati bőrbe és bundába öltözött, hegesztőmaszkos pszichó alakjában manifesztálódik, akinek kedvenc népnevelő eszköze egy megabazinagy pöröly. A raktár kijárata bezárul, így antihőseink bent ragadnak ezzel a bomlott elméjű barommal, aki megmutatja nekik, hogyan lehet egy hetvenkilós punkból 20 dekányi húspogácsát gyártani. Ha ez nem lenne elég, a rém mellett egyéb alakok is mozognak a sötét folyosókon, akiknek szintén nem erősségük az emberszeretet.

A sztori pofonegyszerű, túl sok meglepetés nem éri a nézőt, viszont az egész marha élvezetes. A műfaj rajongói megtalálhatják benne azt, ami szem-szájnak ingere. Sőt, talán még többet is, mivel az egész trancsír valami olyan kegyetlenül brutális, hogy a vérengzést látva John Kramer is sikítva zárkózna be rejtekhelyére.

Meg kell említenem még a soundtracket is, ami telitalálat. A különböző elektronikus és techno dalok mellett itt-ott némi metál is borzolja és/vagy simogatja hallójáratainkat. Az egyik legsikerültebb és a film hangulatát leginkább kifejező muzsika a Lucid Dementia F.U.T. című dala. Telitalálat! A Sweatshop a 2000-es évek egyik legszadistább mozija.

Hogy ez mennyivel jobb, mint az amerikai rimék! Nyers, kemény, odabasz rendesen. Az atmoszféra a 90-es évekre hajaz, nekem legalábbis annak az évtizednek a filmjeit juttatta eszembe. Mindezeket persze olyan jó kis franciás ízvilággal teszi, némi humorral megspékelve. Ugyan a sztoriban nincsenek csavarok és a cselekmény végig nyílegyenes pályán zakatol, de ez itt így volt jó.

Szívet melengető film. Semmi túl komoly, de nagyon szórakoztató és jobb kedved lesz tőle.

13 év és négy film után megérkeztünk a Vörös Ajtóhoz. Illene ezt a misztikus 13-at különleges módon megünnepelni, mondjuk egy bombajó ötödik epizóddal. Valami olyasmivel, amit eddig nem láttunk, olyannal, ami túlszárnyalja az elvárásokat... meglep, félelmet gerjeszt, és ismeretlen mélységekbe visz minket. Vajon ennek a filmnek az alkotói is így gondolkodtak? ...Hát nem igazán.

Meglepetés helyett kapunk egy nem túl eredeti, bár viszonylag korrekt sztorit, ahol az első részben megnyílt kör ezennel bezárul(ni látszik). Alapvetően nem is rossz ez a back to basics megközelítés. Kicsit még azért agyalhattak volna rajta, de rendben van. Aztán itt van az is, hogy ha már horrort nézek, szeretnék megijedni, de leginkább félni, azt akarom, hogy borzongjon a hátam. Utóbbi kettő nem nagyon jött össze, tehát marad az ijesztgetés, ami pedig nagyjából sikerült is. Igaz, hogy szinte kivétel nélkül jump scare-ektől rakhatjuk tele a nadrágot, de ezek legalább nem ócska módon lettek kitalálva. Az egyik annyira váratlan volt, hogy majdnem beszartam. Túl mélyre nem ás le a forgatókönyv, leginkább a Josh és Dalton közötti apa-fiú kapcsolatot kapargatja, amivel ugyan egy plusz érzelmi löketet kap a film, de eközben találkozhatunk néhány tökfelesleges sidekick-figurával, akik semmit nem adnak a történethez. Végül megérkezünk a nem túl acélos fináléig, ahol is a pokol vörös ajtaja megnyílik és megkapjuk kb. az első rész fináléját újra. Ennyi.

Szóval A vörös ajtó az előző résznél talán egy fokkal jobb, nézhető, korrekt iparosmunka, de meglepetést nem fog okozni. A stáblista alatt felcsendülő keserédes dal viszont remek választás volt.

Az ember azt gondolná, hogy manapság már sikerült oda eljutni, hogy ha folytatást készítenek egy filmhez, akkor megpróbálják kijavítani annak hibáit, urambocsá' igyekeznek felülmúlni azt. Nekem úgy tűnik, hogy ilyesmire Az apáca II. sem lesz hivatkozási alap.

Egy fokkal talán élvezhetőbb, mint a baromi unalmas első rész, de szinte ugyanolyan jelentéktelen. A büdzsé érezhetően nagyobb volt, a sztori viszont legalább már századik alkalommal lett újramelegítve. 2023-ban tényleg csak egy kincskeresős, ide-oda futkosós Rémálom az Elm utcában XV-re futja? A sztori nagyon erőltetett, a jump scare-ek szarok, a színészek haloványak, az pedig, hogy az első rész legirritálóbb karakterét, Maurice-t teszik meg kulcsfigurává, hát egészen fantasztikus döntés. Mindezek ellenére legalább a hangulat viszonylag parás és van néhány, egészen pontosan három olyan ötletes jelenetsor is az önlapozó újságokból lassan összeálló apáca figurája; Madame Laurent halála a kápolnában; illetve a lányokat üldöző kecskedémon :) amelyekben volt potenciál. Más kérdés, hogy ezekből egyet sikerült normálisan kimaxolni.

