Jason13

Tapasztalat: 350 film
Kompetencia: 14 film
Súly: 700
Regisztráció: 2012. július 11. (9 év, 6 hónap)
Kedvencnek jelölték: 8 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Resident Evil: Welcome to Raccoon City
A kaptár: Raccoon City visszavár
2 2022-01-15 1,8
(38)
The Matrix Resurrections
Mátrix: Feltámadások
4 2022-01-05 2,6
(200)
Copshop
Zsaru butik
3 2022-01-05 3,1
(25)
Eternals
Örökkévalók
3 2021-11-17 3,0
(99)
Halloween Kills
Gyilkos Halloween
4 2021-10-25 2,7
(72)
Venom: Let There Be Carnage
Venom 2.: Vérontó
2 2021-10-21 2,5
(148)
Venom
 
2 2021-09-29 3,0
(423)
The Ice Road
Jeges pokol
2 2021-08-03 2,7
(63)
Snake Eyes
Kígyószem: G.I. Joe - A kezdetek
2 2021-07-25 2,3
(61)
Black Widow
Fekete Özvegy
4 2021-07-15 2,9
(238)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Paul W.S Anderson 2016-ban elég látványosan sírba lökte a Resident Evil filmszériát Az utolsó fejezet címre keresztelt epizóddal. Az egészben az a legviccesebb, hogy a fickó végig ott állt a sorozat mögött, mint forgatókönyvíró, emellett pedig 4 epizódot rendezőként is jegyzett, mégis, leginkább csak az első rész ütötte meg egy kellemes akció-horror szintjét. Azt követően egyre erősebben csökkent a színvonal, gyűltek a logikai bakik a sztoriban, míg végül egy lusta, kohéziót nélkülöző, látványt tekintve is pocsék fináléban állt földbe az egész franchise.
Jé, hogy itt a feldolgozás, ami végre a játékokat veszi alapul és a horrort helyezi előtérbe? Na, akkor irány vissza Raccoon City-be, hátha ezúttal ütősebb lesz a végeredmény!
Ja, hogy az új direktor maximum iparosnak nevezhető (legjobb filmje a 47 méter mélyen) és a látványt tekintve a költségvetés is alacsonyra lett szabva? Sebaj, kreativitással és lelkesedéssel is lehet emlékezeteset alkotni. Nem mellesleg, egy B-kategóriás, szórakoztató zombis-szörnyes darabolást csak nem lehet olyan nehéz összerakni?
Mint a végeredmény mutatja, de!
A Welcome to Raccoon City ugyanis egy elképesztően pocsék darab, amibe szinte semmi nem működik. Félreértés ne essék, nagy dolgokat én sem vártam, sőt, úgy ültem be a moziba, hogy biztos valami bugyutaságot fogok látni, de bíztam benne, hogy legalább a véres akciók, az előtérbe tolt horror-vonal és néhány általam kedvelt színész (Kaya Scodelario, Neal McDonough, Donal Logue) majd nézhetővé teszi az összképet.
Ehelyett olyan érzés fogott el már a kezdő képsorok után, mintha az éjszakai műsorsávban kapcsolgatva egy gagyi, direkt dvd-re gyártott trash baromság előtt ragadtam volna le. Ami sajnos inkább adott fájdalmas élményt, mintsem önfeledt szórakozást.
Kezdjük magával a történettel. Rendkívül egyszerű az egész, az Umbrella vállalat megint gonosz, Raccon City veszélyben, jönnek a zombik meg a szörnyek. Igen ám, de a film ezeket az elemeket iszonyat nehézkesen sepregeti össze, legfőképp erőltetett dialógusok segítségével, így igazából semmi sincs kifejtve még minimálisan se. Nincs egyetlen olyan szeglete a sztorinak, amibe nézőként kapaszkodni lehetne. Elsietett, hanyagul feltárt információkból áll össze a tök egyszerű cselekmény, amelyben a karakterek is ész nélkül szaladgálnak A-pontból B-be.
És ha már karakterek. A játékidő során egy központi figurával sem találkozhatunk, ugyanis kapásból kapunk 5 szereplőt, akik kb. egyaránt fontosak. Ez pedig azt eredményezi, hogy mindenki egy hatalmas sablon, szinte nulla motivációval, akikért egy pillanatig sem lehet izgulni. Emiatt színészi játékokról se nagyon beszélhetünk, mindenki fa arccal elmondja a kötelező buta szövegét, aztán ennyi!
Oké, a fentebb említett dolgokon még nehezen, de túl tudtam volna lendülni, ha látvány terén mutat valami minőséget ez a csodaprodukció. Igen ám, de amit itt kapunk akció jelenetek és CGI-effektek terén, az gyalázat.
Egyrészt a film iszonyat ritmustalan, megy a rettentően unalmas nyöszörgés és szerencsétlenkedés, hogy aztán pár percre be-beköszönjön egy élőhalott vagy éppen egy szörny, de mire beindulna valami zúzás, már csattan is a vágóolló és egy teljesen másik helyszínen vagyunk. Mit ne mondjak, így kell a feszültség legapróbb csíráját is elfojtani. Ja, és el ne felejtsem, az a kevés trancsírozás amit kapunk, szintén egyenlő a nullával. A koreográfia szegényes, az operatőri munka és a vágás pedig iszonyat kapkodó.
Húzhatnám még az időt azzal, hogy kitérek a közepes zenei aláfestésre, a véres jelenetek hiányára, a zombik ötlettelen maszkjára és a többi, de úgy érzem, már így is több időt szántam erre az alkotásra, mint kellett volna.
Persze, ha valaki ismeri a játékokat, akkor örülhet pár kikacsintásnak és ismerős helyszínnek, de ennyi. A legnagyobb pozitívumot néhány díszlet jelenti, melyek még a játékidő elején egész jól megteremtik a kisvárosi horror hangulatot. Na, meg Az utolsó fejezet azért ennél jóval gyötrelmesebb élmény volt. Sikerült egy majd nézhetetlen film fölé rakni a lécet pár fokkal, ez aztán a siker!
Mindent összevetve, ez egy piszok gyenge, unalmas, semmitmondó, gagyi effektekben tobzódó förmedvény, amire kár lenne a későbbiekben folytatásokat építeni.
A végén még azért azt leírnám, hogy Johannes Roberts (a rendező/író) több interjúban ecsetelte, mekkora rajongója John Carpenter munkásságának és amellett, hogy átadja a Resident Evil élményt, arra is törekedett, hogy Carpenter klasszikusainak hangulatát megidézze.
Hát, ez nem jött össze, és akkor még finoman fogalmaztam!

