The Cortez

Ez az a film, amit többféleképpen is el lehetett volna cseszni. Megcsinálhatták volna előzménymozik nélkül, vagy eleve az univerzumépítés mellőzésével, vagy amolyan jó kis DC-módra: pár karakternek eredetsztorit adva, a kiemelt alkotást pedig kegyetlenül összecsapva. De szerencsére a Marvel a lehető legátgondoltabban hozta tető alá az egyik legfontosabb projektjét, aminek meg is lett az eredménye: az Avengerst a mai napig a stúdió legjobban sikerült darabjai között tartják számon, valamint „A tökéletes blockbuster”-ként emlegetik, ráadásul más filmgyártó cégekre is nagy hatást gyakorolt, mivel még jobban divatba hozta a szuperhősképregény adaptációkat, de még a moziverzumépítéseket is.
Anno IMAX-ben nézve a játékidő 1. fele totál semmilyennek tűnt, pedig okosan behozták a már korábban felvezetett karaktereket, és még ügyesebben összevarrták az előzmények szálait. Ezen kívül a sztori valóban nem túl agyonbonyolított, meg az is igaz, hogy az egész a filmvégi zúzást szolgálja, de cserébe tele van poénokkal, jó dumákkal, szereplők közti kémiával, visszautalásokkal + egyéb easter eggekkel. A színészek jól hozzák a szerepüket, ám Robert Downey Jr. szokás szerint mindenki elől ellopja el a show-t. Igaz, nem volt nehéz dolga, mivel ő látható legtöbbet a képernyőn, aminek köszönhetően a mozi olyan, mint 1 elnyújtott, emlékezetes zenei főtémával megspékelt, gigantikus Vasember film. A casting egyetlen meglepetése Edward Norton lecserélése- és Mark Ruffalo behozása. Utóbbinak áll a lehető legjobban Banner karaktere, kár, hogy az A hihetetlen Hulk anno nem vele készült el.
A finálé látványban meg akcióban köröket ver az 1. fázis darabjaira, amelyek nem véletlenül lehettek visszafogottabbak zúzás terén. Az itteni filmvégi fightjelenet egy hosszú, őrült, de végtelenül kreatív, igazi audiovizuális orgazmus, aminek az az egyedüli hibája, hogy koppintotta a Transformers 3 városrombolását. Egyébként itt vált igazán a Marvel védjegyévé az action közbeni poénkodás és- csapatdinamika.
Szerencsére a stúdió nem ezzel az alkotással akarta lezárni az univerzumát, így folytatta tovább, ahogyan azt kell. A sokszor nézős Avengersnek, meg a Marvel összefüggő filmes világának köszönhetően, még az 1. fázis gyengébb darabjai is némileg felértékelődnek.

Ritkán látni ennyire elvont életrajzi vígjátékot. Tele van erőszakkal, beteg jelenetekkel és a rendező kézjegyévé vált, vörös színnel való játszadozással. Az egész filmet Tom Hardy alakítása, meg a viccesen előadott monológjai dobják fel. Mint ahogy a Fear X a Ragyogásra, úgy hajaz a Bronson a Mechanikus narancsra, tehát nem véletlen az állandó hasonlítgatás. Az alkotás gyakran átmegy groteszkbe, és itt már megjelennek a szintipop zenék is.

4 rendező 4 rövidfilmje. Az 1. (Szeplőtlenség) Rossellinié: teljesen feledhető, pedig akár érdekes is lehetett volna. A 2. (A kapirgáló csirke) Gregoretti műve, ami még az elsőt is alulmúlja unalomban. A 3.-at (Az új világ) Godard kreálta, és abban végre valami fejlődés tapasztalható, mivel a rendező hozta a sajátos, igényes stílusát.
Az utsó felvonás (A túró) Pasolinié. A 4 fejezet közül ez a lehető legszarabb, mert ő meg az igénytelen, idétlen, egyben rohadtul irritáló stílusát hozta benne.

Vontatott sztárparádé, ami részletekbe menően feldolgozza az Újszövetséget. Semmit nem tesz hozzá a sztorihoz (mint például Scorsese jézusos filmje), így nem is válik egyedi alkotássá. A minisorozat legerősebb pontja a fényképezés. A zene elég gyengére sikeredett, ám 1 hangulatosabb főtémával sokkal nagyobb élmény lett volna átvészelni ezt a végtelenül hosszú játékidőt. Továbbá nem sikerült megtudnom, hogy melyek a „filmművészet legnemesebb eszközei” (ezek érdekeltek volna a legjobban), pedig a 6 órás vágatlan verziót néztem.