Ja, természetesen ebből az epizódból már nem maradhatott ki a kötelező polkorrekt karakter sem. És mégis milyen érdekes, hogy az égvilágon semmit sem tesz hozzá a filmhez, ellenben nagyon elüt a miliőtől. De bárcsak ez lenne a legnagyobb gond az alkotással.

Úgy összességében a The Nun II nem tragédia, élvezhető tucathorror, de ma már több kell ennél ahhoz, hogy az "oké" szintet megüsse. Hagyni kellene már lassan ezt a Conjuring-univerzumot is, mert minden egyes ilyen alsóközép film csak egy újabb koporsószeg az erre a világra nyíló kapuba.

Profi módon összerakott, teljesen korrekt életrajzi-történelmi mozi. Nolan-film, így senki ne várjon érzelmi hullámvasutat. Az első két óra izgalmas, ugyan kissé zsúfolt, ezer névre kell figyelni, de mindemellett olyan, amilyennek egy modern életrajzi filmnek lennie kell. Súlyos gondolatok és mondatok cikáznak ide-oda. A bomba megépítéséig vezető út hatásos, izgalmas, bár a(z egyik) csúcspontnak szánt teszt-jelenet nálam nem váltott ki olyan csodálatot, mint másokból, de mindenesetre hatásos. Valahol a bomba ledobása és Oppenheimer mardosó bűntudata után kellett volna befejezni a filmet szerintem, ugyanis a mozi harmadik órájában Nolan műfajt vált és egy tárgyalótermi, politikai krimit kotyvaszt ki főgonosszal és annak sötét tervével együtt. Nem mondom, hogy ez nem volt jó, csak számomra valahogy elütött az előző két órától.

Cillian Murphy kiváló a címszerepben. Játéka átszellemült, átlényegült és sikerült megjelenítenie és átadnia azt a megfoghatatlan dimenziót, ami miatt a néző érzi, hogy ez az ember (Oppenheimer mármint) egy zseni volt. De gyakorlatilag mindenki nagyon jó: Robert Downey Jr., Florence Pugh, Jason Clarke, Emily Blunt, Josh Hartnett, Benny Safdie, Matt Damon… csak hogy néhányukat említsem. Igazi csapatmunkát láthatunk a színészektől és igazi csapatmunkát a stábtól.

Az Oppenheimer grandiózus film, mely nem a díszletekben, nem külsőségeiben monumentális, hanem abban, ahogy párbeszédeken, összefüggéseken keresztül mutatja meg az emberiség eddigi legpusztítóbb találmányának a születését. Nem ez lesz Nolan filmográfiájának legjobbja, de így is tanítani lehetne azt a fajta metódust, amivel ezt a mozit összehozta. Oscar-t Cillian Murphynek és legalább egy jelölést a forgatókönyvért.

Ugyanarra a kaptafára felhúzott rémüldözde mint a többi ötezer hasonló found-footage horror, de valahogy mégis jó nézni. Semmiféle meglepetést nem okoz, még csak nem is igazán félelmetes, de legalább van hangulata. Az utolsó negyedóra viszonylagos kreativitása, mely az őrület szikráit csiholó kénköves kapuk megnyílásában érhető tetten… emiatt kapja csak meg a harmadik csillagot. Azért senki ne számítson padlón koppanó állakra, de az addigi 60 percet simán feldobja. Szóval nincs új a nap alatt, de kellemesen szórakozni a régi-újon is lehet.

Határozottan nem rossz. Jó téma, igényes képek, kellemes atmoszféra, kicsit a Tortúrát eszembe juttató izgalmak és egy remek Loretta Devine a pozitív oldalon. Nem túl eredeti sztori, klisék elég nagy mennyiségben a másik oldalon. Mindenesetre korrekt, szórakoztató, izgalmas, soha rosszabbat.

Annak ellenére, hogy nincs benne másodpercnyi eredetiség sem és a cselekmény minden egyes mozzanatát előre vágni lehet, valahogy mégis élvezhető katyvaszt hoztak össze. Ez talán annak köszönhető, hogy egész jól mixelték egybe az amerikai és az olasz horrorok világát. A kétcsillagtól ugyan nem sok választja el, de van annyira szórakoztató, hogy átlendüljön a küszöbön.

