Jason13

Tapasztalat: 312 film
Kompetencia: 7 film
Súly: 487
Regisztráció: 2012. július 11. (5 év, 9 hónap)
Kedvencnek jelölték: 6 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Ready Player One
 
4 2018-04-02 3,8
(124)
Gringo
 
3 2018-03-30 ?
(5)
Tragedy Girls
 
3 2018-03-26 2,7
(17)
Annihilation
Expedíció
4 2018-03-22 3,6
(269)
Tomb Raider
 
4 2018-03-18 3,3
(62)
Phoenix Forgotten
 
2 2018-03-17 ?
(4)
Black Panther
Fekete Párduc
4 2018-02-17 3,4
(125)
Beyond Skyline
 
2 2018-02-04 ?
(9)
The Open House
 
2 2018-02-02 1,5
(11)
Day of the Dead: Bloodline
 
2 2018-02-02 ?
(4)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-04-02 18:04:49 Ready Player One (2018) Jason13 (4) #12

Annak ellenére, hogy a film alapjául szolgáló regényt nem ismerem és Spielberg munkásságára se úgy tekintek, mint régebben, felkeltette az érdeklődésem a Ready Player One.
Sokakkal ellentétben nem számítottam arra, hogy egy újabb popcorn-klasszikust tesz le az asztalra a mester, szimplán csak egy szórakoztató látványparádéra vágytam és azt meg is kaptam.
Igaz, ennél azért több is kisülhetett volna a végeredményből, de ennyire nem szaladnék előre.
Inkább ott kezdeném, hogy nagyon tetszett az a jövőkép, amit felfestett a film. Manapság alapból nagyot megy a VR-technika és szinte napról napra fejlődik, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ember merül el videojátékokban vagy szimplán különböző netes oldalakon, ahol aztán rosszabb esetben jobban kezdik érezni magukat, mint a valóságban.
Ezt a világképet mondjuk már rengeteg film feldolgozta és a RPO nem is akar különösebben nagyot mondani ilyen téren, inkább megmarad a felszínen. De ezzel nincs is baj, hiszen az üzenete könnyen értelmezhető, különösebben nem is szájbarágós, miközben a 2045-be repítő jövőkép igencsak meggyőző.
De az igazi csoda maga az OASIS, ami vizuálisan valami elképesztő. Itt át is térnék a technikai oldalra, ami kifogástalan. Rengeteg a CGI-effekt (ezt máshogy nem is nagyon lehetett volna kivitelezni), de egyáltalán nem zavaróak sehol. Az akciók teljesen átláthatóak és pörgősek, köszönhetően a pazar operatőri és vágási munkának.
Viszont a látványnál is jobban a székbe szögezett az, ahogy a film adagolja a nosztalgia-hangulatot és a különböző utalásokat. Szinte minden képkockán megjelenik legalább egy tucat klasszikus figura, de az igazi libabőr akkor kapott el, mikor ezeket a geek-nyalánkságokat már nem csak utalások formájában kezdte adagolni a sztori, hanem be is építette saját világába. Így eleinte még csak elégedetten bólogattam Freddy Krueger és Jason Voorhes rövid szereplésén, de mikor már konkrét jelenetek, szereplők esetleg eszközök lettek átemelve olyan művekből, mint az Alien, a Vissza a jövőbe vagy éppen a Gyalog galopp, szinte katarzis közeli állapotba kerültem.
Persze, lehet azzal vádolni Spielberget, hogy talán már túlságosan is a képünkbe tolja az utalásokat, de úgy halottam, a regény is erősen épít erre, arról nem is beszélve, hogy itt azért kontextusba vannak helyezve ezek a tisztelgések, nem csak a levegőben lógnak.
Alan Silvestri is jó munkát végzett zenei téren. Nem ide írt szerzeményét fogjuk évek múlva is legjobbjaként emlegetni, de a jelenetek alatt pazarul működnek tételei és a nosztalgia érzéséhez is elegáns módon asszisztál dallamival.
És akkor a negatívumok. Maga a történet teljesen rendben van, kár, hogy úton-útfélen igencsak zavaró logikai bakikkal van kikövezve. Már a film elején megjelenő első rejtély felvet néhány égető kérdést (például, hogy 5 év alatt hogy nem lehetett azt megfejteni), de aztán találkozhatunk belülről nyitható cellákkal és a gonosz cég épületével, ahol nincsenek biztonsági kamerák.
Túl lehet ezeken a hibákon lendülni, de azért engem párszor kirántottak a cselekményből. Szerencsére minden egyes butaságra jutott legalább két olyan jelenet, ahol elkapott a gyönyörtől a libabőr.
De itt van még a szerelmi szál is, ami elég erőltetettre sikeredett, maga a befejezés meg kissé túl lett húzva és már-már belezuhan a giccs-tengerébe.
Ezen tényezők miatt közel se volt egy hibátlan moziélmény a Ready Player One, viszont amit elvártam tőle, azt simán hozta. A végeredmény egy nagyon pörgős, látványos és szórakoztató sci-fi kaland, ami még szívvel és lélekkel is rendelkezik. Vannak hibái, de Spielberg jó pár komoly darab és egy félresikerült családi mozi után ügyesen visszatért az igényes popcorn-filmek mezejére.

