offerus

Tapasztalat: 608 film
Kompetencia: 2 film
Súly: 658
Regisztráció: 2016. november 30. (2 év, 11 hónap)
Kedvencnek jelölték: 7 user

Bemutatkozás

"Mindegy mit mondunk magunkról az számít mit mond rólunk a KT"

Profil a rendelkezésre álló adatok alapján:

Saját bevallása szerint férfi, született 1964-ben, lakik Budapesten. 2016 decembere óta rendszeres látogatója az oldalnak. Kb. évi 150-200 filmet osztályoz. Egy bejegyzésben utalt rá, hogy a rendszeres filmnézést 2012 körül kezdte. Ezt a sebességet feltételezve jelenleg kb. 1200-1300 filmnél járhat. A taggá válása előtti filmeket jellemzően nem osztályozza. Érdeklődése sokrétű, bár úgy tűnik, hogy jobban szereti a szerzői filmeket, mint a közönségfilmeket (saját szóhasználatában bekapcsolódós, illetve kikapcsolódós filmek). Eddigi tagsága nagy részében hallgatott, csak osztályzataiból lehetett tudni, hogy létezik (a törzstagságot így is kiérdemelte). 2019 júliusa óta írogat is, értékeli egy-egy filmjét. Ezt mintha kísérletnek szánná. A kommentelés szabályait betartja, de a kereteit igyekszik tágítani. Sejthető, hogy az imdb-n szocializálódott, az oldalra való hivatkozások, a kommentek ott szokásos hosszúsága erre utalnak. Igyekszik a kommentjeit személyessé tenni, de hasznosnak gondolt külső információkat is szeret beilleszteni (ezeknek a forrására korrekten hivatkozik). A korszakokat tekintve horizontja a filmművészet bő évszázados története. Ízlésében még az európai filmek dominálnak, második helyen az amerikai kontinens filmjei, de egyre több keleti film kerül érdeklődése fókuszába. Osztályzatai valamivel engedékenyebbek a KT átlagánál. Inkább kedvet szeret csinálni másoknak a neki tetsző filmekről, mint elvenni a kedvet a neki nem tetszőkről. Ha hozzászól az oldal működéséhez, azt igyekszik konstruktívan tenni. A filmek forrásait illetően a régi iskolát követi: lemezeket gyűjt (emiatt valószínűleg nem is nagyon engedheti meg, hogy neki nem tetsző filmek kerüljenek a gyűjteményébe, a beszerzés, szállítás, tárolás nem olcsó). Néha így is sikerül mellényúlnia. Offline filmes irodalmat is olvas. Anyanyelvén kívül ért még angolul. Nem szakmabeli, a lelkes amatőrök közé tartozik. Ez meglátszik időnként a filmes szakkifejezések bizonytalan használatában. Alapvetően ártalmatlan.

Jelentés lezárva 2019.10.12.

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1964
Lakhely: Budapest

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Subarashiki nichiyobi
One Wonderful Sunday
5 2019-11-07 ?
(7)
Waga seishun ni kuinashi
Nem sírom vissza az ifjúságomat
4 2019-11-06 3,8
(12)
Meghe Dhaka Tara
The Cloud-capped Star
5 2019-11-02 ?
(4)
La ciociara
Egy asszony meg a lánya
5 2019-10-31 4,4
(142)
Mother!
Anyám!
4 2019-10-30 3,8
(448)
Beiqing chengshi
A szomorúság városa
4 2019-10-29 3,7
(14)
Yi yi
Családi kötelékek
5 2019-10-27 4,0
(34)
Das schweigende Klassenzimmer
A néma forradalom
4 2019-10-23 3,9
(46)
Das Cabinet des Dr. Caligari.
Dr. Caligari
5 2019-10-21 4,5
(258)
Fotográfia
 
5 2019-10-21 4,5
(134)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Kurosawa újabb irányban kísérletezett tovább. Szép neorealista film lett belőle (később, amikor megnyerte az arany oroszlánt Velencében a Vihar kapujával, nyilatkozta, hogy jobban örült volna, ha egy, a japánok mindennapjairól szóló filmje nyert volna rangos díjat). Ez a filmje a háború utáni nyomorról, a hétköznapi szegénységről, az emberi méltóságról, az örök vágyakról, a reménységről, de mindenekelőtt a szerelemről szól. Beleillik az életigenlő filmek sorába.