Simán lehetett volna ebből egy jó kis modern slasher, csak ahhoz össze kellett volna hozni egy épkézláb forgatókönyvet. A felütés odáig merészkedik, hogy egy egészen klassz killer-figurát mutat be, amivel aztán látványosan nem kezd szinte semmit. Néhány épkézláb jelenetet azért sikerül villantani, illetve nem nézhetetlen a mozi. Leginkább a 90-es évek slasherjeit szem előtt tartó, de azokat nem túl érdekes módon kopizó sztori és szituk váltogatásában merül ki a projekt. Ehhez még tedd hozzá az irritáló píszi karaktereket, a finálé ostoba reveal-jét és végső magyarázatát, és máris végleg negatív irányba dől a mérleg. Nem, senki sincs a házadban, vagy a legjobb esetben is csak az unalom.

Sziasztok!

Eladók az alábbi bontatlan, eredeti DVD-k:

Anatómia – Anatomie (Bontatlan)
https://kritikustomeg.org/film/10949/anatomie-anatomia-2000

Az Őrület Torkában (Bontatlan)
https://kritikustomeg.org/film/5916/in-the-mouth-of-madness-az-orulet-torkaban-1995

Ház a Kísértet-hegyen (1999) (Bontatlan)
https://kritikustomeg.org/film/5496/house-on-haunted-hill-haz-a-kisertet-hegyen-1999

Stoppos Gyilkos – Penny Dreadful (Bontatlan)
https://kritikustomeg.org/film/19470/penny-dreadful-stoppos-gyilkos-2006

Érdeklődni lehet privát üzenetben. Köszi.

Elsőre négy csillagot akartam adni, de tegnap este óta felment ötre. Ez bizony zseniális. Még úgy is, hogy csak kapirgálom a megfejtését. Úgy alapból nem igazán komálom az olyan filmeket, amelyek nem, vagy csak nagyon minimális kapaszkodót adnak az általuk feltett kérdésekre, de néha, nagyon ritkán jól van ez így. A Gyógymód végén is több a kérdés, mint a válasz, ám az odáig vezető út nagyon izgalmas.

Komótosan folydogál a film, miközben olyan bizonytalan és hideglelős atmoszférát teremt, ami csak a legnagyobbaknak sikerül. A sztori és a képek nagyon szuggesztívak, remekül megkomponáltak. A főhős, Takabe karaktere, mintha csak David Mills nyomozó ikertestvére volna. Az általuk bejárt út hasonló, ahogy igazából a film bizonyos értelemben maga is olyan, akár a Hetedik. Viszont a Cure gyilkosai és a motiváció még John Doe-nál is rémisztőbb.

Kissé nehéz film, főleg mert ahogy említettem is: a néző nem igazán kap mentőövet, így jobb híján csak találgatni lehet. Bár a végeztével, úgy gondolom sokan ugyanarra a megoldásra gondolhatnak. Az utolsó jelenet a maga hideg alattomosságával és rövid ideig kitartott képével zseniális.

Nem tartom kizártnak, hogy Christopher Nolant-t is inspirálhatta a Cure, de akár az egy évvel későbbi Ringu-t, vagy a 2001-es Kairo-t is megemlíthetem. Ha pörgést és akciót vársz, akkor most ne a Cure-t nézd, viszont ha szeretnél kicsit mélyebbre zuhanni, akár saját bensődbe, akkor viszont remek választás.

Eddig nem túl sok indonéz horror-vígjátékhoz volt szerencsém és megnézve ezt a filmet úgy érzem nem biztos, hogy a Kalung Jelangkung a legmegfelelőbb képviselője a műfajnak. Először is nem ártott volna egy forgatókönyv, mert elég randomnak tűnik az egész. Cselekmény nincs, hacsak nem tekintjük annak a szereplők semmiről nem szóló pofázását és görcsös idegrángását, amit néha megszakít egy Kuntilanak, vagyis női szellem megjelenése.

Egyébként a filmben mindenki lökött. Semmit és senkit nem lehet komolyan venni. A poénok többsége lanyha, viszont nekem valahogy tetszett ez a debilség. Nem tudom, hogy ez mennyire jellemzi az indonéz vígjátékokat, úgyhogy ennek még utánanézek.

Feszültség egyáltalán nincs a filmben, megijedni nem lehet, ahogy komolyan venni sem. Egy-két helyen a vágás sem az igazi, mert az volt az érzésem, hogy eredetileg legalább félórával hosszabb lett volna ez, de valami oknál fogva megnyirbálták, ráadásul elég csúnyán. Egyébként korrekten van fényképezve, jó a világítás, szóval ilyesmire nincs panasz. Összegezve ez bizony egy rossz film, ellenben tök jópofa az egész… már ha bírod a nagyon hülye mozikat.