A Marvel 2. négeres produkciója 1 újabb királydráma. A sztori a Vasember 1-hez meg a Thor első és harmadik részéhez hasonlóan, eleve hajaz a Lion Kingre, de itt az afrikai helyszín még jobban rátesz 1 lapáttal a párhuzamra.
A díszleteket-jelmezeket eltalálták, a zenék ütősek (van itt minden: afrikai törzsi dallamok, hip-hop beatek, R'n'B stb.), a hi-tech város is nagyon látványos, bár utóbbit nem mutatják meg túl részletesen. Az akciók pörgősek: legkiemelkedőbb a vágatlan casinos jelenet, majd az azt követő stílusos autós üldözés, viszont a filmvégi zúzás nem maradt túl emlékezetes, még a CGI- és színorgia ellenére sem.
A történet komolyan veszi magát, de azért akadnak poénok is, amelyek teljesen váratlan helyzetekben törnek elő. Politizálástól sem mentes a film, és enyhén befigyel a menekültkérdés is. A főellenség – Erik Killmonger – ezúttal megint 1 igazi badass negatív karakter, ám most végre tényleg kidolgozott háttérsztorival, meg érthető motivációval.
Sokkal jobb lett volna, ha ezt a mozit és a hozzátartozó főhőst is még a Polgárháború előtt mutatják be, de már baszhatjuk. Egy gyenge 4-est mindenképp megérdemel!

Ez egy különleges hangulatú, bűnügyi drámavígjáték jó sok humorral, erőszakkal, társadalomkritikával meg kínos jelenettel megfűszerezve. A drámai részek súlyosak, a poének pedig gyakran átmennek meghökkentőbe és groteszkbe. A film keményen politizál: elsősorban az egész nyugati civilizáció problémáira, kérdéseire próbál rávilágítani (pl: igazságszolgáltatás hiánya, hatalommal való visszaélés, white trash-kultúra, eutanázia stb.), de a jellemzően USA-belieket is megeleveníti (pl. rendőri brutalitás).
A színészi játék nagyon színvonalas. Sam Rockwell hitelesen alakítja a suttyó zsarut, meg annak jellemfejlődését. Frances McDormand jól hozza a züllött, életunt nőszemélyt, akit szinte kizárólag hülyék vettek és vesznek körül, beleértve a hisztis lányát is, aki végül is megkívánta a saját sorsát. A legnormálisabb személy a környezetében a fia, a legviccesebb pedig a törpe.
Ütős a 3 felragasztott óriásplakát üzenete, de még erősebb a rendőrfőnök (Harrelson) 3 levelének tartalma. Utóbbiak fontosak a történet előremozdításában, valamint a karakterek fejlődésében. A finálé szakít a hollywoodi sablonokkal, viszont teljesen illik az alkotás jellegéhez.

Vontatott, meditatív, művészkedő kalanddráma, kilométerekre az akciófilm műfajától. Az erőszak naturális, az esztétika a csúcson van, Mikkelsen pedig szavak nélkül is karizmatikus, de a történet valahogy rohadtul üres, még akkor is, ha az egész valahol a vallásról/hitről szól. Refn itt lendült bele komolyabban a hosszú, néma jelenetek gyártásába. Az alkotás legerősebb pontja a vizuális megvalósítás: a színvonalas fényképezés, a helyszínválasztás meg a főszereplő – szokás szerint – vörösben úszó látomásai. Ha a film 1 tribute a rendező részéről, akkor a mozi jellegét, atmoszféráját és 1-2 szimbolikus elemét tekintve, mindenképpen Tarkovszkij előtt akart tisztelegni.

Mivel 1 Miss Marple epizódról van szó, így már előre éreztem, hogy ez Refn eddigi életművének legrosszabb darabja. Ahogy sejtettem: a sztori unalmas, a párbeszédek szarok, a megvalósítás röhejes, a színészi játék pocsék. Egyedül a főszereplő öregasszony író unokaöccse az egyetlen jól megírt karakter, és egyedül az őt megformáló Richard E. Grant alakítása ér valamit.
A film legerősebb pontja kizárólag a fényképezés, meg az elején, illetve a végén felcsendülő zene.
Refnnek ez az alkotása nyilvánvalóan bérmunka volt, ami meg is hozhatta az anyagi áttörést, mert ezután jöttek csak a nagyobb költségvetésű, látványosabb filmjei.

A trilógia legdurvább és talán legfeszültebb darabja, továbbra is dokumentarista stílusban tálalva. A sztori az előzményekből ismert Milót helyezi előtérbe, akivel az 1-2. rész főszereplőjéhez hasonlóan, szintén könnyen lehet azonosulni. Érdekes látni, hogy az első epizód félelmetes főellenségének szánt figurájából hogyan lesz 1 elesett, sajnálni való tag.
A 3 felvonás közül, az utolsó szól a legjobban a kiégésről, az ürességről, na meg a függőségről. Keményebb jelenetekben is a Pusher 3 a legerősebb, mivel itt már gore horrorba illő, gyomorforgatóbb képsorok is befigyelnek.

Antal Nimród sötét, nyomasztó víziója, ami hangulatában és vizualitásában valamennyire a Kontroll világát idézi. Az alapsztori érdekes, az atmoszféra erős, de a kocsmai jelenetben az alkoholista suttyók (Kontroll stábjának 1 része) túltolt, erőltetett trágárkodása majdnem agyoncsapja az egész filmet. A vége felé haladva horrorisztikus elemek is befigyelnek.