Jason13

Tapasztalat: 325 film
Kompetencia: 6 film
Súly: 475
Regisztráció: 2012. július 11. (7 év, 5 hónap)
Kedvencnek jelölték: 6 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Doctor Sleep
Álom doktor
4 2019-11-07 3,8
(42)
Terminator: Dark Fate
Terminator: Sötét végzet
3 2019-11-06 2,9
(86)
Ad Astra
Ad Astra - Út a csillagokba
4 2019-10-03 3,3
(160)
Joker
 
5 2019-10-03 4,3
(367)
Rambo: Last Blood
Rambo V: Utolsó vér
4 2019-09-25 3,0
(80)
It: Chapter Two
Az: Második fejezet
3 2019-09-07 2,9
(152)
Upgrade
Upgrade – Javított verzió
4 2018-08-21 3,8
(296)
Mission: Impossible - Fallout
Mission: Impossible: Utóhatás
5 2018-08-07 3,7
(354)
Ant-Man and The Wasp
A Hangya és a Darázs
4 2018-07-22 3,2
(333)
Jurassic World: Fallen Kingdom
Jurassic World: Bukott birodalom
3 2018-07-17 2,6
(330)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2019-11-08 11:00:51 Doctor Sleep (2019) / Álom doktor Jason13 (4) #4

Érthetőnek érthető a sztori a Ragyogás nélkül, de a visszatekintések szerintem nagyobbat szólnak, ha láttad azt. Nem mellesleg Flanagan több olyan elbeszéléstechnikai megoldást használ, melyeket Kubrick is alkalmazott '80-as klasszikusában és ezek szerintem sokat hozzátesznek az Álom doktorhoz.

előzmény: Korben (#3)

2019-11-07 21:59:27 Doctor Sleep (2019) / Álom doktor Jason13 (4) #1

Mike Flanagan (Oculus, Gerald’s Game, The Haunting of Hill House) kemény fába vágta a fejszéjét amikor elvállalta az Álom doktor vászonra vitelét. Legújabb filmje ugyanis Stephen King regényét adaptálja, ami a szintén hozzáköthető Ragyogás folytatása. Igen, azé a Ragyogásé, amit 1980-ban Stanley Kubrick dolgozott fel és még manapság is az egyik legjobb horrorként hivatkoznak rá. .
Itt jön a fordulat, ugyanis King nem igazán volt elégedett Kubrick művével, szerinte a rendezőgéniusz csak felhasználta művének vázát ahhoz, hogy saját képére formálja azt.
De magukat a nézőket és kritikusokat is megosztja a Ragyogás, hiszen hiába vált szerves részévé a horror műfajának, sokan vallják King nézeteit, miszerint a film túl messzire merészkedett a regénytől, azonban többen az egekig magasztalják Kubrick művét.
Flanagan-nek tehát egyszerre kellett megfelelnie mindkét tábornak, ez pedig egy ilyen nagy hatású alkotás esetében nem könnyű feladat. Lássuk, hogy sikerült vennie az akadályokat.
A főszereplő Danny Torrence, aki gyerekként traumatikus eseményeket élt át az Overlook hotelben és ennek hatására (na, meg „ragyogó” képességeinek is hála) egy szétcsúszott alkoholistává vált felnőtt korára. Az élet azonban kínál neki egy második esélyt, amivel próbál is élni. Időközben azonban megismerkedik egy kislánnyal, aki szintén birtokában van a „ragyogásnak”, az ő nyomában pedig olyan alakok loholnak, akik a hozzá hasonló különleges gyerekek erejéből táplálkoznak. Danny ekkor döntéskényszerbe kerül: segítsen a lánynak ezzel kockáztatva azt, hogy ismét a pohár fenekére néz, vagy élje tovább békés életét abban a tudatban, hogy nem lépett közbe?
Még mielőtt belemennék abba, hogy Flanagan milyen munkát is engedett ki kezei közül, gyorsan tisztáznék valamit. Az Álom doktor nem egy ijesztő jelenetekkel operáló sokk-parádé, de nem is az a fajta megterhelő pszichológia horror, mint Kubrick Ragyogása.
Ez a film leginkább egy misztikus thriller, ahol többször is előtérbe kerül a dráma. Így aki elsősorban azért váltana jegyet a filmre, hogy halálra rémüljön, ne siessen annyira a közeli multiplexbe.
És akkor a lényeg: Mike Flanagan pont a keményvonalas horrortól való elszakadás miatt tudta sikeresen venni az akadályokat és olyan irányba terelni filmjét, mely egyaránt jól leköveti King regényét és Kubrick verzióját is kellő tisztelettel kezeli.
Az Álom doktor önálló sztorija teljes mértékben megáll a saját lábán, sőt, a „ragyogás” képességét is kellő részletességgel járja körül, miközben csak akkor idézi meg az ’80-as „első részt”, mikor azt megköveteli a cselekmény. Itt megjegyezném, hogy Kubrick adaptációjából több jelenet szinte snittről-snittre átemelésre került, de még ezt is úgy oldotta meg Flanagan, hogy ezek a képsorok értelmet nyerjenek és ne hatásvadász nosztalgiának tűnjenek.
Sőt, magába az elbeszélésmódba beleépítette azt a fajta vágástechnikát, operatőri munkát és zenehasználatot, melyet Kubrick alkalmazott klasszikusán. Ez a módszer rendkívül finoman vonul végig a filmben, azonban pont ezért működik igazán, belesimul az összképbe és ez is egy rendkívül tudatosan alkalmazott alkotói koncepciót tükröz vissza, mintsem bazári koppintást.
A karaktereket is ügyesen építi a film, Danny Torrence figurája egy traumáktól sújtott sérült szereplő, akinek sorsa van annyira érdekes, hogy a néző figyelmét odaszögezze a vászonra. De a ragyogás képességével megáldott kislány is egy igazán szerethető és szimpatikus szereplő. A gonoszok pedig kellő motivációval és háttérrel ellátott alakok, akiket jól mozgat a film és így kiemeli őket a két dimenziós szörnyetegek sorából.
Viszont hiába erősek maguk a karakterek, a színészi játék pont a főhős esetében nem igazán markáns. Kár lenne vitatni Ewan McGregor tehetségét, de azt érzem, a felnőtt, tragikus sorsú Danny Torrence szerepére nem ő volt a legjobb választás. Van néhány izgalmas jelenete, de a játékidő nagy részében mintha unottan mozogna A-ból B-be.
A mellékszereplőket azonban nem érheti panasz. Rebecca Ferguson az utóbbi időben elég gyenge darabokban tűnt fel, de itt fő ellenlábasként telitalálatnak bizonyult.
Amiről érdemes még szót ejteni, az a kissé hosszú játékidő. A film két és fél órás, de egyáltalán nem unalmas. Flanagan értő kézzel vezeti a történetet és ugyan nem pörögnek magas fokozaton az események, egyáltalán nem ül le a hangulat.
Sőt, így tudtak igazán kibontakozni a karakterek és ennek köszönhető az is, hogy a történet drámai vonulata érvényesülni tudott. Ahogy már említettem, az Álom doktor nem igazán ijesztget direkt képsorokkal, ehelyett egy misztikus elemekkel átszőtt, néhol nyugtalanító atmoszférával felvértezett történetet vezet végig, melyben fontos szerep jut az elfojtott traumák feldolgozásának és a múlttal való szembenézésnek.
És hogy végül Flanagan miért is végzett jó munkát? Mert nem arra vállalkozott, hogy lepipálja Kubrick zsenijét, inkább kifejtette az Álom doktor sztorijának gerincét, a karakterek mögé tekintett, technikailag precíz módon nyúlt vissza a ’80-as film megoldásaihoz és csak akkor piszkálta fel annak konkrét elemeit, ha azt megkövetelte a cselekmény.
Így a Ragyogás folytatása nem egy kőkemény horror lett, hanem egy szórakoztató, kimért, drámai elemekkel átszőtt misztikus thriller kellően árnyalt karakterekkel és nyomasztó atmoszférával.
Igaz, akad pár szépséghiba az Álom doktorban, például fellehető benne néhány direkt ijesztőnek szánt jelenet (ahogy említettem, a film nem horrorként kíván funkcionálni, így ezek száma tényleg elenyésző) melyek nem különösebben hatásosak, esetleg McGregor átlagos alakítása. Az összkép viszont így is bőven pozitív képet fest.