Nem gondolom, hogy a 2017-es Pengabdi Setan-nak feltétlenül szüksége volt folytatásra, de ha már készítettek egyet, akkor úgy döntöttem, hogy meglesem. Az első ami szemet szúrt az, hogy a készítők ellőtték a „második rész helyszíne: a toronyház”-nevű biztonsági játékot. Így hirtelen Cronenberg ’75-ös Paraziták című mozijáig tudnék visszamenni ha hasonló koncepciójú filmeket keresnék. Majd a Démonok 2, Szörnyecskék 2, Ladda Land, vagy legutóbb az Evil Dead Rise és még vagy egy tucat amerikai és ázsiai horror is hasonló helyszínnel operál. Tehát az ötlet nem túl eredeti, de igazából ez nem is túlzottan elvárás. A lényeg, hogy a végeredmény számomra meggyőző lett.

Egy horrornál én leginkább a parás atmoszférát díjazom, és ebből itt van bőven. A szóban forgó emeletes ház minden sarka nyomasztó, folyosói sötétek és hát a lakóival sincs minden rendben. Az események katalizátora meglepő volt, a belőle és a vele párhuzamosan kitörő viharból következő sötét hangulat rá is telepszik a film hátralevő részére. A paráztató részek is jók, de hangyányit zavarosak.

Az első rész szereplőinek sorsát kicsit izzadságszagúan, viszont ötletesen viszi tovább a történet. Néha azért kapkodtam a fejem, hogy épp kinek a lakásában járnak és miért, de ennyi belefért. Mint minden magára valamit is adó horrorban, úgy itt is van titok, amit ki kell deríteni, illetve van ördögi finálé is, ami nekem nem igazán nyerte el a tetszésemet. Viszont az addig vezető út élvezetes volt, szórakoztató, paráztató és nagyon hangulatos. Sokkal többet nem is várok egy folytatástól.

Nem is kizárólag a negatív befejezésre gondolok, hanem arra, hogy bátrabban állnak a témához, nem finomkodnak annyit, mint egy átlag hollywoodi horror, de akár az általad mínuszt érő gyerek megölését is ide sorolom.

Jól kidolgozott és felépített slow-burn horror, ami az első felében megalapozza a hangulatot, majd a második felében a nézőre szabadítja a poklot. Indokoltnak éreztem az áldoku-megoldást, és a hosszú felvezetést, mert így sokkal nagyobbat ütött. Mondjuk nekem amúgy sincs semmi bajom a lassabban kinyíló filmekkel.

A színészek jók, a sztori elcsépeltnek tűnhet, mert nem sokban különbözik egy átlag amerikai ördögűzős mozitól, ám itt a thai környezetnek és vallási világnak köszönhetően nagyon jól működik. Sikerült néhány elég komoly borzongató jelenetet produkálni, melyek nyilván akkor ütnek nagyot, ha hagyod, hogy a film magával rántson. A kegyetlen és kompromisszumot nem ismerő befejezés emlékeztet arra, hogy ez bizony nem Hollywood. Bizonyos értelemben a Hereditary-val rokonítható film. Megy be „az utóbbi idők legjobb horrorjai”- mappába.

Eddig ez a Péntek 13-fanfilm tetszett a leginkább. Tényleg profi módon lett összerakva, mintha csak egy mozifilmet látnánk. Külön tetszett, hogy mennyire figyeltek az apró részletekre, visszautalva pl. az első részre. A cselekmény érdekes, a főhős szimpatikus, Jason kegyetlen. Átgondolt, élvezetes film. Akár még fizikai hordozón is érdemes lenne megszerezni.

De jó volt ez! Az amatőr szereplők játékát ellensúlyozandó remek hangulat, néhány gyönyörű kép és beállítás, jó zene, és egy -számomra legalábbis- meglepő leleplezés. Különleges, véres kis műfajmix.

Nagyon amatőr low-budget mozi. Hozza is a gagyiságot rendesen, de díjaztam a kreativitást, a kamerakezelést és a vágást. A szereplők is egész jók. Középtájon az események is beindulnak. Néhány egész jó poént is nyújt, melyekhez tartozék a leszakadó végtag. Összességében egy okés szórakoztató film abból az időszakból, amit én személy szerint nagyon kedvelek. A csillagok száma szigorúan low-budget trash mértékkel mérve ennyi. Egyébként szinte nézhetetlen.

Technikailag vérprofi: a képek, színek, a világítás, az effektek gyönyörűek. Egy épkézláb mozifilm külsőségeivel rendelkezik. A belső tartalom már nem annyira meggyőző, pedig nem lenne ez rossz, csak hát rohadtul zavaros lett.

Jó nézni ezeket a fanfilmeket, még úgy is, hogy van közöttük nem egy, ami rossz. Viszont sok van ami jó, mint pl. a The Man in the Lake. A viszonylag hosszú felvezetés szépen megágyaz az utolsó negyedórának. A szereplők szimpatikusak, a környezet érdekes. A sztori nincs túlgondolva, egyszerű, nagyszerű és mindannyiunk kedvenc Jason-je sem finomkodik: brutál, mikor a kőtömbbel összezúzza a csaj fejét. Soha rosszabbat.

