The Cortez

Egyedi kamaradráma, ami mellesleg egy olyan erőteljes thriller, amely feszültségkeltésben talán még a legnagyobb klasszikusokat is felülmúlja.
A kamera szinte végig a főszereplőre fókuszál, aki köré egy állati izgalmas, székhez szegező sztorit írtak. A cselekmény egy percre sem ül le, a bűnügy megoldásával párhuzamosan, apránként csepegtetik a tudnivalókat a főhős múltjáról meg a magánéletéről egészen a fináléig, ahol egy kerek képet kapunk róla. Időnként pár poén is befigyel, de nem válik tőlük komolyan vehetetlenné vagy súlytalanná a film. A végére egy ütős csavart vártam, amit meg is kaptam, pont abban a formában, mint ahogy azt elképzeltem – és ez igen merész húzás az alkotók részéről, tekintve, hogy skandináv alkotásról van szó.
A rendőrt játszó Jakob Cedergren nagyszerű munkát végzett, valamint a folyamatosan őrá zoomoló operatőr is. A történetben leginkább csak a főkarakter feszült telefonbeszélgetései láthatóak-hallhatóak, tehát a vonal túlsó végén lévő szereplők ominózus élményeiből nem mutatnak semmit, de még így is megrázó az alkotás. Zenét kizárólag a lezárásnál, illetve a stáblista alatt nyomatnak!
Egy ilyen erős, nagy hatású film után én is mindjárt hívom a segélyhívót, hogy bejelentsem az elrabolt spoiler gombokat.

Akciók közül a vonatos emelkedik ki valamennyire, az összes jelenet közül pedig a csillagrombolós a legemlékezetesebb. A csillagromboló felbukkanása nem akciójelenet.

Van benne valami. Nem lenne rossz, ha később kiderülne, hogy mindvégig komoly súlya volt a második plusz jelentnek.

Lehet... de minek kellett megmutatni a trailerben?

Biztos így lesz, de ha Darázs életben marad, akkor az neki adott volna nagy okot a bosszúállásra. Attól pedig, hogy nem lehet bemutatni egy 10 éves gyerek halálát, még szóban elmondhatják.

Nem jobb az első epizódnál, de nem is rosszabb. Több, látványosabb akció, több kreativitás, még több humor (a poénok egy része meglehetősen fárasztóra sikeredett) és itt is akadnak igencsak elborult ötletek.
A főellenséget eltalálták: nem kiemelkedő, de érthetőek a motivációi, átérezhető a drámája, valamint a sztorija végkifejlete is jól lett megoldva. Amíg nem lépik meg minden második villainnel azt, amit vele megtettek, addig nem hátrány, hogy van egy hozzá hasonló ellenfél az univerzumban.
A végső harcot pörgősre meg viccesre kreálták, és simán ott a helye a legőrültebb Marvel finálék közt. Az első stáblistás jelenet ütős, pluszban majdnem ugyanolyan, mint amilyennek elképzeltem (azt hittem Scott lánya fog eltűnni. Sokkal drámaibb húzás lett volna, ráadásul ezzel még nagyobb oka lenne a bosszúra. Nincs azzal baj, hogy másképp történt, de bőven elég lett volna csak a 2 öreget eltüntetni. Darázs kiírása nettó faszság volt már megint az alkotók részéről ), a második pedig szart sem ér.
Egy gyenge 4-est mindenképp megérdemel.

