Jason13

Tapasztalat: 319 film
Kompetencia: 13 film
Súly: 644
Regisztráció: 2012. július 11. (6 év, 2 hónap)
Kedvencnek jelölték: 6 user

Bemutatkozás

A világom tűz és vér, az otthonom a Kristály-tó. Rendkívül kötődök az anyukámhoz.

Kedvencek

Rendezők: Christopher Nolan, Denis Villeneuve, John Carpenter, Martin Scorsese, Neill Blomkamp, Oliver Stone, Paul Verhoeven, Tony Scott
Színészek: Casey Affleck, Christian Bale, Jake Gyllenhaal, Jean Reno, Kurt Russell, Leonardo DiCaprio, Tom Hardy
Műfajok: akciófilm, horror, thriller, vígjáték
Országok: amerikai, angol, francia, spanyol

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1996
Lakhely: Debrecen

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Upgrade
 
4 2018-08-21 3,9
(105)
Mission: Impossible - Fallout
Mission: Impossible - Utóhatás
5 2018-08-07 4,0
(133)
Ant-Man and The Wasp
A Hangya és a Darázs
4 2018-07-22 3,4
(98)
Jurassic World: Fallen Kingdom
Jurassic World: Bukott birodalom
3 2018-07-17 2,7
(166)
A Quiet Place
Hang nélkül
4 2018-07-11 3,4
(321)
Solo: A Star Wars Story
Solo: Egy Star Wars-történet
4 2018-06-04 3,1
(184)
Avengers: Infinity War
Bosszúállók: Végtelen háború
5 2018-04-29 4,0
(346)
Ready Player One
 
4 2018-04-02 3,6
(345)
Gringo
 
3 2018-03-30 2,4
(40)
Tragedy Girls
 
3 2018-03-26 2,8
(20)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-08-21 19:46:48 Upgrade (2018) Jason13 (4) #13

„Vérgőzös sci-fi akciófilm a Fűrész forgatókönyvírójától? Jöhet!” Ez zajlott le a fejemben, miután tudomást szereztem az Upgrade című alkotásról, amit az íróként már régóta ténykedő Leigh Whannell rendezett. Az úriember 2013-ban már kipróbálta magát direktorként. Ugyan az Insidious 3. epizódja kifejezetten ütősre sikeredett, kíváncsi voltam, hogy mit alkot a horror műfaján kívül.
A történet egy nem is olyan távoli jövőbe helyezett bosszú sztori, ahol a főszereplőnk szíve választottját megölik. A tragédiában hősünk is csúnyán megsérül, azonban a fejlett technológiának köszönhetően esélyt kap arra, hogy újra teljes életet éljen. Ő azonban inkább magánakcióba kezd és megpróbálja felkutatni szerelme gyilkosait.
Első blikkre elég egyszerűnek tűnhet a sztori és az igazat megvallva, másodikra is az. Az Upgrade varázsa abban rejlik, hogy Whannell jól láthatóan nagy rajongója a sci-fi és az akció műfajnak és a különböző zsánerekre jellemző elemeket ügyesen építi egymásra. Mindezt pedig igencsak alacsony költségvetésből hozta ki, ez azonban egyáltalán nem érződik a végeredményen.
A cselekmény kellően feszes és jó ütemben halad előre, miközben még fordulatokkal is találkozhatunk. Ezek nagyjából kiszámíthatók, viszont végül Whannell csak nem hoz szégyent magára és kapunk egy olyan csavart, ami formaiságában engem a Fűrész első részére emlékeztetett. Igaz, közel sem üt akkorát és aki képes túl látni a brutális akciókon, nagyon le se döbbenhet, viszont így sem lehet rá panasz, mivel kellően hatásos.
A film kevesebb, mint 10 millió dollárból készült, de a látványvilág teljesen korrekt. A felvázolt jövőkép nincs túlcicomázva, az akciók jól követhetőek és dinamikusak, nem mellékesen igencsak véresek. Ezeken azért tetten érhető Whannell horrorfilmes múltja, hiszen ha itt valakit közelről meglőnek, ömlik a vér és a testrészek is szakadnak.
Akciófilmként és bosszúmoziként tehát egyaránt működik az Upgrade és ahogy halad előre a sztori, úgy bontakozik ki egyre jobban a sci-fi szál is. Eleinte csak olcsó ürügynek tűnt számomra a jövőbe helyezett történet, hogy minél eszelősebb módon végezhessen ellenlábasaival a főhős.
De a játékidő előre haladtával egyre hangsúlyosabb szerepet kap a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia. Ezeket a témákat ugyan nem boncolgatja mélységesen a film, mégis, végül megtalálják a helyüket az eleinte bitang egyszerűnek tűnő ámokfutásban.
A színészi alakításokat nem érheti panasz, akit érdemes kiemelni, az Logan Marshall-Green. Persze, biztos nem találkozunk majd a nevével a következő Oscar-gálán, de teljesen korrekt alakítást nyújt és az alapból elég vérgőzös és brutális hangulatú filmbe némi humort is képes csempészni.
Az operatőri munka sokat hozzátesz az összképhez, az akciók zseniálisan vannak fotózva. Minden egyes mozdulatot lehet követni, nincs idegesítő kamerarángatás és ész nélküli vágás. És itt kiemelném ismét, hogy ez egy elég alacsony költségvetésű darab, azonban Whannell stílusos és a különböző műfaji elemeket összetartó rendezői munkája hamar feledteti ezt a tényt.
Mindent összevetve az Upgrade egy igazán szórakoztató akció-sci-fi, ami dúskál az erőszakos jelenetekben és az ötletes megoldásokban. Történet terén ugyan újat nem mutat és olyan sok elmélkedni valót sem hagy a stáblista utánra. Viszont, akik szeretik a pörgős, vérgőzös és stílusos darabokat, mindenképp tegyenek egy próbát vele.

