unrealnoise

Tapasztalat: 389 film
Kompetencia: 3 film
Súly: 464
Regisztráció: 2016. augusztus 31. (7 év, 8 hónap)
Kedvencnek jelölték: 5 user

Bemutatkozás

Sorozatozok, olvasok, filmezek, játszom, mikor mit.

Néha blogot írok, pofozgatok meg csináljuk két haverral a vetítőtermes dolgot a blogon.

Blogom:
Hidegnyomon.hu

Trakt.tv profilom:
Trakt.tv értékelések

Kedvencek

Rendezők: Richard Linklater
Műfajok: dráma, krimi, thriller, western
Országok: amerikai

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1986
Lakhely: Tököl

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Soulmeiteu
Soulmate
5 2024-04-02 ?
(2)
Tár
 
2 2023-07-06 3,7
(178)
Happy Old Year
Hogyan lépjünk tovább?
5 2023-05-31 ?
(2)
303
 
5 2023-05-25 3,6
(26)
Un amour de jeunesse
Viszlát, első szerelem!
5 2023-05-04 3,5
(26)
Suzume no tojimari
Suzume
2 2023-04-26 4,0
(46)
Le rayon vert
A zöld sugár
5 2023-04-19 4,3
(48)
Love Letter
Letters of Love
5 2023-04-17 ?
(6)
Bomnaleun ganda
One Fine Spring Day
5 2023-04-07 4,3
(22)
Knock at the Cabin
Kopogás a kunyhóban
4 2023-02-05 3,0
(206)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Meglepő, hogy ez is mennyire ismeretlen itt. Pedig aztán szerintem ez sokkal nagyobb kincs lehet, mint az sokan elsőre gondolnák. Pár sorban összegzem miért.

Jaj… A Goodbye First Love finoman lemászik a képernyőről, hogy aztán apró, de biztos léptekkel megtalálja az ember szívéhez vezető legrövidebb, de egyben legbensőségesebb utat. Hogy ott aztán…

…Szóval a film alapvetően azzal foglalkozik, mi is lesz azzal a bizonyos első szerelemmel. Hogyan éli meg ezt a – leginkább talán – hullámvasútra jellemző, egyfajta lavinákkal tarkított időszakot a szinte már szuperérzékeny fiatal lány? És mit kezd ezzel az egésszel? De ezen alkotás nagyszerűségén túlmenően is nagyon sokat jelentett nekem ez a film. Bizonyos mértékben önismereti terápiaként is funkcionált számomra…

Itt elrejtve szépen leírom miért... Ez nem spoileres, inkább csak kicsit személyes, de hát ha már ilyen mélyre eveztem ezen film miatt "saját magamban is", akkor gondolom megosztom ezt a pár dolgot – mert bizony ez ennek a filmnek a hatalmas érdeme...

Igen, ez a téma pedig nem más, mint a „szuperérzékenység”. Én pl. eddig teljesen tévúton jártam önmagamat illetően. „Néha” azt hittem magányos vagyok, rosszabb esetben depressziós, introvertált, szimplán csak nagyon szeretethiányos, nem tudom… De voltak még ennél is furcsább és elképesztőbb ötleteim a túlzott agyalásaimnak betudhatóan… Aztán igen, erről a filmről kezdtem írni, és „poénból” rákerestem arra, hogy „szuperérzékenység”… És hát olvasgattam, csak olvasgattam tovább… És azt mondhatom, hogy talán soha nem voltam még olyan biztos a dolgomban, mint most. Akárhogy is hangzik, de én teljesen magamra ismertem ebben az egészben… Lehet te is így jársz majd… (Aki az, az biztos vagyok benne, hogy azonnal „kapcsolni fog”…)

És talán – legalábbis első megtekintés alapján bizony – ez a fiatal hölgy is szuperérzékeny – már akinek az útját követhetjük itt nyomon… Érdemes megnézni, mert tényleg imádnivaló egy filmről (és lányról) van szó. Aztán ha valaki kicsit magára ismer benne (vagy csak úgy reagál a filmre, karakterre), esetleg utána olvas ennek a dolognak (és úgy ismer teljesen magára), akkor nem marad más, talán újra lehet és kell is majd értelmeznie bizonyos dolgokat magában – és hát saját maga körül is ugye…

A kritikusok által azóta is előszeretettel magasztalt rendezőnő harmadik filmjéről van szó, akinek ezen munkáját is eléggé szerették. Lásd pl. a Los Angeles Times vagy a The New York Times 9-es pontszámait. Szóval nyugodtan tegyen vele egy próbát mindenki, akit ezek alapján akár csak egy kicsit is elkezdett érdekelni a dolog.

