betti

Az első részt agyonhájpolták nekem, túl sokat vártam, nem értettem, szétesett, nem tetszett.
Megnéztem újra, valami megfogott benne. Talán az esendőség, nem tökéletes, nem túlszuper karakterek, meg a hülye humora.
Aztán a második rátett egy lapáttal.
Ez pedig megkoronázta.
Van, ahol fáj, van, ahol röhejes, van, ahol megható. És valahogy, a maga színes-szagos-szuperhősös módján, emberi.

(Totál nem az én műfajom ez az egész, egyébként. Nagyon nem. Se az akciófilm, se a szuperhősfilm, se a képregényadaptáció. Utóbbiból a Watchman és a Sin City volt csak, amit bírtam).

Hehe.

Ahhoz képest, hogy tegnap mennyire lassúnak és unalmasnak minősítette a család ezt a filmet, ma a lányom azt mondta, hogy lenne kedves sorban megnézni az ÖSSZES részt... Úgyhogy, ma megnéztük a Murder by Book -ot :) . És azt már menet közben is élveztük.

Most szilveszterkor néztük meg a műfajra és a korszakra nem igazan vevő férjemmel és lányommal :D.
Megegyeztünk, hogy valahányszor Columbo a feleségét emlegeti ill visszafordul az ajtóból, iszunk. (A lányom nagykorú).
Nos, a zasszony szóba sem került, a sztori java részében meg szabad területen vannak, nincs ajtó
:D

Kedves, de ma már számomra is túl kiszámítható történet. Régen nagyon szerettem, de akkor még én is gyerek voltam.
Most?
Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyilkos elmondja C-nak, ő hova tüntetne el egy hullát, tudtam, hogy mindent kiszámított, megtervezett. A véres kalap okozott öt mp zavart a gepezetben, de ennyi. Ahogy a munkagépek kiastak a gödröt, hárman egyszerre mondtuk, hogy mi fog most történni...

Kicsit sajnálom, hogy pont ezt a részt néztük a családdal, számomra pont a klasszikus felepites volt vonzó, amikor tudom, hogy ki, tudom - vagy azt hiszem, hogy tudom -, hogy hogyan csinálta, és végig azon izgulok, hogy C is rajojjon, más úton, mint ami nekem logikus

Nem azért ütötte meg, mert "meg kellett", vagy mert ő ezt tartotta helyesnek... Láttam már közelről olyat, amikor valaki egy ilyen állapotban lévő embert próbál gondozni, etetni-itatni, az illető újra és újra elutasítja, és bizony kikészül a másik fél. Nagyon nem látunk mindent ebben a filmben, hiába két órás, valójában csak pillanatokat kapunk - a férfi viszont hónapokon át csinálja ezt, napi 24 órában, valószínűleg kialvatlan, ő is nagyon idős, cukorbeteg, aggódik, kimerült... és igen, egyszer megüti az asszonyt. Annyira könnyű a kényelmes fotelből megmondtani, hogy "mit kellett volna csinálni" - én nem merek ítélkezni. De azt gondolom, hogy ez tényleg egy kivételes eset volt, alapvetően az egész filmben azt látjuk, hogy nagyon higgadtan, szeretettel, intelligenciával, önuralommal, méltósággal és erővel viszonyul az összes kihíváshoz, amivel ez az egész helyzet jár.

Azt sokan írják, hogy "ha már megölte, akkor sem így kellett volna". Az érintettek, akik így gondolják, esetleg leírnák, hogy mégis hogyan? (Nem támogatom az idős, beteg, magatehetetlen rokonok megfojtását. De az érdekel, hogy aki elfogadhatónak tartja ilyen esetben az emberölést, akkor a konkrét helyzetre mégis mit javasolt volna a férfinak...).

