Jason13

Tapasztalat: 354 film
Kompetencia: 5 film
Súly: 479
Regisztráció: 2012. július 11. (9 év, 11 hónap)
Kedvencnek jelölték: 8 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Jurassic World: Dominion
Jurassic World: Világuralom
2 2022-06-16 2,5
(70)
Morbius
 
2 2022-04-04 2,3
(67)
Blacklight
Sötét múlt
2 2022-03-25 2,0
(23)
Texas Chainsaw Massacre
A texasi láncfűrészes mészárlás
3 2022-02-26 2,3
(107)
Resident Evil: Welcome to Raccoon City
A kaptár: Raccoon City visszavár
2 2022-01-15 2,1
(69)
The Matrix Resurrections
Mátrix: Feltámadások
4 2022-01-05 2,5
(282)
Copshop
Zsaru butik
3 2022-01-05 3,1
(44)
Eternals
Örökkévalók
3 2021-11-17 2,9
(181)
Halloween Kills
Gyilkos Halloween
4 2021-10-25 2,7
(96)
Venom: Let There Be Carnage
Venom 2.: Vérontó
2 2021-10-21 2,5
(177)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Steven Spielberg 1993-ban jelentkezett a Jurassic Park című kalandfilmjével, ami mind a mai napig egy jól működő, látványos és kellően izgalmas darab, ami hamar igazi klasszikussá nőtte ki magát. A maga idejében szinte minden anyagi rekordot megdöntött és ez nem csak technikai újításainak volt köszönhető. Persze, ilyen minőségben korábban még sosem bukkantak fel a vásznakon dinoszauruszok, viszont a látvány mellett volt egy egyszerű, mégis teljesen jól működő története, karaktereivel könnyen lehetett szimpatizálni és megvalósításában is annyira profira sikeredett, hogy az idő vasfoga azóta se tudta megsebezni.
A hatalmas sikert követően nem is volt kérdés, hogy készül e folytatás, azonban se a második rész (ezt még Spielberg rendezte), se a harmadik nem tudta hozni azt a szintet, amit az első film felállított.
Ennek ellenére egyik folytatást se tartom rossznak, sőt, Az elveszett világ rengeteg emlékezetes jelenetet tartalmaz és ha a története nem is lett tökéletesre csiszolva, a profi rendezés kellően egyben tartotta.
A harmadik epizód pedig hiába kelti egy faék egyszerűségű B-kategóriás bőrlenyúzás hatását (legalábbis forgatókönyv terén), még az is simán egy nézhető darab, ami ugyan sokat nem tett hozzá a Jurassic széria gondolatiságához, de egy könnyed, dínós matiné-moziként azért megállta a helyét.
Ezt követően aztán nyugovóra tért az őslényeket felvonultató sorozat (köszönhetően az egyre gyengülő bevételeknek) de időnként azért lehetett hallani pletykákat egy esetleges 4. részről.
2015-ben, sok várakozás után aztán megtörtént a „csoda” és bemutatásra került a Jurassic World, ami egy új trilógia nyitódarabjaként funkcionált és ahelyett, hogy a régi szereplőkkel melegítette volna fel a már bevált receptet, új karaktereket, de ismerős kalandokat ígért.
A 4. epizód így egyfajta újraindítás lett a szérián belül, ami ugyan figyelembe vette az előzmények történéseit, de megpróbált a saját lábán megállni, amellett persze, hogy a nosztalgia kényelmes takaróját is magára húzta, nem is egyszer.
Ezt a filmet mind a mai napig sok kritika éri, hogy ahelyett, hogy új alapokra helyezte volna a történetet, inkább csak újrahasznosította a kézenfekvő elemeket. Ezzel nem tudok vitatkozni, de összességében szerintem egy ismételten szórakoztató darab született, aminek persze megvoltak a maga hibái.
És eddig a pontig tudtam pozitív maradni.
Mert ahogy említettem, a World egy új trilógiát indított el, melynek a folytatása, a Bukott birodalom már minden volt, csak jó nem. Hiába ült be a rendezői székbe egy tehetséges, spanyol úriember (J.A. Bayona), a végeredmény egy rendkívül buta, logikátlan és erőltetett szösszenetre sikeredett, amit már tényleg csak a remek vizuális elemek és a megkapó látvány tartott egyben.
Nem akarok feleslegesen fröcsögni erre az epizódra, mert alapszinten ez is tartalmazza azokat az elemeket, melyeket mindenki szeret ebben a szériában, de ezek egy rengeteg sebből vérző sztoriba lettek beágyazva.
A hosszú felvezetés után el is érkeztünk a World-trilógia nem rég bemutatott záróakkordjához, ami hangzatos Világuralom címet kapta.
Az első World rendezője (a vitatott képességekkel rendelkező) Colin Trevorrow ismét magára vállalta a direktori szerepet, emellett a forgatókönyv megírásából is kivette a részét, mint ahogy azt tette az előző epizódok esetében is.
Az elvárások elég magasra lettek belőve (legalábbis az én esetemben), hiszen a Bukott Birodalom befejezése egy olyan jövőképet tárt elénk a fináléban, ahol az őslények elszabadulnak a világunkban, ezzel is fenyegetve az emberiség helyét a tápláléklánc csúcsán.
Igaz, ezt az ötletet elég bugyuta módon prezentálta a második felvonás, de ettől eltekintve, ez érdekes alapot adott a harmadik filmnek, nem mellesleg a széria mindig kacérkodott a gondolattal, mi történne akkor, ha a dínók és az emberek egymásnak lennének eresztve.
Ezt eddig Az elveszett világ fináléja domborította ki a legjobban a San Diego-ra rászabadult T-Rex képében.
Az érdekes koncepció mellé azt is hamar belebegtették a készítők, hogy a klasszikus első rész főszereplő triója is visszatér a fináléra, azaz Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum.
Így hiába lett felemás az előző epizód, én bíztam benne, hogy a Világuralom majd képes lesz kissé gatyába rázni a szériát, hiába vetült rá az összképre Colin Trevorrow baljós jelenléte.
A történet pár évvel a Bukott birodalom eseményei után veszi fel a fonalat és egy olyan alternatív valóságot fest a vászonra, ahol a dinoszauruszok már a világunk részét képzik. Jól ismert hőseink, Owen és Claire elvonulva éldegélnek a korábban megismert Maisie-vel a vadonban. Szabadidejüket illegálisan befogott dínók kimentésével töltik. Igen ám, de feltűnik a színen egy gonosz vállalat és annak emberei, akik Maisie-re és Kék (Owen „háziraptora”) utódjára fenik a fogukat. A baj meg is történik, a kislányt és a bébi raptort elragadják, így Owen és Claire útra kell, hogy kimenekítsék szeretteiket.
Mit ne mondjak, ismét egy elég gyengécske sztorit kapunk, ami elsőre inkább hajaz egy alsó kategóriás akciófilmre, mint egy újabb Jurassic-kalandra. De sebaj, itt van ez az új világ, amit benépesítettek az őshüllők, hát csak sikerült akkor beleilleszteni ezt a sovány történetkezdeményt egy izgalmas közegbe.
Ne álltassuk magunkat, a már sokszor emlegetett Trevorrow egy olyan forgatókönyvet hozott össze írótársával, Emily Carmichael-lel (ő a nagyot bukó Tűzgyűrű-Lázadás stáblistájáról lehet ismerős), ami csak háttérként használja a dínók és emberek együttélését.
A cselekmény szempontjából igazából teljesen lényegtelen az, hogy mi lett felvezetve az előzmény fináléjában, a fókusz az emberrablós vonalra van irányítva, ami mellé még kapunk egy ördögi összeesküvést is, melynek során a klasszikus trió csatlakozik be a buliba.