A Terminátor széria olyan, mint Arnold Schwarzenegger a címszereplő gép megformálásában: mindig visszatér.
James Cameron bátran klasszikusnak nevezhető két alapfilmje 2003-ban bővült trilógiává (ebből már Cameron nem vette ki a részét) és alapvetően egy szórakoztató akciófilm lett a végeredmény, ugyanakkor a Gépek lázadása az elődök fényében egy kifejezetten sótlan újrahasznosított terméknek érződik, ami sem történetében, sem szellemiségében nem tudta hozni az első két epizód szintjét. A film nem is örvendett nagy sikernek, sem kritikusi, sem bevételi szempontból, így a következő halálosztó kalandig 2009-ig kellett várni. Ekkor került bemutatásra a Megváltás alcímre keresztelt negyedik epizód, ahol az alkotók maguk mögött hagyták az időutazást és végre a gépek által uralt jövőbe helyezték a cselekményt, ahol az emberi ellenállásban még csak egyszerű katonaként tevékenykedő John Connor próbálja beteljesíteni a végzetét.
Ez az epizód szintén nem tudott az elvárásoknak megfelelően teljesíteni, több sebből elvérzett, értve a minőségre is, de én azon az állásponton vagyok, hogy ez lett volna a helyes irány a széria számára. De ugye az élet nem habostorta, így 2015-ben megkaptuk a az 5. felvonást Genisys címre keresztelve és ezzel megszületett a legrosszabb Terminátor mozi. A készítők hiába törölték a második epizód után érkező kétes minőségű folytatásokat, újból visszatértek az időutazáshoz és egy rendkívül erőltetett történet segítségével szégyenítették meg az eredeti filmek világát és karaktereit.
A Genisys fogta a Terminátor mítoszt és egy elképesztően erőltetett, a logikát hírből sem ismerő CGI-kavalkád oltárán áldozta fel azt. Mily meglepő, ez az epizód sem nyűgözte le a közönséget, és ez a bevételi adatokon is erősen meglátszódott.
Erre a pontra elérkezve az ember azt gondolhatná, a különböző stúdiók és producerek végre felfogták, Cameron nélkül nincs sok értelme erőltetni ezt a szériát. Idén azonban mégis bemutatásra került a Sötét végzet, a sorozat immár 6. epizódja, melyhez végre visszatért maga a mítosz atyja, James Cameron. Legalábbis producerként. De rajta kívül Linda Hamilton is a fedélzetre került, hogy újra Sarah Connor bőrébe bújjon. A rendezést pedig az a Tim Miller vállalta el, aki 2016-ban a vásznakra szabadította Ryan Reynolds személyében a szabadszájú antihőst, Deadpool-t. Ja, és el ne felejtsem, az öreg Arnold is beszállt a buliba!
Ezek alapján és a szolid, de mégis pozitív kritikai fogadtatás alapján a legtöbben biztos nyugodtan váltanak majd jegyet a Sötét végzetre, én azonban kissé félve foglaltam el a helyem a vetítőteremben, hiszen a Genisys után nem mertem semmi jóra számítani.
A történet középpontjában egy fiatal lány áll, Dani, akit megtámad egy jövőből érkező gyilkológép (az időutazástól itt sem mertek elszakadni az írók), de még épp időben a segítségére siet egy szintén jövőből érkezett nő, Grace. El is kezdődik a hajsza, melynek során kiderül, Dani kulcsszereplőjévé fog válni annak a háborúnak, melyben az emberek harcolnak a terminátorok ellen.
A sztoriról legyen is elég ennyi, ugyanis, ahogy fentebb már említettem vissza tért Sarah Connor és Arnie megformálásában a jó öreg T-800-as, a film pedig velük kapcsolatban elég meglepő dolgokat lép meg, melyeket nem szeretnék lelőni senkinek.
Na, de térjünk is a tárgyra: jó film lett a Sötét végzet?
A válasz nem egyszerű. Tim Miller hiába készített egy olyan mozit, ami reggelire megeszi a Genisyst és azzal együtt a Terminátor 2. után érkező folytatásokat, az összkép így is rendkívül vegyes.
Vegyük például a történetet. Az mindenképp örvendetes dolog, hogy jelen esetünkben a karakterek szívvel és lélekkel vannak feltöltve, nem csak vásznon rohangáló ágyútöltelékekkel van tele a játékidő. Ezen felül a színészek is kitettek magukért. Linda Hamilton kellően erős alakítást nyújt Sarah Connor-ként, Arnie még mindig parádés halálosztó és most egy új oldalát is megismerhetjük, Gabrielle Luna pedig igazán fenyegető az új típusú gyilkológép szerepében. Viszont ilyen téren Mackenzie Davis a film igazi ütőkártyája, ő ugyanis nem csak egy kellően vagány és elszánt védelmező, de figurájában ott gyökerezik a dráma is, amit a színésznő meggyőzően tud prezentálni.
Sajnos pont a történet kulcsszereplője, Dani (Natalie Reyes) az, aki nem igazán tud érvényesülni, viszont sem a karaktert, sem a színészi játékot nem nevezném rossznak, inkább csak közepesnek.
Kissé elkalandoztam, tehát vissza a sztorihoz. A Sötét végzet nem tekinti a T-2. után érkező folytatásokat a kánon részének, ez mindenképp pozitívum, viszont sem harmadik epizódként, sem önálló alkotásként nem tud igazán érvényesülni. Túl sok benne az újrahasznosított elem, logikai bakik is tarkítják a cselekményét és végül ugyanazokat a köröket futja le, mint az első két epizód. Azonban itt jön egy nagy de! Az erős színészi játék és a karakterek képesek olyat erőt adni az elcsépelt forgatókönyvnek, hogy egy percig ne unatkozzunk a filmen. A figurák érdekesek és lehet értük izgulni, ez pedig elég nagy löketet ad a nem túl izmos sztorinak.
Ezen felül pedig maga a tempó is kellően pörgős iramot diktál, így hiába nem lett tökéletesre és egyedire csiszolva a cselekmény menete, a film leköti a nézőjét és a kezdést követően odaszegezi a vászonhoz egészen a stáblistáig.
Akciókat tekintve szintén nem lehet egyértelműen a „jó” vagy a „rossz” jelzőre támaszkodni, hiszen koreográfiát tekintve egyik összecsapás se valami emlékezetes, viszont alapvetően szórakoztatóak és látványosak. Helyenként a CGI ugyan kissé zavaró lehet, de olyan ormótlan effektparádét nem vonultat fel a film, mint például a Genisys túltolt zúzásai.
Zenei téren viszont egész pozitív az összkép, Tom Holkenborg ügyesen építette be saját, akciódús tételei közé Brad Fiedel klasszikus Terminátor taktusait, így egy olyan aláfestés született, mely kellően átadja a kilátástalan menekülés hangulatát, de helyenként képes a drámai részeknek is minőségi módon áldozni.
Ami viszont számomra kifejezetten rontott az összképen, az a történetben leledzik, túl az alapvetően átlagos, eredetiséget nélkülöző aspektusán.
A kezdés véleményem szerint elég erőltetettre és bicskanyitogatóra sikeredett és ugyan ez adja meg a film kiindulási helyzetét, mégis, azt kell mondjam, nehéz volt rajta túllendülnöm.
A másik pedig az erőltetett humor. Nem kell megijedni, ilyen téren is magasan a Genisys fölött áll a Sötét végzet, de azért így sem sikerültek jól a viccesnek szánt részek, nem mellesleg néhány még az adott jelenet drámaiságán is csorbított.
Összességében Tim Miller alkotása nem lett egy leköpnivaló szemét (már bocsánat a nyelvezet miatt), mint a Genisys. Sőt, alapjáraton tényleg egy szórakoztató, pörgős, akciódús és helyenként drámai mozi született, melyen érzékelhető Cameron produceri felügyelete is. De a Sötét végzet így se tudja megközelíteni az első két rész zsenialitását, több helyen izzadságszagúan ad hozzá a mítoszhoz, bizonyos megoldásai nem elég megalapozottak és akciók terén sem tud többet felmutatni annál a szintnél, melyet az összes manapság készült átlag látványfilm nyújt.
Talán érződik is a véleményemen az, hogy kettős érzések kavarodnak bennem és az igazat megvallva, a vetítőtermet is kissé tanácstalanul hagytam el. A Sötét végzet ugyanis nem egy rossz film, sőt, több pozitívum is akad benne, de minden egyes jó jelenetre akad egy olyan, amely valamely módon (humor, logika, ötlet) hibádzik.
Szívesen írnám azt, hogy a két beígért folytatás hátha majd jobb lesz, de elnézve a bevételi adatokat, nem hiszem, hogy a közeljövőben újabb Terminátor film születne.
Sebaj, a Sötét végzet legalább egy tisztességes iparosmunka lett némi szívvel-lélekkel, így már fényévekkel méltóbb lezárása a sorozatnak, mint a pocsék Genisys.

