Jason13

Tapasztalat: 316 film
Kompetencia: 11 film
Súly: 591
Regisztráció: 2012. július 11. (6 év)
Kedvencnek jelölték: 6 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Jurassic World: Fallen Kingdom
Jurassic World: Bukott birodalom
3 2018-07-17 2,9
(97)
A Quiet Place
Hang nélkül
4 2018-07-11 3,5
(235)
Solo: A Star Wars Story
Solo: Egy Star Wars-történet
4 2018-06-04 3,2
(127)
Avengers: Infinity War
Bosszúállók: Végtelen háború
5 2018-04-29 4,1
(245)
Ready Player One
 
4 2018-04-02 3,6
(274)
Gringo
 
3 2018-03-30 ?
(9)
Tragedy Girls
 
3 2018-03-26 2,7
(19)
Annihilation
Expedíció
4 2018-03-22 3,5
(323)
Tomb Raider
 
4 2018-03-18 3,0
(188)
Phoenix Forgotten
 
2 2018-03-17 ?
(4)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Az idei év első igazán nagy csalódása számomra a Bukott birodalom.
Az igazat megvallva, már az előzetesek láttán is húztam a szám, de végtére is bíztam J.A. Bayona direktorban, hiszen vizualitás terén elég tehetséges a fickó. No, meg a színészi gárda is bizakodásra adott okot, de a végeredmény láttán közel sem voltam elégedett.
Nekem már a történet is több ponton sántított, de a film első felében azért túl tudtam tenni magam a logikátlanságokon és következetlenségeken. Ez annak is köszönhető, hogy a cselekmény igencsak pörgősen halad előre és a látvány is kifogástalan. Az akciójelenetek elképesztően jól megkoreografáltak és a hangulat is a helyén volt, itt még éreztem a "Jurassic-atmoszférát".
De ahogy a szereplők elhagyják a szigetet, ott a mozi minősége elég gyorsan elkezdett süllyedni. Egyrészt itt érezhető egy éles váltás és az eddig felépített (és már jól bejáratott) kalandfilmes szál megy a levesbe és Bayona átadja a helyet egyfajta gyerekbarát túlélőhorrornak.
Ezzel nem is lenne amúgy baj, lenne potenciál egy kellően feszült "menekülünk a dinók elől"vonalban, de ott vérzik el a dolog, hogy nincsenek igazán érdekes és szerethető figurák, a sztori túlságosan széteső, hemzseg a hibáktól és el lettek nyújtva a jelenetek. Így feszültség helyett inkább az unalom csapott meg, miközben két dimenziós karaktereink futkároztak a kastélyban.
A lezárás meg szépen feltette a koronát erre a roskadozó masszára. Tárva nyitva maradt a befejezés, de az ott felvetődő problémát egy huszárvágással meg lehetne oldani.
Arról már nem is beszélve, hogy a dinók létrehozásán kívül egy másik, kifejezetten érdekes kérdéskört is érint a történet, de aztán azt a parlagon hagyják és egyáltalán nem aknázzák ki.
Hiába a jól csengő színészi gárda, egy épkézláb alakítást sem lehet találni a filmben. Oké, Howard és Pratt az előzményben sem nyújtott Oscar-esélyes teljesítményt, de volt valamiféle karakterük. Itt mindketten totál érdektelenek. A hozzájuk szegődő két fiatal segítő meg szimplán kritikán aluli, őket nyugodtan ki is lehetett volna vágni a végeredményből.
Jeff Goldblum meg hiába ugrik be kb. 2-3 percre, ennyire kár volt behívni a forgatásra.
De itt van még Toby Jones, Rafe Spall, James Cromwell és Ted Levine, akik egytől egyig tehetségesek, de sok lapot nekik se osztottak.
Zene terén se jeleskedik a Bukott birodalom, hiába maradt meg komponistaként Michael Giacchino. Míg az előző epizódhoz teljesen korrekt és nosztalgikus dallamokat szállított, addig ide egy teljesen átlagos, alig észrevehető muzsikát rakott össze.
Amire tényleg nem lehet panasz, az a film technikai oldala. A látvány parádés, az összes akciójelenet átlátható és követhető, egy-kettő kifejezetten kreatív is. Az operatőri munkát se érheti panasz, helyenként ötletes beállításokkal is találkozhatunk. Ilyen téren Bayona hozta is a tőle elvártakat, hiszen a kézjegye erősen tetten érhető az alkotáson. Vizualitás terén a már-már gótikus horrorokat idéző második félidőre se lehet panasz.
De az összkép így se valami fényes. A műfaji váltás, a logikai hibákat sorra szállító sztori, a felejthető karakterek és a semmitmondó zenei aláfestés egész egyszerűen aláaknázza az élményt.
És hiába van itt néhány jó ötlet és érdekes elgondolás, ha a végeredmény egy ingadozó katyvasz, ami egész egyszerűen nem áll össze.
Tudom, sokak számára már a Jurassic World se volt egy nagy durranás, én se dobtam el tőle az agyam, de egy korrekt kis kalandmozinak tartom, ami kellően látványosra és szórakoztatóra sikeredett, nem mellékesen a nosztalgiában is szerethetően dagonyázott.
A Bukott birodalom viszont egy ingatag lábakon álló hibrid lett, amin egyszer ellötyögtem, de többször nem hiszem, hogy előveszem.

