Jason13

Tapasztalat: 334 film
Kompetencia: 6 film
Súly: 484
Regisztráció: 2012. július 11. (8 év, 9 hónap)
Kedvencnek jelölték: 7 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Zack Snyder's Justice League
Zack Snyder: Az Igazság Ligája
4 2021-03-24 3,3
(135)
Wonder Woman 1984
 
2 2021-01-27 2,5
(159)
Bad Boys for Life
Bad Boys - Mindörökké rosszfiúk
2 2020-10-15 2,9
(226)
Hubie Halloween
Hubie, a halloween hőse
1 2020-10-15 1,9
(80)
Bloodshot
 
2 2020-04-09 2,6
(130)
The Gentlemen
Úriemberek
5 2020-02-06 3,9
(498)
Underwater
Árok
4 2020-01-11 2,8
(212)
The Grudge
Az átok háza
3 2020-01-04 2,0
(53)
Star Wars: The Rise of Skywalker
Star Wars: Skywalker kora
4 2019-12-19 2,6
(423)
Doctor Sleep
Álom doktor
4 2019-11-07 3,5
(235)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

A Zack Snyder által eredetileg megálmodott Igazság ligája meglehetősen rögös utat járt meg addig, hogy végül március 18-án bemutatásra kerüljön az HBO Maxon (hazánkban az HBO Go-n).
Bevezetőmben nem szeretném nagyon részletesen érinteni ezt a gondokkal kikövezett utazást, amit Snyder és az ő víziója járt be, hiszen az utóbbi 1 évben szinte minden fontosabb filmes oldal foglakozott a Snyder Cut létrejöttének folyamatával.
Az elején annyit szögeznék le, hogy nekem minden hibájával együtt egyaránt kellemes élményt nyújtott a Man of Steel és a Batman v Superman is. Igaz, egyik alkotást se nevezném a legjobb képregény adaptációnak, de közel sem érdemeltek/érdemelnének annyi savazást, mint amit a mai napig kapnak. Kétségtelen, hogy mindkét mozi rendelkezik hiányosságokkal és emellett rossz forgatókönyvírói és rendezői húzások is tarkítják őket, viszont egyedi látásmóddal, szemkápráztató vizuális megoldásokkal és megkapó atmoszférával rendelkeznek, melyek már rögvest kiemelik őket a tucat szuperhős mozik kategóriájából.
Amire még kitérnék, az maga a stúdió (Warner/DC) szerencsétlenkedése, akik egy eredettörténet után (Man of Steel) már nem bírtak magukkal és mindenképp filmes univerzumot akartak építeni, de ahelyett, hogy követték volna a Marvel mintáját és megalapoztak volna soron következő történeteiknek, egyik pillanatról a másikra akarták meglovagolni ezt a formulát. És ennek lett az eredménye az, hogy 2017-ben mozikba került az Igazság ligája, kiherélt, összefércelt verziója, amit Joss Whedon pofozott össze a stúdiófejesek utasítására. A DC legdrágább csapatfilmjéből így lett egy orbitális nagy lebőgés, mind kritikai, mind anyagi szempontból. Ezt a bukást pedig azóta is nyögi a stúdió, hiszen önálló filmjeik egy része ugyan jól sikerült (Wonder Woman, Aquaman, Shazam), de ezek már nem igazán kötődnek egymáshoz, sőt, vannak olyan darabok, melyeket egyenesen lehetetlen elhelyezni a kontinuitásban (Joker vagy éppen a készülő The Batman).
Idén azonban megkaptuk Snyder verzióját az Igazság ligájából, ezt pedig a nemrég startoló HBO Max, az éppen tomboló koronavírus járvány és a rendkívül kitartó rajongói nyomás eredményezte. Ezt követően pedig jöhet a kérdés: Snyder munkája mennyivel sikerült jobban a ’17-es verziónál? A rövid válasz: mérföldekkel.
Ennyivel azonban kár lenne elintézni ezt a majd 4 órás szösszenetet, aminek már a keletkezési körülményeiről is hosszú tanulmányokat lehetne írni.
A történetről sokat felesleges lenne elárulni, hiszen ez a lényegesebb pontokban megegyezik a ’17-es sztorijával. Superman halott, Batman csapatot szervez, eközben pedig egy földönkívüli próbálja megszerezni magának a bolygónkon található három ősi relikviát/fegyvert. A körítés az, amiben teljesen különbözik a két verzió.
Whedon ezt az alapot a végletekig leegyszerűsítette és feldúsította lagymatag poénokkal, Snyder azonban megpróbált mindennek kellő súlyt adni. Ez nem minden esetben sikerült neki, azonban a 2021-es Igazság ligája egy sokkal logikusabb, érzelmesebb, látványosabb és nem mellékesen epikusabb alkotás lett, mint elődje.
Ami engem kifejezetten meglepett, az az, hogy a terjedelmes játékidő elég hamar elszaladt mellettem. Sehol nem éreztem azt, hogy a film unalomba fulladna, pedig érdemes megjegyezni, hogy nem egy faltól falig zúzásról van ám szó.
Snyder rendkívül sok teret ad az alaphelyzet kibontásának és amíg Whedon esetében ez az egész világmegmentős alaphelyzet és csapattoborzás egy hatalmas káoszt eredményezett, addig itt teljesen érthető az, hogy mi a célja gonosznak, mit miért tesz, ahogy arra is választ kapunk, hogy mik ezek az ősi ereklyék, milyen elven működnek és mire képesek. A mozis változatból ezek a dolgok kimaradtak, de ami talán ennél is nagyobb problémát jelentett ott, hogy a karakterek nem kaptak elég alapozást.
Ez az a pont, ahol ki kell térni arra, hogy hatalmas hiba volt a stúdió részéről úgy belevágni egy csapatfilmbe, hogy nem minden figura kapta meg az eredettörténetét. Mert hiába az eposzi hosszúságú játékidő, azért Flash, Aquaman és Cyborg megérdemelt volna egy önálló kalandot a Liga előtt, hogy ne itt foglalják össze röviden a hátterüket. Persze, Snyder-nek azért sikerült ügyesen bemutatnia őket és így nagyjából érthetőek lettek motivációik, sőt, kifejezetten erős drámai jelenetek is fűződnek hozzájuk. De ezért érződik töménynek ez a majd 4 óra, mert a főkonfliktus mellett ilyen plusz információk is tarkítják a filmet és hiába sikerültek jól ezek a részek, a cselekményt azért meg-megakasztják.
És ha már a cselekmény megakasztása. Snyder ugye azt ígérte, hogy minden benne lesz az ő verziójában, amit anno megálmodott. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy olyan képsorokkal is találkozhatunk, melyek azokat a folytatásokat vetítették elő, melyeket végül a stúdió kikukázott. Így bizonyos új karaktereknek, esetleg előrevetített történetszálaknak az égvilágon nem lett semmi értelme. Ezeket nyugodt szívvel a vágószoba padlóján lehetett volna hagyni, mert így önmagukban a filmhez se tesznek hozzá sokat.
Amik viszont hozzáadnak az élményhez, az Snyder vizualitása, az akciók koreográfiája és Tom Holkenborg zenei aláfestése.
Whedon annak idején elég csúnyán megváltoztatta a film képi világát és az összecsapásokból is sokat kihagyott, így az ő változata egy rikító színekben tündöklő hatalmas CGI-massza, ami szinte teljesen követhetetlen. Nem mellesleg behozta a fedélzetre Danny Elfmant aki egy teljesen új zenei világot adott a filmhez, amit ha rossznak nem is, de jellegtelennek és stílustalannak már annál inkább lehetett nevezni.
Snyder viszont a rá oly jellemző vizualitást visszaintegrálta munkájába, tehát rendkívül sok a lassítás, sötétebbek a képek és ez nagyon jól is áll a Ligának. A néhol kellően komorra és drámaira sikerült jelenetekhez tökéletesen passzol ez a stílus. Tom Holkenborg zenéje pedig képes egy új mélységet is adni a látottakhoz, hiszen tételei nemcsak akció-dúsak és pörgősek, de ha kell, képesek a mélyebb érzelmeket is hatásosan kiszolgálni.
Az akciók esetében jelen esetünkben is a CGI megvalósítás dominál, és ugyan helyenként nem tökéletes, de sokkal jobban működik, mint Whedon változatában. A gonosz Steppenwolf megjelenítése például kellően fenyegető és a mozgalmasabb jelenetek is jóval átláthatóbbak, élvezhetőbbek.
Amit még fontos érinteni, az a csapatdinamika. Itt jobban megismerjük a karaktereket és az ő hátterüket, mint a korábbi változatban, így ilyen téren is Snyder vágása viszi a prímet. Persze, az erőltetett poénok kikerülése azt is eredményezi, hogy kínos egysorosok helyett a szereplők közti kommunikáció komolyabb alapokra helyeződik, de ez jobban is passzol ahhoz a tónushoz, amit Snyder képvisel.
De még mielőtt az egekbe magasztalnám a rendezőt, érdemes megjegyezni, hogy így, ebben a rendkívül terjedelmes formájában sem lett tökéletes az Igazság ligája. Hiába a jobban elmélyített karakterek, a komorabb hangulat, a logikus történet és a megkapó vizualitás, azért ezekkel nem lehet pótolni azt, hogy egy ilyen nagyszabású filmet erősebb alapokra kellett volna helyezni.
Emellett a soha el nem készülő folytatásokat beharangozó jelenetek is leginkább időhúzásnak érződnek. Értem én, hogy sok rajongót lehet lekenyerezni olyan képsorokkal, ahol eddig nem látott, vagy máshogy ábrázolt karakterek bukkannak fel, ezek azonban nem viszik előre a cselekményt, inkább csak megakasztják azt.
Plusz Supermannal már Whedon se nagyon tudott mit kezdeni és ez ebben a verzióban sincs másképp. Igaz, Snyder legalább következetes az előzményekben felépített figurával és nála azért az erőviszonyok se csúsznak el a kriptoni hős megjelenésével, mint a moziverzióban. Érdemben viszont nem tesz hozzá semmit Superman alakjához, bár egy folytatásban bőven lehetett volna alapozni arra, ami ebben a filmben történt vele.
Összegezve a dolgokat, a Snyder vágás, vagy más nevén a Zack Snyder’s Justice League egy rendkívül hosszú, de igencsak szórakoztató, látványos és helyenként erős drámai töltetekkel rendelkező szuperhős kaland, ami persze nem tökéletes, de még így is reggelire megeszi a 2017-ben mozikba küldött, rommá vágott verziót.
Személy szerint örülnék, ha mégis arra kerülne sor, hogy a Warner/DC ezt a vonalat vinné tovább, de lássuk be, erre vajmi kevés az esély. Azt viszont értékelni kell, hogy ez az alkotás, így, ebben a formában létrejöhetett és akik hozzám hasonlóan szerették a Man of Steelt és a BvS-t, ebben az eposzi hosszúságú Igazság ligájában sem csalódhatnak.

