Jason13

Tapasztalat: 282 film
Kompetencia: 19 film
Súly: 757
Regisztráció: 2012. július 11. (5 év)
Kedvencnek jelölték: 6 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Spider-Man: Homecoming
Pókember: Hazatérés
5 2017-07-07 4,0
(99)
Cabin Fever
Kabinláz
5 2017-07-04 3,0
(190)
Transformers: The Last Knight
Transformers: Az utolsó lovag
2 2017-06-24 2,2
(30)
Twin Peaks: Fire Walk with Me
Twin Peaks - Tűz, jöjj velem!
2 2017-06-13 3,6
(398)
The Mummy
A múmia
3 2017-06-10 2,3
(43)
Wonder Woman
 
5 2017-06-02 3,6
(156)
Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
4 2017-05-27 3,2
(72)
Alien: Covenant
 
3 2017-05-20 2,8
(200)
King Arthur: Legend of the Sword
Arthur király: A kard legendája
4 2017-05-16 3,3
(50)
Guardians of the Galaxy Vol. 2
A galaxis őrzői vol. 2.
5 2017-05-06 3,9
(164)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

A híres falmászó tényleg hazatért!
Miután a Sony kétszer is zsákutcába vezette a szériát, az ottani fejesek rájöhettek arra, hogy ez így nem mehet tovább. Így megegyeztek a MARVEL-stúdióval és megosztották a jogokat. Ennek köszönhetően a rugdalózós már feltűnhetett az Amerika Kapitány:Polgárháborúban, most pedig itt az önálló filmje, ami szerény véleményem szerint nagyszerűre sikeredett.
Az igazat megvallva, nem vártam tőle sokat, hiszen a rendező eddig nem igazán tett le érdemlegeset az asztalra és sok más nézőhöz hasonlóan úgy gondoltam, kivéreztették már ezt a karaktert a közelmúltban, nem is egyszer.
De ahogy elindult a történet, engem azonnal elkapott a hangulat és a stáblistáig nem is eresztett.
Nagyon tetszett, hogy Peter Parker itt még egy lelkes, de botladozó "kispályás", aki próbálja magát felküzdeni a nagyok közé. Remekül lett bemutatva a folyamat, ahogy szép lassan rádöbben, milyen felelősséggel is jár az, ha hősként akar tevékenykedni. És itt jön képbe a híres, de elképesztően elcsépelt mondat a nagy erővel, melyre igazából az egész produkció épül, de ennek ellenére képes üde és friss maradni.
Egyrészt a sztori más szuperhős-mozikhoz képest elég földhözragadt, ahogy az akciójelenetek is. Peter eleinte tényleg mindennapi problémákat old meg az utcán, miközben próbálja élni a középiskolások tipikus életét. Ellenlábasa is egy olyan bűnöző, akit érthető motivációk hajtanak és nem azért küzd, hogy lerombolja a világot.
Az akciók ehhez igazodnak és persze kellően látványosak és dinamikusak, de sose csapnak át brutális CGI-orgiába. Még a fináléban látható harc sincs a végletekig eltúlozva.
A színészi játékra meg aztán végképp nem lehet panasz. Tom Holland maga Peter Parker/Pókember. Ahogy megjelent, nem a színészt láttam magam előtt, hanem a karaktert. Nagyszerű alakítást nyújtott és jól láthatóan élvezte is a munkát, ez minden rezdülésén meglátszik. Én megmerem kockáztatni, hogy ő az eddigi legjobb hálószövő.
És végre gonosz terén is kaptunk egy olyan figurát, akit épkézláb módon mutat be a film. Ehhez persze kellett Michael Keaton is, aki szintén lubickol Keselyűként. Hozzá még egy egész ügyes fordulat is kapcsolódik, amin nekem sikerült is meglepődnöm.
Aminek még nagyon örültem, hogy Tony Stark tényleg mellékszereplőként tűnik fel, nincs sok jelenete, így nem fordítja át a Hazatérést egy Vasember magánszámmá.
Negatívumként egyedül a zenét tudnám felhozni. Hiába szeretem Michael Giacchino munkáit, itteni szerzeménye elég sótlanra sikeredett. Van néhány emlékezetes dallam, de az előző Pók-mozik ilyen téren azért többet nyújtottak.
A végeredményen viszont ez nem okoz komoly sérülést.
Mostanság többször leírtam már, de most is muszáj vagyok: rendkívül nagy pozitív csalódást okozott nekem a MARVEL. Nem vártam sokat ettől a Pókembertől, erre kaptam egy okosan felépített, rendkívül humoros, de egyben érzelmes alkotást, pazar színészi alakításokkal és kellően látványos, de azért viszonylag földhözragadt akciókkal.
Legszívesebben már nézném is újra!