2018-07-11 23:34:13 A Quiet Place (2018) / Hang nélkül Jason13 (4) #54

Az idei év egyik nagy horror szenzációjának ígérkezett a Hang nélkül, amit az eddig elsősorban színészként tevékenykedő John Krasinski rendezett (és egy főszerepet is magára vállalt, azért biztos, ami biztos). A produkció népszerűségét nem csak a kellően hatásos előzetesek és az ötletes koncepció alapozta meg, hanem a meglehetősen pozitív kritikai visszajelzések is, a készítők pedig már a folytatást tervezik.
De ne szaladjunk ennyire előre, inkább lássuk is, miről szól nagy vonalakban a történet.
A nem is olyan távoli jövőben járunk, ahol az emberiség nagy részét titokzatos szörnyetegek elpusztították. Ebben az apokaliptikus helyzetben próbál túlélni egy család, de eléggé megnehezíti a dolgukat az, hogy a lények nagyon érzékenyek a hangra. És mivel gyerekeik még igen fiatalok, elkerülhetetlen az, hogy időnként ne csapjanak valami zajt.
Maga a sztori rendkívül egyszerű és nagyon sok kérdésre nem is kapunk választ. A készítők leginkább azzal foglalkoztak, hogy egy többgyermekes család hogyan tud érvényesülni egy olyan világban, ahol a legkisebb zaj is az emberek vesztét okozhatja. Ilyen téren pedig nagyon jól működik a Hang nélkül.
A felvezetésben betekintést nyerhetünk a főszereplők mindennapjaiba és fokozatosan rázódhatunk bele ebbe a néma világba. Eleinte még talán kissé furcsa lehet úgy követni az eseményeket, hogy szinte egyáltalán nem hangzik el párbeszéd, egyedül csak a természet zajait és az aláfestő zenét hallhatjuk, de a cselekmény ennek ellenére egyáltalán nem válik lapossá. Sőt, Krasinski nagyszerűen építi fel a feszültséget és az őt körülvevő színészeket is pazarul instruálta. A gyerekszereplők játéka kiváló, nagyon erős és érzelmes alakítást nyújtottak, de az anyukát megszemélyesítő Emily Blunt-ot se érheti panasz (aki amúgy Krasinski felesége a való életben).
Ahogy fentebb már említettem, feszültségkeltés terén jelesre vizsgázik a film. Eleinte talán kissé komótosan zajlanak az események, de már itt is találkozhatunk hátborzongató képsorokkal. Viszont a játékidő második fele már egy igazi adrenalin löket, ahol egymást követik az ijesztgetések és az izgalmas történések.
Itt viszont gyorsan meg is említenék néhány negatívumot. Ahogy beindul az akció és elkezdődik a horror, több kiváltó esemény is erőltetettre sikeredett. A logika ezeknél a részeknél elég szabadosan lett kezelve és többször érződik az, hogy bizonyos dolgok csak azért történnek úgy-ahogy, mert azok jól néznek ki és kellően felborzolhatják a nézők kedélyeit. Szó se róla, némi hatásvadászat sose árt és itt érzéseim szerint nem is estek át a készítők a ló túloldalára, de az eleinte felépített drámai hangulatot néhol felsérti egy-egy erőltetett horror elem.
De ezt leszámítva nincs különösebb baj a mozival. Annak ellenére, hogy a költségvetés nem verte a plafont, teljesen korrekt látványvilággal és technikai megvalósítással rendelkezik. Az operatőri munka rendben van, a vágás szintén és a CGI-effektek se mutatnak rosszul. Marco Beltrami zenei aláfestése pedig nagyon sokat hozzátesz az élményhez, remek dallamokat írt a képsorokhoz.
Mindent összevetve, a Hang nélkül egy nagyon szórakoztató és minőségi darab, ami persze nem tökéletes. Helyenként kissé erőltetett és logikátlan, de ezeket a szépséghibákat kompenzálják a meggyőző színészi alakítások, a helyenként elképesztően feszült képsorok és a biztos kezű rendezés.