2018-03-30 11:20:14 Gringo (2018) Jason13 (3) #1

Remek színészgárda, érdekes alapsztori és egy biztató előzetes. Ezek a tényezők keltették fel a figyelmem a Gringo kapcsán, mégpedig annyira, hogy a meglehetősen gyenge kritikai és nézői visszajelzésekre se adtam sokat, inkább gyorsan ellátogattam a legközelebbi moziba, hogy szemrevételezzem a végeredményt.
Így utólag be kell látnom, ez a döntés nem bizonyult valami sikeresnek, hiszen Nash Edgerton mozija fájdalmasan középszerű lett.
A sztori hiába lenne érdekes és rejti magában egy pazar fekete komédia lehetőségét, a készítőknek nagyon keveset sikerült kihozniuk belőle. Egyrészt nagyon lassan indul be a cselekmény és amikor elkezdődik a sok kavarás, akkor se lesz valami izgalmas a film. Nagyon komótos a tempó, emiatt a látottak közel sem olyan szórakoztatóak, mint azt az előzetes sugallta.
Sőt, műfajilag is egy nagy katyvasz a Gringo. Bizonyos karakterek esetében próbál drámai irányba elindulni, hogy aztán a későbbiekben a fekete komédiák felé forduljon, de helyenként az átverős/félreértésekre épülő vígjátékok is megidéződnek. A befejezéshez közeledve pedig már akciójeleneteket is kapunk. Egy tehetséges alkotó kezében talán egységes összképpé állt volna össze ez a sok szál és műfaji irány, de Nash Edgerton csak egy csapongó katyvaszt tudott kihozni ebből. A lassabb, drámainak szánt jelenetek egyszerűen érdektelenek és unalmasak, a poénoknak csak egy töredéke működik, akciókból pedig alig van.
Rossznak mégsem nevezném azonban ezt a több sebből vérző mozit, ugyanis a színészek sokat dobnak rajta. Charlize Theron és Joel Edgerton például kifejezetten szórakoztató alakítást prezentálnak, mint marakodó üzletfelek, de David Oyelowo is hiteles, mint jószívű, de mindenki által lenézett irodai melós. Aztán Sharlto Copley is beugrott egy kis mellékszerep erejéig, róla is csak pozitívan tudnék nyilatkozni. Amanda Seyfried volt az, aki nem nagyon találta a helyét, bár erre az is magyarázat lehet, hogy a hozzá tartozó mellékszálat teljes mértékben kilehetett volna vágni a végeredményből, ugyanis a fő cselekményből semmit nem vett volna el.
Technikailag sincs baj a filmmel, az operatőri munka helyenként kifejezetten jó és az a kevés akció, ami van, korrekt kivitelezést kapott.
Mindent összevetve, nézhető, sőt a maga módján szórakoztató darab a Gringo, de egyszerűen túl sokat markol és keveset fog. A megtekintés után nem lesz nehéz elfeledni, de amíg tart, addig el lehet lötyögni rajta.