Elöljáróban annyit, én az eddigi M:I filmeket is nagyon szerettem, az 1. és a 3. epizód állnak nagyon közel hozzám, de a 4. és 5. felvonást is baromi szórakoztató látványmoziknak tartom.
A John Woo által rendezett második rész az, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, pedig nagy rajongója vagyok a direktor munkásságának, mégis úgy éreztem, nagyon erőltetetten sikerült stílusát beleemelnie egy közönségbarát popcorn matinéba.
Sebaj, a franchise még mindig töretlenül zakatol előre és a nemrégiben bemutatott 6. rész számomra nemcsak a széria talán legerősebb darabja, de az idei látvány és akciófilmek között is abszolút éllovas.
Persze, maga a történet nem reformálja meg a kémfilmek műfaját, megoldásai ismerősek és fordulatai sem áll-leejtősek, viszont van egy nagyon fontos dolog a kivitelezéssel kapcsolatban: a tempó olyan gyors iramot diktál, hogy a játékidő hamar torkon ragadhatja a nézőt, aki aztán nem azon fog tépelődni, hogy kimatekozza a következő másfél órát, inkább sodródik a cselekménnyel és átadja magát ennek a parádés akció-maratonnak.
Christopher McQuarrie az egyetlen olyan rendező a sorozat történetében, akire két részt is rábíztak, ez pedig nem véletlen. Igaz, a Titkos nemzet a végére talán kissé kifullad, de itt, az Utóhatásban az első percektől a stáblistáig képes arra, hogy egy egyenletesen pörgős adrenalin-löketet irányítson.
Miután az első félórában felkerülnek a karakterek a térképre, elkezdődik a hajsza és öt percenként váltják egymást a hajmeresztő jelenetek, miközben a történet is megmarad egy okos és fordulatos kém-sztorinak. Igaz, ahogy fentebb írtam, talán senki se fog falnak futni a csavaroktól és a meglepetésektől, de ezek ügyesen vannak adagolva és némelyikük akármennyire is nevezhető sablonosnak, egyszerűen működik.
Akit külön fontosnak tartok kiemelni, az Tom Cruise. Manapság már nem vállal olyan drámai szempontból izgalmas szerepeket, mint például a Magnólia idején, de ezek helyett kb. a testi épségével játszik, hogy a CGI és a zöld háttér korában olyan akciókat pakoljon a vászonra, melyekben tényleg őt látjuk. Ezért nagyra is becsülöm a fickót, de még ezt figyelembe véve is brutális az, amit az Utóhatásban leművelt: házak tetején ugrál, helikopterről lóg le, a párizsi forgalomban motorozik és a többi. Ezek a jelenetek nem csak Cruise miatt szenzációsak, de kivitelezésük miatt is: nincs őrült vágás, rángatózó operatőri munka, mindent könnyen átláthatunk és így gyönyörködhetünk (esetleg a körmünket rághatjuk) a koreográfián.
De színészi munka terén is hozza a kötelezőt Cruise, talán ebben a részben a legmarkánsabb Ethan Hunt-ként, ez mondjuk annak is köszönhető, hogy a forgatókönyv azon van, hogy végre mélységet adjon figurájának. Ez talán kissé furcsa is lehet így a 6. részben, de ahogy sok minden más, ez is pazarul működik.
A többi színészre se lehet panasz, Ving Rhames, Simon Pegg és Rebecca Ferguson hozzák, amit már az előző etapban is, de akin igazán meglepődtem, az Henry Cavill. Na, nem azért, mert kiderülne róla, hogy egy színészisten, mivel kb. baltaarccal megy végig a filmen. De ez annyira jól áll neki, hogy hihetetlen, minden egyes jelenetében sugárzik róla a nyers erő és az, ahogy bárkinek nekimenne.
Zenei téren is jól teljesít a film, bár elég sokszor juthat eszünkbe a különböző tételek alapján a Sötét Lovag és az Eredet. Ez mondjuk nem véletlen, hiszen Lorne Balfe felelt a talpalávalóért és ő Hans Zimmer egyik tanítványa. Bevallom, engem sokszor zavar, mikor egy filmzene erősen nyúl le elemeket más szerzeményekből, de itt ez a lopás baromi jól működik! Olyan az egész score, mintha az M:I főtémáját beemelték volna a legutóbbi Zimmer alkotásokba és ennek a végeredménye egy bitang pörgős, néhol elképesztően feszült tételekkel dolgozó album.
Mindent összevetve, én nagyon elégedetten hagytam el a vetítőtermet az Utóhatás után. Talán a Harag útja óta nem volt ilyen intenzív akcióélményben részem.
Ezek után bízom abban, hogy lesz még pár ilyen minőségű folytatás.