Nem csodálkozom azon, hogy ez a film egyszerre kap hideget és meleget, ugyanis ez nem egy olyan alkotás, ami után az ember csak legyint egyet.
Igazából én sose voltam nagy rajongója a Mátrix trilógiának. Félreértés ne essék, szerettem az összes részt, sőt, az első epizódot én is egy igazi mérföldkőnek tartom (a folytatásokat pedig szórakoztató akció-scifinek), de nem ez a széria az, ami különösebben közel állna hozzám.
Ezért lehet az, hogy a Feltámadások összességében nálam egy pozitív meglepetés lett. Nem titok, Lana Watchowski egyfajta terápiás célból ült bele ismét a rendezői székbe, hogy az általa (és testvére által) teremtett karakterek segítségével dolgozza fel szülei elvesztését.
Emiatt a film tónusa már alapból eltér attól, ami meghatározta az előző darabokat. Ezen felül pedig megfogalmazódik a történetben egy rendkívül erős kritika a modern filmgyártással szemben, ami magában foglalja a stúdiók pénzéhségét, a rajongók elfogultságát és a múlt emlékein való élősködést.
Mit ne mondjak, eleinte nekem is idegennek hatott ez a fajta megközelítés, hiszen korábban a Mátrix-filmek teljesen más témákat boncolgattak.
Azonban ahogy haladt előre a cselekmény, egyre jobban sikerült megbarátkoznom ezzel az új iránnyal, ami számtalan poént és kikacsintást vonultat fel, hol jobb, hol gyengébb minőségben.
És igazából ez az, ami számomra szimpatikussá teszi ezt a filmet. Az új utak, új témák keresése, ami valljuk be, manapság ritkaságszámba megy.
Persze, ennek ellenére tobzódik a cselekmény a korábbi epizódokra tett utalásokban és ha úgy vesszük, a történet gerince meg is egyezik a '99-es klasszikuséval. De sikerült a már ismerős dolgokat némileg új megvilágításba helyezni.
Ezen felül viszont már bennem is van egy kis megosztottság, ugyanis a pozitívumok mellett több olyan negatívum is akadt, melyeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Ahogy fentebb már említettem, egész sok poént tartalmaz a film ezek közül sajnos néhány kifejezetten erőltetettre sikeredett. Viszont az jobban zavart, hogy akciók terén mennyire pocsék a felhozatal. A bunyók jelentős része egy követhetetlen katyvasz, de a többi zúzás is rendkívül zavaros, túl gyors a vágás és az operatőri munka is kapkodó. Ez különösen azért szomorú, mert minden eddigi epizód tele volt emlékezetes csörtékkel, itt viszont nem kapunk mást ilyen téren, csak egy hatalmas vizuális káoszt.
Pedig alapvetően nagyon szép képekkel/beállításokkal dolgozik a film, nem is értem, mit csúszhatott ennyire félre. De legalább maga a látvány (CGI, díszletek, stb.) hozza a kötelezőt.
És akkor az új szereplők. Közülük számomra Jessica Henwick magasan kiemelkedett, egy nagyon szimpatikus és szerethető figurát keltett életre, aki sajnos az utolsó 30 percre szinte teljes mértékben perifériára kerül. Mellette még Neil Patrick Harris-t említeném meg, aki rendkívül szórakoztatóan lubickolt szerepében, ő minden felbukkanásával ellopta a showt a többiek elől.
Sajnos rajtuk kívül mást nem tudnék kiemelni a friss gárdából, sőt, számomra Yahya Abul-Mateen II és Jonathan Groff is csalódáskeltően teljesített. Nem is az alakításukkal volt problémám elsősorban, inkább a szerepeikkel, nem nagyon tudtam velük mit kezdeni.
És akkor itt van nekünk újra Neo és Trinity. Velük nem volt problémám, mind Reeves, mind Moss hozták a kötelezőt és teljesen jól működött közöttük a kémia.
Mit ne mondjak, nem egyszerű véleményt formálnom erről a darabról, mert rendkívül tömény sztorival rendelkezik és mondanivaló terén is rengeteg témába belevág. Egy ambíciótól dagadó monstrum a Feltámadások, ami több sebből vérzik, de tökösségével, "pofátlanságával" és új megközelítésével engem megnyert magának.
Az első részt nehéz lett volna felülmúlni, nem is sikerült, de összességében a végeredmény egy teljesen korrekt, merész és bátor folytatás az én szememben, amit szívesen fogok ismét megtekinteni.

2022-01-05 04:43:35 Copshop (2021) / Zsaru butik Jason13 (3) #1

Kellemes kis akció-thriller ez, se több, se kevesebb.
Röviden így lehetne elintézni a Copshop-ot.
Joe Carnahan rendező nagyon ért az ilyesfajta, egyszerű, de szórakoztató mozikhoz és igazából most se nyúlt mellé. Adva van egy korrekt kis sztori, néhány elvetemült, de a maguk módján szimpatikusnak mondható karakter és egy rombolásra ítélt rendőrőrs.
Nem ez a film az, amitől nagy megfejtéseket kell várni, de a cselekmény végig jó ütemben halad előre, a visszafogott büdzsé ellenére az akciójelenetek is kifejezetten pofásak és a színészek is hozzák a tőlük elvárható szintet.
Amivel problémám akadt, az az utolsó 30 perc. Azt megelőzően Carnahan nagyon szépen építgette a karaktereket és az eseményeket, erre az egyik történetszál nyom nélkül eltűnik, egy bizonyos figura pedig olyan irányba fordul, amit nem éreztem kellően megalapozottnak.
De ennyi talán még belefér, főleg ebben a műfajban. Ahogy fentebb már céloztam erre, ez nem egy olyan alkotás, ami túlvállalná magát, így akik szeretik a régi vágású zúzásokat, csípős beszólásokat és tökös figurákat, mindenképp tehetnek egy próbát a Copshoppal.

2021-11-17 04:22:08 Eternals (2021) / Örökkévalók Jason13 (3) #5

"A Marvel Stúdió első kritikai bukása"-lehetett olvasni a hasonló címekkel ellátott cikkeket az Örökkévalók kapcsán. És igen, Chloe Zhao filmje elmarad azoktól az értékelésektől, mint az átlag MCU darabok, de egyrészt rossznak így sem nevezném, másrészt a múltban azért találhatunk pár olyan címet (Thor: Sötét világ, Marvel kapitány), melyek szintén nem hozták a stúdiótól elvárt színvonalat. Persze, azok nem kaptak ekkora visszhangot.
Lényeg a lényeg, azt érzem, kissé fel lett fújva ez az "első rossz MCU-produkció" lufi.
Ennek ellenére számomra is csalódás az Örökkévalók, pedig én nem is vártam tőle semmi extrát, csak a szokásos Marvel-recept újbóli felolvasását, némi egyediséggel.
Ezt az egyediséget úgy-ahogy meg is kaptam, a rendezőnő látványosan több teret kapott a producerektől, mint korábbi kollégái és így egyéni stílusát azért beletudta szőni a történetbe és a látványvilágba is.
Oké, senki ne várjon egy szuperhősös művészfilmet, de az Örökkévalók erősen próbálkozik, hogy a már bevált Marvel-módszer helyett kissé más szempontból közelítse meg a zsánert.
Kár, hogy a revizionista szándék és a már jól ismert sablonok találkozása egész egyszerűen beülteti a két szék közé a végeredményt.
Az egyik pillanatban még kapjuk a látványos akciókat és a poénkodást, aztán meg azt nézhetjük, hogy a karakterek könnyes szemmel rágódnak a problémáikon, hosszan a naplementébe révedve.
Emiatt a cselekmény rendkívül töredezett, a hangulati ingadozások egész egyszerűen megakadályozták azt, hogy elmerüljek a látottakban. És ezen a történet se segített, ami teljesen felesleges módon lett elnyújtva két és fél órára. Igen, sok a karakter, de nagy részük rendkívül súlytalan és a hátterük sincs kellően feltárva ahhoz, hogy sorsuk érdekessé váljon.
Pedig kapunk új mítoszokat, új ellenségeket, sőt, egy eddig nem ismert világ tárul elénk az MCU-n belül, mely rengeteg érdekes gondolatot és kérdést felvet, de a film csak felületesen érinti ezeket.
Ahogy megszokhattuk, a látványra panasz nem lehet, sőt, Zhao egyedi vizuális stílusa átjárja a képeket, melyekhez remekül passzol Ramin Djawadi zenei aláfestése.
Külsőségekben tehát teljesen korrekt a végeredmény.
Azonban a történet túlságosan széttagolt, sekélyes és bizony sokszor unalmas. Sajnos a rengeteg szereplő közül pont azok magaslanak ki, akik viszonylag kevés teret kaptak a kibontakozáshoz. Ilyen például Angelina Jolie, Barry Keoghan vagy éppen Ma Dong-seok. Az ő alakításukra nem is lehet panasz, viszont a középpontban álló figurák túlságosan szürkék és sablonosak, ezzel pedig az őket megformáló színészek se tudtak mit kezdeni.
Mindent összevetve, egyszer bőven nézhető az Örökkévalók, ami dicséretes módon próbált egyedi vizekre evezni, de a benne találkozó nézőpontokat (művészi törekvés- tipikus Marvel elemek) nem sikerült egy jól működő egésszé összegyúrni.