2018-03-26 17:43:22 Tragedy Girls (2017) Jason13 (3) #2

A tavaly bemutatásra került Tragedy Girls egyfajta szatíra, ami a horror műfaját használja fel arra, hogy görbetükröt mutasson a mai „telefon nyomkodós, like-vadász” fiatalok elé. Ez így leírva nem hangzik rosszul, az én érdeklődésemet is hamar felkeltette Tyler MacIntyre filmjének alapsztorija.
Adva van két tinédzser csaj, akik első látásra tipikus középiskolás fruskáknak tűnnek, azonban hobbijuk közel sem mindennapi. Először is foglyul ejtenek egy sorozatgyilkost, majd arra próbálják rávenni, hogy segítsen nekik kitanulni az emberölés művészetét. A csavar az egészben az, hogy két „hősnőnk” azért akar erre a rögös útra lépni, hogy a netes felületen egyre több követőre tegyenek szert és egyfajta horrorikonná nőjék ki magukat a későbbiekben.
Mit ne mondjak, ez a felállás azért elég eredeti, ritkán készülnek olyan slasherek, melyek képesek ennyire elszakadni az alapoktól. Ezek után azt is hihetnénk, hogy a Tragedy Girls képében egy új horrorklasszikus született, azonban a valóság közel sem ennyire rózsás.
Tény, hogy a cselekmény tartalmaz néhány ügyes megoldást, de a film ütős története ellenére idővel a középszerűség posványába süllyed. Kezdjük ott, hogy nincs megalapozva a két főhősnő háttere, úgymond készen kapjuk őket, amikor már totál pszichopaták. Ezt azért emelném ki, mert a film bemutatja azt is, hogy milyen családi háttérrel rendelkeznek, az alapján pedig egyáltalán nem következik az, hogy nekik vérszomjas őrülteknek kéne lenniük. Persze, ott a másik oldal, hogy a normális közegből kikerülő személyek is bekattanhatnak, de ezen a vonalon már egyáltalán nem indul el az alkotás.
Itt most talán elkalandoztam kissé és igazából a film gerincét sem a fentebb leírtak boncolgatása adja, de nekem azért ez kissé szúrta a szemem. Pedig könnyen eltudtam volna siklani felette, ha a cselekmény kellő mértékben pörög és a szatirikus humor is működik. De ezek se állnak olyan erős lábakon.
Egy idő után előkerülnek a tinifilmekre jellemző klisék, melyeket ugyan kiforgatva kapunk meg, mégsem érződik rajtuk a gúny, esetleg az éjsötét humor. Ha kivennénk a képletből a gyilkosságokat és a főszereplők elborult elméjét, simán kapnánk egy tipikus ifjúsági mozit.
Sajnos a tempó is megbicsaklik helyenként, a játékidő középtájékán akadnak üresjáratok, melyeken túl lehet lendülni, de az összképet azért lehúzzák kissé.
Igazán ütős poénokat se kapunk, leginkább a filmes utalások azok, amik működtek. Az abszurd szituációk általában gyorsan megoldódnak a legegyszerűbb módokon. Pedig itt adott lett volna minden egy nagyon friss, tabudöngető alkotásra. Ám a készítők a meredekebb jeleneteknél végül mindig behúzzák a kéziféket.
De nem kell megijedni, azért pozitívumok is akadnak ebben a darabban. Először is véres és brutális képsorokból nincs hiány, ilyen téren azért nem voltak finnyásak a készítők. Hullanak itt a testrészek, fejek robbannak szét és különböző vágóeszközök hasítják fel a húst. Így ha már történet és poénok szempontjából nem az igazi a Tragedy Girls, legalább látvány tekintetében hozza azt, amit egy kemény horrornak illik.
A két főszereplő, Brianna Hildebrand és Alexandra Shipp is jól alakítanak, még ha karaktereik nem is lettek tökéletesek. Korrektül kiegészítik egymást és a laposabb részeket is könnyebb kibírni ásítás nélkül az ő jelenlétük miatt.
Összegezve a dolgokat, a Tragedy Girls egy középszerű alkotás, amiben ennél jóval több potenciál leledzett. Az alapsztoriból és szatirikus hangvételéből egy sokkal emlékezetesebb és polgárpukkasztóbb őrületet lehetett volna kihozni. A készítők viszont megmaradtak a biztonságos felszínnél és az utalgatásoknál. Sebaj, a végeredmény azért így is szórakoztató a maga módján, csak nem eléggé emlékezetes.

2018-03-22 01:07:20 Annihilation (2018) / Expedíció Jason13 (4) #87

Alex Garland forgatókönyvíró 2014-ben jelentkezett első rendezésével (már ha nem vesszük figyelembe a két évvel korábban készült Dredd című akciófilmet, amiről manapság derült ki, hogy nagy részét Garland dirigálta), az Ex-Machinával, ami egy nagyszerű sci-fi volt, a filozofikusabb, elgondolkodtatóbb fajtából.
Ezek után én tárt karokkal vártam a következő munkáját, mely az Annihilation címet kapta és Jeff VanderMeer Déli végek regénysorozatának első kötetén alapul. Az írott verziót ugyan nem ismerem, de egész jókat halottam róla. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az adaptációhoz olyan színészek írtak alá, mint Natalie Potman, Oscar Isaac és Jennifer Jason Leigh. Ezen felül az előzetesek is kellően meggyőzőre sikerültek, így én már alig vártam, hogy megnézzem a végeredményt moziban.
Az utolsó pillanatban viszont a film két producere csúnyán összekülönbözött, így a magyar keresztségben Expedíció címre keresztelt produkció csak néhány országban kapott bemutatót, nemzetközileg viszont a Netflixen debütált. Ez kissé lelombozott, de nem szegte kedvem, így gyorsan le is ültem az alkotás elé.
A történet középpontjában egy különös zóna áll, ahol mindenféle mutációk mennek végbe az ott honos élőlényeken. Már több expedíciót is küldtek erre a helyre, viszont eddig még senki se tért vissza onnan. Ezúttal egy öt fős csoport indul útnak, hogy elérjenek a zóna legtávolabbi pontjára és információt szerezzenek arról, mi a fene folyik is ott.
A sztori hallatán nem véletlenül juthat eszünkbe Tarkovszkij Sztalkere, hiszen nagyon hasonló a két alkotás alapja. De úton-útfélen olyan művek idéződnek meg, mint a Solaris, A dolog vagy éppen az Alien. Ezek a párhuzamok valószínűleg az első kötetben is megjelennek, viszont a filmben egyszerűen lehetetlen nem észrevenni őket. De ezzel nincs baj, mivel a már ismerős ötleteket Garland mesterien rántja össze, így végül egy olyan elegyet kapunk, ami önállóan is remekül megállja a helyét.
Az Annihilation elsősorban egy gondolati síkon mozgó sci-fi, viszont látvány tekintetében sem lehet rá panasz. A zóna egyszerre gyönyörű és félelmetes, lélegzetelállító növényvilága ugyanis nem evilági teremtényeknek ad otthont, melyek nem minden esetben barátságosak. A költségvetés pedig hiába nem verte a plafont, a CGI a legtöbb esetben pazar.
A megbabonázó külsőségekre bőven rátesz még egy lapáttal a kiváló operatőri munka és a megbabonázó zene, melyek összhatása azt eredményezi, hogy a szereplők mellett mi, nézők is minél jobban elvesszünk ebben a világban.
A cselekményvezetés a műfaj hasonló alkotásaihoz képest kellően kimért és lassú, viszont egy percre se válik unalmassá, sőt! A képsorok alatt végig érezhető a feszültség, helyenként pedig egyenesen vérfagyasztó jelenetekkel is találkozhatunk.
Amit negatívumként lehet említeni, az a karakterek drámája. A film ilyen téren is próbál mély filozófiai kérdéseket boncolgatni, viszont a szereplők háttere nincs kellő mértékben kidolgozva és a közöttük zajló párbeszédek is csak addig jutnak el, hogy a felszínt kapargassák. Igaz, így is elhangzik néhány kellően gondolatébresztő mondat, de ezekből nincs elég ahhoz, hogy a majd 20 perces elborult finálé igazán átütőnek hasson.
Félreértés ne essék, az utolsó képsorok elérik a mindfuck hatást és hosszasan lehetne írni arról, kinél milyen módon csapódnak le az itt látottak, de ez sokkal jobban működött volna akkor, ha az emberi szereplők emlékezetesebbre sikerednek.
A színészek játékával igazság szerint nincs baj, Natalie Portman például kifejezetten erős alakítást nyújt, de igazán kidolgozott karakter híján nem rájuk fogunk emlékezni elsősorban a megtekintés után.
Mindent összevetve, az Expedíció egy nagyon erős sci-fi, ami helyenként kifejezetten brutális és hátborzongató. A befejezése pedig jó alap lehet ahhoz, hogy a nézők leüljenek és elgondolkozzanak a látottakon. Viszont Garland előző rendezésétől elmarad picit, ott ugyanis sokkal erőteljesebbek a szereplők, ennek köszönhetően a filozófiai vonal is mélyebb. Azonban így se lehet okunk nagy panaszra, épp ellenkezőleg! Az ilyen és ehhez hasonló sci-fiket nagyon meg kell becsülni, mert manapság nincs belőlük azért olyan sok.

