The Cortez

Megtörtént eseményeken alapuló, teljesen középszerű road movie, ami kizárólag az antirasszista mivolta miatt kapott Oscar-díjat. Sok tekintetben hasonlít a Miss Daisy sofőrje című mozira, mint ahogy az Életrevalókra is, csak azokban fel voltak cserélve a bőrszínek: előbbiben a néger játszotta a sofőrt, utóbbiban pedig a feka alakította a lazább, prolibb karaktert, míg a fehér a műveltebbet.
Az eddig primitív vígjátékokról ismert, 2018-ban viszont arany szoborért áhítozó Peter Farrellynek nem volt túl nehéz dolga céljának teljesítésében, mivel eleve egy Oscar-gyanús, valós sztorit dolgozott fel, amihez ráadásul még az igazi Tony Lip egyik rokona is a segítségéül szolgált. Mindezek mellett rendezőként sem tette oda magát, ugyanis az emlékezetesebbnek szánt jelenetekben semmi erő nincsen. A filmet a 2 főszereplő viszi el a hátán, ők mentik meg az egészet az unalomba fulladástól.
Poénok, popkult-utalások, modoroskodó M. Ali + a produkciót végigzabáló V. Mortensen. Ezeken kívül semmi extra, egyedül talán a lezárás, illetve a stáblista alatti képek emelhetőek ki valamennyire.

Felismerhető benne Lanthimos stílusa: időnként visszaköszön az idétlenül humoros jelleg + a hasonlóan vicces zene az A homárból és a Szent szarvasból – de ezúttal egy sokkal mainstreamebb alkotásról van szó. A sztori a politikáról meg a hatalomról szól, ami akár rohadt jó is lehetne, ha nem halálosan unalmasan, valamint kegyetlenül fárasztó módozatban mesélték volna el a forgatókönyvírók. A film egyetlen érdeme a fényképezés, plusz az ahhoz tartozó több, halszemoptikával készült jelenet.

Ritkán látni ilyen olyan filmet, ami ennyire hitelesen, ilyen hangulatosan be tudná mutatni a magyar valóságot- embereket - és mentalitást, na meg persze Budapest belvárosának pezsgését.
A furcsa, gyakran fárasztó módon viselkedő főszereplő (Áron) leginkább a bölcsészek, valamint más büfészakosok álláskeresési nehézségeit eleveníti meg, de minden más fiatal pályakezdő könnyedén azonosulhat vele. Aki járt már az ő cipőjében, az simán át tudja érezni a helyzetét – vagyis a kilátástalanságot, a munkanélküliséget, illetve az ezekhez tartozó szorongást. Mindennek ellenére, közel sem egy lehangoló alkotásról van szó, hanem pont, hogy egy jobbnál jobb poénokkal operáló, helyenként kissé elszállt, dokumentarista dramedyről. Az alakítások, a karakterek (Áron szülei a legviccesebbek!), a dialógusok és a szituációk életszerűek, bár az utóbbiak közt akadnak abszurd, ráadásul még elvontabb, gondolatszerű jelenetek is. Az egyedülii zavaró dolgot a nem éppen színvonalas, kézikamerás fényképezés jelenti.
Reisz Gábor első komolyabb munkája tehát generációs problémákkal foglalkozik, miközben nem felejt el rohadtul szórakoztató maradni. Humorral, a realitásra való reflektálással + erős atmoszférával megspékelt, sokszor Woody Allent idéző mozi, amelynek a végén látható a világ eddigi legnagyszerűbb stáblistája.

Ki volt benne pszichopata?

Nem hát, ott sokkal durvább dolgok mennek.

„A filmben is megjelenítetthez hasonlo szélsőséges eszmék meg kis hazánkban is igen népszerűek..”

De ezek labdába sem rúghatnak a skandináv országok szélsőségei mellett.

Leginkább Morckék asszisztensének voltak ilyen megnyilvánulásai, de szerencsére nem sok. A spoleres rész tetszett, de mint kiderült, mégsem teljesen eredeti.

Sötét tónus, nyomasztó hangulat, lassú, de nem unalmas történetvezetés, jól működő, főszereplők közötti kémia, kiváló színészi játék – vagyis a Q-ügyosztály 4. kalandja, még mindig tartja a korábban megszokott szintet.
A sztori izgalmas, néhol humoros, időnként kiszámítható (főleg a vége felé), helyenként hollywoodias, valamint ezúttal határozottan politikai jellegű. A világot felkavaró balhékra reflektáló cselekmény több része, fordulata feltűnően ismerős lehet, de nem feltétlenül a regényből, hanem az egyik legerősebb francia thrillerből, a Bíbor folyókból.
A bűnösben megúsztuk, viszont ez nem az a dán film, így sajnos nem mentes a burkoltan előadott hülyeségektől. Az alkotás nem is a Spotlight, ezért az a fajta stáblista előtti üzenet, ami hatásos volt ott, az inkább kínosan hat itt.

Tini slasher-vígjátékkal kevert, time loopos Idétlen időkig koppintás, aminek a legvégén nagy nehezen megemlítik az ihletet adó mű címét.
A folyós főszereplőnő pont olyan primitív és irritáló, mint a zsáner többi alkotásának fiatal mellékkarakterei általában. Az ilyen filmekben gyakran a gyilkosnak drukkolunk, hogy minél előbb, sikeresen levadássza az idegesítő, egybites töltelékfigurákat. Ebből a ”perverz élvezet”-ből indul ki a Boldog halálnapot! alapkoncepciója, ugyanis itt a hunyó nem csak egyszer, hanem egymás után sokszor, válogatott – egyben fájóan visszafogott – eszközökkel gyakja le a nagypofájú főhőst, akinek a sztori szerkezete ellenére is kiszámítható a jellemfejlődése.
A játékidő 2. fele jobban sikerült, mint az első: izgalmasabb, valamivel poénosabb, ráadásul még egy ütős csavar is befigyel benne.

Én is elvoltam vele. A komment azokat ekézte, akik a kritikusok véleményét kezdték el ismételgetni.