Jason13

Tapasztalat: 363 film
Kompetencia: 12 film
Súly: 663
Regisztráció: 2012. július 11. (10 év, 6 hónap)
Kedvencnek jelölték: 9 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Plane
A gép
3 2023-01-27 ?
(7)
The Invitation
A meghívás
1 2022-11-16 2,0
(34)
Halloween Ends
A Halloween véget ér
3 2022-10-26 2,3
(67)
Prey
Préda
4 2022-08-25 3,6
(260)
Day Shift
Nappali műszak
4 2022-08-16 2,8
(97)
The Gray Man
A szürke ember
3 2022-07-25 2,9
(154)
Obi-Wan Kenobi
 
2 2022-07-19 3,1
(88)
Doctor Strange in the Multiverse of Madness
Doctor Strange az őrület multiverzumában
3 2022-07-14 3,2
(277)
Thor: Love and Thunder
Thor: Szerelem és mennydörgés
3 2022-07-14 2,8
(252)
Jurassic World: Dominion
Jurassic World: Világuralom
2 2022-06-16 2,3
(180)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2023-01-27 04:22:57 Plane (2023) / A gép Jason13 (3) #4

Ez a film a tipikus példája annak, milyen egy tisztes, középszerű iparosmunka.
Gerard Butler az utóbbi években egész szépen bebetonozta magát a másodvonalas akciófilmek műfajába (Támadás a Fehér Ház ellen trilógia, Gengszterzsaruk), ezzel pedig nincs is gond, hiszen az ott alakított tökös, kemény csávókat kellően hitelesen tudja hozni.
Ennek fényében én a Géptől sem vártam mást, csak egy másfél órás agyatlan zúzást, ehelyett azonban egy kifejezetten visszafogott, elsősorban inkább a feszültségre építő akció-thrillert kaptam, ami ész nélküli aprítás helyett az esetek többségében megpróbált a realitás talaján mozogni.
Butler pedig a megszokott egyszemélyes hadsereg helyett egy viszonylag átlagosnak mondható (azért a katonai múlt nem maradt ki) pilóta bőrébe bújt bele, aki ugyan képes helytállni a megpróbáltatások közepette, de ha bevisznek neki pár pofont, akkor kicsit több regenerálódási időre van szüksége, mint mondjuk John Matrixnek. Vagy mondjuk Mike Banningnek, ha már Butlerről van szó.
Első körben tehát sikerült pozitívan meglepnie a filmnek, sőt, a játékidő első felében látható kényszerleszállás kellően izgalmasra sikeredett (még akkor is, ha a látványon meglátszott a költségvetés visszafogottsága), és a fináléra tartogatott nagyobb összecsapás sem okozott csalódást.
Ami miatt a Gép nem tudott nálam kitörni a középszerből, az a rendkívül egyszerű, iszonyatosan sablonos forgatókönyv. Kb. az egész történet a karakterekkel együtt felférhetett egy papírfecnire. Persze, lehetne jönni azzal, hogy ez egy sallangoktól mentes műfaji darab, ami nem is akarta megváltani a világot.
Ez teljes mértékben igaz is, a gond ott van, hogy a kivitelezést tekintve se látszik a törekvés arra, hogy ez a produkció a stáb bármely tagjából komolyabb lelkesedést váltott volna ki.
Oké, Butler korrekt módon lehozta a hétköznapi hőst, de a többi színész abszolút robotpilóta üzemmódban funkcionált. Mondjuk, ezekkel a két dimenziós figurákkal nagyon mást nem is lehetett kezdeni.
Ahogy már említettem, a kezdés és a zárás a körülményekhez képest kifejezetten pofásra sikeredett, viszont a játékidő közepe nem áll másból, mint egy sótlan túszmentő akcióból, amiből eléggé ki lett lúgozva a feszültség. A sztori ezen részét kellett volna több tartalommal (esetleg több látványossággal) feltölteni, mert itt nagyon éreztem, hogy csak egy átvezető részt nézek, ami kitölti az űrt a két nagyobb volumenű jelenetsor között.
De ahogy fentebb már írtam, vannak jó pontjai a filmnek, sőt, ha a helyén kezeljük, akkor egész szórakoztató élményként is lecsapódhat az összkép.
Viszont nálam ez sajnos nem fért bele a "jó" kategóriába, ahhoz egy izmosabb középső felvonásra lett volna szükség, plusz jó lett volna némi kreativitást is felfedezni mondjuk a rendezésben, az operatőri munkában vagy épp a vágásban.
Ebben a formájában a Gép bizony csak egy közepes kis puffogtatás, de annak legalább korrekt. Sőt, akik már kiégtek a CGI-orgiákban tobzódó szuperhősfilmekben, azok talán még örülhetnek is ennek a kisebb léptékű, földhözragadtabb mókának.

2022-11-16 03:20:45 The Invitation (2022) / A meghívás Jason13 (1) #4

Az idei év egyik legpocsékabb alkotása!
Ezzel az egy mondattal el is intézhetném ezt a borzadályt, de inkább megpróbálom szavakba önteni, miért is cseszett fel engem úgy igazán A meghívás.
Kezdjük ott, hogy már az alaphelyzet is egy óriási sablonkupac, ami az utóbbi évek horrorterméséből lett összelapátolva: anyagi gondokkal küzdő fekete csajszi megtudja, hogy halott szülein kívül is élnek még hozzátartozói, mégpedig Angliában. Igen ám, de a semmiből felbukkant rokonok nem csak gazdagok, de fehérek is! Hoppá, itt már rögtön felderenghet a 2017-es Tűnj el, de még nincs vége a mókának.
A titokzatos családtagok meghívják főszereplőnket a birtokukra, ahol valami rejtélyes esküvő is kilátásban van. Ez a szituáció a 2019-es Aki bújt című filmre emlékeztethet minket, és ekkor még csak szűk félóra mehetett el ebből a remekműből.
Oké, jótól lopni nem bűn, viszont a kölcsönvett elemekkel illene is kezdeni valamit, A meghívás azonban csak pofátlan módon lenyúlja a fentebb említett darabok bizonyos momentumait, hogy azokkal aztán ne is kezdjen semmit.
Persze, feldereng itt a rasszizmus témaköre, a gazdagok és a szegények szembenállása, na meg a nők elnyomása, de ezekből a gondolatokból semmit nem bont ki a történet.
Nem, egy hátborzongató, de egyben elgondolkodtató horror helyett kapunk egy ötlettelen lenyúlást, amely a már ismert, de ennek ellenére ígéretesnek mondható alapfelállásából sem hoz ki semmit.
A játékidő felénél ellőtt fordulat meg inkább arcpirítóan gyenge, mintsem sokkolóan meglepő. Sőt, az odáig kínkeservesen lassan vánszorgó sztorit elviszi egy rendkívül gagyi irányba, így az álmosító kezdést követően a cselekmény egy teljesen röhejes irányba megy tovább.
Mit ne mondjak, már ennyi alapján sejthető, hogy ebbe a szösszenetbe nem sok értékelhető mozzanat szorult.
Én azzal próbáltam menteni a menthetőt, hogy az Unrated verziót szereztem be, erről azt nyilatkozta a rendező, hogy elég sok vérengzést és meztelenkedést tartalmaz, tehát mindazt, amit a PG-13-as besorolás miatt ki kellett vágni a mozis változatból.
Persze, itt egy nagyon mélyről induló alkotásról van szó, de úgy voltam vele, egy ilyen szerencsétlenkedést azért a brutalitás és a fedetlen keblek talán feljebb tornázhatnak.
De nem, mert az Unrated kiadás se esik túlzásokba, akad néhány leszakadt testrész, minimális mennyiségű vér, na meg pár "ízlésesen mutatott" női test, és kész! Ennyi azért kevés az üdvösséghez. Viszont annál több, mint amit a mozikba szánt kópia felmutatott, innen is pacsi a készítőknek, hogy a legnagyobb pozitívumokat megvonták azoktól, akik erre a fércműre jegyet váltottak.
Miről lehetne még itt beszélni?
A színészi játék teljesen érdektelen, hiszen maguk a karakterek is igazi semmitmondó figurák, akikkel érdemben nem lehet mit kezdeni. Nathalie Emmanuel persze dekoratív hölgyemény, Sean Pertwee meg még mindig megbízható rossz arc, de ennyi, itt csak külsőségekről beszélhetünk.
Látvány szintjén megint nem lehet sok mindenről regélni, a Nádasdy birtok szép, a kellékesek tisztességesen berendezték a belsőket, de ennyi, alapesetben a film vizualitása is egy merő unalom. A fináléban azért már sikerült előrukkolni néhány kellően pocsék CGI-effekttel is, így akik kibírják elalvás nélkül a stáblistáig, még találhatnak pár olyan momentumot, melyek láttán elküldhetik az alkotókat a francba.
És ahogy már fentebb említettem, hiába némi vér, a film horrorként is csúfos bukás, hiszen néhány erőltetett jumpscare kivételével semmi egyebet nem képes felmutatni.
A meghívás ebben a formában egy teljesen felesleges, semmitmondó és egy percig sem szórakoztató sablondarab, amit tényleg érdemes elkerülni.
Szomorú, hogy ilyen alacsonyra belőtt minőséggel is egész szépen tudott anyagilag teljesíteni ez a filmművészeti zsákutca.

