Hulla88

Furcsák ezek a franciák, mert míg özönlenek tőlük a butácska, erőltetett vígjátékok, amellett a francia nyelvű (francia, vallon, francia kanadai) drámáik szép sort tesznek ki, különös érzékenységgel a felnövő fiatalok problémáira. Nem coming of age drámák, amiket mindenki átél, inkább coming of cage (há, mekkora szójáték, bocsesz érte...) drámák, amit csak a periféria él meg. Nehéz ezzel azonosulni, ha nem voltál ilyen helyzetben vagy nem foglalkoztál hasonló sorsú gyerekekkel.

Kicsit túlírt, veszélyeztetett fiatal, akinek szűkösek a lehetőségei, de igyekszenek felkarolni például Catherine Deneuve, aki remekel a szerepében. A fiatalok is jól játszanak, bár színészi tapasztalat nélkül is könnyebb mérgesnek lenni, mint türtőztetni magad. Nem a legmélyebb film a témában, de érdemes neki egy esélyt adni, ahogy, a film főhőse Malony többször is megkapja ezt. Mert az adott eséllyel vissza is lehet élni, de esély nélkül, hát bármilyen demagógan hangzik, esélyünk sincs.

A román újhullám egy korai darabja, aminek dokumentarista szemléletét azért meg-megtöri a pikírt kelet-közép európai szatirikus jelleg. Főleg a mellékkarakterek jellegén nevetnél, ha nem húznának vissza a főkarakterek (az anya és gyermekei) a rögvalóságba. Húsz év alatt fejlődött a térség, de a filmben megjelenő problémák, mint szegénység, kilátástalanság és az erre adott rossz válaszok, mint iszákosság, kitettség, velünk maradtak. Kiváló színészi munka, kedves elemésztődés. Ha nem lett volna ennyire konkrét (néha túlzottan karikaturisztikus) és a zenei motívumot jobban kihasználták volna, akár lehetett volna ötös is. Mivel kevéssé ismert, a román új hullám szerelmesei között biztos találhatna ötösöket is. Kivéve ha egy penészes pincében laktok. Hét gyerekkel. Televízió és másfajta víziók nélkül.

Az elmúlt Európa és világversenyek döntőihez képest kifejezetten jó meccs volt, elsősorban a nehezebb ágon a döntőbe kerülő spanyolok miatt, akik egyszer sem alkalmazkodtak, mindig a saját intenzív focijukat játszották a torna alatt, ellentétben az angolokkal, akik egy könnyebb ágon játszottak területet átengedő, unalmas futballt.

Az utolsó mondataidra nehéz mit mondani. Neked bajod van a fehér szlovákokkal, bajod van a "gyarmati"-nak kinéző csapatokkal, (teszem azt, ha nyelvében él a nemzet, elég szarul állunk, mert nálunk ugye négy válogatott tag nem beszél, vagy csak nagyon kis mértékben magyarul, ellentétben az angolokkal, spanyolokkal, franciákkal, ahol mindenki beszéli a rajta lévő címer nyelvét) és még sok mindennel bajod van, mert régen ugye minden jobb volt. Ezek a srácok bőrszíntől függetlenül sok mindenről mondtak le, még akkor is ha teszem azt egy fekete gyerek előbb érik vagy szerencsésebb a kondíciója, rengeteg mindent kell feladnia, rengeteget kell edzenie és nem a bőrszíne miatt kerül be a csapatba, hanem mert jobbak a mutatói. Lehet persze kvótát hozni, Numerus négurus vagy tudom is én, de ahogy a manapság pont azok ellenzik ezt a nőkkel kapcsolatban (én mondjuk mindkettőt) akik mily érdekes, itt meg akadékoskodnak.

Multi világ van. Nem a kedvencem, de, hogy teszem azt Nico Williams többet adott a spanyol nemzetnek, mint Te vagy én a magyarnak, abban biztos vagyok. Ha tévednék, cáfolj meg nyugodtan.

Utolsó filmem már a Vapitire is gondolva az Aftersun (Elsőfilmes rendezőként nagyon jó, de erősen hangulatfilm, lehet rosszkor kapott el, így "csak" négyes.) Nagyon kíváncsi vagyok a hölgy következő filmjére.

Az idei első filmem, pedig a Pahanhautoja. Szintén női rendező, szintén első film, de számomra meglehetősen didaktikus volt. Kurosawa utolsó filmje volt a tervben, de sikerült becsűrni, így a könnyebbik utat választottam.

Ja, Boldog Új Évet mindenkinek!

Amarcord, Plusz-mínusz egy nap, Sakál napja és A vesszőből font ember. Nem tudnék dönteni, 50 év távlatából tán megengedhető a 4 Vapiti jelölt. Rögtön a nyomukban A Ne nézz vissza!, A szent hegy, A fotográfia, a Sivár vidék és a Papírhold.