2018-03-18 09:46:34 Tomb Raider (2018) Jason13 (4) #5

Számomra pozitív csalódás volt ez az új Tomb Raider mozi.
Igaz, az utóbbi évek félresikerült játékadaptációi után nem is voltak magasak az elvárásaim, szimplán egy szórakoztató kalandfilmet vártam, ami képes megállni a saját lábán. Ezt pedig meg is kaptam.
Maga a történet végtelenül egyszerű, viszont pont ezért működőképes. A készítők egyáltalán nem vállalták túl magukat (mint például a Warcraft vagy az Assassin's Creed alkotói), inkább egy letisztult sztorival rukkoltak elő, melyben nincsenek hatalmas logikai bukfencek és önellentmondások. A cselekmény is jó ütemben halad előre, üresjáratokkal nem igazán találkozhatunk a játékidő alatt.
Alicia Vikander alakításába se tudnék belekötni, teljesen rendben volt, mint Lara Croft. Meglátszik rajta, hogy fizikailag sokat készült a filmre, még a húzósabb akciójelenetekben sem lóg ki jelenlétével. Ami pedig színészi vénáját illeti, azt is tudta kamatoztatni és sikerült kellő mélységet és drámaiságot adnia a hősnőnek. Míg az Angelina Jolie-féle változat szimplán egy elképesztően dögös kalandor csajszit tár elénk, addig az idei verzió egy szimpatikus, sebezhető és kellően emberi karaktert szállít le, akivel sokkal könnyebben lehet azonosulni.
Walt Goggins-ot érdemes még kiemelni, ugyan egy két dimenziós rossz arcot testesít meg, de ezt legalább egész szórakoztatóan teszi.
A látvánnyal se volt különösebben gond, az akciók kellően izgalmasak és pörgősek, nem mellékesen pedig egész földhözragadtak (már persze a korábbi filmekhez képest). A CGI- lóláb mondjuk helyenként kilógott, de azért nem annyira vészes módon, ennyi még pont belefért, hogy ne zökkenjek ki a látottakból.
Sajnos a zenei aláfestés elég sótlan lett, pedig egy ehhez hasonló kalandmozi megérdemelne jó pár fülbemászó dallamot. Tom Holkenborg (alias Junkie XL) munkája azonban nagyon középszerű, hiába idézi meg néha a 2013-as játék hangzásvilágát.
És ha már negatívumok, én több misztikumot vártam a filmtől, ilyen téren rendesen visszafogták magukat a készítők. Mondjuk ezt a húzásukat meg is tudom érteni, hiszen a két korábbi film azért rendesen túltolta a túlvilági erőket és ugyan ezek megjelentek a 2013-as játékban is, ide nem biztos, hogy teljes mértékben passzoltak volna.
Mindent összevetve, egy teljesen korrekt adaptáció lett az új Tomb Raider. Vikander kellően meggyőző, mint Lara Croft, az akciók is rendben vannak és a cselekmény is igencsak pörgős. Persze, nem fog hivatkozási alap válni a filmből, mint legjobb játék-adaptáció, hiszen közel sem hibátlan, de az utóbbi idők próbálkozásait simán zsebre teszi és önálló kalandmoziként is megállja a helyét.
Én örülnék még pár hasonló minőségű folytatásnak.

