Véleményem szerint a Dínó egy fájdalmasan alulértékelt Disney mese, holott a stúdió azon kevés munkáihoz tartozik, amelybe a bárgyú közhelyeken túl, valódi mondanivaló és némi mélység is szorult.
Aláírom, hogy a cselekményben gyakorlatilag fikarcnyi eredetiség sincs, a párbeszédek/monológok - egy-két kivételtől eltekintve - lehetnének tartalmasabbak, illetve frappánsabbak, s úgy egyáltalán, sokkal többet ki lehetett volna hozni a mezozoikus világ kínálta egzotikumból. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy úgy közelítik meg s ítélik el a filmet, hogy közben az elvesztegetett(nek vélt) potenciált siratják. A film első tíz perce kétségkívül kiemelkedő és a maga nemében páratlan, azonban a maradék közel sem olyan rossz, ostoba vagy sótlan, mint amilyennek szeretik beállítani.
Számos más ponton ugyanis a film jól, olykor egyenesen kiemelkedően teljesít, legalábbis mint családi, illetve gyerekfilm:
- Először is, eredetiség ide, vagy oda, a film a szebbnél-szebb morálok és pozitív üzenetek aranybányája, nem egy olyan mondanivalóval bír, amit nem ártana valamennyiünknek megszívlelnie (és ezeknek csupán töredéke hangzik el szóban).
- Műfajból adódóan sarkítva és lebutítva ugyan, de számos olyan témát érint, melyek mesékben nem, vagy csak ritkán fordulnak elő (szociális darwinizmus, jó és rossz vezetőség kérdése, idősek/betegek megítélése, létjogosultsága, kulturális különbségek, stb.).
- A karakterek ugyan meglehetősen egyszerűek, ám cserébe legalább hitelesek, a maguk szerepkörében végig érthetően és következetesen cselekszenek, s mentesek a műfaj figuráira jellemző erőltetett pozőrségtől és ripacskodástól.
Fontos megemlíteni továbbá, hogy a látszatnál azért jóval több árnyaltság szorult beléjük, csak éppen a felemás karaktertálalás miatt a szokásostól eltérő módon érdemes őket megközelíteni.
Noha maguk a szereplők szóban sosem tárulkoznak ki, ezért egysíkúnak tűnhetnek, mégis, az erőteljes vizuális jellemábrázolásnak hála, rengeteg érzelemmel és számos burkolt jellemvonással, karakterjeggyel bírnak. Érdemes tehát figyelni és értelmezni a különféle reakciókat, illetve gesztusokat, mimikákat, mivel sokat hozzátesznek egy-egy karakter jelleméhez, nem egyszer többet is, mint a szavaik. Továbbá, az érzelmesebb jeleneteknél tetten érhető, hogy az eredeti némafilmes elképzeléshez félig-meddig hűen, voltaképp minimálisan támaszkodik szavakra a film, ami (részemről) ugyancsak érdekes és dicséretes szempont. Én mindenesetre szeretek karaktereket elemezni, boncolgatni, ilyen téren valódi kincsesbánya ez a mese, ugyanis szinte minden újranézés alkalmával észreveszek valami apró kis finomságot, ami korábban elkerülte a figyelmemet.
Ámbár attól függetlenül, hogy élveztem, hogy nincs minden információ a képembe tolva, elismerem, hogy a film elbírna több hagyományos karakterizációt is, ami a cselekmény orientált történet miatt sajnos igencsak háttérbe szorul. S ez talán a film legnagyobb hibája: szó szerint nem hagyja szóhoz jutni, kibontakozni az egyébként jól megírt karaktereit. Belekóstolunk egy kicsit ebbe, egy kicsit abba, de senki nem kap kellő screentime-ot ahhoz, hogy igazán érvényesülni tudjon.
További plusz pont jár viszont a szereplők közti interakcióért, ami ugyancsak remekül működik: a társaság tagjai gyönyörűen kiegészítik egymást, sőt mi több, tanulnak egymástól - a fiatal az idősebbtől, az idősebb a fiataltól - ami meglátásom szerint még filmekben is ritkán látott vonás, nem hogy gyerekeknek szánt darabokban.
- A zenei aláfestés első osztályú, akárcsak a képi megvalósítás. Természetesen a technika fejlődése és az újabb animációs csodák fényében az utóbbi itt-ott már kissé kopottasnak hathat, több helyen látszik, hogy korai CGI, de ez semmit nem von le az értékéből, épp ellenkezőleg. Úgy vélem, inkább csodálatra és elismerésre méltó, hogy képesek voltak ezzel az akkor még gyerekcipőben járó technikával olyat alkotni, ami kidolgozottság tekintetében a mai napig megállja a helyét, köszönhetően az ötletes megvalósításnak ("élő" hátterek és CGI figurák kombója), illetve a részletgazdag, realisztikus karakteranimációnak. Sok más animációs alkotással ellentétben, itt valóban élő, lélegző, majdhogynem hús-vér állatokat láthatunk. És akkor még meg sem említettem a fantasztikus hangeffekteket. Még arra is ügyeltek, hogy a négy, azonos fajhoz tartozó főszereplő dinoszaurusz hangja eltérő legyen!