Hiába szeretem az SW-világát, ez a film nem igazán hozott lázba. Elsősorban azért, mert tisztában voltam vele, hogy milyen zűrök zajlottak a forgatáson és én annak örültem volna a legjobban, ha az eredetileg kiszemelt rendezőpáros víziója kerül a vászonra.
De őket felváltotta Ron Howard, aki alapvetően szintén nem egy rossz direktor, de az utóbbi időben nem sok értékelhetőt tett le az asztalra.
Arról már nem is beszélve, hogy az ifjú Solo-t alakító színészre is sok panasz érkezett, elvileg a forgatáson külön tanár segítette, hogy játéka ne legyen teljesen értékelhetetlen.
Végül jöttek az előzetesek, melyek szintén nem győztek meg, egy teljesen sótlan eredetsztorinak tűnt Solo szóló filmje (mily szellemes megfogalmazás).
De végül úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a mozinak, hiszem mégis csak az SW-egyik legjobb karakterének az eredettörténetéről van szó és titkon bíztam benne, hogy a baljós előjelek ellenére egy sokkal szórakoztatóbb élményben lesz részem, mint legutóbb, az Utolsó Jedik esetében.
És végül jött a nagy csalódás, ami jelen esetben pozitív. Minden hibája ellenére én nagyon élveztem ezt az alkotást, de ne szaladjunk ennyire előre.
A játékidő első fél óráján azért érződik az utólagos forgatások hangulata, itt elég csapongó és kissé kapkodó a sztori, meglehetősen lényeges dolgokat sikerült pár perc alatt letudni. De ahogy beindul a rablós/csempészes szál, a film is magára talál és egész jó ütemben halad a végéig.
Talán kissé sok akad akciókból és azok is helyenként igencsak elnyújtottak, de legalább jól néznek ki, a látványra nem lehet panasz. A finálét viszont ügyesen oldották meg a készítők, hiszen nem egy óriási CGI-parádéba vezették a történetet, hanem egy klasszikusabb "mindenki átver mindenkit" szituációba.
A főszereplő is kellemes meglepetést okozott, hiszen a legrosszabbra készültem fel vele kapcsolatban, erre teljesen rendben volt az alakítása. Oké, nem nőtt fel Harrison Ford szintjére, de a kezdetleges esetlenségei után simán elhittem neki, hogy ő bizony a még fiatal, kiforratlan Solo. Nem mellékesen baromi jól működött a kémia közte és Chewbacca között, közös jeleneteik egytől egyig nagyon szórakoztatóra sikeredtek.
Woody Harrelson egyfajta mentor karaktere se volt rossz és a színész is hozta a formáját, jól beleillett ebbe a sztoriba.
Viszont Paul Bettany elég sótlanul játszott. Akadtak azért erős pillanatai, de egyszerűen túl kevés időt kapott ahhoz, hogy kiteljesedjen a figurája, így ő megmaradt egy két dimenziós gonosznak.
Két emberkével akadtak komolyabb problémáim, az egyik a Lando-t megformáló Donald Glover volt. Nekem nagyon nem tetszett a játéka, de ez szerintem nem rajta múlott. Maga a karakter szerintem elég gyengén lett megírva, jóval több rejlett ennél benne.
Emilia Clarke pedig ismét megmutatta, hogy a nagy költségvetésű mozifilmek nem az ő terepe. Imádom őt a Trónok harcában, de amit itt leművelt, az csak pár fokkal volt értékelhetőbb, mint a Terminátor legújabb részében. Ez pedig nem nagy dicséret.
És ha már negatívumok, aki kitalálta, hogy a történet egyik szereplője egy feminista droid legyen, az megérdemelne egy körmöst. Persze, ezt a figurát el lehetett volna adni sokkal fogyaszthatóbban is, itt azonban nagyon az arcunkba nyomják és egyszerűen egy értékelhető pillanata sincs. Még szerencse, hogy viszonylag kevés időt tölt a vásznon.
De ezzel vissza is térnék a pozitívumokra. John Powell zenéje valami frenetikusra sikeredett! Alapból szeretem a szerző munkásságát, de ide talán pályafutása egyik legjobb munkáját pakolta le. Tételei elképesztően dinamikusak, fülbemászóak és a klasszikus taktusokat is ügyesen emelte át saját szerzeményeibe.
Mindent összevetve, közel sem egy hibátlan SW-darab a Solo, itt-ott látszik rajta, hogy utólag mennyi mindent foltoztak rajta a készítők, de végül összeállt egy nagyon szórakoztató űrkalanddá, melyben a fiatal Solo is kellően helyt állt.
Kicsit sajnálom, hogy anyagilag megbukott, mert ilyen minőségben én azért vevő lettem volna még pár Star Wars történetre, de ennek fényében nem hiszem, hogy a stúdió a közel jövőben zöld utat adna hasonló projekteknek.

