mimóza

A gyerekeim már felnőttek, de Villám McQueen óta szilárdan vallják, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése! :D
(Ezer bocsánat, ezt a magas labdát nem tudtam nem lecsapni!)

Ha a Makulátlan elme örök ragyogása zseniális volt anno számomra, akkor erre a filmre nem tudok megfelelő jelzőt alkalmazni, ami kifejezné, mennyire érintett meg (vállalva, hogy "egyszeri néző" vagyok).

Én úgy gondolom, régi, kedves fórumtagjainknak, Ichinek és Bertonak a nyomdokaiban fogok haladni, akik szó szerint az utolsó leheletükig kitartottak itt, mert a családjuknak érezték a KT-t.

Arvo Pärt 88

A csodás és egyetlen Arvo Pärt tiszteletére néztem meg ezt a rövidfilmet.
A Für Alina c. zongoraművet 1976-ban álmodta zongorára a zeneszerző, ehhez , illetve variációjához komponálták 2022-ben ezt a filmet.
A 11 perces alkotás nagyon szép - annak ellenére, hogy van egy súlyos témája, amire rájöhetünk közben. Ám valahogy mégsem gombóccal a torkunkban állunk fel a végső pillanatok után, hanem reménnyel, hogy mindenből lehet gyógyulás. Az öt csillagom nyilván és legfőképp a táncnak és a zenének szól. <3

Megérdeklődöm, és visszajelzek, ha kapok választ! :)

Valami egészen földöntúli szépség van ebben a finom, áttetsző, nagyon szomorú történetben.
Nem, a japán fiatalok nem gyújtják fel a szoba faburkolatát [mint John Lennonék a dalban]. Inkább önmagukat, belülről.
[A fényképezésről - úgy vélem - mindent elmond, hogy az IMDb adatlapon 475 pillanatkép van a filmből.]
Slow cinema kedvelőknek szívből ajánlom!

Nem ragozom tovább, az "Idézetek" fül alatt írtam pár mondatot még.

Bár nem tudtam, hogy szeptember 19-én van a születésnapja, de "vele töltöttem" két órát tegnap.
Jeremy Irons ma 75 éves.
OFF Elveszek a szemében, szeretem a hangját hallgatni.
ON Ez a film azonban képtelen volt közel jönni hozzám... a párhuzamos cselekmény nem ütött nagyot, pedig vártam tőle, hogy padlóra küldjön... Nem túl meglepő üzenet (végkicsengés), hogy - nagy általánosságban - képzeletben bátrabbak, őszintébbek és szenvedélyesebbek az emberek vagyunk, míg a valóság koordinátarendszerében gyáván, úgymond illendően, apró pontként létezünk.

A színészi játékot Ironstól és Streeptől is picit kevésnek éreztem, tőlük tűz kellett volna, nagy tűz.
Kvalitásukból következett volna, de ... hogy is szoktátok mondani itt... mindketten csak "a kötelezőt hozták".

Összességében nem közepes film ez, de a négyest aláhúznám. A hangulat tetszett, a viktoriánus kor "az enyém", a tengerparti jeleneteket pedig biztosan viszem magammal a batyuban.

Ui.: A harmadik subplotot csak hozzáképzeltem.

"Intimitás" (Mark Rylance, Kerry Fox) és "Zuhanás a szerelembe" (Robert De Niro, Meryl Streep) utánérzésem volt mindvégig, nem tehetek róla... zsigerből ugrottak be arcok, érzések, jelenetek, és mindaz, ami a másik két filmben hihető és természetes volt számomra. (Ahogy utólag olvastam, az Intimitást, mint ihlető forrást, mintát(?) be is vallotta a rendező.)
Mindezzel nem is lenne még akkora gond, de mit tegyek, ha nem győztek meg a szereplők? Alba még valamennyire igen - ahogyan az előttem szóló említette is őt -, de a férfi főhős ennél sótlanabb és unalmasabb már nehezen lehetett volna. Olyan nagyon mesterkéltnek és vontatottnak éreztem a film nagy részét... "Előadjuk a jeleneteket, aztán jól van az úgy..." - címszóval. Tehát, ha kínosan unatkoztam közben, akkor egy hármas, ugye, még elég kegyelmes?

Amikor könyv ajánl egy filmet. :)

Két napja olvastam itt, a Könyvajánló rovatban egy regényről, amely olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy be is szerzem. A szerzője, Jacqueline Harpman, egy igazi polihisztor volt, aki éppúgy otthon volt a pszichoanalízisben, mint az asztrofizikában.
24 évesen ment feleségül Emile Degelin, flamand filmrendezőhöz, akivel együttműködött íróként és rendezőként néhány film elkészítésében. Az 1960-as, Si le vent ta fait peur egy ilyen film.
Nem egy Bergman mélység és minőség, de nagyon erős, igen elgondolkodtató a szövegkönyv, és a kopár, kietlen, már-már holdbéli tájra emlékeztető tengerpart nagyszerű hátteret biztosít a történethez, a lelki folyamatok képi megjelenítéséhez. Férfi narrációval készült, tehát Pierre szemszögéből, lelkéből szólalnak meg a gondolatok, és némelyiket nehéz lesz elfelejteni. De lehet, nem is akarom.

Szívszorító, okos dráma két kiváló színésszel a főszerepekben, sok emlékezetes, maradandó jelenettel és gondolattal. Elfogadjuk-e, hogy bizalom nélkül magunkat zárjuk rácsok mögé, hiszen senki sem tökéletes, és szabadabbak leszünk, ha sokszor, [nagyon sokszor], szeretettel adunk tiszta lapot egymásnak?
Ki előbb, ki utóbb, ki soha...
Ki pedig azt kell, hogy tanulgassa [szinte reménytelenül], miként legyen bizalmatlan, mert fogalma sincs, milyen az...
... de ez már a film azon része, amely bennem pereg tovább.