Az ötlet rendben van, a gonosz figurája majdhogynem eredeti. Maga a film sem lenne rossz (jó sem), de a technikai megvalósítás majdnem hazavágja az egészet. Pl. a bűnrossz vágás. Nem értem miért jó az bárkinek, ha másodpercenkét kb. 6 képet tolnak az arcába. Ha az independent mivoltát akarták így a filmnek eltrükközni, akkor jelentem tök felesleges volt, ugyanis a díszlet, a környezet és a képi világ rendben van. A rossz vágás viszont lehúzza a filmélményt, amit sajnálok, mert egyébként az újszerűnek ható gonosz karakter miatt nézhető mozi lenne ez.

Az alapszitu érdekesnek tűnt, nagyjából ez volt az egyetlen oka, ami miatt megnéztem. Néhol egész érdekesen alakul a cselekmény, néhol viszont baromi unalmas az egész. És utóbbi van túlsúlyban. Nyögvenyelősen cammog egy olyan snassz végkifejlet felé, ami még ráadásul idegesítő is. Legalábbis számomra. Ha egy horrorban nem elég érdekes a háttérben lappangó titok kibontása, akkor nem árt, ha legalább az atmoszféra megragadó. Itt ez is felemásan sikerült. Az éjjeli vonat, mint helyszín és a westernkörnyezet elég sok lehetőséget kínál… amivel persze a film nem él. Ráadásul még low-budget mozihoz képest is kidolgozatlan a díszlet.

A színészektől sem voltam elájulva. Az egyetlen kiemelkedő alakítás Michael Edlund érdeme, a többiek nem igazán erőltetik meg magukat. Nyilván ez az egyébként sem túl acélos rendezés és színészvezetés relativizmusában értendő kiemelkedőnek. Jót tett volna, ha a készítők még agyalnak kicsit a szkripten is és a set-designon is, meg úgy az egész projekten… vagy inkább bele sem kezdenek, csak akkor ha a forgatókönyv már olyan acélos, hogy a porszemek kopognak rajta.

Az utolsó 10 percben felcsendülő rockdal és a cselekmény együttélése nagyon badass, egy csillaggal fel is javítja az értékelést. Egyébként pedig korrekt fanfilm, annak esetlenségével, meg úgy minden hibájával. A rockzenén kívül még a minimalista soundtracket is érdemes megemlíteni. A kamerakezelés és néhány hangulati elem is eléggé kreatív. Végül is a film ugyanúgy nem szól semmiről ahogy a mozik, de a P13-fílinget is ugyanúgy adja.

Ez pusztító volt! De nagyon! Azt hiszem ebben a random amatőr tevékenységben minden olyan dolog fellelhető, ami miatt egy film rossz lehet: eredetileg is ócska sztori, ami a dilettáns rendezés miatt még ócskábbnak tűnik, szutyok forgatókönyv, civilek, akik színészkedni próbálnak, de beégnek. Nulla, de inkább mínuszba hajló izgalom, köbgyök mínusz atmoszféra és parafaktor. És mi a franc volt ez a Necronomiconos madness? Minden szempontból ócska film, annyira rossz, hogy nem lepne meg, ha bírósági ügy kerekedne belőle. A plakát sem egy műremek, de a filmhez képest Rembrandt-i magasságú művészeti értékkel bír.

Nem kis tehetség kell ahhoz, hogy 2022-ben egy film ilyen pocsékul nézzen ki. És nem hiszem, hogy ezek a stílustalan, ronda képek kizárólag a rendezői koncepció részei miatt ilyenek. Megint más, ha ugyanez a rendező rendezésben sem jeleskedik… ami pedig nem túlzottan megerőltető dolog abban az esetben, ha a szkript nem hosszabb két oldalnál és tartalma megegyezik egy üres nejlonzacskóéval. Értem én, hogy koncepció, meg ötlet és hasonlók nem kellenek manapság, de azért mégsem ártana.

Mindennemű szürkesége ellenére egy alkalommal mégis fogyasztható. Noha ezt a nem túl acélos csattanóra kihegyezett közel száz percet megúszhatnánk egy rövidfilmmel is. Világfájdalmas Z-generációsok szájtépését a nagy zérusról hallgatni ugyanis nem kis türelmet kíván. Főleg, hogy látni nem nagyon van mit.

Ez már azért gyengébben muzsikál, mint az első rész. Fura, mert tök jól kezdődik, a közepe is oké, de a vége olyan, mintha a rendező előző este a kelleténél három felessel többet gurított volna le, aztán a hajnalig tartó vécékagyló felett támaszkodás után kábult fejjel kezdte volna a forgatást. „Gyorsan zavarjuk le gyerekek, aztán húzzunk haza!” kb. ez jött le nekem a befejezésről. Nem nagy tragédia, mert nézhető és vannak sokkal rosszabb filmek is a műfajban, de mégiscsak csalódás.

