dikalosz

Nem tudod visszaállítani, cucuval kell beszélj. Anno én is belenéztem egy ilyenbe, egy kis ideig az ütő is megállt bennem.

Egyébkent azt a tüzet hagyja el a legelején a főszereplő.

Köszi :)

Itt megtekinthető.

Egy cimborám vizsgafeladata volt Berlinben, hogy egy általa írt zenéhez készüljön klip. Kiválasztotta az egyik kedvencemet tőle a közös albumunkról, majd felkért engem a videó legyártására. Nulla büdzsével, nulla tudással és hatalmas lelkesedéssel vágtunk bele. A projekt első lépése egy 13 oldalas forgatókönyv, leírás volt, mely közben egyértelművé vált, hogy valahol a zenés klip és a rövidfilm határán képzelem el ezt az egészet. Majd megkerestem ChrisAdamet, aki elvállalta az operatőr szerepét. Innentől kezdve helyszínek keresése, korai kelések, majd a későbbi utómunka során komoly éjszakázások következtek (főleg Chris-nek), hogy a végén megszülethessen a majd 7 perces klip.
Az operatőri munkával abszolút elégedett vagyok, s külön öröm volt az is, hogy a "hatásukban legyenek olyanok az effektek, mint a Twin Peaks 3" kijelentésem is értő fülekre talált. Rengeteg idő ment el a vágásra, az ötletelésre, ám én úgy gondolom, abszolút megérte.
A magam részéről kijelenthetem, hogy úgy rendezni valamit, hogy közben én is vagyok a főszereplő, elsőre egyértelműen nagy vállalás volt, mely a rendezés rovására ment. Az is biztosnak tűnik, hogy színészkedni többet nem fogok. Nehéz maximalistaként elégedettnek lenni, ám mivel még sosem csinaltam ilyet, sőt, még csak nem is tanultam hasonlót, úgy gondolom, innen az út csak felfelé vezethet. Sok dolog létezéséről, illetve fontosságáról szereztem tudomást a folyamat alatt. Olyanokról, melyekről eddig azt sem tudtam, hogy vannak. Hogy mennyire sikerült átadni azt a szimbólumrendszert, melyet hetekig tervezgettem, nos, azzal kapcsolatban is vannak kétségeim.
Ami biztos, hogy rendezőként felkerülni a KT-ra nagyobb öröm, mint bármilyen siker az eddigi zenei karrierem során, legyen az külföldi fellépés, lemezmegjelenés, vagy épp egy saját bulisorozat.
Nagyon tetszett ez az egész projekt, és annak ellenére, hogy már csak műfajából adódóan sem biztos, hogy sokaknak fog tetszeni, én azért hálás lennék, ha egy pár szóval illetnétek, leírnátok tapasztalataitokat, hogy tudjak tanulni, s fejlődni.

Köszönöm!

.

Nem sokszor értünk egyet, de most van metszet. Ha nem is a világ legunalmasabb filmjei, de a Remény rabjai és a Ponyvaregény nálam is a borzalmas-közeli kategóriába tartoznak! Különösen az előbbit még untam is, rettentően. Minden idők legtúlértékeltebb filmjei közé is kétség kívül betenném mindkettőt.

Egy újabb ámulatba ejtő alkotás az angyali csöppség, Ana Torrent főszereplésével. Valóban megfoghatatlan mű, brilliáns szimbólumrendszerrel, a hangulata elképesztő, élő, lélegző festmény, egy álom!
Letisztultabb, mint a Nevelj hollót!, nyugodtabb, csendesebb. Bő másfél órányi varázslat, melynek a végén jön rá az ember, hogy az eltelt idő alatt mindenhol járt, csak a valóságban nem. S éppen ezért kellett egy nap, vagy kettő, a fene tudja már, hogy felfogjam, mi is történt velem.
Kétszer is csodában volt részem. Egyszer a fentebb említett film nézésekor, egyszer pedig ezt követően. Őszintén, még mindig nehezen tudom bárhova is tenni az engem ért hatások összességét, nem gyakran szokott megindulni az érzelgős szófosás, de egyszerűen muszáj pötyögnöm.
Ez a két film hosszú évek után megmutatta, hogy sokkal több rejlik a filmkészítésben, mint azt eddig gondoltam, tapasztaltam.

Az a szempár, az a tekintet... nem evilági...

Innen szeretném, ha kivennétek a thriller, valamint a krimi besorolást, mivel a film egyik sem.

Nagyon köszi!

"valószínűleg soha nem fog tovább érni bennem a film, így borítékolható hogy zseniális osztályzatot nem fog kapni tőlem."

Ahogy látom, azóta mégis ötössé érlelődött! :)

Fogadott testvér, maximum. (off)

--
Áthelyezve a(z) Általános fórum topikból.

Csodálatos alkotás!
Az elmúlt hetekben, hónapokban megfordult pár rendező a szobámban. Többek között Bergman, Hitchcock, Forman, Jarmusch, Billy Wilder, vagy épp Vintenberg. Mégis, az utóbbi időkben ez a film volt rám a legnagyobb hatással. Saura úgy mesél élet és halál összefonódásáról, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek. S mindezt egy tiszta lelkű gyermek angyali szemein keresztül, ki korából adódan csupán ártatlan szemlélője lehet mindazon történéseknek, melyek későbbi érzelmi világát meghatározzák. Zseniálisan adja át és mutatja be a rendező az élet azon alapvetését is, mely szerint a gyermekek és a felnőttek teljesen más síkon léteznek.
A filmben hibát nem találtam, minden másodperce aranyat ér, ám mégis kiemelném kedvenc jelenetemet, melyben Ana elkezdi Jeanette - Por que te vas? című nótáját hallgatni, majd miután a nagynéni elment, a testvérek közösen táncolnak egyet. Valószínűleg ez a filmtörténelem egyik legaranyosabb öt perce.
S habár az időskori Ana kimondja, a gyermekkor tökéletessége csupán illúzió, én úgy gondolom, mind a jó, mind a rossz gyermekkorral kapcsolatban lehetnek az embernek pozitív érzései. Vagy azért, mert akkor még nem voltak problémák, felelősség, s a képzelete nem ismert határokat (nosztalgiázás), vagy pedig azért, mert életének talán legszebb szakasza kimaradt, s milyen jó lenne ezt felhőtlenül újraélni (álmodozás). Így, vagy úgy, számomra a gyermekkorba való visszavágyódás mindig is különleges jelentőséggel fog bírni, éppen ezért ez a film most nagyon személyesen érintett. Lehet azért is, mert igazán talán sosem fogok felnőni. Fene tudja.

Szívből ajánlom mindenkinek! Ha kell, a beszerzésben is segítek.