Jason13

Tapasztalat: 306 film
Kompetencia: 33 film
Súly: 1131
Regisztráció: 2012. július 11. (5 év, 7 hónap)
Kedvencnek jelölték: 6 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Black Panther
Fekete Párduc
4 2018-02-17 3,5
(64)
Beyond Skyline
 
2 2018-02-04 ?
(9)
The Open House
 
2 2018-02-02 ?
(7)
Day of the Dead: Bloodline
 
2 2018-02-02 ?
(4)
The Recall
 
1 2018-02-01 1,3
(14)
Three Billboards Outside Ebbing, Missouri
Három óriásplakát Ebbing határában
5 2018-01-31 4,5
(385)
Insidious: The Last Key
Insidious: Az utolsó kulcs
2 2018-01-06 2,4
(23)
Leatherface
Bőrpofa
2 2017-12-30 2,1
(41)
Flatliners
Egyenesen át
2 2017-12-25 2,3
(56)
Star Wars: The Last Jedi
Star Wars: Az utolsó Jedik
3 2017-12-16 3,4
(428)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-02-17 22:29:20 Black Panther (2018) / Fekete Párduc Jason13 (4) #14

A MARVEL ismét hozta a kötelezőt.
Már évek óta nyugodtan ülök be a stúdió filmjeire, hiszen már egy ideje nem kellett csalódnom munkáikban. A Fekete Párduc esetében is elégedetten távoztam a vetítőteremből, hiszen egy rendkívül szórakoztató szuperhős-kaland lett a végeredmény.
Persze, a sztori meglehetősen egyszerű és több aspektusában is rokonságot mutat a Thor első epizódjának a történetével. Viszont az afrikai közeg, az ezáltal gerjesztett hangulat és a többségében jól működő karakterek elősegítik azt, hogy túltegyük magunkat a közel sem eredeti cselekményen.
Maga a látványvilág szemkápráztató, úgy tűnik, a Thor: Ragnarök színkavalkádja nem egyszeri húzás volt a stúdiótól. Itt is rengeteg színpompás helyszín és kosztüm tűnik fel, melyek nagyszerűen mutatnak. Az akciójelenetek is kellően pörgősek és átláthatóak, egy-kettőben pedig a kreativitást is észre lehet venni. Egyedül a fináléra fogy ki kissé a szufla, de az ott látható zúzásokra se lehet panasz technikai szempontból.
A színészek hozzák a kötelezőt, Chadwick Boseman remek választás volt a címszereplő figurának, de Michael B. Jordan ellenlábasa többször is ellopja előle a showt. A tipikus MARVEL-gonoszok közül is sikerül kitűnnie, mivel kellő motivációval rendelkezik és háttere is épkézláb módon lett felvázolva. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem kapott elég játékidőt, szerintem simán elbírt volna több jelenetet is a vásznon.
Akit még kiemelnék, az Andy Serkis, aki elképesztően szórakoztató alakítást prezentált, kár, hogy őt nemigazán használták ki a készítők.
Zeneileg is jól teljesít a film, tetszett, ahogy az epikus dallamok keveredtek az afrikai hangzásvilággal.
Negatívumként a humort tudnám felhozni, ami alapvetően működni szokott a stúdió alkotásaiban. A Fekete Párduc azonban egy egész komoly darab lett, ami nem is olyan sűrűn adagolja a poénokat, mint elődjei, de ezek nem igazán működnek. Sőt, az egyik fontos mellékszereplő is ennek lesz az áldozata, hiszen hiába lenne érdekes a figurája, mikor feltűnik, számíthatunk arra, hogy elejt majd pár erőltetett beszólást.
Mindent összevetve, Ryan Coogler, a Creed rendezője nem vallott szégyent. Egy kellően látványos, pörgős és a stúdió eddigi munkáihoz képest egész komoly mozit pakolt le az asztalra. Vannak benne itt-ott azért szépséghibák és nagy valószínűséggel nem fogom kedvenc szuperhősfilmjeim közé sorolni, de bőven a "jó" kategóriába tartozik.