2017-07-04 19:09:47 Cabin Fever (2002) / Kabinláz Jason13 (5) #5

Eli Roth az a rendező, akinek a filmjei eléggé megosztják a közönséget. Egyesek odáig vannak munkássága iránt, mások már akkor menekülőre fogják, mikor meglátják a nevét egy produkció kapcsán. Ennek ellenére a kétezres évek közepe tájékán több helyen lehetett olvasni, hogy ő lehet a modern horror nagy reménysége, ez az ígéret azonban beváltatlanul maradt. Ugyan manapság is serényen dolgozik Roth, de a 2005-ben bemutatásra került Motel című alkotásának sikerét nem tudta felülmúlni a későbbiekben. Azonban érdemes kissé messzebb tekinteni a múltban, hiszen a rendező első műve is egy kifejezetten zavarba ejtő film lett. Ez nem más, mint a 2002-es Kabinláz, melynek én nagy rajongója vagyok.
A történet alapjait a műfaj legnagyobb sablonjai adják. Néhány egyetemista fiatal egy mókás kiruccanás reményében vidékre utazik, egy erdei fakunyhóba. De ami ott vár rájuk, az nem egy sokadik maszkos sorozatgyilkos, hanem egy húsevő vírus és néhány barátságtalan helyi lakos.
Kár is lenne tovább ragozni a sztorit, mivel rendkívül egyszerű. Ennek ellenére jól működik, és egyfajta fricskaként is értelmezhető, melyet a klisés tucathorrorok felé mutat. A műfaji meghatározásnál nem is véletlenül szerepel a vígjáték kategória is, a Kabinláz ugyanis rengeteg morbid poénnal dolgozik.
A karakterek például rendkívül parodisztikusak. A főszereplő társaságot alkotó figurák között megtalálható a kötelező idióta haver, a menő alfahím, a dögös csaj és a valamivel visszafogottabb hős. Viszont mindegyikük el van túlozva valamilyen szinten, és Roth is úton-útfélen kiforgatja őket, így egytől egyig kifejezetten szerethetőek és szórakoztatóak.
A legviccesebb szereplő egyértelműen Winston seriffhelyettes, aki biciklivel járja a környéket, és ahelyett, hogy bajba jutott hőseinknek segítene, állandóan a bulizáson jár az esze. De maga Roth is felbukkan, egy drogos gördeszkást kelt életre, aki ugyan nem sok időt tölt a képernyőn, de így is köthető hozzá pár megmosolyogtató pillanat.
A film tempója jó ütemben halad előre, és a rövid játékidőnek köszönhetően a cselekmény egy percre nem ül le. Hőseink elég hamar szembesülnek azzal, hogy nem a legjobb helyett választották kirándulásuk helyszínéül, és onnantól kezdve a horrorelemek is egyre erőteljesebben kezdenek érvényesülni.
Az atmoszféra fokozatosan válik nyomasztóvá és kilátástalanná, miközben vér is folyik dögivel. Ugyan egy kisköltségvetésű produkcióval állunk szemben, de a maszkmesteri feladatokat a KNB trükk-csapat hozta tető alá, ahol olyan legendás szakemberek dolgoztak, mint Robert Kurtzman, Greg Nicotero és Howard Berger. Ennek köszönhetően a brutális jelenetek minősége elsőrangú, így akik egy kiadós vérengzésre számítanak, nem csalódhatnak a Kabinlázban.
Zenei fronton is kifejezetten erős a film. Az aláfestések nagy részéért Nathan Barr felelt, aki elég nyomasztó tételeket komponált. Viszont néhány dallamot Angelo Badalamentinek köszönhetünk és az ő aláfestései azok, melyek igazán maradandóra sikerültek.
Szót kéne ejtenem még a negatívumokról, de az a helyzet, én nem sokat találtam ebben a produkcióban. Talán az utolsó 10 perc lett kissé túlnyújtva, de még ott is találkozhatunk emlékezetes momentumokkal, például egy egész ügyes poénnal, amely egyfajta keretet ad a mozinak.
Összegezve a dolgokat, a Kabinláz egy nagyon szórakoztató, vicces és véres horrorvígjáték, ami Roth eddigi életművének is egy ragyogó csillaga. Persze akik nem igazán kedvelik a morbid humort, jobb, ha óvatosan közelítenek felé, de mindenki másnak csak ajánlani tudom.

