Jason13

Tapasztalat: 258 film
Kompetencia: 32 film
Súly: 1058
Regisztráció: 2012. július 11. (4 év, 6 hónap)
Kedvencnek jelölték: 5 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Ben-Hur
 
2 2017-01-18 2,3
(38)
The Girl on the Train
A lány a vonaton
2 2017-01-18 3,1
(106)
La La Land
Kaliforniai álom
2 2017-01-05 4,2
(154)
The Darkness
6 Miranda Drive
1 2016-12-23 ?
(9)
Blair Witch
 
2 2016-12-23 2,0
(28)
Rogue One: A Star Wars Story
Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet
5 2016-12-19 3,9
(338)
Mechanic: Resurrection
A mestergyilkos: Feltámadás
2 2016-12-19 2,3
(75)
Scare Campaign
 
5 2016-11-24 ?
(3)
Nocturnal Animals
Éjszakai ragadozók
5 2016-11-19 4,2
(89)
The Magnificent Seven
A hét mesterlövész
4 2016-11-18 3,2
(194)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2017-01-18 22:21:55 Ben-Hur (2016) Jason13 (2) #62

Viccnek is rossz, nem hogy Ben-Hur filmnek.
Azt azért érdemes megemlíteni, hogy a klasszikus '59-es verzió is remake volt, viszont egy hozzáértő stáb készítette, remek színészekkel, az összkép pedig még egy ma is teljes mértékben helytálló eposzi történet lett.
Ha a producerek már mindenáron hozzá akartak nyúlni a témához, összeszedhettek volna egy épkézláb rendezőt és egy viszonylag neves színészi gárdát, hogy a végeredmény legalább ne tűnjön hamar a feledés homályába. De ők inkább adtak több, mint száz millió dollárt annak a Timur Bekmambetov-nak, aki eddig igazán jelentős produkciót még nem igazán tett le az asztalra. Az ő keze alatt pedig elég ismeretlen fiatal titánok próbálkoztak életet lehelni karaktereikbe, de "húzónévként" azért beköszön Morgan Freeman is röhejes frizurával. Valaki azért szólhatott volna a stúdiófejeseknek, hogy ebből sok jó nem fog kisülni.
Sebaj, a végeredmény szép nagyot is hasalt kritikai és pénzügyi fronton is.
Bár, azt meg kell hagyni, nem azzal van elsősorban a baj, hogy meglehetősen ismeretlen arcok láthatók a főszerepben (de azért az itteni fickó Charlton Heston-nal még véletlenül se említhető egy lapon) és látvány inkább modern akciófilmeket idéz, mintsem egy kosztümös eposzt, hanem hogy a sztori elképesztő módon össze lett csapva.
Két órába sikerült belesűríteni rendkívül sok eseményt, melyek azt eredményezik, hogy a karakterek szinte mondatról-mondatra változnak meg pillanatok alatt. Így elég sok drámai helyzet inkább röhejes, mintsem érzelmes.
Maguk a mozgalmasabb képsorok se sikerültek valami jól. A tengeri ütközet még valamilyen szinten ötletes, viszont elég gyenge CGI-trükkökkel operál, míg a fogatverseny esetében az operatőr azt gondolhatta, a Halálos iramban legújabb részéhez készít felvételeket.
A befejezés meg már csak hab a tortán. Tömény giccs az egész, amihez még társul egy borzalmas modern popsláger is, ami tényleg nagyon illik a film stílusához.
Több szót nem is nagyon érdemel ez az alkotás. Egy elképesztően felesleges feldolgozás ez, összecsapott sztorival, jellegtelen színészekkel és közepes látvánnyal. Míg az '59-es verziót ma is elő lehet venni, ezt már most lehet dobni a süllyesztőbe.