2021-01-27 15:23:59 Wonder Woman 1984 (2020) Jason13 (2) #12

Az elmúlt pár évben bemutatott Warner/DC szuperhősfilmek azt az érzetet keltették, hogy a stúdiónál dolgozó fejesek/filmesek végre rájöttek arra, hogyan kell szórakoztató mozikat gyártani az olyan félresikerült próbálkozások után, mint az Öngyilkos osztag vagy az Igazság ligája. Akadt kellően elszállt CGI orgiába oltott kalandozás (Aquaman), családi matinéba ültetett fantasy (Shazam) és ugye ne feledkezzünk meg a Jokerről sem. Ez utóbbi ugyan nem sorolható a szuperhős zsánerbe, de a cég ezzel bizonyította azt, hogy végre nyitottak a sötétebb, korhatárosabb alkotásokra is, melyek az idősebb közönséget célozzák meg.
Ezek után azt gondolhatnánk, hogy a Warner/DC rendezte sorait és miután elengedték azt, hogy pár év leforgása alatt hozzanak össze egy filmes univerzumot a Marvel mintájára, inkább az önálló? igényes alkotásokra fektetik a hangsúlyt.
Igen ám, de a Wonder Woman 1984 inkább azt az érzést kelti, hogy valami nagyon nincs rendben.
Be kell valljam, én nagyon szerettem a 2017-es első részt, az se találta fel a műfajon belül a spanyolviaszt, de egy kellően szórakoztató, látványos és izgalmas darabnak bizonyult, aminek persze megvannak a maga szépséghibái, de pozitívumai képesek ezeket kissé a háttérbe szorítani.
Emiatt és a Warner/DC mozik javuló tendenciája miatt én nagyon vártam a folytatást, plusz a már címben is megjelenő évszám is kellően felcsigázott, hiszen imádom a ’80-as éveket.
Azonban a végeredmény egy totális káosz lett, amiben hatalmasat csalódtam.
Rengeteg hibája van a WW84-nek, de kezdjük a történettel. Az egész cselekmény egy rendkívül egyszerű tanulságra lett felhúzva, amivel alapjáraton még nem is lenne baj. Viszont a film elképesztően felszínesen vezeti végig ezt a „bölcsességet”, miközben egy olyan történetbe építi bele, ami ezer sebből vérzik.
Engem leginkább az zavart, hogy ez a film elképesztően amatőr módon lett megírva. A forgatókönyv tele van lyukakkal és olyan egyértelmű magyarázatokat spórol ki, melyek könnyen kizökkenthetik a nézőket. Ezen felül a középpontban álló varázslatos tárgy szabályrendszerét sem ismerteti, a filmnek nincs egy jól kigondolt belső világa, ez pedig azt eredményezi, hogy a cselekmény elég hamar egy átláthatatlan masszává formálódik.
És mivel ennyire lusta, ötlettelen módon lett összefércelve a film, a drámainak szánt eseményeknek sincs súlya. Pedig lennének erős jelenetek a játékidő során, viszont ezek annyira a semmiből jönnek és olyan kevés motivációs hátteret kapnak a karakterek, hogy lehetetlen átérezni az érzelmesebbnek szánt részeket. Sőt, akadnak olyan képsorok, melyek már egyenesen kínosak.
A finálé nagy monológja mögött érezni azt, hogy mit akartak a készítők, de ezt nagyon erőltetett módon sikerült kivitelezni.
És akkor elérkeztünk egy fontos kérdéshez: Legalább a technikai oldal (látvány, koreográfia) kárpótólhat minket? A válasz sajnos az, hogy nem.
Hiába emelte ki a film reklámkampánya a ’80-as éveket, ez a korszak leginkább csak nézőcsalogatóként funkcionál, ha a sztorit napjainkba vagy esetleg a közelmúltba helyezték volna, a lényegen az se változtatott volna semmit.
De ennél is fájdalmasabb az, hogy az akciójelenetek épp, hogy elérik az átlagos szintet. A koreográfia teljesen ötlettelen, egyedül az egyiptomi üldözésnél lehet felfedezni némi kreativitást, de azt meg a gyenge CGI, a pocsék zöld háttér és a rendkívül rossz forgatókönyvírói megoldások hátráltatják.
Fontos kihangsúlyozni, hogy ez a produkció több, mint 200 millió dollárt emésztett fel, de ebből nem sok minden látszik meg a végeredményen. A díszletek/helyszínek rendkívül sterilek, az operatőri munka semmi kiemelkedőt nem tartalmaz és a vágás sajnos helyenként egyenesen pocsék. Bizonyos jelenetek szinte mindenfajta logikát nélkülözve követik egymást.
Nagy pozitívumként Hans Zimmer zenéjét tudnám felhozni, az általa komponált tételek kissé magasabb szintre tudják emelni a félresikerült képsorokat. Azt viszont nem értem, hogy a film egyik fordulópontjánál milyen indíttatásból szólalt meg John Murphy Napfényhez írt szerzeménye, de ez már tényleg legyen az én bajom.
Amiről még érdemes szót ejteni, az a színészi játék. A WW84 fénypontja nem más, mint Pedro Pascal aki ugyan végig ripacskodik, de azt nagyon szórakoztatóan teszi. Mellette sajnos mindenki eltörpül, de ez annak is köszönhető, hogy senkinek nincs igazán kidolgozott karaktere. Míg az első részben Diana Prince egy kellően motivált, erős kisugárzással rendelkező főszereplő, addig itt csak árnyéka önmagának, akit ide-oda rángat az erőtlen sztori. Sajnos ebből Gal Gadot se tudott sokat kihozni, alakítása itt igencsak felejthetőre sikeredett. Chris Pine pedig hiába volt az előzmény egyik meglepően szórakoztató figurája, itt ő is csak egy kísérővé degradálódik, aki szó nélkül követi a címszereplőt és ennyi. Kettejük remekül működő dinamikájából semmi nem maradt meg.
És akkor itt volt még Kristen Wiig is, mint második számú ellenlábas, de igazából ő is csak egy ügyetlenül felskiccelt karaktervázlat, akire a film eleinte egész sok időt szán, hogy aztán totálisan parkolópályára állítsa.