Kétségtelen, hogy a Dínó nem a legegyedibb, legszellemesebb, vagy legügyesebben összerakott Disney-darab, mégis saját meglátásom szerint összegészében egy gyönyörű, morális tanmesét kaptunk a jobbik fajtából. Továbbá meg merem kockáztatni, hogy hibái és egyszerűsége dacára is a stúdió egyik legkomolyabb, legéletszerűbb mesefilmje - mentes mindenféle dalolászástól, sziruposságtól és giccstől - s mint ilyennek, igenis van létjogosultsága az akkoriban úttörőnek számító technikaiaktól eltekintve is, annál is inkább, mivel ritkán készülnek ebben a kategóriában igényes, maradandó, ugyanakkor gyermekbarát darabok (igaz, egy-egy jelenet pici gyerekek számára ijesztő és rideg lehet, hacsak nem természetfilmeken és dinós dokukon szocializálódtak). Noha a szövegkönyv és a történet gyerekre kalibrált egyszerűsége mezei popcornmozit sejtet, olyan mese ez, amelynél nem árt, ha az ember képes kicsit a dolgok mögé látni.
Nem szokásom filmeket, pláne meséket megkönnyezni, de ennek sikerült elérnie, hogy egy bizonyos jelenetén mindig könnyekig hatódjak. És nem, nem a szomorúságtól, hanem a gyönyörtől és a katarzistól! Tagadhatatlan tehát, hogy ez a film közel áll hozzám, holott nem egy animációs alkotást láttam már. Azon kevés darabok közé tartozik, amelyet bármikor képes vagyok elővenni és végignézni.
Persze, ha valaki egyediségre, minimum Pixar-féle történettálalásra, jópofa dumákra, poénesőre, gag-ekre, meg non-stop cukiskodásra vágyik, akkor nyugodtan keressen tovább, nem ez lesz az ő filmje.
Aki viszont egy szép, ugyanakkor giccsmentes családi mesedrámát szeretne látni, időtálló és fontos mondanivalóval, bámulatosan részletgazdag animációval, hangulatos zenei aláfestéssel és némi dinóakcióval, az feltehetőleg megtalálja benne a számításait.
Nos… hosszú idő után ez volt az első animációs film, amit megnéztem moziban.
Kissé más volt mint vártam, részben pozitív, részben negatív szempontból, de összegészében tetszett.
Ha az utóbbi évtized Disney-termését nézzük úgy nagy átlagban, akkor kétségkívül kiemelkedik a sorból, nálam úgy az Aranyhaj és a Rontó Ralph között helyezkedik el.
Az utóbbit személy szerint az egyik legjobb Disney darabnak tartom, ami az előbbit illeti, tetszeni tetszett ugyan, és el is ismerem, mint jó filmet, azonban végeredményét tekintve nem lopta be magát a szívembe. A kettő közül a Zootropolis is inkább efelé konvergál.
Úgy értem, a látvány valóban elsőrangú (noha ez manapság mondhatni alapelvárás), a karakterek, noha nem fogtak meg különösebben, de szerethetőek, a történet - a bűnügyi szálnak és a társadalmi megközelítésnek köszönhetően -kellően érdekes, csavaros és akciódús, a humor kellemes és intelligens, számos jópofa kikacsintással és gaggel találkozhatunk.
Zootropolis városa pedig kellően impozáns és kreatív, sőt mi több, gyakorlatilag önálló szereplőként él és lélegzik. Nem mellesleg, a film elején látható, a várost s annak kerületeit bemutató montázsjelenet szvsz a mese legzseniálisabb része, melynél úgy kellett összekaparnom az államat a földről.
Ami még tetszett, hogy a film a komolyabb Disney mesék vonalát erősíti: állatfiguráival mintegy görbe tükröt tartva a társadalom elé, aktuális témákat, társadalmi helyzeteket, problémákat dolgoz fel és tálal, mindezt, műfajból eredően kissé szájbarágós, ám meglepően jól kezelt módon.
Viszont valamennyi pozitívuma dacára, engem a kész produktum valamiért mégsem varázsolt el. Jómagam sem tudom, hogy mi lehetett ennek az oka. Talán, mert nem tudtam azonosulni a figurákkal, a helyzetekkel, talán a fájdalmasan jellegtelen zenei aláfestés miatt (a főcímdalt leszámítva, ami egész kellemes), talán, mert érzésem szerint kissé túlságosan is életszagú egy meséhez képest, vagy talán mert inkább volt társadalmi célzatú a mondanivaló, mintsem személyes jellegű, amit én általában jobban preferálok, nem tudom.
Ettől függetlenül, tartva magam a korábbi szavaimhoz, továbbra is a jobbféle Disney alkotások közé sorolnám, mert valóban egy értelmes, jól összerakott és szerethető mese, viszont a magam részéről nem tartom annyira kiemelkedően zseniálisnak, mint amekkora kritikai hátszelet kap(ott). Mindenesetre érdemes legalább egyszer megnézni, azt pedig gondolom mondanom sem kell, hogy az art book erősen várólistás nálam. :)