Michael Myers a horror műfaj egyik megkerülhetetlen, ikonikus figurája, aki 1978-ban kezdte a pályafutását John Carpenter méltán elismert klasszikusában, a Halloween-ben. Azóta már számtalan folytatást és remake-et megélt a széria, amit aztán a Blumhouse stúdió indított újra 2018-ban egy olyan filmmel, mely zárójelbe tette az összes egyenes ágú folytatást és az eredeti mozihoz nyúlt vissza mind történet és karakterek tekintetében.
Ez volt a David Gordon Green által rendezett Halloween, ami ha nem is definiálta újra a slasher műfajt, nagyon igényesen és szórakoztatóan vezette vissza a haddonfield-i mészárost a vásznakra, miközben az alapvető műfaji kliséket is sikerült kikerülnie, vagy még fogyasztható módon tálalnia.
Emellett egy nagyszerű lezárást is kínált a szériának, azonban mind jól tudjuk, ha egy film egyaránt részesül anyagi és kritikai sikerben, akkor elkerülhetetlen a folytatás.
Így annak rendje és módja szerint Myers ismét visszatért, hogy újra vérrel dekorálja ki Haddonfield városának utcáit. A kérdés csak az, hogy megérte elkészíteni a Gyilkos Halloween címre keresztelt folytatást?
Ahogy elnézem a filmre érkező reakciókat, azt szűröm le, hogy sokan csalódtak a végeredményben, ezt pedig teljes mértékben megtudom érteni. Én viszont baromi jól szórakoztam a látottakon, még úgy is, hogy a Gyilkos Halloween számtalan hibával rendelkezik és látszik rajta, az alkotók mennyire erőlködtek azon, hogy ne csak egy sokadik slashert tegyenek le az asztalra, hanem egy mondanivalóval is rendelkező produkciót, ami Myers mítoszát is tovább építgeti.
Így bennem is eléggé kettős az élmény, kezdeném is talán a negatívumokkal, hogy aztán jöjjön a kötelező ömlengésem.
A film legnagyobb hibája az, ahogy a karaktereket terelgeti. Jamie Lee Curtis hiába van főszereplőként feltüntetve, nagyon kevés játékidőt kapott, a történet egész egyszerűen parkoló pályára tette és egyfajta szócsőként van használva, aki a képsorok alatt megbúvó üzeneteket szinte egy az egyben belemondja a néző arcába. Értem én, hogy az előző részben történtek miatt muszáj volt pihentetni kicsit a meggyötört Laurie Strode-t és úgy is jön majd a folytatás, ahol ismét felveheti a kesztyűt Michael ellen. De egy ilyen jelentős és jól felépített karaktert kár volt ily méltatlan módon mellőzni, az írók sokkal okosabb módon is kezelhették volna. Például a lányára (Judy Greer) és az unokájára (Andi Matichak) helyezhették volna a fókuszt, ez egész jól illett volna a sztorihoz. Ehelyett kaptunk számtalan új/régi szereplőt, akik vagy Curtis-hez hasonlóan csak „történetmesélőként” funkcionálnak (ilyen például Hawkins rendőrtiszt Will Patton megformálásban), vagy aktív résztvevői a cselekménynek, csak nincsenek jól beleillesztve a nagy egészbe.
Ez utóbbira jó példát szolgáltatnak a már ismert karakterek, mint Tommy Doyle, Brackett sheriff vagy éppen Lindsey, akik felveszik a harcot Myers ellen, de nem sikerült igazán emlékezetes momentumokat mögéjük rakni, mely kellő súlyt adott volna újbóli szereplésüknek.
Ilyen téren az Anthony Michael Hall által alakított Tommy kissé kakukktojásnak számít, hiszen ő amúgy egy teljesen korrekt karakter, a film is jól építi a feszültséget Myerssel való találkozásáig, hogy ott aztán ne kapjuk meg a méltó betetőzést.
És ha már szereplők. Slasher film nem létezhet áldozatok nélkül, akik jobb esetben szimpatikus figurák, akiket sajnálhat a néző, ha éppen végez velük a gyilkos. Alapesetben itt se lenne gond a „koporsótöltelékekkel”, sőt, néhány egész vicces figura is felbukkan, hogy aztán Myers felkoncolja őket. A probléma ott van, hogy szinte mindegyikük rendkívül idétlen módon reagál a fenyegetésre. Lefagynak, menekülés esetleg segítséghívás helyett szinte önerőből szaladnak bele a konyhakés élébe.
Persze, ez egy ilyen műfaj, de pont Carpenter eredetije és a 2018-as folytatás rá a bizonyíték, hogy épkézláb módon is lehet kezelni ezeket a karaktereket. Itt sajnos nem sikerült, így a film komolyan vehetősége is többször sérül.
Elérkeztünk az utolsó negatívumhoz, ez pedig a befejezés, ami egyben fel is vezeti a folytatást. Ezt nem szeretném lelőni, legyen elég annyi, hogy a készítők elég érdekes irányba kanyarodtak el Myers-hátterét illetően és ugyan konkrétumok nem kerülnek kimondásra (leszámítva néhány olyan mondatot, ami Dr. Loomis monológjaira rímel az eredetiből), de képileg érzékeltetve van néhány igen meredek gondolat. Igaz, nem tudhatjuk, mi a készítők koncepciója a következő epizódra, de én bízok abban, hogy nem akarják nagyon bontogatni Michael háttérét, mert bőven elég az, amit most tudunk róla. Sőt, ezt a karaktert az tette ikonná, hogy nincs mögötte semmi konkrét motiváció, szimplán egy két lábon járó mészáros, aki bárkit levág, aki szembejön vele. Nincs szükség arra, hogy a fehér maszk mögött megbújó sötétségben és gonoszságban a készítők a későbbiekben logikát és magyarázatokat keresgéljenek.
