The Cortez

Igaz sztorit feldolgozó, szentimentális, örökbe fogadós dramedy. A poénok csak 1-2-szer ütnek, ráadásul a legtöbb előre kiszámítható, viszont a drámai rész legalább erős. A nagy érzelmi hullámvasutazás közepette, azért akadnak kínos pillanatok is, melyek közül a záró jelenet a legkiemelkedőbb – rossz értelemben persze. A film legnagyobb pozitívuma, hogy a benne látható szülők a normális értékrendet képviselik a nevelésben. Marky Mark egész jól játszik, de ez az Octavia Spencer nevezetű nőszemély, tényleg kurva idegesítő.

Nekem a First Class meg a DOFP a 2 legerősebb X-men film. Az Apokalipszisnek sok baromsága van, de az sem nézhetetlen. A látvány meg kifejezetten jó volt, pedig 3 éve még abba is belekötöttek az emberek.

Csak egy ötlet volt, ha még nem készült volna el az XXX paródia :D

Vannak olyan franchise-ok, amelyek egykor nagy népszerűségnek örvendtek, hatalmas rajongótáborral rendelkeztek, ám mára mégis divat őket szidni, a frissen kijött darabjaikat pedig előre leírni, majd megtekintés után a földbe döngölni, minőségüktől függetlenül. Erre tökéletes példa a The Walking Dead utóbbi pár évada, az X-Men: Apokalipszis, de ilyen a szóban forgó filmünk, az X-Men: Dark Pénisz is.
Az alkotás egyáltalán nem hulladék, bőven nézhető kategória. Nem húzzák az időt felesleges baromságokkal, hamar a dolgok közepébe vágnak, az űrutazós jelenet látványosra sikeredett, az akciók pörgősek + kreatívak, ráadásul akadnak váratlanabb fordulatok (bár ezeket más szereplőkkel már láttuk az X-Men: The Last Standben) is. Persze hibáktól sem mentes a mozi: a főszál drámája felszínesen van kezelve, a sztori többször kiszámítható, az ellenség sablonos, az utsó fél óra a lezárással együtt – vélhetően a rengeteg kivágás miatt –, kurvára összecsapott, a végére közepes színvonalra süllyed a CGI, és 1 szó erejéig még a kötelező feminista hisztit is képesek voltak beleerőltetni.
Tehát a játékidő nagy része teljesen korrekt, viszont a hosszú finálé olyan, mintha annak utómunkálataira az alkotók kifogytak volna az ötletekből meg a pénzből, így az sokkal jellegtelenebb lett. Összességében nézve: a végeredmény egy középszerű szórakozás.

Laza, szórakoztató, de azért kellően sötét meg elborult szuperhősvígjáték a DC-től, ami szerencsére nem lett annyira idétlen, mint az Aquaman.
A főszereplő srác (Asher Angel) korrekt a szerepben, és kiváló a mankós gyerekkel való kémiája, a Shazamot alakító Zachary Levi pedig még jobb, ráadásul még királyabb a mozgássérült csávóval lévő kémiája. Az alkotók az elején jó pár effektet elolcsóskodtak, illetve sok ziccert kihagytak a poénok-beszólások terén. A főellenség nem volt rossz, a 7 Főbűnt is eltalálták, bár kevés játékidőt kaptak, sőt, gyakorlatilag csak bábfigurákként funkcionáltak, továbbá lehetett volna véresebb az egyébként stílusosan sikerült belépőjük. Az akciók nagy része látványos + marvelesen vicces, a finálé szintén, amely ráadásként meglepő fordulatokban is bővelkedik (legalábbis a laikusok számára). A filmben szinte végig megy az utalgatás Batmanre & Supermanre, amivel nem lenne gáz, ha nem egy többszörösen szétkúrt moziverzum darabja lenne. Mindezek mellett, extraként 2 stáblistás jelenetet is kapunk.
A fentebb említetteken kívül, még két másik zavaró tényező is a hibák közé sorolandó. Az egyik a zene, ugyanis a főtéma annak ellenére teljesen jellegtelen, hogy több ismert alkotás dallamát fel lehet benne fedezni, a 2. meg a színész-újrahasznosítás, mivel egy csomó olyan arcot látunk, akik korábban már szerepeltek hasonló produkciókban: Zachary Levi a Thor-filmekben, John Glover a szánalmas Smallville-ben, Mark Strong a félresikerült Zöld Lámpásban + a nagyszerű Kick-Assben és Djimon Hounsou, aki majdnem mindenben. Azt valaki végre elmagyarázhatná, hogy a nem különösebben tehetséges, a négerek között sem kiemelkedő, rendszeresen totál semmilyen karaktereket kapó utóbbit, miért basszák be szinte az összes szuperhőscuccba.

