dikalosz

Az eltelt két nap alatt valamelyest változott az egyensúly, billent a mérleg nyelve. Kezdeti lelkesedésem úgy tűnik, inkább magának az élménynek szólt. Hogy hosszú idő után elmegyek egy plázás moziba, beülök egy szinkronos hollywoodi filmre, amely nagy meglepetésemre meg tudott szólítani, s volt két jelenete volt, ami kifejezetten személyesen érintett. Mindezt húgommal, akivel nagyon rég voltam már kettesben. Szentimentális emberként ezen dolgok összessége - közvetlenül a film után - erősen hatott rám, most azonban az eltelt időnek köszönhetően lenyugodtam, és már tisztábban látom a film hibáit, olyan dolgait, amelyeket nem szeretek, nem tetszenek. Ezért is vártam az osztályzással, gyanús volt ez nekem.
A lentebb említett Tarantino-féle ripacskodás, párbeszédek és mérhetetlen mennyiségű káromkodás rettenetesen túlzó, a kor intelligens embert megszólító bemutatása semmiképp sem így kéne kinézzen. Kontrasztok ábrázolásához ez édeskevés, szatíraalapnak még inkább, kreatívnak egyáltalán nem mondanám, számos hasonló kategóriájú kortárs amcsi film erre épít: káromkodás, fasz és törpe, hányás, fosás.
A film fő mondanivalója, mely szerint az ember addig él, amíg emlékeznek rá, illetve hogy mennyire fontos dolog is a filmművészet egyetemes igazság, ez volt az alapja kezdeti lelkesedésemnek. Nyilván örültem, hogy a semmiből egy aktuális hollywoodi filmben ez a téma üdvözölt, ám így utólag kissé megvezetve érzem magam. Ha a film valóban e köré épült volna, akkor eszközeinek nagy része nem megengedhető. Hogyan is férne meg egymás mellett az egzisztencializmus pedzegetése, a filmművészet magasztossága, valamint a hányás, a szar, a fasz, a tartalom nélküli együgyű alpáriság, ripacskodás? Miért van az, hogy egy magát értelmes szatírának beállítani kívánó film ilyen eszközökhöz folyamodik? Miért van az, hogy karakterábrázolás terén az eszköztár szintén kimerül a káromkodásban, a narkóban és a hedonizmusban? Ki volt az a szereplő, aki jellemfejlődésen ment keresztül, vagy egyáltalán azonosulni lehetett volna vele? Aki bármilyen módon is a film mögöttes tartalmának eszközeként szolgált volna? Utólag nem látok egy ilyet sem. Nagyjából a rendezői instrukciókat így tudom elképzelni: - Hé, színészek! Láttátok az elmúlt évek kasszasikereit? Na, valami olyasmire lenne szükségem, adjatok bele mindent, hadd szakadjon a nép a moziban a F*SSZOPÓ G*CIS ANYJÁT!
Margot Robbie egy tájszólásos, ripacskodó kurvából a végére a rendszer bedarált áldozata lesz, akinek "magasztosulása", utolsó boldog pillanata hihetetlenül nevetséges. Ez igen, micsoda jellenfejlődés. Sorstragédia akart ez lenni? A főszereplő csávó beleszeret Robbie-ba. Ezen kívül bármi, egyéb? Feljebb jut a ranglétrán, jókor volt jó helyen. Valamint képes visszaemlékezni a múltjára, mely jól esik neki. Micsoda tartalom, mekkora képesség! És ott van persze Brad Pitt, aki továbbra is jó Brad Pitt. Pont úgy, ahogy DiCaprio is általában jó DiCaprio. Semmi több. Nem érzem azt, hogy ezek a színészek nem önmagukat játszanák. Azt még mindig tartom, hogy a film csúcsjelenete egyértelműen az újságírós beszélgetés, ám ezen felül nagyjából minden, a "mondanivalóhoz" szervesen köthető jelentsor didaktikusnak tűnő hatásvadász kotyvalék. A zárójelenet intenzivitása moziban magával ragadott, utólag azonban igencsak elcsépelt. - Tessék ti nézők, erről szól valójában a filmem, mennyire szent és jó, amit mi csinálunk!
Mindent összevetve irományom közben rájöttem, hogy valójában egy jól álcázott blockbusterről van szó, semmi másról. Dühös vagyok, megvezetve érzem magam. Alapból nem vagyok az a moziba járós fajta, szeretek az itthoni rendszeren filmezni, ám ha mégis arra vetemedem, biztosra megyek. Most húgommal az Avatarra készültünk, azonban sajnos két nappal az időpont előttre vettem a jegyet, így improvizálni kellett. Többet nem fogok. Számomra fontosabb, hogy mi is egy film, mint az, hogy hogyan is szól. Aztán ha valami arra érdemes, persze már ülök is a nagyvászon elé. Ha épp olyan kedvem van.
Az osztályzásra visszatérve fogalmam sincs még mindig, hova is tegyem ezt, így továbbra is várok még vele. Alapvetően ahogy látom, kétféle ember létezik. Van, aki az összes filmet egymáshoz méri, és van, aki kategorizál. Rám az utóbbi jellemző. Jelen esetben mivel a film többnek akar látszani, mint egy egyszerű blockbuster, így a viszonyítási alap is más lesz, mint egy blockbuster esetében. Van egy olyan sejtésem, hogy ahogy telik az idő, úgy fog ez a film egyre mélyebbre jutni nálam.