Mindenesetre, a befejezés ilyen szempontból elég merész és nem sok jót vetít előre, de ha a folytatás nem rontja el a mítoszt, akkor ezzel a fináléval sem lesz nagy problémám visszamenőleg.
És akkor elérkeztünk az ömlengéshez. A Gyilkos Halloween amellett hogy egy igencsak vérbő és szórakoztató slasher, kellő ambícióval is rendelkezik, hogy felülemelkedjen hasonló műfajú társain.
A történet egyik alapja az, hogyan hat a Michael által gerjesztett félem és düh Haddonfield lakóira. Ez a gondolat nagyon szépen lett felépítve a cselekmény során, hiszen miután a város népe újra szembesül a gonosszal, lealacsonyodik egy idegbeteg csürhévé, akik addig nem nyugodnak, míg önhatalmúlag ki nem végzik Myerst. A történet ezen része kifogástalanul működött számomra, addig a pontig, amíg az egyik szereplő ki nem mondta a nagy megfejtéseket ezzel kapcsolatban.
Értem én, hogy bizonyos gondolatokat erősíteni kell a néző számára, de itt csak üres szájbarágás történik, hiszen teljesen jól átjön az, mire is gondoltak a készítők.
Ez nálam nem befolyásolta az összképet, de sokaknál bizony kicsaphatja a biztosítékot, hogy ilyen egyértelmű dolgok kerülnek kimondásra.
De egy kicsit elkalandoztam. A lényeg az, hogy az egyszerű slasher recept mellé kapunk egész jól felfestett szituációkat, melyeket a gyilkos és az őt üldöző tömeg helyzete szül.
A film másik nagy erőssége a tempója. Az első perctől kezdve az utolsóig pörögnek az események, nincsenek üresjáratok, végig feszes a cselekmény és ömlik a vér.
És ha már vér! Myers olyan mészárlást rittyent a vászonra, amit egész egyszerűen öröm nézni. Kreatív és brutális gyilkosságokból nincs hiány, ezek hatását pedig tovább növeli még a kiváló operatőri munka és a fantasztikus zenei aláfestés.
Ez lehet kissé betegen fog hangzani, de Myers összes akcióját mosolyogva néztem végig és nem azért, mert pszichopata lennék (bár kitudja) hanem mert annyira pazarul lettek kivitelezve.
Igaz, bizonyos jelenetekben nagyon kiütközik a karakterek inkompetens viselkedése (erről feljebb már volt szó), de aztán Myers látványosan rövidre zárja az összes idétlenkedést.
És ha már Myers. Az eddigi mítoszhoz nagyjából csak pár mondatot tesz hozzá a film, de azt nagyon ügyesen csinálta és ez ahhoz vezetett, hogy számomra még rémisztőbb figurává nemesedett kedvenc késforgatónk. Itt nem a fináléban érintett új irányra gondolok hanem arra, hogy Myers hova is tart valójában. Igaz, ez a fordulat Curtis karakterét kissé még jobban a margó szélére helyezi, Myers esetében azonban azt éreztem, hogy a maszk mögötti sötétség kapott egy új, még ijesztőbb réteget.
Mint már említettem, a zenei aláfestés egész egyszerűen kiváló, ahogy az operatőri munka és a vágás is rendkívül profi színvonalon mozog. Ide lehet még sorolni a hatásos flashback-jeleneteket is, melyekben kiválóan sikerült megidézni a 78-as eredetit.
És ha már megidézés, a film nagyon ügyesen utalgat Carpenter mesterművére, konkrét beállítások is visszaköszönnek. Ez a főhajtás nyilván a rajongók felé is irányul, hogy bizonyos jeleneteket még jobban szívükbe zárjanak és sokan ezt erőltetett lekenyerezésnek szokták felfogni, és lehet igazuk is van.
Én viszont nagyon élveztem ezeket a részeket, de alapvetően az egész film hangulata annyira rám telepedett, hogy a stáblista után szinte ültem is volna be a következő vetítésre.
A színészi alakításokat se érheti panasz, annak ellenére se, hogy bizonyos karakterek nem lettek épp tökéletesre csiszolva. Jamie Lee Curtis annak ellenére is nagyszerű volt, hogy keveset töltött a vásznon, de ez igaz Will Patton-ra is. Hozzá kapcsolhatóak a flashback jelenetek, melyek során az ő múltjából is kapunk plusz információkat, melyek kellően érdekesre sikerültek. Remélem a folytatás mindkettejüknek igazságot szolgáltat vásznon töltött idő tekintetében.
Tommy Doyle-ról már többször is szó esett, de ismét ki kell emelnem, hiszen Anthony Michael Hall remek alakítást nyújtott a szerepben. Emiatt sajnálatos az, hogy a figurája nem kapott egy kellően emlékezetes tetőpontot.
Ahogy elnézem, ez egy eléggé csapongó írás lett, ami nem véletlen. A 2018-as Halloween-nek köszönhetem azt, hogy végérvényesen Michael Myers rajongó lettem és iszonyat mód vártam ezt a folytatást. Sajnos az előd színvonalát nem sikerült utolérni és nagyon sok helyen elvérzik a forgatókönyv, de én mégis kiválóan szórakoztam a Gyilkos Halloween alatt. Pörgős tempó, brutális gyilkosságok, érdekes ötletek, erős színészek, mindezek mögött pedig a megállíthatatlan Myers.
Aláírom, nem ez az alkotás fogja megújítani a slasher műfajt és tény, hogy vannak benne merész ötletek a későbbiekre vonatkozóan, de a készítők bőven tanulhatnak még az itt vétett hibáikból. Sőt, ez az epizód egy trilógia közepe, így sokat nyom majd a latba az is, hogy sikerül majd a záró felvonás. Úgy gondolom, annak minősége még javíthat, akár ronthat is a Gyilkos Halloween megítélésén.
A lényeg az, minden döccenő és negatívum ellenére szerettem ezt a megosztó Myers kalandot, részemről jöhet a Halloween Ends.
Ha lehet, minél hamarabb!

