BalaKovesi

Tudom, nem nekem érkezett a kérdés, de én őket tudom, akik aktívak letterboxdon:

Reisz Gábor (@Gábor Reisz)
John Carpenter (@John Carpenter)
Sean Baker (@Sean Baker)
Christopher McQuarrie (@Christopher McQuarrie)
Josh Trank (@joshuatrank)

Illetve találtam egy Edgar Wright nevű felhasználót is, akit aránylag sokan követnek, viszont nem patron felhasználó, és ennél azért nagyságrendileg többen követnék szerintem, ha tényleg ő lenne az.

A vakfoltjaink... Nagyon szépen mutatja be a film, hogy az igazság nem egy kizárólag általam vagy általad birtokolt, bekeretezett kép, hanem inkább egy kirakós, amelynek a darabjai nálad vannak, és nálam, és valamennyiünknél. Kicsit talán mindenkié, de önmagában senkié. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek vétkek, nincsenek jó vagy rossz döntések, és hogy a tetteknek nincs súlya, és a film sem állítja ezeket, vannak benne negatív szereplők is, itt talán inkább az empátiáról beszél Kore-eda, és arról, hogy a másik megértése nélkül magunkat vágjuk el, nem pedig a minket fogvatartó köteleket. De megjelenik a filmben az oktatási rendszerek helyzete, az iskolai bántalmazás, a családok működése, a hétköznapi dehumanizálás, és az is, hogy hogyan vezethetnek hazugságokhoz és bántásokhoz a félelmeink/"hozott mintáink", vagyis sok kérdéskört érint a film, nagyjából a végéig nem is lehet tudni, hogy miről szól igazán, és hogy merre szeretne kifutni, de érdemes türelmesnek lenni, és kivárni a végét, mert meghálálja. Remek szimbólumokkal játszó, sokrétű érzelmi hullámvasút, amelyben minden apró mozzanatnak jelentése van, azon filmek egyike, amibe kicsit az Ember van belesűrítve annak valamennyi szépségével és esendőségével. Néha már a giccs határát súrolja, a szerkezete kissé aránytalan (a tanár perspektívája kötelező jellegűnek hat, és rövid is), és nekem kicsit elvett az univerzalitásából az, hogy az utolsó fejezetben túlságosan konkretizál, de egyébként gyönyörű film, az a fajta, ami megmutatja, hogy mennyire homályosan látsz, de ezzel nem megró téged, hanem tanít, és többet ad. Az utolsó harmadában többször elérzékenyültem, a vége pedig katartikus.

(Külön kiemelném a gyerekszínészeket, csak dicsérni lehet az alakításukat.)

Bresson mondta, hogy a némaságot a hangosfilm találta fel. Ezt továbbgondolva a fekete-fehér filmet pedig a színesfilm. Ami előtte kényszer volt, az azóta kifejezés. És hiába lát a szempár színeket, hiába lehetnek az érzelmeknek árnyalataik, a külvilág, a kényszer polarizációjának, a színek feketére és fehérre mázolásának talán egyikünk sem vethet gátat. De a színeket érzékelő szemek felismerik azok hiányát, belül megpróbálják kiszínezni azokat. És a szemek gazdái megtalálják egymást. Mélységesen szép film, megérintő, sallangoktól mentes, közeli, és nagyon életszagú. Az operatőri munkára nincsenek szavak, a befejezés pedig tökéletes. A lét súlyos, órmótlan, az ember kérgesedik, lágyul, száll, talajt fog, szeret, enged, nem enged. "Menjünk át a másik partra. Onnan szebb a kilátás."