A film megjelenése előtt több helyen is lehetett olvasni, hogy a végeredmény akár a Holtodiglan című Fincher mozi nyomába is érhet majd. Az előzetes láttán pedig én is elkezdtem várni a Lány a vonaton-t, hiszen egy kellően hangulatos thrillert vázolt fel, melyben a szereplőgárda is egész neves színészekből állt össze.
Aztán jöttek a negatív visszajelzések, melyek el is vették a kedvem az alkotástól. Sebaj, a napokban azért erőt vettem magamon és rávettem magam, hogy leüljek a film elé.
Így a végeredmény után pedig egyet kell értenem a lehúzó véleményekkel.
A lány a vonaton egy bitang gyenge eresztés, Fincher legutóbbi munkájával pedig nem is lehet összemérni.
Hiába az érdekes alapötlet, a sztori rendkívül hamar unalomba fullad. Ész nélkül kapjuk a visszatekintéseket a múltba, melyek rendesen megakasztják a jelenben zajló eseményeket. A legzavaróbb az, hogy a flashback-ek közül egyedül azoknak van létjogosultsága, melyek Blunt figurájához köthetők. Az ő karaktere ezáltal tényleg kidolgozottá válik, azonban az összes többi szereplő teljesen két dimenziós. A nagy csavar pedig rendkívül rosszul lett tálalva, hihetetlenül súlytalan az, amikor lehull a lepel a tettesről. Sőt, a film több szálon futó eseménysorozatát is szépen földbe döngöli, hiszen jól látható, hogy az időbeni ugrálással a készítők szándéka nem volt más, mint elrejteni szem elől a szinte már tévéfilmes fordulatot.
Színészek terén is csak Blunt az, aki érvényesülni tud, köszönhetően annak, hogy az ő karaktere ki lett dolgozva. A többiek szinte említésre se méltók, de ez nem az ő hibájuk. Egyszerűen nem volt miből dolgozniuk.
A filmből a feszültség is hiányzik, arról már nem is beszélve, hogy a tévéfilmes hangulatot nem csak a csavar, de az egész kivitelezés is erősíti. Rendkívül átlagos az egész látvány és hiába a magas korhatár besorolás, sehol egy véresebb képsor, esetleg egy fülledt szexjelenet. Pedig az előzetes ezeket is belengette, viszont a végeredmény simán elférne bármelyik nagyobb csatornán, fő műsoridőben.
Összegezve a dolgokat, ez egy elég gyenge darab lett. Pedig a sztori alapjaiban véve nem lenne rossz és a színészek se kutyaütők, de az esetlen rendezés és a rosszul bemutatott történetszálak rendesen aláaknázzák a filmet.

2017-01-05 21:50:29 La La Land (2016) / Kaliforniai álom Jason13 (2) #18

Osztályzatommal itt biztos nem leszek népszerű, úgyhogy először is megpróbálom tisztázni a dolgokat.
Sose szerettem a musicaleket és a romantikus filmeket, ez a két műfaj az, melyek rendkívül távol állnak tőlem és csak nagyon ritkán vállalkozok arra, hogy önszántamból leüljek ilyen alkotások elé.
A Kaliforniai álomra is csak azért ültem be, mert egyik kedves ismerősömmel kompromisszumot kötöttem, ha ő eljön velem egy olyan filmre, ami csak engem érdekel, akkor majd én is beülök vele valamire, ami engem annyira nem izgat. És ez lett belőle.
Útban a mozi felé azért próbáltam jó képet vágni a dologhoz, hiszen a rendező előző munkája, a Whiplash az egyik kedvencem és már nyár óta azt hallani, hogy a La La Land az idei Oscar nagy esélyese lehet. Így már kissé pozitívan tekintettem az előttem álló két órára, plusz a főszereplő párost is kellően tehetségesnek tartom.
De a befejezés után alig tudtam kivánszorogni a teremből, annyira megbódított ez a darab és sajnos nem pozitív értelemben.
Az operatőri munka és úgy egészében a látvány előtt nekem is muszáj kalapot emelnem, mert ilyen téren tényleg pazar a film. És a történetben is akadtak azért olyan elemek, melyek tetszettek, például a jazz és a mozi világának szembeállítása.
Viszont összességében én ezzel nem tudtam mit kezdeni. Hiába a jó színészi játék, a két főszereplő románcán én csak unatkozni tudtam, ahogy a cselekmény nagy részén is. A musical-betétektől pedig az arcomat kapartam.
Egyedül a befejezés az, ami valamilyen szinten még tetszett is, mivel az úgy-ahogy megtudott lepni. Nem számítottam arra, hogy a finálé földhözragadtabb lesz, mint a rengeteg cukormázzal nyakon öntött előzmény. De még ezt sem tudtam teljes mértékben élvezni, mert a végére azért még csak belefért egy kis klippszerű, rózsaszín ködben úszó táncikálás.
Azt viszont elismerem, hogy objektíve ez nem egy rossz film. Sőt, egy igencsak minőségi alkotás a műfajon belül, amit a romantikus lelkületű nézők joggal szeretnek és ha az Akadémia odaad a készítőknek egy díjat a vágásért vagy az operatőri munkáért, az megérdemelt lesz.
Viszont az én ízlésemnek ez nagyon nem feküdt.