Te aki láttad vajon elkezdtél tapsolni, amikor Masako áttörve a negyedik falat mélyen a szemedbe nézett az üres(?) színpadról?

Még 3 szavazat kellene, hogy felkerülhessen az ismeretlen gyöngyszemek jelöltlistájára.

Felirat nélkül megtalálható itt. Felirat letölthető itt. Felirat és online film összekapcsolásáról olvashatsz itt.

Kérem szépen a színésznő nevét (és a vonatkozó linkeket) javítani. A név helyesen Hara Setsuko.

Köszönettel!

Bár megtörtént eseményekhez lazán kapcsolódik a film, Kurosawát ezúttal sem a történelem, a politika tágabb összefüggései, hanem az emberi történések érdeklik. A hátteret a fasizmus előretörése, a militarizálódás, Mandzsúria elfoglalása, az ellenzők üldözése, az egyetemi szabadság megcsonkítása alkotja (Japánban sem mindenki akarta a háborút). Az előtérben az idős professzor körül gyülekező diákok csoportja, akik kezdetben még idealisták, majd mindenki elindul a végzete felé.

A történet középpontjában ezúttal – Kurosawa filmjeiben kivételként – egy nő (Yukie) áll, akit a szépséges japán idol, Hara Setsuko játszik. Őt legtöbben Ozu Noriko trilógiájából ismerik, mint a komoly, családjáért felelős nő megtestesítőjét. Itt, alig néhány évvel fiatalabban viszont egy cserfes, zabolátlan diáklányt játszik. Ketten is forgolódnak körülötte a fiúk közül, a pedáns és unalmas Itokawa akiből később a rendszer ügyésze lesz és a radikális Noge, akiből pedig a rendszer ellensége, majd áldozata. Yukie végül őt választja és előbb-utóbb meg is kapja a képletes pofonokat, amelyeket Noge beígért neki és amelyek majd segítenek felnőtté válnia.

A film elején idillikus jeleneteket látunk a Kiotó környéki erdőben (a kirándulók futása az erdőben már a Rashomon-t idézi). De az idillnek hamar véget vetnek a géppisztolysorozatok, majd a haldokló katona látványa. A film bő első fele Kiotóban, az egyetemi világban, majd Tokióban, a munka világában játszódik. Egy rövid rész a japán börtönök, a titkosrendőrség világát mutatja meg.

Hogy a film néha propaganda ízűvé válik, az azt hiszem nem Kurosawa hibája. Kettős szorítás között dolgozott: egyfelől a filmstúdió elvárásai (ahol radikális baloldaliak kerültek vezető pozíciókba a háború után), másfelől a megszállott országban működő amerikai cenzúra. Önéletrajzából kiderül, hogy főleg az előbbivel gyűlt meg a baja. Jelen film forgatókönyvét pl. akarata ellenére módosították (pontosan nem derül ki, inkább csak sejthető, hogy hol, milyen irányban). Mindenesetre a film legtöbbet dicsért, utolsó harmadbeli képsorai közlése szerint a beavatkozásra adott indulatos válasznak tekinthetők. A kiközösítés, a csak a rokonság okán árulónak tekintett parasztcsalád meghurcolásának ábrázolása már egyértelműen a későbbi nagy drámai filmest mutatják. Yukie átalakulása városi úrilányból a legnehezebb munkában is helytálló parasztlánnyá pedig igazi színészi remeklés.

A forgatókönyv egyenetlenségei, a helyenként rákényszerített didaktikusság okán marad négyes, de a zsenialitás jelei már bőven felsejlenek.