A Venom (2018) számomra úgy lett méretes csalódás, hogy alapból nem vártam tőle sokat. Így a folytatáshoz már tényleg úgy álltam hozzá, hogy felőlem jöhet bármi, az előzmény olyan mélyre rakta a lécet minőség terén, hogy annál nem lehet lejjebb süllyedni.
Valamilyen szinten igazam is lett, a Vérontó alcímre keresztelt második rész pár fokkal fogyaszthatóbb lett, mint elődje, az összkép azonban még így is egy bőven rossz szuperhős-mozi.
Történetről, sőt, forgatókönyvről igazából nem is nagyon beszélhetünk, amit itt kapunk sztori szinten, az csak egy vázlat, amiben benne vannak bizonyos ötletfoszlányok és karakterkezdemények, de pár mondatnál bővebben semmi sem kerül kibontásra.
Ez pedig elég nagy szégyen már alapból is, de ha belegondolunk abba, hogy manapság hol tart a szuperhős-zsáner, még több szomorúságra ad okot.
Értem én, hogy a Sony fejesei Venom figurájára nem akartak ráhúzni egy komolyabb, összetettebb alkotást és elsősorban az volt a céljuk, hogy a fiatalabb közönséget nyerjék meg maguknak, de ilyen hozzáállással is lehet olyan filmet készíteni, melyben van egy egyszerű, de működőképes sztori, belső logika és minimálisan kifejtett karakterek, megtámogatva némi motivációs háttérrel.
A Venom 2. azonban magasról tesz az ilyen dolgokra, sőt, kimerem jelenteni, egész egyszerűen hülyének nézi a közönségét és egy másodpercre nem próbál meg úgy viselkedni, mint egy épkézláb mozifilm. A másfél órás játékidő persze kellően feszes, egy percre nem ül le a cselekmény, nincsenek üresjáratok, faltól falig akciókból és poénokból áll az egész film. Ez olyan szempontból pozitívum, hogy unatkozni nem lehet a látottak alatt és így már akad is némi fejlődés az első részhez képest.
Azonban ez az eszeveszett pörgés arra sem ad lehetőséget, hogy elmerüljünk a cselekmény világában, esetleg bármiféle érzelmet tápláljunk a karakterek irányába.
Igaz, ez nehéz is lenne, hiszen ahogy fentebb már említettem, egy hihetetlenül primitív alkotással van dolgunk, ahol minden egyes momentum kong az ürességtől.
Emiatt hiába a neves színészi gárda (Tom Hardy, Woody Harrelson, Michelle Williams, Stephen Graham, Naomie Harris), egyiküknek se volt lehetősége arra, hogy igazán kibontakozzon. Hardy ugyanúgy végigripacskodja a jeleneteit, mint az előző epizódban, Harrelson egy tipikus, két dimenziós gonosz figura (egy árnyalatnyival talán jobb, mint az első részben Riz Ahmed), a többiekről meg nem is nagyon érdemes szót ejteni, annyira kevés és jelentéktelen a vásznon töltött szerepük.
Félreértés ne essék, ilyen téren sem volt elvárás számomra, hogy egy Shakespeare dráma szintjét érje el a produkciót. Nem, elég lett volna csak egy átlagos MCU mozi szintjét megütni, ahol a szereplőknek van épkézláb háttere, rendelkeznek motivációkkal és megvan a maguk helye a cselekményben. Ehelyett a Venom 2.-bent kapunk egy rakás jobb sorsra érdemes, tehetséges arcot, akiket teljesen súlytalan bábokként dobáltak ide-oda az írók.
Ideje lenne már valami pozitívumot is írnom erről a fércműről, úgyhogy szót ejtenék a látványról és az akciójelenetekről. Andy Serkis rendező (aki színészként elég jártas a motion capture területén) és Robert Richardson operatőr (számtalan Tarantino és Scorsese alkotás gyönyörű képeit köszönhetjük neki) miatt azt gondoltam, ilyen téren nagy baj nem lehet a filmmel.
Az biztos, hogy a rendkívül túltolt CGI csörték pár fokkal jobbra sikerültek, mint az elődben, de ennyi. A játékidő során egy emlékezetes beállítással, esetleg kreatív ötlettel nem találkozhatunk, az összes harcjelenet az a tipikus vizuális zaj, amit a látványfelelősök tisztességesen összeraktak az utómunka során, de ennyi.
Visszakanyarodva az MCU- filmekhez, azok se mindig állnak a helyzet magaslatán, ami a kreatív akciójeleneteket illeti, de a leggyengébb alkotásaik is keresztbe lenyelik azt, amit a Venom és a Venom 2. felmutat.
És itt jön az a kérdés, amit manapság talán már többször is feltettem gyenge/rossz blockbusterek kapcsán: Mit lehet kezdeni egy látvány-orientált mozival, ha ezen a téren még a minimumot se hozza? A válasz, nem sokat, főleg, ha más téren se tud kellő értékelhető momentumot felmutatni.
Kicsit úgy érzem, kezdek már túl szigorú lenni, úgyhogy meg kell említenem Marco Beltrami zenéjét, ami semmi extrát nem tartalmaz, de legalább a tételei passzolnak a jelenetek alá, így ő legalább a minimumot belefektette ebbe a „szuper” produkcióba.
Na jó, az talán ér egy teljes jogú dicséretet, hogy a készítők most nem egy tipikus „mentsük meg a világot” szitut helyeztek a sztori középpontjába, hanem egy kisebb léptékű adok-kapok eseménysort Eddie és Cletus között.
Nem egy olyan nagy dolog ez, sőt, ahogy fentebb már írtam, ennek a felállásnak sincs sok értelme, de legalább ilyen téren nem szálltak el úgy az írók, mint az előzmény esetében.
Mindent összevetve, a Venom 2. egy baromi rossz képregény-film, vázlatos történet kezdeménnyel, zéró logikával, nulla karakterekkel és említésre se méltó színészi alakításokkal.
Bizonyos elemeiben megugorja az első rész színvonalát, de még így is annyi sebből vérzik, hogy a közepes kategóriát esélye se volt elérni.
A Sony fejesei azonban röhöghetnek markukba, ugyanis ismét hatalmasat kaszáltak, nem is kellett ehhez más, mint egy nagy múlttal rendelkező képregény karakter, akit bátran le lehetett butítani bárgyú poénokkal és vértelen akciókkal a tizenévesek szintjére.
Jár a taps!