Látványos, naturalisztikus, esztétikus háborús dráma, jó pár ismert névvel a színészgárdában.
A film egyik legerősebb, legkiemelkedőbb része, a rögtön az elején látható partraszállás, a másik pedig a túltolt, tankos-zúzós finálé. A végtelenül elnyújtott játékidő alatt, több hosszú, véres csatajelenetet is kapunk, tehát a háborús mozik rajongóinak kiváló szórakozást nyújthat az alkotás, viszont a drámai oldal már jóval gyengébben muzsikál. A sztori alapvetően izgalmas, de a rengeteg üresjárat, illetve erőtlen dialógus unalomba fullasztja az egészet, az erőltetett zászlólobogtatások meg kínos USA-propagandaélményt eredményeznek.
A lezárás szépen van fényképezve, ám ez nem menti meg a giccsességtől + a röhejességtől.

Groteszk, abszurd alapsztori, nyárias feeling, hawaii-i miliő, hangulatos, nagy részt reggae trackek. A jobban sikerült Sandler-filmek közé tartozik – egyrészt a fentiek miatt, másrészt azért, mivel itt sem a főszereplő, sem Rob Schneider nem olyan szar, mint általában –, ráadásul a történetnek köszönhetően, egyedibb romkomnak számít. Akadnak benne bőven poénok, sokadszorra is végigröhöghető egysorosok, na meg rohadtul szórakoztató karakterek. Sok más Sandler-mozihoz hasonlóan, a cselekmény első fele humoros, míg a 2. teljesen megváltozik. A legtöbb művénél ez a módosulás az unalomba és a szánalmaskodásba süllyedés szokott lenni, ám ennél átmenet egy sokkal drámaibb, lehangolóbb szakaszba.
Negatívumok: Sandler itt is alfának próbálja magát beállítani + a Hatodik érzék csavarjának lelövése.

A 80-as retró hullámot és a Stranger Things sikereit meglovagló coming of age thriller. A sztori izgalmas (bár korántsem eredeti), a hangulat pedig remek, de időnként mindkettőt sikerül tönkrevágni az üresjáratokkal. A cselekmény nem tartalmaz hatalmas fordulatokat, viszont a lezárás valóban merész meg szokatlan, ami azért is nagy szó, mert itt látható a filmtörténelem egyik legröhejesebb sorozatgyilkosa. A szintipop témák + betétdalok dobnak valamit az összképen, ám nem mentik meg az alkotást a közepes értékeléstől.

Scorsese lejárató kampánya a brókerek ellen. Mivel ez a Gengszter-trilógiájának 3. darabja, így ugyanazt a felemelkedés-bukás narratívát követi, mint a Casino meg a Nagymenők, és ez a film is úgy lett megcsinálva, hogy az eszesebbeknek átjöjjön a mondanivaló, de azért a prolik is jót röhöghessenek rajta.
Dicaprio kiválóan játssza a szociopata Jordan Belfortot, ráadásul sikerült elérnie, hogy szánalmasnak lássuk az eredeti figurát. A mozi jól bemutatja, hogy mit tehet az emberrel a könnyen szerzett siker + a sok lé, valamint azt is, hogy magas lóról lehet csak igazán nagyot esni. Ja meg hogy a nagypofájú egoistáknak is fájdalmas, ha visszanyal a fagyi!
A poénok és a vegyes stílusú zenék, 1000-el viszik előre ezt az őrült agymenést. Ezeknek, illetve a dinamikus rendezésnek köszönhetően, szinte pillanatok alatt eltelik a 3 órás játékidő. Ebben az az érdekes, hogy az egész alkotás olyan laza, egyben pörgős, mintha egy fiatal srác dirigálta volna, miközben egy 70 éves öregember ült a rendezői székben, aki ezzel meg is döntötte Tarantino azon elméletet, amely szerint a tehetséges, nagy hatású filmesek egy bizonyos kor felett kiégnek, aztán már csak szar munkákat adnak ki kezeik közül.
A sztori ugyan egy igaz történet eltúlzott, szórakoztató tálalása, de a hollywoodi trendekkel ellentétben, még sincs pozitív, követendő példaként beállítva!

Az olasz Wall Street farkasa! A Berlusconiról szó imidzsfilm egy őrült hangulatú, enyhén elvont-szimbolikus alkotás, ami színvonalas fényképezéssel-képi világgal, a költségvetéséhez képest látványos trükkökkel, király zenékkel, valamint egyetlen trip- és videoklipszerű, rohadtul stílusos party jelenettel operál – vagyis éppen olyan, mint amilyennek egy Berlusconi-mozinak lennie kell.
A sztori 2 szálon fut: az egyikben megismerjük a feltörekvő, politikai álmokat dédelgető, seggnyaló Sergio Morrát, aki a hírhedt olasz politikus faszán kíván feljebb kúszni, a másikban pedig magát az exminiszterelnököt, pontosabban annak fényűző életmódját, luxuskörnyezetben élt világát, illetve a feleségével való kapcsolatát. A történet az előbbi karakterrel indul, míg az utóbbi egy ügyes felvezetés + szándékos időhúzás után, kicsivel később jön be a képbe. A 2 szál nagy nehezen, de végül összeér.
A film első számú hibája, hogy a rendező a hosszú játékidő alatt, többször üresjáratokkal untat minket, a második meg a kínos részek erőltetése (ide tartoznak a túltolt, röhejes énekelgetések is). Ezeket leszámítva, a Loro egy szórakoztató midcult-élmény, melynek a lezárása a képzeletünkre van bízva.