2018-02-04 13:13:45 Beyond Skyline (2017) Jason13 (2) #2

A 2010-ben bemutatott Skyline egy alacsony költségvetésű, ám ennek ellenére egész nézhető látványvilággal megtámogatott inváziós sci-fi volt, amit a Strause-tesók tettek le az asztalra. Tőlük ez egy egész tisztességes munka lett, legalábbis a szintén általuk dirigált és igencsak pocsékra sikeredett Alien vs. Predator második részéhez képest. Mivel anyagilag is jól jöttek ki a filmből, lehetett is számítani a folytatásra, azonban a Beyond Skyline-ra 7 évet kellett várni. Ráadásul ezt már nem is a testvérek rendezték, hanem az előző epizód forgatókönyvéért felelős Liam O’Donnell. A költségvetés is nőtt az előzményhez képest és még néhány ismertebb színészt is sikerült leszerződtetni. Ennek köszönhetően bizakodva vártam a végeredményt.
A történet eleinte párhuzamosan zajlik az első rész eseményeivel, viszont teljesen új karakterekkel a főszerepben. Adva van egy lecsúszott zsaru, aki balhés fiával utazik a metrón, mikor beüt az idegeninvázió. Ekkor kezdődik a harc a túlélésért, minek folyamán hőseink megjárnak egy űrlény anyahajót és egy ázsiai országban is tiszteletüket teszik.
Ha már a rövid ismertető zavaros kissé, az nem véletlen, ugyanis maga a film egy hatalmas katyvasz. Itt már nyoma sincs az első rész letisztultságának. A készítők próbáltak minél több és több információt belezsúfolni a viszonylag rövid játékidőbe. Értem én, hogy az előző alkotás felvetett pár kérdést, ezekre lehetett is volna épkézláb válaszokat adni, de nem így.
A cselekmény ugyanis már-már túlságosan gyorsan halad előre. Öt percenként kapjuk az akciókat és az ezek közötti szünetekben zúdulnak ránk a magyarázatok. Például, hogy mi is a célja és a motivációja az idegeneknek, miközben a papírmasé karakterek hátterét is itt próbálják árnyalni. Ennek köszönhetően a játékidő nagy részében csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy mi-miért is történik.
Ezt a káoszt a helyszínek közötti észnélküli ugrálás is elősegíti. A film elején elkezdődik az akció Los Angeles utcáin, majd azonnal ugrunk az idegen űrhajóra, de mielőtt pislognánk kettőt, egy ázsiai ország dzsungelében találjuk magunkat, ahol a helyi katonaság harcol a felkelőkkel. Itt igazi kihívás logikát találni, de jól láthatóan az alkotókat ez nem zavarta.
Ami mentett volna ezen az összevisszaságon, az a látvány, de ilyen téren is túl sokat markolt a film. Míg az első részben az alacsony büdzsé hatására is jól nézett ki a CGI, itt nagyon gyengének hat az összes animáció. A vetített hátterekről ordít a digitális utómunka és az akciók is irgalmatlanul rossz koreográfiával rendelkeznek. Ember legyen a talpán, aki a rengeteg gagyi effekt között követni tudja a gyorsan vágott tűzpárbajokat és bunyókat.
Értékelhető színészi alakításokat nem ebben a produktumban kell keresni, de azért a főszerepben látható Frank Grillo egész jól hozza a kiégett zsarut. Illetve az indonéz Rajtaütés filmekből ismerős Iko Uwais és Yayan Ruhian is meggyőzően kaszabolják az űrből érkező támadókat. Kár, hogy nekik sok lapot nem osztottak, valószínűleg csak azért keveredtek ide, mert a készítők nagy rajongói a fentebb említett harcművész-moziknak.
A legnagyobb pozitívum ebben az egészben az, hogy unatkozni egy percig nem lehet. Ugyan a fejünket sűrűn kell kapkodni, de ha időben kikapcsoljuk az agyunkat, akkor még szórakozni is lehet ezen az agyatlan pusztításparádén.
Az első rész nem rakta magasra a lécet, de sajnos a Beyond Skyline még azt sem tudta megugorni. Látványban elég gyenge és ugyan tisztességesen szállítja az akciókat, ezek minősége nem a legjobb. Viszont ha az ember elvárások nélkül kezd neki és még a kezdés előtt kikapcsolja az agyát, akkor még a maga módján szórakozhat is.
Én ezek után abban bízom, hogy a belengetett folytatás már nem készül el és a későbbiekben Frank Grillo és a Rajtaütés sztárjai is jobban megválogatják majd, hogy mihez is írnak alá.

