mbazsa

A tavalyi év legjobb magyar filmje. Persze idén néztem meg, úgyhogy akkor az ideié is. A csoda még egyszer megtörtént. Reisz Gábor már az első filmjével, a VAN-nal, hatalmas mércét állított maga elé. A kérdés az volt, vajon tud-e újat mutatni. A kiindulás ugyanaz, a srácot elhagyta barátnője, most hogyan tovább, mi lesz vele. Persze a rendező nem süti el kétszer ugyanazt a poént. A rá jellemző stílus, humor ugyanaz, így aki szerette a VAN-t, az nem fog csalódni. De ugyanakkor meg képes újat mondani, nem önmagát ismételni. A Rossz versek jó film. Megható, szórakoztató és tanulságos.

Call me by your name.

A tavalyi év legnagyobb kedvence. A női és férfi főszereplőről nem is beszélve. Frances McDorman és Sam Rockwell zseniális. Woody Harelson is hozza a formáját, na, meg persze Peter Dinklage-ről sem feledkezzünk meg. Ha van olyan, hogy Trump-érás film, akkor ez az, bármi is legyen az. (Meg mondjuk a Blackkkansman, a másik nagy kedvenc tavalyról, ami szintén ebbe a kategóriába tartozna, feltéve ha lenne ilyen kategória, de inkább ne kategorizáljunk.) Társadalomkritika felsőfokon. A maga módján még vicces is, persze csak abszurd, groteszk, fekete humorra számítsunk. Kicsit olyan, mint a Coen-tesók poénjai, az ember nem tudja, hogy akkor most sírjon, vagy nevessen.

Minden ami az első, majd a második trilógiát sajátossá tette, az bizony sajnos hiányzik az újabb részekből. Az előző, hetedik részben, még jó ötlet volt a negyedik részre való rájátszás. Azonban ebben a részben sajnos már nincsen semmi, ami a Star Wars világára emlékeztetne, vagy valami, ami újat adna, és sajátossá tenné az új trilógia második részét. Látszik, hogy minden a marketingre és a CGI-re megy, de még a látványvilág is középszerű. A sztori klisés és kiszámítható, nincsenek váratlan fordulatok, egyszerűen unalmas, a karakterek sincsenek kellőképpen kidolgozva, a háttértörténetekről nem is beszélve, és még sorolhatnám. Az egyetlen pozitívum Adam Driver játéka, meg még Daisy Ridleyé. Sajnos ezután a befejező résztől sem várok szinte semmi jót, de attól még meg fogom nézni. Gyerekkorom egyik kedvence sajnos most itt véget ér.

Először a filmet láttam, az sajna nem jött be. Aztán nemég elolvastam a regényt Thomas Pynchontól, na, az valósággal kiütött, mint Doki gandzsái. Aztán megint megnéztem a filmet, de sajna, megint nem jött be. De legalább tudtam követni a sztorit. Ez egy jó példa arra, hogy nem minden irodalmi mű filmesíthető meg. A film sajna nem adja vissza a regény hangulatát, pedig a karakterek el vannak találva, és a színészek játéka is korrekt. De valahogy egy fél óra-óra után ellaposodik az egész. Nem is tudom, hogy mi hiányzik belőle. Például a surf rock (Beach Boys és Dick Dale), ami a regényben szinte végig szól, na, és persze a rengeteg filmes utalás, ami a filmből szintén kimarad, valamint Doki és Bigfoot humoros beszólási, és még sorolhatnám. Paul Thomas Andersentől ez az első filmem, remélem, a többi tényleg jó lesz.

Az idei év legkeményebb amerikai filmje. Casey Affleck alakítása zseniális. Csak ajánlani tudom. Nézzétek.

Szinte vitathatatlan, hogy az idei év legjobb (magyar) filmje. Hál'istennek, van élet Tarr Béla után a magyar filmiparban, legalábbis ezt bizonyítják a nemrégiben megjelent és nem csak Magyarországon is elismert magyar filmek (pl. Saul fia, 1945). Ez egy nagyon szép film a szerelemről, és úgy mutatja be, hogy közben nem lesz túl szentimentális és negédes, sőt, még egy kis humort is belecsempész az egészbe. A színészek közül egyértelműen Borbély Alexandra játéka magaslik ki (nem véletlen, hogy Berlinben elismerően díjazták). Szégyen, nem szégyen, de nekem ez volt az első Enyedi Ildikó filmem. Ezután kíváncsi vagyok a rendezőnő korábbi alkotásira is.

Ilyen izgalmas és csavaros krimit már nem is tudom, hogy mióta nem láttam. Kevés film van, aminek minden egyes pillanata leköti a figyelmem, na, ez azok közé tartozik. Ez egy igazi gyöngyszem, zseniális, nézzétek :)

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni. Nagyon jó, nagyon szép és persze nagyon megható.

Szégyen, nem szégyen, de az első Aronofsky-filmem. Alapvetően kellemes csalódás volt, amikor beültem a moziba, és egy idő múlva kiderült, hogy itt nem egészen egy szombat esti, popcornos-colás, pszicho-thrillerről lesz szó, hanem annál jóval többről. A különböző értelmezésekre most nem is vállalkoznék, elég szimbolikus a mű ahhoz, hogy a néző jócskán elvesszen a jelrendszerek bonyolult láncolatában. A laudáció elsősorban a színészek játékáért szól. Jennifer Lawrance eddigi legnagyobb alakítása, és természetesen Javier Bardem is hozza rendesen a formáját. Ezután kíváncsian várom a további Aronofsky-filmeket.