2021-09-29 23:17:19 Venom (2018) Jason13 (2) #33

2018 óta bennem volt az érzés, hogy írnom kéne a Venom című szuperhős moziról, de annyira erős negatív indulatokat váltott ki belőlem a produkció, hogy inkább hagytam a fenébe az egészet.
Ideáig sikerült visszafognom érzelmeimet, ugyanis nemsoká bemutatásra kerül a folytatás, ennek tudata pedig feltépte múltbéli sebeimet.
De kezdjük az elején. Anno nagyon vártam ezt a filmet, köszönhetően az impozáns színészi gárdának és az alapkoncepciónak. Ebből a történetből simán kilehetett volna hozni egy ütős sci-fi akciózást, megfűszerezve némi horrorisztikus utóízzel. Sőt, ha jól emlékszem, maguk a készítők is azt nyilatkozták a projekt kapcsán, hogy nem egy tipikus szuperhős-történetet szerettek volna vászonra vinni, hanem egy jóval sötétebb tónusú, egyedi alkotást. Onnan tudtam, hogy ebből nem lesz semmi, mikor kiderült, PG-13-as besorolást kapott a végeredmény, ami valljuk be, nem ad kellő teret egy véres és brutális őrületnek.
A helyzet pedig az, hogy a Venom egy igazi családbarát gyerekmatiné lett, viszont ez vele a legkisebb gond. A legnagyobb probléma az, hogy még egy teljesen átlagos minőségi szintet sem sikerült összehozni Tom Hardy ámokfutásából.
Maga a történet egy végtelenül sablonos, felszínes massza, ami egy szemernyi eredetiséget sem tartalmaz, miközben forgatókönyvírói szempontból is egy káosz az egész. Ordas nagy logikai hibák, rosszul prezentált karakterek és összecsapott motivációk adják a táptalajt a sztorinak, ami valljuk be, nem túl biztató.
Jobb esetben a látvány, esetleg a színészi alakítások menthették volna a menthetőt, de ezeken a pontokon is elvérzik a Venom.
Az akciójelenetek minden eredetiséget nélkülöznek, a gyors vágások és a pocsék CGI egyvelege pedig teljesen követhetetlenné és élvezhetetlenné teszi a látványosnak szánt csörtéket.
A kedvencem a finálé volt, ahol a jó és gonosz összecsapása abból áll, hogy két vászonra hányt paca szorongatja egymást és azt se lehet már kivenni ki-kicsoda, de mindezt úgy prezentálták a készítők, mintha az évezred küzdelme tárulna szemünk elé.
Ide köthető még a film kínos vértelensége is. Értem én, hogy a bevétel miatt a készítők nem merték megkockáztatni az R-korhatár besorolást, de így ha Venom épp megkóstol valakit, annak nincs semmi súlya, mert vagy elfordul a kamera, vagy olyan szögből tárulnak elénk a történések, hogy még véletlenül se lássunk vért. Tudom, nem ez a legnagyobb baja ennek a szösszenetnek, hiszen ugyanezen a forgatókönyvön valószínűleg egy véres változat se segítene sokat, azonban mégis egy olyan lény áll a középpontban aki embereket eszik! Komolyan, kész röhej!
Térjünk rá a színészekre. Tom Hardy számomra nagy favorit, több filmjét is kedvenceim közé sorolom, de amit itt leművelt, az pályája egyik mélypontja. Tény, hogy valamilyen alpári szinten szórakoztató az, ahogy vicsorog, üvöltözik és nyálát csorgatva szenved, de végtére is egy hatalmas ripacskodást tol le, ami hosszútávon már eléggé irritáló. Mégis, talán az ő túlpörgetett alakítása az, ami a film legnagyobb pozitívuma, hiszen mindenki más rajta kívül csak egy felvázolt, két dimenziós sablon. Pedig megfordult itt Riz Ahmed és Michelle Williams is, előbbi csak egy nagykönyvből kilépő, unalmas gonosz figura, utóbbi pedig egy ritka szürke mellékszereplő, akit bárki más eljátszhatott volna.
Amire még kitérnék az az zene. Ludwig Göransson egy rendkívül tehetséges komponista (Fekete Párduc, Creed, The Mandalorian), a Venomhoz írt szerzeményei azonban kimerítik az átlagos fogalmát. Dallamai sterilek, nincs bennük semmi egyedi íz. Ilyen mértékben tökéletesen passzolnak is a látottakhoz.
Ha nagyon akarnék, még tudnék ész nélkül fröcsögni erről a „csodáról”, de szerintem felesleges. A Venom egy elképesztően gyenge mozi, ami egy ideális világban hatalmasat bukott volna a pénztáraknál és ráébresztette volna a Sony fejeseit arra, hogy ne készítsenek Pókember-univerzumot a híres falmászó nélkül.
Ehelyett úton a folytatás és már a Jared Leto főszereplésével készült Morbius is ott lapul a stúdió bemutató naptárában.
Sebaj, legalább lesz miről fröcsögnöm a későbbiekben is.

2021-08-03 19:40:51 The Ice Road (2021) / Jeges pokol Jason13 (2) #6

Liam Neeson az utóbbi években már többször tett olyan nyilatkozatokat, hogy szeretne már végezni az akciófilmes műfajjal. Ennek ellenére még mindig nem sikerült szögre akasztania a koros hős szerepkört, hiszen az elmúlt időszakban is olyan alkotásokban bukkant fel, mint a Becsületes tolvaj vagy Az oltalmazó.
Legújabb mozija, a Jeges pokol sem egy kimunkált dráma, hanem egy újabb visszafogott zúzás, ahol a változatosság kedvéért nem egy rutinos fegyverforgatót személyesít meg, hanem egy tapasztalt kamionsofőrt, akinek egy befagyott folyón keresztül kell leszállítania egy fontos rakományt.
Megmondom őszintén, az ír színész ehhez hasonló munkáitól én már egy ideje nem várok el semmi eget rengetőt (kár is lenne), maximum annyit, hogy a látottak másfél órára kössék le a figyelmemet.
Ezt nagyjából teljesíti is Jonathan Hensleigh mozija, aminek az alapötlete még egész működőképes. Már alapból tetszett az, hogy egy újabb krimi/thriller sztori helyett egyfajta katasztrófafilmes szituációt kapunk, ahol hőseinknek a zord természettel kell szembeszállniuk, miközben még az idővel is kénytelenek versenyt futni. Emellett a cselekmény is egész kellemes tempóban haladt előre, üresjáratok nélkül, sőt, a játékidő első felében még egy kifejezetten erős haláljelenet is helyet kapott.
Egyfajta bónusz pozitívumnak meg itt volt még természetesen Neeson is, aki hiába kapott megint egy rendkívül egyszerű, sablonos karaktert, képes volt még ezt is megtölteni élettel.
Kezdem azt hinni, adhatnak ennek az embernek bármilyen átlagos/gyenge szerepet, egyszerűen képtelen arra, hogy alakításával ne vigyen bele valamiféle pluszt.
De itt sajnos be is kell fejeznem a Jeges pokol méltatását. Végtére is, ez egy akciófilmnek készült és pont ezen a téren vannak a legnagyobb bajok. A látvány elképesztően pocsék, sose értettem azt, ha bizonyos jelenetekhez nincs meg a kellő költségvetés, miért nem lehet kissé lejjebb rakni a lécet. A történet során találkozhatunk felboruló kamionokkal, nagy robbanásokkal és egy lavinával is, de ezek technikai megjelenítése botrányosra sikeredett, köszönhetően a pocsék CGI- effekteknek.
Emiatt hiába pörög a sztori, ha beindulnak az események, mindig jön valami gyenge látványelem, ami teljesen aláaknázza az élményt. Igaz, a játékidő második felében már találkozhatunk bunyókkal és kamionos üldözésekkel is, ezek se a legjobbak, de legalább épkézláb kaszkadőrmunkával lettek kivitelezve, így igazi felüdülést jelentettek a sok ótvar animáció mellett.
Sajnos a végeredményt nem csak a pocsék vizualitás, de a gyenge rendezés is megtorpedózza, néhol nagyon esetlen a vágás, helyenként pedig az operatőri munka is elég szegényes. Ezek mellett a fő-drámai szálakat is nagyon tessék-lássék módon kezelte a film, mintha a készítők is csak túl akartak volna esni bizonyos érzelmesebb képsorokon.
Azt hiszem, több szót kár is lenne fecsérelni erre a produkcióra. A Jeges pokol egy végtelenül egyszerű Neeson zúzás, melyben akad néhány pozitívum (alaptörténet, tempó), de a szegényes kivitelezés alávág annak, hogy egy szórakoztató móka kerekedjen ki belőle.
Ha már Liam papa és rendrakás, akkor a már fentebb említett Az oltalmazó szerintem egy sokkal működőképesebb darab ebben a kategóriában.