A Hangya első része közel sem a legjobb MARVEL-film és különösebben a szuperhős zsáner darabjai közül sem emelkedik ki igazán, azonban én egy nagyon szórakoztató alkotásnak tartom, amit minden hibája ellenére kifejezetten szeretek.
Így eléggé vártam a második felvonást és nem is kellett csalódnom benne. A Hangya és a Darázs ugyanis tokkal-vonóval hozza ugyanazt a szintet, mint elődje, annyi különbséggel, hogy látványosabb akciójelenetekkel operál és történetileg is összeszedettebb elődjénél.
Igaz, a sztori itt is egyszerű, de mégis jóval kiforrottabb, köszönhetően talán annak, hogy itt nem volt annyi gond az előkészületekkel.
A cselekmény végig jó tempóban halad előre, az akciók kifejezetten kreatívak és pörgősek, a karakterek nagy része pedig remekül működik.
Viszont ellenlábas tekintetében nem valami erős a film, én eléggé hiányoltam egy kellően markáns fő gonoszt, főleg azért, mert a stúdió utóbbi munkáiban azért elég karakteres gazfickók tűntek fel (Thanos, Keselyű vagy éppen Killmonger).
Az viszont mindenképpen nagy pozitívum, hogy egydimenziós, "elpusztítom a világot és kész" típusú szereplő helyett itt jóval kézzelfoghatóbb motivációk hajtják az ellenséget/ellenségeket.
A visszatérő szereplőkre azonban semmi panasz nem lehet, Paul Rudd, Evangeline Lilly és Michael Douglas hozzák a legjobb formájukat, ahogy Michael Pena is. Utóbbi megint remekelt, mint vicces mellékszereplő, előbbi pedig kedvenc MARVEL-figurámmá nőtte ki magát. Oké, Scott Lang nem éppen egy mély karakter, de Rudd alakításában egy nagyon szimpatikus és vicces hős, akinek azért a drámai oldala is felsejlik olykor-olykor.
Akit még kiemelnék, az Michelle Pfeiffer, ő ugyan nem tölt sok időt a vásznon és a hozzáfűződő történetszálból is többet kihozhattak volna, de ennek ellenére nagyon jól esett itt látnom őt. Talán azért is, mert erős kisugárzása van és még mindig gyönyörű.
Christophe Beck zenei aláfestésével sincs probléma, tételei ügyesen idomulnak a film könnyed hangulatához és a főhős témája is kellően fülbemászó.
Mindent összevetve, a Hangya és a Darázs kalandja egy nagyon pörgős, baromi látványos és akció dús szuperhős-kaland, amit külön feldob még a pazar humor is.
Az első részhez hasonlóan ez sem fogja megváltani a műfajt és a spanyolviaszt sem találja fel, de akik hozzám hasonlóan szerették az előző felvonást és a stúdió eddigi filmjeit se vetették meg, biztos jól fognak szórakozni ezen a mozin is.

Az idei év első igazán nagy csalódása számomra a Bukott birodalom.
Az igazat megvallva, már az előzetesek láttán is húztam a szám, de végtére is bíztam J.A. Bayona direktorban, hiszen vizualitás terén elég tehetséges a fickó. No, meg a színészi gárda is bizakodásra adott okot, de a végeredmény láttán közel sem voltam elégedett.
Nekem már a történet is több ponton sántított, de a film első felében azért túl tudtam tenni magam a logikátlanságokon és következetlenségeken. Ez annak is köszönhető, hogy a cselekmény igencsak pörgősen halad előre és a látvány is kifogástalan. Az akciójelenetek elképesztően jól megkoreografáltak és a hangulat is a helyén volt, itt még éreztem a "Jurassic-atmoszférát".
De ahogy a szereplők elhagyják a szigetet, ott a mozi minősége elég gyorsan elkezdett süllyedni. Egyrészt itt érezhető egy éles váltás és az eddig felépített (és már jól bejáratott) kalandfilmes szál megy a levesbe és Bayona átadja a helyet egyfajta gyerekbarát túlélőhorrornak.
Ezzel nem is lenne amúgy baj, lenne potenciál egy kellően feszült "menekülünk a dinók elől"vonalban, de ott vérzik el a dolog, hogy nincsenek igazán érdekes és szerethető figurák, a sztori túlságosan széteső, hemzseg a hibáktól és el lettek nyújtva a jelenetek. Így feszültség helyett inkább az unalom csapott meg, miközben két dimenziós karaktereink futkároztak a kastélyban.
A lezárás meg szépen feltette a koronát erre a roskadozó masszára. Tárva nyitva maradt a befejezés, de az ott felvetődő problémát egy huszárvágással meg lehetne oldani.
Arról már nem is beszélve, hogy a dinók létrehozásán kívül egy másik, kifejezetten érdekes kérdéskört is érint a történet, de aztán azt a parlagon hagyják és egyáltalán nem aknázzák ki.
Hiába a jól csengő színészi gárda, egy épkézláb alakítást sem lehet találni a filmben. Oké, Howard és Pratt az előzményben sem nyújtott Oscar-esélyes teljesítményt, de volt valamiféle karakterük. Itt mindketten totál érdektelenek. A hozzájuk szegődő két fiatal segítő meg szimplán kritikán aluli, őket nyugodtan ki is lehetett volna vágni a végeredményből.
Jeff Goldblum meg hiába ugrik be kb. 2-3 percre, ennyire kár volt behívni a forgatásra.
De itt van még Toby Jones, Rafe Spall, James Cromwell és Ted Levine, akik egytől egyig tehetségesek, de sok lapot nekik se osztottak.
Zene terén se jeleskedik a Bukott birodalom, hiába maradt meg komponistaként Michael Giacchino. Míg az előző epizódhoz teljesen korrekt és nosztalgikus dallamokat szállított, addig ide egy teljesen átlagos, alig észrevehető muzsikát rakott össze.
Amire tényleg nem lehet panasz, az a film technikai oldala. A látvány parádés, az összes akciójelenet átlátható és követhető, egy-kettő kifejezetten kreatív is. Az operatőri munkát se érheti panasz, helyenként ötletes beállításokkal is találkozhatunk. Ilyen téren Bayona hozta is a tőle elvártakat, hiszen a kézjegye erősen tetten érhető az alkotáson. Vizualitás terén a már-már gótikus horrorokat idéző második félidőre se lehet panasz.
De az összkép így se valami fényes. A műfaji váltás, a logikai hibákat sorra szállító sztori, a felejthető karakterek és a semmitmondó zenei aláfestés egész egyszerűen aláaknázza az élményt.
És hiába van itt néhány jó ötlet és érdekes elgondolás, ha a végeredmény egy ingadozó katyvasz, ami egész egyszerűen nem áll össze.
Tudom, sokak számára már a Jurassic World se volt egy nagy durranás, én se dobtam el tőle az agyam, de egy korrekt kis kalandmozinak tartom, ami kellően látványosra és szórakoztatóra sikeredett, nem mellékesen a nosztalgiában is szerethetően dagonyázott.
A Bukott birodalom viszont egy ingatag lábakon álló hibrid lett, amin egyszer ellötyögtem, de többször nem hiszem, hogy előveszem.