2016-12-23 16:55:04 The Darkness (2016) / 6 Miranda Drive Jason13 (1) #1

A horror rajongók számára ismerősen csenghet Greg McLean neve, hiszen ő rendezte a kifejezetten ütősre sikerült Wolf Creek első és második részét, de a Fenevad című krokodilos szösszenet is hozzá köthető. Az eddig Ausztráliában tevékenykedő direktor nem is olyan régen átruccant Amerikába és a kisköltségvetésű horrorokra specializálódott Blumhouse stúdió berkein belül készítette el legújabb művét, a The Darkness-t.
A bemutató után a nézők és a kritikusok is földbe döngölték a végeredményt, de engem ez nem tántorított el a produkciótól. Pedig lehet jobban jártam volna, hogyha inkább más elfoglaltságot találok a megtekintése helyett.
A sztori egy brutális sablongyűjtemény. Adva van egy gondokkal küszködő család, ahol a kisfiú autista, az ő nővére kezd belesodródni az anorexiába és ha ez még nem lenne elég, a szülők között is feszült a hangulat. Egy kis kikapcsolódás gyanánt ellátogatnak a Grand Canyon-ba, ahol a srác talál néhány fekete követ és azokat haza is viszi. Ezek után a lakásban egyre gyakrabban ütik fel a fejüket a paranormális jelenségek és ha a szülők nem járnak a végére a dolognak, könnyen elveszíthetik gyermekeiket.
Láttunk már olyat, hogy ordas nagy klisék felhalmozásából végül sikerül kihozni egy igényes darabot. Jó példa erre a szintén Blumhouse stúdió által gyártott Sinister. Azonban ami sikerült Scott Derrickson-nak, az már McLean-nek nem.
A forgatókönyv a rengeteg sablon mellett is vérlázítóan gyenge. Hiába próbálja elmélyíteni a karaktereket, ez nem sikerül neki. Feldobja ugyan a labdát a dráma megemlítésével, de azt aztán nem üti le, így a főszereplők problémái csak lógnak a levegőben. Ezzel aztán a kifejezetten tehetséges páros, Kevin Bacon és Radha Mitchell se tud mit kezdeni, így alakításuk belesüpped a film alacsony minőségi szintjébe. A gyerekszínészekről meg jobb inkább hallgatni, annyira idegesítőek.
Mint horror, kész katasztrófa a The Darkness. Egyrészt a PG-13-as korhatár besorolás eléggé behatárolta a készítőket, így nagy durvulásra ne számítson senki. De ez még megbocsájtható lenne, hiszen ez alapvetően egy ijesztgetésekre kihegyezett szösszenet. Viszont a jump-scare-ek még arra se jók, hogy ébren tartsák a nézőt. Rendkívül ötlettelen az összes, nem mellesleg kivitelezés terén is piszkosul amatőrök. Ez köszönhető a gyenge operatőri és vágói munkának.
Ami értékelhető, az az indián legenda beemelése a sztoriba. Ez se valami eredeti, de kellően érdekes, kár, hogy aztán semmit nem hoznak ki belőle a készítők. Ezt a félresikerült fércművet a finálé koronázza meg, amely akár egy családi matinéba is beleillene. Ez lenne a film csúcspontja, de teljes mértékben hiányzik belőle a feszültség és még az ijesztgetések is bántóan gyengére sikerültek, így az utolsó percek még bevisznek pár rúgást az alapvetően földön fetrengő produkciónak.
Kár is ezt ragozni, a The Darkness az idei év egyik legnagyobb baklövése. Unalmas cselekménye, két dimenziós karakterei, levegőben lógó szálai és röhejes ijesztgetései miatt megérdemelte azt a pocskondiázást, amit a bemutató után kapott. Számomra külön szomorú ez, hiszen a két főszereplőt és a rendezőt igencsak kedvelem, de ez bizony közel nézhetetlenre sikerült.