Újra meg kell említenem, hogy én mérhetetlenül nagyot csalódtam ebben a filmben. Nem vártam azt, hogy a WW84 majd egy világmegváltó mestermű lesz, szimplán csak egy szerethető szuperhősfilmre számítottam, kb. mint amilyen az első rész volt.
Erre kaptam egy átgondolatlan, ötlettelen, sután megírt, rosszul kivitelezett katyvaszt, amiben azért pislákol némi lélek, de ez kevés az üdvösséghez.
Nem tudom, hogy mi mehetett ennyire félre, hiszen a készítőknek elég lett volna annyi, hogy az előzmény vázát képző elemekre felhúznak új karaktereket és történetszálakat, aztán borítékolható lett volna a siker.
De ez, így, ebben a formában egy hatalmas pofára esés és egyben nagy visszalépés is az olyan DC filmek irányába, mint például az Öngyilkos osztag.
Remélem, a harmadik rész azért jobban sikerül majd.

A Bad Boys 1. és 2. része simán ott szerepel kedvenc akciófilmjeim között, köszönhetően az emlékezetes zúzásoknak, az idézhető dumáknak és a két főszereplő (Smith és Lawrence) remek párosának.
Ezen felül én azt gondolom, azért is lett ez a két mozi ennyire ütős, mert Michael Bay ereje teljében készítette őket és mindkettőn erősen tetten érhető egyedi vizuális stílusa és gátlástalan, senkit és semmit nem kímélő úthenger-humora.
Emiatt rendkívül szkeptikus voltam a 3. epizódot illetően, hiszen ezt már két újonc belga rendező hozta tető alá, akik ezidáig csak saját hazájukban alkottak és be kell valljam, nem bíztam abban, hogy ide elég lesz az ő tudásuk.
Ennek ellenére az előzetesek azért felcsigáztak valamelyest és ugyan féltem a végeredménytől, mégis, némi lelkesedéssel ültem be a Mindörökké rosszfiúkra még januárban.
Fel voltam készülve arra, hogy az összkép nem lesz olyan erős, mint a két előzmény, de azért bíztam abban, hogy végtére is kapok egy szórakoztató akciófilmet, ami ha stílusában nem is lesz olyan átütő, mint a két előd, legalább szellemiségében hű lesz azokhoz és kikapcsolja az agyam két órára.
De kár volt még ilyen minimálisan is bizalmat fektetnem ebbe a produkcióba.
A 3. Bad Boys film számomra egy mérhetetlen csalódás, ami több fronton vérzett el a szememben. Először is nagyon hiányzott az a fajta vizualitás, ami jellemezte az első két epizódot. Ugyan akadnak olyan beállítások, melyek próbálnak tisztelegni Bay előtt, de ezek is rendkívül erőltetettre sikerültek. És hát az akciójelenetek!
Na, ilyen téren is verhetetlen Bay, míg nála egy sima üldözéses jelenet is elképesztően ötletes és dinamikus, addig itt totál súlytalanok a leglátványosabbnak szánt akciók is. Persze, akadnak robbanások, bunyók és lövöldözések, de hiányzik belőlük az őrült tempó és a vizuális játékosság, ami a korábbi epizódokban jelen volt. Hiába ugrál Will Snmith kamionokon és hiába zuhan bele egy helikopter egy épületbe, ezek a képsorok maximum átlagosnak nevezhetők, semmi kiemelkedő nincsen bennük.
A finálét pedig simán megeszi reggelire az első rész reptéri zúzása, pedig az a film 1995-ben látott napvilágot. Ez azért elég elszomorító.
De oké, a két belga rendező még kevésbé gyakorlott ilyen téren, ettől függetlenül sztori és poénok szintjén működhetett volna még a Bad Boys 3.
A probléma ezzel az, hogy a történet egy idő után eléggé próbál viszonylag komolyabb, drámai hangvételt magára erőltetni, még pedig Will Smith karakterén keresztül.
Oké, dicséretes dolog az, hogy nem szolgai módon próbálták a készítők másolni az előzményeket és próbálták új mélységekkel megtölteni ezt az alapvetően egyszerű alapokra helyezett szériát, de nagyon túl lőttek a célon.
A játékidő közepétől kezdve olyan, mintha egy átlagos akciófilm és egy végtelenül gyenge szappanopera keveredne a képernyőn, ez a párosítás pedig teljesen hazavágja az egész Bad Boys hangulatot.
Nyoma sincs a természetes lazaságnak, az üdítő beszólásoknak, helyette kapunk néhány fáradt poént, melyeket elnyújtott, szirupos enyelgések választanak el egymástól, miközben az egészet még beárnyékolja az erőltetett komolykodás is.
Tény, hogy Will Smith-nek nem áll rosszul a kissé megkeseredett, szenvedő akcióhős szerep, de ezt nem itt kellett volna ellőni. Bár, még így is ő film egyik legnagyobb pozitívuma. Martin Lawrence mellette próbálja hozni a szokásos vicces dumagép karakterét, de sajnos a legtöbb beszólása rendkívül gyengére sikeredett, pluszban még ő is kapott néhány érzelmes jelenetet, melyek inkább kínosak és paródiába illőek, mintsem komolyak és meghatóak.
Smith játékán felül még a zene hozható fel pozitívumként. Lorne Balfe komponista ügyesen hangszerelte újra az első rész témáit, így a lagymatag akciók legalább kellően hangzatos aláfestést kaptak.
Mindent összevetve, elég gyenge szösszenet lett a Mindörökké rosszfiúk. Lehet szidni Michael Bay-t és vitatni rendezői képességeit, de az biztos, hogy ebből ő egy sokkal izgalmasabb, pörgősebb és emlékezetesebb alkotást faragott volna.
Nélküle ez a 3. rész nem más, mint az előzmények, erőtlen, dinamikátlan és stílustalan lenyomata, ami még önálló akciófilmként is csak kínkeservesen nevezhető átlagosnak.
Persze, a mozikasszáknál jól teljesített a film, ennek és a botrányosan nyitva hagyott befejezésnek köszönhetően borítékolható a folytatás, de arra már tényleg mindenfajta lelkesedés nélkül fogok beülni.