Viszont a fináléig vezető út azért egy sor egész komoly jump scare-rel és pofátlan, de hatásos Insidious és Evil Dead 2 tribjúttal van kikövezve. Sőt, mintha némi Rémálom az Elm utcában-féle atmoszférát is fújdogálna a szél. Kreatív beállításokban és kameramozgásban sem szenvedünk hiányt. A színészek az előző részhez képest itt meglepően túljátsszák a szerepüket. Nem mondom, hogy nem illik bele a film hangulatába, csak úgy feltűnt. Az is eszembe jutott, hogy ez valamiféle kicsavart Ash (lásd: Evil Dead) kitekintés akar lenni. Erre utalhat az a kék ing is, amit Alfie-nak adnak oda a többiek, és ő is az, aki a legintenzívebben grimaszolgat, csakúgy mint Bruce Campbell az említett filmekben

A filmvégi minőségromlás és a gyenge lábakon álló sztori ellenére nekem így is jobban bejött ez a mozi, mint a legutóbbi Conjuring. A célját, ami a szórakoztatás és a pulzus megdobása, mindenesetre eléri.

Ez egy remek kis horror, melyhez az indonéz hiedelemvilág ad egy jó adag fülledt egzotikusságot. Másfajta borzongást ígér, mint a sok futószalagon gyártott amerikai haunted-house film. Nyilván ez sem tökéletes, de a szintén nagyszerű May The Devil Take You mellett karcolgatja a „modern klasszikus” jelzőt, legalábbis nálam mindenképpen.

Legnagyobb erőssége a parás atmoszféra, de van itt minden: izgalmas rejtély, minőségi handmade effektek, szellemek, vér és nem túl izmos CGI, hogy a másik oldalt is megemlítsem. Az eredeti, 1981-es mozit nem ismerem, de még így is azt mondom, hogy valahogy így kell rimékelni.

Ha mindenféle Annabelle 3, Conjuring 3, és Valaki van a házadban-féle matinék helyett Queen of Black Magic-eket vetítenének a moziban, akkor minden horrorkedvelő ember jobban járna.

Ahogy látom sokaknak bejött a film. Olyan nagyon nem csodálkozom, ugyanis minden patikamérlegen lett kimérve, vagyis szórakoztat, meg van csinálva, itt-ott némi thrillt is nyújt. Akkor hát mi a probléma? Az, hogy ostoba, mint egy faék.

Nem tudom eldönteni, hogy itt az történt-e, hogy A: előhúztak egy néhány évtizede porosodó forgatókönyvet és mindennemű aktualizálás nélkül nekiálltak elkészíteni, vagy B: előhúztak egy friss forgatókönyvet és forgatás közben olvasták el először. Bárhogyan is, de mindkét eset gáz és bárcsak igénybe vettek volna egy scriptdoctort, ugyanis az egész projekt olyan szinten ostoba, hogy az nem igaz. Bár azt is el tudom képzelni, hogy maga a forgatókönyv okés volt, de a mindenható stúdió, vagy producerek úgy döntöttek, hogy megkímélik a nézők agyát a legkisebb igénybevételtől is, ezért megkérdeztek egy random nyolcéves kisiskolást, hogy van-e kedve szkriptdoktorkodni. Hülye párbeszédek, még hülyébb cselekmény, józan ésszel szembemenő viselkedések, klisé klisé hátán. Nem lenne ez akkora gond, ha nem milliókból hozták volna ki és nem lenne egy teljesen félrevezető marketingje. Wan egy sejtésem, hogy legalább egy olyan nagy név wan, akire a film reklámja hivatkozik, és aki emiatt most elég hülye helyzetben wan.

Egy fárasztó nap után egyszeri megtekintésre talán alkalmas, de az égvilágon semmi újat nem mutat, ráadásul úgy buta, ahogy arra csak egy hollywoodi mozi képes.

Fájdalmasan rossz film, amiben az égvilágon nem történik semmi említésre méltó. A sztori nincs jól kibontva, a színészek a médiumot játszó Rula Lenska-n kívül bődületesen rosszak. A rendezés tragikus, a félelemkeltés gyerekcipőben jár, az egyetlen fellelhető jump scaret pedig csak az elmúlt 20 évben már legalább ötezerszer ellőtték. A filmből bárminemű atmoszféra hiányzik, az egész csak egymásra dobált baromi unalmas jelenetek összessége. Karen Walker ördögűzése után nem árt egy ima a néző üdvéért is.