Luke Cage 2. évad

A gengszterdráma folytatódik, kiegészítve egy kis hiteles, ugyanakkor röhejesen előadott párkapcsolati drámával, amit szerencsére hamar elkaszálnak az alkotók. A főellenség a még versenyben lévő nemezisek mellett nem más, mint Bushmaster, aki egy jamaikai akcentussal szövegelő, nagyon csúnya néger. Érthető motivációinak meg a jól kidolgozott háttérsztorijának hála, a kezdeti unszimpátiát gyorsan felváltja a rokonszenv, ráadásul a végére a készítőknek még azt is sikerül elérniük, hogy neki, és még véletlenül se a főhősnek drukkoljon a néző. Részben ő a felelős az akciójelenetek dinamikusabbá válásárt (mivel Luke Cage a 2. évadban is csak 1 fekete Bud Spencerként funkcionál), továbbá a humoros részek is hozzá köthetőek, egyrészt a már említett szórakoztató kiejtés, másrészt a Mariah Dillard név Mariah Stokes-ra való rendszeres, viccesen kimondott kijavítása miatt.
Ha már Black Mariah-nál tartunk, akkor nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Alfree Woodard továbbra is a Marvel egyik legrosszabb castingja (és a fejeseknek volt képük berakni az Amerika Kapitány: Polgárháborúba is). Kimondhatatlanul rosszul játszik, nem is értem a többi színész hogy nem röhögte el magát a vele való közös képsorok forgatása alatt. Az egyetlen rész, ahol valamiért hitelesen tud alakítani, az egy, a classic western filmeket megidéző jelenet.
Vannak vendégszereplések, melyek közül a legütősebb Danny Randé. A 10. epizódban Iron Fist együtt csapatja Luke Cage-dzsel. Útjukat lazaság + látványos, pörgős, vagány, kreatív verekedések tarkítják.
A 2. évad az előzőhöz hasonlóan súlyosan drámai, ám itt jobban mélyülnek a karaktereket, valamint helyenként egészen gyomorba vágóra sikeredett. A befejezést igencsak meglepőre kreálták, több új szálat is felvezet, és ha mindez nem lenne elég, még az A keresztapa első felvonása előtt is tiszteleg. A szezon zenei téren egyébként gyengébben muzsikál, mint az első: a rap, soul meg funky trackek, reggae dalokkal egészülnek ki a jamaikai szál végett. Ezzel nem lenne baj, de szólnak benne fájóan semmilyen számok, ráadásul még a borzasztó Night Nurse-t is képesek voltak lejátszani, ami kurva gáz, még akkor is, ha a szövege amúgy passzolt az adott jelenethez.

6/10

Jessica Jones 2. évad

Erőteljes minőségromlás a színvonalas első évadhoz képest. Rengeteg az üresjárat meg a felesleges, unalmas, túlnyújtott karakterszál, és igencsak érződik, hogy ezúttal nincs egy karizmatikus főellenség (David Tennant csak 1 epizódban vendégszerepel).
A sztori izgalmasan indul, később is megy a nyomozgatás, valamint a múltban való vájkálódás, sőt még a főhős eredettörténetét is megkapjuk, de valahol a félidő környékén unalomba fullad az egész sorozat. A cselekmény több szempontból is hajaz az 1. évadéra, viszont a zaklató expali helyett, itt egy újabb marveles családi viszályt kapunk.
Jessica züllötteb, mint valaha, Trish karakterét meg keményen lezüllesztették, mert egy idegbeteg SJW-aktivistát csináltak belőle. A korábbi szezonban is akadt némi burkolt SJW-femináci üzenet, de ebben szinte már elviselhetetlen módon adagolják, méghozzá Trish-sel együtt: van hiszti + girl power, ráadásul még a MeToo-terrort is sikeresen megidézik.
Ami pozitívumként kiemelhető, az a továbbra is lenyűgöző képi világ- és neo-noiros hangulat.

5/10

Klasszikus buddy movie, ami a jól kidolgozott karakterekre és a dialógusokra fekteti a hangsúlyt. Az egész filmet Bruce Willis hatalmas dumákat meg poénos egysorosokat pufogtató, laza, de életunt, züllött figurája viszi el a hátán. A történet átlagos, mint ahogy az akciók is. Utóbbi persze nem negatívum, mivel egy ilyen kaliberű mozinak jól tud állni a visszafogottság. Akadnak felesleges, egyben túlnyújtott részek: ilyen például Joe és a lánya közötti erőltetett veszekedés. Az alapvetően stílusos alkotást egyébként egy brutálisan szar dal zárja keretbe.

Drive+Terminator+Eltakarítónő = The Guest.
Igényesen rendezett, a feszültséget ügyesen adagoló, erős hangulattal fűszerezett mozi. Az egyszerű, ám annál jobban felépített sztori lendülete a játékidő közepénél egy kis időre megtörik, viszont aztán egészen a finálé kezdetéig folytatódik a színvonalas thriller, ahol hirtelen stílusváltás történik, és akciófilmbe csap át a cselekmény.
A szintipop zenékkel meg az eltalált főszereplő kinézetével (Dan Stevens igencsak hasonlít Ryan Goslingra, de még jobban Paul Walkerre), illetve annak hűvös, kimért, profi karakterével, a rendező egyértelműen a Drive-ot akarta megidézni.
A végjáték túltolt, őrült, véres és látványos, ráadásul olyan váratlanul érkezik az action, hogy simán ki tudja zökkenteni a nézőt az addig lassan építkező, teljesen más műfajú alkotásból.
A The Guest legjobb részei a főszereplő meg a fiatal srác közös jelenetei.