Az idei év egyik ambiciózus sci-fijének ígérkezett az Ad Astra, melyet az a James Gray rendezett, aki eddig még nem alkotott ebben a műfajban, de korábbi munkái alapján egy kellőképpen érdekes és sokoldalú filmesként ismerhettünk meg. Nem mellékesen pedig igencsak remek színészeket nyert meg alkotásához, név szerint Brad Pitt-et, Tommy Lee Jones-t, Donald Sutherland-et és Liv Tylert.
Lássuk is, vajon a végeredménynek sikerült e felnőnie a magas elvárásokhoz.
Valahol a jövőben járunk, ahol az emberiség épp azon ügyködik, hogy értelmes élet jelét fedezze fel a világűrben. Főszereplőnk egy rendkívül tehetséges asztronauta, aki miután sikeresen túlél egy balesetet, új feladatot kap a feletteseitől. Rég eltűnt apja után kell erednie, akiről eddig mindenki azt hitte, hogy halott. Most azonban életjelet adott magáról és kulcsfontosságú felvenni vele a kapcsolatot, ugyanis egy olyan technológia birtokában van, ami akár az emberiséget is elpusztíthatja.
Amit először is érdemes megjegyezni a filmmel kapcsolatban az az, hogy ez nem egy agyatlan látványmoziként funkcionáló darab. Hiába akadnak benne nagyszerűen prezentált, akciódús jelenetek, a hangsúly nem ezeken van, hanem a történetbe ágyazott kérdéseken, melyek egyrészt a műfajból fakadnak, másrészt pedig az alapvető emberi érzelmeken.
Ilyen téren az Ad Astra elég sokat markol és végül emiatt nem is tud igazán kibontakozni. Egyrészt a cselekmény során a film sci-fi vonulata egyre jobban a háttérbe szorul, hogy a történet végül egy filozofikus tanmesévé avanzsáljon, ami olyan témákba kanyarodik el, mint például a főhős identitáskeresése, melynek során egy apa-fiú kapcsolat kerül kibontásra. Így önmagában ezzel nincs baj, hiszen ebben a műfajban már számtalanszor volt arra példa, hogy egy ígéretes alapötlet végül egy rendkívül emberi történetbe fordul át. A probléma abból adódik, hogy azokban azért a sci-fi elemek egyszerre működnek a személyesebb vonulattal, itt viszont nem.
A film ügyesen viszi végig Pitt figuráját a különböző kalandokon és végül logikusan oldja fel a történet során felvetett konfliktusait, azonban az alaptörténettel végül nem igazán tud mit kezdeni, leginkább csak háttérelemként használja fel az olyan témákat, mint például a földönkívüli élet.
A félreértések elkerülése végett, Gray alkotása nem egy rossz film, sőt, magasan kiemelkedik az egysíkú látványfilmek közegéből, hiszen fontos témákat érint, nagyszerű kidolgozásban.
A technikai megvalósítás például nagyszerű. Hoyte Van Hoytema operatőri munkáját leginkább a gyönyörű jelzővel lehetne illetni, csodálatos képekkel prezentálja Pitt utazását, ami hol a végtelen űrben, hol saját lelki világában zajlik. Muszáj még kiemelni Max Richter zeneszerző munkáját, aki visszafogott, mégis érzelmes és magával ragadó szerzeményeket készített a látottak aláfestéséhez.
Magával a cselekmény lendületével sincs baj, a film sose válik unalmassá, végig képes fenttartani a figyelmet és sose ül le. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a felvetett történetszálak egytől egyig érdekesek, legyen szó a világ megmentése érdekében indított expedícióról, vagy a főszereplő lelki vívódásairól.
A befejezést követően viszont már nagy hiányérzetünk lehet, ugyanis a film végül sci-fiként nem igazán tud újat mutatni, a már jól bejáratott sablonok pályáján mozog, azoktól nem igazán tér el. Egy érdekes karakter utazását, értsük ezt fizikai vagy lelki szinten, azonban nagyon ügyesen bemutatja.
Mindent összevetve, az Ad Astra egy olyan alkotás, mely érdemes a figyelemre, hiszen egy rendkívül igényesen elkészített darab egy olyan alakítással Brad Pitt részéről, mellyel nem mindennap találkozhatunk. Ennek ellenére viszont kissé csalódást keltő is egyben, hiszen sci-fiként nem igazán funkcionál jól, de emberi drámaként azért kellően erős.