Nincs ellentmondás.
A lánynak a szülei életében nem volt kulcsa, amikor ment látogatóba, az apa engedte be.
A rendőrök közvetlenül azután törnek be a lakásba, hogy az idős férfi öngyilkos lett, vagy ha esetleg nem lett (én azt gondolom, hogy igen), akkor az ápolónő értesítette őket, hogy nem tud bejutni.
A rendőrök megtalálták az asszony holtestét. Ha esetleg az apa nem halt meg, akkor börtönbe került, de ez a verzió kb elképzelhetetlen a számomra, szerintem meghalt ahogy írtam. De bármi is történt, se az apa, se az anya már nem megy be abba a lakásba, így a kulcs a lányukhoz kerül.
A lány tehát az anya halála, a rendőrség lakásba való bejutása stb UTÁN megy a lakásba, és ekkor már értelemszerűen van kulcsa. Az ő lakásba való érkezése a történet vége...

Jobb filmet és jobb színészeket érdemelt volna ez a rettenetesen nehéz téma. Jó, hogy elkészült, jó, hogy egy valós ruandai férfit helyez a középpontba, nem pedig egy nemlétező fehér hőst. De nagyon sok gyenge pontja van sajnos. Nagyon, nagyon hollywoodi alkotás, szépen adagolt "rossz" dolgok, ijesztő helyzetek, veszély, mészárlás, ám rögtön valami feloldó szituáció, megmenekülés, romantikus, meghitt helyzet a férj-feleség között, majd újból a veszély és a pusztítás, majd megint... szépen, körkörösen, nehogy véletlenül a néző túlságosan is sokszor (vagy akár egyetlenegyszer) a zsebkendő után nyúljon, nehogy véletlenül túl magas számot tartalmazó karikát kelljen rakni a filmre.
Mutat, mutat a film sokmindent, és oké, hogy maga Paul ennyit látott, de valahogy ködbe vész minden igazi dráma, a mészárlás, a nemi erőszak, a csecsemők legyilkolása, ködbe vész persze az egésznek a háttere is.
És nincsenek kibontva a figurák sem igazán, pedig mekkora íve lehetne (megfelelő színészvezetés és színészi játék esetén) annak, ahogy a "minden rendben lesz"-t mantrázó, majd eleinte hátat fordítani próbáló Paul először a családját, majd kb mindenkit, akit csak lehet, megpróbál menteni... Mutatja ezt a film, de nagyon haloványan. Nincs reflexió arra, hogy a felesége családját ő maga beszéli le a menekülésről, és ezáltal közvetve hozzájárul a halálukhoz, nincs nyoma annak, voltaképp hogyan is hat a gyerekekre mindez.
Nem kap igazi súlyt Grigorie sem, az újságíró sem, pedig lehetne, nem plusz percekkel, hanem jobb szöveggel, jobb forgatókönyvvel.
És a vége, a happy end... egy népirtásról szóló film úgy fejeződik be, hogy mindenki happy... Hiszen egyetlen olyan szereplő sem hal meg, akihez egy kicsit is kötődünk, akit megkedvelhettünk, Tatsiana testvéréék is szépen csöndben eltűnnek, de rajtuk kívül aztán tényleg senki még csak súlyos sebet sem kap azok közül, akikkel a hotelben találkozunk.
Túl szépre, túl finomra lett hangszerelve ez a film, méltóbb lett volna több érzékenységgel, több fájdalommal, több szenvedéssel ábrázolni mindezt - és nem, nem úgy értem, hogy feltétlenül több naturalizmussal. Jó színészek, jó rendező át tudják ezt adni kiomló belek nélkül is.

Se a többször megjelenő "szappanopera", se a "Ponyvaregény" hasonlatot nem értem/látom.
Szappanopera: ritkán nézek ilyenekbe bele, de amikor igen, fél perc után sírva menekülnék, nincs egyetlen hiteles mozdulat, tekintet, mondat. Itt csak az van. Nem látok színészeket, élő, hús-vér embereket látok, akiknek még a szagát is érzem...
Nem szappanoperás a történetszövés sem, van pár kicsit erős felütés (ahogy sokasodnak a negatív, szinte abszurd események pl a modell csaj történetében), de a világ maga fájóan igazi, a forgatókönyv annyira jó, hogy itt sem érzek semmiféle szappanoperásat, sőt.

