The Cortez

Tipikus amerikai vígjáték az őrültebbik fajtából. A háttérben Seth Rogen, ami meg is látszik a végeredményen: trágár és altesti, néhol valóban ütős poénokkal operáló, leginkább a Rossz szomszédsághoz hasonló mozi lett a Blockers.
Az ötletek között akadnak rohadtul elvadultak is, a vicces beszólások nagy része pedig az egyik csaj egyedülálló faterját alakító, Ike Barinholtznak köszönhető. Az ő karaktere a legszórakoztatóbb az egész stábban, és az ő dumái meg jelenetei mentik meg a filmet az unalomtól.

Tipikus érdektelen, teljesen felesleges blockbuster. Jeffrey Dean Morgan Negant, Dwayne Johnson pedig ugyanazt a karaktert játssza, akit az egész eddigi karrierje alatt alakított. A CGI sokszor gyengére sikerült, ráadásul az akciók is fantáziátlanok. The Rock arcpirítóan kínos, gorillával dumálós jelenetei miatt meg Arany Málnát érdemelne a színész és a film is.

Csak a szokásos: jó alapötlet, fos kivitelezés. A rendezés összecsapott lett, a szereplők rohadtul idegesítőek, a sztoriban pedig ugyanazok a klisés baromságok ismétlődnek. Jobb forgatókönyvvel, erősebb alkotói vízióval, nem ilyen szar színészekkel, több vérrel és kreativitással, egészen emlékezetes tinihorror válhatott volna belőle. A jelenlegi, nem túl meggyőző végeredmény egyébként kissé a Végső állomásra, meg valamennyire a Valami követre hajaz.

Slipknot az nu metal?

Elszállt, eszeveszett, tömény trip a szétcsúszásról, amit átjár egyfajta sajátos USA-kritika. Mindenféle beteg meg flash-elős jelenet, illetve sok szar, zagyva párbeszéd tarkítja az alkotást. Raoul Duke (Depp) belső monológjai – melyek közül némelyik egész viccesre sikeredett – jól lettek megírva, és faszán visszaadják Hunter S. Thompson stílusát.
Az őrült hangulat mellé őrült képi világ, valamint még őrültebb operatőri munka társul. A 2 híres főszereplő mellett, több ismert arc is feltűnik a filmben.
A mozi legerősebb pontja a nyitóidézet + a nyitójelenet.

A 21 évvel később érkező folytatás sokkal viccesebb, pörgősebb és szórakoztatóbb, mint a kultfilmnek számító első rész. Az egész alkotást átjárja a nosztalgia, még erősebb a látványvilág, az ismét jól eltalált zenék pedig ezúttal is kiváló hangulatot teremtenek. Az előző felvonásban Renton karakterfejlődését követhettük végig, ennek megfelelően McGregor itt már egy valamivel érettebb figurát alakít. A többiek nagyjából ugyanott tartanak, ahol az első epizód végén, ám a T2 végére mindenkinek sikerül egy pozitív ívet bejárnia, még a főellenségnek számító Begbie-nek is.
A mozi – és az év – egyik legerősebb a jelenete a WC-s találkozás: hihetetlenül feszülten, de mégis poénosan van megrendezve, és kurva színvonalasan van fényképezve. A másik legütősebb a „Válaszd az életet!”-monológ modernebb, XXI. századi köntösbe helyezése, ami ugyanakkor egyben a legszarabb is: egyrészt nagyszerű, mert McGregor jól adja elő + mond 1-2 érvényes dolgot, másrészt viszont rossz, mert karaktere nagyrészt a sablon társadalomkritikát mondja fel, úgy viselkedik, mint egy tipikus, a 40 és a halál között lévő tag, aki nem tud túllépni azon, hogy 2017-ben létezik internet meg okostelefon, ráadásul igazi PC-hülyeségek is bele vannak írva a szövegébe.
Összességében elmondható, hogy az elődjénél atmoszférában és nyomasztásban gyengébb, ám humorban jóval erősebb alkotás lett a Trainspotting 2.

Ez a társadalomkritikus kultfilm a függőségről, a züllésről, a szaremberségről és a rossz szociális környezetről-hulladék baráti társaságról szól, illetve arról, hogy ha az egyén nagyon akar, akkor – kevés kivételtől eltekintve – ki tud törni ezekből.
A Trainspotting egy őrült hangulatú alkotás, jó sok poénnal meg rengeteg kreatív vizuális megoldással megfűszerezve. A humor mellett akad 1-2 felkavaró, de zseniálisan megkreált, valamint egy igen gyomorforgató jelenet is.
A filmet az atmoszféra mellett a karakterek és a zenék tették igazán egyedivé. Előbbiek egy része még a hibái ellenére is szerethető, míg a másik szívből utálható, a dalok közül pedig a 2 Underworld track maradt igazán emlékezetes.

Tényleg nem.

Lassú történetvezetésű, erős atmoszférájú művészhorror. Hangulatában, stílusában és elvontságában, leginkább a tavalyi Egy szent szarvas meggyilkolása című agymenéshez hasonlítható, a fináléját tekintve viszont a The Witch-re.
A film a folyamatos zúgásokkal meg horrorzenékkel (amelyek közül 1 olyan, mintha valami lüktető techno lenne) próbál feszültséget teremteni és fenntartani. Több hülyeség, pár meghökkentő jelenet, illetve egy teljesen életszerűtlen baromság is akad a forgatókönyvben. A sztori horrorként egész jól működik (még akkor is, ha helyenként rohadtul unalmas), ám családi drámaként már kevésbé.
Az alkotás legerősebb pontja az utsó 20 perc, amiben összeáll a kép (már akinek), valamint a színvonalas fényképezés + a néhány kreatív vizuális megoldás. A stáblista is ötletesre sikeredett, és egy, a film hangulatától totálisan eltérő, szar zene szól alatta.

Jóval látványosabb és érzelmesebb, mint az első. A poénok meg az utalgatások még mindig ütnek, az akciók hosszabbak, pörgősebbek + sokkal keményebbek. A dráma itt is kiválóan működik, mint ahogy a zenei világot is sikerült eltalálni. Az új karakterek egész szerethetőek lettek, még Josh Brolin jelenléte sem zavaró, hiába játszik fontos szerepet két 2018-as, egymás után érkező szuperhősmoziban. Mindezek mellett, az az alkotók legnagyobb érdeme, hogy végül nem egy X-force filmet kreáltak a Deadpool 2. felvonásából. A stáblistás jelenetek rohadtul viccesek, ráadásul ki is tágítják az X-men-univerzum határait.