mimóza

4. Portugál (2000)?

4. Larry? (

5. Ópium - Egy elmebeteg nő naplója

"Jó, igaz, közhelymentes, szép film férfiakról, az ő világukról." (Vörös Adél)

A filmkritikus mondatát tiszta szívvel idézem be, mert ugyanezt éreztem végig a film során.
A korán elhunyt, argentin filmrendező, Fabián Bielinsky utolsó filmje, búcsúja ez a különleges alkotás, már örökre ezzel emlékezünk meg róla.

Ez a szimfónia erős atmoszférával rendelkezik elejétől végig, Darín pedig egészen zseniális, első pillanattól kezdve kötődünk hozzá. A különleges képi és hangi megoldások, hogyan halványodnak, tűnnek el a képek, halkul, majd némul el minden földi zaj, majd tér vissza lassan, töredékesen, végül egészen, szépen mossák el a valóság és az aurában érzékelt világ közötti határvonalat. Nekem ugyan nem volt ilyen rohamom soha, de van egy barátnőm, akinek az egyik lánya szenved ilyenben, és pontosan így számol be arról, mi történik a roham jelentkezésekor.
Darín karaktere hasonlít az általa preparált állatokhoz: talán csak testben létezik, "olyan, mintha élne". És ő napjait, éveit tette erre rá, hogy minden holtat - szenvedéllyel - élethűvé varázsoljon. Az egyik olvasatomban a Vivaldi zene szépen keretezi mindazt, ami már nem valós, minden más az aurán belül történik. Másik olvasatomban valóság az, hogy elhagyja a felesége, valóság a vadászkirándulás, az erdei faházak tulajdonosnője is, talán annak öccse és a kutya. De talán inkább csak a nő és a kutya. {Még magammal is vitatkozom.} Minden más az aurán belül zajlik, a többi szereplő csak abból a másik dimenzióból lép elő.
Mint talán minden noir, úgy ez is a férfi vágyálmait szövi egésszé, és ezt a lehető legnagyobb tisztelettel írom: törjön ki a középszerűségből, legyen sikeres a munkájában, az ügyeiben, bölcsességgel és szilárd erővel győzze le a gonoszokat, bátor tettekkel mentse meg a bántalmazott lányt [szívvel is kapcsolódhasson hozzá], ha ehhez ölni kell, hát megteszi, így beteljesül az életcélja, kiteljesül ő maga - ja, hogy az alvilágban? Hát, na. Ez is benne van a pakliban.

De a rejtély mindvégig megfejthetetlen marad, hol húzódik a valóság és aura között a határvonal, vagy van-e vonal egyáltalán: Esteban fekete szemén keresztül szűrjük át a történéseket, amely mély, mint a kút. Vándorlásai során az Őt körülvevő aura szigeteli el az ártásoktól, ugyanakkor mások lelkétől is, a magány szinte megfojtja a nézőt is. A díszletek jelzésszerűek: a város csak mint "gyár", "bank", "kaszinó" jelenik meg, igazi teret az erdő égbe nyúló fái tárnak elénk, és a hozzá szegődő, gyönyörű kutya "másvilági", áttetszően kék szemei. Viszont ami nagyon furcsa volt számomra: egy pillanatig sem féltem kalandjainak átélése közben. Ez a melankólia, ami itt megjelenik, nem párosul rettegéssel vagy ijesztéssel, sem pedig bizonytalansággal. Inkább valami furcsa nyugalom, megbékélés árad belőle: dörömbölhetnek az ajtómon, halántékomhoz foghatnak bármilyen fegyvert, fenyegethetnek csúf halállal, valami véd.
A tudat, hogy bármikor eltűnhetek?

Hősünknek többször is felteszik a kérdést: "Maradsz még?"
A válaszon mindig hosszasan gondolkodik.

10. Psycho

„Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik. Se mozgás oda vagy vissza,
Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján
Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc.
Csak azt mondhatom, ott voltunk, de nem mondhatom, hogy hol.
És nem mondhatom, hogy meddig, mert az megjelölné az időben.”

(T. S. Eliot: Négy kvartett – ford.: Vas István)

A rendező, Charlotte Wells, utószava ez ahhoz a személyes hangú írásához, amelyet az Aftersun c. filmjének első bemutatójára utazva fogalmazott meg. Hozzáfűzte: ezt a filmet minden néző saját megéléseiből fogja tartalommal megtölteni, átkeretezve jelen lelkiállapotának színével.
*
Természetes, sallangmentes alakításokat láthatunk a felnőtt és gyermek főszereplő részéről egyaránt; érezzük a fagyi- és naptejillatú, sós levegőt; hallgatjuk a balkonon a tücskök muzsikáját; bőrünket újabb és újabb árnyalatokkal látja el a tűző Nap; lehűlni alámerülünk a hűs vízbe; majd a kedves kereskedő gőzölgő teával kínál, lefekszünk a kiválasztott, mesés mintázatú kilimszőnyegre, és megszűnik tér, idő.
E holtponton ott a tánc.
*
Van egy török szó, a hasret, írja Charlotte Wells, amely a vágyakozás, a mélységes szeretet és a veszteség finom keverékét jelenti; egy szinte megfoghatatlan érzést fejez ki, amelyet mindnyájan csak a szívünkkel ismerhetünk fel.

Talán neked is van egy féltve őrzött képeslapod, vagy hallod a kedves hangot visszhangozni lelkedben: „Szeretlek, ezt soha ne felejtsd el! Édesapád.”

„Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.”

(Eliot, Uo.)

3. Trezor?
(Ez a szójáték alapú megfejtőkód már jobban tetszik, de korántsem biztos, hogy jól hallom, amit hallok :)))

6. Kikujiro nyara?

Ez a film a címéhez méltóan halk és szelíd, a tisztaság igazi, pontosan megfogalmazott, áttetsző dimenziója és definíciója. Az is eszembe jutott közben, hogy régen láttam ilyen gyönyörű közeliket, és az is, hogy mennyire varázsos számomra az írek nyelve, mindig az volt, és az is marad. A táj magába ölel, a ház, ahová a csöndes lány megérkezik, szintén. Féltem néhány buktatótól, de elkerülte a rendező. Megy két toplistámra, és a jövő évi Vapitire.
Csillagos ötös, csak annyit sajnálok, hogy nem énekeltek benne többet, autentikus dalokat. Ami elhangzott, azért is hálás vagyok, persze.

Egy dal pár sora hullámzik bennem, ha erre a "hazahívogató" filmre gondolok:

"...majd egyszer csak látod, valaki vár,
hidd el ha mész majd hazafelé,
eljutsz hozzád, s magadhoz megérkezel."

5. Kærlighed på film (2007) / Csak egy szerelmesfilm