Hulla88

Ne felejtsd ki a NAR-t sem.

Kedves, humoros, mégis fájdalmas szerelmes szösszenet. A sokszor túlbeszélt filmek ellenében, ezt kicsit alulbeszéltnek éreztem, de a szereplők közötti kémia hatásosan működik, Belgrád lüktet, a zenékre mozogsz, mert mi mást tennél és valahogy érzed, hogy a titoi szabadságban tényleg mélyebbeket tudsz lélegezni. Az utolsó tíz perc zseniális, az operatőri munkát tanítani kellene. A véletlen találka és a kor miatt is lehet hasonlítani a Cleohoz, lelkem rajta, nekem az nem, ez viszont sokkalta inkább tetszett (főleg, hogy ott egy fiataloknál azért unikumba menő rémhír mozgatja a szereplőt itt pedig a gyakorta megjelenő magabiztos unalom).

Lehet az én hiányos műveltségem teszi, de eddig fogalmam sem volt róla, hogy a különböző Új hullámok mellett létezik a Yugoslav black wave terminológus. Ez a film is ide sorolandó, szóval az új hullám és a jugó filmek kedvelőinek ajánlott darab.

Első találkozásom Ozuval, tíz éve kerülgetem, ezidáig szemérmesen nem mertem megszólítani, kicsit féltem is, hogy az ilyen nagyon várt találkozások kínos véget érnek. A japán filmek amúgy is periférián vannak a látószögemben, nem is azért, mert távol van Kelet, csak nagyon közel van Európa.

Ozu az első hangosfilmjével viszont közelebb hozta a Keletet, méghozzá természetesen, sallangmentesen tette ezt. Kevesebb mint másfél óra alatt, egyszerű eszközökkel de erős színészvezetéssel úgy beszél gazdasági, szociális, oktatási és generációs problémákról, hogy rövidsége ellenére mégsem válik túl sűrűvé a film.

A bemutatott konfliktusok mellett (köszönhetően a remek operatőri munkának is) úgy csöppennünk bele egy 90 éves Japán háztartásba, mintha mindig is oda tartoztunk volna, ismerőssé teszi a helyszíneket és az egész filmet belengi valamely mély emberség. Ha csatolnom kéne a modern Európához, mindenképpen a Dardenne fivéreket említeném kapcsolódási pontnak.

Ozuval még fogunk találkozni, sőt biztos vagyok benne, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete.

Szerepelt mindkettőben az Imdb és az angol Wiki szerint. 2014-ben két Yves Saint Laurent film is készült, de ahogy nézem a nekrológok arra hivatkoznak amiben valóban szerepelt.

Nyugodjon békében.

Melyik könyv ez, érdekelne.

Amúgy szerintem: Ehhez ki kell lépni a konkrét történetiségből. A film alapja pont az, hogy bár érdekes foglalkozást űz de beleszürkül és ki akar lépni belőle. Ez a végén sikerül is neki, bár ehhez meg kell halnia. A felesége (akitől alapból eltávolodott és megcsalta) nem ismeri fel, az újdonsült párja pedig igen. A személyiségváltozás a lényeg, erre reflektál a film.

Gaudít nem villamos ütötte el? Vagy csak a szinkronban szerepel busz?

Szerintem ő csak egy kövérkés karhatalmi személy aki bámulja a tömeget. A jelentőségét talán pont a kavalkád adja meg, mert ő is oda fókuszál. Olaszország, a katakombák múltja és a háború közelsége ellenére is a jelen pezsgését adja, amely egyszerre bevonz és egyszerre feltartóztat (szó szerint).

Nekem pont amiatt nem ötös amit Ti irtok, a felvezetés nélküli kezdés és a deux ex machina vég azért ad hiányérzetet. Tudom későbbi és 15 év alatt egy egész korszak változik de a Nem félünk a farkastól ennek a filmnek a nagybátyja.

Amúgy ahogy a szereplőkkel és a helyszínekkel játszik Rossellini az mind gyönyörű.

Kies helyszín, kevés szereplő, nyomasztó hangulat.

„Pszichológiai thriller”, mély szimbólumtárral. A helyszín, az állatok szerepeltetése (amely számomra Bunuelt idézte) mind-mind jelentéssel bír. A kutya, a görények, a skorpió, a bogarak néha kimondva, néha kimondatlanul leképezik a szereplőket, de minimum ahogy a szereplők hozzáálnak a természethez (amelynek ugyanígy legalábbis a főszereplők szerint állati részei a vadászatot segítő három ember, tehát a szociológiai szempont is megjelenik) az leképezi az ő természetüket is. A film hivatalos borítója is erről árulkodik.

Valóban pszichológiai thriller, abban az értelemben, ahogy bemutatja a karaktereket, az elfojtott múltat és az abból fakadó sikertelen jelent. Számomra azonban mindenekelőtt egy erős társadalmi kritika és múltfeldolgozás. A terhelt múlttal való erőszakos leszámolás (akár a múltból fakadó sorsszerűség) és a fiatal generáció egyetlen lehetősége: az ebből való menekülés (lásd az utolsó kimerevített képkockát). Talán a rendszer puhulását is jelzi, hogy ez átment a szűrőn.

Az említett hangulatot és a mondanivalót megalapozza az operatőri munka, azok a lassú képek az emberi verítékről, az állatok, emberek mozgásának követése...