Nehéz úgy leülni egy trilógia záródarabja elé, hogy az előzmények fényében ne lennének elvárásaink.
A Blumhouse stúdió 2018-ban hozta vissza az egyik leghíresebb horror-gonoszt, Michael Myerst a vásznakra. A szimplán csak Halloween címre keresztelt folytatás nem szerencsétlenkedett a megannyi korábbi folytatással és feldolgozással, ezeket simán lesöpörte az asztalról és történet szempontjából csak John Carpenter ’78-as klasszikusát vette figyelembe.
A végeredmény egy igazán ütős slasher lett, ami ismét szembe állította az egyik legnépszerűbb sikolykirálynőt, Jamie Lee Curtist az ő nemezisével, a szótlan, konyhakést forgató sorozatgyilkossal.
A siker nem maradt el és hiába kínált a film szép lezárást a szériának, hamar jött a hír, hogy lesz itt még folytatás, sőt, az alkotók rögtön trilógiában gondolkodtak, csak a nagy bejelentés előtt meg akarták várni, hogy munkájuk ténylegesen behozza a kellő mennyiségű pénzt.
Első körben az volt a terv, hogy a két további produkciót majd egymással párhuzamosan forgatják le a készítők, viszont jött a világjárvány és borultak az elképzelések. Szerencsére ekkorra már a Gyilkos Halloween elkészült és itt csak némi premiertologatás rontotta az összképet.
2021-ben be is lett mutatva a film, ami aztán alul is múlta az elvárásokat. Az én szememben ugyan szintén egy jól sikerült, vérben tocsogó horror a második rész, a rajongók és a kritikusok többsége viszont elég alaposan lehúzta. Hazudnék, ha azt írnám, nem értem, miért, hiszen a Gyilkos Halloween helyenként esetlenül kezelte szereplőit, a történet több helyen is csikorgott, miközben mondanivalóját is sikerült a legszájbarágósabb módon közvetítenie.
Ennek ellenére a sztorit sikerült nagyon erősen összefűzni a ’18-as film eseményeivel (a cselekmény ugyanazon az éjszakán játszódik), akadtak új ötletek, de már felvetett gondolatok is tovább lettek fűzve, így hiába zuhant lejjebb a minőség, a két alkotás hangulatában, szellemiségében és megjelenésében is könnyen összeegyeztethető volt.
Azt se felejtsük el, hogy a Gyilkos Halloween fináléja már elő is készítette a lezárásnak a terepet. Laurie Strode karaktere égtelen haragra gerjed, Myerst erőssebnek látjuk, mint valaha, és motivációiról is kapunk néhány elejtett morzsát.
Ezek miatt még talán azok is várták a lezárást, akik annyira nem szerették a középső darabot, hiszen minden adott volt egy epikus harmadik epizódhoz, ami a szálak elvarrása mellett akár még érdekes irányokba is elindulhatott volna, ha megválaszol bizonyos kérdéseket a második epizód kapcsán.
Hosszú bevezetőmmel arra szerettem volna rávilágítani, hogy a Halloween véget ér közel sem az a produkció, amire csak úgy betévednek a nézők. Nem, itt az előzmények ismeretében biztos, hogy mindenki elvárt bizonyos dolgokat.
Erre fel kaptunk egy olyan lezárást, ami aztán nagy ívből tett arra, hogy a rajongók előzetesen milyen prekoncepciókat állítottak fel.
Kissé előre szaladok, de számomra iszonyat ambivalens élményt nyújtott Myers harmadik (ha az egész szériát figyelembe veszem, tizenkettedik) ámokfutása.
A történet ahelyett, hogy a Gyilkos Halloween mintájára folytonosan haladna tovább, ugrik 4 évet az időben. Michael Myers eltűnt, ennek ellenére Haddonfield városa még mindig érzi a Mumus jelenlétét. Laurie Strode azonban már továbblépett, legalábbis úgy tűnik. Unokájával, Allysonnal próbálják élvezni az együtt töltött időt, erre Halloween közeledtével ismét megjelenik a Gonosz.
Ez alapján biztos mindenki arra számítana, hogy megint felbukkan Myers és minden a
megszokott slasher mederben halad majd a befejezés felé.
Pedig nem, David Gordon Green rendező és írópartnerei ugyanis hatalmas középsőujjat mutatnak az előzetes elvárásoknak és olyan irányba kanyarintották a történetet, hogy arra még én sem számítottam.
Alap esetben ez egy hatalmas pozitívum lenne, azonban itt egy cselekményfolyam lezárásáról beszélünk, ami egyáltalán nincs összhangban a két korábbi előzményével. Vérben tocsogó slasher helyett kapunk egy meglehetősen fura pszichológiai thrillert, ahol a fókusz egy teljesen új karakterre vetül. Laurie Strode, Allyson és Myers szinte kispadra lettek ültetve, hogy a rivaldafényt megkapja Corey Cunningham.
Mit ne mondjak, ez nem épp egy nézőbarát húzás, de a legviccesebb az egészben az, hogy ez az új figura kifejezetten sokáig érdekesnek hat. Egyrészt Rohan Campbell piszok meggyőző a szerepben, másrészt maga a karakter is van annyira erős, hogy fenntartsa a figyelmet. A probléma az, hogy Corey Cunningham szála hiába működik, ő az, aki miatt a már jól ismert szereplők perifériára szorulnak. Emellett az ő története sokkal jobban megállta volna a helyét egy mellékfilmben, esetleg egy sokadik folytatásban, mintsem a nagy fináléban, hiszen olyan irányokba viszi el az egész cselekményt, melyek így annyira nem vezethetők vissza a két előzményhez.
Mégis, a legnagyobb hiba abban rejlik, hogy a Cunningham vonal teljes egészében széthullik a cselekmény harmadik felvonásához érve. Ami hosszan és aprólékosan fel lett építve, azt a fináléhoz érve kivágják a kukába a készítők. És miért? Hogy megkapjuk a várva várt összecsapást Laurie és Michael között.
A probléma az, hogy a film utolsó 20 perce piszkosul nincs összhangban az azt megelőző 1 óra 30 perccel. Komolyan, nem is értem, mi történt itt. A film háromnegyede egy vaskos bemutatás az elvárásoknak, hogy aztán a befejezés egy az egyben azt tükrözze vissza, amit a rajongók elvárnának!
Mintha két filmet ollóztak volna össze a vágószobában, annyira identitászavaros a Halloween véget ér.
A legszomorúbb az az egészben, hogy a jól elkülöníthető történetszálak közül pont az működik sokkal jobban, ami annyira nem köthető a korábbi epizódokhoz. Corey Cunningham érdekes figura, a története kifejezetten szomorú és egyben horrorisztikus, miközben mélyebb mondanivalóval is bír.
Ehhez képest a Strode-Myers küzdelem egy súlytalan szerencsétlenkedés, amit szinte képkockáról képkockára előtt a reklámkampány. Iszonyat kiábrándító, hogy ez a jelenetsor az, aminek megkéne koronáznia a két előzményt.
És ha már itt tartunk, a Halloween véget ér borzasztóan bánik Michael Myers karakterével. Konkrétan, sikerült hülyét csinálnia az egyik legfélelmetesebb horrorfilmes gonosztevőből. Oké, kevés szerephez jut, ezen még túl lehetne lendülni, de amikor megjelenik, akkor egy szánalmas vénembert láthatunk magunk előtt, aki már nem hordozza magában azt a megállíthatatlan, hátborzongató gonoszságot, amit a két előzmény még ügyesen tudott érzékeltetni.
Lassan ideje átnyergelni a pozitívumokra, mert ha így folytatnám, akkor lehet túlzásba esnék és a befejezésig csak fröcsögnék.
A Halloween véget ér technikai szempontból kifogástalan. Az operatőri munka kellően profi, jók a vágások és a trükkök is hozzák az elvárt szintet.
És a zene, te jó ég! Az eredeti ’78-as mozi író/rendezője, John Carpenter már az előző két részből is kivette a részét, mint komponista és ez a harmadik felvonásra sem változott. Milyen szerencse, hiszen a Halloween véget ér legerősebb pontja az nem más, mint a fantasztikus aláfestés.
A film megtekintése óta már többször meghallgattam az albumot és egész egyszerűen képtelen vagyok betelni a szerzeményekkel. Carpenter két másik alkotótársa (Cody Carpenter és Daniel Davies) segítségével ismét briliáns munkát tett le az asztalra, amely még a leggyengébb jeleneteknek is képes parádés hangulatot biztosítani.
A színészi játék is a film izmosabb elemeihez tartozik. Ahogy már utaltam rá, Jamie Lee Curtis és Andi Matichak kissé háttérbe szorulnak, mint Laurie és Allyson Strode, ennek ellenére alakításaikat nem érheti panasz, ahogy a szintén visszatérő Will Patton-ét sem (sajnos ő is kevés időt tölt a vásznon). Itt az abszolút sztár az nem más, mint a fentebb már emlegetett Rohan Campbell, aki piszok jó munkát végzett Corey Cunnigham figurájával. Sajnálatos, hogy végül mennyire kisiklatták a karakterét, de ez már nem az ő hibája.
És ha már Halloween filmről beszélünk, muszáj szót ejteni a gyilkosságokról. Nincs belőlük sok, nagy részük nem is Myers-hez köthető (ez nagyon szomorú!), de ami akad, az legalább kellően vérbő és morbid.
Amiről még érdemes megemlékezni, azok az utalások. Már a korábbi epizódok is megidéztek egy-egy régebbi Halloween filmet, itt viszont az egyértelmű tiszteletadások mellett Carpenter egy másik klasszikusa, a ’83-as Christine (am egy Stephen King adaptáció) is elég erősen megelevenedik. Sőt, konkrétan a cselekmény jelentősebb része olyan, mintha Green és csapata egy az egyben a Christine sztoriját emelték volna át a Halloween világába.
Ez az érdekes húzás lehet sokakat zavart, én viszont tudtam értékelni, sőt, utólag talán még adott is egy plusz réteget a filmnek.
Itt az ideje az összegzésnek: a Halloween véget ér egy zavarba ejtő film. Rengeteg merész ötlettel rukkol elő és attól sem fél, hogy új műfaji elemekkel dolgozzon. De nem egy harmadik résznél kellett volna ennyire bátornak lenni, hiszen így nagyon sok minden maradt parlagon azokból az elemekből, melyeket elkezdtek felvezetni a korábbi epizódok, arról nem is beszélve, hogy a tényleges finálé így nagyon elsikkadt az eddigi főszereplőinkkel együtt.
Amit meg Michael Myers figurájával eljátszottak, az egyszerre elszomorító és dühítő.
Mégis, a sok bicskanyitogató hiba ellenére én azért tudtam szórakozni a végeredményen. Nem olyan jól, mint a ’18-as és ’21-es epizódokon, de ez a fajta tökös merészség adott annyi pluszt a sok negatívum mellé, hogy a film végül ne a „gyenge” kategóriában kössön ki nálam.
Ezzel tehát véget ért a Blumhouse trilógia. Hogy ezután mi lesz Michael Myers sorsa? Szerintem most pár évig megpihenhetnek Haddonfield lakosai, de azért Halloween tájékán mindig érdemes lesz ébernek maradni.
Az igazi Mumust ugyanis nem lehet elpusztítani.