2018-07-11 23:34:13 A Quiet Place (2018) / Hang nélkül Jason13 (4) #54

Az idei év egyik nagy horror szenzációjának ígérkezett a Hang nélkül, amit az eddig elsősorban színészként tevékenykedő John Krasinski rendezett (és egy főszerepet is magára vállalt, azért biztos, ami biztos). A produkció népszerűségét nem csak a kellően hatásos előzetesek és az ötletes koncepció alapozta meg, hanem a meglehetősen pozitív kritikai visszajelzések is, a készítők pedig már a folytatást tervezik.
De ne szaladjunk ennyire előre, inkább lássuk is, miről szól nagy vonalakban a történet.
A nem is olyan távoli jövőben járunk, ahol az emberiség nagy részét titokzatos szörnyetegek elpusztították. Ebben az apokaliptikus helyzetben próbál túlélni egy család, de eléggé megnehezíti a dolgukat az, hogy a lények nagyon érzékenyek a hangra. És mivel gyerekeik még igen fiatalok, elkerülhetetlen az, hogy időnként ne csapjanak valami zajt.
Maga a sztori rendkívül egyszerű és nagyon sok kérdésre nem is kapunk választ. A készítők leginkább azzal foglalkoztak, hogy egy többgyermekes család hogyan tud érvényesülni egy olyan világban, ahol a legkisebb zaj is az emberek vesztét okozhatja. Ilyen téren pedig nagyon jól működik a Hang nélkül.
A felvezetésben betekintést nyerhetünk a főszereplők mindennapjaiba és fokozatosan rázódhatunk bele ebbe a néma világba. Eleinte még talán kissé furcsa lehet úgy követni az eseményeket, hogy szinte egyáltalán nem hangzik el párbeszéd, egyedül csak a természet zajait és az aláfestő zenét hallhatjuk, de a cselekmény ennek ellenére egyáltalán nem válik lapossá. Sőt, Krasinski nagyszerűen építi fel a feszültséget és az őt körülvevő színészeket is pazarul instruálta. A gyerekszereplők játéka kiváló, nagyon erős és érzelmes alakítást nyújtottak, de az anyukát megszemélyesítő Emily Blunt-ot se érheti panasz (aki amúgy Krasinski felesége a való életben).
Ahogy fentebb már említettem, feszültségkeltés terén jelesre vizsgázik a film. Eleinte talán kissé komótosan zajlanak az események, de már itt is találkozhatunk hátborzongató képsorokkal. Viszont a játékidő második fele már egy igazi adrenalin löket, ahol egymást követik az ijesztgetések és az izgalmas történések.
Itt viszont gyorsan meg is említenék néhány negatívumot. Ahogy beindul az akció és elkezdődik a horror, több kiváltó esemény is erőltetettre sikeredett. A logika ezeknél a részeknél elég szabadosan lett kezelve és többször érződik az, hogy bizonyos dolgok csak azért történnek úgy-ahogy, mert azok jól néznek ki és kellően felborzolhatják a nézők kedélyeit. Szó se róla, némi hatásvadászat sose árt és itt érzéseim szerint nem is estek át a készítők a ló túloldalára, de az eleinte felépített drámai hangulatot néhol felsérti egy-egy erőltetett horror elem.
De ezt leszámítva nincs különösebb baj a mozival. Annak ellenére, hogy a költségvetés nem verte a plafont, teljesen korrekt látványvilággal és technikai megvalósítással rendelkezik. Az operatőri munka rendben van, a vágás szintén és a CGI-effektek se mutatnak rosszul. Marco Beltrami zenei aláfestése pedig nagyon sokat hozzátesz az élményhez, remek dallamokat írt a képsorokhoz.
Mindent összevetve, a Hang nélkül egy nagyon szórakoztató és minőségi darab, ami persze nem tökéletes. Helyenként kissé erőltetett és logikátlan, de ezeket a szépséghibákat kompenzálják a meggyőző színészi alakítások, a helyenként elképesztően feszült képsorok és a biztos kezű rendezés.