2019-10-03 20:47:47 Joker (2019) Jason13 (5) #7

Manapság szinte minden hónapban bemutatnak a mozik egy-egy képregény adaptációt, melyek igencsak nagy sikernek örvendenek az esetek nagy részében (főleg akkor, ha a főszerepet szuperhősök kapják). A Disney alá tartozó Marvel Stúdió ilyen témában csak úgy ontja magából a különböző történeteket és egy hatalmas univerzumot is sikerült kiépíteniük, ahol a figurák alkalmak adtán átugranak más filmekbe némi vendégszerep erejéig, de ott vannak azok a produkciók is, melyben csapatban vonulnak az éppen fenyegető gonosz ellen.
A Warner stúdió berkein belül a DC is megpróbálkozott egy hasonló univerzum kiépítésével, viszont eléggé elkapkodták a dolgokat, így mostanság nem is nagyon törekednek arra, hogy hőseiket összeeresszék. Sőt, a producerek egyike azt nyilatkozta, a jövőben az a céljuk, hogy minél minőségibb, különálló projekteket hozzanak tető alá.
Így készülhetett el Batman leghíresebb ellenfelének számító Joker eredettörténete, mely egyáltalán nem kíván részt venni egy nagyobb univerzumban és a már történetében és hangulatában is hatalmas különbséget mutat a sokak által megszokott képregény adaptációkhoz képest.
A történet középpontjában egy meggyötört figura áll, Arthur Fleck, aki amellett, hogy betegeskedő anyját gondozza, komikusi álmokat dédelget. Azonban egy rendkívül megtört, közel sem épelméjű figuráról van szó, aki képtelen beilleszkedni a társadalomba és az élet is ott rúg bele, ahol csak tud. Viszont amikor végleg összecsapnak feje felett a hullámok, nem bírja tovább és kiengedi magából azt a frusztrációt, ami egész életében végig kísérte és így születik meg Joker.
Mielőtt belevágnék mondanivalóm közepébe, le kell szögeznem, hogy elég vegyes elvárásokkal ültem be a filmre. Egyrészt a készítők által adott interjúk bizonytalanítottak el, akik azt állították, nem a képregényekből szerezték inspirációjukat és nem is követték az azok által lefektetett alapokat. Ebből kifolyólag arra következtettem, ez majd egy olyan alkotás lesz, ami önmagában talán működhet, de ráhúzva a DC logót és a híres bohóc nevét, nem fog életképessé válni. Másrészt pedig azon nem tudtam túllendülni, hogyha ez egy olyan eredettörténet, aminek később nem lesz folytatása és a bűn bohóca se fog összefutni ilyen formában a híres Denevéremberrel, akkor van e szükség ilyen kivitelezésben a végeredményre?
És akkor most rátérnék a lényegre. A Joker egy baromi erős pszichológia thriller, ami parádésan mutatja be egy bomlott elme történetét, aki eleinte még próbálkozik azzal, hogy utat találjon az elfogadott normák által kikövezett világba, hogy végül aztán belezuhanjon az őrület és káosz univerzumába. Ezt a figurát és az ő „kalandjait” rendkívül érzékenyen, drámain és egyben brutálisan vezeti végig a film, ami nagyon sokat köszönhet a mindig szenzációs Joaquin Phoenix alakításának. Sok hír szólt arról, hogy a színész mennyire komolyan vette ezt a szerepet és ezek az információk jelen esetünkben nem üres porhintésnek bizonyultak.
Arthur Fleck, más néven Joker, egy rendkívül összetett karakter, akinek bőrében egész egyszerűen lubickol Phoenix, minden egyes mozzanata aranyat ér. Ezért a szerepért minimum egy Oscar jelölés kijárna a színésznek.
Emellett a film nagyon hatásosan adagolja a feszültséget, hogy a játékidő második felében majdnem minden egyes jelenet időzített bombaként robbanjon a vásznon. Nagyszerű a cselekményvezetés és hiába nem dőlnek romba jelen esetünkben városok, nem tombol a CGI pusztítás a szemünk előtt, a főszereplő briliáns színészi alakítása, a remek történetvezetés és precízen tálalt atmoszféra nem is indokolja a fentebb leírtakat, hiszen így zsigeri módon hatnak a látottak.
És talán pont ez az, ami miatt sokan nem fogják kedvelni ezt a produkciót. Mert ahogy az alkotók ígérték, ez nem egy megszokott képregényfilm és nem is egy szokásos antihős történet, mint például a Deadpool vagy a Venom. Ez egy meggyötört ember kálváriája, amit egy szikár és kellően drámai megközelítésben tálaltak a készítők.
Érdemes még kitérni a film zenéjére, melyet Jóhann Johansson tanítványa, Hildur Guðnadóttir komponált és remek munkát végzett. Dallamai remekül prezentálják a főhős lelki állapotát, ami egyszerre képes átadni a drámaiságot és az őrületet.
A készítők tehát elhagyták a már megszokott szuperhősös, képregényfilmes megközelítést és ihletként inkább Martin Scorsese korábbi alkotásai felé fordultak. Ez pedig meg is látszik a végeredményen, hiszen amellett, hogy konkrét jelenetekben megidézésre kerül a Taxisofőr és a Komédia királya, hangulatot és történetvezetést tekintve is könnyen rokonítható velük a Joker.
Összegezve a dolgokat, a Todd Phillips önálló lábakon álló eredettörténete egy nagyon erős darab, ami egy megtört lelkű ember történetét meséli el egy pszichológia thrillerbe ágyazva. Így a Joker megállja a helyét egyedüli alkotásként, viszont DC filmként? Erre a kérdésre már nem egyszerű a válasz, hiszen hiába különíthető el a végeredmény a stúdió eddigi adaptációitól, mégis akadnak benne utalások Batman felé. Ezek a kikacsintások biztos elnyerik majd a rajongók tetszését, viszont történet szempontjából sajnos csak a levegőben lógnak és azt a szomorú szájízt hagyják az emberben, mennyire erős ellenlábas válhatna Phoenix Jokeréből egy későbbi Denevérember moziban. Emiatt vagyok kissé mérges a készítőkre, hiszen ha elhagyják a képregényből fakadó vonatkozásokat és megváltoztatják a címet, szintén egy baromi izmos, önálló produkciót kaptunk volna.
Félreértés ne essék, a Joker így is az, de a képregényes háttér megléte miatt így kissé megkutyulhatja az egyszeri nézőket. Az összhatás azonban így is bőven pozitív képet mutat, sőt, talán az idei év egyik legérdekesebb, legösszetettebb és legzsigeribb alkotása, amit tényleg érdemes megnézni.

