aszkéta esztéta

egy hatalmas adag baromság iróniatálcán kínálva. ha nem lett volna ennyire evidens számomra a komolytalan szándék, amivel elém tették, nem ettem volna meg.

és épp ezért annyira jó ez a film, mert az utóbbi évek legmeghatározóbb divatja szerint készítették el, ami pedig az irónia. a film többször is összekacsint önmagával, amitől tök klassz metaironikus szinteket hoz létre, a film harmadik harmadától pedig átcsap a totálisan öncélú zagyvaságba, ami tökéletesen szimbolizálja azt, hogy az irónia milyen végtelen spirált hoz létre, ami ha beszippant, onnan nincs kiút.

egy mese arról, hogy egyedülálló anyaként is találhatsz párt, még ha nem is a legkifinomultabbat.
bájos cicatörténet, még nyoma sincs a későbbi érzelgős, minden kismadártól dalra fakadó disneynek.

egyébként jobb lett volna louisanaba helyezni a történetet, a jazzes kóbor macskák tökéletesek lettek volna egy new orléansi kontextusba, bár ott meg ugyebár hol az arisztokrácia ellensúlynak, maximum egy ültetvényes macskái lehettek volna princessék, akkor pedig megpendült volna a rabszolgahúr.
sebaj ezt a témát a hercegnő és a béka remekül kasztrálta majd' 40 évvel később.

ha a délelőtti kávém közben nem kapcsolok a hbo-ra, soha a büdös életben nem néztem volna meg. még most sem értem, mi tartott ott engem a film végéig. mert hogy ez nem egy jó film, az azt hiszem, kétségtelen. de mégsem vállalhatatlanul pocsék. vajon miért?
egy-egy szellemes mondatnál az a benyomásom támadt, hogy talán beindul a film és ránézhetek a szexre, a kapcsolatokra kicsit más szemszögből, vártam, mi különbözteti meg ezt a filmet más szexközpontú romcomoktól. hát nem sok. sejtem, mit akarhatott a forgatókönyvíró, de azt igencsak elszúrta azzal, hogy a film végére összehozta a párost. bár nyilvánvalóan erre ment ki a játék, megjavul mindenki és végül is csak a hagyományos értékek győznek, éljen a házasságon belüli szex. értem én, a csávó a különlegesre várt, a csajszi meg belebolondult a szeretőjébe, de hékás, ez a legkevésbé sem hihető.
viszont ha a forgatókönyvíró célja az volt, hogy elhiggyem, hogy ezek a szemét szoknyapecérek a szívük mélyén amúgy angyali kisfiúk, akik csak félnek a kötődéstől, akkor az sem sikerült.
abban viszont biztos vagyok, hogy jobb castinggal hihetőbbek lettek volna a karakterek. meg egy kicsit más forgatókönyvvel. meg úgy mindennel.

az egyik legkedvesebb film, amit valaha láttam. finom, apró részletek, gyönyörű képi világ, szellemes történet, klassz karakterek, tökéletesen passzoló zene. nem hiányzik semmi.
talán csak az, hogy nem élhetek egy ilyen világban.

sokadjára nézem újra, de valahogy nem működik. olyan érzésem volt mindvégig, hogy ezt a filmet egy számítógépes algoritmus készítette, ami bár létrehoz egy wes anderson világának tökéletesen megfelelő univerzumot, bár minden részlet stimmel és bár minden adott, hiányzik belőle a lélek, vagy tudom is én, micsoda.
semmire sem mondhatom azt, hogy ne lenne jó ebben a filmben: a képi világ csodálatos, a színészek kifogástalanul játszanak, bár ralph fiennes valószínűleg még egy mokkáskanalat a csészében is tökéletesen alakítana. de azt meg kell hagyni, hogy a forgatókönyv elég ergyán sikerült. a film kb. kétharmadától, mintha észrevették volna az idő szűkét és gyorsan összecsapták volna a sztori hátralevő részét.
nagy bánatomra nem kap fényes helyezést a wes anderson listámon.