De ez is csak arra szolgál, hogy a régi szereplők megjelenjenek a film bizonyos pontjain, plusz legyen miért utálni az új nagyvállalatot. Mintha az ember/dínó rablás nem lenne elég.
Igaz, ehhez a másodlagos szálhoz fűződik egy világvége elem is, ami egyaránt veszélyezteti az emberek és őshüllők fennmaradását is. Annyi a probléma, hogy ezt olyan tálalásban kapjuk meg, ami inkább röhejes, mintsem fenyegető, köszönhetően annak, hogy iszonyat súlytalanul lett tálalva.
Arról nem is beszélve, hogy egy Jurassic-szériát lezáró epizódban ne azon legyen már a hangsúly, hogy van egy teljesen mellékvágányra tett fenyegetés, aminek vajmi köze van a dinoszauruszok és az emberek kapcsolatához.
Ilyen szempontból a Világuralom már hatalmas csalódás, hiszen a készítők átverték a közönséget. A cím és az előzetesek se azt sugallták, mint amivel a tényleges film szolgál.
Oké, nem kell mindig a rajongók elvárásainak meghajolni, szükség van arra, hogy a készítőknek legyen egy magabiztos víziója az adott történetről és ragaszkodjanak ahhoz.
Jelen esetünkben az történt, hogy a Bukott birodalomban felvezetett történetszál teljesen a háttérbe lett szorítva, pedig minden arra utalt, hogy majd ez a vonal lesz továbbszőve.
De abból kell főznünk amink van, tehát marad a B-kategóriás akció vonal és a csúnya vállalat utáni nyomozás megfűszerezve rengeteg dínóval. Ez egybegyúrva még működhetett is volna, ha kellő hozzáértéssel van megírva a sztori. A Világuralom azonban hiányt szenved kreativitásban, olyan az egész film, mint egy unott erőlködés, ami csak azért készült el, hogy így harmadjára (vagy ha úgy nézzük, hatodik alkalommal) még nagyot kaszáljanak vele a készítők.
A hajsza az elrabolt kislány és raptor után rendkívül sablonos, semmi izgalommal nem szolgál, tényleg olyan, mintha egy alsó kategóriás akcióparádéból ollózták volna ki és illesztették volna bele a cselekménybe.
A vállalat piszkos ügyleteinek felderítése szintén iszonyat lapos és unalmas, ezen tényleg csak a régi karakterek segítenek valamelyest, de ez se szól másról, csak az ész nélküli nosztalgiáról.
És ha már ötlettelenség, ez nem csak történet szintjén bukik ki, sajnos az akciójelenetek is rendkívül egysíkúak. Megvan a szokásos „futás és sikítás”, akadnak csendesebb, kúszós/mászós pillanatok és persze motoros üldözéssel is találkozhatunk, ami annyiban különbözik például egy Halálos iramban szekvenciától, hogy úton útfélen raptorok ugrálnak a szereplők nyakába. Mindezeket persze meglehetett volna oldani izgalmasan, de a végeredmény igazából annyit tartalmaz, amit én most ide lekörmöltem. Hőseink futnak, nyomukban néhány veszedelmes őslény, ennyi.
Mindez látvány szempontjából szép és jó, hiszen a CGI a kornak megfelelően profi, akadnak olyan dínók is, akiket bábokkal keltettek életre, plusz sok esetben a zöld hátteret is mellőzték az alkotók és inkább épített díszletekre hagyatkoztak. Ilyen téren azt hozza a film, amit az ember alsó hangon elvár egy szuperprodukciótól.
Viszont filmtechnikai szempontból már semmi különlegeset nem kapunk. A vágás helyenként követhetetlenné tesz bizonyos képsorokat és az operatőri munka is csak átlagosnak nevezhető. Hol vannak már a Spielberg-re jellemző beállítások és feszültségfokozó megoldások?
És ez itt a baj! Én az a fajta filmrajongó vagyok, aki simán elnézi egy filmnek a butaságokat és a logikátlanságokat, ha kivitelezést tekintve látom az egyediséget és az ötleteket. Ez mentette meg nálam a Bukott birodalmat is, hiszen már ott is vérlázítóan gyenge volt a sztori, viszont a rendezés helyenként annyira profi szintet ütött meg, hogy az szórakoztatóvá tudta varázsolni még a legbutább pillanatokat is.
A Világuralom ilyen szinten semmit nem kínál, Trevorrow egy iparos, aki minden jelenetet lehozott a minimum elvártakhoz és kész. De ha ennyire gyenge lábakon áll egy mozi, akkor ennél jócskán többet kéne villantani, hogy a néző ne unatkozzon a látottak alatt.
Az se segít a filmen, hogy ész nélkül vannak halmozva az eltúlzott akciók, miközben a főszereplők teljesen sérthetetlenek. Jöhetnek akármekkora fenevadak, se a régi, se az új brigád tagjai nem kerülnek veszélybe, az utolsó pillanatban mindig érkezik valami gyors megoldás, ami kimenekíti hőseinket a pácból. Ezt egyszer el lehet játszani, de sokszor egymás után már rendkívül idegesítő és teljesen súlytalanná teszi a látottakat.
Sokat emlegettem már a szereplőket, így illene is kitérni rájuk. Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) már az előzményekben sem voltak aprólékosan kiművelt figurák, de a maguk egyszerű módján még működtek, ahogy a köztük lévő kémia is pislákolt. Itt már csak két jelentéktelen túlélőt formálnak meg, akiknek rém unalmas az egymáshoz fűződő viszonya és hátterük is kong az ürességtől.
A régi triót szintén nem tudom dicsérni, hiszen ők a nosztalgia jegyében kb. lemásolják a klasszikus filmben látott karaktereiket és ennyi. Újat nem tudnak felmutatni, nem elég érdekesek, egyedül a karizmájuk az, ami miatt nem süllyednek el az érdektelenségben.
Mellékszereplők szintjén kapunk pár újoncot, akikre már tényleg nem érdemes szót fecsérelni.
A csillogó-villogó effekteken és az alapvető technikai megoldásokon felül egy nagy pozitívum akad a filmben, ez nem más, mint a zene. Michael Giacchino közel sem élete fő művét rakta le az asztalra a Világuralom aláfestésével, de pörgős dallamai azért megállják a helyüket és néha azt az érzést keltik, mintha tényleg egy ütős dínós kaland pörögne szemünk előtt.
De ahogy feleszmélünk egy-egy tétel hatása alól, rá kell jönnünk, hogy ez bizony egy jellegtelen fércmunka. Hiába van a címében a Jurassic szócska, hiába a rengeteg dinoszaurusz és a féktelen pörgés, ez a produkció talán a széria leggyengébb darabja.
A történet egy rosszul kidolgozott, logikai hibákkal teleszőtt blöff nulla izgalommal és feszültséggel, a szereplők rém unalmas, mindent túlélő árnyalakok, míg az akciók minden kreativitást nélkülöző, eltúlzott csörték.
Félreértés ne essék, az előzmények se voltak többek szórakoztató látványfilmeknél, de azért azokban érződött az akarás és a törekvés arra, hogy a dínós akciók kreatív és stílusos tálalásban kerüljenek a vászonra és főhősök, ha csak minimálisan is, de azért többek legyenek kétdimenziós vázlatoknál.
Mindent összevetve, a Világuralom méretes csalódás, egy üres, minden eredetiséget nélkülöző, könnyen felejthető és unalmas látványparádé, ami sorra halmozza a logikátlanságokat.
A széria lehet nem hal ki ezzel az epizóddal, de a korábbi epizódok hatásai bizony már a múltba vesznek.

