Hulla88

Véletlenül került elém nem is oly rég a rendező Tájkép című filmje, amihez Zéel írt remek kis hozzászólást, az a film engem pont a széttagoltsága miatt még nem fogott meg annyira, Sulik első filmje azonban igen, mégis hadd idézzem Zéel ottani hozzászólását:

"Kicsit töprengő, kicsit álmodozó. Poétikusan, együttérzéssel tud mesélni hétköznapi emberekről."

Mert itt is erről van szó, a rendszerváltás utáni hirtelen jött változást lírai módon, egy visszatérő zenei motívummal bemutató történet, nagyon sokrétű értelmezési lehetőséggel.

Egyszerre finoman és konkrétan (mondhatni "közép-európásan") beszél egy szerelmi háromszögről, a rendszerváltás utáni életérzésről, a már ekkor nosztalgiává vált mégis velünk élő elmúlt rezsimről (lásd: a filmben megjelenő visszanézett felvételek) és lehet, hogy ezt csak én akarom belemagyarázni, mert mániám a a kárpát-medencei népek viszonyainak a helyzete de allegórikusan egy cseh, szlovák és magyar hármas együttélést is leképez.

Szinkronnal néztem, ami Cserhalmi és Benkő miatt csak félig szinkron. A rendező fő művét még nem láttam, de ez a remek magyar színészekkel is teletűzdelt film még egy válasz ad arra, hogy milyen is a szlovák film, (amely még Csehszlovák név alatt, de Bratislava cégér alatt készült).

https://kritikustomeg.org/muvesz/192861/michael-kenneth-williams és https://kritikustomeg.org/muvesz/72478/michael-k-williams egy személy, kérlek fésüljétek össze.
Isten nyugosztalja, remek és egyedi színész volt.

A legyőzöttek három epizódja még a korai Antonioni neorelaista ihletésű művei közül való. Már a cím is sokatmondó, hisz két epizód a "Szövetséges", tehát nyertes hatalmak oldaláról kerül ki. Nem mintha London megúszta volna a bombázásokat és nélkülözést, a korán elfoglalt Párizs pont az okkupációnak köszönhetően, talán még jobb állapotban vészelte át a háborút.

Nem így a háborút megélt fiatalok, pontosabban a háborúba belenövő fiatalok, az üres, elveszett nemzedék, akiknek első élménye az erőszak, a nélkülözés, a félelem, és pont a félelemet mint, természetes ösztönt ölték ki ezekből a fiatalokból, hisz, aki félelembe születik, annak már nincs később mitől megijednie és ez a természetesen életösztön elvesztése, nem bátorságot ad, hanem ürességet. A posztraumás stressz a hazatérő katonák között ritka volt, mivel lényegében egy egész korosztály élte át a tramuát, aki hazajött, az élni akart, építeni akart. Viszont aki gyerek volt a háború alatt, nem az apja mintáját követte (krízistól függetlenül is, hihetetlen szakadákok vannak a korosztályok között, lásd a jelent), nem hitt a munkában, mivel rombolásból született, mintául nem a háborús kitüntetéseket vette, hanem a minden mindegy világot, a ki, ha én nem felfogást, a magamautató, egyént előtérbe helyező létet "a gengszterfilmek világát." Ezt a film elején első három percben végigfutó narráció ki is mondja, egyrészt kicsit didaktikusan de pont megágyazva a dokumentarista (neorealista) történetvezetésnek, hisz a három jelenet alapján kvázi napi híradások adják.

A későbbi egzisztencialista Antonionitól elsőre valóban szokatlan, de az a véleményem, hogy a dekandencia trilógiának ez az elveszett életérzés az alapja, bizonyos szempontból pont a 60-as évek beli művei az útkeresések és pont ezek a fiatalkori művek amik azt mutatják be, hogy elveszettük az utat.

Bocs, hogy bő lére eresztettem, azt hiszem Antoniniról nem is igazán lehet röviden írni, amit még kiemelnék a szokásos (fényképezés, színészi játék etc.) közhelyek mellett, az a gyors reagálás, a háború után keletkezett szellemi űrre, a bátor, lényegében összeurópai (tudom, tudom nyugat-európai...) problémafelvetés és az olyan "apróságok", mint a francia részben jelen lévő, a művelt szülők és a gyermekeik, az olasz részben megjelenő gazdag szülők és gyermeke közti ellentét és az angol rész egyértelmű médiakritikája.

Ha jobban szeretnéd érteni a mester késöbbi klasszikusait vagy az 50-es évek fiataljait (akik amúgy a mi nagyapánik, apáink is lehetnének de természetesen nem kelet-közép európai folytonosság szerint), akkor nem ajánlott, hanem kötelező kategória.

Meghalt Peter Fleischmann is a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban rendezője. Nyugodjon békében.