Túl öreg lennék már ehhez?
Kétlem, hiszen mindig is szerettem az egyszerű, de szórakoztató látványparádékat és az eddigi Transformers mozik is (a második epizódot leszámítva) közel állnak hozzám.
Hiába köpködte őket a kritika és a közönség, én a folytatásokra is bátran ültem be és eddig nem is kellett csalódnom. De most megtörtént a baj.
Az utolsó lovag esetében is mellőztem a rossz fogadtatást és vidáman ültem be a közeli mozi vetítőtermébe, miközben biztos voltam benne, nekem nem fog csalódást okozni a végeredmény. Hatalmasat tévedtem.
Kezdeném a sztorival. Az eddigi epizódok története is bitang egyszerű volt, a két dimenziós karakterek A-ból mentek B-be, miközben komplett városok estek áldozatul a robotok háborújának. De lehetett érteni, hogy épp melyik szuper-fegyverért is zajlik a küzdelem és a bot egyszerű figurák is kaptak maguk mögé legalább két mondatban összefoglalható motivációt. Arról nem is beszélve, hogy a folytatások nagyjából figyelembe vették azt, mik is történtek az előzményben.
Jelen esetben viszont búcsút mondhatunk a józan észnek és hiába kapaszkodunk a Kihalás korába, az ott történtek nagy része is értelmét veszti. A forgatókönyv nem más, mint egy hatalmas massza, ahol semminek sincs értelme és a szereplők is szinte teljesen ad-hoc módon jelennek meg a különböző jelenetekben.
Bevallom őszintén, én az első órában még próbáltam kimatekozni, hogy akkor most mi is történik a vásznon, de egyszerűen belesajdult a fejem.
Így inkább hátradőltem és próbáltam élvezni a látványt. De ilyen téren is csalódnom kellett. Pedig Michael Bay az a rendező, akinek még a vérében is kreatív akciójelenetek folynak, de itt jól láthatóan nem volt formában. Sehol egy ütős zúzás, az összes mozgalmasabb képsor teljesen átlagos és a rendező stílusjegyei se vonulnak fel olyan erőteljesen, mint az előző részekben. Tudom, sokak már unják a naplementéket és az alulról fotózott szereplőket, de az ehhez hasonló megoldások nekem nagyon hiányoztak innen.
A fináléban látható hatalmas ütközet volt az, ami kellően dinamikusra sikerült és ott volt már néhány emlékezetesebb momentum is, de ezt is a harmadik rész végéből sikerült kiollózni, csak sokkal sterilebb és ötlettelenebb módon.
Aztán itt a zene. Steve Jablonsky nagyon sokat hozzátett ehhez a szériához fantasztikus dallamaival, de ez a rész ilyen téren is csalódást keltő. Nincsenek epikus betétek, se drámai tételek, egyedül az előzményekhez szerzett muzsikákat nem érheti panasz, de azok is nagyon ritkán szólalnak meg.
Komolyan mondom, egyedül a humor volt az, ami nálam még be is talált. Pedig nem a frenetikus viccekért szeretem a sorozatot, itt viszont tényleg akadt pár egész megmosolyogtató jelenet.
És itt vannak még a színészek. Róluk felesleges hosszan értekezni, hiszen annyi dolguk volt, hogy meggyőzően fussanak a robbanások között, néha pedig beszóljanak egymásnak. Egyedül Anthony Hopkins emelkedett ki a többségből, de ő is csak azért, mert jól láthatóan élvezte a forgatást.
Sokan biztos azt gondolják, hogy felesleges ennyi szót pazarolni erre a produkcióra és valószínűleg igazuk is van. Azonban számomra sokat jelentett ez a széria, hiszen emlékezetes és szórakoztató élményként élnek bennem az eddigi epizódok, melyeket már többször is újra néztem. Ezért is fáj, hogy az Utolsó lovag ennyire mellément.