Aki felirat nélkül is értékelni tudja a szép képeket (és a helyenként jó zenei aláfestést), megtekintheti itt.

Az oldalon meglévő filmhez szeretnék leírást javasolni:

Egy fiatal, középosztálybeli nő tragikus története, aki családjával együtt az elszakított Kelet-Bengáliából menekült, Calcutta külvárosában él szerény körülmények között. Nita mindent feláldoz a családjáért, a saját boldogságát, a pénzét, az egészségét, anélkül, hogy ezt a körülötte élők méltányolnák.

Köszönöm.

2019-10-27 18:23:44 Yi yi (2000) / Családi kötelékek offerus (5) #3

A szomorúság városa. Ha a cím nem lenne már foglalt (egy másik taiwani rendező, Hou Hsiao-hsien 1989-es, szintén híres filmje), akár ezt a címet is kaphatta volna. Az eredeti cím fordítása kb. egyik a másik után, a rendező szerint az egymás mellett, de lényegében egymástól külön életet élő szereplőkre, generációkra utal. Ha csak a nem túl fantáziadús magyar címet és az itteni leírást olvassuk, legyinthetnénk is: egy újabb családi dráma, ezúttal Taiwanról. Pedig jóval többről van szó. Ahogy egy kritikus találóan megjegyezte, ezt a filmet egy taiwani családi drámának nevezni olyan, mintha az Aranypolgárt egy amerikai újságról szóló filmnek neveznénk.

Az idézett korábbi film a sokáig tabuként kezelt történelmi előzményekkel foglalkozik. A kínaiak által lakott szigeten az 50 éves japán uralom után az új kínai hatalom több tízezer ember halálát okozó tömegmészárlást hajtott végre Taipei-ben 1947.2.28-án, (az ú.n. 2-28 incidens), a következő 40 évben pedig rendkívüli állapot volt érvényben az országban. A nagyhatalmak (Kína, USA, Japán) és az ismétlődő természeti csapások (földrengések, tájfunok) által tartósan fenyegetett ország és lakói számára egy lehetőség maradt: a kemény munka és ennek eredményeként a gazdasági felemelkedés.

A Yi-Yi-ben már ezt az eredményt és annak ’járulékos veszteségeit’ láthatjuk. (Itthonról nézve meglepő szembesülni vele, hogy a húsz évvel ezelőtti taiwani gazdaság/társadalom láthatóan fejlettebb volt, mint a mai magyar). Nem véletlen, hogy a filmet, amely a rendező hetedik és egyben utolsó filmje is volt, mintegy 17 évig nem mutatták be saját hazájában. A kb. egy évet felölelő, több szálon futó történet egy felső-középosztálybeli család hétköznapi és ünnepi rituáléinak sorát vonultatja fel: házasságkötés, megcsalás, az elmúlt és az első szerelem keresése, elutazás, hazatérés, születés, temetés, háttérben a pörgő üzleti élettel, amiben van, aki sikeresebb és van, aki kevésbé az. De a szereplők, mintha közben elmennének saját sorsuk mellett, nincs idejük, vagy bátorságuk megélni, rossz mintákat követnek, vagy éppen tanulnak el, egymással többnyire csak felszínesen kommunikálnak. Két kivétel van köztük. Az egyik Yang-Yang, az autisztikus kisfiú, akit a gyerekek, vagy éppen a tanára rendszeresen bántanak, megaláznak, vagy egyszerűen csak nem figyelnek rá. Mindezt egykedvűen veszi tudomásul, csak néha tesz fel szokatlan, elgondolkodtató kérdéseket. Majd később elkezdi készíteni képeit az emberek láthatatlan feléről. A másik a nagymama, aki egy szót sem szól az egész filmben, csak néha látjuk éteri mosolyát és finom kézmozdulatait, a filmidő nagy részét éber kómában tölti. A családtagok időnként az ágyához járulnak és beszámolnak a történésekről, ki-ki képességei és hajlamai szerint. Egyfajta gyónás ez. Ők ketten – a kisfiú, akinek még csak jövője van és a nagymama, akinek már csak múltja – élnek a jelenben, a többiek elvesztek a jövőben vagy a múltban. A film végén a kisfiú az, aki a felnőtteket is megszégyenítő búcsúbeszédet tart nagymamája ravatalánál. Érdemes ezt a részt többször is visszanézni.