2022-08-25 02:43:23 Prey (2022) / Préda Jason13 (4) #44

A Ragadozó széria hiába termelt ki eddig 5 filmet (a Prédát is figyelembe véve), közel sem mondható egyértelmű sikertörténetnek az űrbéli vadász krónikája.
A 87-es eredeti Arnold Schwarzenegger főszereplésével egy abszolút klasszikus, ez tény, viszont az azt követő Ragadozó 2. (1990) és a Ragadozók (2010) mind a mai napig megosztják a rajongókat és bevételek szempontjából sem rengették meg a világot. Ennek ellenére én mindkét folytatást szeretem és hiába maradnak el az eredetitől, azért ügyesen tudták bővíteni a ragadozók hátterét.
És persze ott van Shane Black 2018-as próbálkozása, a The Predator (A ragadozó), ami a sorozat abszolút mélypontja. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy nézhetetlen förmedvénynek tartom a végeredményt, hiszen képes voltam megtalálni benne a pozitívumokat. De még így is csak egyfajta paródiaként tudom elkönyvelni, ami a maga pihent módján szórakoztató, de ha elkezdjük összemérni a korábbi epizódokkal, akkor még erőteljesebben felszínre kerülnek hatalmas hibái és hiányosságai.
Bevallom, kisebb csodaként éltem meg, hogy Black félresiklott próbálkozása nem lökte sírba az egész szériát, sőt, a legújabb „vadászatra” csak 4 évet kellett várni.
Ezúttal Dan Trachtenberg (10 Cloverfield Lane) rendező vette a kezébe a gyeplőt és egy olyan akció-horror lett belengetve, ami szellemiségében visszatér majd az eredeti mozi kilátástalan, horrorisztikus hangulatához.
Mit ne mondjak, ez azért kezdésnek nem volt rossz ajánlólevél, ahogy az sem, hogy a Prédára keresztelt 5. epizód (már ha ragaszkodunk a számozáshoz) nem egy újabb tökig felfegyverzett kommandós osztagot helyezett a középpontba, hanem visszaugrott az időben kb. 300 évet, és egy őslakos törzs köré építette a történetet.
Ez mind szép és jó, de hamar beütött az internetes közösség haragja, mikor kiderült, hogy az abszolút főszereplő egy fiatal komancs lány lesz. Értem én, hogy sok rajongó úgy tekint a Ragadozó-filmekre, mint tesztoszterontól fűtött macsó akciózásokra, de már a 87-es eredeti is arra feküdt rá, hogy kiforgassa a műfaj erre épülő sablonjait és kigyúrt katonákból faragjon megszeppent áldozatokat.
Sebaj, ennek ellenére sokan már előre leírták a filmet, amin aztán az is súlyosbított, hogy a Disney égisze alá kerülő Twentieth Century Studios (anno Fox) nem küldte mozikba a végeredményt, ehelyett a Hulu streaming platformjára száműzte azt. Ez a döntés már engem is elszomorított, de teljesen érthetőnek tartom, hiszen egyik folytatás se tudott igazán nagy kasszasikerré válni, sőt, a legutóbbi 2018-as „baleset” kisebb bukásnak is nevezhető.
De térjünk a lényegre!
Ahogy korábban említettem, a történet az 1700-as évek Észak-Amerikájába repít vissza minket. Főszereplőnk egy lázadó természetű komancs lány, Naru, aki vadászként szeretne érvényesülni törzsében, de ezt nem igazán nézik jó szemmel társai.
Ebbe a közegbe érkezik meg kedvenc idegen vadászunk, aki aztán szembe is találja magát a komancsokkal és innentől kezdve az alapfelállás már ismerős lehet: a ring egyik szélén a Ragadozó, a másikon pedig az őslakosok, élükön Naruval.
Kezdeném magával a főszereplővel. Naru személyében egy egyszerű, mégis jól működő karaktert kapunk, akinek kellően ki lett dolgozva a háttere és motivációi is egyértelműek. Nem kell semmi nagy dologra számítani, hiszen Naru egy végtelenül sablonos ívet ír le a cselekmény során: már a kezdetekkor helyén van a szíve és megvan a kellő tudása, de az elé gördülő problémák során jut el arra szintre, hogy végül méltó ellenfele legyen a Ragadozónak.
Persze, lehet itt kiabálni, hogy „erőltetett feminizmus”, de csak minimálisan kéne a dolgok mögé nézni ahhoz, hogy meglássuk, itt egy klasszikus narratívára lett felhúzva a főszereplő személyisége.
A lényeg, Naru egy kellően kidolgozott és szimpatikus karakter, akit Amber Midthunder kifogástalanul keltett életre. Nem lennék meglepve, ha később még sokat hallanánk a leányzóról, mert már itt is világossá vált, nincs híján tehetségnek.
Viszont szereplők terén itt ki is fújtak a pozitívumok, hiszen a mellékfigurák már igazi sótlan koporsótöltelékek, akik csak azért vannak jelen, hogy minél magasabb legyen a ragadozó hullaszámlálója. Nincs ezzel akkora probléma, végtére is egy akció-horrorról beszélünk. Viszont az első három filmben azért bőven találkozhattunk emlékezetes mellékszereplőkkel, így ez csak akkor lesz zavaró, ha elkezdjük azokhoz hasonlítani a Prédát.
Visszatérve a történethez, egy végtelenül egyszerű forgatókönyvvel van dolgunk, ami nem tököl sokat. De ez nem azt jelenti, hogy Trachtenberg ész nélkül csapott volna bele a dolgok közepébe.
Hiába az egyenes vonalvezetésű, sallangoktól mentes sztori, a Préda nagyon ügyesen lett felépítve. A film hagy időt annak, hogy megismerjük a komancsok közegét, a természet közeli életmódjukat és csak azután indítja el az akciót, miután okosan felhelyezte a bábukat a sakktáblára.
Külön dicséretet érdemel az, ahogy a vágás párhuzamba állítja a vérszomjas ragadozó tanulását Naru fejlődésével. Nem egy forradalmi dolog ez, viszont az ilyen kreatív filmnyelvi megoldások kifejezetten izgalmassá tudnak tenni egy alapvetően letisztult történetet.
Az operatőri munkát is csak dicsérni lehet, nagyon szépek a beállítások és az akcióknál sincs ész nélkül rángatva a kamera.
Látvány tekintetében egyedül a CGI trükköket érheti panasz. Nem kell megijedni, közel sem rosszak az animációk, sőt, a többséggel nincs is baj. Egy-két helyen észrevehető az, hogy a készítők kissé tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért. De még így is azt tudom írni, hogy a Préda simán helyet kaphatott volna a mozikban, hiszen ennél sokkal-de sokkal rosszabb vizualitással rendelkező produkciókat is engedtek már vásznak közelébe.
Sőt, ahogy fentebb említettem, tele van a film ötletes képi megoldásokkal, melyek azért annyira nem jellemzőek a mai streaming felhozatalra (tisztelet a kivételnek).
Egy Ragadozó-mozi esetében mindig nagyon fontos a zene. A Préda ilyen téren elég rendhagyó darab, hiszen ez az első a szériában, ami szinte teljes egészében mellőzi Alan Silvestri felejthetetlen dallamait. Emiatt lehetne kritizálni a végeredményt, viszont Sarah Schachner komponista jól ráérzett arra, hogy talán lehetne új tételekkel is próbálkozni. Így a Préda teljesen önálló hangzásvilággal lett megtámogatva, ami tökéletesen passzol is a látottak alá. Oké, ha szigorúan vesszük, nem sikerült megközelíteni Silvestri munkáját, de a friss tételek remekül működnek, Schachner dallamai izgalmasak, pörgősek és a film világához is illeszkednek.
A pozitívumok ismertetése mellett azért muszáj szót ejteni néhány felemás megoldásról is. Ami engem leginkább zavart, az a CGI vér. Igen, fentebb említettem, hogy a látvánnyal nem volt különösebb problémám, sőt, kifejezetten sok helyen alkalmaztak praktikus effekteket a készítők.
Viszont a darabolásoknál már nem sikerült művért használni. Értem én, hogy manapság egyszerűbb digitális utómunka során odavarázsolni a paradicsomszószt a képernyőre, de ez engem akkor is zavar, főleg egy Ragadozó filmnél. Képtelen vagyok elengedni ilyen szempontból az első három részt, melyekben szinte érezni lehetett a megnyúzott hullák szagát. Igen, beteg vagyok, de ha már gore, én a kézzelfogható trükkökre esküszöm.
Sokaknak ennél talán zavaróbb lehet a kissé lassan beinduló cselekmény. Ahogy említettem, csak a kellő alapozást követően indul el a kaszabolás, amivel nincs is probléma. Viszont az alaphelyzet ismertetése után még kapunk némi „lassúságot”, ami kissé megakasztja a tempót, de mire leülne a sztori, azért magára talál a narratíva.
Mindent összevetve, egy teljesen korrekt, mi több, szórakoztató darab lett a Préda, ami bőven kimosdatja a szériát abból a mocsokból, amiben a 2018-as verzió belelökte.
Dan Trachtenberg nem alkotott hibátlan mesterművet (az az első rész), de sikerült megragadnia az eredeti szellemiségét és azt átültetnie a saját víziójába. Így kaptunk egy igényes, vizuális szempontból kifejezetten ötletes akció-horrort, erős főszereplővel, pazar zenei aláfestéssel és kellően letisztult történettel.
Én azt mondom, jöhet a folytatás!