Ponyvaregény: nagyon kirajzolt karakterek, kitűnő párbeszédek, minden jelenet egy kerek, lezárt egész magában is. Imádom azt a filmet, de teljesen egyértelmű már elsőre nézve is, hogy kitűnő színészek játszanak egy kitűnően megírt, rendezett fillmben. Itt nyersebb, élőbb, büdösebb, érzékenyebb minden. Nem erős dialógusok, hanem érzékenyen, emberien ábrázolt figurák vannak, akik bármikor szembejöhetnek az utcán. Nagyon nem tudok semmiféle hasonlóságot találni a Ponyvaregény és eközött.

Most láttam a fillmet.
És ahogy elolvastam a kommented, az jutott az eszembe (minden rosszindulat és bántó szándék nélkül!!), milyen fiatal lehetsz vajon! :) Mint filmről, nyilván lehet tök eltérő a véleményünk, de az, hogy emberi viselkedéseket, reakciókat így ítélsz meg, az azt sejteti velem, hogy sok dolgot nem éltél még át (és van, amit ne is élj át).

Susana: Ő egy fiatal, totál kiszolgáltatott helyzetben lévő lány. A bántalmazó kapcsolatok működése annyira speciális, hogy csak azt tudom javasolni, olvass utána. Nem fogok itt írni róla, mert oldalakat töltene meg. A lényege azonban az, hogy ez egyszerűen nem így működik, hogy ja, hát bunkó/megveri a párja, hát akkor azt mondja, csá, és minden meg van oldva.
De még ha úgy kezelem (és most, az egyszerűség kedvéért, azt teszem), mintha nem lenne nagyon sok súlyos, komoly lelki ok a bántalmazó kapcsolatban való maradás mellett, megpróbálom csak a szimpla tényekre felhívni a figyelmet. 1) gyereke van és terhes, még tanul, nincs keresete, a tanulásban a gyerkőc eléggé hátráltatja, anyóspajtás is szépen akadályozza, hogy esetleg rendes végzettsége, netán normális fizetése legyen, és ne legyen ráutalva a drága jó férjére (amikor vhogy pont akkor nem ér rá a kicsire vigyázni, amikor a lánynak másnap matekvizsgája van...) 2) mégis, hova menne pénz és végzettség nélkül? Ja, hogy Octavio. Aki igen, őszintén hullaszerelmes belé, ez igaz. De neki is, csak azért, mert az egyik férfi bántja, kötelessége a másikkal menni? Ha figyelsz, O is csak megy előre, hajtogatja, ő mit akar, de nem kérdezi, hogy a lány szerint hogy lenne jó, ő mit akar. S újra és újra elmondja, h nem megy vele. O-nak sincs állása, nincs biztos jövedelme (R-nek van, még ha mellette rabló is...), csak erőszakoskodik, hogy márpedig viszi, és lényegében a megkérdezése nélkül, akarata ellenére "megmentené", persze úgy, hogy az ő szerelme lesz. Vmit, vmiért. Értem, hogy szerelmes, látom az ő fejét/lelkét is, de azt is, hogy ez egyáltalán nem az a mentőöv, ami valójában S-nak segítség lehetne, "biztos pont". Átveri? O megverette a saját testvérét, R pedig úgy akar lelépni, hogy viszi a párját és a gyerekét. Csoda, h S benne inkább megbízik (főleg úgy, hogy eredetileg is szerette, és mindenáron próbált hinni benne...).

