PeggyG

Az elején valamikor megállapítottam, hogy ez a film már nem lehet ennél kínosabb és elcsépelten pátoszosabb, aztán három órán keresztül cáfolt erre rá újra és újra.

Korábban írta valaki, hogy a végén bekapcsolt Lestat egy a filmhez totál nem illő zenét - szerintem kb. a legzseniálisabb húzása a filmnek a Symphaty for the Devil volt :)

Telis-tele van olyan képsorokkal, amiktől nem lehet szabadulni. Hatalmas dicséret a rendezőnek a a faluban erőszakoskodós jelenetért, borzasztó volt nézni, de tulajdonképpen "ízléses" maradt, sokan csináltak volna belőle hatásvadász undormányt, és ráadásul még itt sem fekete-fehér, megmutatja, hogy ezek a katonák már idegroncsok, nem bírják elviselni a helyzetet, a társaik halálát, és bosszút akarnak állni, mindegy, hogy kin.
Nagyon jól sikerült az a jelenet is, amikor a főszereplő először lát vietnámi katonát, félelmetes, ahogy előtűnnek a ködből azzal a növénnyel a fejükön, a néző együtt fagy le Sheennel.
Biztos azért is, mert Willem Dafoe örök kedvencem, de rég érintett meg ennyire haláleset filmben.

Összességében azt éreztem a megnézése után, hogy mindenki, aki ezzel szemben arról csinál filmet, hogy a háború az tulajdonképpen azért bajtársias és hősies dolog, az köpjön fel, és álljon alá. Kötelezővé tenném az összes fotelpatrióta számára.

Hogyha egyetértek a legutolsó hozzászólóval, és színpadiasnak, szájbarágósnak és emiatt talán kissé életszerűtlennek találtam, akkor melyik Bergman-filmeket ajánlanátok, amik esetleg nem ilyenek?