Döbbenet, hogy ennyire nem ismert, látott, kedvelt film ez itt. Pedig egy elég nagy kincs az én szívemben, és nem csak azért mert úgy szép az egész ahogy van, hanem mert könnyű benne azonosulni is bizonyos "állításokkal" vagy szereplőkkel.

Aki szereti a romantikus történeteket, annak meg kötelező lenne pótolni. :) De igazából bárki más is élvezné, mert nagyon jól játszanak benne az idővel, a térrel, miközben tényleg nagyon aranyos filmről van szó. :)

Micsoda? Homofóbia? De lehet én nem vagyok tisztában a szó jelentésével...

Szerintem ez egy teljesen jó kis thriller volt. Nem M. Night legjobbja, bár bizonyos szinten az. Meglepően visszafogott ugyanis, nincsenek benne hatalmas meglepik, váratlan, nem logikus, csak tegyünk bele valami ütős csavart féle dolgok.

Valahol eléggé elgondolkodtató is. Egy erős négyes is elsőre.

előzmény: dittike (#2)

2022-12-28 13:00:01 Larry (2022) unrealnoise (5) #7

Tavaly a Külön falka lett az egyik kedvenc filmem, idén meg a Larry. Ha nem is ér fel teljesen előbbihez Bernáth Szilárd első nagy rendezése, nehéz lenne nem azt állítani, hogy ennél ütősebb bemutatkozást nagyon kevesen tudhatnak magukénak… Várjuk a következőt! 9/10

2022-12-27 21:54:59 Magasságok és mélységek (2022) unrealnoise (4) #8

Emlékszem amikor apuval az Everest-et megnézettem, ő azt állította, hogy nem is sajnálja azokat, akik odavesztek… Én szerettem nagyon azt a filmet. De a Jon Krakauer által írt Ég és jég című könyvet meg egyenesen imádtam. Szóval hozzám nagyon közel áll ez a téma. Sok filmet láttam amely ehhez hasonló tragédiákkal foglalkozott, és bizony nem egy könyvet is elolvastam. De ilyen élményben még nem volt részem. Nem mondom, hogy ez a legemlékezetesebb, leghatásosabb utazásom, amely a messzi magasságokba, majd aztán mélységekbe vezet, de hogy ezzel nem kevesebb, hanem több lettem, az egészen biztos. Csoma Sándorra pedig érdemes lesz a továbbiakban is figyelni. A korábbi munkái közül két kisfilmjét is láttam, és mindkettő tetszett. A Casting annak ellenére – vagy éppen azért is – volt különösen jó, mert egy ilyen kényes téma kétségtelenül megérne akár egy egész estét feldolgozást is. A másik pedig a Tabula Rasa volt. Lehet ideje lenne pótolni a többit is…

Annyira felbőszített Cameron filmje, annyira dróton van rángatva benne a néző, annyira túltoltak benne mindent, amiért persze egyébként valóban élni és küzdeni lenne érdemes, hogy nálam az már visszataszító volt.

Értem én, hogy valaki ettől még képes ezen meghatódni. Értem én, hogy mások vagyunk. De rám – ennyi remek filmmel és sorozattal a hátam mögött – ez már semmilyen szinten nem volt hatással. Szétszedhetném az Avatar: The Way of Water-t sokkal jobban is: a zene teljesen felejthető, és hát nem kevés – a korábbi munkáiból – az újrahasznosított elem sem, de szerintem kár lenne a gőzért. Most iszom egy kávét még, aztán nézek valamit, ami reményeim szerint meg is mozgat, és közben azért szól is valamiről…

Te neked nagyon nem jött át úgy látszik a lényeg..."Határozottabb jellemet" hiányolsz? Pont erről szól a film, az útkeresésről, az "elveszett generációról", a modern, jóléti társadalomról. A lehetőségekről, meg ennek hátulütőiről. De ezt szó szerint és képekkel is bemutatják az elején. Julie a film végére láthatóan megtalálja már önmagát, valszeg fotózásban teljesedik ki, stb... Csak a magánéletet "megszívta". Mint sok mindenki más is az életben.