A sorozat megtekintése után jöhetett az egész estés mozifilm.
Felkészültem arra, hogy egy eléggé érdekes élményben lesz részem, hiszen ahogy utánaolvastam, kiderült, hogy ez inkább lesz egy elborult Lynch-alkotás, mintsem egy kétórásra duzzasztott Twin Peaks- epizód.
Az első fél óra még tetszett is, a felvezetett gyilkossági szál a két új nyomozóval felkeltette az érdeklődésem. De aztán ahogy átkerült a cselekmény a már ismert helyszínre, ott egyre messzebbre kezdett lökni magától a produkció.
Azt még értem, hogy a sorozatra jellemző stíluskavalkád mellőzve lett és az atmoszféra is jóval sötétebb tónust kapott, de még így se tudtam mit kezdeni a sztori nagy részével.
Laura Palmer utolsó napjainak a részletei ugyanis a szériában is kiderülnek a nyomozás alatt, itt viszont minden lényeges momentumot átélhetünk újra, pontról-pontra kifejtve.
És engem itt vesztett el végleg a film. Rendkívül untam, ahogy a már ismert mozzanatok egymásra lettek fűzve, ehhez pedig hozzájött még Lynch elvont stílusa, amit alapvetően nem vetek meg, de itt számomra nem működött.
Az elhúzott szürrealista képsorok inkább hatottak izzadságszagúnak, mintsem feszültnek és rémisztőnek.
Az utolsó húsz perc volt az, ahol már szabályosan megfájdul a fejem a villódzó képektől és a hangosan ordibáló színészektől.
Pozitívumként egyedül Badalamenti ismét szenzációs aláfestését tudnám megemlíteni és néhány mellékszereplő alakítását.
De mindent egybevetve, ez számomra nagy csalódás volt.
Egy túlnyújtott és néhol piszkosul idegesítő előzmény a Tűz, jöjj velem, amely számomra a már jól ismert történethez szinte nem adott semmi pluszt, inkább csak elvett belőle azzal, hogy részletesen a szemem elé tárta a Palmer lány utolsó napjait.

2017-06-10 22:28:16 The Mummy (2017) / A múmia Jason13 (3) #3

Annak ellenére, hogy az első előzetes nem igazán tetszett, kifejezetten vártam ezt a filmet. Elsősorban Tom Cruise miatt, akit alapvetően egy tehetséges színésznek tartok és az utóbbi időben igencsak ügyesen választott szerepeket.
Másrészt a forgatókönyvírók között ott volt Christopher McQuarrie és David Koepp, akik szintén nem rosszak a szakmájukban.
A végeredmény azonban csalódást okozott, viszont még így sem tartom olyan rossznak ezt a produkciót, mint a legtöbb kritika. Kezdeném is a pozitívumokkal.
Tom Cruise hozza a formáját, meggyőzően vetődik le összeomló épületekről és meredek dombokról, egy emeletes buszon is átbukfencezik és zéró gravitációban is ügyesen repked. Ezek mellett még egész jó poénokat is elejt, de ha arra kerül a sor, a drámai részekben is helyt áll. És igazából az ő karaktere működik a legjobban, hiszen érthetőek a motivációi és a játékidő első felében fellelhető kalandfilmes hangulat is leginkább neki köszönhető.
Látvány terén nincsenek gondok. Az akciójelenetek kellően pörgősek és átláthatóak, egy-kettő pedig kifejezetten ötletes is a maga módján.
A címszereplő rém is pofás megjelenítést kapott, ahogy az összes többi élőhalott szereplő.
Aztán itt van még Brian Tyler zenei aláfestése, amely ha nem is váltja meg a világot, azért passzol a jelenetek alá és néhány igencsak fogós tétellel is szolgál.
Mielőtt rátérnék a negatívumokra, azért megjegyezném, hogy a sztoriban azért vannak jó ötletek és érdekes elgondolások, de ezek közül rengeteg zsákutcába futott. Ez leginkább a sztorinak köszönhető.
Leszögezném, egy Múmia című akció-dús horror-kalandtól én nem vártam rendkívül összetett cselekményt, szimplán csak egy épkézláb vázat, amire a készítők képesek felhúzni a mozgalmasabb képsorokat és a poénokat.
Ez az alkotás viszont próbál több lenni és itt látom a bajok forrását. A Universal stúdiónál ülő fejesek ugyanis arra jutottak, hogy ha már olyan divatosak a különböző filmes univerzumok, akkor ők is alkotnak egyet. Ezt viszont nem lehet olyan ütemben elindítani, mint ahogy azt ők gondolták.
A legújabb múmia sajnos egy nagy katyvasz lett, ami egyszerűen nem képes összeállni egy kerek egésszé. Megkapjuk a kötelező háttérinfókat a gonoszról, de ezek túlságosan össze vannak csapva és az ezzel járó misztikus szál is csak lóg a levegőben. Aztán ott van az a rész, ahol próbálják a készítők felvezetni a folytatásokat, de mivel ennek nincs megágyazva, ez is nagyon kilóg a történetből. A fináléban pedig jön még egy csavar, ami aztán tényleg egy hatalmas WTF?-momentum, hogy azt a kötelezően nyitva hagyott befejezés kövesse.
Ez így túlságosan összecsapott. Nincsenek kézzelfogható támpontok, a semmiből jönnek elő olyan szálak, melyeknek igazából jelen pillanatban még nincs is jelentőségük.
Ehhez a káoszhoz jön még elég sok logikai baki is, melyek közül a legszembetűnőbb a hullaházas jelenet után jön. Főhősünk ugyanis túlél egy elég kemény repülőszerencsétlenséget és aztán pucéran ébred a többi holttest között a kórházban. Aztán vágás és már egy kocsmában ülünk, ahol a kötelező biodíszlet-hölgy azt próbálja meg beadni nekünk és Cruise-nak, hogy csak agyrázkódása lehetett. Na, persze.
A mellékszereplőkre kitérve, sajnos ők is elég harmatosak. Russell Crowe a karakterével együtt egyáltalán nem hiányzott ide, a dögös régész csaj pedig csak látványelem. A címszereplőt megtestesítő Sofia Boutella az, aki említésre méltó, de a csúnya nézésen és a kiabáláson kívül ő se sokat csinál. Leginkább akkor van jelenléte a vásznon, mikor oszlott élőhalottként mutatkozik.
Összevetve a dolgokat, elég izzadságszagú produkció lett az új Múmia, mely egy pörgős és látványos akció kalandfilmnek még szódával elmegy, de a szörnyuniverzum első lépcsőfokának bizony kevés.