2018-03-17 11:53:32 Phoenix Forgotten (2017) Jason13 (2) #1

Mindig is vonzottak azok a filmek, melyek középpontjában harmadik típusú találkozások és UFO észlelések állnak. Mióta az eszemet tudom, érdekel a téma, így az igaz történeten alapuló, talált-kamerás Phoenix Forgotten című darabra is hamar kivetettem a hálóm. Az meg már csak jobban felcsigázta a várakozásom, hogy a projektnél a produceri feladatokat Ridley Scott látta el, aki manapság ugyan sűrűn nyúl félre, de mégiscsak egy elismert rendezőről van szó, akinek szeretem a munkásságát.
A kezdésnél azonban rá kellett jönnöm, hogy a film valóságalapja kimerül abban, hogy 1997-ben tényleg észleltek furcsa fényjelenségeket az amerikai Phoenix felett. Erre épül ugyan a sztori, de ezen felül egy teljes mértékben fikciós eseményszál bontakozik ki előttünk.
Három középiskolás fiatal fantáziáját is megmozgatják az események, így kutatásba kezdenek, hogy utánajárjanak a megmagyarázhatatlan jelenségeknek. Útjuk a közeli sivatagba vezet, ahol nyom nélkül eltűnnek. Évekkel később az egyik áldozat húga folytatja a nyomozást és rátalál azokra a felvételekre, melyeket a korábban eltűnt fiatalok rögzítettek.
Ha ez a produkció az Ideglelés tájékán lát napvilágot és ahhoz hasonló marketing kampányt kap a háta mögé, tuti lett volna a siker, de lássuk be, ez ma már kevés. Miután tudatosul bennünk, hogy a történetnek csak egy kis szelete valós, nem kapunk mást, csak egy tipikus kézi kamerás horrort, ami magán viseli a műfaj összes hibáját.
Ugyan a cselekmény két szálon fut, a jelen időben zajló események semmi izgalmasat nem nyújtanak, szimplán csak az időt húzzák. Az utolsó negyven perc pedig a szokásos recept alapján dolgozik. Megy a kamerarángatás ezerrel, a szereplők ordítoznak, majd jól pórul járnak.
Most viszont nem valami természetfeletti szörny, esetleg egy baltás gyilkos a ludas, hanem a földönkívüliek, ami számomra valamelyest érdekessé tette ezt a szösszenetet. Oké, láttunk már sok hasonlót korábban, de itt egész ügyes ötletek is kerültek a végeredménybe.
Például az idegeneket egyáltalán nem mutatják, leginkább csak fényjelenségeket láthatunk, melyek kivitelezés tekintetében meglehetősen hatásosra sikerültek. Így a játékidő második felében látható szaladgálós-kiabálós káosz, még valamelyest izgalmasnak is nevezhető.
Helyenként a feszültségkeltés is működik, a fiatalok eltévedése, majd egyre nagyobb pácba kerülése egész kellemes perceket tartogat, bár a befejezés sok újdonságot nem nyújt. A készítők itt is inkább megmaradtak a „nagy könyvben” leírtaknál, ami valljuk be, így sokadszorra már közel sem olyan ütős.
A színészi játék nagyjából közepes szintre lőhető be. Szerencsére senki se viszi túlzásba a ripacskodást, de azért minőségi alakításokat nem itt kell keresni. Maguk a karakterek sem valami érdekesek, ismét a legtipikusabb sablon figurákkal állunk szemben.
Technikailag nincs különösebb baj, akadnak egész látványos effektek és a parásnak szánt hanghatások is működnek. Persze, akik nem szeretik a found-footage stílust, kerüljék messzire, hiszen intenzív kameramozgásokból nincs hiány.
Mindent összevetve, egyszer éppen nézhető darab a Phoenix Forgotten, ami semmi újat nem mutat. Viszont van benne néhány értékelhető momentum és akiket megmozgat ez a téma, valamilyen szinten érdekesnek is találhatják. Igaz, ettől még a jó kategóriától igencsak messze helyezkedik el.