10 év és 18 film után végre megérkezett az az MCU-mozi, amire oly sokan vártak, a Végtelen háború.
Ugyan nem vagyok egy nagy Marvel őrült, az eddigi munkáik között több olyan is akadt, melyek nem igazán nyerték el a tetszésem, de így is kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a készítők azt, amit már a Bosszúállók első részében beígértek: a nagy összecsapást Thanos ellen.
A végeredmény láttán leesett az állam és így a film után órákkal is azzal telik az időm, hogy próbálom összeszedni a padlóról.
A nagyszerű Tél katonáját és a szintén ütősre sikerült Polgárháborút szállító Russo tesók ugyanis összerakták a stúdió egyik (ha nem a legjobb) darabját.
Számtalan helyen hibázhattak volna, hiszen rengeteg karaktert kellett megmozgatniuk, több cselekményszálat vezetniük és a drámát is kellő súllyal kellett érzékeltetniük ebben az alapból vidám hangulatú univerzumban. De néhány kisebb bukkanót leszámítva pazarul helytálltak és egy igencsak intenzív szuperhősmozit tettek az asztalra, amit szerintem évek múltán is a legjobbak között fognak emlegetni.
Gyorsan az elején le is tudnám a negatívumokat. Hiába a több, mint két órás időtartam, úgy éreztem, hogy lehetett volna még vaskosabb a játékidő, mert néhány fontos információ csak pár gyors mondatban kerül ledarálásra. Aztán azt se bántam volna, ha elhalálozások terén kissé tökösebbek lettek volna a készítők. Szó se róla, így is sikerült egyszer-kétszer meglepniük, de csak nagyon kevés szereplő terén léptek meg olyat, ami a későbbiekben ne lenne visszafordíthatatlan.
Innentől kezdve pedig jöhet az áradozás. A karakterdinamika szenzációs, nagyszerűen lett megteremtve a szereplők közötti kémia és mindenki pont annyi játékidőt kapott, amennyit kellett. Egy figura esetében sem éreztem azt, hogy elnyomná a többieket. Aztán itt van maga Thanos, aki simán az MCU legjobb fő-gonosza. Végre egy kellően fenyegető ellenlábas, aki érthető motivációkkal és kellő drámaisággal lett felvértezve.
Látvány szempontjából sem érheti panasz a produkciót, az összecsapások jól követhetőek, dinamikusak és helyenként kifejezetten kreatívak. Talán az utolsó ütközet lett kissé gyorsan lezavarva, de a finálé így is erősre sikeredett.
A dráma és a humor is értő kézzel lett adagolva, egyik se nyomja el a másikat. Nem is tudom, mikor éltem át olyat, hogy az egyik jelenten még jókat derültem, míg a következőn már tövig rágtam a körmöm az izgalomtól és a könnyeimet is vissza kellett fojtanom.
Alan Silvestri zenei aláfestése is maga a gyönyör. Igaz, nagyon eredeti tételekkel nem rukkolt elő, de biztos kézzel adagolta a különböző szuperhősök tételeit és az első Bosszúállókhoz írt szerzeményét is a legjobb helyeken vette elő.
Biztos érződik a véleményemen, hogy hirtelen felindulásból lett lekörmölve, pedig már több óra eltelt azóta, hogy hazaértem a moziból. A film jelenetei viszont még mindig itt vannak előttem, a fejemben zakatolnak Silvestri dallamai és legszívesebben már most nézném a folytatást.
Többször fejeztem már be így a véleményeimet, de most aztán végképp nem tudnék más lezárást találni mondandómhoz: Az ilyen élmények miatt szeretek moziba járni!

2018-04-02 18:04:49 Ready Player One (2018) Jason13 (4) #12

Annak ellenére, hogy a film alapjául szolgáló regényt nem ismerem és Spielberg munkásságára se úgy tekintek, mint régebben, felkeltette az érdeklődésem a Ready Player One.
Sokakkal ellentétben nem számítottam arra, hogy egy újabb popcorn-klasszikust tesz le az asztalra a mester, szimplán csak egy szórakoztató látványparádéra vágytam és azt meg is kaptam.
Igaz, ennél azért több is kisülhetett volna a végeredményből, de ennyire nem szaladnék előre.
Inkább ott kezdeném, hogy nagyon tetszett az a jövőkép, amit felfestett a film. Manapság alapból nagyot megy a VR-technika és szinte napról napra fejlődik, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ember merül el videojátékokban vagy szimplán különböző netes oldalakon, ahol aztán rosszabb esetben jobban kezdik érezni magukat, mint a valóságban.
Ezt a világképet mondjuk már rengeteg film feldolgozta és a RPO nem is akar különösebben nagyot mondani ilyen téren, inkább megmarad a felszínen. De ezzel nincs is baj, hiszen az üzenete könnyen értelmezhető, különösebben nem is szájbarágós, miközben a 2045-be repítő jövőkép igencsak meggyőző.
De az igazi csoda maga az OASIS, ami vizuálisan valami elképesztő. Itt át is térnék a technikai oldalra, ami kifogástalan. Rengeteg a CGI-effekt (ezt máshogy nem is nagyon lehetett volna kivitelezni), de egyáltalán nem zavaróak sehol. Az akciók teljesen átláthatóak és pörgősek, köszönhetően a pazar operatőri és vágási munkának.
Viszont a látványnál is jobban a székbe szögezett az, ahogy a film adagolja a nosztalgia-hangulatot és a különböző utalásokat. Szinte minden képkockán megjelenik legalább egy tucat klasszikus figura, de az igazi libabőr akkor kapott el, mikor ezeket a geek-nyalánkságokat már nem csak utalások formájában kezdte adagolni a sztori, hanem be is építette saját világába. Így eleinte még csak elégedetten bólogattam Freddy Krueger és Jason Voorhes rövid szereplésén, de mikor már konkrét jelenetek, szereplők esetleg eszközök lettek átemelve olyan művekből, mint az Alien, a Vissza a jövőbe vagy éppen a Gyalog galopp, szinte katarzis közeli állapotba kerültem.
Persze, lehet azzal vádolni Spielberget, hogy talán már túlságosan is a képünkbe tolja az utalásokat, de úgy halottam, a regény is erősen épít erre, arról nem is beszélve, hogy itt azért kontextusba vannak helyezve ezek a tisztelgések, nem csak a levegőben lógnak.
Alan Silvestri is jó munkát végzett zenei téren. Nem ide írt szerzeményét fogjuk évek múlva is legjobbjaként emlegetni, de a jelenetek alatt pazarul működnek tételei és a nosztalgia érzéséhez is elegáns módon asszisztál dallamival.
És akkor a negatívumok. Maga a történet teljesen rendben van, kár, hogy úton-útfélen igencsak zavaró logikai bakikkal van kikövezve. Már a film elején megjelenő első rejtély felvet néhány égető kérdést (például, hogy 5 év alatt hogy nem lehetett azt megfejteni), de aztán találkozhatunk belülről nyitható cellákkal és a gonosz cég épületével, ahol nincsenek biztonsági kamerák.
Túl lehet ezeken a hibákon lendülni, de azért engem párszor kirántottak a cselekményből. Szerencsére minden egyes butaságra jutott legalább két olyan jelenet, ahol elkapott a gyönyörtől a libabőr.
De itt van még a szerelmi szál is, ami elég erőltetettre sikeredett, maga a befejezés meg kissé túl lett húzva és már-már belezuhan a giccs-tengerébe.
Ezen tényezők miatt közel se volt egy hibátlan moziélmény a Ready Player One, viszont amit elvártam tőle, azt simán hozta. A végeredmény egy nagyon pörgős, látványos és szórakoztató sci-fi kaland, ami még szívvel és lélekkel is rendelkezik. Vannak hibái, de Spielberg jó pár komoly darab és egy félresikerült családi mozi után ügyesen visszatért az igényes popcorn-filmek mezejére.

