Hulla88

Igen, valóban, alapból a keményebb thriller vonal burjánzása szerintem mind a spanyoloknál, mind a koreaiaknál rontja is a minőséget, ez a film viszont kicsit más tészta, nem is a minőség miatt. Itt jobban dominálnak az egyéni sorsok és a dráma, bár nem láttam az összes filmet amit írtál, az itteni ápoló korántsem a vérszomjas kategória, ez annál sokkalta szofisztikáltabb.

A szokásos évi spanyol gyomorrúgás, amely viszonylag egyszerű kerettörténete miatt nálam nem érhet klasszikussá, de a kivételes színészi játék, az ügyesen mozgatott karakterek és amiatt, hogy érzelmileg közel tudsz kerülni a szereplőkhöz eléggé megcibálja a lelked.
Szerintem Paco Plaza eddigi legjobbja, jó, hogy kicsit otthagyta a horror szcénát, jöhetnek zombik, szállhat meg démon, de az ember mégiscsak embernek farkasa.

Gyakorta érzem férfi rendezők keze alatt, hogy nem írnak rendes női karaktereket. Itt (és ez az eddig általam látott korai M. M. filmekre is jellemző) a normálisan megírt férfi karakterek hiányoznak és így mind a forgatókönyv, mind a színészvezetés, mind a szereplők egymáshoz való viszonya félrebillenti az, amúgy fontos témát és egyedi látószöget.

Monori Lili nagy kedvencem de itt sokszor olyan erőltetetten hangsúlyoz, mintha könyvből olvasná.

A film plakátja viszont öt pontos, simán lehetne egy horror vagy egy faja kis black metal borító is.

A Közöny és a Bűn és bűnhődés kettős parafrázisa.

Történelmi skicc, politikailag összeszedettebb tanmese, felsővezetőknek pedig fontos iránymutató. Biztos vagyok benne, hogy ismerik ;-)

Mindent elmond Paul Newman nagyságáról, hogy ezzel lehet vitatkozni :-)

Egyetértek az előttem szólók apróbb kritikáival. Csak kicsit lett volna rövidebb az a nyár, kicsit több por fogta volna át az egészet, a társadalmi mobilitás (amerikai álom) kicsit lett volna cizelláltabb. Welles, Newman és Woodward főleg a film első háromnegyedében nyújtott játéka miatt viszont nem tudok rá négyesnél rosszabbat adni. Az eddig számomra lényegében ismeretlen Anthony Franciosa karaktere kicsit hiányos volt, viszont ez nem az ő hibája, remekül játszott, ha nagyobb teret engednek neki és okosabban van megírva a szerepe és az ebből fakadó ellentétek, akkor közelebb lenne az ötös. Faulkner meg hát, szóval ő Faulkner. Nem a kedvenc íróm, de ott lenn a "messzi délen" megkerülhetetlen.

"Tulajdonképpen mindent".

Orosz lelki kataszter, egyben szatirikus és művészi válasz a Terminátorra és John Waynere. Megkapó zene a gyönyörű hófödte tájakon. Mert milyen is az orosz világ? Zimankós, kemény, majdhogynem élhetetlen, itt csak az igazán tökös legények maradnak talpon. Milyen az orosz legény? Bírja a hideget, dacol a sérülésekkel, ha kell elveszi amit jussának érez, naná, hogy verekszik és persze: iszik. Zavaros, etiles löttyöket, a lényeg, hogy alkohol legyen. Ahogy egy orosz barátom szokta mondani mikor kérdezzük, hogy mit kér: „leszarom csak üssön”.

Elmaradhatatlan kellék az szent őrült, a tatár és a baskír (a posztszovjet kavalkádból tetszőlegesen behelyettesíthető két másik néppel) az abszurditás, a fizikai munka, főleg a vas és acél. A család szent, a nők csak díszek de ha meglessük őket zuhanyozás közben csak stílusosan tegyük: lángvágóval nyissunk kémlelőlyukat! A vonatrablás is jó móka, persze a családdal együtt a legélvezetesebb és ezt is lángvágóval illik művelni a lóról lepattanva. Igaz nem sikerült az eredeti terv és (nem jelentékeny spoiler) nem volt a vonaton varrógép, amit ellophattak volna. Ugyanis a tengerentúli igények itt semmit sem érnek. Az aranyat feldughatod magadnak, a készpénzzel kitörölheted, fegyvert pedig önts magadnak acélból.

A legtöbb orosz és ukrán akit ismerek, ugyanilyen kérlelhetetlen, bugris, zimankós, de ha közel engednek magukhoz látod, hogy egyszerre kitartó, eszes és melegszívű. Akár csak ez a film. Én imádtam.

Az érdekelne csak, hogy Tóth kívülről látta így az egészet vagy orosz forgatókönyv alapján dolgozott és „csak” összerakta-e a filmet.

Az igaz történetből készült filmben a rendszer jellege csak megmutatja magát, analízist nem ad a korról. Az elrablást, a kínzásokat és ennek pszichológiai vonatkozásait viszont „rendben” sorra veszi, a színészi játék nagyon átütő, szinte érzed a félelmet és kilátástalan feszültséget a bőrödön.

A szintén e helyszínen és korban játszódó A hivatalos változat és a Szemekbe zárt titok komplexebb film, a másik ország másik rendszeréről szóló Kihallgatás velőt rázóbb, amire vállalkozott a film (egy koholt vádak alapján fogva tartott kisember kálváriája) azt viszont korrekten megjeleníti, ajánlott kategória.

Nehéz film, kikezdi az embert és nem (csak) a témája miatt. A szaggatott, repetitív vonalvezetés majdhogynem unalmassá teszi ezt az egy órát is, hajlamos elkalandozni az ember. Kétszer kezdtem bele, és kétszer hagytam ott a filmet. Majdhogynem mérges lettem, hogy kikezd velem a film és harmadszor is nekiültem. A végére érve az lett az érzésem, hogy nem a film kezdett ki velem, hanem a történelem. Nem a film experimentális vonalvezetése zavart meg, hanem maga a zavar. A zaklatottság. Mert erről a korról, bár lehet a hagyományos elemekkel mesélni, készültek is erről remek filmek, de ott marad a kérdés, hogy „lehet-e költészet a holokauszt után”.

A film (legalábbis nekem) azt a választ adja, hogy nem lehet, hanem kötelező. A lírát nem lehet megölni, a líra, mint sztoikus sündisznó alakul kellemetlen valósággá. Mert ez a film egy vizuális vers, amely a visszatérő elemekben a kihegyezett refréneket írja le. Az elveszett sőt inkább az elvesztegetett pillanatokat, amely normális pillanatokban, egy szép de átlagos költemény lenne, itt, a tizenévesek fejével, egy elveszejtett jövőt jelent, mert közbeszólt a történelem.

A metaforák nem mindig voltak egyértelműek, de a menekülés közben, kamasz fejjel ebben a helyzetben mi lenne egyértelmű?

A Saul fia előfutára, amely kellemetlenül, nehezen, de sajnos nem tudsz mit tenni: veled marad.