Sylvester Stallone nem igazán tud hátat fordítani kedvenc karaktereinek. 2006-ban még úgy tűnt, Rocky végleg bedobja a törölközőt, de aztán mégiscsak folytatódott az Olasz csődör története a Creed-filmekben, még ha csak mellékszereplőként is.
John Rambo 2008-ban tért vissza a mozikba és akkor még úgy tűnt, ez az ikonikus figura utolsó bevetése lesz, hiszen a film egyaránt működött brutális akció orgiaként és egyfajta búcsúként is. De ahogy Rocky is visszatért, úgy Rambo is, most pedig itt van nekünk az Utolsó vér alcímre keresztelt ötödik epizód, ami ha jól teljesít a kasszáknál, akkor közel sem a széria befejezéseként fog funkcionálni, legalábbis Sly szerint. De ebbe most talán még ne menjünk bele, inkább lássuk, milyen is lett kedvenc veteránunk legújabb (utolsó utáni) kalandja.
Rambo miután visszatért apja farmjára, egyfajta cowboyként tengeti mindennapjait, azaz lovakat tör be és katasztrófák esetén segíti a bajbajutottakat, tehát csak a szokásos. Viszont miután egy hozzá közel álló személy eltűnik Mexikóban, újra előkeresi vadászkését és nyomozásba kezd, mely (mily meglepő) egy hatalmas vérengzésbe torkollik.
Mit ne mondjak, a történet nem igazán lett túlbonyolítva, de ez szerintem senkit nem érint váratlanul, hiszen mégiscsak egy Rambo filmről van szó. Ami nagyobb baj meglátásom szerint az az, hogy cselekmény igencsak lassan folydogál előre és igazából az egész sztori csak azt a célt szolgálja, hogy megágyazzon a finálé mészárszékének.
És itt jegyezném meg, hogy az előző epizód se az a faltól falig akciókban tobzódó adrenalin löket volt, de ott ügyesebb arányérzékkel voltak azért elosztva a kisebb összecsapások, melyek egy egészen elképesztő csatajelenethez vezettek.
Jelen esetünkben azonban meg kell elégednünk pár perces ízelítőkkel, melyek egész egyszerűen annyira rövidek, hogy nem nevezhetők akciójelenetnek. Talán csak a kezdést lehetne annak nevezni, de az meg szimplán kilóg abból a sorból, amit eddig megszoktunk egy Rambo filmtől.
De a lassú cselekményvezetéssel nem lenne baj akkor, ha némileg árnyalva lenne a történet, viszont erről szó sincs. Egyedül Rambo karaktere kap némi új megvilágítást, de ezek az árnyalatok sincsenek elmélyítve. Stalonne alakítása azonban kiválóan működik és hiába nem lett kiaknázva a címszereplő drámája, Sly miatt nem válik végül unalmassá a film, hiszen ő még van annyira karizmatikus figura, hogy elcipeljen egy egyszerű, különösebben izgalmasnak sem nevezhető alkotást a vállán. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy mikor már tényleg leülne a cselekményt, mindig kapunk egy-egy olyan párbeszédet, melyek feldobják a leülepedett hangulatot.
A másik működőképes eleme a filmnek az, hogy az ember egyik legősibb érzelmére lett felépítve a sztori, a bosszúra. Ugyan a készítők elég primitíven építenek erre, de végeredményben elérik a céljukat, hiszen a fináléhoz érve már legszívesebben mi, nézők is fegyvert ragadnánk, hogy a másvilágba küldjük a rosszarcú kartell tagokat. Ezt viszont Rambo cselekszi meg helyettünk, mégpedig igencsak látványos módon.
Az a vérengzés-orgia, ahová kifut a sztori, igencsak ütősre sikeredett. Bár, összhatásában nem ér fel a negyedik epizód zárlatához, azért így sem érheti panasz, mert Rambo jó szokásához híven, végtelenül brutális módszerekkel kapja szét az ellent. Ropognak a csontok, szakadnak a testrészek és fröcsköl a vér, tehát minden itt van, amit egy erős gyomorral rendelkező akció (netán horror) rajongó elvárhat egy bosszúfilmtől.
A stáblista alatt futó képsorok pedig rátesznek még egy lapáttal az élményre, egész egyszerűen gyönyörűre sikeredtek és képesek méltó módon megkoronázni a szériát, ha már maga a film csak tessék-lássék módon adózik az emlékének.
Összességében az Utolsó vér nem egy hiánypótló műremek, nem is az a lezárás, amit megérdemelne ez a sorozat, köszönhetően annak, hogy rendkívül felszínes, nem igazán ad teret a mélyebb dráma kiaknázásához és akciók tekintetében még a legutóbbi epizódot sem éri utol. De Sly uralja annyira a vásznat, hogy a középszerű jeleneteken túllendüljünk, majd a türelmünket egy igazi vérben tocsogó, a ’80-as évek akció (és horror) filmjeit megidéző rendrakással zárja, amire még rátesz egy lapáttal a stáblista alatt futó képsorokkal.
Így a végeredmény kissé felemás képet mutat, de összességében egy szórakoztató, közel sem visszafogott brutalitással megáldott produkció lett Rambo ötödik kalandja, mely Brian Tyler erős zeneszerzői munkájának is sokat köszönhet.
Aki egy komoly, mélyenszántó darabot vár, ne itt keresgéljen, de a retro akció és bosszúfilmek szerelmesei azért megtalálhatják az Utolsó vérben a számításaikat.