2018-03-30 11:20:14 Gringo (2018) Jason13 (3) #1

Remek színészgárda, érdekes alapsztori és egy biztató előzetes. Ezek a tényezők keltették fel a figyelmem a Gringo kapcsán, mégpedig annyira, hogy a meglehetősen gyenge kritikai és nézői visszajelzésekre se adtam sokat, inkább gyorsan ellátogattam a legközelebbi moziba, hogy szemrevételezzem a végeredményt.
Így utólag be kell látnom, ez a döntés nem bizonyult valami sikeresnek, hiszen Nash Edgerton mozija fájdalmasan középszerű lett.
A sztori hiába lenne érdekes és rejti magában egy pazar fekete komédia lehetőségét, a készítőknek nagyon keveset sikerült kihozniuk belőle. Egyrészt nagyon lassan indul be a cselekmény és amikor elkezdődik a sok kavarás, akkor se lesz valami izgalmas a film. Nagyon komótos a tempó, emiatt a látottak közel sem olyan szórakoztatóak, mint azt az előzetes sugallta.
Sőt, műfajilag is egy nagy katyvasz a Gringo. Bizonyos karakterek esetében próbál drámai irányba elindulni, hogy aztán a későbbiekben a fekete komédiák felé forduljon, de helyenként az átverős/félreértésekre épülő vígjátékok is megidéződnek. A befejezéshez közeledve pedig már akciójeleneteket is kapunk. Egy tehetséges alkotó kezében talán egységes összképpé állt volna össze ez a sok szál és műfaji irány, de Nash Edgerton csak egy csapongó katyvaszt tudott kihozni ebből. A lassabb, drámainak szánt jelenetek egyszerűen érdektelenek és unalmasak, a poénoknak csak egy töredéke működik, akciókból pedig alig van.
Rossznak mégsem nevezném azonban ezt a több sebből vérző mozit, ugyanis a színészek sokat dobnak rajta. Charlize Theron és Joel Edgerton például kifejezetten szórakoztató alakítást prezentálnak, mint marakodó üzletfelek, de David Oyelowo is hiteles, mint jószívű, de mindenki által lenézett irodai melós. Aztán Sharlto Copley is beugrott egy kis mellékszerep erejéig, róla is csak pozitívan tudnék nyilatkozni. Amanda Seyfried volt az, aki nem nagyon találta a helyét, bár erre az is magyarázat lehet, hogy a hozzá tartozó mellékszálat teljes mértékben kilehetett volna vágni a végeredményből, ugyanis a fő cselekményből semmit nem vett volna el.
Technikailag sincs baj a filmmel, az operatőri munka helyenként kifejezetten jó és az a kevés akció, ami van, korrekt kivitelezést kapott.
Mindent összevetve, nézhető, sőt a maga módján szórakoztató darab a Gringo, de egyszerűen túl sokat markol és keveset fog. A megtekintés után nem lesz nehéz elfeledni, de amíg tart, addig el lehet lötyögni rajta.