Hiába szeretem az SW-világát, ez a film nem igazán hozott lázba. Elsősorban azért, mert tisztában voltam vele, hogy milyen zűrök zajlottak a forgatáson és én annak örültem volna a legjobban, ha az eredetileg kiszemelt rendezőpáros víziója kerül a vászonra.
De őket felváltotta Ron Howard, aki alapvetően szintén nem egy rossz direktor, de az utóbbi időben nem sok értékelhetőt tett le az asztalra.
Arról már nem is beszélve, hogy az ifjú Solo-t alakító színészre is sok panasz érkezett, elvileg a forgatáson külön tanár segítette, hogy játéka ne legyen teljesen értékelhetetlen.
Végül jöttek az előzetesek, melyek szintén nem győztek meg, egy teljesen sótlan eredetsztorinak tűnt Solo szóló filmje (mily szellemes megfogalmazás).
De végül úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a mozinak, hiszem mégis csak az SW-egyik legjobb karakterének az eredettörténetéről van szó és titkon bíztam benne, hogy a baljós előjelek ellenére egy sokkal szórakoztatóbb élményben lesz részem, mint legutóbb, az Utolsó Jedik esetében.
És végül jött a nagy csalódás, ami jelen esetben pozitív. Minden hibája ellenére én nagyon élveztem ezt az alkotást, de ne szaladjunk ennyire előre.
A játékidő első fél óráján azért érződik az utólagos forgatások hangulata, itt elég csapongó és kissé kapkodó a sztori, meglehetősen lényeges dolgokat sikerült pár perc alatt letudni. De ahogy beindul a rablós/csempészes szál, a film is magára talál és egész jó ütemben halad a végéig.
Talán kissé sok akad akciókból és azok is helyenként igencsak elnyújtottak, de legalább jól néznek ki, a látványra nem lehet panasz. A finálét viszont ügyesen oldották meg a készítők, hiszen nem egy óriási CGI-parádéba vezették a történetet, hanem egy klasszikusabb "mindenki átver mindenkit" szituációba.
A főszereplő is kellemes meglepetést okozott, hiszen a legrosszabbra készültem fel vele kapcsolatban, erre teljesen rendben volt az alakítása. Oké, nem nőtt fel Harrison Ford szintjére, de a kezdetleges esetlenségei után simán elhittem neki, hogy ő bizony a még fiatal, kiforratlan Solo. Nem mellékesen baromi jól működött a kémia közte és Chewbacca között, közös jeleneteik egytől egyig nagyon szórakoztatóra sikeredtek.
Woody Harrelson egyfajta mentor karaktere se volt rossz és a színész is hozta a formáját, jól beleillett ebbe a sztoriba.
Viszont Paul Bettany elég sótlanul játszott. Akadtak azért erős pillanatai, de egyszerűen túl kevés időt kapott ahhoz, hogy kiteljesedjen a figurája, így ő megmaradt egy két dimenziós gonosznak.
Két emberkével akadtak komolyabb problémáim, az egyik a Lando-t megformáló Donald Glover volt. Nekem nagyon nem tetszett a játéka, de ez szerintem nem rajta múlott. Maga a karakter szerintem elég gyengén lett megírva, jóval több rejlett ennél benne.
Emilia Clarke pedig ismét megmutatta, hogy a nagy költségvetésű mozifilmek nem az ő terepe. Imádom őt a Trónok harcában, de amit itt leművelt, az csak pár fokkal volt értékelhetőbb, mint a Terminátor legújabb részében. Ez pedig nem nagy dicséret.
És ha már negatívumok, aki kitalálta, hogy a történet egyik szereplője egy feminista droid legyen, az megérdemelne egy körmöst. Persze, ezt a figurát el lehetett volna adni sokkal fogyaszthatóbban is, itt azonban nagyon az arcunkba nyomják és egyszerűen egy értékelhető pillanata sincs. Még szerencse, hogy viszonylag kevés időt tölt a vásznon.
De ezzel vissza is térnék a pozitívumokra. John Powell zenéje valami frenetikusra sikeredett! Alapból szeretem a szerző munkásságát, de ide talán pályafutása egyik legjobb munkáját pakolta le. Tételei elképesztően dinamikusak, fülbemászóak és a klasszikus taktusokat is ügyesen emelte át saját szerzeményeibe.
Mindent összevetve, közel sem egy hibátlan SW-darab a Solo, itt-ott látszik rajta, hogy utólag mennyi mindent foltoztak rajta a készítők, de végül összeállt egy nagyon szórakoztató űrkalanddá, melyben a fiatal Solo is kellően helyt állt.
Kicsit sajnálom, hogy anyagilag megbukott, mert ilyen minőségben én azért vevő lettem volna még pár Star Wars történetre, de ennek fényében nem hiszem, hogy a stúdió a közel jövőben zöld utat adna hasonló projekteknek.