A másik dolog meg az, hogy így is hosszú volt a film, és nekem tetszettek a hosszabb jelenetek, a séták, a lassítások, nekem nem hiányzott, anyucival való diskurzus is, az másból, a hangulatból vett volna el...

Ez pont így volt jó, és pont ilyen elveszettek voltunk, vagyunk mi is néha. Aki meg nem, az örüljön neki...

előzmény: gybE (#9)

2022-01-20 14:39:15 [OFF (Ide offolj, mert ez a helye!)] unrealnoise #26425

Ha már így megszólítottál nyilvánosan, de hát nem. Nem ugyanúgy működött volna.

Ott pl egy kép sem látszódik (én pedig hiszek abban, hogy bizony néha egy jól sikerült kép többet mond minden szónál) és valószínűleg kb. nem is sokan kattintanak, néznek rá. Igen, a főoldalon úgy is kint lesz, egy ideig, de újfent, se kép, se semmi nem keltheti fel az ember figyelmét. És igen, ettől még lehet ennek inkább ott, a kritikáknál lenne a helye, de...

De ha már veszem a fáradtságot, és beszúrom ide képekkel az egészet, akkor miért ne lehetne itt is pont a fentiek miatt? Az, hogy a főoldalt X óráig ez teríti be, hát istenem. Nem egy nagy tudomány ám megcsinálni egy olyat ott, hogy a poszt egy része látszódik csak, ha túl hosszú, és alatta lenne egy tovább gomb.

--
Áthelyezve a(z) Kimi no suizô o tabetai topikból.

előzmény: Ugor (#26424)

Kezdem úgy érezni, hogy lehet több animét kellene néznem. Bár most kicsit nehéz helyzetben leszek, hiszen láttam már négy-öt olyan – egész estés – produkciót, amelyeknél azt hiszem, már nem lehet többet nyújtani. Persze ezt mondtam a második és a harmadik után is…



Aztán most itt vagyok, még szinte csak kora délután van, éppen 23:33-at mutat az óra, szóval bőven ráérnék még filmezni, hiszen csak holnap este megyek melózni, de amikor valami ehhez foghatót látok, akkor nem megy semmi ilyesmi, mert az ehhez hasonló mozgóképeket nem szeretném egy adott darálás egyik lépcsőfokaként magam mögött tudni, ezt ki szeretném írni magamból, még ha csak ilyen vázlatos gondolatfoszlányok képében is. Itt akarom tudni még magamban, nem szeretném, hogy ez az élmény hamar köddé váljon; jó lenne ezen képek, zenék és karakterek friss emlékét a lehető legtovább megőrizni.



Ömlengős kis első bekezdés lett ugye? Hát ez ilyen, mit csináljak. Shin’ichirô Ushijima rendezése elsőosztályú. Pedig aztán simán beletörhetett volna a bicskája. Mert nem egyszerű ezt a témát úgy feldolgozni, hogy ne essenek át vele a ló túloldalára. A képek, a helyszínek, a színek és a fények zseniálisak, aprólékos gonddal elkészített két óráról beszélhetünk. De ez önmagában még kevés lenne az üdvösséghez. A sztorit a két fő karakter és a köztük lévő kémia uralja le. Ez sok filmre igaz, de itt már szinte meglepően sok teret és időt kapnak ők ketten, és ez a húzás nagyon jót tett a történetnek. Igen, kapunk egy fiatal lányt, akinek van egy komoly betegsége.

A film pedig ezt a témát járja lényegében körül. Ezt nem nagyon gondolom spoilernek, mert a film elején már szinte azonnal megtudhatjuk, mi is a helyzet, ennek ellenére megjelölöm. Szóval az a kérdés, hogy a lány mit kezd az életével így. Kivel, és hogyan kommunikál, milyen konfliktusai lesznek, mennyire tudja feldolgozni azt ami rá vár, mihez kezd konkrétan a barátaival és szüleivel, és hát mi lesz azzal a szerelemmel?