2022-04-04 07:07:19 Morbius (2022) Jason13 (2) #5

A Morbiusról alkotott véleményemet talán azzal célszerű felvezetni, hogy mi is a helyzet Pókember filmek jogaival. Nem szeretnék túlságosan elmerülni a témában, a lényeg annyi, hogy sokáig a Sony stúdió birtokolta a falmászó felett a hatalmat (ennek volt az eredménye a Sam Raimi trilógia és aztán az Andrew Garfield főszereplésével készült A csodálatos Pókember és folytatása). 2015 környékén aztán megegyeztek a Disney-vel, hogy Peter Parker feltűnhet az MCU világában és önálló mozikat is kaphat, melyek szintén részét képzik a terjedelmes képregény univerzumnak. Ezzel a megállapodással igazából mindkét fél jól járt, hiszen a bevételek megoszlottak a két stúdió között, a rajongók pedig végre üdvözölhették Pókembert a Bosszúállók között.
Igen ám, de a Sony fejesei ennyivel nem érték be. Akadt néhány karakter, akik a füzetekben nagy szerepet játszottak a hálószövő különböző kalandjaiban és rájuk nem vonatkozott a fentebb nyélbe ütött egyezség és a tulajdonaik megmaradtak a Sony kezében.
És itt jutunk el oda, hogy a Disney által birtokolt MCU mellett létrejött egy másik szuperhős univerzum, amit nevezzünk Sonyverse-nek, melyben azok a Pókember karakterek kaptak helyet, akik megmaradtak a stúdiónál.
Ilyen például Venom, aminek második részét 2021-ben mutatták be és jelen elbeszélésem tárgya, a Morbius.
Fentebb csak sikerült kissé terjedelmesen bemutatnom ezt a Marvel-es jogvitát, úgyhogy térjünk is rá arra, hogy milyen lett Jared Leto vámpíros zúzása.
Michael Morbius egy ritka vérbetegségben szenvedő tudós, aki arra tette fel az életét, hogy gyógymódot találjon a testét felemésztő kórra. Kutatásai során vámpírdenevérekkel kezd el kísérletezni, hogy aztán egy félresikerült próbálkozás során ő maga is egy vérszopó szörnyeteggé váljon.
Maga a történet alapjaiban véve egy tipikus eredet sztori, melynek során megismerjük a főhőst, az ő hátterét és motivációit, hogy aztán szert tegyen rendkívüli képességeire, kifogjon egy hozzá hasonló ellenlábast és némi akciózást követően igazi hős váljon belőle.
Nem egy bonyolult felállás ez, igazából az MCU- mozik is ebből a képletből dolgoznak, csak ott sikerül az esetek többségében úgy alakítani a sablonokat, hogy a végeredmény egy koherens és szórakoztató végeredményt adjon ki.
A Sony ugyanezzel a recepttel legyártott két igencsak pocsék mozit a Venom filmek képében, így azért a Morbius-tól én nem is vártam sokat, simán megelégedtem volna egy közepes látványparádéval.
Erre sikerült a fentebb ismertetett, bot egyszerű, de simán használható sztorira ráépíteni egy újabb vérlázítóan gyenge förmedvényt, ami a műfaj legpocsékabb darabjaival vetekszik minőség terén.
Pedig a játékidő első 30-40 perce még egész biztató. Itt se kell csodára számítani, de a cselekmény egész jó ütemben bontakozik ki, szépen épülnek a főszereplők, van értelem és logika a látottak mögött.
Ezt követően viszont teljes mértékben elhasal a produkció. Miután Morbius barátunk vámpírrá változik, a történet ok-okozati összefüggései kirepülnek az ablakon és a karakterek elveszítik minden funkciójukat, hogy a legalapvetőbb sablonok mentén teljesedjenek ki egyfajta karikatúrákká.
szerepében, semmi érdekeset nem tartalmaz későbbiekben a figurája. De ugyanez igaz ellenlábasára is. Kettejük kapcsolatát eleinte még épkézláb módon építgeti a film, hogy aztán egy huszárvágással gazfickó legyen a fickóból, aki némi szórakoztató ripacskodáson kívül más értékelhető jegyet képtelen felmutatni.
De a legjobb a nyomozópáros volt. Az ő jelenlétüket semmi nem indokolta, a történet alapvető momentumaira kontráznak rá erőltetett dialógusaikkal, miközben néhány logikai buktató is az ő jeleneteikhez köthető.
És ha már ennyire belemerültem a pocskondiázásba, meg ne feledkezzek a szerelmi szálról, ami annyira kidolgozatlanra sikerült, hogy aki kettőt pislog, le is maradhat róla.
Ezeknek a negatívumok azt eredményezik, hogy a film teljesen súlytalan, nincs semmi tétje a látottaknak, egy hatalmas üresség az egész produkció, ami képtelen arra, hogy legalább egy emlékezetes képsorral megajándékozza a nézőjét.
A látvány lett volna az egyetlen, ami ebből a gödörből kihúzhatta volna Morbiust, de ilyen téren sincs okunk az üdvrivalgásra.
Talán az első akciójelenet még beleesik a „szódával elmegy” kategóriába, de a többi zúzás igazi átláthatatlan CGI kapálózás, amihez képest a Venom- mozik csörtéi igazi kuriózumnak számítanak. Pedig a szimbióták összecsapásai se álltak másból, csak fertelmes vizuális effektekből, viszont ott legalább helyenként ki lehetett szúrni azt, ki-kit gyepál éppen.
A Morbius ehhez képest maga a pokol, amin a töménytelen mennyiségű lassítás sem segít. Sőt, a fináléban látható „epikus” harc olyan, mintha a borzasztó koreográfiára és a kínos animációra még valami sötét szűrőt is ráhúztak volna, ami aztán tényleg élvezhetetlenné tette az egész akciózást.
Ezek után gondolom senkit nem lep meg, hogy a vágás és az operatőri munka szinte értékelhetetlen. A legszomorúbb az egészben, hogy olyan szakemberek ügyködtek a háttérben, mint Pietro Scalia (rengeteg Ridley Scott film vágója) vagy éppen Oliver Wood ( a Bourne- ultimátum és a Die Hard 2. operatőre), akik nem épp amatőr senkik.
A zenei aláfestésről még nem esett szó, nagyon nem is lehet érdemben nyilatkozni róla. Jon Ekstrand komponista nem erőltette meg magát, rendkívül felejthető tételeket szerzett a látottakhoz, melyek ebben a formában illeszkednek is a film csapnivaló minőségéhez.
De nem lenne korrekt, ha csak ész nélkül fröcsögnék, úgyhogy azért megemlíteném, hogy a színészi játék egy-két esetben nem is olyan rossz. Jared Leto például tisztességesen eljátszotta az egysíkú szerepét. Sőt, ő legalább nem csinált komplett hülyét magából, mint Tom Hardy a Venom esetében. Matt Smith pedig szemmel láthatóan élvezettel ripacskodott gonosz ellenlábasként. Igaz, hozzá köthető néhány egész kínos jelenet, de ezek legalább szórakoztatóak a maguk alpári módján.
És ami a szememben talán a legnagyobb erőssége volt a Morbiusnak, az a humor mellőzése. Igaz, akadt néhány rettenetes poén, de a készítők jól láthatóan itt egy komorabb és sötétebb tónusú alkotásban gondolkodtak, ami illett ehhez a vámpíros körítéshez és a Venom stílusához is közelebb állt volna, mint a kínos viccek erőltetése.
Meg is merném kockáztatni, hogy én a Morbiuson még jobban is szórakoztam, mint a két Tom Hardy-s CGI szerencsétlenkedésen, mert itt nem akartam a vetítőterem sötétjében lekaparni az arcom.
Ez azonban az összképen nem sokat segít.
Ahogy a stáblistás jelenetek sem, melyek alapján egyértelműen látszik, hogy a Sony kétségbeesetten próbálná hozzácsatolni magát az MCU univerzumához. Reméljük, Kevin Feige a későbbiekben észnél lesz és nem engedi, hogy ezek a félresikerült karakterek megjelenjenek a későbbi Bosszúálló kalandokban.
Azt hiszem, mindent leírtam, amit szerettem volna. A Morbius egy minden egyediséget és ötletet nélkülöző, unalmas, kidolgozatlan, logikai bakiktól és pocsék akcióktól hemzsegő, stílustalan ipari termék, amiben hiába lettek volna érdekes ötletek (a vámpírmítosz összevonása a szuperhősök világával), azokat agyonnyomták a túlhasznált sablonok és a rossz döntések.
Tisztán látszik, hogy a Sony semmi mást nem akar, csak ész nélkül lemásolni az MCU világát, de ez sok jót nem eredményez az eddigiek alapján, hiszen a pénzéhség mellett szükség lenne kellő tehetségre és ambícióra is.
Sebaj, majd soron következő Kraven, a vadász hátha jobb lesz (nem hiszem).