2022-08-16 23:01:56 Day Shift (2022) / Nappali műszak Jason13 (4) #2

Mostanság elég gyakran megesett, hogy méreteset csalódtam a Netflix éppen "legdrágábbnak" nevezett filmjeiben. Félreértés ne essék, mind a Red Notice-t, mind a The Gray Man-t szórakoztatónak találtam a maguk módján, de mint 200 milliós szuperprodukciók, nálam bizony nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Erre itt ez a Day Shift, ami már az előzetesével sem árult zsákbamacskát: egy kellően vicces és véres vámpíros darálásnak nézett ki, néhány ismertebb névvel a főszerepben.
És igazából pont ezért is tetszett sokkal jobban Jamie Foxx vérszívós kalandja, mint a fentebb említett darabok, itt nincs mellébeszélés, meg nagy ígéretek.
Adva van egy tökös, de kellően laza főhős (Foxx), egy esetlen segítőtárs (Dave Franco), és már megy is a darálás.
Maga a történet is teljesen korrekt, ötletes a film által felfestett világ a vámpírokkal és az ellenük fellépő szakszervezettel. A karakterek is teljesen működőképesek, leszámítva a súlytalan gonoszt és egy szinte semmiből megjelenő mellékszereplőt.
A forgatókönyv az, ami több sebből vérzik, akadnak logikátlanságok és iszonyatosan elnagyolt momentumok ( mi is volt főkolompos vérszívó terve?). Simán megtehetném azt, hogy napestig soroljam az ideköthető negatívumokat, de nem tudok elmenni amellett, hogy még így is baromi jól szórakoztam a végeredményen.
Első körben az akciók kivitelezése melengette meg a szívem. Nagyon örültem, hogy egy-két gyengébb CGI-effektet leszámítva kiváló kaszkadőrmunka eredménye az összes bunyó és lövöldözés, melyeket egy-két kreatív megoldás is megfűszerezett.
Aztán maga a humor is elnyerte a tetszésem. Senki ne számítson arra, hogy a Nappali műszak majd az évezred poénjait fogja elsütni. Viszont a buddy movie-kat idéző felállás és a szókimondó szövegek nálam betaláltak, így a látványos zúzások mellett még egy-két megmosolyogtató pillanatra is jutott idő.
Nagyon nem is szaporítanám a szót, mert tényleg egy szög egyszerű alkotásról van szó, ami közel sem sikerült hibátlanra, több sebből is vérzik, de végtére is elérte a célját.
Ötletes akciók, szimpatikus főhősök, jó zenék, néhány poén és némi vér, igazából ennyit tud a Nappali műszak.
Nekem ennyi elég is volt, hogy az utóbbi idők egyik legjobb Netflix produkciójának könyveljem el a végeredményt.

2022-07-25 23:57:47 The Gray Man (2022) / A szürke ember Jason13 (3) #5

200 millió dolláros költségvetés, kiváló színészekből álló szereplőgárda és két, látványfilmeken edződött rendező. Mi ez, ha nem egy tökéletes recept egy ütős akciómozihoz?
Kár, hogy a Szürke ember abszolút nyert helyzetből tudott szép nagyot zakózni.
Kezdjük ott, hogy én imádom az agyatlan zúzásokra építő, bot egyszerű filmeket, így egyáltalán nem zavart, hogy a Russo tesók Netflixes gyöngyszeme ordas nagy sablonokra épül.
Van itt átvert CIA-ügynök, rosszban sántikáló fejesek, megmentésre váró, elrabolt kislány és egy adathordozó, ami után mindenki ezerrel nyomul.
Nekem ennyi bőven elég egy sztorihoz, legalábbis egy ilyen típusú alkotás esetében, ami elsősorban a látványra épít.
A nagyszabású Marvel-projektek felől érkező Russo-tesókból pedig simán kinéztem, hogy a kisujjukból kiráznak egy szórakoztató rendrakást, erre fel kaptam egy zavarba ejtően esetlen szerencsétlenkedést.
Pedig a készítők serényen lopkodtak az utóbbi évek legnagyobb durranásaiból, gondolok itt a Bourne-sorozatra, a Mission:Impossible-szériára, a John Wick trilógiára vagy éppen a komplett Michael Bay életműre.
A probléma az, hogy a Szürke embernek nincs semmiféle stílusa, olyan az egész, mintha egy algoritmus rakta volna össze a végeredményt. És ez egyaránt vonatkozik a forgatókönyvre, a vágásra, az operatőri munkára és a karakterekre is.
Ész nélkül követik egymást az események, ha pislogunk egyet, már rögtön lemaradunk két helyszínváltásról, de közben nincs semmi feszültség a látottak mögött.
Súlytalanul haladunk előre az ezerszer látott sablonok mocsarában, miközben 10-15 percenként követik egymást az egyre nagyobb tétekre helyezett akciójelenetek, melyek a legötlettelenebb módokon lettek prezentálva, igencsak szegényes vizuális megoldásokkal megtámogatva.
Pedig a kezdést látva még bizakodtam, de ahogy lezajlik az első bunyó, már sejtettem, hogy itt bajok lesznek.
A harci koreográfia még alapvetően rendben lett volna, ahogy a helyszínválasztás is hangulatosra sikeredett, de a teljesen felesleges és rosszul kinéző CGI alkalmazása totál elvette az élét a jelenetnek.
És ez aztán a későbbi csörtékre is ugyanígy jellemző. Teljesen korrekt lenne ötlet szinten az összes verekedés/lövöldözés, de a pocsék vizuális effektusok teljesen hazavágják az ütősnek szánt képsorok közel 90 százalékát.
Egyedül a prágai üldözés az, ami egy ideig sikeresen tudja tartani a színvonalat, de a végére azt is sikerült átfordítani egy Halálos iramban filmeket idéző, totális baromsággá, ami cserébe iszonyat rosszul is nézett ki.
És ez itt a legnagyobb baj, hogy a Netflix a Red Notice után megint elégetett 200 milliót egy hamar kipukkanó lufira.
De amíg a Rock-Reynolds-Gadot trióra épített akicó-kaland matiné már első blikkre is maximum egy közepes limonádénak tűnt, itt simán benne lehetett volna pakliban egy kemény, földhözragadt zúzás lehetősége. De ezt sikerült kiherélni az elképesztően rosszul kinéző látvánnyal.
És sajnos a vágás és az operatőri munka se tud sokat javítani a látottakon. Néha már-már idegesítően gyorsak a jelenetváltások, helyenként a harcok Bourne stílusban lettek szétszabdalva, miközben felépítésükben a hosszan kitartott John Wick pofozkodásokat idézik. Hatalmas képzavar az egész, amire rátesznek még egy lapáttal az indokolatlan drónfelvételek is.
Ordít az egész filmről, hogy a Russo-tesóknak fogalma nem volt arról, mit igényel egy ilyen típusú mozi így minden általuk ismert formai elemet megpróbáltak hasznosítani. Kár, hogy arra nem gondoltak, hogy ez így ömlesztve egyáltalán nem működik.
És akkor vissza a történethez. Ahogy már említettem, ilyen téren nincs új a nap alatt, a legismertebb kémfilmes sablonokat kapjuk meg.
A probléma az, hogy itt is sikerült mértéktelenül belenyúlni a már ezerszer ellőtt elemekbe. Elég lett volna fele ennyi karakter és egy jóval letisztultabb forgatókönyv, ami nem akar CIA-s átverések között még egy bosszúsztorit is lenyomni a torkunkon.
De a legviccesebb az, hogy a befejezésre nagyjából ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk a cselekmény elején. Nem lesznek elvarrva a felfestett szálak, nem rendeződnek át az erőviszonyok, kb. visszakerülünk a kiindulási pontra. Értem én, hogy gyúrni kell a folytatásra, de azért illet volna lezárni valamelyest a sztorit, mert ez így aztán tényleg kimeríti a "súlytalan" és a "felesleges" fogalmát.
Viszont a színészek valamelyest mentik a menthetőt. Persze, kő egyszerű, kétdimenziós figurákat kapunk, de Ryan Gosling még egy ilyen szótlan "Szürke" karaktert is képes élettel megtölteni, Chris Evans pedig iszonyat szórakoztatóan tolja túl a pszichopata bérgyilkost.
Kár, hogy Ana de Armas csak a szépségével tud kitűnni mellettük, neki aztán végképp nem osztottak lapot a készítők.
Mindent összevetve, nem egy nézhetetlen szemét a Szürke ember. Inkább csak egy hangos, gagyi CGI-effektekkel megtömött, mértéket nem ismerő sablonos agyatlanság, amivel azért el lehet ütni maradandó károsodások nélkül két órát.
De ebben azért több rejlett, már csak a színészi felhozatal miatt is.