Még egy kivételes alakítást nyújtó, a többiekétől eltérő karakter van a filmben, a japán üzletember (Ogata Issei), aki mintha azt az üzleti világbeli/emberi ideált képviselné, ami a taiwani partnereinél (már) nincs meg. Ez a film a hagyományok elvesztéséről is szól.

A fényképezés valami elképesztő mértékben gyönyörű, minden jelenet gazdagon megkomponált. Ötletesek a párhuzamos történéseket bemutató részek. Az egész film bele van szőve a nagyváros nyüzsgő életébe, különlegesek a belső tereket megvilágító városi fények. Szépséges a zenei aláfestés, válogatás az ismert nagy nyugati szerzők és Yang feleségének műveiből.

„A film azoknak az embereknek a szomorúságáról szól, akik keményen dolgoznak, de nem találják az életük jelentését” (imdb). A 21. század nyitó filmje is lehetne. (A forgatás 1999 augusztusában fejeződött be. Egy hónappal később a forgatási helyszínt földrengés pusztította el. 2000 májusában mutatták be Cannes-ban.)

Jelenleg megtekinthető itt (angol felirat)

(Akit a másik film is érdekel, megnézheti itt (angol felirat)

Egyszer fenn, egyszer lenn (Louise Brooks-ot látni kell!)

Vannak különleges találkozások az életben. Ilyen volt Georg Wilhelm Pabst osztrák rendezőé és Louise Brooks amerikai színésznőé. Összesen két filmet csináltak együtt, ráadásul ugyanabban az évben (1929), ezt és a Pandora szelencéjét. Talán kimondható, hogy mindkettőjük legjobb filmjeiről van szó. [Ezzel a kommenttel jelenleg már mindkét film meg is felel a KT ismeretlen gyöngyszemek feltételeinek]. Mindkét alkotás a filmes szempontból akkor szabadabbnak számító Németországban készült. Amúgy mindketten próbálkoztak Hollywoodban is, de valahogy nem illettek bele a rendszerbe. Louise Brooks a némafilmkorszak egyik nagy sztárja volt. Greta Garbohoz hasonlóan pályafutásának csúcsán vonult vissza a filmezéstől. Az említett két film is némafilm, ugyanakkor 1929-ben már inkább a hangosfilmekért tódult moziba a nép, ezért igazából csak az 50-es években fedezték fel őket újra és azóta nagy becsben is tartják. A cenzúra, illetve a producerek egyik filmet sem kímélték, jelen filmnek a rendező által megálmodott jóval kritikusabb verziója el sem készülhetett amelyben Thymian a vagyonából egy luxusbordély tulajdonosa lett volna, mintegy fricskát adva a nyárspolgároknak, maradt a polgári morálhoz jobban illeszkedő megoldás, a jótékony adományozás, amelynek jutalma nem is maradt el. De még így is jó a film. Amelynek majd minden jelenetét betölti a maga korában kifejezetten modernnek számító színésznő. Sokan emlegetik a frizuráját – Ebert szerint Sassoon 35 évvel később tőle lopta el az utóbb róla elnevezett frizurát, mások azt mondják, hogy a bob frizura már korábban is létezett. Mindegy is, végül is frizurát akárki csináltathat magának, szemet azonban (még) nem. Thymian (Brooks) pedig elsősorban a tekintetével uralja a jeleneteket (milyen fontos adottság a némafilm korában). De rajta kívül is jellegzetes karakterek vonulnak még fel: a cinikus, kegyetlen mosolyú patikavezető (a film alaphangját megadja az elsőáldozó Thymiannak a film címében is szereplő naplójába elsőként írt beírása találkozunk este ½ 11-kor a patikában, a leánynevelő (-javító) intézet vezetőnője és felügyelője, (az intézeti jelenetek a német expresszionizmus fénykorát idézik), a bordélyház a nagymama-madámmal, a lányokkal és a vendégkörrel, amelyek szintén zseniálisak. De említhető a hasznavehetetlen, másokon élősködő grófúrfi, a gróf, a cselédek is. Tanulságos, hogy az erkölcs és a vagyon torz szabályai hogyan okozzák a szereplők hirtelen felemelkedését, vagy bukását (vagy mindkettőt). Drámai (melodrámai) fordulatok követik egymást. Brooks később leírta, hogy a rendező direkt nem beszélte meg a színészi játék részleteit sem vele, sem a többi színésszel. Azt akarta, hogy az élet megrázkódtatásai spontán érzelmeket váltsanak ki. A film ma is frissnek hat.