Adam Sandler a Csiszolatlan gyémánt bemutatója után tett egy olyan nyilatkozatot, ha nem jelölik őt legjobb férfi főszereplő kategóriában arany szoborra azért az alkotásért, akkor a későbbiekben elkészíti a világ legrosszabb filmjét.
Nyilván ezt poénnak szánta, de pályafutásából kiindulva azért volt esély arra, hogy a Hubie Halloween teljesíteni fogja ezt az ígéretet.
Ez azonban nem sikerült, bár nem kell megijedni, a legfrissebb Sandler "móka" így is egy elképesztően pocsék eresztés lett. Viszont a komikus olyan mélyrepüléseihez képest, mint például a Jack és Jill vagy a Nevetséges hatos, pár fokkal magasabb színvonalat képvisel, de ez azért kevés az üdvösséghez.
Kezdjük ott, hogy az elmúlt évek során sikerült valamelyest hozzá edződnöm Sandler primitív humorához, így az nem lepett meg hogy a szóban forgó Netlfixes gyöngyszem is tocsog az altesti poénokban. Persze, nem esett jól, mikor bizonyos szereplők néha a semmiből okádták el magukat vagy éppen szellentettek nagyokat, de mivel ezek a kritikán aluli pillanatok nem értek teljesen váratlanul, a bicska se igazán nyílt ki a zsebemben miattuk.
Ami viszont fájt, az nagyjából minden más.
Értem én, hogy a Sandler brancs képtelen elszakadni az indokolatlan alpáriságtól, de már régóta vannak a szakmában és így lehetne fogalmuk arról, hogyan néz ki egy egész estés játékfilm. Azonban a Hubie Halloween a bizonyíték arra, hogy maximum néhány gondolatfoszlányuk lehetett arról, milyen kritériumoknak is kellett volna megfelelni. Igaz, a fentebb említett alkotásokhoz mérten érezhető némi fejlődés ilyen téren, de ez vajmi kevés.
Kezdjük ott, hogy a történet alapvető gondolatisága nem is lett volna rossz, azaz a kissé különc, de jóravaló figurák elfogadása. Ezt az üzenetet viszont sikerült becsomagolni egy erőltetett, izzadságszagtól bűzlő sztoriba, ahol az összes karakter rendkívül irritáló.
Az egész film recseg-ropog a csapnivaló forgatókönyv miatt, jönnek mennek a szerepelők ide-oda, ellőnek néhány fájdalmas poént, elhányják/fingják magukat majd minden kezdődik elölről. Egyedül annyi pozitívumot lehet találni, hogy a rendkívül gyatra cselekményt nagyjából egyben tartja a halloweeni tematika és az, hogy a gyatra karaktereknek azért megvan a maga helye ebben az összeszenvedett történetfoszlányban. Ilyen téren tud a Hubie Halloween felülkerekedni néhány korábbi pusztító Sandler darab felett, mert hiába pocsék az egész úgy ahogy van, legalább a végeredmény már nyomokban hasonlít egy olyan filmhez, amit a készítők kigondoltak és tudatosan írtak meg.
Plusz, ahogy már említettem, itt is kijut bőven ízléstelen alpáriságból, de még se olyan mértékben, mint néhány korábbi Sandler-darab esetében.
Azonban ismét muszáj ismételnem magam, ettől ez a produkció még egy hatalmas szemétkupac szintjén áll, mert erőltetett, irritáló és elképesztően igénytelen módon van összefércelve. A színészek között pedig hiába vannak olyan nevek, mint Ray Liotta, Michael Chiklis, Steve Buscemi vagy éppen Ben stiller, a minőséget ők se képesek javítani, sőt, inkább ők is belesüppednek ebbe a posványba.
A Csiszolatlan gyémánt után kicsit abban reménykedtem, hogy Sandler a későbbiekben a komolyabb szerepeket fogja előnyben részesíteni, mert ilyen téren sok potenciál rejlik még benne. De már megint én voltam naiv.
Lényeg a lényeg, a Hubie Halloween közel sem a világ legpocsékabb vígjátéka és Sandler pályafutásában sem a legsötétebb folt, viszont még így is egy oltári nagy mellényúlás, amire nem érdemes időt pazarolni.
A végére még annyit, a stáblista alatt futó bakik több mosolykezdeményt facsartak ki belőlem, mint maga a film. Azért ez is árulkodó.