2022-07-19 03:10:19 Obi-Wan Kenobi (2022) Jason13 (2) #27

Újabb csalódás SW-fronton.
A Book of Boba Fett silány minősége ellenére én azért bíztam valamelyest az Obi-Wan Kenobi széria sikerében. Egyrészt azért, mert ebből a projektből teljes mértékben kimaradt a Favreau/Filoni páros (akikre hiába haragszom, azért a The Mandalorian-t ügyesen összehozták), másrészt maga a főszereplő személye táplálta bennem a remény szikráit.
Úgy voltam vele, hogy oké, Boba Fett elég gyenge sorozatot kapott maga mögé, de az élőszereplős SW-sztorik szempontjából sose volt olyan nagy figura, így talán belefért ez a botlás.
Viszont Kenobi mind az eredeti, mind az előzmény trilógia egyik legfontosabb szereplője, akinek az egyik legsötétebb időszakáról egyszerűen nem készülhet rossz történet.
Legalábbis ez a gondolat élt bennem, hiszen abból indultam ki, hogy a készítők is érzik azt a súlyt, amit Kenobi újbóli csatasorba állítása helyezett a vállukra.
Mert itt nem csak egy korrekt, szórakoztató végtermékben kellett volna gondolkodni, hanem abban, hogy kellő tisztelettel vezessék át a karaktert az előzményekből a klasszikus trilógia cselekményébe.
És itt volt nagy visszatérőként Ewan McGregor is, aki általában megválogatja azokat a filmeket/sorozatokat, amikhez a nevét adja.
A lényeg, hiába nem ragyog mostanság olyan fényesen az SW csillaga, mint pár évvel ezelőtt, próbáltam pozitívan hozzáállni a Kenobi sorozathoz és bizalmat szavaztam az alkotógárdának.
És akkor ne firtassuk, leírom, kár volt!
Komolyan mondom, így visszatekintve talán még szigorú is voltam a Boba Fett szériával. Az is egy lusta és ötlettelen erőlködés volt, de esetlensége és rosszul megírt forgatókönyve a maga bugyuta módján még szórakoztatóvá is tette. Nem mellékesen, ott egy papírvékony, perifériára szorult SW-szereplőt próbáltak meg a középpontba helyezni, ami elég rosszul sült el, de végtére is, csak Boba Fettről volt szó, aki egyáltalán nem az SW közepe.
Obi-Wan azért egy jóval jelentősebb név a szérián belül és az, hogy így sikerült újra csatasorba állítani, az számomra közel megbocsáthatatlan.
Igazából már a forgatókönyvvel zsákutcába kergették magukat az alkotók, hiszen a Sithek bosszúja és az Új remény közé kellett beékelniük egy kisebb sztorit. Ez már azonnal lekorlátozza a lehetőségeket, de ügyes írókkal még talán kilehetett volna hozni ebből valamit.
Sőt, ötlet szinten akadtak azért érdekességek, például Kenobi önmarcangolását, sivatagi bolyongását sikerült alapszinten jól átadni.
Viszont ahogy beindulnak az események, rögtön kitűnik, hogy a cselekmény egy izzadságtól csöpögő, önismétlő massza, amiben egymást érik a logikátlanságok és a töketlen húzások.
Ezen az se segít, hogy már az első percekben világos az, nagyjából hova kell kifutnia a végjátéknak. Arról már nem is beszélve, hogy a főszereplők jelentős részét valós veszély nem is fenyegeti, hiszen ismerve az SW-univerzumot, rögtön világos az, kinek mi lesz a sorsa a későbbiekben.
Ha már ennyire behatárolták magukat sztori szinten a készítők, akkor a karakterek közötti kapcsolatokra lehetett volna építeni, hiszen ezen a szinten lehetett volna újat gurítani.
De semmi érdemlegeset nem kapunk a 6 epizód alatt, a legnagyobb sablonokat sikerült ellőni.
Írás szempontjából tehát iszonyat gyenge a Kenobi. Elszórva akadnak benne érdekes ötletek, de ezeket nem sikerült kibontani.
A legnagyobb lebőgés viszont a technikai kivitelezés.
A Disney jelenleg az egyik legnagyobb stúdió, akik jelenleg azt is megengedhetik maguknak, hogy mozifilmes költségvetéssel dolgozhassanak sorozataikon. Elvileg nem is fogták vissza a pénzcsapokat a Kenobi esetében sem, mégis, a végeredmény valami elképesztően silányul fest.
Oké, a díszletek nem rosszak, ahogy CGI terén is érződik a munka. De az akciójelenetek koreográfiája már vicc kategória.
Amíg a Boba Fett esetében kínos mosollyal nyugtáztam néhány rosszabb zúzást, itt már a fejemet fogtam az összes nagyobb volumenű jelenetnél.
A vágás helyenként katasztrofális, nincs semmi dinamika az összecsapásokban, az üldözések pedig Benny-Hill szintű fogócskának érződnek (főleg az első két részben látható szerencsétlenkedések). A rohamosztagosok itt már nem rosszul célzó balfácánok, hanem sajnálatraméltó látáskárosultak, akik néha egy gyengébb pofontól is képesek padlót fogni.
És az operatőri munka, te jó ég! A fénykard párbajok a Star Wars alapkövei látvány szempontjából, eddig a legrosszabb produkciók is képesek voltak legalább egy értékelhető szekvenciát felmutatni ezekből. A Kenobiban nincs ilyen, hiszen a fölöslegesen rángatott kézi-kamerás(!!!!) megvalósítás egyfajta szürreális rémálommá formálja az összecsapásokat. A sötétben játszódó harcokból kb. semmit nem lehet kivenni, ahol meg látunk valamit, az az érzésünk támadhat, hogy ezt jobb lett volna kihagyni.
A látványt tehát egy az egyben hazavágja a pocsék vágási és operatőri munka, de itt még nincs vége a pokoljárásnak. Sajnos a rendezés is iszonyat amatőr.
Deborah Chow kapta a lehetőséget, hogy levezényelje az egész évadot és első blikkre nem feltétlenül lett volna rossz választás, hiszen több nevesebb szérián is dolgozott már korábban.
A Kenobi esetében viszont nem lehetett csúcsformában, mert ilyen gyenge minőséget azért a nulla költségvetésből készülő rajongói alkotások se szoktak megengedni maguknak.
Oké, ahogy írtam, a díszletek, az effektek és a kosztümök nagyjából rendben vannak, de a jelenetek felépítése, a cselekmény dinamikája és a fentebb említett pocsék akciók azt tükrözik vissza, hogy itt nem nagyon volt épkézláb koncepció kivitelezés terén.
Sőt, iszonyat összecsapottnak hat a végeredmény, mintha a Disney a forgatási időn is spórolt volna és a kész műbe a legelsőnek rögzített, nyers felvételek kerültek volna bele.
Ez számomra iszonyat dühítő! Itt a világ legnagyobb stúdiója, az egyik legismertebb franchise és egy iszonyat népszerű karakter és ahelyett, hogy egy átgondolt, kellően kidolgozott, legalább megjelenésében profi alkotást kapnánk, elénk dobnak egy félkész fércművet.
Erre nincs mentség!
Megint sikerült sokat fröcsögnöm, így azért megjegyezném, hogy Ewan McGregor azért jól alakított. Még ha nem is értettem mindennel egyet írás terén Kenobi karakterével kapcsolatban, színészileg sikerült eladni ezt a megtört/kiégett, önmarcangoló figurát.
És akkor nagyjából ennyi. A többi színész vagy nem kapott elég teret, vagy a hátam közepére sem kívántam őket.
Igen, utóbbi megjegyzésem leginkább Reva karakterére és az őt játszó színésznőre vonatkozik. Lett volna potenciál egy meghasonult inkvizítor figurájában, de sikerült szó szerint összehányni Reva hátterét, melyből Moses Ingram sem tudott jól kijönni.
Amire még kitérnék, az a zene. John Williams hiába tért vissza egy tétel erejéig, sikerült a Kenobinak az egyik legjellegtelenebb SW-aláfestést összehozni.
Rossznak nem nevezném a dallamokat, szimplán csak közepesnek, hiszen semmi maradandót nem tartalmaznak, a Star Wars hangulatból meg vajmi keveset tudnak átadni.
Ilyen téren azért a Boba Fett is fényévekkel jobban muzsikált.
Mindent összevetve, hiába reménykedtem, az Obi-Wan Kenobi egy újabb lebőgés lett a Disney részéről.
Egy összecsapott, logikátlan fércmunka, elképesztően amatőr akciókkal és kiábrándítóan gyenge rendezéssel, ami forgatókönyv szintjén is csúfosan megbukik.
McGregor alakítása és alapvetően Kenobi karaktere azért ennél sokkal, de sokkal többet érdemelt volna.
Remélem a későbbi SW produkciók nem fognak erre a szintre lealjasodni.