2018-02-02 19:33:23 The Open House (2018) Jason13 (2) #4

A Netflix manapság nem viccel, hiszen sorra adják ki a jobbnál jobb sorozataikat (Stranger Things, Mindhunter, Narcos, stb…). Ezek közé persze néha beékelődik egy-két kevésbé nívós széria is, de az összkép így is meglehetősen fényes. Filmek terén is próbálkoznak, már számtalan híres és egyben elismert színész és rendező dolgozott náluk. Azonban ilyen téren már jóval vegyesebb a felhozatal. Akadnak nagyon ütős darabjaik, de közepesre sikerült produkciókra is van példa. Olykor-olykor pedig nagyon gyenge munkák is belekerülnek a szórásba.
Egyik legújabb próbálkozásuk a The Open House, ami különösebben nagy sztárokat nem vonultat fel és a készítők között sincsenek megkerülhetetlen figurák, de az alaptörténete kellően érdekes.
Adva van egy anya és az ő tinédzser fia, akik a közelmúltban egy elég kemény családi tragédiát éltek át. Ha ez nem lenne elég, anyagi gondokkal is küszködnek. Szerencséjükre a nő testvére felajánlja nekik vidéki házát, hogy ott próbálják meg összeszedni magukat a gyászból és adósságukból. A lakás azonban épp eladó és így bizonyos napokon a két főszereplőnk kénytelen eljönni onnan, hogy az esetleges vevők kedvükre nézelődhessenek. Igen ám, de egy idő után furcsa dolgokra lesznek figyelmesek a lakók és kezd tudatosulni bennük, hogy mégse volt jó ötlet az ideiglenes beköltözés.
Nem fogom sokáig kerülgetni a forró kását, a Netflix ezzel a filmmel bizony nagyon mellé lőtt. Hiába a viszonylag érdekes sztori, amiből egyaránt ki lehetett volna hozni egy thrillert vagy egy misztikusabb horrort, a készítők szinte semmit nem kezdtek vele. A forgatókönyv alig lehetett hosszabb 5 oldalnál. Csoda, hogy egyáltalán ezt az egészet eltudták nyújtani másfél órásra.
A drámai vonulat egyáltalán nem működik, köszönhetően a rosszul megírt, szürke karaktereknek. Egyáltalán nem lehet érezni irántuk semmit, annyira jellegtelenek. A színészek se nagyon tudtak mit kezdeni velük, bár ők egy közepes teljesítményt azért kipréseltek magukból. Meglepő, hogy erre egyáltalán képesek voltak, elnézve a röhejesen gyenge alapokat.
Aztán maga a tempó is borzasztóan lassú, az első valamirevaló ijesztgetés, aminek célja is van, az 50. perc környékén következik be. Előtte be kell érnünk annyival, hogy két főszereplőnk ide-oda kóvályog a hatalmas lakásban, miközben baljós zene szól. Mit ne mondjak, nagyon izgalmas.
Az utolsó 10-15 percre pörögnek fel az események, ott már látható némi durvulás is, hogy aztán a befejezés ne vezessen sehová. Ahogy elindult a stáblista, felpattantam ülőalkalmatosságomból és hangos káromkodásba kezdtem, annyira felidegesített a zárás. Összesen csak egy-két kérdést vet fel a film – köszönhetően annak, hogy egyszerű, mint egy lapostányér -, de még azokra se hajlandó választ adni.
Így igazából nincs is értelme az egésznek. A karakterek nem jutnak el A-ból B-be. A sztori is csak egy helyben toporog és semmi konkrétummal nem szolgál. Persze, azért akadnak klisék szép számmal, de ezek is csak ész nélkül lettek bedobálva a cselekménybe. Például vannak furcsán viselkedő szomszédok, akik igazából felbukkannak itt-ott, de semmit nem tesznek hozzá a végeredményhez.
Amivel nincs baj, az a technikai oldal. Az operatőri munka egész ügyes. A zenének is vannak jó pillanatai és a helyszín kellően hangulatos. Egy tehetséges stáb ki is tudta volna használni az előnyeit.
Összegezve, a The Open House egy teljesen súlytalan és céltalan horror/thriller. A készítők még arra se vették a fáradságot, hogy egy egyszerű sztorit épkézláb módon kibontsanak. A végeredmény nem nézhetetlen, de ez nem nagy dicséret, valljuk be.

2018-02-02 19:05:39 Day of the Dead: Bloodline (2018) Jason13 (2) #1

George A. Romero-nak rengeteget köszönhet a horror műfaj. A tavaly elhunyt rendezőgéniusz fektette le az alapot a modern zombi filmeknek, miközben úton-útfélen erőteljes társadalomkritikákat is elrejtett műveiben. Nevéhez köthető a „Dead”- trilógia is, melynek tagjai a ’68-as Az élőhalottak éjszakája, a ’78-as Holtak hajnala és az 1985-ben készült Holtak napja. Később aztán bővítette még a sorozatát, de legutóbbi alkotásait már a legnagyobb rajongói sem szívlelték igazán.
Sebaj, igencsak jelentős életművet hagyott hátra a Mester, nem is véletlen, hogy bizonyos időközönként a filmesek újra előveszik klasszikusait. 2017-ben néhány lelkes alkotó a Holtak napját szemelte ki, az eredeti cím mögé gyorsan hozzá is csapták a Bloodline megnevezést és indulhatott is a móka.
A történet nagyjából megegyezik az eredeti verzió sztorijával, persze azért vannak eltérések szép számmal. Itt még mielőtt az élőhalottaktól hemzsegő pokoli világba csöppennénk, betekintést nyerünk a főhősnő hétköznapjaiba. Az ő szemén keresztül láthatjuk, hogyan is tört ki az apokalipszis. Ezt követően ugrunk az időben és egy katonai bázison találjuk magunkat, ahol a már ismert női hősünk orvosként tevékenykedik. Egy fertőzés kitörését próbálja megakadályozni. Emiatt néhány katona segítségével a közeli városkába igyekszik ellátmányért, azonban a kis kiruccanás végzetes következményekkel jár.
Véleményem szerint Romero műveit azért nem érdemes újból és újból feldolgozni, mert egyrészt a Mester kis költségvetésből is hitelesen tudta megteremteni a világvége hangulatot. Nem mellékesen pedig a társadalomkritikát is mindig nagyon ügyesen ültette a képek mögé. Ezen felül olyan vérengzéseket álmodott a vászonra, melyek hatását ma már a CGI- korszakában nehéz újrateremteni.
Ennek ellenére a Bloodline készítői mégis szerencsét próbáltak, de végül (mily meglepő) szépen pofára is estek. De még mielőtt nagyon belemélyednék a dolgokba, gyorsan letudnám a pozitívumokat. A maszkmesteri munka egész jó és vérbő jelenetekből sem szenvedünk hiányt. Igaz, ezek nem említhetők egy lapon Romero mészárszékeivel, de elvonatkoztatva azért nincs velük nagy baj. A tempó is egészen gyors, csak egy-két helyen ül le a cselekmény, de hosszabb ideig nem lehet unatkozni a látottak alatt.
Ezek után jöhet a feketeleves. A történet gerince ugyanaz, mint az eredetié, viszont a végletekig le lett csupaszítva. Itt nincs feszültség és társadalomkritika, helyettük akad klisés dráma és rendkívül unalmas szerelmi szál. A karakterek is igazi két dimenziós figurák, akik néha rendkívül idegesítőek is. Én leginkább a hősnőn húztam fel magam, mert nagyon rosszul lett megírva. A sztori próbál belőle egy kisebb szentet csinálni és alapvetően mindig jól próbál cselekedni. Viszont általában akciózásainak mindig az lesz a vége, hogy egy csomó embertársa harap fűbe. Ezen még elsőre sikerült túllépnem, de mikor már kb. a századik alkalommal is ez a forgatókönyv lép életbe, én már sírva röhögtem.
Aztán logikátlanságokból sem szenvedünk hiányt. A kedvencem az volt, mikor a fentebb már taglalt női karakter egy vidéki egyetem campusáról egy pillantás alatt a belvárosba teleportál. És ez még csak egy apró hiba mondjuk a zajos élőhalottakhoz képest, akiket a szemfüles túlélők néha két centiről sem vesznek észre.
A finálé miatt is nagyon dühös vagyok, mivel az eredetinek pont az a csúcspontja, ott szabadul el végleg a pokol. Itt meg van némi súlytalan akció és már jön is a stáblista. Hiába dicsértem fentebb a vérengzéseket, azért nagyon hiányoltam az igazán durva elhalálozásokat. Ez mégiscsak egy Romero- feldolgozás, ami legalább ilyen szinten felvehetné a versenyt az eredetivel.
De ez a súlytalanság az egész filmre jellemző. Sehol egy emlékezetes képsor, egy jó karakter vagy érdekes szituáció. Minden a jól bejáratott klisék szerint zajlik. Hiába vannak bizonyos elemek átemelve az eredetiből, azokat se sikerült épkézláb módon kidolgozni (jó példa erre az intelligens zombi).
Mindent összevetve, a Bloodline egy teljesen felesleges feldolgozás, ami nem említhető egy lapon Romero klasszikusával. Elvonatkoztatva is csak egy gyenge akciózás. Annyit a javára lehet írni, hogy technikailag egyáltalán nem csapnivaló, így egyszer, maradandó károsodások nélkül kibírható.

