The Cortez

A flashbackekben kapunk bevágásokat az eredetiből – amik persze leginkább fan service-ként szolgálnak –, de ezeken kívül semmi nem maradt meg annak szellemiségéből. Lehet mondani, hogy Flanagan nem Kubrick, ő másmilyen rendezői vízióval rendelkezik, csakhogy ebben a filmben fél perc szerzőiség, egyediség nincsen, mivel ez egy sablonos, sokszor unalmas tucathorror-thriller-misztikus-fantasy, amely részben szuperhősmozi is. A klasszikus néhány jelenetén- és főcímzenéjén, pár hipnotikus képsoron, egy ijesztőnek szánt hanghatáson, valamint McGregoron & Fergusonon kívül, nem sok értékelhető elemet tartalmaz az alkotás.

Sztárparádé, intellektuális humor, kulturális utalgatások, New York-majmolás, kurvák, félrebaszás – vagyis nagyjából a szokásos recept. Timothée Chalamet egy rakás szar a főszerepben: ilyen gyenge alakítást ritkán lehet látni Woody Allen-moziban, ráadásul még a karaktere is hihetetlenül balfék, igaz ez csak a végén derül ki. Az alkotás legfőbb érdeme a fényképezés meg a filmkészítés folyamatának részleges bemutatása.

A Marvel első komolyabb etapjának lezárása, valójában egy tribute a stúdió moziverzuma, a rajongók, valamint Robert Downey Jr. előtt. Az alkotók sokat nem agyaltak a forgatókönyvön, mivel egyetlen váratlan fordulatot (Fekete Özvegy halála) leszámítva, semmi olyannal nem szolgált a film, amit a nézők már ne jósoltak volna meg az interneten.
A feszült nyitójelenetet követően, feel good betétdalra úszik be a Marvel logo. Ezután sötét, depresszív, lassú folyású dráma veszi kezdetét, a második óra a mozi legpörgősebb része, ugyanis egy izgalmas, csavaros heist movie-t láthatunk, a harmadik felvonásban pedig jön a darkos, grandiózus, ám kurva rövid végjáték, és a bő lére eresztett befejezés, ami rohadtul lehangoló, még akkor is, ha felvezeti az egyébként tovább folytatódó univerzum néhány alkotását.
Az Endgame tele van pakolva poénokkal, popkult-utalásokkal, karakterpillanatokkal, érzelmes képsorokkal, illetve olyan fan service-zel, melyektől magukhoz nyúlnak a rajongók, de főleg a hardcore képregényőrültek. Ezeken kívül sajnos nem kevés PC-t is kapunk: befigyel egy kínosan erőltetett, baszottul izzadtságszagú girl power-snitt, a vége meg mintha egyenesen azt az üzenetet közvetítené, hogy ezennel lejárt a fehér, heretó férfi korszaka. A negatívumok közé tartozik még a teljesen kiszámítható sztori pár logikai bukfence + általános meglepetésmentessége (pl: semmit nem kezdtek Vörös Koponyával), Amerika Kapitány szálának béna elvarrása, valamint a kihagyott vicces ziccer (vagyis a Vissza a jövőbe zenéje, ami adta volna magát az időutazós téma, továbbá Alan Silvestri miatt).
A dinamikus rendezésnek köszönhetően, hamar elrepül a 3 órás játékidő. A stáblista stílusos, ám valamiért nem tartalmaz credit card jelenetet.

Politikai romkom, amiben felcserélődnek a nemi szerepek, de szerencsére nem primitív, gendernáci módon. Igaz, visszafogottan beleerőltettek 1-2 feminista lózungot, viszont az anti-PC szövegekkel ügyesen ellensúlyozták őket. Rogen nagyrészt trágár és altesti poénjain, beszólásain, szerencsétlenkedésein fel lehet röhögni, mint ahogy Andy Serkisen is, aki ezúttal egy vén faszt játszik, ám rajtuk kívül több vicces, őrült jelenettel szolgál a hangulatos betétdalokkal + popkult-utalásokkal megspékelt film, amely bemutatja a politika működését, illetve az emberek véleménybuborékban való létezését.