Amíg az új Thor-film esetében Taika Waititi stílusával nem tudtam mit kezdeni, addig a második Doctor Strange-et Sam Raimi rendezése tette számomra szórakoztatóvá.
Persze, a hangzatos PR-kampány elég nagy túlzásokba esett, mikor az Őrület multiverzumát egyenesen horrorként aposztrofálta, hiszen a végeredmény egy tipikus MCU-akciózás, amit Raimi stílusa emel vizuális szempontból az átlag Marvel-látványparádék felé.
Azaz operatőri és vágási szempontból egy egész kreatív moziról beszélhetünk (legalábbis Marvel szinthez mérve), amit biztosan egyben tart a rendezés.
Viszont sztori szempontjából már jócskán akadtak problémáim. Kezdjük ott, hogy én már a cím miatt becsapva éreztem magam, hiszen ahelyett, hogy alámerültünk volna a merész párhuzamos valóságokban, inkább csak átfutottunk néhány alternatív dimenzión, melyek különösebb fontossággal nem bírtak a cselekmény szintjén.
De ezen még túl tudtam lendülni. Azon már kevésbé, hogy az első epizód által nyitva hagyott szálak szinte mindegyike félre lett söpörve és egy teljesen más sztorit kaptunk, mint amit az előzmény felvezetett.
Oké, még ez se nagy tragédia, hiszen nincs baj azzal, ha az elvárásokat sikerül megugrani.
A legnagyobb fájdalmam az, hogy amit itt kaptunk, az számomra közel sem volt olyan izgalmas és érdekes, mint amit az első Strange befejezése sejtetett.
De miről is van szó? Címszereplőnk összetalálkozik egy különleges képességű lánnyal, akit csúnya szörnyek üldöznek. És igazából ennyi! Lehetne cifrázni, meg részletezni a dolgokat, de valójában egy nagy hajsza az egész film, aminek az alapjaira simán rá lehetett volna húzni egy másik szuperhős-kalandot is.
Nem éreztem azt, hogy ez egy ízig vérig Strange-történet lenne. Ezen az se segített, hogy a Benedict Cumberbatch által megformált mágus kispadra került saját mozijában. Oké, az akciókból kiveszi a részét, némileg a karakterét is sikerült mélyíteni, de annyi szereplőt kapott maga mellé, hogy sikerült elhomályosítani jelenlétét.
A gonosz személye is eléggé érdekesen hatott számomra. Mivel ismerem a karakter hátterét, önmagában működött, mégis azt érzem, hogy lehet nem itt kellett volna felhasználni.
A lényeg az, hogy adva van egy kissé háttérbe szorított Strange, egy karizmatikus, jól felépített, mégis, a film szövetéből kilógó ellenfél, akik mellé még kapunk számtalan másik szereplőt, akik már közel sem ennyire érdekesek.
Így eléggé zsúfoltnak érződik a cselekmény, amin az elképesztően gyors tempó sem segít. Túl sok a karakter, a központi bonyodalom mellett kapunk más, eléggé tessék-lássék módon belengetett szálakat, miközben dübörögnek a CGI-akciók is.
Ez így egyben nekem már sok volt. Helyenként iszonyat fókuszálatlannak éreztem a sztorit, miközben azért többször lelassít azért a film, de jellemzően pont az érdektelenebb pillanatokban.
Jobban örültem volna, ha néhány fontosabb szereplő kidolgozottabb hátteret kap és bizonyos pontokon némi plusz információ se ártott volna, hogy néhány megoldást ne érezzek logikátlannak, esetleg feleslegesnek.
Pedig vannak azért sztori szinten is tök jó ötletek a filmben, melyeket Raimi a saját, kissé elvetemült módján még szórakoztatóvá is tud varázsolni, de minden egyes ilyen sikerre jut két másik elhibázott momentum.
A zene az egyik olyan elem, amivel teljes mértékben elégedett voltam. Ugyan Danny Elfman sok tételt nem használt fel az előző rész taktusaiból, azért így is egy elég erős aláfestéssel állt elő. Dallamai számomra sokat hozzátettek a látottakhoz.
Mindent összevetve, elég ambivalensek az érzéseim a végeredmény iránt. Egyrészt rendezés és vizualitás szempontjából egy rossz szavam sem lehet (oké, helyenként nem a legjobb a CGI), viszont sztori és történet terén már közel sem voltam elégedett. Akadtak ugyan jó ötletek és emlékezetes jelenetek a játékidő során, de ezeket elnyomták az összecsapott képsorok és a logikátlan megoldások.
Egyszeri szórakozásnak azért nem volt ez rossz, de kicsit egységesebb mozikat várnék el az MCU-világából.