Nem egy olyan filmet láthattunk már, amelyik ezt az élethelyzetet emelte központi szerepbe, de pont ebből adódóan rengetegféle kimenetele lehet egy ilyen felütésnek, hiszen sokan teljesen különböző módon alkalmazkodnának ehhez a sajnálatos tényálláshoz. Legutóbbi hasonló filmélményem talán pont a Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] volt, amelyről írtam a blogon is. Az I Want to Eat Your Pancreas azonban más. Most mondhatnám azt, hogy a készítők direkt meg akarnak mindenkit siratni, de ez aztán túl riasztó és túl csábító is lehet, miközben az elvárásokat is csak fokozza, szóval a lényeg szerintem az, hogy majd mindenki átéli, aztán eldönti, hogy hatásos-e az, amit összehoztak. Szerintem az. Nagyon is az. A cselekmény különben viszonylag egyszerű, és a szülőkkel sem foglalkoznak kiemelten, ami, mint már utaltam rá, jót tesz a filmnek, mert a két karakterre így jut elég idő, nem kell kapkodniuk, kivágniuk jeleneteket, mondatokat…



Tényleg jó és szép amit láthatunk, és pont ettől lesz úgy gondolom elég különleges ez az animáció, mert fel meri vállalni önnön magát, miközben nem akar még több drámát láttatni ott, ahol egyébként is van már elég. Mert hát mindenki volt fiatal, mindenki tudja, hogy nem olyan egyszerű korszak az…

Sokszor idegesített bizonyos animékben, hogy elég gyakran túlrajzolnak bizonyos érzelmi állapotokat. Példának okáért nem egyszer már szinte vicsorogva üvöltöznek egymással, de előfordult, hogy mint Superman, úgy kergeti az egyik karakter a másikat… Nos itt szerencsére ilyen nem nagyon van. Illetve ami túl is van reagálva, azt azért be lehet tudni az alaphelyzetből következő dolgok lelki kivetülésének…



Nehéz film. De valahol meg könnyű is. Tessék, keresem a szavakat… Igen, kézzelfogható üzenetet közvetít ez a majd két órás alkotás, amely persze lehet néhányotoknak erőltetettként és elcsépeltként hangzik majd, de ettől még teljesen érthető, hogy ilyenkor az ember fejben átértékel mindent, és bizony kialakul benne egy életfelfogás – legyen az bármilyen is. Aztán pedig ha van valaki, akivel úgy érzi, hogy megoszthatja a gondolatait, akkor azt meg is fogja tenni. Ha veszed a fáradtságot, és rászánod magad a megtekintésére, akkor bátran állítom, hogy egy kiváló kis utazás részese lehetsz, amely úgy szól a barátságról, a szerelemről, a kommunikáció fontosságáról és a lehetőségek megragadásáról, hogy azt talán tanítani is kellene. És akkor a stáblista közben elhangzó dalról még nem is beszéltem…

10/10

kritika: hidegnyomon.hu

Tülkön ülve vártam, hogy megnézhessem végre Eliza Hittman filmjét. Valaki már lehet unalmasnak tartja, hogy ezzel kezdek, de most nem csak azon okból voltam rá piszok kíváncsi, mert 38 kritika átlaga alapján 92 pontos átlagot ért el, hanem a mellette lévő user score is döbbenetes volt. Negatív értelemben. 1983 értékelés után mindössze 0.8 ponton áll tízes skálán. Ez olyan kontraszt, amely még inkább az érdeklődésem előterébe helyezte a filmet. Ahogy szoktam, nem olvastam el előre a véleményeket és a kritikákat, így nem tudtam a megtekintése előtt mire vélni ezen tetszési indexek alakulásainak okait, de az azért jelzésértékű volt, hogy Imdb-n már nem ez a helyzet. Az ottani 7.4-es átlag teljesen vállalható érték egy hasonló drámánál.