Azért ez szerintem nem átlagos téma, itt a szerelmi háromszög csak a keret, a harmadik fél (a gyönyörű Juliette Mayniel) pedig katalizátor.

Itt két férfi archetípus, az extrovertált ("alfa") Brialy és az introvertált ("béta") Blain közti örök ellentmondásokat taglalja a film, ahogy arra már a címből is lehet következtetni. Mindezt nagyszerű színészekkel, már korai filmjeként is igazán Chabrolosan, a lelket rugdalva, remek humorral.

Általában jobban szeretem ha valaki szépen megérlel magában egy-egy filmet de Chabrol 1 év alatt indított ezzel a filmmel és a Szép Sergel-el. Mindkettő korát megelőző alkotás és ahhoz képest, hogy kronológiailag (és minőségben is!) a francia újhullám első alkotásai között van, eléggé ismeretlenek.

Lehet, hogy a zene nélkül még égetőbb lett volna, de nekem ez a kicsit andalító zene pont, hogy az ember törékenységét és kicsinységét hangsúlyozza. Amúgy Bunuel is "átvette" a zenét, ez Wagner Trisztán és Izoldájából egy részlet.

Egészen pontosan Bernard Shaw Szent Johannájából olvas fel, nem véletlenül.

Inkább a negatív kritikákkal értek egyet, kicsit széteső film, csélcsap ritmussal, egyenetlen történetszállakkal.
A színészi játék is feledhető, főleg a debreceni születésű főszereplő nem illik a vidékről jött fiú szerepére, az 50-es évek nyomasztó légköréről, az egyetemi paranoid hangulatról is készültek jobb filmek mint ez. A vidéki részek viszont nagyon jók, én arra építettem volna fel az egész filmet.

Szokásos török film, szokásos minőségben. Lírai, balladisztikus, szépen fényképezett, egyszerű történet, kevés párbeszéddel. Valóban megtörtént esetek ihlették a filmet, ugyanis az a 2011 előtti 15-20 évben bírósági ítélet nélkül "eltűnt" kormányellenes fiataloknak állít mementót a film.

A társadalomkritikusság végig jelen van (a Küf jelentése penész...) , bemutatja az iszlám vakfoltjait (alkohol, perverzió etc.), azonban ezeknek van egy lényeges ellenpontja, ez pedig a török filmekre (és a térség más filmjeire is lásd: Irán) jellemző alapvető kedvesség és segítő szándék, amely az állam által elég lyukasan hagyott szociális hálót is képes foltozni. A film a végére kissé vérszegénnyé válik, a katartikusnak szánt befejezés a főhösnek megnyugvást, nekünk kis hiányérzetet ad. A film elején van egy nagyon bensőséges, ám rövid monológ (szintén jellegzetes motívum a lírai török filmekben) ha a lezárásnál is hallhattunk volna egy hasonlót, akkor közel lenne az ötös, így egy sima négyes. A török film kedvelőinek ajánlott kategória.

Propagandafilm, de a legszebb propagandafilm amit valaha láttam. Amennyiben a rezsim és az eszme felé történő gesztusokat történelmi mementónak fogjuk fel, egy gyönyörűen fényképezett, a jellegéből adódoan kissé didaktikus, de sokrétű és szociálisan érzékeny, expresszív filmet kapunk. Az első két epizód a kedvencem, a harmadik a feléig zseniális, sajnos ott a személyes drámát már felváltja az eszme, a negyedik pedig pont a személyes drámát áldozza fel az eszme oltárán, elég demagóg fennhangon. Kiváló szereplők, nagyon jó zenék és macready által már említett Uruszevszkij. Ismeretlen gyöngyszem egy ismerős rendezőtől.

A későbbi kiforrott stílusjegyek (humor, feddő báj, visszatérő színészek, majdhogynem visszatérő karakterek, filmzene, amely itt "csak" élő zene) már itt is megjelennek, bár még nem olyan erős kontúrral, mint későbbi filmjeiben, de a leighi filmek lényege a szociális érzékenység, a kor társadalmának bemutatása, különös tekintettel a perifériára már itt is markánsan jelen vannak. Nyíltan beszél a mai napig kissé tabunak számító női alkoholizmusról, a fogyatékosságról és már itt is szeretve korholja a "baloldali" értelmiséget. Remek első film, kiváló színészi játékkal (Raitt tényleg szelíd szépségű!), Leigh e korai zsengéje sokkal több megtekintést érdemelne.

Apró túlzásai és kissé didaktikus hangsúlyozása ellenére is ott a helye a legjobb médiakritikus filmek között. Patricia Nealről és Matthauról eddig is tudtam, hogy kiváló színészek Andy Griffith viszont még elölük is ellopja a show-t (a szó szoros értelmében is). Azon pedig meglepődtem, hogy az 50-es évek Amerikájában ilyen nyíltan lehet beszélni a potencianövelő szerekről.