2020-04-09 19:05:11 Bloodshot (2020) Jason13 (2) #5

Vin Diesel karrierjét manapság a Halálos iramban széria tartja felszínen. Ugyan a közelmúltban akadtak más próbálkozásai is, de Az utolsó boszorkányvadász és a xXx 3. része is leszerepelt a mozipénztáraknál. Sebaj, a kedvenc atlétatrikós kopaszunk nem adta fel és a Sony stúdió égisze alatt arra vállalkozott, hogy a MARVEL és DC mintájára kialakítja a saját filmes univerzumát a Valiant képregényfolyam alapján. Ennek a próbálkozásnak lett az eredménye a Bloodshot, ami az alapsztorija ismeretében még nem is tűnt rossznak.
Adva van Diesel, mint profi katona, aki egy bevetés után elhalálozik. A holtteste ezek után egy titokzatos céghez kerül, ami azzal foglalkozik, hogy sebesült katonákat rehabilitál mindenféle modern technológia segítségével. Hősünk rájön, nem csak új életet kapott, de egy tökéletes gyilkológépet fejlesztettek belőle így a gazfickók után ered, akik meggyilkolták a feleségét.
Igazság szerint ez az alap baromira sablonos, viszont ha nem is egy művészi magasságokban szárnyaló alkotást, de legalább egy tisztességes, látványra épülő szórakoztató akciófilmet ki lehetett volna belőle kerekíteni.
A Bloodshot azonban nem lett más, mint egy keserves próbálkozás, amiben semmi nem működik igazán. De ne szaladjunk előre. A történet olyan szinten lerágott csont, hogy arra szavakat is nehéz találni, ezen pedig az se segít, hogy a marketing során az előzetesek ellőtték az összes fordulatot. Viszont akik nem futottak bele a rendkívül sokat eláruló reklámokba, azok számára se lesz kiszámíthatatlan a cselekmény menete, köszönhetően a rettentően unalmas és fantáziátlan forgatókönyvírói munkának.
A film első fele rendkívül dinamikátlan és semmitmondó, minden egyes mozzanat egy sablon, amit már más filmekben sokkal jobb és szórakoztatóbb módon ellőttek. A játékidő második felére kissé összeszedi magát a film, itt már végre nem csak mi, nézők vagyunk tisztában a sztorival és a háttérben álló dolgokkal, hanem a főhős is. Itt még azt sejthetjük, legalább az utolsó félóra talán kárpótolhat minket az eddigi nehézségekért, de sajnos a megváltás elmarad.
Ezért pedig leginkább az akciókat és a rendezést lehet okolni. A Bloodshot nagyon egyenetlenül dolgozik a tempóval, rengeteg jelenet van elnyújtva és az akciók dinamikája is emiatt sérül. Nincsenek jól végig vezetve, lezajlik néhány lövés, egy-két pofon aztán némi megszakítás, majd ismét zúzás. A helyzetet pedig az is súlyosbítja, hogy a vágói munka csapnivaló, alig lehet néha követni az eseményeket. Szerencsére akad néhány lassítás, ahol legalább szemrevételezhetjük azt, hogy épp ki-kit aprít, de ez azért kevés. Az effektek pedig szintén nem ütnek meg magas színvonalat, de eleinte még megütik az átlagot. A fináléban azonban elszabadul a CGI-pokol, ami itt-ott már egyenesen röhejesen néz ki.
Amit még érdemes kitérni, az a karakterek minősége. Persze, egy Vin Diesel aprítástól alapból nem szabad sokat várni ilyen téren, de mivel ez elvileg egy filmes univerzum első lépcsőfoka, illett volna néhány érdemleges figurát felskiccelni. Kár, hogy a készítőktől ennyi se tellett. Itt van Diesel, aki egy totál két dimenziós bosszúálló hőst jelenít meg, akivel nem nagyon lehet mit kezdeni. Semmi kiemelkedően pozitív tulajdonsága nincs, ezen felül kopasz barátunk se nagyon tudott mit kezdeni a szereppel. Vagy csúnyán néz ki a fejéből, vagy szomorúan bámul maga elé és ennyi.
Szerencsétlen Guy Pearce meg egy elképesztően silány gonoszt kelt életre, aki kimeríti a tizenkettő egy tucat fogalmát.
És persze vicces mellékszereplőből se szenvedünk hiányt, sőt, egyenesen két ilyen típust kapunk, egyet Diesel mellett, egyet Pearce oldalán. Ők lettek volna a felelősek a humorért, de poénjaik sokkal inkább arcpirítóan kínosak, mintsem szórakoztatóak.
Egyedül Eiza González az, aki ebből a totál jellegtelen masszából ki tud valamelyest emelkedni. Egyrészt egy elképesztően gyönyörű színésznőről van szó, aki könnyen magára vonzhatja a férfi nézők tekintetét, másrészt viszont az ő játékán érezni valami pluszt. Félreértés ne essék, az ő karaktere is egy igazi papírmasé, de neki sikerült megtöltenie szerepét némi élettel.
Talán még a zenei aláfestést lehetne kissé részletesebben taglalni, de Steve Jablonsky aláfestései is belesüppednek a film alapminőségébe. A dallamok igazi semmitmondó puffogtatások, melyek között egy jellegzetes, fülbemászó tételt nem lehet találni.
Sikerült elég szépen a földbe állítanom a Bloodshotot, azonban a végeredmény így se egy nézhetetlen förmedvény. Egész egyszerűen egy gyenge, lélektelen, lustán kivitelezett ötlettelen erőlködés, melyben semmi ambíciót nem lehet találni, még nagyítóval sem.
Emiatt furcsa kicsit számomra, hogy Diesel ettől a produkciótól várta a nagy áttörést, hogy a későbbiekben ő is hősködhessen, de hát nem jöttek össze a számításai. Ez mondjuk az előzetesek és a készítők névsorán való áttekintés után nem okozott nagy meglepetést.