2017-ben elégedettek lehettek a horrorrajongók, ugyanis mozikba került Stephen King legendás regényének, az Az-nak az új filmadaptációja, mely nem csak hatalmas anyagi sikert könyvelhetett el, de egyaránt szerették a nézők és a kritikusok is.
Én személy szerint nem lettem nagy rajongója a végeredménynek, de félreértés ne essék, egy teljesen korrekt, helyenként kifejezetten drámai, azonban mégis szórakoztató rémfilmnek találtam, ami végül pozitív nyomott hagyott bennem.
Az viszont már a bemutató idején se volt kérdés, hogy kap e folytatást, ugyanis Andy Muschietti rendező (aki korábban a 2013-ban napvilágot látott Mamáért is felelt) csak a regény azon részét dolgozta fel, melyben a gyerekszereplők szállnak harcba a gonosz bohóc ellen.
A Második fejezetre pontosan két évet kellett várni és első blikkre úgy tűnt, ismét egy izgalmas és szórakoztató filmmel lesz dolga a közönségnek, hiszen a stábhoz remek felnőtt színészek csatlakoztak és a terjedelmes játékidőből arra lehetett következtetni, hogy a horror mellett a drámai betétek is nagyobb teret kapnak és az első részben nyitva hagyott kérdések is megválaszolásra kerülnek.
Az elvárások tehát az egekbe szöktek, de vajon sikerült őket teljesíteni?
27 év telt el azóta, hogy a kívülálló gyerekből verbuválódott Vesztesek klubja legyőzte Pennywise-t, a gonosz bohócot. Azóta felcseperedtek a kis suhancok és legtöbbjük látszólag sikeres életet él, viszont a gyerekkori traumák mindegyikőjük magánéletét megbélyegezte. Viszont a rémálom nem ért véget, úgy tűnik, a Derry-ben egykor garázdálkodó entitás visszatért, így az egykori klubtagoknak ismét össze kell fogniuk, hogy immár véglegesen elpusztítsák a gyilkos hajlamú szörnyeteget.
Nem húznám az időt és gyorsan megválaszolnám a fentebb feltett kérdést: a Második fejezet sajnos nem képes felnőni a magas elvárásokhoz. Vegyük például a színészeket. Hiába az impozáns gárda, élükön Jessica Chastain-nel és James McAvoy-jal, a felnőtt szereplők között egyszerűen nem működik úgy a csapatdinamika, mint az első epizódban látható gyerekek között. Szó se róla, az alakítások nagyszerűek, sőt, Bill Hader többször ellopja a showt társai elől, köszönhetően annak, hogy játékában mesterien vegyül a humor és a dráma. De itt már nincs meg a klubtagok között az a természetes kémia, mint az előzményben, inkább a mesterkéltség érződik jeleneteik nagy részén.
Itt van aztán a film hossza. A gyanútlan néző azt hiheti első látásra, hogy a 169 perces játékidő megengedi magának, hogy az egymásra halmozott horror elemek mellett a karakterek személyes drámája is kellő mélységet kapjon. Azonban a készítők megelégedtek azzal, hogy a felszínt kapargatták. Hiába kerül bemutatásra az, hogy a gyermekkori traumák milyen sebeket okoztak a figurákban a későbbiekben, ez a szál eléggé elnagyolt, nincs igazán kifejtve és a befejezésben nagyon sok, eleinte komolynak tűnő konfliktus egyszerűen csak megoldódik.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy nagyon kevés dolog derül ki Pennywise múltjáról. Tény, hogy a horrorfilmekben az a legfélelmetesebb, amit nem ismerünk és nem is az lett volna az elvárás, hogy mindent tudjunk meg a gonosz bohócról. Elég lett volna például lefektetni néhány szabályt, hogy akkor mi alapján is „működik”. De be kell érnünk annyival, hogy a szereplők itt-ott, mikor éppen megkívánja a történet, elejtenek pár információmorzsát és ennyi.
Tény, hogy ilyen téren a regény is kikezdhető, de pont ezen a téren lehetett volna többet hozzátenni a történethez.
És akkor kitérnék a film talán legnagyobb negatívumára, az ijesztőnek szánt jelenetekre. Már az első epizód is tartalmazott olyan részeket, melyek inkább voltak röhejesek, mint rémisztők, de ezeket végül háttérbe szorították a jól sikerült képsorok.
Jelen esetünkben azonban Muschietti és a forgatókönyvíró, Gary Dauberman gyógyszere nagyon messzire gurult. A szereplők különböző félelmeit magára öltő Pennywise alakjai az esetek nagy részében egyszerűen gagyik. Emiatt a film néhol már önmaga paródiájává válik, hiszen szinte érződik, ahogy a forgatáson a készítők vért izzadtak, hogy amit a vászonra engednek, attól mindenki összecsinálja magát. De a végén annyira igyekeztek, hogy végül a nagy igyekezetük visszafelé sült el.
Itt meg kell jegyeznem, hogy nem azzal van a probléma, hogy helyenként poénokat szórnak a főszereplők, esetleg feszültségoldás gyanánt vicces szituációkba keverednek. Nem, ezzel semmi baj nincs, sok hasonló horror él ezzel a recepttel, sőt, az első rész baromi jól is alkalmazta. A gond ott leledzik, hogy a túlcsordult vizuális ötleteknek és az elszabadult kreatúráknak köszönhetően a vérfagyasztónak szánt jelenetek már-már meseszerűek és egyáltalán nem a kívánt hatást érik el.
És akkor elérkezett az idő, hogy véleményemben előrukkoljak egy fordulattal. A fentebb felsorolt negatívumok ellenére a Második fejezet nem rossz film. Tény, hogy felszínesen kezeli a komoly drámát, hiányzik belőle az a csoportdinamika, ami jelen volt az első részben és horrorként se igazán állja meg a helyét, viszont a végeredmény még így is szórakoztató. Ez köszönhető a külön-külön nagyot alakító színészeknek, a tényleg viccesnek szánt részeknek és a finálénak. Igaz, ez utóbbi talán sokaknál kicsapja a biztosítékot, de emlékeim szerint nagyvonalakban leköveti a regény végét, ami számomra nagy pozitívumként csapódott le. Igaz, a lezárásban talán már túlcsordulnak az érzelmek és ott már akad pár komolyabb eltérés az írott alaphoz képest, de még így is működik a maga módján.
Összegezve a látottakat, az első rész által felfokozott elvárásoknak nem sikerült megfelelnie a Második fejezetnek. Hiába illan el a terjedelmes játékidő, helyenként nagyon csapongó a történet, az ijesztgetések nagy része egyszerűen nem működik és a karakterek drámája sincs igazi mélységeikben ábrázolva. Ennek ellenére a színészek kitettek magukért, a látványvilág kellően megkapó és a cselekmény sem tartalmaz üresjáratokat.
A látottak itt már egyértelműen vegyes érzelmeket váltottak ki belőlem, de azok számára mindenképp érdemes megtekinteni a filmet, akik olvasták a regényt és látták az első részt. Viszont a zsigeri horrorra vágyók ne ezzel próbálkozzanak.