Aztán a próbababa szerepe a filmben… nem akarom túlbeszélni, nézzétek. Saura egyik legjobbja eddig, pedig csak jó filmjét láttam.

Sam Peckinpah amúgy egyik legnagyobb inspirációjaként említi a filmet, amit bizonyos szempontból furcsálltam (számomra Saura inkább Bergman déli lélekfejtő és lélekrugdosó testvére) de a kedvenc Peckinpah filmem a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét ( ideje lenne újranéznem) belegondolva sok inspirációt tartalmaz.

Szerintem ezt simán fel lehet oldani azzal, hogy az alapvető munkakedvét (életkedvét) a lány hozta vissza.

Mindig bajban vagyok a "rákos" filmekkel, mert ki szeretné ezeket, ettől is féltem, de ez nem csak a rendszer sallangjait (ami valljuk be nem evidens) hanem a téma sallangjait is igyekszik kerülni. Úgy életigenlő, hogy nem giccses (bármilyen közhelyesen is hangzik). Ahogy zéel írta is, színészóriások hada jelenik meg, mégis kiemelném a ma már elfeledett, legalábbis nem emlegetett Pécsi Sándort. Az ő karaktere nélkül, mondjuk úgy, kicsit profánan, hogy nem lenne aki a lámpát tartaná Darvasnak és Domján Editnek.

Ismeretlen gyöngyszem egy sajnos mindenki számára ismerős témáról.

Azért itt a flashbackek nem hiánypótló részek, hanem konkrétan a történet lényege. Karaktermélyítés, remek párbeszédek, sőt maró társadalom és fogyasztókritika. Bár nem a hasonlókorú európai neorealista filmek szemszögéből, itt a középosztályról van szó, de például akár mai szemmel nézve a tanárok fizetése itt is kritikus pont.

Ahogy itt a valóban ügyesen hozott titkos "femme fatale" csak katalizátor, úgy vannak szépen elrejtve a karakterek is. Sokáig azt gondolnánk, hogy ez főleg Deborah és Brad vagy Rita és George filmje. Aztán mégsem annyira, ez igazából Lora Mae és Porter filmje. Ez főleg a közös mellékszereplőkből derül ki, akik megadják a szociális alaphangot.

A végét lehet érezni egy kicsit amerikai álomnak de a jól megírt karakterek miatt, éppen valósághű.

Mondanám, hogy árnyaljunk de itt erről szó sincs. Nem brutális gyilkos. Szeretem a hozzászólásaidat. Itt viszont értetlenül ülök. A körítés miatt mondod ezt? Az, hogy egy marcona biztonsági őr, akinek fél anyanyelve a káromkodás és nem minden helyzetben reagál patent, polgári módon, még nem jelent brutális gyilkosságot. A „gyilkosság”, ahogy kiderül, egy véletlen műve, amiben neki nagy felelőssége van, le is üli miatta a kiszabott büntetését. Mint kiderül, magyarázkodni sem akar, csak a „volt” élettársa anyukájának mondja ki, hogy a nő félrerántotta a kormányt. Ez sem menti fel. A film sem mondja, hogy felmenti, ittas volt, drogozott is. Leülte.

Szerintem ez a film, az egyik legfontosabb szociológiai fogalom a „társadalmi minta” ismétlődéséről szól. Nem véletlen, hogy míg,a kislány anyai nagyszüleit ismerjük, az apait nem. A testvérét igen, ő valószínűleg kihozta az életéből a maximumot. Ez azért fontos, mert amit látunk az ő családjából, az is picit visszás. A gyereke tényleg elhízott és az egész helyzetből érezni, hogy ez nem egy sikertörténet, nem csak amiatt, hogy a testvérének ott kell lakniuk velük.

Az anya halála viszont bár jól körül írható még is egy balesetnek köszönhető, nem szándékos tevékenységnek. Nem egy brutális gyilkosnak van itt szíve, hanem egy olyan embernek, ami ki is van mondva: féltékeny, iszik és drogokat is használt.

Gyilkosból konkrétan nem tudom hány százalék van az országban, de az 1 millió alkoholista, ismeretlen számú szerhasználó országában azért ez nem ugyanaz.

Bőven használ a film olyan hangokat, amik bármilyen szociográfiának előnyére válnának. A nagymama által nevelt gyerek, a hiányzó apa és anyakép, a kiszolgáltatott nagypapa. A panelek, a bodegák, a periféria.

Az már persze ízlés kérdése de szerintem a kiscsaj is hatalmasat játszik, pedig én sokszor háborgok a gyerekszereplőkön. A jellemfejlődési kettőst is jól vezeti a film, sokszor az apa tanul a lányától, tán mert a világ is változott, tán mert ő kapott pozitív mintát az anyai nagyszülőtől. Igaziból ez egy periférián élő apa felnövéstörténete.

A kamerakezelés, a színészi játék, a már említett zenék nagyon profik.

Hiányom nekem is abból volt, hogy olykor túl tudatosan rángat érzelmileg ide-oda és az általam egyébként nem túl kedvelt felső középosztályt (ami amúgy csak hézagosan létezik: https://moly.hu/konyvek/eber-mark-aron-a-csepp ) elég felszínesen kezeli.

Elsőfilmesként nálam ez megér egy ötöst.