2020-02-06 10:18:44 The Gentlemen (2019) / Úriemberek Jason13 (5) #6

Guy Ritchie az utóbbi időkben elég érdekes produkciókat készített. Miután a két Sherlock Holmes mozijával eltávolodott a gengszterfilmek zsánerétől, belekóstolt a szórakoztató, retro kémfilmek világába az UNCLE emberével, azt követően pedig a fantasy műfajban is kipróbálta magát az Arthur király-A kard legendájával. Én személy szerint mindkét alkotást kedveltem, de egyik se robbantott kasszát, viszont az élőszereplős Aladdin már annál inkább. A Disney égisze alatt születő adaptáció ugyan megosztotta a közönséget, mégis szép summát termelt, így akár ezen a vonalon is maradhatott volna Ritchie. De ő inkább visszatért a gyökereihez és egy újabb gengsztermozival rukkolt elő, és ezt milyen jól tette!
Az Úriemberek története nem definiálja újra a zsánerét. A középpontban egy gazdag marihuána király foglal helyet, aki arra az elhatározásra jut, tovább ad a kétes bizniszén. Az üzlet azonban egy véres bandaháborút indít el, melynek során kivetkőznek magukból az úriemberek.
Alvilági körökben játszódó alkotások esetében nehéz bármi újat is mondani, Ritchie-nek jól láthatóan nem is ez volt a célja legfrissebb produkciójával. Fogta az egyedi stílusát, hozzákapcsolta egy egyszerű, de működőképes, helyenként fordulatos történethez és az abban szereplő szórakoztató karakterekhez és faragott egy remek kis gengszter krimit.
Amiről mindenképp szót kell ejteni, hogy az Úriemberek hiába hasonlít több ponton is a Spílerhez vagy a Blöffhöz, mégis jól elkülöníthető tőlük. A sztori közel sincs annyira túlcsavarva, mint az előbb említett filmekben, de Ritchie stílusjegyei is jóval visszafogottabb módon érhetők tetten. Ezt a letisztultabb hozzáállást már a cím is jól visszaadja, ugyanis a cselekményszövés és vizualitás ügyesen idomul a kifinomult bűnözők világához. Persze, megijedni nem kell, akadnak ötletes vágások és kisebb-nagyobb ugrások a narratívában, ezek azonban beleépülnek a hangulatba.
És akkor itt vannak még a karakterek. Egyrészt iszonyú erős a színészigárda és egytől egyig mindenki kihozza magából a maximumot. Matthew McConaughey remek a marihuána biznisz kiskirályaként, de segítőjeként felbukkanó Charlie Hunnam alakítását se érheti panasz. Azonban két mellékszereplő durván ellopja a showt, mégpedig Colin Farrel és Hugh Grant. Az ő jeleneteik aztán tényleg parádésak és hihetetlenül viccesek.
Igen, az Úriemberek nem mellőzi a humort, de aki ismeri a rendező eddigi munkásságát, annak ez nem lehet nagy meglepetés. Már alapból a párbeszédek kellően stílusosak és viccesek, de erre rátesznek még egy lapáttal a karakterek és a köztük kialakuló kapcsolatok, na, meg azok a szituációk, amikbe belekeverednek.
A játékidő második felében viszont a humor kissé feloldódik, hiszen ekkor a történet már kissé komolyabb vizekre evez, így akadnak igazán feszültre sikeredett képsorok is. De mielőtt túlságosan eldurvulnának a helyzetek, újra felütik a fejüket a poénok.
Ezt lehet többen negatívumként élik majd meg, de nekem semmi bajom nem volt vele, sőt, ezért is ült az egész film alatt széles mosoly az arcomon. Ez az az alkotás, amit kár lett volna a végére túl sötétté és komorrá varázsolni.
A lezárással nem voltam teljes mértékben megelégedve, ott elég gyorsan lettek elvarrva bizonyos szálak, még talán plusz 10-15 perc nem ártott volna, hogy teljesen kikerekedjen a történet.
Ezen felül egy intertextualitásra épülő poén is belekerült a végeredménybe, mely kétségtelenül jól sikerült, viszont engem kissé kizökkentett a mozi fiktív világából.
Összegezve a látottakat, az Úriemberek egy közel sem eredeti, de annál inkább szórakoztató gengsztersztori lett Guy Ritchie talán visszafogottabb, de mégis könnyen észrevehető és szerethető stílusában. Simán helye van a Ravasz, az Agy…, a Blöff és a Spíler mellett.

2020-01-11 00:41:25 Underwater (2020) / Árok Jason13 (4) #4

Manapság kevés minőségi szörnyes horror készül. Pár éve ugyan a producerek megpróbálták feléleszteni a kultikus Alien szériát, aztán a Ragadozót is, de mindkettőbe szépen belebuktak. De akadt egy érdekes próbálkozás is Élet (2017) címmel, ami önálló darabként egész ügyesen megállt a lábán, kellően feszültre és szórakoztatóra sikerült. Igaz, eléggé hasonlított több szinten is Ridley Scott ’79-ben bemutatott klasszikusához, azonban még így is több pozitívummal rendelkezett, mint a Covenant alcímre keresztelt legutóbbi xenomorph kaland.
William Eubank legújabb szösszenetét, az Árkot leginkább az Élethez tudnám hasonlítani (a filmhez persze), hiszen ez is egy szörnyes alkotás, amin erősen érződik a Nyolcadik utas: a Halál hatása.
A történet egy olajfúrótoronyra kalauzolja a nézőket, ami a Mariana-árok fenekén végzi feladatát. A rutinmunka azonban nem tart sokáig, egy rejtélyes balesetet követően a személyzet kétségbeesett helyzetbe kerül: minél hamarabb elkéne hagyniuk az objektumot, azonban a menekülőkapszulák megsérültek. Így nincs más választásuk, mint az óceán mélyén, búvárruhába bújva elsétálni a legközelebbi állomásra. Útjuk során viszont ismeretlen, vérszomjas lényekbe botlanak, melyek megnehezítik a dolgukat.
A forgatókönyvírók nem bíztak semmit a véletlenre, a legalapvetőbb sémákra építették fel a sztorit, a végeredmény azonban működik. Ez nagyban köszönhető a rendezői munkának is, hiszen a filmen egyáltalán nem érződik, hogy ez William Eubank első nagy költségvetésű mozija. Ezidáig két, minimális pénzből tető alá hozott produkciót lehetett a direktorhoz kötni, de az ügyes vizualitásban rejlő stílusa már azokban is megmutatkozott.
Az Árok magabiztosan halad előre és egy percig nem hagyja unatkozni a nagyérdeműt. Már a kezdésben megtörténik a katasztrófa és elkezdődik a menekülés, melynek során megismerhetjük a főszereplőket. Itt van rögtön Kristen Stewart, aki sokáig kapta az ívet az Alkonyat miatt, de az idők során már többször bizonyított, hogy jóval több van benne, mint amit a vérszegény vámpír történetek sejtettek. Egy teljesen jól megformált, szimpatikus Ripley-klónt kapunk a személyében, aki simán elviszi a hátán a filmet. De mellette még feltűnik Vincent Cassel, T.J. Miller, John Gallagher Jr. és Jessica Henwick, akik szintén kellően helytálnak szerepeikben.
Az már más kérdés, hogy egyikük se kapott valami mély karaktert, leginkább két dimenziós sablonokat keltenek életre, de játékukkal némi pluszt azért hozzátudtak adni az ötlettelen alapokhoz.
Ahogy már említettem, Eubank magabiztosan vezeti előre a cselekményt, nincs megállás, a tempó kellően feszült, izgalmas és hatásos jeleneteknek nincs is híján a film. Eleinte, még a szörnyek felbukkanását megelőzően is rendkívül szórakoztató a cselekmény, akár még egy túlélő-kalandként is működött volna a produkció, ha a készítők elhagyják a horror vonalat.
De nem kell megijedni, mert a víz alatti lények megjelenésével sem veszít semmit a mozi az erejéből, sőt, inkább csak még intenzívebbé válik. Egyrészt a kreatúrákat nem ész nélkül mutogatja az operatőr, így minden egyes felbukkanások kellően hatásosra sikerült. Másrészt még jól is néznek ki, mind a desgint, mind a CGI-t tekintve.
Amiről még érdemes szót ejteni az az atmoszféra. Nagyon nyomasztó a film légköre, át lehet érezni a főszereplők élet-halál harcát, ehhez pedig plusz adalékként szolgál a remek zenei aláfestés és a precíz operatőri munka.
Azonban akad néhány negatívum is, ilyen például a történet „mondanivalója”. Kapunk néhány gondolatot arról, hogy az ember mennyire nem tiszteli a természetet, ehhez pedig jön még némi lelki ömlengés is, melyek kissé kilógnak a történetből. Persze, ezek is fontos üzenetet hordoznak, de nem lettek jól beleszőve a történetbe, így kissé zavaró a jelenlétük. A „rögtön belecsapunk a dolgok közepébe” kezdést fentebb pozitívumként említettem, az viszonyt árnyalja az összképet, hogy pont emiatt nem igazán ismerjük meg a karaktereket és a helyszínt. Menet közben minden fontos információt megkapunk, de úgy gondolom, egy kissé lassabb nyitás nem ártott volna a filmnek, hiszen így még erősebb lehetett volna későbbiekben a feszültség és több szimpátiát válthattak volna ki belőlünk, nézőkből a mellékszereplők.
Az összhatás azonban így is dicséretes. Az Árok már az előzeteseivel se árult zsákbamacskát, egy pörgős, látványos és izgalmas szörnyfilmet sejtetett a minőségibb fajtából és ezt a szintet simán hozza is. Sőt, helyenként H.P. Lovecraft, híres horroríró félelmetes kreatúráit is megidézi.
Tény, hogy picit több lelkesedéssel és az R-korhatár besorolással emlékezetesebb darab is születhetett volna, de akik szeretik az ehhez hasonló alkotásokat, itt megtalálhatják a számításaikat.