2022-03-25 02:29:31 Blacklight (2022) / Sötét múlt Jason13 (2) #1

Liam Neeson csak nem áll le az akciófilmekkel.
Nem is lenne ezzel baj, ha minőségi darabokban aprítaná az ellent, de legutóbbi próbálkozásai inkább nevezhetőek keserves erőlködéseknek, mintsem szórakoztató adrenalin löketeknek.
Ez a legújabb Blacklight se ígért sokat az előzetes alapján, de a végeredmény még egy fapados bugyutaság szintjét se tudta elérni.
Maga a történet kb. szót nem érdemel, tipikus összeesküvős sablonokból összetákolt bugyutaság, ami semmi eredetiséget nem képes felmutatni, cserébe viszont iszonyat unalmasan lett kibontva.
A karakterek is igazi papírmasé figurák, akikkel lehetetlen bármit is kezdeni, ez alól maximum Neeson papa képez kivételt, aki rutinból lehozza a megöregedett ügynök figurát. Bár, vele kapcsolatban is vicces az, hogy a készítők a koros akcióhős mögé még bedobtak egy kényszer betegséget, ami miatt főszereplőnk állandóan paranoiás és minden apró részletet rögtön kiszúr. Mit ne mondjak, ez is egy rendkívül egyedi húzás (kb. minden második akcióthrillerben előfordul), ami érdemben ki sincs használva.
Zúzások tekintetében is elég fapadosan teljesít a film, akad talán két mozgalmasabb jelenet, melyek maximum nagy jóindulattal nevezhetőek nézhetőnek.
Az első autósüldözést elég erősen taccsra teszi a kapkodó vágás és a gyenge CGI, míg a fináléban található konyhai lövöldözés mindenfajta kreativitást nélkülöz.
És ha nem lenne elég az, hogy a film ezerszer látott sémákra épül és szinte minden egyes percén érződik az alacsony költségvetés, még iszonyat unalmas is. A játékidő kb. másfél órára rúghat, de én már 30 perc után úgy éreztem magam, mintha legalább két órája ülnék a tv előtt.
Iszonyat keservesen halad a cselekmény és a jelenetekből áradó olcsóság és lustaság egész egyszerűen kivérezteti ezt az alapjaiban gyenge szösszenetet.
Tényleg, itt csak az öreg Neeson értékelhető, de ő is csak rutinból hozza le a már számtalanszor látott karakterét.
Komolyan, csak azért nem dobtam rá erre a csodára a karót, mert sajnos ebben a műfajban bőven akadnak azért még ennél is alávalóbb celluloidszemetek.

Hiába vagyok horror és slasher rajongó, a Texasi láncfűrészes filmek sose kerültek hozzám közel. Kivéve a 2003-as remake-et és annak előzményét, a Kezdetet, azokon baromi jól szórakoztam.
De az eredeti nekem nem okozott különösebben nagy élményt, hiába megkerülhetetlen klasszikus. A folytatásairól pedig talán jobb nem is beszélni.
Erre itt ez az új epizód, aminek már a készítési körülményei se zajlottak zökkenőmentesen (rendezőcsere, utólagos forgatások, negatív visszajelzések a tesztvetítésekről) és az előzetese is inkább egy újabb izzadságszagú bugyutaságot sugallt, mintsem egy ütős darabolást.
Sebaj, miután az elvárásaimat leszállítottam a pincébe mély levegőt vettem és nekiültem a produkciónak.
És azt kell hogy mondjam, mint totál primitív, bot egyszerű mészárlás, nálam működött a film.
A történet kb. egy söralátéten elférne, a karakterek 99 százaléka igazi sablonos koporsótöltelék és a cselekmény is annyira bonyolult, mint egy lapostányér.
Viszont a tempó iszonyú gyors iramot diktál, üresjáratok nem nagyon tarkítják a sztorit. A minimális felvezetés után Bőrpofa akcióba lendül és olyan aprítást rendez, melynek láttán elégedetten csettintettem.
Ömlik a vér, szakadnak a testrészek, ropognak a csontok, van itt minden, amit az ember elvárhat egy kíméletlen slasher mozitól. Mindezt pedig megfejeli az egész szép operatőri munka és a kifejezetten hangulatosra sikeredett zenei aláfestés.
Az igazat megvallva, a maga egyszerű módján még működik is a film, de ez nem jelenti azt, hogy elérné a "jó" kategóriát.
Talán a legnagyobb problémám az volt, hogy a készítők fogták a 2018-as Halloween Laurie Strode-os vonulatát, azt teljes mértékben lecsupaszították és ráhúzták a megmaradt történet nyesedéket az eredeti alkotás főszereplőjére. Ez pedig egyáltalán nem működött, hiszen nem volt kellőképpen felépítve, így teljesen elvesztette a súlyát és a fő történetbe se sikerült épkézláb módon beépíteni. Így Sally Hardesty figurája csak lógott az ürességben, hogy aztán megjelenjen a fináléban, ahol kb. hülyét csináltak belőle.
Aztán van itt kérem nem kevés logikátlanság, hiszen megint előkerülnek kontinuitási problémák (Bőrpofa úgy szaladgál, mint egy olimpia távfutó, pedig már 80 évesnek kéne lennie), idióta karakterdöntésekből sem szenvedünk hiányt és bizony rengeteg sablonos forgatókönyvírói húzással is találkozhatunk.
Ami szintén zavart, az a kisvárosi helyszín. Kapunk egy díszletutcát és kész! Teljesen élettelen az egész, bizonyos kameraszögekből meg mintha látni is lehetne azt, hol érnek véget a fröccsöntött épület külsők.
Értem én, hogy pénzügyileg kifizetődő egy ilyen produkciót Bulgáriában leforgatni, de egy Texasi láncfűrészes filmről beszélünk, melynek egyik legfontosabb eleme az, hogy minél hitelesebbek és lerobbantabbak legyenek a helyszínek, hiszen ez rengeteget tud dobni az atmoszférán.
Erre itt kapunk egy gagyi tesz-vesz várost, hát gratulálok!
Mindent összevetve, ez egy szórakoztató, iszonyat véres marhaság, ami technikailag viszonylag rendben van, de minden más téren iszonyat gyenge lábakon áll. Ha valaki olyan élményt vár tőle, mint az eredetitől, vagy esetleg a 2003-as vagy 2006-os verziótól, az nagyot koppanhat, viszont a 2013-as és az azt követő 2017-es verzióknál jobb.
Tudom, ez nem nagy üdvösség, de én alapból nem vártam sokat, így egy unalmas délutánra azért megtette, még akkor is, ha sok hibája szemet szúrt.