Kár az indokolatlan mennyiségű káromkodásért, a felesleges ripacskodásokért, valamint a néhol kissé túltolt szexualitásért, mivel ez a maga nemében egy zseniális film lehetne. Úgy tűnik, Tarantino sokakat inspirált a "stílusával", s míg a legtöbben ennek örülnek, én kifejezetten szomorú vagyok emiatt. Ezen túl azonban meglepően személyesen is érintett a Babylon - addig élsz, amíg emlékeznek rád. Pitt és az újságíró jelenete csúcspont, akárcsak a zárás. Nagyon szép óda a filmművészethez, szatíraként is erős, kissé bajban is vagyok az osztályzással. Alszom rá párat.

Nem igaz? A világbajnokságnak semmi köze a kormányoldal kommunikációjához. A kormányoldal kommunikációjának viszont van köze a világbajnoksághoz. A VB 100%-ban értelmezhető és élvezhető egy világbajnoksággal foglalkozó pestisrácok-cikk nélkül, míg a világbajnoksággal foglalkozó pestisrácok-cikk nem értelmezhető a VB nélkül. Hogy te képtelen vagy egy világbajnokságot a kormányoldali kommunikációtól függetlenül befogadni, nem az én problémám. Amit viszont fent leírtam tény.

Az, hogy neked minek milyen mellékíze van, jó lenne, ha meghagynád magadnak, nem vagyok kíváncsi a kritikustömegen senki - a személyemmel kapcsolatos - értékítéletére. Ha a fentebbi összefüggést nem érted, vagy szándékosan nem akarod érteni, nem tehetek róla. S ha már elkezdted, hadd mondjam el, hogy szerintem a viselkedéseddel semmiképp sem építesz, és a gyűlölettel teli lelked legalább annyira káros és nyilvánvaló itt, mint azoké, akik ellen hangot emelsz. Gondoltam jelzem én is az észrevételemet, nem szeretném ugyanis, ha illúziókat táplálnál azzal kapcsolatban, hogy bármivel is több lennél, ha ugyanazt csinálod, mint akiket elítélsz.

Én vagyok a fasz, hogy a hergelésekbe és a cinikus megjegyzésekbe időről-időre beleállok, elnézést kérek! S én itt lezártam.

Ja értem, tehát ha valakit egy sportvilágbajnokság érdekel, ahhoz szervesen hozzátartozik a magyar kormány kommunikációja, anélkül értelmezhetetlen az egésze, vagy akárcsak egy része is, mindenképpen foglalkozni kell vele, s összemosni a kettőt. Önmagában ugyanis a VB nem állja meg a helyét. Lehet, hogy velem van a baj, hogy egy sporteseményt tudok nézni és követni anélkül, hogy hatással lenne rá a magyar kormányoldali kommunikáció. Mindenesetre őszintén sajnálom azokat, akik a kettőt nem tudják különválasztani, egy teljesebb élménytől fosztják meg magukat.

