Tóth Menyhért

Tetszenek a lenti értelmezések, először viszont nekem is hasonló gondolatok jutottak eszembe.
Annyi különbséggel, hogy én úgy értelmeztem, hogy Depardieu karaktere Onoffot, az írói alteregóját öli meg, ezzel pedig gyakorlatilag leszámol azzal a hazugsággal, melyre az életművét építette. Kiderül ugyanis, hogy a nevet az idős hajléktalantól kapta, az életrajzát kitalációkra alapozta, illetve az első és egyben legfontosabb művét voltaképpen kölcsönvette/ellopta a hajléktalantól, annak halála után. Még a külsőségeket tekintve is próbált azonosulni a hajléktalan figurájával - erre utal az ápolatlan szakáll, a hosszú, gondozatlan lobonc. A felügyelő szájából el is hangzik, hogy azért nem ismert rá először, mert szakállasan emlékezett rá a képekről. Miután viszont az író elfogadja, hogy ő már többé nem Onoff, hanem önmaga, a végső párbeszédből kiderül, hogy így is képes volt mesterművet alkotni (a felügyelő ugyanis beleolvasott a házkutatás alkalmával a legújabb kéziratába, és ezt gondolja róla), így visszatérhet írni, immár megkönnyebbülve és felszabadulva a súlyos titok alól.

Amiknek a jórésze felejthető és olcsó bóvli, ellenben ez a film - a gagyi riogatást ígérő előzetese ellenére - egy igazi meglepetés a kortárs horrorok felhozatalából. Tényleg használja a Kör és a Végső állomás dramaturgiáját, de közben erős benne a drámai ív is a felszín alatt. Az idei év legjobb horrorja nálam...

Sőt, így, hogy aludtam egyet a filmre, úgy látom, hogy már csak azért sem bíztat az alkoholizmusra a film, mert a módszer, amivel kezdetben pozitív eredményt kezdenek elérni, csak placebo. Egyszerűen attól kezdik magukat a szereplők jobban érezni a bőrükben, hogy elkezdik megengedni maguknak, hogy önmaguk legyenek végre. És eleinte azt hiszik, ez csak alkohollal megy, de a végére belátják, hogy anélkül is. Az utolsó jelenetben az alkoholnak már szerintem kizárólag ünnepi szerepe van, ami teljesen belefér.

Amire találó a Churchilles és Hemingwayes példa is, mert aztán ha előbújt a valódi énünk, akkor eldönthetjük, hogy képesek vagyunk-e vele szembenézni, és "világháborút nyerünk" (mint Martin), vagy megfutamodunk és az öngyilkosságot választjuk (mint Tommy).
Szóval nem mondanám azt sem, hogy a dolgok varázsütésre rendeződtek. Martin feleségének végig az volt a problémája, hogy nem azzal az emberrel él már együtt, akibe annak idején beleszeretett, és mivel Martin végül tényleg elkezdte önmagát adni, így a problémái is megoldódtak.
Az már más kérdés, hogy erről honnan szerzett tudomást a feleség, de talán az a válasz erre, hogy az éttermi jelenet után átértékelte magában a dolgokat...

Szerintem nem azt sugallta a film, hogy ha nincs rendben az életed, akkor a megoldás a piálás. Az alkohol inkább csak egy eszközként volt ábrázolva, ami felszínre hozhatja azt, hogy kik is vagyunk valójában.

Nem lenne ez rossz film, ha nem lenne a közepétől annyira nagyon kiszámítható a végkifejlet...

Az nagyon tetszett ebben a részben, hogy a gyilkosnak eszébe jutott, hogy lelője Columbót :)

Egészen jó film, ám Ryan igencsak méltatlan büntetést kap a múltbéli hibájáért...

Olyan szempontból talán fontos lehet a jelenet, hogy bemutatja, hogy Columbo - szokása szerint - idomul a tettes személyiségéhez, mert az ő fejével akar gondolkodni. Janus ugye meg is fogalmazza magáról, hogy gyakorlati ember, aki keményen melózva "almát árul az utcasarkon", tehát végtelenül idegesítik a szabályok és az elméleti emberek. Az irodás jelenetben meg talán pont ez jelenik meg, hogy a tettesre való ráhangolódás miatt Columbót is bosszantani kezdték a bürokratikus szabályok.
A sztorin a hangpostát leszámítva tényleg nem lendít sokat, de szerintem érdekes karakterszínesítő jelenet.

Ebben a részben pedig légiszonyos Columbo, viszont a Columbo a panoptikumban címűben semmi baja nincs a londoni gépről való leszállás után. :)