2018-02-01 19:10:17 The Recall (2017) Jason13 (1) #4

Wesley Snipes sokáig az egyik kedvenc akciószínészem volt, aki ha akart, igencsak komoly alakításokat is kitudott préselni magából. Fénykorát a ’90-es években élte, akkor szinte sorban jöttek ki a főszereplésével készült alkotások. Ezek közül egy-kettő még ma is nagy becsben van tartva. Kétség kívül az egyik leghíresebb szerepe a Fénybenjáró. Azaz Penge, a félig ember-félig vámpír, aki arra tette fel életét, hogy vérszívókra vadásszon.
Igen ám, de a fickó néhány rossz döntésnek hála, szép lassan ledolgozta magát a B és a Zs-kategóriába. Ennek az lett az eredménye, hogy manapság egyre nehezebb olyan filmet találni tőle, mely megütné a nézhető színvonalat. Legutóbbi szösszenete a 2017-ben bemutatott A látogatók, amit elnézve Snipes nagy visszatérése még várat magára.
A történet meglehetősen sok sablonból áll össze. Adva van egy rakás fiatal, akik egy kis buli reményében leruccannak vidékre. Ám az események durva fordulatot vesznek, mikor az égen megmagyarázhatatlan fényjelenségek bukkannak fel. És ha ez még nem lenne elég, egy begőzölt ex-asztronautát is magukra haragítanak, aki mostanság hobbiként a vadászatot űzi.
Az alkotókat elkerülhette a kreativitás szele, mikor a forgatókönyvön dolgoztak, hiszen a horror műfajára oly jellemző klisék percenként tiszteletüket teszik ebben a félresikerült darabban. Arról már nem is beszélve, hogy A látogatók a sci-fi zsánerébe is szeretne belekóstolni, nem véletlenül kaptak fontos szerepet a filmben a földönkívüliek. Ez viszont azt eredményezi, hogy a sztori végül egy hatalmas, kidolgozatlan masszává alakul, amiben nagyítóval se lehet sok logikát találni.
Igaz, ilyen gyenge alapokra sokat nem lehet építeni, de azért ebből az egészből simán ki lehetett volna hozni egy szórakoztató, alsó kategóriás horror/sci-fi hibridet. Ehhez nem kellett volna más, csak jó sok vér és egy letisztultabb szkript.
De amit itt kapunk, abban nincs köszönet. Egyrészt a főszereplő társaság egytől-egyig irritáló figurákból áll, akikért egy pillanatig nem lehet izgulni. Erre rátesz még egy lapáttal a pocsék színészi munka, nem is tudom, mikor láttam egy rakáson ennyi inkompetens szerencsétlent. Egyedül Snipes az, aki jól láthatóan nagy élvezettel bújt a hóbortos vadász bőrébe, de ő se ezt a produktumot fogja kitenni az ablakba, hogy tehetségét reklámozza.
A látványra nem érdemes sok karaktert pazarolni, aki megnézi az előzetest, esetleg gyorsan rákeres pár jelenetfotóra, gyorsan rádöbbenhet, ez egy igencsak fapados alkotás. Egyedül azért nem szidom meg nagyon, mert még így is mérföldekkel jobban teljesít CGI és maszkok terén, mint egy Asylum produkció.
Ami sokkal zavaróbb, az a tempó. Egy ilyen alacsony költségvetésű bugyutaságot nagyon szórakoztatóvá varázsolhat az, ha a cselekmény végig pörög és nem hagy időt a nézőnek az unatkozásra. Itt viszont nagyon lassan folyik előre a sztori, ami le is van terhelve teljesen felesleges és idegesítő drámai szálakkal. Mégis, a kedvencem az volt, hogy az egész „jönnek az idegenek” vonalat globálissá tették, tehát nem csak a szereplőket fenyegeti a veszély, de az egész világot is. Még külön jeleneteket is kapunk, ahol azt láthatjuk, ahogy a nagy fejesek összegyűlnek tanakodni. Ezeket a részeket jobb lett volna le se forgatni, mivel elképesztően megakasztják a cselekményt, másrészt a pénzhiány is erősen megmutatkozik rajtuk.
Mindent összevetve, ez egy közel nézhetetlen szemét. Snipes jelenléte valamelyest dob rajta, de még így is messze helyezkedik el a bűnös szórakozást nyújtó alkotásoktól. Megéri elkerülni.