2016-12-23 15:03:01 Blair Witch (2016) Jason13 (2) #5

Az 1999-es Ideglelés a found footage műfaj egyik meghatározó darabja. Igaz, jóval előtte már a Cannibal Holocaust letette az alapokat és a műfaj virágzását a Paranormal Activity indította el, mégis, Eduardo Sanchez és Daniel Myrick alkotását tartják a zsáner egyik alapkövének. Ez pedig érthető is, hiszen a rendkívül alacsony költségvetés sokszorosát termelte vissza a produkció a kasszáknál és egy olyan marketing kampány állt mögötte, mely előtt még én is kalapot emelek.
Viszont maga a film szerintem egy igencsak gyenge szösszenet, piszkosul idegesítő karakterekkel és álmosító cselekményvezetéssel. Sebaj, ennek ellenére sok rajongója van az alkotásnak és az idők során egyfajta kult-státusz is kialakult körülötte. Így nem is volt kérdés, hogy előbb-utóbb előkerül majd a blair-i boszorkány története. Idén bemutatásra is került az új fejezet, mégpedig egy elég tehetséges gárda tolmácsolásában.
A rendezői székben ugyanis az az Adam Wingard foglalt helyet, aki letett már az asztalra egy jól sikerült házfoglalós slashert, a You’re the Next-et és egy stílusos thrillert, a The Guest-et. A forgatókönyvírói feladatokat pedig Simon Barrett látta el, aki az előbb említett filmeket írta. Sőt, a marketing is érdekesre sikerült, hiszen az első előzetesek még The Woods címen reklámozták a mozit, majd csak a bemutató előtt derült ki, hogy valójában a Blair Witch harmadik felvonásáról van szó. De vajon a kész műnek sikerült felnőnie az elvárásokhoz?
A történet főszereplője néhány fiatal, akik kamerákkal felszerelve bevetik magukat az első részben már megismert erdőbe. Céljuk az, hogy megtalálják az előzmény egyik fontos figuráját, Heather-t, hiszen ő az egyik barátjuk nővére. Azonban hamar világossá válik számukra, hogy a vadonban egy természetfeletti lény rejtőzik.
Maga a sztori van olyan egyszerű, mint az előzményé. Nem igazán vannak túlbonyolítva a dolgok és rögtön az első percekben meg is kapjuk az összekapcsolást az eredeti Idegleléssel. Ez viszont kissé erőltetettre sikerült. Azt azonban meg kell hagyni, hogy Barrett előállt néhány ötlettel és próbált magyarázatokat belevinni a forgatókönyvbe, így sokkal jobban körvonalazódik a misztikus történet, mint a ’99-es verzióban.
Ez viszont kevés. Az utóbbi időkben ugyanis a kézi-kamerás műfaj rendkívül túl lett használva és a film vesztét is ez okozza. Hiába próbálkoztak a készítők, a zsáner betegségei erősen meglátszódnak a végeredményen. Egyrészt az ijesztőnek szánt jump-scare jelenetek kiszámíthatóak és izzadságszagúak, míg a karakterek az előzményhez híven kifejezetten idegesítőek.
Így kapunk egy csomó idegtépő siránkozást és veszekedést, miközben a logikus gondolkodásra se képesek hőseink. Mikor már tisztázódik előttük a baj, akkor is vígan maradnak egyedül, még véletlenül se törekszenek arra, hogy együtt maradjanak. Azt is kiderítik hogy a kedves boszorkány ellen hogyan lehet védekezni, de aztán lazán ellentmondanak maguknak, hogy még véletlenül se legyen esélyük a túlélésre. És ilyen logikai buktatókból még van bőven.
Az alkotók a korral is próbáltak haladni, ennek köszönhetően hőseink modern kamerákkal felszerelkezve indulnak útjuknak és még egy drónt is visznek magukkal. Ezeket a kütyüket simán fel lehetett volna használni néhány ijesztgetéshez, de ilyen téren semmivel nem rukkol elő a film.
Említettem már, hogy vannak azért itt ötletek, viszont maga a sztori nem csak egyszerű, de gyenge lábakon is áll, így hiába van néhány újítás, ezek nem állnak össze. Teljesen légből kapott dolgok, melyek azért nem néznek ki rosszul, de alapvetően sok értelem nem szorult beléjük.
Egyedül néhány véresebb képsornak tudtam örülni, melyekből azért nincs sok, viszont kellően brutálisra sikerültek.
Így a sok negatívum után szót ejtenék a pozitívumokról is. A tempó kifejezetten pörgős és ugyan az ijesztgetések nem valami meggyőzőek, de legalább bebiztosítják azt, hogy ébren kihúzza a néző a befejezésig. Az eredeti megtekintése közben én már a játékidő felénél azon töprengetem, hogy fogpiszkálókkal fogom kipöckölni a szemhéjamat, el ne bóbiskoljak a látottak hatására.
Aztán a hangkeverés is megérdemel egy piros pontot. Itt nem az ész nélküli zajos effektekre gondolok, hanem a háttérzajokra és az erdőben éjszaka hallható üvöltésekre és sikolyokra. Azok voltak a kedvenc jeleneteim, ahol egy-egy szereplő egyedül bolyong a semmi közepén és a távolból furcsa neszekre lesz figyelmes. Ezek a képsorok tényleg hátborzongatóra sikeredtek.
Annak is tudtam örülni, hogy ha csak rövid ideig is, de legalább megpillanthatjuk azt a teremtményt, ami levadássza a fiatalokat. Oké, elég erős Slender-Man utánérzete van, ennek ellenére kellően ütősre sikeredett.
És igazából ennyi. A finálé sajnos a szokásos found-footage őrület, azaz mindenki rohangál össze-vissza, jönnek az észnélküli jump-scare-ek és hirtelen stáblista.
Összegezve a dolgokat, az új Blair Witch bizony méretes csalódás. Igaz, én jobbnak tartom az eredetinél, de ez nem nagy dicséret. Wingard és Barrett sajnos nem tudtak friss vért csepegtetni a zsánerbe, szimplán csak a legalapvetőbb kliséket lőtték el, szinte ész nélkül. A végeredményre meg ráhúzták a népszerű címet és ennyi.
Bevallom, én nagyon sajnálom ezt a produkciót. Hiába nem vagyok oda ez eredetiért, az előzetesek alapján arra számítottam, hogy az ígéretes gárda majd összehoz egy olyan Blair Witch mozit, amit végre én is tudok élvezni. De nem ez történt.
Remélem azért a direktor és a forgatókönyvíró pályáját nem töri meg ez a fiaskó, mert szeretnék tőlük még azért olyan erős szösszeneteket látni, mint a You’re the Next és a The Guest.