2017-06-02 10:28:52 Wonder Woman (2017) Jason13 (5) #9

Ez csodálatos volt!
Alapvetően én az eddigi DC-mozikat is kifejezetten szerettem (hiába kaptak lehúzó kritikákat), viszont Wonder Woman eredettörténete volt az, ami előzetesek alapján nem igazán csigázott fel. Ennek ellenére nem volt kérdéses, hogy a végeredményt moziban tekintem e meg, hiszen maga a karakter már a BvS-ben lenyűgözött.
Szerencsére nem ért csalódás, sőt, sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Egyrészt itt van Gal Gadot, aki már a tavalyi Igazság hajnalában bizonyított számomra, itt viszont tényleg elképesztő, amit leművel. Az eddig se volt kérdéses, hogy ő egy gyönyörű nő, de képes volt arra, hogy a hősies amazon figuráját kellő kisugárzással és érzelmekkel töltse fel. Ennek köszönhetően Diana egy élő-lélegző karakter, akiért tényleg lehet rajongani.
A mellékszereplőkre se lehet panasz, külön kiemelném Chris Pine-t, aki kellően szimpatikus hősnőnk partnereként.
A gonosz karakterek viszont elég sablonosra sikerültek, de ilyen téren akad egy kisebb fordulat a filmben, ami engem személy szerint meglepett. Azért senki ne számítson világot rengető csavarra, de engem annyira magába szippantott a hangulat, hogy nem számítottam rá.
Az akciók kivitelezése is kiválóra sikeredett, ügyesen vannak elhelyezve a történetben és technikailag is hozzák azt a szintet, ami elvárható egy ilyen nagy költségvetésű látványmozitól. Sőt, külön kiemelném Diana első belépőjét Wonder Woman-ként, az valami csodálatos, simán az eddigi év egyik legemlékezetesebb jelenete számomra.
A film tempójával sem volt bajom, annak ellenére, hogy a játékidő közepe tájékán kissé lassabb sebességre kapcsol a cselekmény. Ezt egy szükséges lépésnek tartom, hiszen itt kapnak igazán teret az érzelmesebb képsorok, melyek egyáltalán nem sikerültek rosszra. Persze, akad egy-két momentum, mely már kacsintgat a giccs irányába, de a készítők mindig jókor húzzák be a kéziféket.
De hogy a negatívumokról is szót ejtsek, a zenei aláfestés például kissé csalódást okozott. Rupert Gregson Williams ugyan felhasználta Hans Zimmer zseniális témáját, de azon felül nem sikerült emlékezetes dallamokkal előállnia. Ez pedig egy ilyen volumenű szuperhősmozinál kevés.
És igazából ez volt az egyedüli pontja a filmnek, ami nem nyűgözött le.
Pedig itt van a mondanivaló, ami eléggé sablonos és maga a történet se egy nagy durranás, mégis, a kivitelezés annyira profi, hogy még a többször látott elemek se feltűnőek, sőt, ebben a közegben számomra kifejezetten frissnek hatottak.
Mindent összevetve, ez egy rendkívül erős szuperhősmozi, egy kiváló hősnővel, szimpatikus mellékszereplőkkel, látványos akciókkal és hatásos érzelmes képsorokkal.
Csak így tovább, DC!