Ennek az alkotásnak már a kezdeti hírei is jobbnak, érdekesebbnek tűntek, mint a hulladék DC-moziverzumnak: kiderült, hogy Velencében akarják majd mutogatni, Scorsese lesz a producer, a szuperhőscuccokat nagy ívben leszaró Joaquin Phoenix fogja a főszerepet játszani, ráadásként az eddig csak a vígjátékairól ismert, a PC-kurzus által célkeresztbe vett Todd Philips üldöztetése szintén adott némi plusz ízt a dolognak. Később pedig jött a bejelentés, hogy hollywoodi képregényadaptáció létére, a Joker vitte haza az Arany Oroszlánt!
A szuperhősfilmek művészi megvalósítása egy rohadtul izgalmas koncepció, ám 2019 előtt leginkább a Watchmen, illetve a Daredevil sorozat (főként az első évada) próbálkozott ezzel. A Scorsese helyett végül Bradley Cooperrel a háttérben készült antihősmozi azt a tényt bizonyítja, hogy DC-karaktereknek kifejezetten jól ez a fajta ábrázolásmód.
A sztori az A taxisofőr + A komédia királya, tehát Scorsese & Robert De Niro közös munkássága előtt tiszteleg (bár az egyik legfontosabb pillanatban lejátszanak egy tracket a Vejedre ütökből), és Joker felemelkedését követi végig, aki minden nyomorúságos szaron keresztülmegy, így könnyen átérezhetővé válik a drámája. A mű baszottul stílusos: a fényképezés magas színvonalú, a kamerakezelés profi munka, a színhasználat tudatos, a képi világ meg a hangulat darkos, a zene lehengerlő, a betétdalok kiválóak, sok jelenet emlékezetes, zseniális, egyben művészi, a befejezés erősen katartikus, Phoenix játéka tökéletes, mindezek mellett még egy kis vagányság is szorult bele. Az üzenet veszélyes, simán kirobbanthat lövöldözéseket, lázadásokat, de egyébként releváns, figyelemfelhívó jellegű, illetve vitaindító.
A produkció egyetlen meghatározó jelenetet átvett az A sötét lovag visszatér című képregényből-rajzfilmből, többször megidézi Heath Ledger Jokerét, valamint egy rövid snitt erejéig Jack Nicholsonét is.
Negatívumok: a szegények vs. gazdagok téma erőltetett leegyszerűsítése köcsög elitekre, az egyik gyilkosság megalapozatlansága, továbbá hiába ez az év mozija, attól függetlenül az 1000.-ik bőrlehúzás a Batman-univerzumról.

Az elején a választási procedúra percei kínzó lassúsággal, és halálos unalommal telnek el, aztán a főszereplők végre elkezdenek vitatkozni, de csak éppenhogy érintik az érdekes témákat. Ezt követően a 2 öreg pap összehaverkodását nézhetjük végig. A popkult-utalásokkal + idegbeteg zoomolásokkal megspékelt mozi valamennyire részrehajló, mert egyértelműen hősként állítja be Ferencet, akinek flashbackekben ismerjük meg a múltját.
Pozitívumok: a színészi alakítások, a néhány elhangzó érvényes gondolat, valamint a 2 pápa emberi oldalának bemutatása.

Sok mindenben hasonlít a The Lighthouse-ra, ám ez jóval gyengébb eresztés: mind fényképezésben, mind hangulatban, mind stílusosságban elmarad annak nagyságától. A játékidő első fél órája rohadtul unalmas, de aztán rendesen beindul a cselekmény. A sztori első és legfontosabb fordulópontjától kezdve, a kezdeti röhejes képsorokat (pl: közös énekelgetés) izgalmas, valamint feszült jelenetek váltják fel. Színészi alakítások terén igencsak erős a film, főként Gerard Butler játéka emelhető ki a legjobban.

2 órásra duzzasztott, folyamatosan flashbackelő, fárasztó szenvedés, amit kizárólag az tesz emlékezetessé, hogy Nicole Kidman szarul néz ki a játékidő nagy részében. A filmet elejétől a végéig, egyfajta B-kategóriás jelleg járja át. Fontos tudni, hogy a züllött, kiégett főszereplőt leszámítva, a mozinak nem sok köze van a neo-noirhoz.

Igényesen elkészített, erősen társadalomkritikus mű, egyenesen a nevetséges K-pop hazájából. Az első fél óra egy halál unalmas filmet sejtet, ami 2 család példáján keresztül, a gazdagok és szegények közti különbségekről akar mesélni, miközben a koreai színészek vicces, éneklő akcentussal dumálnak. Szerencsére nem csak ennyiről van szó, mivel a sztori okos húzások tömkelegét felvonultatva, fokozatosan felépül, majd átcsap egy váratlan, odabaszós fordulatba, amelyet hasonlóan izgalmas-feszült jelenetek követnek.
A műfaját tekintve dráma, a sok poén miatt részben vígjáték, az újszerű lakásfoglalós thriller jellege végett pedig bizonyos mértékben thriller. Mindezek mellé kapunk romantikus szálat, valamint hatásfokozásként slasher-horrorba illő vérengzést, ám ezek csak kiegészítő elemként funkcionálnak.
A 2019-es év forgatókönyvírói bravúrja, ami valószínűleg az esőt, a vizet, na meg a WC-ből feltörő szart is szimbólumként használja.

DC-képregényből készült, Hell's Kitchenben játszódó női maffiafilm. Több rohadtul erőltetett, a MeToo-kurzusnak tetsző dolog lakozik benne. Már eleve a nyitódal is ilyen, de a legizzadtságszagúbb motívum Elisabeth Moss szála.
A mozi nem állít be minden férfit szarembernek, viszont a legtöbbet igen, ezen kívül tele lett pakolva különböző feminista lózungokkal, ráadásul egy felesleges, egyben nevetséges gengszterrománcot is tartalmaz. A sok baromság mellett azért akad néhány pozitívum: a rendezés korrekt, a színészi játékok jók (kivéve Mossét), van 1-2 váratlan fordulat, a 70-es trackek – melyek közül a Galaxis őrzői 2-ből ismert The Chain a leghangulatosabb – pedig kiválóak.
Kár érte, mert ha az említett hülyeségek meg a fárasztó girl powerkedés nincsenek, akkor simán egy jobban sikerült közepes alkotás lehetett volna belőle.