The Cortez

Erős, illetve gyenge alakításokkal, jó pár röhejes karakterrel, valamint arcpirítóan kínos jelentekkel teletűzdelt filmeposz. Az egészet bizarr módon a durvább + betegebb részek mentik meg a totális unalomba fulladástól, és húzzák fel közepes szintre. Akad benne néhány, valószínűleg szándékosan botrányos képsor. Ezek közül meg kell említeni a kólázósat, ami a szereplőkkel együtt a nézőket, valósággal kiszakítja a mozi ingerszegény világából.
Az 5 órás verzió első felének 1. fele hihetetlenül vontatott. Sokáig úgy tűnhet a 2 gyerek soha az életben nem fog felnőni, ám ahogy ez nagy nehezen megtörténik, sokkal érdekesebbé válik a sztori. A főszereplők jól játszanak, a főellenséget megformáló, Attila nevezetű Sutherland úgyszintén (bár ő valami kibaszott irritáló volt már itt is), viszont Dominique Sanda a feltűnésétől kezdődően csak ripacskodik.
Politikai vitákról, különböző ideológiák egymásnak fezsüléséről és a buta, semmiből sem tanuló, amnéziásként működő tömeg viselkedéséről szól az alkotás.

Egy meglepő fordulatot tartalmazó, egyedi, többször groteszk romantikus fantasy horror. A Cronenberghez való hasonlítgatások teljesen helyénvalóak! A dialógusok jól sikerültek, mint ahogy a felülnézetből felvett jelenetek is, viszont a képi világ meg az effektek terén igencsak gyengén muzsikál a film, ugyanis látszik rajtuk a nem túl magas költségvetés. A történet érdekes, de sajnos a vége felé közeledve, erősen veszít lendületéből.

Magyar avantgárd posztapokaliptikus horror, ami az erős hangulatra, a lenyűgöző fényképezésre + a félelmetes zenére- és hangokra épít. Az összes kép, illetve a legtöbb jelenet szubjektív kameranézetből van felvéve, így az egész film olyan érzést eredményez, mintha egy videogame lenne. A helyszínválasztás tökéletes, simán meg is idéződik tőle az Ideglelés c. mozi. Párbeszéd nincs nincs benne, szöveget pedig csak egy ősrégi számítógép, idegesítően fosminőségű monitorján olvashatunk. A hátborzongató atmoszférát időnként megszakítják a főszereplő – szerencsére – rövid flashbackjei, míg a feszültségileg jól felépített részeket, párszor túlnyújtással vágja agyon a rendező.
Összességében hatásos alkotás, amely a hűvös, esős májusi napokhoz, teljesen kiváló választás.

Batmanre semmi szükség nincsen, mint ahogy már a Sötét lovag-trilógia utáni rebootnak sem volt semmi értelme. Inkább azt a szériát kellett volna folytatni.

Annyira szar, hogy szinte már jó. A kommunizmust próbálja parodisztikusan bemutatni, ezért annyi a benne látható kínos jelenet, röhejes, alkoholista karakter, illetve cinkes viselkedésforma. Az 1-2 poén meg a sok hiteles, igazán magyaros káromkodás mellett néhány, a mai napig aktuális jelenség is található: ilyen például a hazai néplélek, az elvtársnőkről + a pénzről alkotott bölcsesség és a gyárakban a normának, valamint a 200%-nak a fetisizálása. Koltai & Gáspár Sándor jól játsszák a szerepüket, Stohl Buci pedig meggyőzően hozza önmagát, mivel az egész filmben csak baszik és bebaszik. Az alkotás legerősebb pontja a zenéje.