Martin McDonagh-ban eddig még nem csalódtam!
Az In Bruges című 2008-as alkotása hatalmas kedvencem, ismerőseimmel mind a mai napig rendszeresen idézgetünk belőle. A 4 évvel később bemutatott Hét pszichopata elődjéhez képest már közel sem kapott olyan sok elismerést, számomra azonban ez is egy simán többször nézős darab.
Emiatt a két film miatt én már akkor elkezdtem várni a Három óriásplakátot, mikor még csak a színészek névsorát és a rendező személyét lehetett tudni, később pedig egyedül az első kedvcsinálót néztem meg, hiszen nem akartam idő előtt sokat megtudni a műről.
És így, hogy láttam a végeredményt, örülök, hogy nem néztem meg minden előzetest, mert így McDonagh legújabb dobása nem csak lenyűgözött, de több meglepetést is okozott.
Maga a történet a direktor előző munkáihoz képest jóval sötétebb és földhözragadtabb. Itt nincsen szövevényes cselekmény, esetleg turistáskodó gengszterek, ezek helyett kapunk egy rakás érdekes karaktert, akik egy kisvárosban tengetik az életüket és sorsukat az ott lezajló események befolyásolják.
Azonban hiába a sztori letisztultsága és a viszonylag lassú tempó, egyáltalán nem tudnám rásütni az összképre, hogy unalmas. Egyrészt a fentebb már említett karakterek és az őket megformáló színészek esélyt sem adnak arra, hogy a néző figyelme lankadjon, másrészt a történet egyáltalán nem olyan mederbe halad, mint amire számítani lehet.
Engem már viszonylag hamar sikerült meglepnie McDonagh-nak, de aztán a későbbiekben is meglépett olyan dolgokat, melyekre egyáltalán nem számítottam. Ilyen például a befejezés is, mely első blikkre nem igazán tetszett, de ahogy átgondoltam, rájöttem, hogy a film stílusához ez a finálé passzolt igazán.
A színészek játékára sem lehet panasz, Frances McDormand élete egyik legerősebb alakítását prezentálta, de a mellékszerepekben feltűnő figurákra sem lehet panasz. Woody Harrelson például egy tőle annyira nem megszokott szerepben bukkan fel, de ezt is parádésan megoldotta. Akitől viszont kb. eldobtam az agyam, az Sam Rockwell. Eddig is nagy kedvencem volt a fickó, de amit itt leművelt, azt nehéz szavakba önteni. Egyszerűen minden megmozdulása aranyat ér és képes arra, hogy az egyik pillanatban még némi mosolyt csaljon a néző arcára, hogy aztán utálatot érezzünk iránta, majd ez az egész sajnálatba csapjon át. Kétségtelen, ez a figura már papíron nagyon erős lehetett, de Rockwell-nek köszönhetően teljesedhetett ki.
Carter Burwell zenéje is csodálatos, ügyesen idomul a film visszafogott, ám olykor elképesztően megkapó hangulatához. Az operatőri munka is kiváló, Ben Davis képei lenyűgözőek.
Amiről még nem esett szó, az a humor. McDonagh eddig is nagyon ügyesen ötvözte a drámát a poénkodással, jelen esetben pedig újabb szintre lépett. A film nagyon komoly alapokra épít és itt a viccek és beszólások közel se olyan harsányak, mint például az In Bruges-ben, de pont emiatt működnek fantasztikusan. A földhözragadt hangulatot csak erősebbé teszik azok a pillanatok, ahol felüti a fejét az éjsötét humor, mely még esendőbbé teszi a figurákat.
Valószínűleg ez a darab nem fog olyan sok egysorost és mókás pillanatot ajándékozni a filmtörténelemnek, mint a rendező előző munkája, de itt valószínűleg nem is ez volt a cél.
A Három óriásplakát ugyanis egy nagyon drámai és elgondolkodtató mű, amely olyan témákat érint, mint a gyász, a bűn és az erőszak. Ehhez jön még pluszba a bivalyerős színészi jelenlét, a jól működő, de visszafogott humor és a profi forgatókönyv.
Martin McDonagh, csak így tovább!