Mikor jöttek a hírek, hogy a stúdió utóforgatásokat rendelt el, kissé megijedtem. Hiszen ebből általában sok jó nem szokott kisülni és az utólagosan felvett jelenetek beillesztése a már meglévő egészbe több esetben egy hatalmas katyvasszá teszi a végeredményt.
A rendező pedig szintén nem épp egy tapasztalt alkotó, ezidáig csak a sokakat megosztó 2014-s Godzillát tette le az asztalra.
A kissé aggasztó előjelek ellenére azonban a végeredmény igencsak erősre sikeredett.
Maga a sztori ugyan elképesztően egyszerű (kb. az Új remény egyik mondatára húztak rá egy komplett szkriptet), mégis, kiválóan működik és még meglepetésekkel is szolgál.
Arról nem is beszélve, hogy talán ez az első olyan SW-mozi ami ténylegesen a háború középpontjába enged bepillantást. Itt nincsenek Jedik, fénykardpárbajok, csak az ellenállás és a Birodalom, akik egymásnak feszülnek. Ehhez igazodva az atmoszféra is kellően komor és ugyan akadnak poénok és egysorosak, közel sem olyan mértékben, hogy megtorpedózzák a kellően ütős hangulatot.
A karakterek is jól sikerültek. Nem annyira mélyek és érdekesek, mint a régi trilógia hősei, de a 7. epizód szereplőivel felveszik a versenyt. (Lucas előzményéről meg inkább hallgatok). Az igencsak tehetséges színészi gárda pedig kiválóan kelti életre ezeket a figurákat, akiket ugyan kellő távolságból mutat be a film, mégis lehet velük szimpatizálni és izgulni értük. Egyedül Mads Mikkelsen az, aki nem tud kibontakozni, vele sajnos a Disney nem nagyon tud mit kezdeni (lásd még Doktor Strange).
Látvány terén se lehet ok panaszra. Az akciók kellően dinamikusak és jól koreografáltak, a finálé majd félórás csatája pedig az SW-univerzum egyik legemlékezetesebb szekvenciája.
Negatívumként a kissé esetlen utalásokat hoznám fel. Míg az Ébredő erőben ezek jól beépültek a cselekménybe, itt csak látványos fan-service-ként funkcionálnak, bár a keményvonalas rajongók (mint én) azért örülhetnek nekik. Csak később aztán kiderül, sokat nem tettek az összhatáshoz.
Az utómunkálatok elhúzódása miatt az eredeti zeneszerző, Alexandre Desplat nem tudta vállalni a talpalávaló elkészítését, az ő helyét Michael Giacchino vette át. Ő is egy igen tehetséges komponista, de munkáján látszik az összecsapottság, így igazán erős tételek nem kerültek a filmbe. Viszont a már ismert szerzemények szerencsére mindig jókor csendülnek fel, így ez annyira nem észrevehető.
Összegezve a dolgokat, a Rogue One egy kiváló Star Wars spin off, ami önálló alkotásként is megállja a helyét, köszönhetően annak, hogy nem vállal annyit, mint a 7. epizód.
Azt gondolom, a Lucas által megálmodott űr-mese nagyon jó kezekbe került a Disney-nél, remélem az eredeti széria folytatásaiban és a további mellékágakban sem kell majd csalódnom.