10 év és 18 film után végre megérkezett az az MCU-mozi, amire oly sokan vártak, a Végtelen háború.
Ugyan nem vagyok egy nagy Marvel őrült, az eddigi munkáik között több olyan is akadt, melyek nem igazán nyerték el a tetszésem, de így is kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a készítők azt, amit már a Bosszúállók első részében beígértek: a nagy összecsapást Thanos ellen.
A végeredmény láttán leesett az állam és így a film után órákkal is azzal telik az időm, hogy próbálom összeszedni a padlóról.
A nagyszerű Tél katonáját és a szintén ütősre sikerült Polgárháborút szállító Russo tesók ugyanis összerakták a stúdió egyik (ha nem a legjobb) darabját.
Számtalan helyen hibázhattak volna, hiszen rengeteg karaktert kellett megmozgatniuk, több cselekményszálat vezetniük és a drámát is kellő súllyal kellett érzékeltetniük ebben az alapból vidám hangulatú univerzumban. De néhány kisebb bukkanót leszámítva pazarul helytálltak és egy igencsak intenzív szuperhősmozit tettek az asztalra, amit szerintem évek múltán is a legjobbak között fognak emlegetni.
Gyorsan az elején le is tudnám a negatívumokat. Hiába a több, mint két órás időtartam, úgy éreztem, hogy lehetett volna még vaskosabb a játékidő, mert néhány fontos információ csak pár gyors mondatban kerül ledarálásra. Aztán azt se bántam volna, ha elhalálozások terén kissé tökösebbek lettek volna a készítők. Szó se róla, így is sikerült egyszer-kétszer meglepniük, de csak nagyon kevés szereplő terén léptek meg olyat, ami a későbbiekben ne lenne visszafordíthatatlan.
Innentől kezdve pedig jöhet az áradozás. A karakterdinamika szenzációs, nagyszerűen lett megteremtve a szereplők közötti kémia és mindenki pont annyi játékidőt kapott, amennyit kellett. Egy figura esetében sem éreztem azt, hogy elnyomná a többieket. Aztán itt van maga Thanos, aki simán az MCU legjobb fő-gonosza. Végre egy kellően fenyegető ellenlábas, aki érthető motivációkkal és kellő drámaisággal lett felvértezve.
Látvány szempontjából sem érheti panasz a produkciót, az összecsapások jól követhetőek, dinamikusak és helyenként kifejezetten kreatívak. Talán az utolsó ütközet lett kissé gyorsan lezavarva, de a finálé így is erősre sikeredett.
A dráma és a humor is értő kézzel lett adagolva, egyik se nyomja el a másikat. Nem is tudom, mikor éltem át olyat, hogy az egyik jelenten még jókat derültem, míg a következőn már tövig rágtam a körmöm az izgalomtól és a könnyeimet is vissza kellett fojtanom.
Alan Silvestri zenei aláfestése is maga a gyönyör. Igaz, nagyon eredeti tételekkel nem rukkolt elő, de biztos kézzel adagolta a különböző szuperhősök tételeit és az első Bosszúállókhoz írt szerzeményét is a legjobb helyeken vette elő.
Biztos érződik a véleményemen, hogy hirtelen felindulásból lett lekörmölve, pedig már több óra eltelt azóta, hogy hazaértem a moziból. A film jelenetei viszont még mindig itt vannak előttem, a fejemben zakatolnak Silvestri dallamai és legszívesebben már most nézném a folytatást.
Többször fejeztem már be így a véleményeimet, de most aztán végképp nem tudnék más lezárást találni mondandómhoz: Az ilyen élmények miatt szeretek moziba járni!