Nagyban dübörög a Marvel 4. fázisa, szinte egymást érik a Disney+-ra készülő sorozatok, miközben mozifilmekből sem szenvedünk hiányt. Ez mind szép és jó, viszont az utóbbi időben azt vettem észre, hogy eléggé megcsappant az érdeklődésem az MCU iránt. Félreértés ne essék, még mindig előszeretettel fogyasztom portékáikat, de egyre többször veszem észre magamon, hogy nem tudok mit kezdeni a látottakkal.
Ez szerintem elsősorban annak köszönhető, hogy a Bosszúállók-Végjáték nagyon szépen lezárt egy korszakot és azt követően még nem indult el egy olyan történetszál a filmek és sorozatok szintjén, ami előrevetítene valamiféle távlati célt narratíva szempontjából.
Persze, a végtelen köveket és Thanost is évekig tartó alapozás előzte meg, de jelenleg olyan, mintha egyfajta kísérletezésbe kezdett volna Kevin Feige, az MCU atyaúristene. Nagyobb, egymáson átívelő történetszálak helyett mintha a karakterek kerültek volna középpontba (legyenek ők régi vagy új figurák), miközben a háttérben nagyon nincs semmi, ami összefogná a különálló kalandokat.
Persze, nincs ezzel baj, ahogy fentebb említettem, nem kell kapkodni (a Warner/DC már egyszer megjárta a gyors univerzumépítéssel), de nem ártana lassan információkat csepegtetni azzal kapcsolatban, hova is tart ez az egész szuperhős-kavalkád.
De legyen ez az én problémám, nem is akarnék sokat ezen lovagolni, hiszen a Szerelem és mennydörgés nálam nem azon csúszott el, hogy nem vetít előre egy újabb Bosszúállók akciózást.
Nem, Taika Waititi rendezése nálam a poénokon siklott félre.
Pedig szeretem a fickó stílusát (a Thor:Ragnarök az egyik kedvencem az MCU felhozatalából), viszont itt azt éreztem, hogy nagyon nem tudta belőni az arányokat.
Oké, Marvel-filmről beszélünk, a humor alapvető dolog, de sikerült jócskán túltolni azt a bizonyos biciklit, ezzel teljesen háttérbe szorítva igazából minden mást.
A film összes eleme a vicceknek lett alárendelve, ami egy vígjáték esetében nem lenne probléma, de akárhogy nézzük, itt azért egy szuperhős-sztori jelentené az alapot, ami végül teljesen kiaknázatlan marad.
Igen, ez a műfaj jócskán el lett használva az évek során, rengeteg sablon el lett már lőve, nehéz is újat mutatni.
Viszont a Ragnarök ügyesen vette az akadályt és úgy tudott vicces lenni, hogy azért volt egy egyszerű, mégis működőképes története, ami úgyis megállta volna a helyét, ha nincs benne annyi poén. Nem mellesleg, a főszereplő ott a cselekmény folyamán eljutott A-pontból B-be, a fináléban már nem ugyanazt a figurát kaptuk meg, akivel a játékidő elején találkozhattunk.
Ehhez képest a 4. Thor mozi iszonyat vázlatos sztorira lett felhúzva, ami az átlag MCU-minőséghez képest is kevés.
Egy nagy, eszetlen rohanás az egész cselekmény, melynek során szinte egy szusszanásnyi időnk sincs arra, hogy feldolgozzuk a látottakat. Poén-poén hátán, gyors akció, majd minden kezdődik előröl.
Oké, a gonosz személyének sikerült kellőképpen megalapozni és Christian Bale nem is okoz csalódást a szerepben, viszont az Istenek ellen vonuló Gorr így sem kapott elég teret ahhoz, hogy
kibontakozzon. Sőt, nem is nagyon látjuk akcióban, be kell érnünk néhány elejtett mondattal, hogy "Ő aztán valami piszok kemény csóka". Ezt követően meg már megy is a mindent eldöntő harc, ami aztán szintén nem tud felnőni az elvárásokhoz.
És ha már Gorr, hiába hatásos a megjelenése, nagyon kilóg a film alapvetően gyerekbarát stílusából. Néha olyan érzésem volt, mintha egy kőkemény horror-gonoszt berántottak volna egy Disney-mese kellős közepébe.
De ez igaz a drámai szálakra is. A féktelen poénkodás nálam teljes mértékben elvette az érzelmesebb jelenetek súlyát. Pedig akadtak itt komoly témák és nehéz döntések, de mindegyik elé és után sikerült beiktatni egy-egy viccet, melyekkel sikerült elvenni a helyzetek élét.
És az a helyzet, hogy nálam karakterek szintjén sem tudott működni a film. Thor már sokadjára kerül identitásválságba, azonban most éreztem először azt, hogy a lezárásnál nem jutott egyről a kettőre.
És nagyjából ez igaz a többi szereplőre is, legalábbis olyan szempontból, hogy nem sikerült rájönnöm, mi is volt a céljuk a nagy egészt tekintve. Ennek köszönhetően hiába az impozáns színészgárda (Natalie Portman, Tessa Thompson, Russel Crowe), egyikükkel sem tudtam mit kezdeni.
Persze, maguk az alakítások nem rosszak, sőt, vannak szórakoztató karakterpillanatok, de ennyi. Ahogy legördült a stáblista, már alig tudtam bármit is felidézni ilyen téren a látottakból.
És itt vissza kell kanyarodnom a Ragnarökhöz. Ott tök jól működött Thor és Loki adok-kapok párosa, vagy épp Thor és Bruce Banner vicces duója. De Jeff Goldblum és Karl Urban marhulásait se esik nehezemre felidézni.
A Szerelem és mennydörgésből egy karakterpillanatot nem tudnék megemlíteni.
Viszont hazudnék, ha azt írnám, nem szórakoztam a látottakon. Annyira pörgős és tömény a cselekmény, hogy a játékidő során nincs egy unalmas pillanat se, a rengeteg poénból meg azért úton-útfélen akadt egy-kettő, amin jót tudtam derülni. Látvány terén meg simán hozza azt a film, amit az ember elvár egy közel 200 milliós MCU-kalandtól. Oké, helyenként nem a legjobb a CGI és az akciók se annyira ötletesek, mint például a sokat emlegetett Ragnarök esetében, de azért ilyen téren sikerült hozni a kötelezőt.
Ezen felül mindenképp nagy pozitívum a zenei aláfestés, elsősorban a remek betétdaloknak köszönhetően.
Mindent összevetve, egyszer bőven fogyasztható marhulás lett a 4. Thor-mozi,de nálam bizony érezhetően nagy visszalépés a Ragnarök-höz képest.
Nincs baj azzal, ha a Marvel kísérletezik, sőt, dicséretes dolog, hogy be mernek vállalni ilyen "merészebb" húzásokat is viszonylag biztonságosabb produkciók mellett, de azért néha nem ártana jól elosztani az arányokat.