„Vérgőzös sci-fi akciófilm a Fűrész forgatókönyvírójától? Jöhet!” Ez zajlott le a fejemben, miután tudomást szereztem az Upgrade című alkotásról, amit az íróként már régóta ténykedő Leigh Whannell rendezett. Az úriember 2013-ban már kipróbálta magát direktorként. Ugyan az Insidious 3. epizódja kifejezetten ütősre sikeredett, kíváncsi voltam, hogy mit alkot a horror műfaján kívül.
A történet egy nem is olyan távoli jövőbe helyezett bosszú sztori, ahol a főszereplőnk szíve választottját megölik. A tragédiában hősünk is csúnyán megsérül, azonban a fejlett technológiának köszönhetően esélyt kap arra, hogy újra teljes életet éljen. Ő azonban inkább magánakcióba kezd és megpróbálja felkutatni szerelme gyilkosait.
Első blikkre elég egyszerűnek tűnhet a sztori és az igazat megvallva, másodikra is az. Az Upgrade varázsa abban rejlik, hogy Whannell jól láthatóan nagy rajongója a sci-fi és az akció műfajnak és a különböző zsánerekre jellemző elemeket ügyesen építi egymásra. Mindezt pedig igencsak alacsony költségvetésből hozta ki, ez azonban egyáltalán nem érződik a végeredményen.
A cselekmény kellően feszes és jó ütemben halad előre, miközben még fordulatokkal is találkozhatunk. Ezek nagyjából kiszámíthatók, viszont végül Whannell csak nem hoz szégyent magára és kapunk egy olyan csavart, ami formaiságában engem a Fűrész első részére emlékeztetett. Igaz, közel sem üt akkorát és aki képes túl látni a brutális akciókon, nagyon le se döbbenhet, viszont így sem lehet rá panasz, mivel kellően hatásos.
A film kevesebb, mint 10 millió dollárból készült, de a látványvilág teljesen korrekt. A felvázolt jövőkép nincs túlcicomázva, az akciók jól követhetőek és dinamikusak, nem mellékesen igencsak véresek. Ezeken azért tetten érhető Whannell horrorfilmes múltja, hiszen ha itt valakit közelről meglőnek, ömlik a vér és a testrészek is szakadnak.
Akciófilmként és bosszúmoziként tehát egyaránt működik az Upgrade és ahogy halad előre a sztori, úgy bontakozik ki egyre jobban a sci-fi szál is. Eleinte csak olcsó ürügynek tűnt számomra a jövőbe helyezett történet, hogy minél eszelősebb módon végezhessen ellenlábasaival a főhős.
De a játékidő előre haladtával egyre hangsúlyosabb szerepet kap a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia. Ezeket a témákat ugyan nem boncolgatja mélységesen a film, mégis, végül megtalálják a helyüket az eleinte bitang egyszerűnek tűnő ámokfutásban.
A színészi alakításokat nem érheti panasz, akit érdemes kiemelni, az Logan Marshall-Green. Persze, biztos nem találkozunk majd a nevével a következő Oscar-gálán, de teljesen korrekt alakítást nyújt és az alapból elég vérgőzös és brutális hangulatú filmbe némi humort is képes csempészni.
Az operatőri munka sokat hozzátesz az összképhez, az akciók zseniálisan vannak fotózva. Minden egyes mozdulatot lehet követni, nincs idegesítő kamerarángatás és ész nélküli vágás. És itt kiemelném ismét, hogy ez egy elég alacsony költségvetésű darab, azonban Whannell stílusos és a különböző műfaji elemeket összetartó rendezői munkája hamar feledteti ezt a tényt.
Mindent összevetve az Upgrade egy igazán szórakoztató akció-sci-fi, ami dúskál az erőszakos jelenetekben és az ötletes megoldásokban. Történet terén ugyan újat nem mutat és olyan sok elmélkedni valót sem hagy a stáblista utánra. Viszont, akik szeretik a pörgős, vérgőzös és stílusos darabokat, mindenképp tegyenek egy próbát vele.