Dicséret illeti a jó minőségű felújítást. Jelenleg megtekinthető itt (angol felirat).

Mivel a filmet nem tudom egyértelműen ajánlani, először nem is gondoltam, hogy írok róla. De azután összejött néhány gondolat, rátaláltam érdekes információkra, előjöttek emlékek, ami miatt úgy gondoltam, hogy mégis.

Az ifjúság kontra maradi/bigott/ellenséges felnőttek témában készült jobb film korábban is, később is. Ez a film valószínűleg lassan feledésbe merül, és még azt sem tudom mondani, hogy nem okkal. Pedig a téma örök, csak a forma változik. A történet egyszerű, olyan naiv romantikus. A karakterek kissé egysíkúak, pl. a városiak, akik lenézik a vidékieket. A falusi papból viszont egyenesen főgonoszt csinált az író vagy a rendező (a film alapja egy 1949-es regény). Aki nem csak szóban ostorozta a ’léha’ fiatalokat, hanem idővel minden rossz történés okozójává vált pl. az ő sugallatára lett felgyújtva a szórakozóhellyé alakított pajta, ő okozta autójával azt a vészhelyzetet, amely végzetessé vált - bár ebben a jelenetben nem felismerhető, de kikockázva a jelenetet az autója egyértelműen beazonosítható -, hogy azután a temetésen a bűnös városról prédikáljon....

Valószínűleg ez az antiklerikális felhang volt az, ami a magyar filmforgalmazás számára is vonzóvá tehette a filmet (1954-ben volt a magyar bemutató). Itthon azután nagy közönségsiker lett. Ez kiolvasható a különböző kommentekből (imdb, yt, port), de abból is, hogy az átlagos 300 körüli imdb/port.hu nézőarány itt mindössze 37, az imdb-s értékelés pedig az átlagos 1 helyett 2,1-del marad el a port.hu értékelésétől. KT-s átlag egyelőre még nincs.

A fiatalok közösségének ábrázolása - legyen szó munkáról vagy szórakozásról – ugyanakkor szép, akárcsak az óvatosan kibontakozó románc a rövid svéd nyárban. Utóbbi elsősorban Ulla Jacobsson hamvasságának, természetes játékának köszönhető. Nekem ez volt a film legnagyobb erénye. A magyar cím egyébként kissé félrevezető, egy ’Csak’ szerintem még hiányzik a cím elejéről, ami így az idő előtti elmúlás helyett a folyamatosságot sugallja.