The Punisher 2. évad

Fordulatosabb és durvább (az edzőtermes verekedés, brutalitás terén köröket ver az előző, meg az eddigi 3 Daredevil szezonra), mint a szintén lassú sztorivezetésű, ezelőtti évad, de még így sem sikerült felülmúlnia. Behoztak pár új szereplőt, miközben a sorozat egyik meghatározó mellékfiguráját, indokolatlanul eltüntették a picsába. Billy Russo Jigsaw-ként való megjelenése hatalmas nagy csalódás (röhejes módon, a 2008-as Punisher: War Zone-ban, sokkal faszább volt az ottani karakter design-ja), viszont hozzá kötődik a Marvel első perverz szexjelenete- illetve Joker & Harley Quinn-szintű, szociopata románca. Az új, Sean Pennre hasonlító, vallási fanatikus ellenség történetét + drámáját egészen a fináléig apránként adagolják, ahol végül aztán igaz nagy nehezen, de legalább mindkettő kiteljesedik. Az utsó részben akadnak utalgatások a folytatásra, amelyből úgy néz ki, egy darabig nem nagyon lesz semmi. A lezárás vagányra, egyben stílusosra sikeredett.

7/10

Magyar jézusos film, futurisztikus környezetbe helyezve. Az alapkoncepció kiváló, viszont az amatőr színjátszásnak köszönhetően, valami keservesen gyenge a megvalósítás (egyedül Kálloy Molnár Péter és a főhőst alakító színész alakítása emelkedik ki a szarból). Pedig más jó ötletek is akadnak még benne: ilyen például a női ördög, az egyes karakterek kidolgozása, illetve a modern meg a jövőszerű technika kreatív ábrázolása. A viszonylag sokat használt CGI nyilván nem túl színvonalas, de hazai viszonylatban azért megállja a helyét. A végeredmény sajnálatos, ugyanis simán kisülhetett volna belőle egy egészen újszerű alkotás.

Simán hozza a jobban sikerült Marvel-szólómozik színvonalát, nem erősebb és nem is gyengébb azoknál. Persze mindig az önálló gondolatok nélkül létező hülyék voltak többségben, ezért olvashatóak most is tömegével olyan, különböző weblapok-kritikusok véleményeit/baromságait visszaböfögő villámelemzések a net bugyraiban, mint például „ez a Marvel első bukása”, „a Marvel a cél előtt egy lépéssel bukott el” vagy az „a Marvel tönkretette a saját univerzumát”. Az igaz, hogy az alkotás kezdetben közepes pontozást ért el, de ezen értékelések nagy része betudható a bosszúnak, ami viszont Brie Larsonnak köszönhető, aki nem tudott méltóképpen örülni a főszerepnek, valamint képtelen volt tisztességesen marketingelni a filmet.
Larson ostoba kirohanásaihoz képest, a végeredmény egész korrekt lett, ugyanis meglepő módon, nincs tele ganéj politikai üzenetekkel (már ha a forgatókönyvbe írt menekültkérdésszálat nem vesszük annak), csak a flashbackekben látható némi tessék-lássék bűntudatkeltés, amely azt a célt szolgálhatja, hogy az erre szakosodott kurzusok kussban maradjanak. De ettől eltekintve is működik a mozi, mivel a főhőssel könnyen lehet azonosulni, az elejét leszámítva nem unalmas, mozgalmas, izgalmas, csavaros, a visszaemlékezésekben bemutatott eredettörténet újszerűen van tálalva, illetve Larson & Sam Jackson párosa között kiválóan működik a kémia. A stúdió visszahozta a Vasemberekből ismert buddy movie jelleget, bár gyakran olyan érzetet kelt a Földön meg a kozmikus térben játszódó agymenés, mintha inkább egy Nick Fury előzménysztori lenne. A Marvel tehát megint csak 1000-el tiszteleg, ám most az ezúttal vicces oldalát mutató, a show-t sűrűn ellopó Jackson, a 90-es évek haverfilmjei és a Top Gun előtt.
Az Iron manen kívül, szokás szerint több korábbi termékkel egyaránt akadnak hasonlóságok: a cselekmény sok szempontból hasonlít a Thor 1-re, míg a történet váratlan fordulata a (Winter Soldiert) idézi, a macska pedig jól hozza a Galaxis őrzői őrületét, ráadásul itt sem minden az, mint aminek elsőre tűnik! Negatívumként leginkább Jude Law-t – akin látszik, hogy nem tud és nem is akar kitörni abból a bájgúnár szerepkörből, amibe Hollywood + a média beleragasztotta – lehet kiemelni, de ide sorolható még Annette Benning finálébeli kínos szánalmaskodása, illetve Ronan újfent rövidre vágott szerepeltetése.
A CGI-t sikerült feljavítani, a retro zenéket jókor és jól helyezték el (érdekesség, hogy a Nirvana Come As You Are című száma szólt a Marvel/Netflix The Defenders sorozatának teaser trailerében is), az első stáblistás jelenetet igencsak eltalálták, mint ahogy a stan lee-s intrót úgyszintén. Ha az alkotás mélyebben elmerül a 90-es évek hangulatában, akkor még jobban fel tudták volna dobni az egészet.