Manapság ha az ember szétnéz a filmes palettán, többségében már jól bejáratott címek folytatásaival vagy éppen feldolgozásaival találhatja szembe magát. Ez nem nagy újdonság, évek óta azon vannak a nagy stúdiók, hogy a maximumot sajtolják ki ismert termékeikből.
A legújabb nagy költségvetésű produkció a Paramount boszorkánykonyhájából érkezett a mozik vásznaira Kígyószem címmel, ami nem csak egy karakter eredettörténete, de egy belengetett G.I. Joe univerzum első lépcsőfoka is.
Évekkel ezelőtt már volt két próbálkozás arra, hogy a Hasbro híres figuráit filmre adaptálják, de mindkettő alul teljesített a pénztáraknál és a kritikusoknál is.
Sebaj, a készítők fogtak egy közönség kedvenc figurát, írtak mögé egy olyan sztorit, ami kellően megágyaz az esetleges folytatásoknak és már jöhet is a várva várt siker. Legalábbis számomra ez a szellemiség tükröződött vissza a Kígyószem képkockáiról.
De akkor csapjunk is a lecsóba. Ez a film gyenge.
Ha már egy népszerű harcművész áll a történet középpontjában, alapvető dolog lenne az, hogy a látvány és az akciók megütnek minimum egy erős közepes szintet. Sajnos jelen esetünkben ennek az elvárásnak nem sikerült megfelelni. Leginkább az operatőri és vágási munkán zakózik el ez a „termék”, hiszen a közelharcok kapkodóak és nincsenek eléggé kitartva, hogy egyáltalán realizálni tudjuk, ki-kit gyepál éppen.
A gyors vágás és az idegbeteg kamerarángatás előjön a nagyobb zúzásoknál is, például autós üldözéseknél, melyek minőségén még a gyenge CGI is képes rontani.
Még mielőtt tovább haladnék a többi negatívumra, muszáj még ezen a témakörön rugóznom. Azt megértem, ha egy szuperprodukció erőltetett, logikátlan történettel rendelkezik, esetleg gyenge színészeket vonultat fel, de ha már a látvány terén se sikerül legalább a kötelezőt hozni, akkor fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy hova ment el a magas költségvetés? Az ehhez hasonló alkotásoknak legalább ilyen téren illene felmutatnia valamit, például épkézláb koreográfiát, kreatív operatőri munkát és igényes vágást. Viszont ha már erre se futja, akkor ott bajok vannak.
Vissza a filmhez. A sztori egyszerű, mint a faék, a forgatókönyvírók fogták a Holtpont beépülős alapgondolatát és ráhúzták Kígyószem eredetét, ami valljuk be, szintén nem egy dicséretes dolog. Azonban ha már nincs kreativitás, legalább a jól ismert sablonokat ügyesen lehetne egymásra ollózni. És itt jön a meglepő fordulat. A történet nagyjából a játékidő feléig még egészen működőképes. A karakterek sablonosak, de a maguk módján szerethetőek, érezhető némi feszültség is bizonyos képsorok alatt, helyenként pedig a helyszínek is egészen hangulatosak.
Tehát hiába bicsaklik meg a mozi a látvány oldaláról, némileg kárpótlást tud nyújtani az ezerszer látott, de mégis szórakoztató módon tálalt sztorijával.
Sőt, nekem kifejezetten tetszett az, hogy a címszereplő először egy gengszterfilmes szituációba keveredik, hogy aztán egy kiképzős/beépülős helyzetben találja magát, ahol felbukkannak ninjafilmes elemek is.
De ahogy már fentebb említettem, ez a formula nagyjából csak a játékidő feléig tud működni, azt követően ilyen téren is teljesen szétesik a produkció, köszönhetően a fantasy elemek felbukkanásának.
Ezek egyszerűen kiesnek az addig felépített cselekményvilágból és elképesztő hangulatromboló hatásuk van, nem mellesleg az érződik rajtuk, mintha az utolsó pillanatban lettek volna beleerőltetve a forgatókönyvbe, mondván „hát ez mégiscsak egy elszállt G.I. Joe film”.
Félreértés ne essék, míg idáig eljutunk, addig se egy realista dráma a Kígyószem, viszont valamilyen szinten komolyan veszi magát és próbál földhözragadtabb lenni, mint a két előzmény. Viszont ahogy megjelennek a fentebb említett elemek, teljes mértékben szétesik a film.
Ezen az se segített, hogy a cselekmény második felében bukkannak fel az erősebb utalások is a G.I. Joe alakulatra, melyek nagyon izzadságszagúra sikeredtek.
Nem volt elég néhány elejtett félmondat vagy kikacsintás, nem, külön karaktereket kellett behozni a Joe vonalról, akik semmi mást nem csinálnak, csak 5 perces jelenlétükkel próbálják kikövezni a folytatások előtt az utat.
Azon felül, hogy ez történetmesélési szempontból nézve röhejesre sikeredett, még kifejezetten bosszantó is volt, hiszen két tehetséges színészt sikerült így látványosan elpocsékolni, név szerint Samara Weaving-et (The Babysitter, Aki bújt) és Úrsula Corberó-t (A nagy pénzrablás). Nekik esélyük sem volt, hogy itt bármi emlékezeteset produkáljanak az üres pózőrködésen felül.
Szerencsére a főszereplő Henry Golding előnyösebb pozícióból indult, hiszen ő kapott maga mögé egy egyszerű figurát, akivel el lehetett indulni valamerre. Az ő háttere és motivációi nagyjából rendben voltak és a játékába se tudnék belekötni.
Ez nagyjából vonatkozik a Viharárnyat játszó Andrew Koji-ra is, bár az ő karakterívét eléggé elkapkodja a cselekmény utolsó harmada. Viszont még így is működőképes párost alkottak a főhőssel, baráti viszonyuk például egész szépen lett felépítve.
Ja, és el ne felejtsem, kb. 10-15 percre feltűnt Iko Uwais is (The Raid 1-2), akit az egyik kedvenc harcművészemként tartok számon, de mily meglepetés, őt se sikerült belepréselni egy épkézláb akciójelenetbe se.
Azért így belegondolva, vicces az, mennyi kapufát sikerült itt rúgniuk az alkotóknak. Adva volt egy tehetséges színészi gárda, akik nagy részét sikerült látványosan elpazarolni. A kezükben volt egy kultikus karakter, akinek egy egyszerű, de működőképes hátteret kellett volna adni, de ehelyett egy túlzsúfolt masszát sikerült mögé hányni.
Sőt, egy ügyes operatőr is tagja volt a stábnak Bojan Bazelli személyében, de őt meg gondolom minden forgatási nap előtt leitatták, hogy ilyen gyengén muzsikáltak az akciók.
Összegezve, a Kígyószem egy sok sebből vérző, iszonyat gyenge stúdiótermék, melyben vannak értékelhető húzások, de ezeket minden esetben felülírják az inkompetens forgatókönyvírói húzások, a gyenge látvány és az erőltetett előreutalások.
Mindenesetre, kíváncsi vagyok, lesznek-e ezek után újabb G.I. Joe történetek. Ha igen, remélem magasabb minőséget fognak megütni.