A film nemzetközi téren is sikeres lett (valószínűleg a tóban való meztelen fürdőzés jelenete miatt is – ami még a spanyolországi betiltást, illetve az amerikai cenzorok rosszallását is kiváltotta, mint ’immorális és bűnre csábító’, a többi ország általában megelégedett a 16-os besorolással...). Állítólag a svéd filmgyártás első nagy nemzetközi sikere volt (megkapta pl. az arany medvét Berlinben, versenyben volt az arany pálmáért Cannes-ban). Ekkor még Bergman nagy korszaka előtt vagyunk. De azért álljunk itt meg egy pillanatra. Ez a film 1951 decemberében lett bemutatva. Bergman Nyári közjátéka pedig 1951 októberében. Bergman filmjének tematikája több szempontból hasonló Arne Mattsson filmjéhez. Az ő filmje is egy visszatekintés (egy táncoslányé) a kamaszkori nyárra, a nagy első szerelemre, amely szintén tragédiával végződik. Bergman filmje ugyanakkor ma is remekműként hat. Ő maga így nyilatkozott róla: „A Nyári közjáték egyike a legfontosabb filmjeimnek, még ha egy kicsit divatjamúltnak tűnik is. Először éreztem munka közben, hogy személyes hangon, személyes stílusban dolgozom. Az volt a benyomásom, hogy olyan filmet csináltam, amelyet senki más nem tudna utánam csinálni.” (in: Győrffy Miklós: Ingmar Bergman művészete). A fiatal Godard pedig állítólag a világ legszebb filmjének nevezte. Ezek a közlések, bár nyilván vannak bennük túlzások, néha többet mondanak, mint a hivatalos értékelések, díjak. Mi történhetett Svédországban 1951-ben? Tudtak az alkotók egymás készülő műveiről? És mit gondolhattak azok, akiknek közük lehetett a fesztivál megjelenésekhez? Lehet, hogy az éppen a csőd szélén álló svéd filmipar egy inkább közönségbarát film előtérbe helyezésével próbálta menteni a menthetőt?

És miért kellett nekem látni ezt a filmet? A választás szempontja a ’valami könnyebb’ volt két nehezebb sorozat között. Azután menet közben előjöttek az emlékek. Az a nyár, amit városi kamaszként a nagybátyámnál töltöttem falun, ahol megismertem a néhány évvel fiatalabb első szerelmemet, a helyi pap lányát. A pap azt hiszem, nem nagyon kedvelt engem, de legalább nem tiltott el tőle. Még színházat is csináltunk, mint a filmben. Tragédia ugyan nem történt, ha csak az nem, hogy a lány családja minden előzetes jelzés nélkül egyik napról a másikra elhagyta az országot, meg sem állva egészen Svédországig. Csak hosszú évek múlva – az állampolgárság megszerzése után – látogathattak haza. Azok ilyen idők voltak. Számomra a hirtelen távozás olyan volt, mintha a lány meghalt volna.

Van menekülés a nosztalgia elől?

A film itt megtekinthető magyar felirattal
(valójában kb. 100 perc hosszú, valamiért kétszer lett feltöltve)

2019-10-11 22:22:11 Ningen no joken I (1959) offerus (5) #1

Az elmúlt héten ennek a közel 10 órás filmeposznak a bűvöletében éltem. Mert igazából egy filmről van szó, egy könyvnek (Jumpei Gomikawa regénye) az adaptációjáról, amelyet valószínűleg forgalmazási okokból bontottak három (illetve Japánban hat) részre. Bár állítólag annak idején sokszor vetítették este 10 órás kezdési időponttal egyhuzamban, hogy a nézők reggel tudjanak munkába indulni…

A fentiek miatt a trilógiát egy helyen – itt – értékelem.

Tudomásom szerint sem a könyv nem jelent meg, sem a filmet nem mutatták be Magyarországon, még magyar címe sincs. A terjedelem mellett ez is oka lehet az alacsony nézettségnek. Egyik film sem érte még el itt az átlaghoz szükséges minimális szavazatszámot, míg a rendező közvetlenül e munkája után, ugyanazzal a főszereplővel (Nakadai Tatsuya) készített Harakiri a bejegyzések szerint valamikor a KT mindenkori toplistáján az 1. helyet foglalta el (most éppen a 4., 231 szavazattal). Pedig a két film között nincs minőségi különbség. Ha a Harakiri ott van a legjobb szamurájfilmek között, akkor ez a film ott kell, hogy legyen a legjobb háborús filmek között. Akármerre is jártam a neten, szinte csak felsőfokon írtak róla, ott van a releváns listák élén. Ez utóbbiak közül - bár minden lista szubjektív - ez az egyik, ami különösen közel áll hozzám. [ennek a linknek a beállításai mobilon nem jól működnek]