James Wan napjaink egyik legnagyobb horror-guruja, aki a rendezői feladatok ellátása mellett gyakran produceri munkákat is végez. Nevéhez három sikeres széria is köthető, a Fűrész, a Démonok között-univerzum és az Insidious.
2018 az utóbbi negyedik epizódjával indult, ami Az utolsó kulcs alcímet kapta. A direktori székbe Adam Robitel ült (előző alkotása az egész kellemesre sikerült, ez volt a Deborah Logan története) , míg a forgatókönyvet az a Leigh Whannell körmölte, aki a korábbi epizódokat is jegyezte.
Nagyjából minden összeállt egy szórakoztató horrorhoz, a végeredmény azonban csalódást keltő.
A történet nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a 3. felvonás véget ért, azaz Elise és a két félnótás segítője megalapították a saját „szelleműző” cégüket és próbálnak segíteni a bajbajutottaknak. Egy nap telefonál nekik egy férfi, akit elmondása szerint túlvilági erők zaklatnak és mint kiderül, abban a házban lakik, ahol Elise 16 éves koráig élt. A trió némi habozás után útnak indul és kezdetét veszi egy újabb paranormális kaland, melynek során Elise múltja is a felszínre kerül.
Alapvetően nem lenne gond a sztorival, viszont nagyon egyenetlenül került kibontásra. Kezdjük azzal, hogy megismerhetjük a főszereplőnk múltját, amely egyaránt tartalmaz drámai és horrorisztikus képsorokat is. Miközben a 2010-ben játszódó idősíkon is megy az ijesztgetés, de itt sem maradnak el az érzelmesebb képsorok. Eközben még fordulatokat is kapunk, melyeket elég erőtlenül tálal a film.
Ez a sok különböző szál végül nem igazán akar összeállni egy koherens egésszé. Az igazat megvallva, ez szerintem a rendező hibája, hiszen előző munkája egy sokkal egyszerűbb, kézi-kamerás darab volt. Ezen felül a korábbi epizódok is hasonló játékidővel rendelkeztek, és azok is több témát érintettek sztori szinten, végül mégis kiadtak egy egységes képet.
De a legnagyobb baj mégis az, hogy az ijesztő jelenetek közel sem olyan erőteljesek, mint az elődökben. Még a játékidő első felében akadnak egész minőségi jump-scare-ek, de aztán rendkívül ellaposodnak, hogy aztán a finálé idejére fáradjanak meg igazán. Ez elég nagy hiba, hiszen a széria mindig is arról volt híres, hogy ügyesen hozta a frászt a nézőkre, itt azonban már észrevehetőek a kifulladás jelei.
Arról már nem is beszélve, hogy az eddigi epizódok mindegyikében volt egy egész kreatív megjelenéssel bíró szellem vagy démon. Az utolsó kulcs viszont csak egy ötlettelen kreatúrát képes felmutatni, melynek megjelenései rendkívül súlytalanra sikeredtek. Sőt, a háttere sincs különösebben kidolgozva, pedig az előzmények ilyen téren is nyújtottak információkat.
Zenei téren se olyan erős a film, mint azt megszokhattuk. Hiába maradt a helyén Joseph Bishara (az előző részek komponistája). Elég egyhangúra sikeredett az aláfestés, sehol egy olyan dallam, amire felkaphatnánk a fejünket.
A színészi játék viszont nem rossz. Lin Shaye hozza a formáját Elise-ként. Míg a két segítőjét alakító Angus Sampson és Leigh Whannell (igen, színészként is aktív emberünk) is megmaradtak azok a hóbortos figurák, akik eddig is voltak.
Nekik sikerül kissé szórakoztatóbbá tenniük a végeredményt, bár Sampson és Whannell itt-ott talán már túlzásba esnek humorizálás terén.
Mindent összevetve, csalódás lett Az utolsó kulcs. Igaz, ez már egy 4. epizód, de azt gondolom, lett volna potenciál a sztoriban, hogy a végeredmény egy működőképes egészet alkosson. Ebben a formában viszont kaptunk egy csapongó, leginkább hatástalan ijesztgetésekkel operáló, néhol rendkívül giccses jelenetekbe fulladó horrort. Kétségtelen, ez a széria leggyengébb darabja. Bízzunk benne, ha készül folytatás, ennél csak jobbra sikerül.