Elképesztően gyenge.
Statham általában nem árul zsákbamacskát filmjeivel. A legtöbb egy szikár és véres akció-maraton, melyeket körbelengi a '80-s, '90-s évek zúzásainak nosztalgikus hangulata. A Mestergyilkos se volt ez alól kivétel és ugyan én kifejezetten átlagosnak találtam, maradandó károsodásokat nem okozott.
De ez a folytatás egy vicc! Nem is értem, miért kellett második részt kreálni, hiszen az előzmény egy Charles Bronson mozi feldolgozása volt és a kasszáknál se teljesített jól. Sebaj, itt a Feltámadás, amely a kopasz akcióhős egyik leggyengébb szösszenete.
Már maga a sztori is elképesztően pocsék, még az alacsony elvárások szintjén is. Főszereplőnk némi közjáték után patthelyzetbe kerül egy gazfickóval szemben és kénytelen elintézni számára három rendkívül jól őrzött bűnözőt.
Ez még így leírva nem is tűnhet rossznak, de a kivitelezés tényleg fájdalmasra sikerült. Egyrészt kapunk egy teljesen működésképtelen szerelmi szálat, ahol egyáltalán nincs meg a kémia Statham és Jessica Alba között. Aztán a fő gonosz is egy jellegtelen figura, megmozdulásai inkább röhejesek, mint félelmetesek.
De ami feltette erre a borzadályra a koronát, azok a rendkívül túltolt küldetések, melyeket kopasz hősünk visz véghez. Komolyan, az első részben látott merényletek az itteniekhez képest realista dokumentumfilmekbe illenek. A készítőkkel nagyon elszaladt a ló, mert az összes lehetetlen küldetés Asylum szinten mozog, mind kigondoltság, mind kivitelezés terén. Példának okáért főszereplőnk egy nap leforgása alatt elkészíti annak a tervét, hogyan jusson be egy brutálisan őrzött építménybe. És ezt végre is hajtja még ugyanazon a napon., de olyan over the top módon, hogy Ethan Hunt is sírva kérné Arthur Bishop-tól a receptet.
A legnagyobb baj mégis az, hogy a film véresen komolyan veszi magát. A készítők pókerarccal adnak elő akkora baromságokat, melyek már paródiába illőek, így a nézők akarva-akaratlanul végigröhöghetik az egész játékidőt.
Ami megmenthette volna az összképet az az, ha legalább az akciók látványosra sikerülnek. De nem! Van itt rengeteg pocsék vetített háttér, otromba CGI-robbanások és borzasztóan koreografált lövöldözések. A kedvencem az volt, amikor hősünk egy gumicsónakot használt fedezéknek. Mit ne mondjak, csodálatos!
A színészek is elég gyengék, egyedül Statham az, aki hozza a formáját, de mintha ő is alvó üzemmódban bunyózná végig a játékidőt. Alba kisasszony szép, de ennyiben ki is merül jelenléte, szerencsétlen Tommy Lee Jones meg nem tudom, mit kereshetett itt.
Hiába szeretem Statham agymenéseit, a Mestergyilkos folytatása egy bődületesen rossz baromság, amely dúskál a hatalmas logikai hibákban, az amatőr módon kivitelezett akciókban és a komolynak szánt, de röhejessé váló jelenetekben.
Mindenki jobban jár, ha messzire elkerüli ezt a fércművet.