Paul W.S Anderson 2016-ban elég látványosan sírba lökte a Resident Evil filmszériát Az utolsó fejezet címre keresztelt epizóddal. Az egészben az a legviccesebb, hogy a fickó végig ott állt a sorozat mögött, mint forgatókönyvíró, emellett pedig 4 epizódot rendezőként is jegyzett, mégis, leginkább csak az első rész ütötte meg egy kellemes akció-horror szintjét. Azt követően egyre erősebben csökkent a színvonal, gyűltek a logikai bakik a sztoriban, míg végül egy lusta, kohéziót nélkülöző, látványt tekintve is pocsék fináléban állt földbe az egész franchise.
Jé, hogy itt a feldolgozás, ami végre a játékokat veszi alapul és a horrort helyezi előtérbe? Na, akkor irány vissza Raccoon City-be, hátha ezúttal ütősebb lesz a végeredmény!
Ja, hogy az új direktor maximum iparosnak nevezhető (legjobb filmje a 47 méter mélyen) és a látványt tekintve a költségvetés is alacsonyra lett szabva? Sebaj, kreativitással és lelkesedéssel is lehet emlékezeteset alkotni. Nem mellesleg, egy B-kategóriás, szórakoztató zombis-szörnyes darabolást csak nem lehet olyan nehéz összerakni?
Mint a végeredmény mutatja, de!
A Welcome to Raccoon City ugyanis egy elképesztően pocsék darab, amibe szinte semmi nem működik. Félreértés ne essék, nagy dolgokat én sem vártam, sőt, úgy ültem be a moziba, hogy biztos valami bugyutaságot fogok látni, de bíztam benne, hogy legalább a véres akciók, az előtérbe tolt horror-vonal és néhány általam kedvelt színész (Kaya Scodelario, Neal McDonough, Donal Logue) majd nézhetővé teszi az összképet.
Ehelyett olyan érzés fogott el már a kezdő képsorok után, mintha az éjszakai műsorsávban kapcsolgatva egy gagyi, direkt dvd-re gyártott trash baromság előtt ragadtam volna le. Ami sajnos inkább adott fájdalmas élményt, mintsem önfeledt szórakozást.
Kezdjük magával a történettel. Rendkívül egyszerű az egész, az Umbrella vállalat megint gonosz, Raccon City veszélyben, jönnek a zombik meg a szörnyek. Igen ám, de a film ezeket az elemeket iszonyat nehézkesen sepregeti össze, legfőképp erőltetett dialógusok segítségével, így igazából semmi sincs kifejtve még minimálisan se. Nincs egyetlen olyan szeglete a sztorinak, amibe nézőként kapaszkodni lehetne. Elsietett, hanyagul feltárt információkból áll össze a tök egyszerű cselekmény, amelyben a karakterek is ész nélkül szaladgálnak A-pontból B-be.
És ha már karakterek. A játékidő során egy központi figurával sem találkozhatunk, ugyanis kapásból kapunk 5 szereplőt, akik kb. egyaránt fontosak. Ez pedig azt eredményezi, hogy mindenki egy hatalmas sablon, szinte nulla motivációval, akikért egy pillanatig sem lehet izgulni. Emiatt színészi játékokról se nagyon beszélhetünk, mindenki fa arccal elmondja a kötelező buta szövegét, aztán ennyi!
Oké, a fentebb említett dolgokon még nehezen, de túl tudtam volna lendülni, ha látvány terén mutat valami minőséget ez a csodaprodukció. Igen ám, de amit itt kapunk akció jelenetek és CGI-effektek terén, az gyalázat.
Egyrészt a film iszonyat ritmustalan, megy a rettentően unalmas nyöszörgés és szerencsétlenkedés, hogy aztán pár percre be-beköszönjön egy élőhalott vagy éppen egy szörny, de mire beindulna valami zúzás, már csattan is a vágóolló és egy teljesen másik helyszínen vagyunk. Mit ne mondjak, így kell a feszültség legapróbb csíráját is elfojtani. Ja, és el ne felejtsem, az a kevés trancsírozás amit kapunk, szintén egyenlő a nullával. A koreográfia szegényes, az operatőri munka és a vágás pedig iszonyat kapkodó.
Húzhatnám még az időt azzal, hogy kitérek a közepes zenei aláfestésre, a véres jelenetek hiányára, a zombik ötlettelen maszkjára és a többi, de úgy érzem, már így is több időt szántam erre az alkotásra, mint kellett volna.
Persze, ha valaki ismeri a játékokat, akkor örülhet pár kikacsintásnak és ismerős helyszínnek, de ennyi. A legnagyobb pozitívumot néhány díszlet jelenti, melyek még a játékidő elején egész jól megteremtik a kisvárosi horror hangulatot. Na, meg Az utolsó fejezet azért ennél jóval gyötrelmesebb élmény volt. Sikerült egy majd nézhetetlen film fölé rakni a lécet pár fokkal, ez aztán a siker!
Mindent összevetve, ez egy piszok gyenge, unalmas, semmitmondó, gagyi effektekben tobzódó förmedvény, amire kár lenne a későbbiekben folytatásokat építeni.
A végén még azért azt leírnám, hogy Johannes Roberts (a rendező/író) több interjúban ecsetelte, mekkora rajongója John Carpenter munkásságának és amellett, hogy átadja a Resident Evil élményt, arra is törekedett, hogy Carpenter klasszikusainak hangulatát megidézze.
Hát, ez nem jött össze, és akkor még finoman fogalmaztam!

Nem csodálkozom azon, hogy ez a film egyszerre kap hideget és meleget, ugyanis ez nem egy olyan alkotás, ami után az ember csak legyint egyet.
Igazából én sose voltam nagy rajongója a Mátrix trilógiának. Félreértés ne essék, szerettem az összes részt, sőt, az első epizódot én is egy igazi mérföldkőnek tartom (a folytatásokat pedig szórakoztató akció-scifinek), de nem ez a széria az, ami különösebben közel állna hozzám.
Ezért lehet az, hogy a Feltámadások összességében nálam egy pozitív meglepetés lett. Nem titok, Lana Watchowski egyfajta terápiás célból ült bele ismét a rendezői székbe, hogy az általa (és testvére által) teremtett karakterek segítségével dolgozza fel szülei elvesztését.
Emiatt a film tónusa már alapból eltér attól, ami meghatározta az előző darabokat. Ezen felül pedig megfogalmazódik a történetben egy rendkívül erős kritika a modern filmgyártással szemben, ami magában foglalja a stúdiók pénzéhségét, a rajongók elfogultságát és a múlt emlékein való élősködést.
Mit ne mondjak, eleinte nekem is idegennek hatott ez a fajta megközelítés, hiszen korábban a Mátrix-filmek teljesen más témákat boncolgattak.
Azonban ahogy haladt előre a cselekmény, egyre jobban sikerült megbarátkoznom ezzel az új iránnyal, ami számtalan poént és kikacsintást vonultat fel, hol jobb, hol gyengébb minőségben.
És igazából ez az, ami számomra szimpatikussá teszi ezt a filmet. Az új utak, új témák keresése, ami valljuk be, manapság ritkaságszámba megy.
Persze, ennek ellenére tobzódik a cselekmény a korábbi epizódokra tett utalásokban és ha úgy vesszük, a történet gerince meg is egyezik a '99-es klasszikuséval. De sikerült a már ismerős dolgokat némileg új megvilágításba helyezni.
Ezen felül viszont már bennem is van egy kis megosztottság, ugyanis a pozitívumok mellett több olyan negatívum is akadt, melyeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Ahogy fentebb már említettem, egész sok poént tartalmaz a film ezek közül sajnos néhány kifejezetten erőltetettre sikeredett. Viszont az jobban zavart, hogy akciók terén mennyire pocsék a felhozatal. A bunyók jelentős része egy követhetetlen katyvasz, de a többi zúzás is rendkívül zavaros, túl gyors a vágás és az operatőri munka is kapkodó. Ez különösen azért szomorú, mert minden eddigi epizód tele volt emlékezetes csörtékkel, itt viszont nem kapunk mást ilyen téren, csak egy hatalmas vizuális káoszt.
Pedig alapvetően nagyon szép képekkel/beállításokkal dolgozik a film, nem is értem, mit csúszhatott ennyire félre. De legalább maga a látvány (CGI, díszletek, stb.) hozza a kötelezőt.
És akkor az új szereplők. Közülük számomra Jessica Henwick magasan kiemelkedett, egy nagyon szimpatikus és szerethető figurát keltett életre, aki sajnos az utolsó 30 percre szinte teljes mértékben perifériára kerül. Mellette még Neil Patrick Harris-t említeném meg, aki rendkívül szórakoztatóan lubickolt szerepében, ő minden felbukkanásával ellopta a showt a többiek elől.
Sajnos rajtuk kívül mást nem tudnék kiemelni a friss gárdából, sőt, számomra Yahya Abul-Mateen II és Jonathan Groff is csalódáskeltően teljesített. Nem is az alakításukkal volt problémám elsősorban, inkább a szerepeikkel, nem nagyon tudtam velük mit kezdeni.
És akkor itt van nekünk újra Neo és Trinity. Velük nem volt problémám, mind Reeves, mind Moss hozták a kötelezőt és teljesen jól működött közöttük a kémia.
Mit ne mondjak, nem egyszerű véleményt formálnom erről a darabról, mert rendkívül tömény sztorival rendelkezik és mondanivaló terén is rengeteg témába belevág. Egy ambíciótól dagadó monstrum a Feltámadások, ami több sebből vérzik, de tökösségével, "pofátlanságával" és új megközelítésével engem megnyert magának.
Az első részt nehéz lett volna felülmúlni, nem is sikerült, de összességében a végeredmény egy teljesen korrekt, merész és bátor folytatás az én szememben, amit szívesen fogok ismét megtekinteni.