2017-12-30 21:13:49 Leatherface (2017) / Bőrpofa Jason13 (2) #3

Ez bizony harmatgyenge!
A 2013-as epizód hiába sikerült röhejesre, azért én bíztam abban, hogy egy esetleges folytatásra összeszedik magukat a készítők. Elég sokáig élt is bennem a remény, hiszen a direktori széket az a francia rendezőpáros foglalta el, akik hazájukban már többször bizonyítottak, például a 2007-es Betolakodóval.
Igen ám, de pocsék forgatókönyvből ők se tudtak maradandót alkotni.
Pedig lett volna potenciál egy eredetsztoriban (a Kezdet alcímmel ellátott rész már érintette is a témát, de meglehetősen felszínesen), a végeredmény azonban egy nagy katyvasz lett.
Kezdjük ott, hogy a film egy jókora átverés, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a kannibál család előéletéről és az idők során horror-ikonná avanzsáló láncfűrészes gyilkosról se. A Bőrpofa ugyanis egy vérgőzös roadmovie, ahol elmegyógyintézetből meglógott fiatal srácok randalíroznak.
Így nagyon hamar búcsút is inthetünk annak, hogy jobban megismerjük a címszereplőt. Az meg már csak hab a tortán, hogy a játékidő utolsó perceiben konkretizálódik, ki is lesz a későbbi mészáros.
Elképesztően identitászavaros a film, hiszen a szériára jellemző hangulat leginkább csak az induláskor és a zárlatkor érhető tetten. A játékidő közepe egy szimpla menekülős slasher és még ez működik a legjobban. Itt akadnak ugyan méretes logikai bakik és B-kategóriás megoldások, de a rendezőpáros stílusa legalább tetten érhető rajta.
De az összes jelenet, ami a korábbi fejezeteket idézné meg, nagyon erőltetett. Amondó vagyok, jobb mozit kaptunk volna, ha egy különálló történetként mesélik el az alkotók, nem pedig egy rendkívül sokszor megnyúzott széria sokadik folytatásaként prezentálják.
Nem mellesleg, az se ártott volna, ha 80 percnél egy árnyalatnyival hosszabb lenne a produkció, mert ebben a formában még szembetűnőbb a kapkodás és csapongás.
De hogy pozitívumokat is említsek, helyenként akad egy-két kellően brutális képsor, bár az itthoni X-es besorolás hatalmas túlzás.
És ezzel le is tudtam az értékelhető momentumokat. A színészi játék például nagyon idegesítő, de a karakterek is meglehetősen gyengék.
Írhatnám azt, hogy hatalmas csalódás lett a végeredmény, de az igazat megvallva, azért számítani lehetett erre. A röhejes Örökségnél azért pár fokkal jobb és ez legalább vérrel se spórol, de sztori, cselekmény és szereplők terén ez is egy kisebb katasztrófa.
Jobb lenne, ha az a láncfűrész végre elnémulna, mert ennek így már nem sok értelme van.

2017-12-25 22:39:31 Flatliners (2017) / Egyenesen át Jason13 (2) #9

Egy újabb felesleges remake.
Az igazat megvallva, már az eredeti sem volt egy zseniális alkotás, mégis, a kellően nyomasztó atmoszférája, a nyugtalanító zenéje és a remek színészi alakításai bőven szórakoztatóvá tették.
Ez a "friss" verzió viszont nem más, mint egy ötlettelen bőrlenyúzás.
Pedig egy hozzáértő alkotógárdával simán ki lehetett volna hozni az alapsztoriból egy nézhető szösszenetet, kár, hogy a készítők leragadtak a '90-es verzió thriller vonulatánál. Igaz, akkor még működött ez a "múltbéli bűnök kísértik a szereplőket" felállás, de ide ez már kevés.
Ha sikerült volna más oldalról megközelíteni a halálból való visszatérést, akkor legalább lenne létjogosultsága a filmnek, de itt csak az ott látható történetet rángatták elő az alkotók.
Mindezt pedig a legötlettelenebb kivitelezésben. A képi világ rendkívül steril, a zenei aláfestés egy nagy nulla James Newton Howard eredeti taktusaihoz képest, ezeknek köszönhetően pedig a megkapó hangulat is hiányzik a végeredményből.
Arról már nem is beszélve, hogy a témából adódó misztikum sincs kihasználva, be kell érnünk néhány erőltetett ijesztgetéssel, mert hát manapság ez a divat. Mit ne mondjak, nagyszerű!
A színészi játékot sem lehet sok pozitív jelzővel illetni, az összes szereplő maga a megtestesült "átlagosság". Sehol egy érdekes karakter, mindenki egy rendkívül unalmas sablont testesít meg, így hiába próbálkozik például Ellen Page és Diego Luna, esélyük se volt arra, hogy hozzátegyenek valamit ehhez a fércműhöz.
A legnagyobb szívfájdalmam azonban Kiefer Sutherland. Nagy kedvencem a fickó és az eredetiben is fontos szereplő volt, így arra számítottam, kis mellékszerepében majd legalább kapunk néhány utalást az eredetire. De nem, ennek is búcsút inthetünk!
Pozitívumként két dolgot tudnék felhozni: az első fél óra még az összes negatívumot tekintve is egész nézhető, ezt követően pedig egy egész bátor lépést is bevállal a film.
De ahogy közeledünk a befejezés felé, úgy esik össze az egész cselekmény, az utolsó tíz perc pedig a kapkodás mintapéldánya.
Összegezve a dolgokat, ez egy halovány darab lett és akkor még visszafogtam magam. Aki egy szórakoztató misztikus thrillerre vágyik, nyugodtan tegyen egy próbát az eredetivel, ezt a remake-t meg már most el is lehet felejteni.