Minden elmond az évről, hogy Peckinpah akkor aktuális filmje nincs a "kis" jelöltjeim között, pedig azt is szeretem, ahogy az Aljas utcák vagy az Amerikai éjszaka és A nagy balhé is nagy kedvenc nálam.

Elképesztő lista, pedig Eustache vagy Laloux filmje még csak a megnézendők között van.

Mégis, ha A KT tagságom forogna kockán, hogy döntsek, akkor az Amarcord.

Ez érdekes kérdés (már a kérdés is az, meg a reakciód is), én pont azt tartom, hogy a film (vagy bármely képzőművészet) a bennem lévő struktúrákat mélyítse el, mert bár jó felfedezni más világokat, de önnön karakteremből kilépni nem tudok (avíttos megfogalmazás, bocs). Camus írta, hogy ha valaki sci-fit ír, akkor is önmagát írja, legalábbis egy behatárolható ismeretvilágot. Persze bennem is megvan, amit írsz, csak nem idegen (ahol még nem jártam) világként, hanem belátható távolságként.

Manuvával is egyetértek, frankó megfogalmazás ez az empátiagép. Azért nézek filmeket, hogy több legyek velük, hogy a jellemem fejlődjön, hogy elfogadjak dolgokat, még akkor is, ha épp anyázok. Szóval igen, toleránsabb lettem, nem minden fekete-fehér, ezen sokat segítettek a filmek és nagyrészt maga a Kritikus tömeg.

Furcsa mód, lényegében mindent összefoglaltál amiért én ötöst adtam rá. Nem csak a történelmi jelentősége miatt (milyen zsáner bevezető filmje volt, te jó ég).

Valóban az olasz neorealizmus felől közelít a francia új hullám felé, de nemcsak annak, az Antonioni, Fellini féle 60-as évek olasz egzisztencialista filmeknek is az előképe (La notte...) Tele szimbolikával, metaforával, vegyítve a kisemberek problémáit is felkaroló neorealizmussal. Varda egyik legjobbja, ha nem a legjobbja.

Mentális kondíciótól is függ, de igyekszem ott lenni a koccintáson, kicsit sajnálatos a dátum, remélem nem csak magunkra, hanem a hőseinkre is koccintunk, egy körre a vendégeim vagytok. Amennyiben nem tudnék menni, utalok Cucunak egy koccintásra valót.

Még filmes ébredésem hajnalán a 2010-es évek legelején láttam három filmjét, amit ideje lenne újráznom, ahogy az eddig nem látottakat is pótolni. Elsőre majdnem azt írtam, hogy bicskanyitogató, de hát ebben a kontextusban ez rosszul veszi ki magát. Tudom, hogy hozzád is közel áll az iráni filmművészet, és ami vegzálás, hergelés, kirekesztés ott folyik a prominens rendezőkkel szemben, az végtelen dühvel tölt el. Futballultra vagyok (innen is üdvözlöm Panahi bátor és kíváló Offside című filmjét!), nem én fogok először elszaladni ha balhé van, viszont a késelést a leggyávább dolgok egyikének tartom. Itt pont egy gyáva rendszer, gyáva reakciójának. Három filmje is elérhető magyar felirattal, úgyhogy nézzétek a filmjeit, mert "Megölhették bár hitvány zsoldosok" de a filmjei örök mementók maradnak és legyőzik a halált.

3 hónapja is ötösre értékeltem, de a mostani helyzet szomorú aktualitást ad a filmnek. Mert a szinopszisban olvasható leirat bár keretet ad a filmnek, de ez a kocsma sokkal több, mint italmérő helyiség. Találkozási pont, sűrű szövete a 90-es évek eleji Izraelnek, mini szociográfia. Arabok, zsidók, katonák és fegyvertelenek, ateisták és fundamentalisták, erős nők, gyenge férfiak, gyenge nők és magukat erősnek hívő férfiak. Amikor láttam, még a tipikus 90-es évek eleji amerikai független filmekhez kötöttem volna, egy kis mediterrán ízzel, mára viszont kiáltvánnyá érett bennem, amit ha néznének és értelmeznének a felek, nem itt tartana a helyzet.

Egy szociológus egyszer azt mondta nekem, ha meg akarok ismerni egy várost, menjek el a temetőbe és menjek el egy kocsmába. Itt, ahogy napjainkban is inkább az előbbi kerül terítékre és mégis, ott pislákol a láng, mert minden bűnük és esetlenségük ellenére jól megírt karakterek vannak a filmben, akik nem feltétlenül rossz emberek, csak rossz helyre születtek és így rossz döntéseket hoztak. Nem utolsósorban meg remek a casting és a párbeszédek, ahogy a filmben megszólaló melódiák is. Fanyar humor, az ellentétek kiélezése és egyben feloldása. Sajnos 30 év után is fontos film.