2018-02-17 22:29:20 Black Panther (2018) / Fekete Párduc Jason13 (4) #14

A MARVEL ismét hozta a kötelezőt.
Már évek óta nyugodtan ülök be a stúdió filmjeire, hiszen már egy ideje nem kellett csalódnom munkáikban. A Fekete Párduc esetében is elégedetten távoztam a vetítőteremből, hiszen egy rendkívül szórakoztató szuperhős-kaland lett a végeredmény.
Persze, a sztori meglehetősen egyszerű és több aspektusában is rokonságot mutat a Thor első epizódjának a történetével. Viszont az afrikai közeg, az ezáltal gerjesztett hangulat és a többségében jól működő karakterek elősegítik azt, hogy túltegyük magunkat a közel sem eredeti cselekményen.
Maga a látványvilág szemkápráztató, úgy tűnik, a Thor: Ragnarök színkavalkádja nem egyszeri húzás volt a stúdiótól. Itt is rengeteg színpompás helyszín és kosztüm tűnik fel, melyek nagyszerűen mutatnak. Az akciójelenetek is kellően pörgősek és átláthatóak, egy-kettőben pedig a kreativitást is észre lehet venni. Egyedül a fináléra fogy ki kissé a szufla, de az ott látható zúzásokra se lehet panasz technikai szempontból.
A színészek hozzák a kötelezőt, Chadwick Boseman remek választás volt a címszereplő figurának, de Michael B. Jordan ellenlábasa többször is ellopja előle a showt. A tipikus MARVEL-gonoszok közül is sikerül kitűnnie, mivel kellő motivációval rendelkezik és háttere is épkézláb módon lett felvázolva. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem kapott elég játékidőt, szerintem simán elbírt volna több jelenetet is a vásznon.
Akit még kiemelnék, az Andy Serkis, aki elképesztően szórakoztató alakítást prezentált, kár, hogy őt nemigazán használták ki a készítők.
Zeneileg is jól teljesít a film, tetszett, ahogy az epikus dallamok keveredtek az afrikai hangzásvilággal.
Negatívumként a humort tudnám felhozni, ami alapvetően működni szokott a stúdió alkotásaiban. A Fekete Párduc azonban egy egész komoly darab lett, ami nem is olyan sűrűn adagolja a poénokat, mint elődjei, de ezek nem igazán működnek. Sőt, az egyik fontos mellékszereplő is ennek lesz az áldozata, hiszen hiába lenne érdekes a figurája, mikor feltűnik, számíthatunk arra, hogy elejt majd pár erőltetett beszólást.
Mindent összevetve, Ryan Coogler, a Creed rendezője nem vallott szégyent. Egy kellően látványos, pörgős és a stúdió eddigi munkáihoz képest egész komoly mozit pakolt le az asztalra. Vannak benne itt-ott azért szépséghibák és nagy valószínűséggel nem fogom kedvenc szuperhősfilmjeim közé sorolni, de bőven a "jó" kategóriába tartozik.

2018-02-04 13:13:45 Beyond Skyline (2017) Jason13 (2) #2

A 2010-ben bemutatott Skyline egy alacsony költségvetésű, ám ennek ellenére egész nézhető látványvilággal megtámogatott inváziós sci-fi volt, amit a Strause-tesók tettek le az asztalra. Tőlük ez egy egész tisztességes munka lett, legalábbis a szintén általuk dirigált és igencsak pocsékra sikeredett Alien vs. Predator második részéhez képest. Mivel anyagilag is jól jöttek ki a filmből, lehetett is számítani a folytatásra, azonban a Beyond Skyline-ra 7 évet kellett várni. Ráadásul ezt már nem is a testvérek rendezték, hanem az előző epizód forgatókönyvéért felelős Liam O’Donnell. A költségvetés is nőtt az előzményhez képest és még néhány ismertebb színészt is sikerült leszerződtetni. Ennek köszönhetően bizakodva vártam a végeredményt.
A történet eleinte párhuzamosan zajlik az első rész eseményeivel, viszont teljesen új karakterekkel a főszerepben. Adva van egy lecsúszott zsaru, aki balhés fiával utazik a metrón, mikor beüt az idegeninvázió. Ekkor kezdődik a harc a túlélésért, minek folyamán hőseink megjárnak egy űrlény anyahajót és egy ázsiai országban is tiszteletüket teszik.
Ha már a rövid ismertető zavaros kissé, az nem véletlen, ugyanis maga a film egy hatalmas katyvasz. Itt már nyoma sincs az első rész letisztultságának. A készítők próbáltak minél több és több információt belezsúfolni a viszonylag rövid játékidőbe. Értem én, hogy az előző alkotás felvetett pár kérdést, ezekre lehetett is volna épkézláb válaszokat adni, de nem így.
A cselekmény ugyanis már-már túlságosan gyorsan halad előre. Öt percenként kapjuk az akciókat és az ezek közötti szünetekben zúdulnak ránk a magyarázatok. Például, hogy mi is a célja és a motivációja az idegeneknek, miközben a papírmasé karakterek hátterét is itt próbálják árnyalni. Ennek köszönhetően a játékidő nagy részében csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy mi-miért is történik.
Ezt a káoszt a helyszínek közötti észnélküli ugrálás is elősegíti. A film elején elkezdődik az akció Los Angeles utcáin, majd azonnal ugrunk az idegen űrhajóra, de mielőtt pislognánk kettőt, egy ázsiai ország dzsungelében találjuk magunkat, ahol a helyi katonaság harcol a felkelőkkel. Itt igazi kihívás logikát találni, de jól láthatóan az alkotókat ez nem zavarta.
Ami mentett volna ezen az összevisszaságon, az a látvány, de ilyen téren is túl sokat markolt a film. Míg az első részben az alacsony büdzsé hatására is jól nézett ki a CGI, itt nagyon gyengének hat az összes animáció. A vetített hátterekről ordít a digitális utómunka és az akciók is irgalmatlanul rossz koreográfiával rendelkeznek. Ember legyen a talpán, aki a rengeteg gagyi effekt között követni tudja a gyorsan vágott tűzpárbajokat és bunyókat.
Értékelhető színészi alakításokat nem ebben a produktumban kell keresni, de azért a főszerepben látható Frank Grillo egész jól hozza a kiégett zsarut. Illetve az indonéz Rajtaütés filmekből ismerős Iko Uwais és Yayan Ruhian is meggyőzően kaszabolják az űrből érkező támadókat. Kár, hogy nekik sok lapot nem osztottak, valószínűleg csak azért keveredtek ide, mert a készítők nagy rajongói a fentebb említett harcművész-moziknak.
A legnagyobb pozitívum ebben az egészben az, hogy unatkozni egy percig nem lehet. Ugyan a fejünket sűrűn kell kapkodni, de ha időben kikapcsoljuk az agyunkat, akkor még szórakozni is lehet ezen az agyatlan pusztításparádén.
Az első rész nem rakta magasra a lécet, de sajnos a Beyond Skyline még azt sem tudta megugorni. Látványban elég gyenge és ugyan tisztességesen szállítja az akciókat, ezek minősége nem a legjobb. Viszont ha az ember elvárások nélkül kezd neki és még a kezdés előtt kikapcsolja az agyát, akkor még a maga módján szórakozhat is.
Én ezek után abban bízom, hogy a belengetett folytatás már nem készül el és a későbbiekben Frank Grillo és a Rajtaütés sztárjai is jobban megválogatják majd, hogy mihez is írnak alá.