Pihepuha pszichológiai tini-thriller. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején divatos thrillerek struktúráját nyúlja, ezért a cselekmény minden egyes mozzanatát előre lehet vágni. Meglepő módon mégis elszórakoztatott. Leighton Meester egész jól alakít, a filmzene és betétdalok jók, szóval a mozi hozza a minimális kötelezőt. Az elvárások földszintig csavarása után egy limonádé szórakozásnak megteszi, jobb napokon akár még egy halovány háromcsillagot is megér.

A nullához konvergáló sztori még nem is lenne akkora baj egy ilyen horrornál, de az ócska jumpscare-ek és az Insidious-ból kontrolcé-kontrolvé módon átvett túlvilág vizuális megjelenítése már az. Na meg az sem különösebben jó pont egy horrornál, ha az ember röhögőgörcsöt kap, jelen esetben a gonosz szellem ide-oda rázkódó, felgyorsított mozgásától. Az egész mozi olyan, mintha egy másodéves filmsulis félévi vizsgafilmje lenne.

A néhány értékelhető pont közül az egyik Shareefa Daanish alakítása, aki nem először játssza a gonosz szellemet. Nem mintha itt nagyon megerőltette volna magát, de így is övé az érdem, hogy a film éppenhogy csak nézhető marad. Rajta kívül talán még a tisztességes operatőri iparosmunka ad némi pluszt az élményhez, de egyébként a Danur tizenkettő egy tucat fércmű.

Mivel a regényt nem ismerem, az ismertetőt nem olvastam, előzetest nem néztem, így váratlanul ért a sztori alakulásának iránya. Ezzel kapcsolatban kettős érzésem van, mert úgy gondolom, hogy az ötlet egyrészt viszonylag jó, másrészt elcsépelt, de legalább mindenképp aktuális.

Az első háromnegyed óra majdnem kiváló, Shyamalan mesteri módon építi a feszültséget és fokozza a néző kíváncsiságát. Ha sok mindenért nem is, ezért a 40-45 percért már érdemes megnézni a filmet. A gondok akkor kezdődnek, amikor a miértekre választ kapunk és itt lép be, amit az elején írtam, az „elcsépelt” jelző. De ez is ambivalens, mert a válaszokat ugyan valahogy oda nem illőnek, elhasználtnak és kissé mesebelinek éreztem, azok mégis kiválóan reflektálnak a korra, amiben élünk. Az mondjuk vitathatatlanul Shyamalan tehetségét dicséri, hogy végig kételkedhetünk, vajon tényleg ezek az igazi válaszok, vagy folyamatos tévúton járunk.

A színészek közül meglepő módon Dave Bautista hozza a legjobbat. Nélküle ez a mozi a felét sem érné. Ő viszi a hátán a film második felét is, és szinte kizárólag az ő érdeme az is, hogy az egyébként főleg az apokaliptikus eseményekben kiütköző egyre csökkenő színvonal nem éri el a gagyi határát.

A mozi „R” besorolást kapott, ami meglepő, mert bár tartalmaz véres jeleneteket, de ezek mind offscreen történnek. Ha az első felében épített feszültsége tovább kitart és még kicsit dolgoznak a második felén, akkor ez egy nagyon jó film lehetett volna. Így sem lett rossz, de számomra legalábbis több kell egy jó filmhez. Annyit pluszban azért sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a könyvre.

Számomra a közel és immár a távolabbi múlt (Kissé fájó belegondolni, hogy immáron tíz éve láttam először, mégis úgy érzem, mintha csak egy-két éve lett volna) pozitív meglepetései közé tartozik ez a remek film.

Szerintem sok szempontból kiváló mozi született a magyar gyökerekkel rendelkező, kanadai Soska-nővérek tolmácsolásában: friss és eredetinek ható forgatókönyv, a címszereplő Katharine Isabelle remek játéka (a csajszi igencsak szemrevalóvá cseperedett a Ginger Snaps óta) és a szépen felépített feszültség, valamint a drámaiságot túlzásba nem vivő, de nem is nélkülöző cselekmény és a gore-elemek egyensúlya igazán minőségivé emelik a filmet.

Egy igazi felemelkedés és a vele járó elkerülhetetlen bukás történetet láthatunk érzékenyen fogalmazva, horrorköntösben. Nem csodálkoznék, ha a mozi idővel kultikus magasságokba emelkedne... de lehet, hogy már most is annak lehet mondani.

Amikor egy rövidfilmet mozifilmmé nyújtanak, az az esetek 80%-ában nem jól sül el. Itt is ez a helyzet. Az alapötletre nem lehet ráfogni, hogy eredeti lenne, mert a Kör farvizén evickél, mégis alapvetően egész jó. A probléma az, hogy silány módon van kibontva. Néhány épkézláb jelenet azért akad, a főszereplő is szimpatikus, de a film ezekkel együtt sem tudja megugrani a tipikus tizenkettő egy tucat tinihorror szintjét.