Brexit-film már van, olyanok is, amik a terrorizmusról szólnak, a fegyvertartás Eastwood terepe, Trumpról és illiberális demokráciáról szóló még nincsen. A MeToo-val foglalkozó mozik érdekesek lehetnének, ha a mozgalom valódi arcát mutatnák meg, viszont az LMBT-téma meg a genderőrület már egy ideje elkezdődött a filmekben is.

Erőltetett, nem túl erőteljes agymenés, ami a Batman v Superman-Suicide Squad-Justice League triótól még így is fényévekkel jobban sikerült, mivel a középszert küszködve ugyan, de legalább eléri.
Jason Momoa továbbra is jó választás a szerepre, és továbbra is egy Thor-koppintás, ám nem merül ki ennyiben a Marvel-utánérzet, ugyanis a történet, annak több részlete + testvérviszály szála, mind az említett karakter mozijait, na meg a Fekete Párducot idézik. A látványvilág szintén olyan hatást kelt, mintha éppen a másik stúdió valamelyik szólóalkotását néznénk. A vízalatti város színes-szagos megvalósítása tök jó lenne egy Namor-filmben, viszont ez itt elvileg a DC – ehhez képest csak a játékidő vége felé haladva láthatunk sötétebb jeleneteket, elborultabb ötleteket. A vizualitás a Galaxis őrzőiére is hasonlít. Igazából annyi a különbség a 2 mű között, hogy abban a színészek, illetve az alkotók értenek ahhoz, amit csinálnak, és ráadásul még viccek is vannak benne.
A harcok faszán néznek ki (kivéve az egyik követhetetlent): visszatértek a Man of Steelből ismert videogame-szerű akciók. Kreativitás leginkább ezekben a részekben, valamint a fényképezésben rejlik. A kalandfilmes, kincskeresős sztori ütős lehetett volna, ha valamivel komolyabban kidolgozzák. A soundtracket kritikán aluli, rosszul eltalált betétdalok, meg teljesen jellegtelen zenei témák jellemzik (pedig az utóbbiak helyett csak az 1. trailerben hallható, kiválóan megkomponáltat kellett volna felhasználni).
Hollywoodban úgy látszik megint elfogytak a színészek, mivel a Watchmen után újra itt van velünk Patrick Wilson, igaz ezúttal a főellenség szerepére ugrott be. Ha már az ellenfeleknél tartunk: a néger medúzaember nem lett csapnivaló, még akkor sem, ha elég klisés, (csak hát nem értem minek kellett visszarángatni a stáblistás jelenetbe). James Wan rendezői székbeültetése szintén érthetetlen, mert nem 1 ilyen stílusú DC-cucc illett volna hozzá, na nem mintha olyan sok köze lenne mostanában bármiféle szerzőiséghez vagy egyediséghez.