Bevallom, nem igazán rajongok a Karib-tenger kalózai sorozatért. Az első két részt ugyan kifejezetten szeretem, viszont a trilógia záródarabját már alig bírtam végignézni, a 4. felvonásról meg aztán jobb nem is beszélni.
Így nem voltak nagy elvárásaim a Salazar bosszúja felé, szimplán csak egy szórakoztató kalandfilmre vágytam, ezt pedig meg is kaptam.
Egyik nagy félelmem maga a főszereplő, Johnny Depp volt, akit tehetséges színésznek tartok, de néhány kivételtől eltekintve, az utóbbi években nem csinált mást a vásznon, csak ripacskodott.
Szerencsére az iszákos kapitány 5. kalandjában egésszé visszafogta magát, így nálam az ő alakítása mindenképp a pozitívumok közé sorolható. Nem kell megijedni, azért így is hozza a karakter megszokott védjegyeit, mint a totál részegen való akciózás, félrebeszélés és ügyetlenkedés, de mindezt úgy adja elő, hogy az tényleg vicces. Végre burleszk filmekbe illő mozdulatai sincsenek túlzásba véve és az elszállt zúzásokban is úgy tud ügyetlenkedni, hogy az cseppet sem hat erőltetettnek.
A film tempója is kiváló, nagyon gyorsan pörögnek az események, üresjáratokkal egyáltalán nem találkozhatunk. Nem mellesleg, most a magas költségvetés is észrevehető, nem úgy, mint a silány 4. rész esetében.
A látvány ennek köszönhetően teljesen korrekt és ugyan egy-két akció kissé rövid (a finálétól például kissé többet vártam), de legalább megtalálható bennük némi kreativitás.
A játékidő elején látható bankrablás például egy remekül koreografált hajsza, amely egyszerre szemkápráztató és mókás.
Zenei téren se érheti panasz a produkciót, bár most nem Hans Zimmer felelt a talpalávalóért. De Geoff Zanelli ügyesen építette bele az ikonikus témákat saját szerzeményeibe és ugyan a végeredmény közel sem eredeti, de jól illik a látottakhoz.
Ami szintén meglepett, az a fiatal szereplők közötti szál. Már a negyedik epizód is feldobott egy tinik között zajló románcot, de amíg az bárgyú és unalmas volt, itt egész jól működik. Ez annak köszönhető, hogy a történetet nem akasztja meg a romantikázás és a két színész között is működik a kémia. Az Útvesztő szériából ismerős Kaya Scodelario nem csak szép, de kellő kisugárzással is bír, míg Brendon Thwaites nagyjából ugyanazt hozza, mint az Egyiptom isteneiben. Csak amíg ott piszkosul irritáló volt, itt azért jóval szimpatikusabb.
Ami zavart, az a sztoriban szereplő véletlenek száma. Még a szériához és a műfajhoz képest is rengeteg az olyan eseményszál, mely nincs rendesen összefűzve és az írók inkább a könnyedebb utat választották. Ez leginkább a játékidő első felében érhető tetten, ahol összehozzák a főszereplőket.
És ahogy a sokadik folytatások esetében az lenni szokott, bizonyos múltbéli történések is a felszínre kerülnek, sajnos ezek is tessék-lássék módon lettek beleillesztve a szkriptbe.
A végeredmény azonban így sem okozott csalódást. Nem ez az idei év legfigyelemreméltóbb és legjobb látványparádéja, de így is egy pörgős, akciókkal teli szórakoztató kaland, ami csuklóból lenyomja a jellegtelen és unalmas 4. epizódot.