2018-04-02 18:04:49 Ready Player One (2018) Jason13 (4) #12

Annak ellenére, hogy a film alapjául szolgáló regényt nem ismerem és Spielberg munkásságára se úgy tekintek, mint régebben, felkeltette az érdeklődésem a Ready Player One.
Sokakkal ellentétben nem számítottam arra, hogy egy újabb popcorn-klasszikust tesz le az asztalra a mester, szimplán csak egy szórakoztató látványparádéra vágytam és azt meg is kaptam.
Igaz, ennél azért több is kisülhetett volna a végeredményből, de ennyire nem szaladnék előre.
Inkább ott kezdeném, hogy nagyon tetszett az a jövőkép, amit felfestett a film. Manapság alapból nagyot megy a VR-technika és szinte napról napra fejlődik, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ember merül el videojátékokban vagy szimplán különböző netes oldalakon, ahol aztán rosszabb esetben jobban kezdik érezni magukat, mint a valóságban.
Ezt a világképet mondjuk már rengeteg film feldolgozta és a RPO nem is akar különösebben nagyot mondani ilyen téren, inkább megmarad a felszínen. De ezzel nincs is baj, hiszen az üzenete könnyen értelmezhető, különösebben nem is szájbarágós, miközben a 2045-be repítő jövőkép igencsak meggyőző.
De az igazi csoda maga az OASIS, ami vizuálisan valami elképesztő. Itt át is térnék a technikai oldalra, ami kifogástalan. Rengeteg a CGI-effekt (ezt máshogy nem is nagyon lehetett volna kivitelezni), de egyáltalán nem zavaróak sehol. Az akciók teljesen átláthatóak és pörgősek, köszönhetően a pazar operatőri és vágási munkának.
Viszont a látványnál is jobban a székbe szögezett az, ahogy a film adagolja a nosztalgia-hangulatot és a különböző utalásokat. Szinte minden képkockán megjelenik legalább egy tucat klasszikus figura, de az igazi libabőr akkor kapott el, mikor ezeket a geek-nyalánkságokat már nem csak utalások formájában kezdte adagolni a sztori, hanem be is építette saját világába. Így eleinte még csak elégedetten bólogattam Freddy Krueger és Jason Voorhes rövid szereplésén, de mikor már konkrét jelenetek, szereplők esetleg eszközök lettek átemelve olyan művekből, mint az Alien, a Vissza a jövőbe vagy éppen a Gyalog galopp, szinte katarzis közeli állapotba kerültem.
Persze, lehet azzal vádolni Spielberget, hogy talán már túlságosan is a képünkbe tolja az utalásokat, de úgy halottam, a regény is erősen épít erre, arról nem is beszélve, hogy itt azért kontextusba vannak helyezve ezek a tisztelgések, nem csak a levegőben lógnak.
Alan Silvestri is jó munkát végzett zenei téren. Nem ide írt szerzeményét fogjuk évek múlva is legjobbjaként emlegetni, de a jelenetek alatt pazarul működnek tételei és a nosztalgia érzéséhez is elegáns módon asszisztál dallamival.
És akkor a negatívumok. Maga a történet teljesen rendben van, kár, hogy úton-útfélen igencsak zavaró logikai bakikkal van kikövezve. Már a film elején megjelenő első rejtély felvet néhány égető kérdést (például, hogy 5 év alatt hogy nem lehetett azt megfejteni), de aztán találkozhatunk belülről nyitható cellákkal és a gonosz cég épületével, ahol nincsenek biztonsági kamerák.
Túl lehet ezeken a hibákon lendülni, de azért engem párszor kirántottak a cselekményből. Szerencsére minden egyes butaságra jutott legalább két olyan jelenet, ahol elkapott a gyönyörtől a libabőr.
De itt van még a szerelmi szál is, ami elég erőltetettre sikeredett, maga a befejezés meg kissé túl lett húzva és már-már belezuhan a giccs-tengerébe.
Ezen tényezők miatt közel se volt egy hibátlan moziélmény a Ready Player One, viszont amit elvártam tőle, azt simán hozta. A végeredmény egy nagyon pörgős, látványos és szórakoztató sci-fi kaland, ami még szívvel és lélekkel is rendelkezik. Vannak hibái, de Spielberg jó pár komoly darab és egy félresikerült családi mozi után ügyesen visszatért az igényes popcorn-filmek mezejére.

2018-03-30 11:20:14 Gringo (2018) Jason13 (3) #1

Remek színészgárda, érdekes alapsztori és egy biztató előzetes. Ezek a tényezők keltették fel a figyelmem a Gringo kapcsán, mégpedig annyira, hogy a meglehetősen gyenge kritikai és nézői visszajelzésekre se adtam sokat, inkább gyorsan ellátogattam a legközelebbi moziba, hogy szemrevételezzem a végeredményt.
Így utólag be kell látnom, ez a döntés nem bizonyult valami sikeresnek, hiszen Nash Edgerton mozija fájdalmasan középszerű lett.
A sztori hiába lenne érdekes és rejti magában egy pazar fekete komédia lehetőségét, a készítőknek nagyon keveset sikerült kihozniuk belőle. Egyrészt nagyon lassan indul be a cselekmény és amikor elkezdődik a sok kavarás, akkor se lesz valami izgalmas a film. Nagyon komótos a tempó, emiatt a látottak közel sem olyan szórakoztatóak, mint azt az előzetes sugallta.
Sőt, műfajilag is egy nagy katyvasz a Gringo. Bizonyos karakterek esetében próbál drámai irányba elindulni, hogy aztán a későbbiekben a fekete komédiák felé forduljon, de helyenként az átverős/félreértésekre épülő vígjátékok is megidéződnek. A befejezéshez közeledve pedig már akciójeleneteket is kapunk. Egy tehetséges alkotó kezében talán egységes összképpé állt volna össze ez a sok szál és műfaji irány, de Nash Edgerton csak egy csapongó katyvaszt tudott kihozni ebből. A lassabb, drámainak szánt jelenetek egyszerűen érdektelenek és unalmasak, a poénoknak csak egy töredéke működik, akciókból pedig alig van.
Rossznak mégsem nevezném azonban ezt a több sebből vérző mozit, ugyanis a színészek sokat dobnak rajta. Charlize Theron és Joel Edgerton például kifejezetten szórakoztató alakítást prezentálnak, mint marakodó üzletfelek, de David Oyelowo is hiteles, mint jószívű, de mindenki által lenézett irodai melós. Aztán Sharlto Copley is beugrott egy kis mellékszerep erejéig, róla is csak pozitívan tudnék nyilatkozni. Amanda Seyfried volt az, aki nem nagyon találta a helyét, bár erre az is magyarázat lehet, hogy a hozzá tartozó mellékszálat teljes mértékben kilehetett volna vágni a végeredményből, ugyanis a fő cselekményből semmit nem vett volna el.
Technikailag sincs baj a filmmel, az operatőri munka helyenként kifejezetten jó és az a kevés akció, ami van, korrekt kivitelezést kapott.
Mindent összevetve, nézhető, sőt a maga módján szórakoztató darab a Gringo, de egyszerűen túl sokat markol és keveset fog. A megtekintés után nem lesz nehéz elfeledni, de amíg tart, addig el lehet lötyögni rajta.