Előzetesen csak az eskűvői flashback-jelenetet láttam, az, illetve a trilógia első része alapján valami jóval szebbre/líraibbra számítottam. Magának a fehérnek a jelentéséről is volt egy előzetes elképzelésem, és ezek szinte sehol nem találkoztak azzal, amit végül a filmben láttam, így kicsit tanácstalan voltam, nem teljesen tudtam dekódolni a látottak mögött meghúzódó rendezői szándékot. Nem szoktam ilyet tenni, nem is szeretek ilyet tenni, de egy kicsi segítséget használtam az értelmezéshez olyan szinten, hogy utánanéztem, mit jelenthet a fehér szín, amivel azért a helyére került bennem a film. A problémám inkább azzal van, hogy egyáltalán nem tartom reálisnak azt, ahova kifut a történet, és persze sok mindent elbír a valóság szövete, de nekem ezt most ledobta magáról. Ennek ellenére egyáltalán nem mondanám rossz filmnek, Kieslowski egészen páratlan módon bánik a történetszövéssel, ami igazából talán már inkább karakterszövés, annyira organikusan a karakterekből, és az ő belső világukból jön a cselekmény, aminek így aztán kifejezetten erős és intim a sodrása, abszolút nem kiszámítható. A lélek húrjai megrezegtetik a valóságot. A Kékhez hasonlóan ennek sem vagyok maradéktalanul elégedett a befejezésével, valamint hiába Karol-ról szól, illetve Karol-ból jön a cselekmény, a központi téma formai érzékeltetéséhez szerintem többet kellett volna megmutatni Delpy karakteréből, de emlékezetes, és jó film a Fehér. Kicsit vicces és szokatlan párhuzam lehet, de pont tegnap néztem újra a Bem-ben a The Lighthouse-t, és valahogy mindkét filmben hasonlóan alakul a szereplők felé érzett szimpátia, vagyis a történet elején A-t sajnáljuk, és ezért B-t hibáztatjuk, majd a végéhez közeledve ez megfordul, a film befejeztével pedig már mindkét karaktert eltóljuk magunktól. Vagy pont, hogy közelebb kerülnek hozzánk?. Igazából nem fontos, a lényeg, hogy nincs már részrehajlás, nem számít már a szimpátia, csak az egyenlőség, így a rendező azért mégiscsak eléri azt, amit szeretne. A Kék mindenestre jobban tetszett, az valósabbnak hat, és filmnyelvileg is komplexebb.

Méltóságvesztés, vagy túlélési ösztön? Esetleg mindkettő? A 16 perc elteltével kicsit azt éreztem, hogy egy mozaikot néztem, ami kevés egy rövidfilmnek, de egyre inkább kezd a bőröm alá mászni, és kezdem azt érezni, hogy ez mozaikságában is egész. Már két napja próbálom végignézni az An Elephant Sitting Still-t, és folyton megakad a torkomon, szóval gondoltam megnézem a rendező korábbi rövidfilmjét, hátha ez jobban csúszik, és így is lett. Vagyis persze megakadt, kényelmetlenül árad belőle a lemondás és a fájdalom (amit a később történtek sajnos kontextusba helyeznek bizonyos szinten), de pont ezzel érte el a célját. Vizuálisan remek, biztos kézzel van megrendezve, a filmművészet egy ígéretes tehetséggel lett kevesebb. Nem tudom, hogy bármiféle merítés jön-e Ira Sher azonos című novellájából, mindenesetre a rövidfilm hatására elolvastam, és az is kifejezetten érdekes kérdéseket vet fel, mindkettő mű a cselekményén túlmutatva ad egy kicsi darabot az emberből.

Itt megtekinthető.

Ehhez a filmhez nincs valakinek magyar felirata? Sajnos csak angolt találtam hozzá, a film hossza miatt viszont félnék azzal nézni. :)

Hasonlóan a Szörnyeteg, valamint nekem is van közönségtalálkozós jegyem az új Reisz Gábor filmre, de Az alkotó is érdekesnek tűnik, meg az Infinity Poool is, bár utóbbi már kb fél éve nézhető itthon is, szóval kicsit érthetetlen nekem ez a kései bemutató. Ilyenkor azért sajnálom, hogy a díjesélyes filmeket nálunk csúsztatják a következő év elejére, az érdekesebb blockbustereket pedig általában már bemutatják (vagy decemberre hagyják), mert így tud azért lenni egy kisebb űr ezekben az őszi hónapokban. Persze így is lesz nem egy érdekesnek ígérkező film ősszel (lásd új Scorsese-mozi), meg aztán lehet, hogy igazából csak a Dűne halasztása miatt fáj a szívem. :)

The Bikeriders

Kíváncsi vagyok, hogy hozzánk jönni fog-e, a cast mindenesetre elég erős.

Saltburn

Vizualitásában több helyen is igyekszik megidézni Kubrick Ragyogását, a színészek remekek, és Fennell előző filmjével is elvoltam, szóval kíváncsi vagyok.

Ezek közül sajnos csak A világítótornyot láttam, így arra megy a voks, bár azt amúgy is nagyon szeretem.