2017-05-20 12:02:16 Alien: Covenant (2017) Jason13 (3) #64

Félelmeim beigazolódtak, az Alien: Covenant egy hatalmas katyvasz lett.
Pedig a Prometheus-t egy nagyszerű sci-finek tartom, ami ügyesen lett elhelyezve az Alien univerzumban, mégpedig úgy, hogy nem a jól ismert szörnyeket helyezte a középpontba. Persze, voltak hibái, de érdekes kérdéseket tett fel, miközben kellően látványos és szórakoztató is volt.
Én bíztam is benne, hogy a folytatás majd megválaszol bizonyos dolgokat és a film által felvet filozófiai vonalat viszi majd tovább. Erre fel rengetegen felhördültek, mert a nyálkás szörnyek semmiféle szerepet nem kaptak, így Ridley Scott ahelyett, hogy ezt figyelmen kívül hagyta volna és az elképzeléseit valósította volna meg, inkább kiszolgálta a rajongókat. És számomra ezért futott zátonyra a Covenant.
A produkció ugyanis elképesztően identitás zavaros. Egyrészt próbálkozik filozófia mélységeket belevinni a történetbe, miközben a Prometheus kérdéseit is próbálja megválaszolni és ezek mellett vérbő szörnymoziként is szeretne funkcionálni.
Ezzel pedig Scott túl is vállalta magát rendesen és alkotása annak rendje és módja szerint beesett a székek közé.
Amire nem igazán lehet panasz, az a játékidő első fele. Ott még kellően titokzatos a sztori és működik a feszültség. De ahogy elkezdődik az akció, egyszerűen szétesik a cselekmény, a szálak csak csaponganak össze-vissza, miközben a karakterek is idiótábbnál idiótább döntéseket hoznak.
De a legnagyobb problémám azzal volt, hogy a készítők lerántották a leplet a xenomorphok keletkezéséről. Rendkívül méltatlannak éreztem ezt a magyarázatot, több okból is. Egyrészt az Alien szörnyetegének erőssége abban rejlett, hogy nem lehetett semmit tudni a hátteréről, itt meg pár perc alatt megmagyarázásra kerül, hogyan jött létre. A másik dolog az, hogy a Prometheus vonalát követve egy sokkal jobb, rejtélyesebb és izgalmas magyarázat is születhetett volna, de Scott inkább a könnyű, megalkuvó és gyors utat választotta és pont ezzel vágott maga alá. Elképzelni nem tudom, hogy ezek után hogy akarja összekötni a sztorit a '79-es klasszikussal.
A film húzóereje egyértelműen Michael Fassbender, aki zseniális alakítást prezentál, arról nem is beszélve, hogy egyszerre két karaktert formál meg, akik rendkívül különböznek egymástól. A többi színész viszont kifejezetten átlagos. Katherine Waterston egy nagyon sótlan és jellegtelen Ripley-klón, aki még Noomi Rapace Dr. Shaw-jával se veszi fel a versenyt.
Talán még Danny McBride-t érdemes kiemelni, hiszen ő a legszimpatikusabb és legemberibb karakter mind közül. Ez engem meg is lepett, hiszen a fickó eddig leginkább vígjátékokban ökörködött, de itt megmutatta, komoly szerepre is alkalmas.
Érdemes még szót ejteni a zenéről, ami kiválóra sikerült. Jed Kurzel ügyesen építette bele az eredeti mozi taktusait dallamaiba, miközben a Prometheus tételei is felcsendülnek itt-ott.
A látványra se lehet panasz, a díszletek kiválóak és az új kreatúrák is kellően meggyőző kivitelezést kaptak. Egyedül a klasszikus szörnynél lógott ki néha a CGI lóláb, de az se volt annyira vészes. Akik pedig hiányolták a vért és az elborult jeleneteket az előző filmből, most elégedetten dőlhetnek majd hátra, hiszen a szereplők igencsak brutális halálokat szenvednek el.
Összegezve a dolgokat, számomra elég megosztó darab lett ez a mozi. Vannak benne remek jelenetek, elgondolkodtató részek és pörgős akciók egyaránt, de sztori szinten egy összecsapott, erőltetett és néhol kifejezetten dühítő katyvasz az egész, ami egy elég komoly mítoszrombolást is véghez visz. Arról nem is beszélve, hogy többször úgy éreztem, komplett jelenetek kerültek a vágószoba padlójára.
Így nálam a Covenant csak az átlagos kategóriába fér bele. Alien filmnek ez túl nyakatekert, Prometheus folytatásnak meg túlságosan leegyszerűsített és összecsapott. Ahogy fentebb már írtam, a két szék közötti leseggelés esete vonatkozik rá.
Kár érte.