A Harakirivel kapcsolatban idézet az egyik kommentből: „Talán több ez a film történelmi tablónál. A II. világháború után agyonvert, agyonalázott japán népnek mutat történelmi párhuzamot a széthulló szamuráj-társadalommal.” Ezt a mondatot itt úgy fejezném be, hogy a II. világháború után agyonvert, agyonalázott japán népnek mutat tükröt a háborúban betöltött szerepéről, a háború értelmetlenségéről. Mert alapvetően ez mégsem igazán háborús, inkább háború-ellenes film, még ha végig is kísér az aktuális történelmi eseményeken (a japánok által megszállt Mandzsúria, az ottani munkatáborok világa, a katonai kiképzés részletes bemutatása, a döntő ütközet, a vereség utáni felbomlás és menekülés, végül a szovjet hadifogolytábor). A háború-ellenesség nem egy hálás megközelítés alig másfél évtizeddel a vesztes háború után. Mint szembenézési kísérlet a dicstelen múlttal azonban mindenképpen méltányolható. A filmben nem feltétlenül a történelmi hűségen van a hangsúly (kritikusai pl. felróják, hogy a japánok sokkal kegyetlenebbek voltak a filmben ábrázoltnál), hanem azon, hogy az erős morális érzékkel rendelkező főhős hogyan viszonyul azokhoz a helyzetekhez, amelyekkel ebben a környezetben lépten-nyomon találkozik és amelyeken a legtöbben valószínűleg gyorsan túllépnének a szokásnak vagy parancsnak engedelmeskedve vagy egyszerűen az erkölcsi gátlások hiányában. A lényeg az, hogy hogyan dönt és hogyan alakítják őt ezek a döntések. Ami többek között különleges a filmben és általában inkább jellemző a keleti filmekre, az a döntéseket gyakran megelőző-kísérő beszélgetés, vita, sokszor az ellenérdekelt, vagy éppen az ellenkező oldalon álló felek között (pl. parancsnok és beosztott, tapasztalt katona és újonc, az éppen győztes, illetve az éppen leigázott, katona és civil, férfi és nő között). Akkor is, ha emberek jövőjéről, élet-halálról van szó. Sőt akkor igazán. Ilyen pl. az amerikai háborús filmekben – „előbb lőnek, utána kérdeznek” - szinte elképzelhetetlen lenne. A hamis, képmutató értékrend megkérdőjelezése - ami amúgy a Harakirire is jellemző volt – itt még erősebb. Ezt persze nem lehet sokáig büntetlenül csinálni, Kaji is egyre több képletes és valódi pofont kap. De ezek mintha csak megerősítenék. Ugyanakkor nem válik belőle egyfajta szuperhős, az embertelenség előbb-utóbb megtöri őt is. Furcsa, de ettől (is) válik hihetővé és szerethetővé a film. Egy dolog nem szűnik meg benne, a hazavágyás a földi pokolból, a feleségével való találkozás vágya, még akkor sem, amikor már hallucinál és a gyönyörű nagy szemei lecsukódnak a hóban a távoli orosz pusztaságban.

A fentiektől persze még lehetne a film akár didaktikus, unalmas is. Ami miatt ez szóba sem kerül, az a rendező és az operatőr kivételes tehetsége, a szereplők kimagasló játéka (Kaji mellett Michiko-t, a fiatal feleséget is ki kell emelni), az igényes szövegek, az aprólékosan megrendezett és gyönyörűen fényképezett jelenetek sokasága. Tényleg sokasága. A teljesség igénye nélkül: az éhező hadifoglyok megérkezése, a táborba kirendelt prostituáltak felvonulása, a japánok mulatozása a munkatáborban, a csoportos kivégzés a szökési kísérlet után, a Michikoval együtt töltött éjszaka a munkatáborban, az erőltetett menet a kiképzésen, menekülés a mocsárban, a gyalogos katonák harca a tankokkal szemben, menekülés az erdőben a civilekkel, egy nap a tanyán a nőkkel és az öreggel - Chishû Ryû, az Ozu filmek veteránja játssza, a szovjet hadifogolytábor pokla, menekülés a biztos halálba a film végén. Nem tudom, hogy a szovjet hadifogolytáborokat pl. ábrázolta-e más film ilyen átütő erővel.