A 43 éves rendezőnő harmadik egész estés munkája engem teljesen levett a lábamról. Igazi tabukat feszegető kis alkotás lett. A fenti, értékeléseket illető szélsőséges megnyilvánulásokon talán meg sem kell lepődnünk, ha megtudjuk, hogy mi a történetének központi témája. Mert az bizony nem más, mint az abortusz. A forgatókönyv szerintem kiemelkedően jó lett, már csak azért is, mert egy remekbeszabott húzással nem különösebben időzik el a párkapcsolati problémákon, nem foglalkozik a konfliktusokkal, illetve magával az esetleges erőszakkal. Ez szimplán a következmények filmje. Ezzel ellentétben hatalmas szerephez jut benne a barátság fontossága.

A látottak jóformán pár napot ölelnek csak fel, de ez a 101 perc végig olyan játszi könnyedséggel elkészített mozgókép benyomását kelti, amitől aztán az ember maximálisan együtt tud érezni a szereplőkkel, még akkor is, ha bizony a főszereplőt alakító Sidney Flanigan és barátnőjének döntéseivel nem feltétlenül tudok teljes mértékben egyetérteni.



Amiben kiemelkedik még a Never Rarely Sometimes Always a komolyabb drámák közül is, az az intimitása. Ezt pedig nem dialógusokkal, monológokkal érik el, hanem csenddel, magával ragadó közeli képekkel és remek színészi játékkal. Az ember tényleg úgy érzi, hogy ott van mellettük, tényleg tud értük szorítani. Szinte a bőrömön érzem, ahogy megfogom ezen út során a kezüket, miközben persze valahol borzasztóan mérges is vagyok rájuk.

Egyébként ezeken túlmenően a kérlelhetetlen hitelessége az egyik legnagyobb erénye ennek a produkciónak. Nem ítélkezik, nem foglal állást, hanem úgy mesél és mutat be két karaktert, valamint úgy ábrázolja a rendszert amelyben élnek, hogy egy pillanatra sem merül az fel bennem, hogy ez csupán csak egy kitalált sztori lenne. Aki követi a blogot valamilyen szinten, vagy ha mást nem is, de végigfutja, milyen jellegű mozgóképekről írok általában, annak nagyjából kirajzolódhat egy kép, hogy milyen jellegű drámáról lehet szó jelen esetben is. Imádom az aprólékos, részletes, stílusos, visszafogott és hiteles filmeket. Nem is kérdés számomra azonban, hogy bizonyos embereknél az ehhez hasonló, lassú, kimért darabok abszolút perifériára szorulnak.



Nincs persze ezzel baj (egyébként azért van épp elég…), hiszen különbözőek vagyunk. Gondolkoztam mit lehetne még úgy írni a filmről, hogy a cselekményével ne sokat foglalkozzak, aztán eszembe jutott az, hogy ez a film úgy volt valahol feelgood, hogy közben egy ilyen kellemetlen, kényes témáról szól, mint az esetleges terhesség megszakítás. Nonszensz? Lehet. Szerintem viszont nem az. Már korábban is említettem, plusz remélhetőleg ezen pár kivágott képen is látszódik, hogy milyen remek a fényképezés, és igen, tisztában vagyok azzal is, hogy a nagyon nagy többségnek a feelgood, mint jelző még csak eszébe sem jutna a filmet illetően, de ettől még tartom, hogy a szituációk, a helyszínek, valamint az egész olyan melegséget áraszt magából összességében, hogy tényleg jóleső érzés végigkövetni az eseményeket – miközben valahol a téma és az előbbi jellemző közel egyfajta feloldhatatlan ellentét tökéletes leírásaként lennének meghatározhatóak.



Eliza Hittman elmesélt egy történetet. Nem bonyolította túl, nem akarta a feszültséget még ezzel vagy azzal fokozni, nem hozott be a sztoriba – váratlanul – csak azért egy karaktert, hogy kicsit megbonyolítsa a cselekményt. Végig következetes, erős kezű maradt az írás és rendezés. Az is megér egy említést, hogy Sidney Flanigan és Talia Ryder első igazi, komoly szerepéről van szó. Sokan egész életükben nem szerepelnek egy ehhez hasonló, és ilyen remek kritikai visszajelzésekkel elhalmozott filmben, nekik meg elsőre összejött. Szerencse? Részben lehet. De élni is tudni kell a lehetőséggel. A többit meg majd meglátjuk. Az viszont simán benne van a pakliban, hogy idén, január első napján már meg is van az év végi listám első helyezettje.

10/10

hidegnyomon.hu - kritika

Összes komment...