Jó eséllyel az új Arthur király lesz az év egyik legnagyobb anyagi bukása, ezt pedig én nagyon sajnálom.
Engem már a legelső előzetes megvett kilóra, így nem is volt kérdés, hogy a végeredményt moziban nézzem. Ugyan a negatív visszajelzések miatt a lelkesedésemből visszavettem, azonban a vetítőteremből elégedetten távoztam, miközben hatalmas mosoly ült az arcomon.
Guy Ritchie fogta a jól ismert mítoszt és becsomagolta egy rendkívül pörgős kaland-fantasybe, miközben a rá oly jellemző humort és stílust se felejtette ki a fűszerezésből.
Ez a turmix pedig pazarul működött. A sztori hozza a műfaj alapsablonjait, de működőképes és a gengszterfilmjeivel berobbanó direktor biztos kézzel csepegtette hozzá a kézjegyeit.
Az akciók eleinte ugyan kissé nehezen követhetőek, de a játékidő közepétől kezdve egyre magasabb fokon pörögnek és a kreativitás is újra erőre kap bennük. A finálé már egyenesen lélegzetelállító a parádés lassításokkal és a jól adagolt CGI-effektekkel.
Az új Sherlock filmeket idéző humor is beleillik a sztoriba és Ritchie még néhány gengszterfilmes jegyet is belecsempészett a történetbe, amely kifejezetten frissen hatott ebben a fantasy közegben. Gondolok itt elsősorban a montázsokra, melyek igencsak dinamikusak és szórakoztatóak.
És akkor a zenei aláfestés. Daniel Pemberton olyan tételeket írt a képsorok alá, melyek önmagukban is zseniálisak, de magához a filmhez is piszkosul passzolnak. Túlzás nélkül állítom, az utóbbi idők egyik legjobb muzsikáját készítette el.
A színészek is hozzák a formájukat. Charlie Hunnam kellően karizmatikus és laza az utcán felnőtt Arthur szerepében, de Jude Law is meggyőző gonosz. A mellékkarakterekre szintén nem lehet panasz, bár talán egy kissé sok van belőlük, így nem mindegyikük kapja meg a kellő játékidőt a kiteljesedéshez.
Negatívumként még néhány következetlenséget és logikai buktatót tudnék felhozni, bár ezeket felül lehet írni a fantasy elemek jelenlétével, mint például a mágia.
Az viszont zavart, hogy eleinte a sztori kissé széteső, néhol látszott, hogy a produkció átesett több vágáson és utóforgatásokra is sor került, de ez közel sem annyira zavaró.
Mindent összevetve, A kard legendája nem egy világmegváltó fantasy, viszont egy elképesztően látványos, néhol kifejezetten kreatív, pörgős és szórakoztató fantasy, korrekt alakításokkal és zseniális zenei aláfestéssel.
Emiatt én sajnálom, hogy anyagilag megbukott, hiszen simán megnéztem volna még pár hasonló minőségű folytatást.

Számomra hatalmas meglepetés ez a film!
Igaz, az első részt is szerettem, de alapvetően nem dobtam hátast tőle. Felvonultatott ugyan jó karaktereket, egész vicces jeleneteket, látványos akciókat és pazar zenei aláfestést, de bőven megvoltak azok a hiányosságai, melyek miatt nálam a legtöbb MARVEL-mozi csak az erősen "jó" kategóriába sorolható be.
Emiatt ettől a második résztől sem vártam sokat, szimplán csak annyit, hogy szórakoztasson. Erre fel olyan fantasztikus élményt nyújtott, mint eddig semmi a stúdió produkciói közül.
Persze a sztori nincs túlkomplikálva és a folytatások íratlan szabályai is érvényesülnek, azaz növelni azokat az elemeket, melyeket a közönség szeretett az elsőben. Így ismét kapunk számtalan ütős poént és vicces képsort, miközben az akciókból is több akad, melyek kreativitásán is magasabbra tették a lécet a készítők.
Viszont bizonyos esetekben az alkotók keze megszaladhat, így a végeredmény is alulmúlhatja az előzményt. Jelen esetben azonban nem ez történt.
A Galaxis őrzői 2. fejezetében ugyanis megjelent a dráma, melynek végre súlya van. A karakterek persze ugyanazok a vicces figurák, mint eddig, viszont mindannyiuk személyiségébe mélyebben beleláthatunk. Ez azt eredményezi, hogy a rendkívül pörgős játékidő során több olyan érzelmesebb pillanat is akadt, melyek láttán majdnem sikerült kissé elérzékenyülnöm. Ez most így leírva lehet érdekesen hat, bevallom, én se számítottam erre. De a MARVEL-stúdió ezennel tényleg meglepett.
Egyik pillanatban még a fantasztikus látványon ámultam, majd a poénokon nevettem, aztán pedig jöttek a lassabb, drámaibb pillanatok, melyek kifejezetten megérintettek.
Jól láthatóan James Gunn rendező is több teret kapott, hiszen stílusa sokkal jobban észrevehető ezen a darabon, mint az előzményen. A poénok néhol már-már kifejezetten elborultak, míg a történet néhol meglehetősen elszállt, de még bőven határon belül mozgott.
A zenei aláfestés ismét remek, a régi retro betétdalokon kívül a Tyler Bates által komponált dallamok is ügyesen idomulnak a jelenetekhez.
A színészek is hozták a formájukat, sőt, Michael Rooker Yondu-ként még talán egy kissé többet is. Akinek külön örültem, az Russell és Stallone szerepeltetése volt, előbbi nem is okozott csalódást, viszont az Olasz Csődör sajnos nem kapott sok teret.
Mindent összevetve, ez a film simán megugrotta az elvárásaimat és egy rendkívül szórakoztató, egyben érzelmes élményt adott.
A későbbiekben biztos rongyosra nézem majd!

Összes komment...