Az ismertető olvasásánál hangos sóhajtozásba kezdtem, mert ez a – lánya eltűnése miatt traumatizált apa nyomozása a lánya korabeli lányokat öldöső gyilkos után- tematika fárasztónak tűnt. Ezzel szemben a film érdekesen és viszonylag kreatívan lép túl a közhelyes sztorin. Nyilván nem képes teljes mértékben kibújni a műfajba épült közhelyeken, de legalább fenntartja az érdeklődést és néhányszor sikerül a nézőt (kismértékben) meglepnie.

Nikolaj és Annabelle jól játszanak, a táj szépsége és hangulata pedig alátámasztja, egyben ellenpontozza is a cselekmény drámaiságát. A film egyébként néhány részletben eléggé hasonlít az Andrew Scott által fémjelzett Steel Country című mozihoz (is). Mindent összevetve korrekt, hangulatos thriller némi whodunit-slasher beütéssel.

Viszonylag érdekes koncepciójú mozi, amin relatíve sokat dob Schumacher rendezése és az operatőri munka. A forgatókönyv kissé zavaros és néhány, a sztori szempontjából igencsak fontos dolgon úgy siklik át, mint kés a vajon. Ezen a nem igazán kiemelkedő színészi teljesítmény sem sokat segít. Cavill és Purcell biodroid díszletként vannak jelen a filmben, egyetlen valamirevaló jelenetük sincs, nem úgy Michael Fassbender, aki viszont a többiekhez képest egész jó.

Minden negatívum ellenére, ahogy az elején írtam, a koncepció viszonylag érdekes. A fenyegetettség légkörét szépen építi a rendezés, a véres jelenetek és a maszkok jók, így a film végére tulajdonképpen egy nézhető, közepes horrort kapunk.

Immár négy éve, hogy megnéztem, de most valahogy eszembe jutott, úgyhogy gondoltam írok róla néhány szót. Maga a film erős közepes, a fertőzött/zombi-témában vannak nála sokkal jobbak és rosszabbak is. Ráadásul számomra a szereplők is szimpatikusak, a rendezőnek sikerült úgy vezetni a színészeket, hogy azok ne csak a biodíszlet funkcióját töltsék be.

A projekt cselekmény szintjén a "jaj, elkapnak a fertőzöttek/ zombik/ démonok/ szellemek/ tücskök, baglyok, cickányok...stb - elvet követi, tehát nagy meglepetés nem lesz. Viszont a forgatókönyv szolgál egy üdítő innovációval, (legalábbis a film készültekor még annak számított) méghozzá azzal, hogy a támadásokat a fertőzöttek szemszögéből láttatja Tulajdonképpen nem is szpojler, de ma filantróp hangulatban vagyok, így inkább maradjon meglepetés. Manapság ilyesminek is örülni kell...

Szóval ez az apró változtatás némi friss vért pumpál az igencsak berozsdásodott infected/zombie műfajba és emeli a Summer Camp-et valamelyest a tizenkettő egy tucat horrorok fölé.

Nem mondanám túl eredeti filmnek, viszont ügyesen kapcsolja össze a covidot az apokalipszissel és a rituális emberáldozattal
Ettől az apró villantástól eltekintve azonban egy szokványos sorozatgyilkost-hajkurászó mozi saját szabályrendszerrel, ahogy az lenni szokott. Éppen ezért nem túl izgalmas és gyakorlatilag végig garantált déja-vut okoz. Ami nézhetővé teszi nem más, mint az európaisága nem vagyok benne biztos, hogy az a bizonyos fejlövés benne lenne egy hollywoodi rimékben a jó operatőri munka és a remek helyszínválasztások, melyek nagyon hangulatossá teszik az egyébként eléggé generikus mederben folydogáló filmet. Egyszeri szórakozásnak megteszi.

Nagyon helytálló fempolip kritikája és jól megfogta a lényeget. 110 perc iszonyatosan hosszú ahhoz, hogy a vásznon ne történjen gyakorlatilag semmi. Mert bár a Munsters valóban hangulatos és vizuálisan trendi (azért megjegyzem, hogy a vörös, zöld, lila színek túltolt használata egy idő után engem már kissé zavart) önmagukban ezektől azonban nem lesz jó film. A nulla cselekményt tartalmazó forgatókönyvön és harmatgyenge poénokon hasal el az egész. Én szeretem a lassan kibontakozó történeteket, de itt valami iszonyat vontatottan, csikorogva indul be a sztori, ami aztán a néző pechjére negyedórával a végefőcím előtt kezd érdekessé válni.

Mindezek ellenére szerethető, bolond kis film, jó (magyar) helyszínekkel, sőt itt-ott némi timburtonös hangulattal megspékelve. Ha nem lennék ennyire szőrösszívű, akkor azt mondanám, hogy egy nagyon gyenge közepest megérdemel, de így, hogy aludtam rá egyet, úgy érzem, hogy minden pozitívuma ellenére se nézném újra.