2016-11-24 19:58:27 Scare Campaign (2016) Jason13 (5) #1

Az ausztrál horrorokra érdemes figyelni. Igaz, néhanapján belefuthat a néző gyengébb darabokba, de minőségi mozikból szerencsére jóval több akad. A Scare Campaign című alkotás is a kenguruk földjéről érkezett és számomra már ennyi elég volt ahhoz, hogy leüljek elé. A végeredmény nem is okozott csalódást, sőt!
A történet középpontjában egy stáb áll, akik egy afféle “Kész átverés” típusú műsort készítenek, meghintve jó sok horrorelemmel. Egy nap főnökük rávilágít arra, hogy a legújabb epizóddal muszáj lesz szintet lépniük, mert a közönséget már egyáltalán nem hozza lázba néhány ijesztő vicc. Így a stáb vezetője ki is talál egy csavaros és véres forgatókönyvet és indulhat is a forgatás!
Maga a sztori egyszerű mint a faék, eleinte még a Grave Encounters-t is eszembe juttatta, bár ott azért másféle show-t forgattak a készítők. A másik pedig az, hogy itt nincs szó természetfeletti erőkről, a Scare Campaign ugyanis a slasher területén próbál érvényesülni és sikerül is neki. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az alapvetően sok újdonságot nem tartalmazó szkript azért tartalmaz néhány fordulatot. Persze, Fűrészt megszégyenítő csavarokra ne számítson senki, de akik nem figyelnek annyira a részletekre, akár még többször is meglepődhetnek.
Ez mindenképp nagy pozitívum, mivel manapság elég kevés az olyan kaszabolós horror, ami még épkézláb történettel is rendelkezik. A másik hatalmas pozitívum nem más, mint a hangulat. Nagyon ügyesen van bemutatva, hogyan is épül fel egy ijesztgetős átverőshow és amikor beindul az akció, már mi, nézők is úgy érezhetjük, mintha a stábba tartoznánk. A játékidő nagy része pedig egy lerobbant elmegyógyintézet falai között játszódik, ami már alapból megadja a kellően borzongató atmoszférát.
Arra is érdemes kitérni, hogy az első félóra még kifejezetten könnyed, még megmosolyogtató poénok is akadnak, de aztán arculatot vált a film és meglehetősen brutálissá és feszültté válik. Ez pedig nagyszerűen működik, hiszen miután megismertük a stábot és együtt nevettünk velük, sokkal átérezhetőbbek a gyilkosságok.
A színészek alakítását se érheti panasz. Oscar-díjra egyiküket se fogják jelölni, de amit megkíván a műfaj, azt könnyen hozzák. Akit külön kiemelnék, az Olivia DeJonge, őt már ismerheti a közönség a tavalyi Shyamalan horrorból, a The Visit-ből. Rá érdemes lesz odafigyelni a jövőben.
Fentebb csupa szépet és jót írtam, most jöjjön néhány negatívum. Engem a logikai bakik zavartak igazán, melyek pont a műsorhoz köthetőek. Értem én, hogy a stáb feje egy elszánt fickó, akit nem zavar a rögtönzés, de mégis, egy átverésre épülő műsor esetében a legfontosabb szempont az lenne, hogy se az áldozat, se a színészek ne sérüljenek meg. Itt erre nem igazán figyeltek a készítők.
A másik dolog pedig a hossz. Igencsak rövid a film, stáblistával csak 80 perc az egész. Értem én, hogy felesleges lett volna túlnyújtani a dolgokat, de én elbírtam volna még legalább tíz percet. Mégpedig azért, mert a felvezetés elég hosszú és a tényleges akció csak a finálé előtt indul be.
A végeredmény azonban így is pazar. Hiába a fentebb említett terjengős bevezető, a cselekmény egy percre nem ül le, végig pörögnek az események és a sztori is kifejezetten erősre sikeredett néhány logikai gikszert leszámítva. A fordulatok működnek, a vér is csordogál rendesen és a zenei aláfestés se sikerült rosszul.
A Scare Campaigne nem váltja meg a zsánert, de legalább némi ötlettel előrukkolt, ezzel is magasan kiemelkedve a középmezőnyből. Egy újabb gyöngyszem az ausztráloktól!

Tom Ford, a divatvilágból érkező rendező második mozifilmje is bemutatásra került, melyet én már elég régóta vártam. A direktor első alkotása is igencsak szép sikereket ért el, de én mégsem az ő személye miatt váltottam jegyet az Éjszakai ragadozókra, hanem a meglehetősen érdekes sztori, a remek színészgárda és a hangulatos előzetes miatt. A végeredmény pedig az utóbbi idők egyik legjobb és legérdekesebb thrillere lett, mely jóval a megtekintés után is nézőjével marad.
A történet három cselekményszálon fut, melyből kettő a kerettörténetet szolgáltatja. Adva van egy szakmailag sikeres művésznő, aki úgy érzi, házas élete kezd zátonyra futni.
Egy nap csomagot kap ex-férjétől, a doboz pedig nem mást rejt, mint a férfi legújabb regényét, amit egyenesen egykori szerelmének ajánl. Az Amy Adams által alakított nő bele is veti magát az olvasásba és ahogy az ő fejében, úgy a vásznon is megelevenedik az iromány cselekménye, melyben texasi suttyók támadnak meg egy nagyvárosi családot a semmi közepén.
Miközben a nő kezd elmerülni a megrázó történetben, úgy elevenedik fel múltja, azaz hogy hogyan találkozott ex-férjével és mi vezetett ahhoz, hogy kapcsolatuk válással végződjön.
Már így a sztori ismertetésénél kitűnik, hogy egy elég összetett alkotásról van szó. Ilyen esetekben mindig fent áll annak a veszélye, hogy a készítők végül beesnek a székek közé és a végeredmény nem áll össze egy teljes egésszé. Az Éjszakai ragadozókkal nem ez a helyzet. Az író-rendező Ford ugyanis magabiztosan vezeti a különböző szálakat, mindegyik kellő hangsúlyt kap és ahogy halad előre a játékidő, úgy kezdenek egyre közelebb kerülni egymáshoz az eltérő síkok.
Műfajilag kissé nehéz behatárolni az alkotást, hiszen akad itt kőkemény drámai és szikár thriller elemek is, néhány jelenet pedig még akár David Lynch műveit is eszünkbe juttathatja.
De az eltérő zsánerelemek is ügyesen lettek egymás mellé pakolva és ahelyett, hogy kioltanák egymást, inkább erősítik az élményt.
A remekül összerakott szkript mellett a karakterek is elég erősre sikeredtek, nem mellesleg tehetséges színészek keltik őket életre. Jake Gyllenhaal szokásához híven
pazar alakítást nyújt, ahogy Amy Adams is. Személyes kedvencem viszont Michael Shannon volt, aki brillírozott a vidéki nyomozó szerepében. Az igazi meglepetés azonban
Aaron Taylor-Johnson, hiszen ő eddig sokat nem mutatott tudásából. De itt sikerült emlékezeteset alakítania, mint pszichopata redneck.
A film vizualitása is gyönyörű. Annak ellenére, hogy elég sok a brutális és megrázó képsor, az operatőri munkának köszönhetően ezek már-már szépnek nevezhetőek.
A rendkívül torokszorító hangulathoz a minimalista zenei aláfestés is sokat hozzátesz, hiszen a dallamok egyszerűségében rejlik az erejük. A precízen beállított képsorok alatt ugyanis kiválóan működnek a visszafogott tételek, mivel jó alapot nyújtanak a feszültség megteremtéséhez.
Ahogy fentebb már említettem, a három történetszál végül szinte egybeolvad, köszönhetően az ügyesen elejtett szimbólumoknak és a profi vágásnak. És ahogy az utolsó képkocka után elindul a stáblista, a film igazából nem is ér véget, mert nekünk, nézőknek kell a puzzle darabokat összeraknunk, hogy megfejtsük, mire is ment ki a játék. De ehhez sok segítséget ad az alkotás, így a végeredmény közel sem egy öncélú művészi magamutogatás.
Összegezve, az Éjszakai ragadozók egy nagyszerűen kivitelezett, több szinten működő szikár thriller/dráma, amely technikai megvalósításának köszönhetően témája ellenére gyönyörűen néz ki.
Akik szeretik a nem mindennapi alkotásokat, mindenképp tegyenek próbát ezzel a remek darabbal.