2022-01-05 04:43:35 Copshop (2021) / Zsaru butik Jason13 (3) #1

Kellemes kis akció-thriller ez, se több, se kevesebb.
Röviden így lehetne elintézni a Copshop-ot.
Joe Carnahan rendező nagyon ért az ilyesfajta, egyszerű, de szórakoztató mozikhoz és igazából most se nyúlt mellé. Adva van egy korrekt kis sztori, néhány elvetemült, de a maguk módján szimpatikusnak mondható karakter és egy rombolásra ítélt rendőrőrs.
Nem ez a film az, amitől nagy megfejtéseket kell várni, de a cselekmény végig jó ütemben halad előre, a visszafogott büdzsé ellenére az akciójelenetek is kifejezetten pofásak és a színészek is hozzák a tőlük elvárható szintet.
Amivel problémám akadt, az az utolsó 30 perc. Azt megelőzően Carnahan nagyon szépen építgette a karaktereket és az eseményeket, erre az egyik történetszál nyom nélkül eltűnik, egy bizonyos figura pedig olyan irányba fordul, amit nem éreztem kellően megalapozottnak.
De ennyi talán még belefér, főleg ebben a műfajban. Ahogy fentebb már céloztam erre, ez nem egy olyan alkotás, ami túlvállalná magát, így akik szeretik a régi vágású zúzásokat, csípős beszólásokat és tökös figurákat, mindenképp tehetnek egy próbát a Copshoppal.

2021-11-17 04:22:08 Eternals (2021) / Örökkévalók Jason13 (3) #5

"A Marvel Stúdió első kritikai bukása"-lehetett olvasni a hasonló címekkel ellátott cikkeket az Örökkévalók kapcsán. És igen, Chloe Zhao filmje elmarad azoktól az értékelésektől, mint az átlag MCU darabok, de egyrészt rossznak így sem nevezném, másrészt a múltban azért találhatunk pár olyan címet (Thor: Sötét világ, Marvel kapitány), melyek szintén nem hozták a stúdiótól elvárt színvonalat. Persze, azok nem kaptak ekkora visszhangot.
Lényeg a lényeg, azt érzem, kissé fel lett fújva ez az "első rossz MCU-produkció" lufi.
Ennek ellenére számomra is csalódás az Örökkévalók, pedig én nem is vártam tőle semmi extrát, csak a szokásos Marvel-recept újbóli felolvasását, némi egyediséggel.
Ezt az egyediséget úgy-ahogy meg is kaptam, a rendezőnő látványosan több teret kapott a producerektől, mint korábbi kollégái és így egyéni stílusát azért beletudta szőni a történetbe és a látványvilágba is.
Oké, senki ne várjon egy szuperhősös művészfilmet, de az Örökkévalók erősen próbálkozik, hogy a már bevált Marvel-módszer helyett kissé más szempontból közelítse meg a zsánert.
Kár, hogy a revizionista szándék és a már jól ismert sablonok találkozása egész egyszerűen beülteti a két szék közé a végeredményt.
Az egyik pillanatban még kapjuk a látványos akciókat és a poénkodást, aztán meg azt nézhetjük, hogy a karakterek könnyes szemmel rágódnak a problémáikon, hosszan a naplementébe révedve.
Emiatt a cselekmény rendkívül töredezett, a hangulati ingadozások egész egyszerűen megakadályozták azt, hogy elmerüljek a látottakban. És ezen a történet se segített, ami teljesen felesleges módon lett elnyújtva két és fél órára. Igen, sok a karakter, de nagy részük rendkívül súlytalan és a hátterük sincs kellően feltárva ahhoz, hogy sorsuk érdekessé váljon.
Pedig kapunk új mítoszokat, új ellenségeket, sőt, egy eddig nem ismert világ tárul elénk az MCU-n belül, mely rengeteg érdekes gondolatot és kérdést felvet, de a film csak felületesen érinti ezeket.
Ahogy megszokhattuk, a látványra panasz nem lehet, sőt, Zhao egyedi vizuális stílusa átjárja a képeket, melyekhez remekül passzol Ramin Djawadi zenei aláfestése.
Külsőségekben tehát teljesen korrekt a végeredmény.
Azonban a történet túlságosan széttagolt, sekélyes és bizony sokszor unalmas. Sajnos a rengeteg szereplő közül pont azok magaslanak ki, akik viszonylag kevés teret kaptak a kibontakozáshoz. Ilyen például Angelina Jolie, Barry Keoghan vagy éppen Ma Dong-seok. Az ő alakításukra nem is lehet panasz, viszont a középpontban álló figurák túlságosan szürkék és sablonosak, ezzel pedig az őket megformáló színészek se tudtak mit kezdeni.
Mindent összevetve, egyszer bőven nézhető az Örökkévalók, ami dicséretes módon próbált egyedi vizekre evezni, de a benne találkozó nézőpontokat (művészi törekvés- tipikus Marvel elemek) nem sikerült egy jól működő egésszé összegyúrni.