Elöljáróban annyit, én az eddigi M:I filmeket is nagyon szerettem, az 1. és a 3. epizód állnak nagyon közel hozzám, de a 4. és 5. felvonást is baromi szórakoztató látványmoziknak tartom.
A John Woo által rendezett második rész az, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, pedig nagy rajongója vagyok a direktor munkásságának, mégis úgy éreztem, nagyon erőltetetten sikerült stílusát beleemelnie egy közönségbarát popcorn matinéba.
Sebaj, a franchise még mindig töretlenül zakatol előre és a nemrégiben bemutatott 6. rész számomra nemcsak a széria talán legerősebb darabja, de az idei látvány és akciófilmek között is abszolút éllovas.
Persze, maga a történet nem reformálja meg a kémfilmek műfaját, megoldásai ismerősek és fordulatai sem áll-leejtősek, viszont van egy nagyon fontos dolog a kivitelezéssel kapcsolatban: a tempó olyan gyors iramot diktál, hogy a játékidő hamar torkon ragadhatja a nézőt, aki aztán nem azon fog tépelődni, hogy kimatekozza a következő másfél órát, inkább sodródik a cselekménnyel és átadja magát ennek a parádés akció-maratonnak.
Christopher McQuarrie az egyetlen olyan rendező a sorozat történetében, akire két részt is rábíztak, ez pedig nem véletlen. Igaz, a Titkos nemzet a végére talán kissé kifullad, de itt, az Utóhatásban az első percektől a stáblistáig képes arra, hogy egy egyenletesen pörgős adrenalin-löketet irányítson.
Miután az első félórában felkerülnek a karakterek a térképre, elkezdődik a hajsza és öt percenként váltják egymást a hajmeresztő jelenetek, miközben a történet is megmarad egy okos és fordulatos kém-sztorinak. Igaz, ahogy fentebb írtam, talán senki se fog falnak futni a csavaroktól és a meglepetésektől, de ezek ügyesen vannak adagolva és némelyikük akármennyire is nevezhető sablonosnak, egyszerűen működik.
Akit külön fontosnak tartok kiemelni, az Tom Cruise. Manapság már nem vállal olyan drámai szempontból izgalmas szerepeket, mint például a Magnólia idején, de ezek helyett kb. a testi épségével játszik, hogy a CGI és a zöld háttér korában olyan akciókat pakoljon a vászonra, melyekben tényleg őt látjuk. Ezért nagyra is becsülöm a fickót, de még ezt figyelembe véve is brutális az, amit az Utóhatásban leművelt: házak tetején ugrál, helikopterről lóg le, a párizsi forgalomban motorozik és a többi. Ezek a jelenetek nem csak Cruise miatt szenzációsak, de kivitelezésük miatt is: nincs őrült vágás, rángatózó operatőri munka, mindent könnyen átláthatunk és így gyönyörködhetünk (esetleg a körmünket rághatjuk) a koreográfián.
De színészi munka terén is hozza a kötelezőt Cruise, talán ebben a részben a legmarkánsabb Ethan Hunt-ként, ez mondjuk annak is köszönhető, hogy a forgatókönyv azon van, hogy végre mélységet adjon figurájának. Ez talán kissé furcsa is lehet így a 6. részben, de ahogy sok minden más, ez is pazarul működik.
A többi színészre se lehet panasz, Ving Rhames, Simon Pegg és Rebecca Ferguson hozzák, amit már az előző etapban is, de akin igazán meglepődtem, az Henry Cavill. Na, nem azért, mert kiderülne róla, hogy egy színészisten, mivel kb. baltaarccal megy végig a filmen. De ez annyira jól áll neki, hogy hihetetlen, minden egyes jelenetében sugárzik róla a nyers erő és az, ahogy bárkinek nekimenne.
Zenei téren is jól teljesít a film, bár elég sokszor juthat eszünkbe a különböző tételek alapján a Sötét Lovag és az Eredet. Ez mondjuk nem véletlen, hiszen Lorne Balfe felelt a talpalávalóért és ő Hans Zimmer egyik tanítványa. Bevallom, engem sokszor zavar, mikor egy filmzene erősen nyúl le elemeket más szerzeményekből, de itt ez a lopás baromi jól működik! Olyan az egész score, mintha az M:I főtémáját beemelték volna a legutóbbi Zimmer alkotásokba és ennek a végeredménye egy bitang pörgős, néhol elképesztően feszült tételekkel dolgozó album.
Mindent összevetve, én nagyon elégedetten hagytam el a vetítőtermet az Utóhatás után. Talán a Harag útja óta nem volt ilyen intenzív akcióélményben részem.
Ezek után bízom abban, hogy lesz még pár ilyen minőségű folytatás.

A Hangya első része közel sem a legjobb MARVEL-film és különösebben a szuperhős zsáner darabjai közül sem emelkedik ki igazán, azonban én egy nagyon szórakoztató alkotásnak tartom, amit minden hibája ellenére kifejezetten szeretek.
Így eléggé vártam a második felvonást és nem is kellett csalódnom benne. A Hangya és a Darázs ugyanis tokkal-vonóval hozza ugyanazt a szintet, mint elődje, annyi különbséggel, hogy látványosabb akciójelenetekkel operál és történetileg is összeszedettebb elődjénél.
Igaz, a sztori itt is egyszerű, de mégis jóval kiforrottabb, köszönhetően talán annak, hogy itt nem volt annyi gond az előkészületekkel.
A cselekmény végig jó tempóban halad előre, az akciók kifejezetten kreatívak és pörgősek, a karakterek nagy része pedig remekül működik.
Viszont ellenlábas tekintetében nem valami erős a film, én eléggé hiányoltam egy kellően markáns fő gonoszt, főleg azért, mert a stúdió utóbbi munkáiban azért elég karakteres gazfickók tűntek fel (Thanos, Keselyű vagy éppen Killmonger).
Az viszont mindenképpen nagy pozitívum, hogy egydimenziós, "elpusztítom a világot és kész" típusú szereplő helyett itt jóval kézzelfoghatóbb motivációk hajtják az ellenséget/ellenségeket.
A visszatérő szereplőkre azonban semmi panasz nem lehet, Paul Rudd, Evangeline Lilly és Michael Douglas hozzák a legjobb formájukat, ahogy Michael Pena is. Utóbbi megint remekelt, mint vicces mellékszereplő, előbbi pedig kedvenc MARVEL-figurámmá nőtte ki magát. Oké, Scott Lang nem éppen egy mély karakter, de Rudd alakításában egy nagyon szimpatikus és vicces hős, akinek azért a drámai oldala is felsejlik olykor-olykor.
Akit még kiemelnék, az Michelle Pfeiffer, ő ugyan nem tölt sok időt a vásznon és a hozzáfűződő történetszálból is többet kihozhattak volna, de ennek ellenére nagyon jól esett itt látnom őt. Talán azért is, mert erős kisugárzása van és még mindig gyönyörű.
Christophe Beck zenei aláfestésével sincs probléma, tételei ügyesen idomulnak a film könnyed hangulatához és a főhős témája is kellően fülbemászó.
Mindent összevetve, a Hangya és a Darázs kalandja egy nagyon pörgős, baromi látványos és akció dús szuperhős-kaland, amit külön feldob még a pazar humor is.
Az első részhez hasonlóan ez sem fogja megváltani a műfajt és a spanyolviaszt sem találja fel, de akik hozzám hasonlóan szerették az előző felvonást és a stúdió eddigi filmjeit se vetették meg, biztos jól fognak szórakozni ezen a mozin is.

Összes komment...