2018-03-26 17:43:22 Tragedy Girls (2017) Jason13 (3) #2

A tavaly bemutatásra került Tragedy Girls egyfajta szatíra, ami a horror műfaját használja fel arra, hogy görbetükröt mutasson a mai „telefon nyomkodós, like-vadász” fiatalok elé. Ez így leírva nem hangzik rosszul, az én érdeklődésemet is hamar felkeltette Tyler MacIntyre filmjének alapsztorija.
Adva van két tinédzser csaj, akik első látásra tipikus középiskolás fruskáknak tűnnek, azonban hobbijuk közel sem mindennapi. Először is foglyul ejtenek egy sorozatgyilkost, majd arra próbálják rávenni, hogy segítsen nekik kitanulni az emberölés művészetét. A csavar az egészben az, hogy két „hősnőnk” azért akar erre a rögös útra lépni, hogy a netes felületen egyre több követőre tegyenek szert és egyfajta horrorikonná nőjék ki magukat a későbbiekben.
Mit ne mondjak, ez a felállás azért elég eredeti, ritkán készülnek olyan slasherek, melyek képesek ennyire elszakadni az alapoktól. Ezek után azt is hihetnénk, hogy a Tragedy Girls képében egy új horrorklasszikus született, azonban a valóság közel sem ennyire rózsás.
Tény, hogy a cselekmény tartalmaz néhány ügyes megoldást, de a film ütős története ellenére idővel a középszerűség posványába süllyed. Kezdjük ott, hogy nincs megalapozva a két főhősnő háttere, úgymond készen kapjuk őket, amikor már totál pszichopaták. Ezt azért emelném ki, mert a film bemutatja azt is, hogy milyen családi háttérrel rendelkeznek, az alapján pedig egyáltalán nem következik az, hogy nekik vérszomjas őrülteknek kéne lenniük. Persze, ott a másik oldal, hogy a normális közegből kikerülő személyek is bekattanhatnak, de ezen a vonalon már egyáltalán nem indul el az alkotás.
Itt most talán elkalandoztam kissé és igazából a film gerincét sem a fentebb leírtak boncolgatása adja, de nekem azért ez kissé szúrta a szemem. Pedig könnyen eltudtam volna siklani felette, ha a cselekmény kellő mértékben pörög és a szatirikus humor is működik. De ezek se állnak olyan erős lábakon.
Egy idő után előkerülnek a tinifilmekre jellemző klisék, melyeket ugyan kiforgatva kapunk meg, mégsem érződik rajtuk a gúny, esetleg az éjsötét humor. Ha kivennénk a képletből a gyilkosságokat és a főszereplők elborult elméjét, simán kapnánk egy tipikus ifjúsági mozit.
Sajnos a tempó is megbicsaklik helyenként, a játékidő középtájékán akadnak üresjáratok, melyeken túl lehet lendülni, de az összképet azért lehúzzák kissé.
Igazán ütős poénokat se kapunk, leginkább a filmes utalások azok, amik működtek. Az abszurd szituációk általában gyorsan megoldódnak a legegyszerűbb módokon. Pedig itt adott lett volna minden egy nagyon friss, tabudöngető alkotásra. Ám a készítők a meredekebb jeleneteknél végül mindig behúzzák a kéziféket.
De nem kell megijedni, azért pozitívumok is akadnak ebben a darabban. Először is véres és brutális képsorokból nincs hiány, ilyen téren azért nem voltak finnyásak a készítők. Hullanak itt a testrészek, fejek robbannak szét és különböző vágóeszközök hasítják fel a húst. Így ha már történet és poénok szempontjából nem az igazi a Tragedy Girls, legalább látvány tekintetében hozza azt, amit egy kemény horrornak illik.
A két főszereplő, Brianna Hildebrand és Alexandra Shipp is jól alakítanak, még ha karaktereik nem is lettek tökéletesek. Korrektül kiegészítik egymást és a laposabb részeket is könnyebb kibírni ásítás nélkül az ő jelenlétük miatt.
Összegezve a dolgokat, a Tragedy Girls egy középszerű alkotás, amiben ennél jóval több potenciál leledzett. Az alapsztoriból és szatirikus hangvételéből egy sokkal emlékezetesebb és polgárpukkasztóbb őrületet lehetett volna kihozni. A készítők viszont megmaradtak a biztonságos felszínnél és az utalgatásoknál. Sebaj, a végeredmény azért így is szórakoztató a maga módján, csak nem eléggé emlékezetes.

Összes komment...