Az utóbbi években mintha újra felfedezték volna a filmet. Jó minőségű lemezkiadások születtek (Criterion 2009, Arrow Films 2016), és a netre is fölkerült, pl. a YT-on az első 3 találat erre a keresésre.

Vagy érdemes lenne egy közös vetítést megszervezni egy moziban valamelyik nap este 10-től?

2019-10-03 08:30:22 [Általános fórum] offerus #8059

Hétköznapi mennyország (r: Kay Pollak). Nekem ez a film volt a 0001 számú a gyűjteményemben.

előzmény: mimóza (#8058)

2019-10-02 20:26:55 Osztrov (2006) / A sziget offerus (5) #13

Van olyan film, amit az ember (először) más kedvéért néz meg. Aztán megszereti. Ez az újabb - fohásszal kezdődő és végződő - sziget-film is ilyen.

Egy vezekléstörténet, ami több mint harminc évig tart. A nyitó és befejező jeleneteket kivéve játszódhatott volna szinte bármikor Jézusnak Krisztussá válásától a közelmúltig. A tényleges filmidő a Brezsnyev korszak (a második világháborús nyitójelenetet kivéve), amikor ilyen film nem készülhetett volna. A helyszín a mindig vad orosz észak. A durva, egyszerű környezetben csak néhány ’oda nem illő’ tárgy jelenik meg (lásd pl. bizonyos csizmát és takarót), de aztán ezek is odakerülnek, ahová valók.

A film nem bergmani (aki inkább a kétségekkel, az elvesztett hittel foglalkozott) és nem tarkovszkiji (aki nem ennyire direkt). Ha mindenképpen művészi elődöt keresnék, az inkább Dosztojevszkij. Itt a hit valódi mélységében és napi valóságában jelenik meg. Akár a már szinte szentként tisztelt különchöz forduló kívülállókkal, akár a gyarlóságukat rajta keresztül megtapasztaló szerzetestársakkal való találkozásokra gondolok. Érvényes a törvény, hogy minél mélyebbre jut az ember a bűnben (és mi lenne mélyebb a szeretett/tisztelt ember meggyilkolásánál), annál magasabbra kell jutnia, ha megkapja a kegyelmet. Ezért is gyengíti némileg a filmet dramaturgiailag, - ahogy erre Jereváni Rádió is utalt - hogy a gyilkosság végül nem történt meg. Persze nagy kérdés, hogy mennyire vagyunk bűnösök, ha már adott szándékkal meghúzzuk a ravaszt, de a másik lényegében sértetlenül megússza.

Anatolij a film eleji őrült halálfélelemtől (micsoda expresszív képek!) a film végén eljut oda, hogy nyugodtan várja a halált. A karakter fejlődésével együtt lassan változnak a színek is, a film elején a fekete árnyalatai dominálnak (éjszaka, szén, hajó, fegyverek), később a szürkés félhomály lesz jellemző (tenger, felhők, épületbelsők), és csak jóval később, az ördögűzés idején jelenik meg az éles kékes-fehér (a tiszta hó, a napsütés), a legvégén pedig a fehér ruha Anatolijon, akinek távozásakor (mennybe menetelekor?) kifehéredik a kép. A tűz azonban mindig élénk, lobogó - mint Anatolij hite.

A kedvenc jelenetek?

Amikor az orosz hajóskapitány a halál biztos tudatában nyugodtan rágyújt az utolsó cigarettára.
Amikor Anatolij eljátssza a zárt ajtó mögött, hogy mással beszélget.
Amikor a bolond lánnyal kukorékolnak a szigeten.
Meg amit még fölsoroltatok.

Összes komment...