Steven Spielberg 1993-ban jelentkezett a Jurassic Park című kalandfilmjével, ami mind a mai napig egy jól működő, látványos és kellően izgalmas darab, ami hamar igazi klasszikussá nőtte ki magát. A maga idejében szinte minden anyagi rekordot megdöntött és ez nem csak technikai újításainak volt köszönhető. Persze, ilyen minőségben korábban még sosem bukkantak fel a vásznakon dinoszauruszok, viszont a látvány mellett volt egy egyszerű, mégis teljesen jól működő története, karaktereivel könnyen lehetett szimpatizálni és megvalósításában is annyira profira sikeredett, hogy az idő vasfoga azóta se tudta megsebezni.
A hatalmas sikert követően nem is volt kérdés, hogy készül e folytatás, azonban se a második rész (ezt még Spielberg rendezte), se a harmadik nem tudta hozni azt a szintet, amit az első film felállított.
Ennek ellenére egyik folytatást se tartom rossznak, sőt, Az elveszett világ rengeteg emlékezetes jelenetet tartalmaz és ha a története nem is lett tökéletesre csiszolva, a profi rendezés kellően egyben tartotta.
A harmadik epizód pedig hiába kelti egy faék egyszerűségű B-kategóriás bőrlenyúzás hatását (legalábbis forgatókönyv terén), még az is simán egy nézhető darab, ami ugyan sokat nem tett hozzá a Jurassic széria gondolatiságához, de egy könnyed, dínós matiné-moziként azért megállta a helyét.
Ezt követően aztán nyugovóra tért az őslényeket felvonultató sorozat (köszönhetően az egyre gyengülő bevételeknek) de időnként azért lehetett hallani pletykákat egy esetleges 4. részről.
2015-ben, sok várakozás után aztán megtörtént a „csoda” és bemutatásra került a Jurassic World, ami egy új trilógia nyitódarabjaként funkcionált és ahelyett, hogy a régi szereplőkkel melegítette volna fel a már bevált receptet, új karaktereket, de ismerős kalandokat ígért.
A 4. epizód így egyfajta újraindítás lett a szérián belül, ami ugyan figyelembe vette az előzmények történéseit, de megpróbált a saját lábán megállni, amellett persze, hogy a nosztalgia kényelmes takaróját is magára húzta, nem is egyszer.
Ezt a filmet mind a mai napig sok kritika éri, hogy ahelyett, hogy új alapokra helyezte volna a történetet, inkább csak újrahasznosította a kézenfekvő elemeket. Ezzel nem tudok vitatkozni, de összességében szerintem egy ismételten szórakoztató darab született, aminek persze megvoltak a maga hibái.
És eddig a pontig tudtam pozitív maradni.
Mert ahogy említettem, a World egy új trilógiát indított el, melynek a folytatása, a Bukott birodalom már minden volt, csak jó nem. Hiába ült be a rendezői székbe egy tehetséges, spanyol úriember (J.A. Bayona), a végeredmény egy rendkívül buta, logikátlan és erőltetett szösszenetre sikeredett, amit már tényleg csak a remek vizuális elemek és a megkapó látvány tartott egyben.
Nem akarok feleslegesen fröcsögni erre az epizódra, mert alapszinten ez is tartalmazza azokat az elemeket, melyeket mindenki szeret ebben a szériában, de ezek egy rengeteg sebből vérző sztoriba lettek beágyazva.
A hosszú felvezetés után el is érkeztünk a World-trilógia nem rég bemutatott záróakkordjához, ami hangzatos Világuralom címet kapta.
Az első World rendezője (a vitatott képességekkel rendelkező) Colin Trevorrow ismét magára vállalta a direktori szerepet, emellett a forgatókönyv megírásából is kivette a részét, mint ahogy azt tette az előző epizódok esetében is.
Az elvárások elég magasra lettek belőve (legalábbis az én esetemben), hiszen a Bukott Birodalom befejezése egy olyan jövőképet tárt elénk a fináléban, ahol az őslények elszabadulnak a világunkban, ezzel is fenyegetve az emberiség helyét a tápláléklánc csúcsán.
Igaz, ezt az ötletet elég bugyuta módon prezentálta a második felvonás, de ettől eltekintve, ez érdekes alapot adott a harmadik filmnek, nem mellesleg a széria mindig kacérkodott a gondolattal, mi történne akkor, ha a dínók és az emberek egymásnak lennének eresztve.
Ezt eddig Az elveszett világ fináléja domborította ki a legjobban a San Diego-ra rászabadult T-Rex képében.
Az érdekes koncepció mellé azt is hamar belebegtették a készítők, hogy a klasszikus első rész főszereplő triója is visszatér a fináléra, azaz Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum.
Így hiába lett felemás az előző epizód, én bíztam benne, hogy a Világuralom majd képes lesz kissé gatyába rázni a szériát, hiába vetült rá az összképre Colin Trevorrow baljós jelenléte.
A történet pár évvel a Bukott birodalom eseményei után veszi fel a fonalat és egy olyan alternatív valóságot fest a vászonra, ahol a dinoszauruszok már a világunk részét képzik. Jól ismert hőseink, Owen és Claire elvonulva éldegélnek a korábban megismert Maisie-vel a vadonban. Szabadidejüket illegálisan befogott dínók kimentésével töltik. Igen ám, de feltűnik a színen egy gonosz vállalat és annak emberei, akik Maisie-re és Kék (Owen „háziraptora”) utódjára fenik a fogukat. A baj meg is történik, a kislányt és a bébi raptort elragadják, így Owen és Claire útra kell, hogy kimenekítsék szeretteiket.
Mit ne mondjak, ismét egy elég gyengécske sztorit kapunk, ami elsőre inkább hajaz egy alsó kategóriás akciófilmre, mint egy újabb Jurassic-kalandra. De sebaj, itt van ez az új világ, amit benépesítettek az őshüllők, hát csak sikerült akkor beleilleszteni ezt a sovány történetkezdeményt egy izgalmas közegbe.
Ne álltassuk magunkat, a már sokszor emlegetett Trevorrow egy olyan forgatókönyvet hozott össze írótársával, Emily Carmichael-lel (ő a nagyot bukó Tűzgyűrű-Lázadás stáblistájáról lehet ismerős), ami csak háttérként használja a dínók és emberek együttélését.
A cselekmény szempontjából igazából teljesen lényegtelen az, hogy mi lett felvezetve az előzmény fináléjában, a fókusz az emberrablós vonalra van irányítva, ami mellé még kapunk egy ördögi összeesküvést is, melynek során a klasszikus trió csatlakozik be a buliba.
De ez is csak arra szolgál, hogy a régi szereplők megjelenjenek a film bizonyos pontjain, plusz legyen miért utálni az új nagyvállalatot. Mintha az ember/dínó rablás nem lenne elég.
Igaz, ehhez a másodlagos szálhoz fűződik egy világvége elem is, ami egyaránt veszélyezteti az emberek és őshüllők fennmaradását is. Annyi a probléma, hogy ezt olyan tálalásban kapjuk meg, ami inkább röhejes, mintsem fenyegető, köszönhetően annak, hogy iszonyat súlytalanul lett tálalva.
Arról nem is beszélve, hogy egy Jurassic-szériát lezáró epizódban ne azon legyen már a hangsúly, hogy van egy teljesen mellékvágányra tett fenyegetés, aminek vajmi köze van a dinoszauruszok és az emberek kapcsolatához.
Ilyen szempontból a Világuralom már hatalmas csalódás, hiszen a készítők átverték a közönséget. A cím és az előzetesek se azt sugallták, mint amivel a tényleges film szolgál.
Oké, nem kell mindig a rajongók elvárásainak meghajolni, szükség van arra, hogy a készítőknek legyen egy magabiztos víziója az adott történetről és ragaszkodjanak ahhoz.
Jelen esetünkben az történt, hogy a Bukott birodalomban felvezetett történetszál teljesen a háttérbe lett szorítva, pedig minden arra utalt, hogy majd ez a vonal lesz továbbszőve.
De abból kell főznünk amink van, tehát marad a B-kategóriás akció vonal és a csúnya vállalat utáni nyomozás megfűszerezve rengeteg dínóval. Ez egybegyúrva még működhetett is volna, ha kellő hozzáértéssel van megírva a sztori. A Világuralom azonban hiányt szenved kreativitásban, olyan az egész film, mint egy unott erőlködés, ami csak azért készült el, hogy így harmadjára (vagy ha úgy nézzük, hatodik alkalommal) még nagyot kaszáljanak vele a készítők.
A hajsza az elrabolt kislány és raptor után rendkívül sablonos, semmi izgalommal nem szolgál, tényleg olyan, mintha egy alsó kategóriás akcióparádéból ollózták volna ki és illesztették volna bele a cselekménybe.
A vállalat piszkos ügyleteinek felderítése szintén iszonyat lapos és unalmas, ezen tényleg csak a régi karakterek segítenek valamelyest, de ez se szól másról, csak az ész nélküli nosztalgiáról.
És ha már ötlettelenség, ez nem csak történet szintjén bukik ki, sajnos az akciójelenetek is rendkívül egysíkúak. Megvan a szokásos „futás és sikítás”, akadnak csendesebb, kúszós/mászós pillanatok és persze motoros üldözéssel is találkozhatunk, ami annyiban különbözik például egy Halálos iramban szekvenciától, hogy úton útfélen raptorok ugrálnak a szereplők nyakába. Mindezeket persze meglehetett volna oldani izgalmasan, de a végeredmény igazából annyit tartalmaz, amit én most ide lekörmöltem. Hőseink futnak, nyomukban néhány veszedelmes őslény, ennyi.
Mindez látvány szempontjából szép és jó, hiszen a CGI a kornak megfelelően profi, akadnak olyan dínók is, akiket bábokkal keltettek életre, plusz sok esetben a zöld hátteret is mellőzték az alkotók és inkább épített díszletekre hagyatkoztak. Ilyen téren azt hozza a film, amit az ember alsó hangon elvár egy szuperprodukciótól.
Viszont filmtechnikai szempontból már semmi különlegeset nem kapunk. A vágás helyenként követhetetlenné tesz bizonyos képsorokat és az operatőri munka is csak átlagosnak nevezhető. Hol vannak már a Spielberg-re jellemző beállítások és feszültségfokozó megoldások?
És ez itt a baj! Én az a fajta filmrajongó vagyok, aki simán elnézi egy filmnek a butaságokat és a logikátlanságokat, ha kivitelezést tekintve látom az egyediséget és az ötleteket. Ez mentette meg nálam a Bukott birodalmat is, hiszen már ott is vérlázítóan gyenge volt a sztori, viszont a rendezés helyenként annyira profi szintet ütött meg, hogy az szórakoztatóvá tudta varázsolni még a legbutább pillanatokat is.
A Világuralom ilyen szinten semmit nem kínál, Trevorrow egy iparos, aki minden jelenetet lehozott a minimum elvártakhoz és kész. De ha ennyire gyenge lábakon áll egy mozi, akkor ennél jócskán többet kéne villantani, hogy a néző ne unatkozzon a látottak alatt.
Az se segít a filmen, hogy ész nélkül vannak halmozva az eltúlzott akciók, miközben a főszereplők teljesen sérthetetlenek. Jöhetnek akármekkora fenevadak, se a régi, se az új brigád tagjai nem kerülnek veszélybe, az utolsó pillanatban mindig érkezik valami gyors megoldás, ami kimenekíti hőseinket a pácból. Ezt egyszer el lehet játszani, de sokszor egymás után már rendkívül idegesítő és teljesen súlytalanná teszi a látottakat.
Sokat emlegettem már a szereplőket, így illene is kitérni rájuk. Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) már az előzményekben sem voltak aprólékosan kiművelt figurák, de a maguk egyszerű módján még működtek, ahogy a köztük lévő kémia is pislákolt. Itt már csak két jelentéktelen túlélőt formálnak meg, akiknek rém unalmas az egymáshoz fűződő viszonya és hátterük is kong az ürességtől.
A régi triót szintén nem tudom dicsérni, hiszen ők a nosztalgia jegyében kb. lemásolják a klasszikus filmben látott karaktereiket és ennyi. Újat nem tudnak felmutatni, nem elég érdekesek, egyedül a karizmájuk az, ami miatt nem süllyednek el az érdektelenségben.
Mellékszereplők szintjén kapunk pár újoncot, akikre már tényleg nem érdemes szót fecsérelni.
A csillogó-villogó effekteken és az alapvető technikai megoldásokon felül egy nagy pozitívum akad a filmben, ez nem más, mint a zene. Michael Giacchino közel sem élete fő művét rakta le az asztalra a Világuralom aláfestésével, de pörgős dallamai azért megállják a helyüket és néha azt az érzést keltik, mintha tényleg egy ütős dínós kaland pörögne szemünk előtt.
De ahogy feleszmélünk egy-egy tétel hatása alól, rá kell jönnünk, hogy ez bizony egy jellegtelen fércmunka. Hiába van a címében a Jurassic szócska, hiába a rengeteg dinoszaurusz és a féktelen pörgés, ez a produkció talán a széria leggyengébb darabja.
A történet egy rosszul kidolgozott, logikai hibákkal teleszőtt blöff nulla izgalommal és feszültséggel, a szereplők rém unalmas, mindent túlélő árnyalakok, míg az akciók minden kreativitást nélkülöző, eltúlzott csörték.
Félreértés ne essék, az előzmények se voltak többek szórakoztató látványfilmeknél, de azért azokban érződött az akarás és a törekvés arra, hogy a dínós akciók kreatív és stílusos tálalásban kerüljenek a vászonra és főhősök, ha csak minimálisan is, de azért többek legyenek kétdimenziós vázlatoknál.
Mindent összevetve, a Világuralom méretes csalódás, egy üres, minden eredetiséget nélkülöző, könnyen felejthető és unalmas látványparádé, ami sorra halmozza a logikátlanságokat.
A széria lehet nem hal ki ezzel az epizóddal, de a korábbi epizódok hatásai bizony már a múltba vesznek.

Összes komment...