Valeria:
Hisztizik? Szeretői viszonyban volt egy férfival, ami rohadt frusztráló lehetett. Erre végre a pasi válik, hirtelen minden csodálatosnak tűnik, majd fél óra múlva összeomlik az egész, retteg, h mi lesz a lábával, a karrierjével, fájdalmai vannak, erre még a kutya is eltűnik, de úgy, hogy folyamatosan hallja a hangját, tudja, hogy szenved... És meglepő, hogy "hisztis"? Igen, durva szavakat használ, és ez engem is elgondolkodtat a szerelmük valódi mélységét, erejét illetően, de az, hogy ki van készülve idegileg, az totál érthető. Otthon van egész nap, szinte tehetetlenül, fizikailag-lelkileg szenvedve, és hallja a kiskutya hangját, őrülten aggódik, h élve eszik a patkányok, és közben jönne a telefonhívások is... Hát, szerintem nagyon nincs mit csodálkozni, hogy pöttyet fel van zaklatva.

Octavio
Egy szerelmes gyerek. Nem lát tovább az orránál, szerelmes, jót akar, és igen: nem esik le neki az esélytelensége, de ebbe belejátszik az is, hogy egy pont után S lefekszik vele, és ez elhiteti vele, hogy van közös jövőjük. A meccs: szépen belesodródott abba, hogy ez működik, hogy Kofi mindig győz, hogy Y tehetetlen ellene (első alkalommal még "fizesd ki a kutyámat, akit Kofi kinyírt", aztán meg sorra ő fizet...). Behúzta az örvény, és volt olyan idealista, hogy hagyta magát.

Így látom én a szereplőket :)

Gyanítom, ennél sokkal mélyebb akart lenni, és ponthogy pozitívan szerette volna bemutatni Dianat. Hogy mennyire nehéz volt neki, mennyire idegőrlő, milyen őrült - és nem ő az őrült, hanem a környezet, annak minden merevségével, abszurd hagyományával, azzal a követeléssel, hogy csak az számít, amit kifele mutatunk, nem a valós érzelmek, valós kínlódás, fájdalom (vagy akár öröm).

Igen ám, de ami vmennyire működött a Kennedy gyilkosságnál, amikor egy váratlan, sokkoló helyzetre reagált vki úgy, ahogy egyébként arra azért lehet számítani: sokkosan, belemerevedve, furcsa érzékeny-érzéketlenséggel, holdkórosként mozogva, na az nem működik egy ilyen helyzetben.
Mert ez nem egy egyszeri, váratlan, kiszámíthatatlan helyzet (amiről azonban minden néző tud), hanem tizenjópár évig tartó folyamat egyik jelentős állomása (amikor D úgy dönt, hogy kész, elválik, nem csinálja tovább a színházat, ennnél többet ér a testi-lelki egészsége, a gyerekei élete és az ő gyerekeivel való kapcsolata). És bármennyire tájékozott is a néző, egy ilyen filmben ezt fel kell építeni, ott nem működik ez az "úgyis tudjátok, mi a háttér, én már csak azt mutatom meg, MENNYIRE kikészítette ez szegény nőt".
Ezzel a nővel, ha ennyire kilúgozzák a hátteret, előzményeket mögüle, akkor csak az fog együttérezni, aki már eleve úgy ült be, hogy nagyon de borzasztóan együtt fog érezni.
Aki nem, annak vmi hihetetlen empátiával és férfi- plusz anyakirálynő-gyűlölettel kell rendelkeznie, hogy ne egy hisztérikus, notóriusan mindenhonnan elkéső, a családja idegeire menő asszonyt lásson a filmben.

Larraín jót akart, de túl sokat várt a nézőtől. Leginkább azt, hogy megalkossuk a fejünkben azt az előzményfilmet, amit ő nem készített el...

Amit hangsúlyozni akar, azt aztán a szánkbarágósan hangsúlyozza: megmutatja ötször, körbesvenkel az arcon háromszor, felerősíti a zenét, berak mellé némi misztikus-hihetetlen elemet is (Anne Boleyn, ehh).
Közben pedig nem egy rossz film, és Kristen Stewart szerintem teljesen rendben van, odatette magát amennyire egyáltalán lehetett, finom, érzékeny, elgyötört. De azt, hogy jó színésznő-e, nem ebből a filmből fogjuk megtudni.