2018-02-02 19:33:23 The Open House (2018) Jason13 (2) #4

A Netflix manapság nem viccel, hiszen sorra adják ki a jobbnál jobb sorozataikat (Stranger Things, Mindhunter, Narcos, stb…). Ezek közé persze néha beékelődik egy-két kevésbé nívós széria is, de az összkép így is meglehetősen fényes. Filmek terén is próbálkoznak, már számtalan híres és egyben elismert színész és rendező dolgozott náluk. Azonban ilyen téren már jóval vegyesebb a felhozatal. Akadnak nagyon ütős darabjaik, de közepesre sikerült produkciókra is van példa. Olykor-olykor pedig nagyon gyenge munkák is belekerülnek a szórásba.
Egyik legújabb próbálkozásuk a The Open House, ami különösebben nagy sztárokat nem vonultat fel és a készítők között sincsenek megkerülhetetlen figurák, de az alaptörténete kellően érdekes.
Adva van egy anya és az ő tinédzser fia, akik a közelmúltban egy elég kemény családi tragédiát éltek át. Ha ez nem lenne elég, anyagi gondokkal is küszködnek. Szerencséjükre a nő testvére felajánlja nekik vidéki házát, hogy ott próbálják meg összeszedni magukat a gyászból és adósságukból. A lakás azonban épp eladó és így bizonyos napokon a két főszereplőnk kénytelen eljönni onnan, hogy az esetleges vevők kedvükre nézelődhessenek. Igen ám, de egy idő után furcsa dolgokra lesznek figyelmesek a lakók és kezd tudatosulni bennük, hogy mégse volt jó ötlet az ideiglenes beköltözés.
Nem fogom sokáig kerülgetni a forró kását, a Netflix ezzel a filmmel bizony nagyon mellé lőtt. Hiába a viszonylag érdekes sztori, amiből egyaránt ki lehetett volna hozni egy thrillert vagy egy misztikusabb horrort, a készítők szinte semmit nem kezdtek vele. A forgatókönyv alig lehetett hosszabb 5 oldalnál. Csoda, hogy egyáltalán ezt az egészet eltudták nyújtani másfél órásra.
A drámai vonulat egyáltalán nem működik, köszönhetően a rosszul megírt, szürke karaktereknek. Egyáltalán nem lehet érezni irántuk semmit, annyira jellegtelenek. A színészek se nagyon tudtak mit kezdeni velük, bár ők egy közepes teljesítményt azért kipréseltek magukból. Meglepő, hogy erre egyáltalán képesek voltak, elnézve a röhejesen gyenge alapokat.
Aztán maga a tempó is borzasztóan lassú, az első valamirevaló ijesztgetés, aminek célja is van, az 50. perc környékén következik be. Előtte be kell érnünk annyival, hogy két főszereplőnk ide-oda kóvályog a hatalmas lakásban, miközben baljós zene szól. Mit ne mondjak, nagyon izgalmas.
Az utolsó 10-15 percre pörögnek fel az események, ott már látható némi durvulás is, hogy aztán a befejezés ne vezessen sehová. Ahogy elindult a stáblista, felpattantam ülőalkalmatosságomból és hangos káromkodásba kezdtem, annyira felidegesített a zárás. Összesen csak egy-két kérdést vet fel a film – köszönhetően annak, hogy egyszerű, mint egy lapostányér -, de még azokra se hajlandó választ adni.
Így igazából nincs is értelme az egésznek. A karakterek nem jutnak el A-ból B-be. A sztori is csak egy helyben toporog és semmi konkrétummal nem szolgál. Persze, azért akadnak klisék szép számmal, de ezek is csak ész nélkül lettek bedobálva a cselekménybe. Például vannak furcsán viselkedő szomszédok, akik igazából felbukkannak itt-ott, de semmit nem tesznek hozzá a végeredményhez.
Amivel nincs baj, az a technikai oldal. Az operatőri munka egész ügyes. A zenének is vannak jó pillanatai és a helyszín kellően hangulatos. Egy tehetséges stáb ki is tudta volna használni az előnyeit.
Összegezve, a The Open House egy teljesen súlytalan és céltalan horror/thriller. A készítők még arra se vették a fáradságot, hogy egy egyszerű sztorit épkézláb módon kibontsanak. A végeredmény nem nézhetetlen, de ez nem nagy dicséret, valljuk be.