2018-03-26 17:43:22 Tragedy Girls (2017) Jason13 (3) #2

A tavaly bemutatásra került Tragedy Girls egyfajta szatíra, ami a horror műfaját használja fel arra, hogy görbetükröt mutasson a mai „telefon nyomkodós, like-vadász” fiatalok elé. Ez így leírva nem hangzik rosszul, az én érdeklődésemet is hamar felkeltette Tyler MacIntyre filmjének alapsztorija.
Adva van két tinédzser csaj, akik első látásra tipikus középiskolás fruskáknak tűnnek, azonban hobbijuk közel sem mindennapi. Először is foglyul ejtenek egy sorozatgyilkost, majd arra próbálják rávenni, hogy segítsen nekik kitanulni az emberölés művészetét. A csavar az egészben az, hogy két „hősnőnk” azért akar erre a rögös útra lépni, hogy a netes felületen egyre több követőre tegyenek szert és egyfajta horrorikonná nőjék ki magukat a későbbiekben.
Mit ne mondjak, ez a felállás azért elég eredeti, ritkán készülnek olyan slasherek, melyek képesek ennyire elszakadni az alapoktól. Ezek után azt is hihetnénk, hogy a Tragedy Girls képében egy új horrorklasszikus született, azonban a valóság közel sem ennyire rózsás.
Tény, hogy a cselekmény tartalmaz néhány ügyes megoldást, de a film ütős története ellenére idővel a középszerűség posványába süllyed. Kezdjük ott, hogy nincs megalapozva a két főhősnő háttere, úgymond készen kapjuk őket, amikor már totál pszichopaták. Ezt azért emelném ki, mert a film bemutatja azt is, hogy milyen családi háttérrel rendelkeznek, az alapján pedig egyáltalán nem következik az, hogy nekik vérszomjas őrülteknek kéne lenniük. Persze, ott a másik oldal, hogy a normális közegből kikerülő személyek is bekattanhatnak, de ezen a vonalon már egyáltalán nem indul el az alkotás.
Itt most talán elkalandoztam kissé és igazából a film gerincét sem a fentebb leírtak boncolgatása adja, de nekem azért ez kissé szúrta a szemem. Pedig könnyen eltudtam volna siklani felette, ha a cselekmény kellő mértékben pörög és a szatirikus humor is működik. De ezek se állnak olyan erős lábakon.
Egy idő után előkerülnek a tinifilmekre jellemző klisék, melyeket ugyan kiforgatva kapunk meg, mégsem érződik rajtuk a gúny, esetleg az éjsötét humor. Ha kivennénk a képletből a gyilkosságokat és a főszereplők elborult elméjét, simán kapnánk egy tipikus ifjúsági mozit.
Sajnos a tempó is megbicsaklik helyenként, a játékidő középtájékán akadnak üresjáratok, melyeken túl lehet lendülni, de az összképet azért lehúzzák kissé.
Igazán ütős poénokat se kapunk, leginkább a filmes utalások azok, amik működtek. Az abszurd szituációk általában gyorsan megoldódnak a legegyszerűbb módokon. Pedig itt adott lett volna minden egy nagyon friss, tabudöngető alkotásra. Ám a készítők a meredekebb jeleneteknél végül mindig behúzzák a kéziféket.
De nem kell megijedni, azért pozitívumok is akadnak ebben a darabban. Először is véres és brutális képsorokból nincs hiány, ilyen téren azért nem voltak finnyásak a készítők. Hullanak itt a testrészek, fejek robbannak szét és különböző vágóeszközök hasítják fel a húst. Így ha már történet és poénok szempontjából nem az igazi a Tragedy Girls, legalább látvány tekintetében hozza azt, amit egy kemény horrornak illik.
A két főszereplő, Brianna Hildebrand és Alexandra Shipp is jól alakítanak, még ha karaktereik nem is lettek tökéletesek. Korrektül kiegészítik egymást és a laposabb részeket is könnyebb kibírni ásítás nélkül az ő jelenlétük miatt.
Összegezve a dolgokat, a Tragedy Girls egy középszerű alkotás, amiben ennél jóval több potenciál leledzett. Az alapsztoriból és szatirikus hangvételéből egy sokkal emlékezetesebb és polgárpukkasztóbb őrületet lehetett volna kihozni. A készítők viszont megmaradtak a biztonságos felszínnél és az utalgatásoknál. Sebaj, a végeredmény azért így is szórakoztató a maga módján, csak nem eléggé emlékezetes.

