The Cortez

Poszt-apokaliptikus cyberpunk Rodrigueztől & Camerontól. Ali baba – aki ezúttal nem a 40 rabló célpontja, és nem is Mahershala Ali, aki egyébként játszik a filmben – egy igényesen, részletesen vászonra vitt CGI-karakter. Élethűek a reakciói, gyorsan fejlődik, valamint látványosan verekszik. Tehát a mozi akciójelenetekben a legerősebb, viszont effektek-animáció terén, a főhős nyilván rohadtul költséges megjelenítését leszámítva, igencsak gyengén muzsikál. A rendezés sablonos, a történet a legelejétől az utolsó másodpercéig kiszámítható, ráadásul sok üresjáratot tartalmaz. Összességében ez egy teljesen középszerű, hollywoodi akció sci-fi.

A csiga lassan szőtt sztori első fele a távol-keleti miliőre, az igényes díszlet- és jelmeztervezésre, illetve a kínai kultúra bemutatására megy rá. A 2. része a történelemre + politikára, de valahogy még ennek ellenére is érdekesebb. A hangulatos képekkel operáló történet kiválóan prezentálja, hogy milyen az, amikor valaki hirtelen hatalmat kap a semmiért, valamint azt is, hogy egy ázsiai ember számára (főként, ha nőneműről van szó), miféle átalakulással tud járni a Nyugatra való vándorlás. A film legerősebb pontja a zenéje. Az elnyújtott játékidő alatt többször láthatunk kínosan röhejes képsorokat, viszont párszor fel lehet röhögni a főhős gyerekkori énjének beszólásain, ráadásul Bernardo egy perverzebb leszbikus jelenettel kárpótolja a japán-kínai nők rajongóit.

Félig iráni, hihetetlenül szar magyar címmel megáldott, egyedi romantikus horrorvígjáték, Zsákos Frodóval a háttérben. Az első 45 percben hangulatos és unalmas részek váltogatják egymást hol jobb, hol gyengébb betétdalok kíséretében, de aztán meglepő módon, pont a romantika behozásával válik érdekesebbé a sztori. A játékidő közepétől valahogy a trackek is erősebbek lesznek, ám sajnos kapunk melléjük több hosszú, fárasztó jelenetet. A film ügyesen játszik a műfajokkal, leginkább képi humorral operál, enyhén megidéződik benne David Lynch + egyes európai rendezők stílusa, társadalomkritikát fogalmaz meg, ráadásul Iránt egy teljesen nyugati szellemiségű helyként mutatja be.

A sorozat időigényesebb. Jobban ki lehet benne bontani a sztorit és a karaktereket, de a legtöbbször sajnos időpocsékolás az egész. A legszánalmasabbak azok a több, mint 20 epizódos szériák, amelyekben csak az évadnyitóban, a félévad záróban-nyitányban, valamint a fináléban van némi izgalom vagy érdemi történés. A többi rész meg tömény unalom. Ami ennél is irritálóbb az az, amikor úgy nyújtják a sorozatokat, mint a rétestésztát, még a korrekt lezárásnak tűnő évadzárók, sőt még a minőségromlás után is. Hiába divat azt mondogatni, hogy Hollywood halott, mert a sorozatgyártás megette őt reggelire, mikor a TV-k + a streaming szolgáltatók ugyanazt csinálják, mint az álomgyár (pl: felesleges, erőltetett folytatások, 20 évvel későbbi folytatások, remake, reboot, mindenből adaptációgyártás stb). A film otthona a mozi, a sorozaté meg a televízió, és szar amikor a 2 keveredik.

Kiváló alapsztori – igaz, láttunk már hasonlót –, érdekes ötletek, csapnivaló megvalósítás. A színészek olyanok, amilyenek, de legalább nem menthetetlenül szarok, sőt párszor még röhögni is lehet rajtuk. Több pénzzel és kreativitással, valamint jobb díszlettervezéssel vagy helyszínválasztással, simán egy erős tinihorror válhatott volna belőle.