2020-01-04 12:23:01 The Grudge (2020) / Az átok háza Jason13 (3) #2

A kétezres évek elején meglehetősen sok olyan horror készült, melyekben a nézőket fehérre meszelt arcú, sötét hajú kísértetek riogatták. Ez a trend Ázsiából, elsősorban Japánból indult, majd szépen átutazott az Egyesült Államokba is, ahol a leleményes producerek számtalan J-horror feldolgozásában látták meg a nagy bevétel lehetőségét. Ezzel el is indult a remake hullám, melynek során azért néhány egész ütős alkotást is kitermelt az álomgyár, ilyen például a Kör.
A másik nagy durranás 2004-ben került bemutatásra, ez volt Takashi Shimizu rendezésében a The Grudge (magyar keresztségben az Átok), amit saját, japán eredetije, a 2002-es Harag alapján dolgozott fel úgy, hogy az amerikai nézőket célozta meg elsőként.
Ez a széria még két folytatást élt meg, a második epizódot még maga Shimizu dirigálta le, ezt követte egy egyenesen dvd-re forgatott harmadik rész és ezzel ki is fújt az Átok. Igaz, japánban még születtek próbálkozások a mítosz újra melegítésére, de ezek nem örvendtek osztatlan sikernek.
Azonban most megérkezett az Átok háza, amiről a készítők már jóval a premier előtt azt nyilatkozták, nem folytatást és nem is feldolgozást rittyentettek a vászonra, hanem egy valóban új megközelítését a témának.
És hogy kik is feleltek ezért a friss darabért? Rendezőként és íróként az a Nicolas Pesce, aki eddig leginkább független, művészhorrorok terén mutatta meg tudását (Piercing, The Eyes of My Mother), producerként Sam Raimi (Evil Dead), szereplőként többek között pedig Andrea Riseborough (Mandy) és Demián Bichir (Az apáca, Alien: Covenant).
A gárda ígéretes volt, az alapanyag szintén, de a végeredmény sajnos elég vitathatóra sikeredett. Persze, az előjelek alapján számítani lehetett arra, hogy az Átok háza nem lesz 2020 legjobb rémfilmje, hiszen a stúdió már többször elhalasztotta a premiert és az előzetes kritikák is a sárgaföldig alázták a produkciót.
A történet nem tartalmaz sok újdonságot. Egy isten háta mögötti kisvárosban furcsa halálesetek történnek, melyek felderítésére egy nyomozónő vállalkozik. Ahogy elmerül az ügyben, rájön arra, hogy a háttérben egy kísérteties ház áll, ahol a múltban szörnyűségek történtek.
A sztori tényleg nem újítja meg a műfajt, de azért több pozitívum is akad benne. Egyrészt ügyesek az összekapcsolások az előzményekkel és ugyan a készítők ígéretei (ez egy új megközelítés) nem teljesültek, de azért látszik, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz. Ezen felül a több szálon futó cselekmény is működik, még ha nem is az egész játékidő alatt. És ahogy emlékszem, az előző epizódokban a leendő áldozatok szemszögéből követhettük az eseményeket, itt azonban egy nyomozás folyamata során derül fény sok dologra.
Azonban azt muszáj leszögeznem, ez nem egy jó film. Ahogy fentebb már említettem, a több idősíkot felölelő történet egy ideig működőképes, de aztán erőteljesen széttöredezik és a játékidő második felében már kissé zavarossá is válik. Az se segít az összképen, hogy hiába a kellően hátborzongató alapötlet és a megkapó képivilág, a cselekmény többször unalomba fullad. Persze, kapjuk az ijesztgetéseket, de ezek egyrészt a nagykönyv szerint lettek megvalósítva, másrészt a karakterek elképesztően unalmasak. Hiába találhatunk a stábban tehetséges színészeket (mellékszerepben feltűnik Lin Shaye, John Cho, Jacki Weaver, Frankie Faison és William Sadler), mindegyikük egyszerű, két dimenziós figurákat testesít meg, akik iránt a néző végig közömbös marad. A helyzeten az se segít, hogy a főhősnőre is a fentebb leírtak jellemzőek. Hiába kapott egy alapvetően drámai háttérsztorit, azzal nem kezd sokat a sztori.
Tehát adott egy ügyes lapokra helyezett, viszont többször unalomba fulladó sztori, kevés eredetiséggel, unalmas, közepesen alakító színészekkel és hatásvadász ijesztgetésekkel, melyek nem igazán érik el a céljukat. Mivel találkozhatunk még az Átok házában?
Rengeteg brutális képsorral. A szellemekkel, kísértetekkel operáló horrorok általában nem arról híresek, hogy tocsognak a vérben, ennek ellenére Pesce nem fogta vissza magát és néhol már-már pancsol az eltúlzott erőszakban. Ez kiütheti pár nézőnél a biztosítékot, nem is annyira követelné meg ezeket a jeleneteket a cselekmény, de mit ne mondjak, nekem semmi bajom nem volt velük. Egyrészt kellően meggyőző maszkmesteri munkával lettek megvalósítva, másrészt, ha már egy horror nem képes ijesztgetéseivel a frászt hozni a nézőre, legalább legyen kegyetlen. Legalábbis elvakult horrorrajongó énem ezt a nézetet követi. Így számomra a pozitívumok listájára vehető a sok vérengzés.
Amit még ki kell emelnem, az a már fentebb említett, nyugtalanító képivilág és ügyes operatőri munka, ezek is képesek hozzátenni az élményhez. Nem mellesleg, a befejezéshez közel akad egy rendkívül hatásos jelenet, ahol a film kissé semmitmondó zenei aláfestése is egész emlékezetessé válik és végre ötletesen sikerül vegyíteni a vért, a feszültséget és a túlvilági hangulatot. Kár, hogy a záró képsorok ismét túl hatásvadásszá és kiszámíthatóvá vállnak.
Mindent összevetve, az Átok háza szerintem közel sem olyan rossz, mint a híre. Tény, hogy nem egy jól sikerült darab, de legalább kellően véres, helyenként nyomasztó és technikailag igényesen van kivitelezve. Leginkább az érződik a végeredményen, hogy a művészibb területekről érkező Pesce nem igazán tudta belevinni saját, elvont stílusát egy olyan alkotásba, melynek feladata az lett volna, hogy a szélesebb közönség igényeit kielégítse. Sebaj, én inkább ülök le egy másfél órás szórakozás gyanánt egy ehhez hasonló szösszenet elé, mintsem egy horrornak csúfolt, PG-13-as tinikomédia elé.