Michael Myers a horror műfaj egyik megkerülhetetlen, ikonikus figurája, aki 1978-ban kezdte a pályafutását John Carpenter méltán elismert klasszikusában, a Halloween-ben. Azóta már számtalan folytatást és remake-et megélt a széria, amit aztán a Blumhouse stúdió indított újra 2018-ban egy olyan filmmel, mely zárójelbe tette az összes egyenes ágú folytatást és az eredeti mozihoz nyúlt vissza mind történet és karakterek tekintetében.
Ez volt a David Gordon Green által rendezett Halloween, ami ha nem is definiálta újra a slasher műfajt, nagyon igényesen és szórakoztatóan vezette vissza a haddonfield-i mészárost a vásznakra, miközben az alapvető műfaji kliséket is sikerült kikerülnie, vagy még fogyasztható módon tálalnia.
Emellett egy nagyszerű lezárást is kínált a szériának, azonban mind jól tudjuk, ha egy film egyaránt részesül anyagi és kritikai sikerben, akkor elkerülhetetlen a folytatás.
Így annak rendje és módja szerint Myers ismét visszatért, hogy újra vérrel dekorálja ki Haddonfield városának utcáit. A kérdés csak az, hogy megérte elkészíteni a Gyilkos Halloween címre keresztelt folytatást?
Ahogy elnézem a filmre érkező reakciókat, azt szűröm le, hogy sokan csalódtak a végeredményben, ezt pedig teljes mértékben megtudom érteni. Én viszont baromi jól szórakoztam a látottakon, még úgy is, hogy a Gyilkos Halloween számtalan hibával rendelkezik és látszik rajta, az alkotók mennyire erőlködtek azon, hogy ne csak egy sokadik slashert tegyenek le az asztalra, hanem egy mondanivalóval is rendelkező produkciót, ami Myers mítoszát is tovább építgeti.
Így bennem is eléggé kettős az élmény, kezdeném is talán a negatívumokkal, hogy aztán jöjjön a kötelező ömlengésem.
A film legnagyobb hibája az, ahogy a karaktereket terelgeti. Jamie Lee Curtis hiába van főszereplőként feltüntetve, nagyon kevés játékidőt kapott, a történet egész egyszerűen parkoló pályára tette és egyfajta szócsőként van használva, aki a képsorok alatt megbúvó üzeneteket szinte egy az egyben belemondja a néző arcába. Értem én, hogy az előző részben történtek miatt muszáj volt pihentetni kicsit a meggyötört Laurie Strode-t és úgy is jön majd a folytatás, ahol ismét felveheti a kesztyűt Michael ellen. De egy ilyen jelentős és jól felépített karaktert kár volt ily méltatlan módon mellőzni, az írók sokkal okosabb módon is kezelhették volna. Például a lányára (Judy Greer) és az unokájára (Andi Matichak) helyezhették volna a fókuszt, ez egész jól illett volna a sztorihoz. Ehelyett kaptunk számtalan új/régi szereplőt, akik vagy Curtis-hez hasonlóan csak „történetmesélőként” funkcionálnak (ilyen például Hawkins rendőrtiszt Will Patton megformálásban), vagy aktív résztvevői a cselekménynek, csak nincsenek jól beleillesztve a nagy egészbe.
Ez utóbbira jó példát szolgáltatnak a már ismert karakterek, mint Tommy Doyle, Brackett sheriff vagy éppen Lindsey, akik felveszik a harcot Myers ellen, de nem sikerült igazán emlékezetes momentumokat mögéjük rakni, mely kellő súlyt adott volna újbóli szereplésüknek.
Ilyen téren az Anthony Michael Hall által alakított Tommy kissé kakukktojásnak számít, hiszen ő amúgy egy teljesen korrekt karakter, a film is jól építi a feszültséget Myerssel való találkozásáig, hogy ott aztán ne kapjuk meg a méltó betetőzést.
És ha már szereplők. Slasher film nem létezhet áldozatok nélkül, akik jobb esetben szimpatikus figurák, akiket sajnálhat a néző, ha éppen végez velük a gyilkos. Alapesetben itt se lenne gond a „koporsótöltelékekkel”, sőt, néhány egész vicces figura is felbukkan, hogy aztán Myers felkoncolja őket. A probléma ott van, hogy szinte mindegyikük rendkívül idétlen módon reagál a fenyegetésre. Lefagynak, menekülés esetleg segítséghívás helyett szinte önerőből szaladnak bele a konyhakés élébe.
Persze, ez egy ilyen műfaj, de pont Carpenter eredetije és a 2018-as folytatás rá a bizonyíték, hogy épkézláb módon is lehet kezelni ezeket a karaktereket. Itt sajnos nem sikerült, így a film komolyan vehetősége is többször sérül.
Elérkeztünk az utolsó negatívumhoz, ez pedig a befejezés, ami egyben fel is vezeti a folytatást. Ezt nem szeretném lelőni, legyen elég annyi, hogy a készítők elég érdekes irányba kanyarodtak el Myers-hátterét illetően és ugyan konkrétumok nem kerülnek kimondásra (leszámítva néhány olyan mondatot, ami Dr. Loomis monológjaira rímel az eredetiből), de képileg érzékeltetve van néhány igen meredek gondolat. Igaz, nem tudhatjuk, mi a készítők koncepciója a következő epizódra, de én bízok abban, hogy nem akarják nagyon bontogatni Michael háttérét, mert bőven elég az, amit most tudunk róla. Sőt, ezt a karaktert az tette ikonná, hogy nincs mögötte semmi konkrét motiváció, szimplán egy két lábon járó mészáros, aki bárkit levág, aki szembejön vele. Nincs szükség arra, hogy a fehér maszk mögött megbújó sötétségben és gonoszságban a készítők a későbbiekben logikát és magyarázatokat keresgéljenek.
Mindenesetre, a befejezés ilyen szempontból elég merész és nem sok jót vetít előre, de ha a folytatás nem rontja el a mítoszt, akkor ezzel a fináléval sem lesz nagy problémám visszamenőleg.
És akkor elérkeztünk az ömlengéshez. A Gyilkos Halloween amellett hogy egy igencsak vérbő és szórakoztató slasher, kellő ambícióval is rendelkezik, hogy felülemelkedjen hasonló műfajú társain.
A történet egyik alapja az, hogyan hat a Michael által gerjesztett félem és düh Haddonfield lakóira. Ez a gondolat nagyon szépen lett felépítve a cselekmény során, hiszen miután a város népe újra szembesül a gonosszal, lealacsonyodik egy idegbeteg csürhévé, akik addig nem nyugodnak, míg önhatalmúlag ki nem végzik Myerst. A történet ezen része kifogástalanul működött számomra, addig a pontig, amíg az egyik szereplő ki nem mondta a nagy megfejtéseket ezzel kapcsolatban.
Értem én, hogy bizonyos gondolatokat erősíteni kell a néző számára, de itt csak üres szájbarágás történik, hiszen teljesen jól átjön az, mire is gondoltak a készítők.
Ez nálam nem befolyásolta az összképet, de sokaknál bizony kicsaphatja a biztosítékot, hogy ilyen egyértelmű dolgok kerülnek kimondásra.
De egy kicsit elkalandoztam. A lényeg az, hogy az egyszerű slasher recept mellé kapunk egész jól felfestett szituációkat, melyeket a gyilkos és az őt üldöző tömeg helyzete szül.
A film másik nagy erőssége a tempója. Az első perctől kezdve az utolsóig pörögnek az események, nincsenek üresjáratok, végig feszes a cselekmény és ömlik a vér.
És ha már vér! Myers olyan mészárlást rittyent a vászonra, amit egész egyszerűen öröm nézni. Kreatív és brutális gyilkosságokból nincs hiány, ezek hatását pedig tovább növeli még a kiváló operatőri munka és a fantasztikus zenei aláfestés.
Ez lehet kissé betegen fog hangzani, de Myers összes akcióját mosolyogva néztem végig és nem azért, mert pszichopata lennék (bár kitudja) hanem mert annyira pazarul lettek kivitelezve.
Igaz, bizonyos jelenetekben nagyon kiütközik a karakterek inkompetens viselkedése (erről feljebb már volt szó), de aztán Myers látványosan rövidre zárja az összes idétlenkedést.
És ha már Myers. Az eddigi mítoszhoz nagyjából csak pár mondatot tesz hozzá a film, de azt nagyon ügyesen csinálta és ez ahhoz vezetett, hogy számomra még rémisztőbb figurává nemesedett kedvenc késforgatónk. Itt nem a fináléban érintett új irányra gondolok hanem arra, hogy Myers hova is tart valójában. Igaz, ez a fordulat Curtis karakterét kissé még jobban a margó szélére helyezi, Myers esetében azonban azt éreztem, hogy a maszk mögötti sötétség kapott egy új, még ijesztőbb réteget.
Mint már említettem, a zenei aláfestés egész egyszerűen kiváló, ahogy az operatőri munka és a vágás is rendkívül profi színvonalon mozog. Ide lehet még sorolni a hatásos flashback-jeleneteket is, melyekben kiválóan sikerült megidézni a 78-as eredetit.
És ha már megidézés, a film nagyon ügyesen utalgat Carpenter mesterművére, konkrét beállítások is visszaköszönnek. Ez a főhajtás nyilván a rajongók felé is irányul, hogy bizonyos jeleneteket még jobban szívükbe zárjanak és sokan ezt erőltetett lekenyerezésnek szokták felfogni, és lehet igazuk is van.
Én viszont nagyon élveztem ezeket a részeket, de alapvetően az egész film hangulata annyira rám telepedett, hogy a stáblista után szinte ültem is volna be a következő vetítésre.
A színészi alakításokat se érheti panasz, annak ellenére se, hogy bizonyos karakterek nem lettek épp tökéletesre csiszolva. Jamie Lee Curtis annak ellenére is nagyszerű volt, hogy keveset töltött a vásznon, de ez igaz Will Patton-ra is. Hozzá kapcsolhatóak a flashback jelenetek, melyek során az ő múltjából is kapunk plusz információkat, melyek kellően érdekesre sikerültek. Remélem a folytatás mindkettejüknek igazságot szolgáltat vásznon töltött idő tekintetében.
Tommy Doyle-ról már többször is szó esett, de ismét ki kell emelnem, hiszen Anthony Michael Hall remek alakítást nyújtott a szerepben. Emiatt sajnálatos az, hogy a figurája nem kapott egy kellően emlékezetes tetőpontot.
Ahogy elnézem, ez egy eléggé csapongó írás lett, ami nem véletlen. A 2018-as Halloween-nek köszönhetem azt, hogy végérvényesen Michael Myers rajongó lettem és iszonyat mód vártam ezt a folytatást. Sajnos az előd színvonalát nem sikerült utolérni és nagyon sok helyen elvérzik a forgatókönyv, de én mégis kiválóan szórakoztam a Gyilkos Halloween alatt. Pörgős tempó, brutális gyilkosságok, érdekes ötletek, erős színészek, mindezek mögött pedig a megállíthatatlan Myers.
Aláírom, nem ez az alkotás fogja megújítani a slasher műfajt és tény, hogy vannak benne merész ötletek a későbbiekre vonatkozóan, de a készítők bőven tanulhatnak még az itt vétett hibáikból. Sőt, ez az epizód egy trilógia közepe, így sokat nyom majd a latba az is, hogy sikerül majd a záró felvonás. Úgy gondolom, annak minősége még javíthat, akár ronthat is a Gyilkos Halloween megítélésén.
A lényeg az, minden döccenő és negatívum ellenére szerettem ezt a megosztó Myers kalandot, részemről jöhet a Halloween Ends.
Ha lehet, minél hamarabb!