2018-03-22 01:07:20 Annihilation (2018) / Expedíció Jason13 (4) #87

Alex Garland forgatókönyvíró 2014-ben jelentkezett első rendezésével (már ha nem vesszük figyelembe a két évvel korábban készült Dredd című akciófilmet, amiről manapság derült ki, hogy nagy részét Garland dirigálta), az Ex-Machinával, ami egy nagyszerű sci-fi volt, a filozofikusabb, elgondolkodtatóbb fajtából.
Ezek után én tárt karokkal vártam a következő munkáját, mely az Annihilation címet kapta és Jeff VanderMeer Déli végek regénysorozatának első kötetén alapul. Az írott verziót ugyan nem ismerem, de egész jókat halottam róla. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az adaptációhoz olyan színészek írtak alá, mint Natalie Potman, Oscar Isaac és Jennifer Jason Leigh. Ezen felül az előzetesek is kellően meggyőzőre sikerültek, így én már alig vártam, hogy megnézzem a végeredményt moziban.
Az utolsó pillanatban viszont a film két producere csúnyán összekülönbözött, így a magyar keresztségben Expedíció címre keresztelt produkció csak néhány országban kapott bemutatót, nemzetközileg viszont a Netflixen debütált. Ez kissé lelombozott, de nem szegte kedvem, így gyorsan le is ültem az alkotás elé.
A történet középpontjában egy különös zóna áll, ahol mindenféle mutációk mennek végbe az ott honos élőlényeken. Már több expedíciót is küldtek erre a helyre, viszont eddig még senki se tért vissza onnan. Ezúttal egy öt fős csoport indul útnak, hogy elérjenek a zóna legtávolabbi pontjára és információt szerezzenek arról, mi a fene folyik is ott.
A sztori hallatán nem véletlenül juthat eszünkbe Tarkovszkij Sztalkere, hiszen nagyon hasonló a két alkotás alapja. De úton-útfélen olyan művek idéződnek meg, mint a Solaris, A dolog vagy éppen az Alien. Ezek a párhuzamok valószínűleg az első kötetben is megjelennek, viszont a filmben egyszerűen lehetetlen nem észrevenni őket. De ezzel nincs baj, mivel a már ismerős ötleteket Garland mesterien rántja össze, így végül egy olyan elegyet kapunk, ami önállóan is remekül megállja a helyét.
Az Annihilation elsősorban egy gondolati síkon mozgó sci-fi, viszont látvány tekintetében sem lehet rá panasz. A zóna egyszerre gyönyörű és félelmetes, lélegzetelállító növényvilága ugyanis nem evilági teremtényeknek ad otthont, melyek nem minden esetben barátságosak. A költségvetés pedig hiába nem verte a plafont, a CGI a legtöbb esetben pazar.
A megbabonázó külsőségekre bőven rátesz még egy lapáttal a kiváló operatőri munka és a megbabonázó zene, melyek összhatása azt eredményezi, hogy a szereplők mellett mi, nézők is minél jobban elvesszünk ebben a világban.
A cselekményvezetés a műfaj hasonló alkotásaihoz képest kellően kimért és lassú, viszont egy percre se válik unalmassá, sőt! A képsorok alatt végig érezhető a feszültség, helyenként pedig egyenesen vérfagyasztó jelenetekkel is találkozhatunk.
Amit negatívumként lehet említeni, az a karakterek drámája. A film ilyen téren is próbál mély filozófiai kérdéseket boncolgatni, viszont a szereplők háttere nincs kellő mértékben kidolgozva és a közöttük zajló párbeszédek is csak addig jutnak el, hogy a felszínt kapargassák. Igaz, így is elhangzik néhány kellően gondolatébresztő mondat, de ezekből nincs elég ahhoz, hogy a majd 20 perces elborult finálé igazán átütőnek hasson.
Félreértés ne essék, az utolsó képsorok elérik a mindfuck hatást és hosszasan lehetne írni arról, kinél milyen módon csapódnak le az itt látottak, de ez sokkal jobban működött volna akkor, ha az emberi szereplők emlékezetesebbre sikerednek.
A színészek játékával igazság szerint nincs baj, Natalie Portman például kifejezetten erős alakítást nyújt, de igazán kidolgozott karakter híján nem rájuk fogunk emlékezni elsősorban a megtekintés után.
Mindent összevetve, az Expedíció egy nagyon erős sci-fi, ami helyenként kifejezetten brutális és hátborzongató. A befejezése pedig jó alap lehet ahhoz, hogy a nézők leüljenek és elgondolkozzanak a látottakon. Viszont Garland előző rendezésétől elmarad picit, ott ugyanis sokkal erőteljesebbek a szereplők, ennek köszönhetően a filozófiai vonal is mélyebb. Azonban így se lehet okunk nagy panaszra, épp ellenkezőleg! Az ilyen és ehhez hasonló sci-fiket nagyon meg kell becsülni, mert manapság nincs belőlük azért olyan sok.

2018-03-18 09:46:34 Tomb Raider (2018) Jason13 (4) #5

Számomra pozitív csalódás volt ez az új Tomb Raider mozi.
Igaz, az utóbbi évek félresikerült játékadaptációi után nem is voltak magasak az elvárásaim, szimplán egy szórakoztató kalandfilmet vártam, ami képes megállni a saját lábán. Ezt pedig meg is kaptam.
Maga a történet végtelenül egyszerű, viszont pont ezért működőképes. A készítők egyáltalán nem vállalták túl magukat (mint például a Warcraft vagy az Assassin's Creed alkotói), inkább egy letisztult sztorival rukkoltak elő, melyben nincsenek hatalmas logikai bukfencek és önellentmondások. A cselekmény is jó ütemben halad előre, üresjáratokkal nem igazán találkozhatunk a játékidő alatt.
Alicia Vikander alakításába se tudnék belekötni, teljesen rendben volt, mint Lara Croft. Meglátszik rajta, hogy fizikailag sokat készült a filmre, még a húzósabb akciójelenetekben sem lóg ki jelenlétével. Ami pedig színészi vénáját illeti, azt is tudta kamatoztatni és sikerült kellő mélységet és drámaiságot adnia a hősnőnek. Míg az Angelina Jolie-féle változat szimplán egy elképesztően dögös kalandor csajszit tár elénk, addig az idei verzió egy szimpatikus, sebezhető és kellően emberi karaktert szállít le, akivel sokkal könnyebben lehet azonosulni.
Walt Goggins-ot érdemes még kiemelni, ugyan egy két dimenziós rossz arcot testesít meg, de ezt legalább egész szórakoztatóan teszi.
A látvánnyal se volt különösebben gond, az akciók kellően izgalmasak és pörgősek, nem mellékesen pedig egész földhözragadtak (már persze a korábbi filmekhez képest). A CGI- lóláb mondjuk helyenként kilógott, de azért nem annyira vészes módon, ennyi még pont belefért, hogy ne zökkenjek ki a látottakból.
Sajnos a zenei aláfestés elég sótlan lett, pedig egy ehhez hasonló kalandmozi megérdemelne jó pár fülbemászó dallamot. Tom Holkenborg (alias Junkie XL) munkája azonban nagyon középszerű, hiába idézi meg néha a 2013-as játék hangzásvilágát.
És ha már negatívumok, én több misztikumot vártam a filmtől, ilyen téren rendesen visszafogták magukat a készítők. Mondjuk ezt a húzásukat meg is tudom érteni, hiszen a két korábbi film azért rendesen túltolta a túlvilági erőket és ugyan ezek megjelentek a 2013-as játékban is, ide nem biztos, hogy teljes mértékben passzoltak volna.
Mindent összevetve, egy teljesen korrekt adaptáció lett az új Tomb Raider. Vikander kellően meggyőző, mint Lara Croft, az akciók is rendben vannak és a cselekmény is igencsak pörgős. Persze, nem fog hivatkozási alap válni a filmből, mint legjobb játék-adaptáció, hiszen közel sem hibátlan, de az utóbbi idők próbálkozásait simán zsebre teszi és önálló kalandmoziként is megállja a helyét.
Én örülnék még pár hasonló minőségű folytatásnak.