Az elején úgy tűnhet, hogy megint egy újabb, a The Babadookhoz hasonló, hülye gyerekes horrorhoz van szerencsénk. Az első pár percben valóban hihetetlenül idegesítő a főszereplő srác, ráadásul hozzá kötődnek a film legkínosabb pillanatai, de aztán valahogy elviselhetővé válik. A hangulat egyébként rohadtul erős, az időnként felcsendülő zene jó értelemben idegtépő, a sztori rejtélyes, a finálé meg kiszámíthatatlan, egyben újszerűen érdekes. Az alkotás fő negatívumai: a fentebb említett ficsúr + a sűrűn befigyelő, mára már leírhatatlanul unalmas klisék.

Remek sztori – ami kissé hasonlít a Végső állomáséra –, beteg, elborult ötletek, de nem elég erőteljes kivitelezés. A játszma a vége felé haladva egyre jobban eldurvul, majd egy brutális, Fűrész-szerű fináléba csap át. A film szarul van dirigálva, sok helyen kapkodósra sikerült, továbbá látszódik rajta a költségvetés hiánya, ennek ellenére a trükkök nagy részét ügyesen oldották meg. Több vérrel, még merészebb jelenetekkel, jobban kidolgozott karakterekkel és stílusosabb rendezéssel, egy igazán ütős tinihorror válhatott volna belőle.

Halloweenkor játszódó tinihorror az igényesebbik fajtából. Tisztára olyan, mintha a Félelmek háza több pénzből készült, látványosabb megoldásokkal tarkított változata lenne, ám itt egy földhözragadt cselekményt kapunk. A rémpecó/kalandpark dizájnja kiváló, a csapdák ötletesek, a jelmezek-maszkok pedig stílusosak. A szereplők nyilván nem túl sok mélységgel rendelkeznek, de cserébe legalább szórakoztatóak, kivéve a főhősnő, köszönhetően a klisés viselkedésének- és drámájának. Akadnak poénok, a sztorivezetés meg a hangulat rendben van egészen a játékidő 3/4-ig, ahonnan kiábrándító lejtmenetet vesz a film, ugyanis túlnyújtottá, elcsépelté, egyben unalmassá válik a finálé, amit egy erőltetett lezárás követ. Az utóbbi 2 hibapontot leszámítva, egy gyenge 4-est mindenképpen megérdemel az alkotás.

Már a pár perces felvezetésben kapunk egy nagy adag nyomasztást, ami után egész hamar beindul az A vesszőből font emberre, a Wicker Manre és az Apostolra hasonlító történet. Nem vicc, képesek voltak megint ezzel a mára halálosan fárasztó alapsztorival előállni, a nálunk forgatott mozi ráadásul pár bizarr képsort leszámítva, semmivel sem ad többet az említett műveknél.
Ari Aster 2. nagyjátékfilmje alapvetően egy pszichedelikusabb művész-folk horror, de a nyaralós tinihorror jelleget is megidézi. Üresjáratok meg baljós atmoszférájú részek váltogatják egymást: előbbiek a béka picsája alá süllyesztik, utóbbiak pedig a nyugtalanító zenével együtt, a magasba dobják a hangulatot. A játékidő felénél egyre jobban elborul az alkotás: elvont, beteg agymenések veszik kezdetüket, melyeknek a túltolt, groteszk szexjelenet a csúcspontja.
A félelemkeltő dallamok + egy David Lynch-feelingű rémálombetét mellett, a Fehér éjszakák legnagyobb érdeme a fényképezés, ugyanis eszméletlenül látványos, egyben kreatív beállításokkal, kameramozgásokkal, valamint trükkökkel van telerakva. Érdekesség, hogy a film leginkább világosban játszódik, továbbá a párkapcsolati problémákat helyezi középpontba.

Érdekes, szokatlan sztori, teljesen átlagos, középszerű tálalással, több helyen összecsapott rendezéssel, nem túl erős színészekkel és stílustalan, elbaltázott fináléval. A film legnagyobb érdeme a zene, ami azért képes valamennyi feszültséget csempészni a fájóan lapos hangulatba. Mindezek ellenére, meglepő módon, sikerült minimális humort szorítani a cselekménybe: az egyik jelenetben simán fel lehet röhögni az álmában káromkodó gyereken.