A Venom (2018) számomra úgy lett méretes csalódás, hogy alapból nem vártam tőle sokat. Így a folytatáshoz már tényleg úgy álltam hozzá, hogy felőlem jöhet bármi, az előzmény olyan mélyre rakta a lécet minőség terén, hogy annál nem lehet lejjebb süllyedni.
Valamilyen szinten igazam is lett, a Vérontó alcímre keresztelt második rész pár fokkal fogyaszthatóbb lett, mint elődje, az összkép azonban még így is egy bőven rossz szuperhős-mozi.
Történetről, sőt, forgatókönyvről igazából nem is nagyon beszélhetünk, amit itt kapunk sztori szinten, az csak egy vázlat, amiben benne vannak bizonyos ötletfoszlányok és karakterkezdemények, de pár mondatnál bővebben semmi sem kerül kibontásra.
Ez pedig elég nagy szégyen már alapból is, de ha belegondolunk abba, hogy manapság hol tart a szuperhős-zsáner, még több szomorúságra ad okot.
Értem én, hogy a Sony fejesei Venom figurájára nem akartak ráhúzni egy komolyabb, összetettebb alkotást és elsősorban az volt a céljuk, hogy a fiatalabb közönséget nyerjék meg maguknak, de ilyen hozzáállással is lehet olyan filmet készíteni, melyben van egy egyszerű, de működőképes sztori, belső logika és minimálisan kifejtett karakterek, megtámogatva némi motivációs háttérrel.
A Venom 2. azonban magasról tesz az ilyen dolgokra, sőt, kimerem jelenteni, egész egyszerűen hülyének nézi a közönségét és egy másodpercre nem próbál meg úgy viselkedni, mint egy épkézláb mozifilm. A másfél órás játékidő persze kellően feszes, egy percre nem ül le a cselekmény, nincsenek üresjáratok, faltól falig akciókból és poénokból áll az egész film. Ez olyan szempontból pozitívum, hogy unatkozni nem lehet a látottak alatt és így már akad is némi fejlődés az első részhez képest.
Azonban ez az eszeveszett pörgés arra sem ad lehetőséget, hogy elmerüljünk a cselekmény világában, esetleg bármiféle érzelmet tápláljunk a karakterek irányába.
Igaz, ez nehéz is lenne, hiszen ahogy fentebb már említettem, egy hihetetlenül primitív alkotással van dolgunk, ahol minden egyes momentum kong az ürességtől.
Emiatt hiába a neves színészi gárda (Tom Hardy, Woody Harrelson, Michelle Williams, Stephen Graham, Naomie Harris), egyiküknek se volt lehetősége arra, hogy igazán kibontakozzon. Hardy ugyanúgy végigripacskodja a jeleneteit, mint az előző epizódban, Harrelson egy tipikus, két dimenziós gonosz figura (egy árnyalatnyival talán jobb, mint az első részben Riz Ahmed), a többiekről meg nem is nagyon érdemes szót ejteni, annyira kevés és jelentéktelen a vásznon töltött szerepük.
Félreértés ne essék, ilyen téren sem volt elvárás számomra, hogy egy Shakespeare dráma szintjét érje el a produkciót. Nem, elég lett volna csak egy átlagos MCU mozi szintjét megütni, ahol a szereplőknek van épkézláb háttere, rendelkeznek motivációkkal és megvan a maguk helye a cselekményben. Ehelyett a Venom 2.-bent kapunk egy rakás jobb sorsra érdemes, tehetséges arcot, akiket teljesen súlytalan bábokként dobáltak ide-oda az írók.
Ideje lenne már valami pozitívumot is írnom erről a fércműről, úgyhogy szót ejtenék a látványról és az akciójelenetekről. Andy Serkis rendező (aki színészként elég jártas a motion capture területén) és Robert Richardson operatőr (számtalan Tarantino és Scorsese alkotás gyönyörű képeit köszönhetjük neki) miatt azt gondoltam, ilyen téren nagy baj nem lehet a filmmel.
Az biztos, hogy a rendkívül túltolt CGI csörték pár fokkal jobbra sikerültek, mint az elődben, de ennyi. A játékidő során egy emlékezetes beállítással, esetleg kreatív ötlettel nem találkozhatunk, az összes harcjelenet az a tipikus vizuális zaj, amit a látványfelelősök tisztességesen összeraktak az utómunka során, de ennyi.
Visszakanyarodva az MCU- filmekhez, azok se mindig állnak a helyzet magaslatán, ami a kreatív akciójeleneteket illeti, de a leggyengébb alkotásaik is keresztbe lenyelik azt, amit a Venom és a Venom 2. felmutat.
És itt jön az a kérdés, amit manapság talán már többször is feltettem gyenge/rossz blockbusterek kapcsán: Mit lehet kezdeni egy látvány-orientált mozival, ha ezen a téren még a minimumot se hozza? A válasz, nem sokat, főleg, ha más téren se tud kellő értékelhető momentumot felmutatni.
Kicsit úgy érzem, kezdek már túl szigorú lenni, úgyhogy meg kell említenem Marco Beltrami zenéjét, ami semmi extrát nem tartalmaz, de legalább a tételei passzolnak a jelenetek alá, így ő legalább a minimumot belefektette ebbe a „szuper” produkcióba.
Na jó, az talán ér egy teljes jogú dicséretet, hogy a készítők most nem egy tipikus „mentsük meg a világot” szitut helyeztek a sztori középpontjába, hanem egy kisebb léptékű adok-kapok eseménysort Eddie és Cletus között.
Nem egy olyan nagy dolog ez, sőt, ahogy fentebb már írtam, ennek a felállásnak sincs sok értelme, de legalább ilyen téren nem szálltak el úgy az írók, mint az előzmény esetében.
Mindent összevetve, a Venom 2. egy baromi rossz képregény-film, vázlatos történet kezdeménnyel, zéró logikával, nulla karakterekkel és említésre se méltó színészi alakításokkal.
Bizonyos elemeiben megugorja az első rész színvonalát, de még így is annyi sebből vérzik, hogy a közepes kategóriát esélye se volt elérni.
A Sony fejesei azonban röhöghetnek markukba, ugyanis ismét hatalmasat kaszáltak, nem is kellett ehhez más, mint egy nagy múlttal rendelkező képregény karakter, akit bátran le lehetett butítani bárgyú poénokkal és vértelen akciókkal a tizenévesek szintjére.
Jár a taps!

Összes komment...