2018-03-17 11:53:32 Phoenix Forgotten (2017) Jason13 (2) #1

Mindig is vonzottak azok a filmek, melyek középpontjában harmadik típusú találkozások és UFO észlelések állnak. Mióta az eszemet tudom, érdekel a téma, így az igaz történeten alapuló, talált-kamerás Phoenix Forgotten című darabra is hamar kivetettem a hálóm. Az meg már csak jobban felcsigázta a várakozásom, hogy a projektnél a produceri feladatokat Ridley Scott látta el, aki manapság ugyan sűrűn nyúl félre, de mégiscsak egy elismert rendezőről van szó, akinek szeretem a munkásságát.
A kezdésnél azonban rá kellett jönnöm, hogy a film valóságalapja kimerül abban, hogy 1997-ben tényleg észleltek furcsa fényjelenségeket az amerikai Phoenix felett. Erre épül ugyan a sztori, de ezen felül egy teljes mértékben fikciós eseményszál bontakozik ki előttünk.
Három középiskolás fiatal fantáziáját is megmozgatják az események, így kutatásba kezdenek, hogy utánajárjanak a megmagyarázhatatlan jelenségeknek. Útjuk a közeli sivatagba vezet, ahol nyom nélkül eltűnnek. Évekkel később az egyik áldozat húga folytatja a nyomozást és rátalál azokra a felvételekre, melyeket a korábban eltűnt fiatalok rögzítettek.
Ha ez a produkció az Ideglelés tájékán lát napvilágot és ahhoz hasonló marketing kampányt kap a háta mögé, tuti lett volna a siker, de lássuk be, ez ma már kevés. Miután tudatosul bennünk, hogy a történetnek csak egy kis szelete valós, nem kapunk mást, csak egy tipikus kézi kamerás horrort, ami magán viseli a műfaj összes hibáját.
Ugyan a cselekmény két szálon fut, a jelen időben zajló események semmi izgalmasat nem nyújtanak, szimplán csak az időt húzzák. Az utolsó negyven perc pedig a szokásos recept alapján dolgozik. Megy a kamerarángatás ezerrel, a szereplők ordítoznak, majd jól pórul járnak.
Most viszont nem valami természetfeletti szörny, esetleg egy baltás gyilkos a ludas, hanem a földönkívüliek, ami számomra valamelyest érdekessé tette ezt a szösszenetet. Oké, láttunk már sok hasonlót korábban, de itt egész ügyes ötletek is kerültek a végeredménybe.
Például az idegeneket egyáltalán nem mutatják, leginkább csak fényjelenségeket láthatunk, melyek kivitelezés tekintetében meglehetősen hatásosra sikerültek. Így a játékidő második felében látható szaladgálós-kiabálós káosz, még valamelyest izgalmasnak is nevezhető.
Helyenként a feszültségkeltés is működik, a fiatalok eltévedése, majd egyre nagyobb pácba kerülése egész kellemes perceket tartogat, bár a befejezés sok újdonságot nem nyújt. A készítők itt is inkább megmaradtak a „nagy könyvben” leírtaknál, ami valljuk be, így sokadszorra már közel sem olyan ütős.
A színészi játék nagyjából közepes szintre lőhető be. Szerencsére senki se viszi túlzásba a ripacskodást, de azért minőségi alakításokat nem itt kell keresni. Maguk a karakterek sem valami érdekesek, ismét a legtipikusabb sablon figurákkal állunk szemben.
Technikailag nincs különösebb baj, akadnak egész látványos effektek és a parásnak szánt hanghatások is működnek. Persze, akik nem szeretik a found-footage stílust, kerüljék messzire, hiszen intenzív kameramozgásokból nincs hiány.
Mindent összevetve, egyszer éppen nézhető darab a Phoenix Forgotten, ami semmi újat nem mutat. Viszont van benne néhány értékelhető momentum és akiket megmozgat ez a téma, valamilyen szinten érdekesnek is találhatják. Igaz, ettől még a jó kategóriától igencsak messze helyezkedik el.

Összes komment...