2021-07-15 22:17:57 Black Widow (2021) / Fekete Özvegy Jason13 (4) #5

2020 egy elég húzós év volt, köszönhetően a koronavírus járványnak, amely az egész világra kifejtette hatását, nem kímélve az egyszerű embereket és a komplett gazdaságot sem. A filmvilág is eléggé megszenvedte a pandémiát, hiszen rengeteg bemutatásra váró alkotás premierjét tolták el, a mozik helyzete is meggyengült, miközben a streaming cégek nagyobb befolyást nyertek.
Nem különösebben szeretnék elmerülni ebben a témában, a lényeg az, hogy tavaly több Marvel-film is várta a bemutatását, de ez a sajátos helyzet azt eredményezte, hogy a stúdió behúzta kéziféket és próbált kivárni ezekkel a címekkel. Így fordulhatott elő, hogy a 2019-es Pókember- Idegenben óta csak sorozatos fronton haladt előre ez a régóta épülő univerzum. A közelmúltban azonban végre sikerült bemutatni a Fekete özvegyet, ami a koronavírus nélkül is egy elég hányatott sorsú produkció lett volna, hiszen Scarlett Johansson címszereplőjének már régóta esedékes lett volna egy önálló kaland, viszont a Marvel ezt csak azután lépte meg, hogy a karakter úgymond „leköszönt” a Bosszúállók- Végjátékban.
Őszintén, én nagyon vártam ezt a produkciót, de pont a fentebb taglalt késlekedés miatt tartottam is tőle, mivel ennek a figurának az önálló története talán működőképesebb lett volna egy korábbi fázisban.
Ezen felül a Marvel eddig csak egy önálló női szuperhős filmet tudott felmutatni a Marvel kapitány képében, az pedig nagy jóindulattal is csak egy közepes akciózásnak nevezhető.
Sebaj, azért izgatottan váltottam jegyet a Fekete özvegyre és a végeredményben nem is kellett csalódnom. Viszont így az elején érdemes leszögezni, Natasha Romanoff kalandja közel sem egy kirívóan erős alkotás, egyáltalán nem ugorja meg a stúdió eddigi filmjeinek színvonalát és sajnos kisebb-nagyobb hibák is előfordulnak benne, de kezdeném inkább a pozitívumokkal.
A Fekete Özvegy a Marvelen belül egy kifejezetten földhözragadtabb zúzás lett, mely leginkább a kémfilmek elemeiből próbál építkezni és ezt többnyire ügyesen teszi. Hiába nincs semmi eget rengető a történetben, sikerült érdekes témákat érinteni Natasha múltjának felfedése során. Az ezekhez köthető drámai szálak jól lettek kibontva, miközben a főszereplő karakterek is kellően esendőek, de mégis szimpatikusak.
Scarlett Johansson az idők során szinte eggyé nőtt az Özvegy figurájával, így rá nem is lehet panasz, de az újonnan érkezett Florence Pugh és David Harbour is kiválóak, bizonyos jelenetekben el is lopják a showt a címszereplő elől.
Rachel Weisz esetében már nem ennyire pozitív az összhatás, igaz az ő színészi munkájába se tudnék belekötni, szimplán csak nem kapott elég teret a kibontakozáshoz. Azonban ez nem csorbította az összképet, még így is köthető hozzá néhány emlékezetesebb momentum.
A cselekmény kellően pörgős tempóban halad előre és ahogy említettem, a sztori semmi újdonsággal nem szolgál, de a karaktereknek és a hozzájuk köthető drámai szálaknak köszönhetően sosem ül le a tempó, egész egyszerűen jó nézni, ahogy ezek a figurák eljutnak A-ból B-e.
Ezt az utazást pedig egész látványos akciókon keresztül teszik meg, melyek helyenként ugyan kissé kapkodóak a vágásnak köszönhetően, de még így is bőven hozzák azt a szintet, amit egy ilyen produkciótól elvár az ember.
Zenei fronton se érheti panasz a Fekete özvegyet, hiszen Lorne Balfe egy igazán pörgős aláfestéssel állt elő, melyet a helyenként előforduló kórus alkalmazása nem csak emlékezetessé, de stílusossá is tud varázsolni.
Fentebb már említettem az egyik előzetes félelmemet a filmmel kapcsolatban, azaz hogy túl sokat kellett várni erre a mozira és hogy emiatt talán nem lesz létjogosultsága. A készítőknek viszont sikerült új rétegekkel felvértezniük Romanoff figuráját és ezáltal méltó módon elbúcsúztatniuk a karaktert, miközben a Polgárháború és a Végtelen háború közé is mindenféle erőlködés nélkül illeszkedett a történetet.
És ha már fentebb említettem a Marvel kapitányt, a Fekete Özvegy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb és emlékezetesebb szösszenet lett, mint Carol Danvers bemutatkozása.
Ezek után szót kell ejteni a negatívumokról is, mert sajnos azokból is akad.
Kezdjük ott, hogy a filmnek egy épkézláb gonosz karaktere sincs. Az előzetesek a Taskmaster nevű ellenlábast vezették fel rendkívüli fenyegetésnek, de ez a karakter egyrészt nagyon kevés játékidőt kapott, másrészt pedig a háttere is erősen el lett sumákolva, ami azt eredményezi, hogy ő csak egy súlytalan verőember lett.
Mellette itt van még nekünk Ray Winstone, aki egy remek színész, de itteni teljesítménye egész egyszerűen gyenge. Nagyon későn kap szerepet a figurája és akkor is csak papírízű monológokat mond el és azt ecseteli, mennyire hatalmas gonosz is ő valójában. Ebben a formában inkább egy karikatúra volt ő, mintsem egy karizmatikus gazfickó.
És ha már monológok! A rendezőnő több interjúban mesélt arról, hogy szerette volna beleépíteni munkájába az indie-filmek hangulatát, ami mindenképp egy érdekes elképzelés volt, de nem sikerült kifogástalanul teljesíteni. Helyenként ugyan az érzelmesebb jelenetek és bizonyos sötétebb történetszálak árulkodnak arról, hogy Cate Shortland a független drámák világából érkezett, de például a poénos jelenetek vegyítése a komolyabb képsorokkal elég erőltetettre és hangulatrombolóra sikeredett.
Ahogy az is, hogy a sztorit néha megakasztják elég hosszúra nyújtott dialógus jelenetek, melyekkel alapvetően nem lenne gond, viszont többször ezekben a hosszú párbeszédekben lepleződnek le komolyabb fordulatok, melyek vizuálisan nincsenek eléggé érzékeltetve.
Nyilván egy kisebb volumenű, indie-moziban van helye az ilyen fajta történetmesélésnek, de egy hatalmas költségvetésű akció/szuperhős filmben nem ártana képekkel is alátámasztani bizonyos történéseket, esetleg kihangsúlyozni néhány karakter főbb motivációját/ jellemzőjét.
Ezek sajnos olyan hibák, melyek nálam csorbították az összképet, de nem miattuk nem sikerült a Fekete Özvegynek kitörnie a nagy Marvel-átlagból. Hiába egy szórakoztató, látványos és pörgős zúzás a végeredmény, nincs meg benne az a plusz, ami a fősodor fölé emelné. De ahogy már említettem, így is bőven színvonalasabb, ötletesebb és emlékezetesebb női szuperhős kaland, mint a Marvel kapitány. Ha a későbbiekben is hasonló minőséget fognak megütni a stúdió önálló szuperhős-kalandjai, akkor igazából nem lesz gond.
Az univerzum későbbi alakulását pedig ezután is kellő izgalommal fogom figyelemmel kísérni.

Összes komment...