Az idei év egyik legjobban várt filmje volt számomra az utolsó Jedi(k). Egyrészt azért, mert Az ébredő erő egész egyszerűen lenyűgözött és nagyon kíváncsi voltam, milyen irányba indulnak tovább az új és a régi karakterek. Másrészt a forgatókönyvírói és rendezői feladatot az a Rian Johnson látta el, aki nem egy átlagos popcorn rendező, így megelőlegeztem neki a bizalmat.
Az meg már csak hab a tortán, hogy az utóbbi hetekben napvilágra kerültek a kritikák, melyek rendkívül pozitívak voltak.
Ezeknek a tényezőknek hála nyugodtan sétáltam be a vetítőterembe és felkészültem egy újabb csodás SW-élményre. A végeredmény viszont csalódást okozott, nem is kicsit.
Nem is tudom hol kezdjem, talán a karakterekkel. Nagyon örültem Luke újbóli visszatérésének és Mark Hamill alakításába se tudok belekötni, viszont néhány cselekedetét elég karakteridegennek találtam. Rey sorsát egész érdekesen vitték tovább, ő nem okozott csalódást. Kylo Ren pedig az egyik legérdekesebb karaktere is lehetett volna a szériának, de érzéseim szerint vele hibáztak nagyot a készítők. Adam Driver játéka teljesen rendben van, de a cselekmény második felére a karakter teljesen súlytalanná válik.
Aztán itt van Fin, aki számomra igazi pozitív meglepetés volt az előző részben, itt viszont egy érdektelen mellékszereplővé degradálták, akihez köthető egy egész hosszú, de elképesztően felesleges cselekményszál. Poe Dameron rendben volt, a vakmerő pilóta egész szép karakterfejlődésen esik át.
Az időközben elhunyt Carrie Fisher-rel azonban elég furcsa dolgot lépett meg a film, én még most se tudtam eldönteni, hogy égbekiáltóan gagyinak vagy egész ügyes lépésnek könyveljem el. Jelenleg az előbbire hajlok, de egy újbóli megtekintést fogja ezt véglegesíteni.
Miután így végigzongoráztam a szereplőkön, jöjjön a sztori, ami szintén megosztott. A jedis-szál tartalmaz néhány erőltetett poént és gyenge pillanatot, de összegészében a film legerősebb része és a legemlékezetesebb pillanatok is itt játszódnak le. A sztori gerincét adó események azonban sokkal hangsúlyosabbak és sajnos minőség terén is alacsonyabb szinten mozognak. A fentebb említett felesleges szál például ide köthető és ha az kivágásra kerül, sokkal dinamikusabb lett volna a végeredmény. De a logikai bakik akkor is megmaradtak volna, melyek sokkal erőteljesebben vannak jelen, mint az előző epizódokban (Lucas előzményét most nem venném ide). És itt lehet jönni azzal, hogy az SW-mindig is egy mese volt és hasonlók, ezzel nem is vitáznék. Amellett viszont nem tudok elmenni, hogy a történet még saját keretei között is túlságosan széteső és lyukas, bizonyos helyeken pedig még következetlen is.
A legnagyobb szívfájdalmam mégis inkább az, hogy az Ébredő erő által feltett kérdések egy része be lett seperve a szőnyeg alá, míg a többi elképesztően gyenge, leginkább alibiként funkcionáló magyarázatot kapott.
Azt aláírom, hogy így vannak olyan fordulatok, melyek előre talán nem sejthetőek, de az már más tészta, hogy szerintem nem is lettek jók.
A játékidő nagy része alatt azt éreztem, mintha a készítők ezzel a darabbal akartak volna visszavágni azoknak, akiknek nem tetszett az előző felvonás. Az ott felvetett szálakat szinte teljes mértékben kigyomlálták, míg a megmaradt koncepciót elvitték egy teljesen más irányba, melynek köszönhetően én a befejezést már csak egy nagy katyvaszként tudtam felfogni.
A látvány persze még mindig kifogástalan és ugyan az űrcsatáktól már a fináléhoz érve kissé csömöröm lett, de a fénykardos összecsapásoktól kb. az agyam eldobtam. Brutálisan jól lettek megkoreografálva és olyan intenzitással rendelkeznek, mint talán még soha.
John Williams zenéje is hozza a kötelező szintet, de én bevallom, többet vártam volna a Mestertől. Igaz, nehéz már újat mutatni, de az előzményhez azért így is sikerült előállnia néhány zseniális tétellel. Itt viszont nem kaptam már semmi különlegeset.
Summázva a dolgokat, én csalódtam a 8. epizódban. Egy túlnyújtott, sokszor csapongóvá váló, logikai bakikkal felvértezett történetet kaptam, melyet a gyenge humor is többször megsebez. Karakterek terén is sikerült elhibázott döntéseket hozni, arról már nem is beszélve, hogy a 7. rész által felépített alapokat sokszor megtépázza és gyengén is épít azokra.
Viszont helyenként fel-felbukkantak zseniális képsorok is, néhány ismerős figurát is jó volt látni.
Az biztos, hogy beülök a záró epizódra, de míg az Ébredő erő után széles mosollyal és hatalmas bizakodással hagytam el a vetítőtermet, most csalódva és kiüresedve távoztam.

Összes komment...