Ahogy számítani lehetett rá, az új Hét mesterlövész a közelébe sem ér az eredeti Kuroszava alkotáshoz és az azt követő feldolgozáshoz. Ennek ellenére azért Antoine Fuqua direktor se vallott szégyent és a klasszikus történetet megbízható iparosként kellően szórakoztató köntösben tálalta.
A sztori néhány kisebb változtatást leszámítva a szokásos, ahogy a karakterek is, de a pörgős tempó és a remek színészi gárda azért tesz róla, hogy a végeredmény bőven fogyasztható legyen.
Ahogy az elvárható volt, az akciójelenetek igencsak impozánsra sikerültek, sőt, az alacsony korhatár besorolás ellenére néhány véresebb képsor is akad.
James Horner utolsó szerzeményére szintén nem tudok rosszat írni. Kellően dinamikusak és pörgősek a dallamok, de ha kell, akkor a drámai hangulatot is ügyesen ki tudják szolgálni a tételek.
És ahogy említettem, a színészek is hozzák a kötelezőt. Denzel Washington a kisujjából kirázza a fejvadász figuráját, ahogy Ethan Hawke is. Mellettük még D'Onofrio tudott igazán kiteljesedni. Viszont Chris Pratt itt már kissé túltolta a laza dumagép figuráját, de ez még pont belefért.
Amivel baj volt, az a karakterek kidolgozottsága. Hiába voltak jók az alakítások, néhány szereplő elég sablonosra sikerült, és a hét fenegyerek között se működött mindig a csapatdinamika.
De be kell valljam, ezen annyira nem akadtam fent, mert ahogy már korábban írtam, tehetséges arcok bújtak a kissé elnagyolt karakterek bőrébe és képesek voltak életet lehelni beléjük.
Ami még tetszett, az a befejezés. Persze, a készítők igazodtak a korábbi alkotásokhoz, de én akkor is meglepődtem. Nem hittem volna, hogy egy nagy költségvetésű stúdiófilm megmeri lépni azt, hogy a végső csatában több fontosabb szereplőt is feláldoz. Hiába van szó remake-ről, azért manapság az ilyen mozik esetében a biztonsági játék a cél, ezért is gondolom dicséretesnek azt, hogy itt a készítők tiszteletben tartották az előző klasszikusokat.
Összegezve a dolgokat, nem rossz western-akció ez. A nagy elődökkel persze nem lehet egy lapon emlegetni, de még így is egy pörgős és szórakoztató zúzás, nagy nevekkel, jó zenével, pörgős cselekményvezetéssel és drámai fináléval.
Ha minden remake tudná hozni ezt a szintet, én nem panaszkodnék.

Összes komment...