SentryD

Ez a film összesen annyiból áll, hogy a szándékosan végig értetlen, érzéketlen bamba fej vágására instruált lánynak rendszeresen megmondják, hogy ne menjen sehova, erre ő természetesen abban a pillanatban elindul és elkezd random kolbászolni a városban 2,5 órán át. Eközben a kamera olyan szinten bele van tolva a tarkójába, hogy még látni se lehessen semmit, mert az nagyon művészi volt már a Saulban is. Azért volt néhány szép kép.

Én is örülök, hogy teljesen komolyan vetted.

Hiába, mocskos szemét pszichopata az összes férfi!!!!

Amúgy a zene valami elviselhetetlenül rossz volt.

Mondjuk Szirmai az utóbbi cirka egy évben már szinte teljesen inaktív, homályos magánéleti problémákkal palástolva, hogy rohadtul unja már ezt az egészet és inkább utazgat, mint hogy próbáljon a filmszakértő szerepében tetszelegni. Én nem utálom egyébként, de azért szerintem előfordult a videóiban masszív ön- és közfelszopás jócskán, magyarán azon túl, hogy jellemzően az egóját fényezte, csak nagyon ritka alkalmakkor mert szembemenni a mainstream közízlésnek, már ha egyáltalán történt ilyen. Mert nem tanítani, értéket közvetíteni, hanem népszerűvé válni szeretett volna, azt meg elérte, ezért fölösleges kimoccanni Hollywood határain túlra. Btw én egy olyan kritikust sem igazán tudok komolyan venni, aki mondjuk viccesnek szánt effektekkel tarkítva a saját arcával aláfestve tesz közzé egy videót, mert az óhatatlanul önfényezésbe csap át. A művészfilmekről, miegymasról valóban érdekesebb és élvezetesebb videót lehet gyártani, de egyrészt az szerintem jóval több munkat, műveltséget és filmek iránti szeretetet igényel, másrészt századennyi embert sem mozgatna meg.

Alig több, mint negyedórája nézem, de máris agyrákot kaptam ettől a nőtől.

Eddig is utáltam a gyerekeket, de ennyire még soha. A végkifejletben semmi szomorú nem volt, sőt. Az egyetlen baj, hogy nem sokkal korábban vették el a felelősségvállalásra képtelen, buta nőtől a kislányt. Dafoe itt is remek, de ő mindig az.

Kimaradt a listából Adam Sandler, én pl le szoktam tagadni, hogy gyerekként szerettem :'D

Amúgy a Kémkölyköket is imádtam anno. És Jar Jar volt a kedvenc SW karakterem. Azt hiszem ezt tényleg el kéne titkolni :'D

Egyébként manapság nemigazán van olyan, amit szégyellnék. Ahogy csabaga írja, a többség megszól, ha mondjuk régi filmet nézek, mert hát "miii? Kétezer előtt is készültek filmeeek???" De az ilyeneket nem nevezném kifejezetten filmszerető haveroknak.

Talán az Asylumot ikszelem be, megfelelő társaságban szerintem iszonyat élvezetes, és olykor nézek egy-egy remekművet magamban is, ha éppen elkap az emókorszak és keményen kínozni akarom magam.

Hú, hát... mindenféle előzetes tudás nélkül, pusztán annyi információval, hogy jó film vetettem bele magam, valami szimpla drámára számítva, úgyhogy igencsak meglepődtem az első arcomba tolt erektált pénisz láttán :D Egyébként az ilyesmivel nem lenne problémám, na de 100 percben konstans ez a szenvelgős szeretkezés számomra már valami iszonytatóan unalmas volt, konkrétan nem is tudtam egyhuzamban végignézni. Az andalítóan szép zenével megtámogatott művészien erotikus/perverz képek egy ideig lekötöttek, és valószínűleg akkoriban sokkoló lehetett és botrány, ma azonban tabudöntögetés tekintetében sem tud sok újat mutatni, a történet pedig annyira nem érdekes, hogy figyelni tudjak rá. Különlegességképp persze mindenképp megérte megnézni, de azért örülök, hogy nagy nehezen túl vagyok rajta, mert a hősnő egyébként vitathatatlan szépsége ellenére mocskosul az agyamra ment. Érdekes utánaolvasni egyébként a film keletkezésének és utóéletének, hogy mégis hogyan jöhetett létre a filmeket masszívan cenzúrázó, még a poreszt is a mai napig kikockázó Japánban.

Pár éve láttam a Ketchum regény adaptációját (el még nem olvastam, pedig szeretném - na majd egyszer), de az szinte semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Nem tudom, hogy ez a film erősebb, vagy azóta megzuhant az ingerküszöböm, de itt az első egy órában erősen csikorgott a fogam a feszültségtől és a masszív dühtől. És a valós eseményeknek utánajárva mindez még szinte semmi, amibe belegondolni is szörnyű, pedig nem vagyok egy empatikus személyiség. Sajnos az utolsó fél óra már kissé veszít az erejéből, a vége pedig kimondottan hatásvadász, a zárókép meg már egyenesen giccsbe fordulva próbálta lenyomni a torkomon a drámát, mintha nem lenne elég borzasztó a történet izzadt erőlködés nélkül is. Ellen Page remek, bár a szinkronja az elnyújtott, ártatlanságra rájátszó hangszínével kissé az agyamra ment olykor, és Catherine Keener Gertrude-jára sem lehet panasz, vérlázítóan undorító, az emberből minden aljas bosszúösztönt felszínre rántó igazi pszichopata féreg benyomását kelti. A többiek eléggé érdektelen karakterek, Paulát is csak a random pálfordulásai miatt tudom nevesíteni, a maradék gyereket megkülönböztetni se nagyon sikerült. Lelkiismeret híján puszta démonok, ami mondjuk teljesen hihető. Remek látlelet az emberi lélek mélysötét rejtekéről és arról, milyen könnyed lökés, egy kis megfélemlítéssel megspékelt enyhe unszolás kell, hogy kíméletlen állati sorba degradálódjon egy kifejletlen jellem, illetve milyen gyorsan terjedő vírusként képes kiteljesedni egy felnőtt ember megbomlott elméjének minden kegyetlenége a befolyása alatt lévő gyerekek körében.

De mi az istenért csak a szereplők fél arca van a képben egy csomószor? :D ezt az egyet nem tudtam megérteni. Igazán művészi kamerakezelés.