2018-02-02 19:05:39 Day of the Dead: Bloodline (2018) Jason13 (2) #1

George A. Romero-nak rengeteget köszönhet a horror műfaj. A tavaly elhunyt rendezőgéniusz fektette le az alapot a modern zombi filmeknek, miközben úton-útfélen erőteljes társadalomkritikákat is elrejtett műveiben. Nevéhez köthető a „Dead”- trilógia is, melynek tagjai a ’68-as Az élőhalottak éjszakája, a ’78-as Holtak hajnala és az 1985-ben készült Holtak napja. Később aztán bővítette még a sorozatát, de legutóbbi alkotásait már a legnagyobb rajongói sem szívlelték igazán.
Sebaj, igencsak jelentős életművet hagyott hátra a Mester, nem is véletlen, hogy bizonyos időközönként a filmesek újra előveszik klasszikusait. 2017-ben néhány lelkes alkotó a Holtak napját szemelte ki, az eredeti cím mögé gyorsan hozzá is csapták a Bloodline megnevezést és indulhatott is a móka.
A történet nagyjából megegyezik az eredeti verzió sztorijával, persze azért vannak eltérések szép számmal. Itt még mielőtt az élőhalottaktól hemzsegő pokoli világba csöppennénk, betekintést nyerünk a főhősnő hétköznapjaiba. Az ő szemén keresztül láthatjuk, hogyan is tört ki az apokalipszis. Ezt követően ugrunk az időben és egy katonai bázison találjuk magunkat, ahol a már ismert női hősünk orvosként tevékenykedik. Egy fertőzés kitörését próbálja megakadályozni. Emiatt néhány katona segítségével a közeli városkába igyekszik ellátmányért, azonban a kis kiruccanás végzetes következményekkel jár.
Véleményem szerint Romero műveit azért nem érdemes újból és újból feldolgozni, mert egyrészt a Mester kis költségvetésből is hitelesen tudta megteremteni a világvége hangulatot. Nem mellékesen pedig a társadalomkritikát is mindig nagyon ügyesen ültette a képek mögé. Ezen felül olyan vérengzéseket álmodott a vászonra, melyek hatását ma már a CGI- korszakában nehéz újrateremteni.
Ennek ellenére a Bloodline készítői mégis szerencsét próbáltak, de végül (mily meglepő) szépen pofára is estek. De még mielőtt nagyon belemélyednék a dolgokba, gyorsan letudnám a pozitívumokat. A maszkmesteri munka egész jó és vérbő jelenetekből sem szenvedünk hiányt. Igaz, ezek nem említhetők egy lapon Romero mészárszékeivel, de elvonatkoztatva azért nincs velük nagy baj. A tempó is egészen gyors, csak egy-két helyen ül le a cselekmény, de hosszabb ideig nem lehet unatkozni a látottak alatt.
Ezek után jöhet a feketeleves. A történet gerince ugyanaz, mint az eredetié, viszont a végletekig le lett csupaszítva. Itt nincs feszültség és társadalomkritika, helyettük akad klisés dráma és rendkívül unalmas szerelmi szál. A karakterek is igazi két dimenziós figurák, akik néha rendkívül idegesítőek is. Én leginkább a hősnőn húztam fel magam, mert nagyon rosszul lett megírva. A sztori próbál belőle egy kisebb szentet csinálni és alapvetően mindig jól próbál cselekedni. Viszont általában akciózásainak mindig az lesz a vége, hogy egy csomó embertársa harap fűbe. Ezen még elsőre sikerült túllépnem, de mikor már kb. a századik alkalommal is ez a forgatókönyv lép életbe, én már sírva röhögtem.
Aztán logikátlanságokból sem szenvedünk hiányt. A kedvencem az volt, mikor a fentebb már taglalt női karakter egy vidéki egyetem campusáról egy pillantás alatt a belvárosba teleportál. És ez még csak egy apró hiba mondjuk a zajos élőhalottakhoz képest, akiket a szemfüles túlélők néha két centiről sem vesznek észre.
A finálé miatt is nagyon dühös vagyok, mivel az eredetinek pont az a csúcspontja, ott szabadul el végleg a pokol. Itt meg van némi súlytalan akció és már jön is a stáblista. Hiába dicsértem fentebb a vérengzéseket, azért nagyon hiányoltam az igazán durva elhalálozásokat. Ez mégiscsak egy Romero- feldolgozás, ami legalább ilyen szinten felvehetné a versenyt az eredetivel.
De ez a súlytalanság az egész filmre jellemző. Sehol egy emlékezetes képsor, egy jó karakter vagy érdekes szituáció. Minden a jól bejáratott klisék szerint zajlik. Hiába vannak bizonyos elemek átemelve az eredetiből, azokat se sikerült épkézláb módon kidolgozni (jó példa erre az intelligens zombi).
Mindent összevetve, a Bloodline egy teljesen felesleges feldolgozás, ami nem említhető egy lapon Romero klasszikusával. Elvonatkoztatva is csak egy gyenge akciózás. Annyit a javára lehet írni, hogy technikailag egyáltalán nem csapnivaló, így egyszer, maradandó károsodások nélkül kibírható.

Összes komment...