Véget ért az új kaland, ugyanis a Disney égisze alatt készülő Star Wars trilógia megkapta a záróepizódját. Kissé tanácstalan is vagyok azzal kapcsolatban, mivel indítsam irományom, mivel rengeteg gondolat cikázik a fejemben, de megpróbálok egy átfogó véleményt alkotni a három friss epizódról és úgy önmagában a Skywalker koráról is.
Manapság az SW-rajongók tábora eléggé megosztott terep, nagyon sokan köpködnek a Disney-re, míg mások elégedettek a mikiegeres cég döntéseivel. Ebben a kérdésben én nem szeretnék állást foglalni, legyen elég annyi, az Utolsó Jedik-kel nem igazán voltam megelégedve, másra számítottam a hozzám közelálló Ébredő erő után. Épp emiatt nem is igazán éreztem magamban a késztetést, hogy ész nélkül rohanjak a moziba a záróepizódra, de végül SW-rajongó énem erősebbnek bizonyult, így csak ott találtam magam a premieren. És egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem a 9. epizódot.
A történet ismertetésétől jelen esetben eltekintenék, jobb, ha mindenki a moziban fedezi fel a sztorit és az abban meglépett fordulatokat. Legyen elég annyi, a cselekmény nem sokkal az Utolsó Jedik befejezése után veszi fel a fonalat.
És akkor térjünk a lényegre! J.J. Abrams sikeresen teljesítette a feladatát és egy olyan filmet tett le az asztalra, ami a 8. epizód megkérdőjelezhető lépéseit más megvilágításba helyezi, esetleg kibővíti azokat, hogy sokkal megalapozottabbnak tűnjenek így utólag. Persze, nem minden fordulat és fazonírozás áll erős lábakon, de a Skywalker kora végül sikeresen végzi el a feladatát: az előző epizód okozta zűrzavart feloldja, miközben minden erejével próbálja visszaterelni a szériához a kiábrándult rajongókat.
Ezen a ponton végül mégis muszáj állást foglalnom. Tény, hogy az Utolsó Jedik rendezője, Rian Johnson frissíteni akart az SW-formulán és nem elégedett meg azzal, hogy egy korábbi epizód sablonjait leporolva készítse el saját történetét. De hiába mert (viszonylag) merész lenni, engem sokszor elidegenített fordulataival, súlytalanná tette az új karaktereket és többször untatott elbeszélésmódjával. Arról nem is beszélve, hogy alkotásán nem éreztem azt a hangulatot, amit az Ébredő erő sugárzott. Így én örülök annak, hogy Abrams visszatért és ahelyett, hogy ő is kísérletezésbe fogott volna, inkább mentve a menthetőt, visszahozta az SW-hangulatot és viszonylag nézőbarát módon varrta el azokat a szálakat, melyek eddig nem kaptak lezárást, vagy szimplán elsiklott felettük az Utolsó Jedik.
De ha kivesszük a képletből a fentebb leírtakat és önálló filmként tekintünk a záróepizódra, akkor sem érheti a rajongókat csalódás. Rendkívül pörgős a tempó, az első perctől az utolsóig egy intenzív, izgalmas és nagyon látványos kaland a Skywalker kora, melynek cselekménye egy pillanatra nem kapcsol üresjáratba. Ezen felül a humor is jól működik benne, miközben a drámai pillanatoknak is kellő súlya van.
És a számomra semlegessé váló karakterek itt ismét szimpatikussá és szerethetővé avanzsálnak, ez pedig a film egyik legnagyobb érdeme. Az előző epizódban én majdhogynem kiábrándultam Rey-Finn-Poe triójából, de most ismét közel kerültek hozzám. Kylo Ren azonban mindig is egy nagy kérdőjel volt számomra. Adam Driver remek alakításával sokat hozzátett a figurához, de egész egyszerűen nagyon csapongó volt maga a karakter és az előző epizód végére majdhogynem önmaga paródiája lett. Szerencsére az új epizód számára is megtalálja a megfelelő utat, így végtére is az új széria egyik legvitatottabb alakja is kellően kielégítő helyet kapott a lezárásban.
Érdemes még szót ejteni a zenéről. John Williams hasonlóan járt el, mint Abrams és biztosra ment, így rendkívül eredeti, új témákkal nem igazán találkozhatunk. Viszont így is kellően nagyszerűek az aláfestő dallamok, hiszen az ismerős szerzemények a legjobb helyeken és a legjobb időben csendülnek fel, ezzel okozva néhány hidegrázós pillanatot.
Persze vannak hibák az összképben, a történet helyenként kissé gyenge lábakon áll és bizonyos dolgokat kénytelen volt Abrams írótársaival kissé esetlen, izzadságszagú módon megvalósítani. De ennek ellenére a záróepizód egy nagyon szórakoztató, hangulatos, pörgős, vicces és helyenként kifejezetten drámai alkotás, mely nem akar eredeti, új utakat felfedezni az SW-világában, de legalább ügyesen és megbízható módon épít a már meglévő sablonokra.
A végén pár gondolat erejéig visszatérnék a komplett új trilógia véleményezéséhez. A Disney ott követte el talán a legnagyobb baklövést, hogy nem határozta meg előre azt az irányt, amit új epizódjaikkal követni akarnak. Az Ébredő erő felhelyezte a térképre a karaktereket, belengette a rejtélyeket, majd Az Utolsó Jedik egy teljesen más irányba fordult, ezzel is felbolygatva a rajongókat. A Skywalker kora most ismét visszatért a lefektetett alapokhoz és megpróbált mindent elvarrni úgy, hogy a fanok között ne alakuljon ki ismét népharag.
És ezért is hullámzó az új trilógia, mert nincs egy egységes narratívája, többször széthullik a története és nagyon csapongó. Tisztán látszik rajta, hogy a készítők menetközben találták ki a sztorit, így nem is tud olyan egységes élménnyé válni a végeredmény, mint az eredeti trilógia esetében.
Bízzunk benne, hogy a későbbiekben változtatnak a fejesek ezen a munkamódszeren és előbb pontosan meghatározzák a fő irányvonalat és csak ezt követően vágnak bele az újabb kalandokba.
Minden esetre, én pozitívum fogok visszagondolni a későbbiekben az Ébredő erőre és a Skywalker korára, az Utolsó Jedik fiaskóját pedig megpróbálom elfeledni.

2019-11-08 11:00:51 Doctor Sleep (2019) / Álom doktor Jason13 (4) #4

Érthetőnek érthető a sztori a Ragyogás nélkül, de a visszatekintések szerintem nagyobbat szólnak, ha láttad azt. Nem mellesleg Flanagan több olyan elbeszéléstechnikai megoldást használ, melyeket Kubrick is alkalmazott '80-as klasszikusában és ezek szerintem sokat hozzátesznek az Álom doktorhoz.

előzmény: Korben (#3)

Összes komment...