Az, hogy te mire figyeltél, az a te dolgod. A világbajnokságnak önmagában semmi köze a kormányoldal kommunikációjához, én a meccseket és a közvetítéseket néztem, olvastam a statisztikákat, érdekességeket, az ottani hangulattal és emberekkel foglalkoztam. És piszok jól éreztem magam!
Az szomorú volt, hogy az oly szimpatikussá vált Marokkó szurkolói paraszt módon viselkedtek, de szerencsére többségében ezt is figyelmen kívül tudtam hagyni.

Most tényleg az akutálpolitikát kell itt is nézni? Mindenkinek lesz valami kis gúnyos megjegyezése egyik, vagy másik oldal felé? Vagy az offra nem vonatkozik a KT szabályzata? Mitől jobb ez a közösség, vagy kinek van bármiben is igaza, ha ugyanazt csináljuk, mint ami mindenhol megy? De jó, hogy nem meleg, liberálisok, rubeljobboldal, stb.. Odaszólunk, megyünk egóból, harcot kell nyerni, nagyobbat kell mondani. Szánalmas, óvodás szint, minden résztvevő részéről.

Tegnap a döntő nézése közben beszélgettünk cimborámmal, és arra jutottunk, hogy rég élveztünk ennyire sporteseményt. Jó volt látni, ahogy a foci szeretete mindent felülírt, mindenki jól érezte magát, atrocitások és balhé nélkül ment le az egész VB. Utólag arra jutottunk, jót tett a rendezvénynek, hogy nem lehetett alkoholt kapni - mindenki önfeledten, kizárólag a sport által generált érzelmekkel telítve szurkolt kedvenc csapatának egy tudatmódosítóktól és politikától mentes világbajnokságon.
A klubfocit egyáltalán nem követem már, még egy Bajnokok Ligája döntő sem érdekel, viszont most magam is meglepődtem, mennyire lázba hozott a VB. Úgy tűnik, ha nemzetekről van szó, sokkal jobban tudok azonosulni a focival, mint amikor a pénz dominál. A téli időpont is tetszett, a sötétség és a hideg beköszöntével általában a hangulatom is mélyebbre kerül, így ez most pont jól volt időzítve ahhoz, hogy valamit elvegyen a szokásos ősz végi, tél eleji magamba süppedésből.
A tegnapi meccsre rátérve én végtelenül boldog vagyok, hogy nyert Argentína, önmagamból kikelve szurkoltam végig. Közben az izgalmaknak persze nem örültem, így utólag azonban megérte, abszolút!
Szomorú vagyok, hogy ennek most vége lett, és előre félek az USA által megrendezésre kerülő 48 fős VB-től...

Arca ugyanakkora? Mekkora?
Az ember gyakorlatilag miután mindent megnyert a Madriddal és egyéniben is, majd csapatot váltott. Nem levezetni ment milliárdokért, hanem új kihívásra volt szüksége, ezért a Juventushoz szerződött. Majd ezek után még mindig nem visszavonul, vagy elmegy Amerikába, esetleg Kínába bohóckodni, hanem visszatér a kezdetekhez, a Manchester Unitedhez. Ahol aztán felszínre hozza az ottani rendszerszintű problémákat, bele áll a komplett vezetésbe, és olyan dolgokat tereget ki, amelyeket alapesetben igencsak szerettek volna elhallgatni. Játékosok tíz- és százmillióit motiválta, példaképpé vált, bemutatta, hogy akarattal és alázattal is el lehet jutni a csúcsra, ugyanúgy, mintha csak a focira születtél volna (Messi). Számos rekordot megdöntött, az ő és Messi versengése tette az utóbbi 15-20 év fociját olyanná, amilyen talán sosem lesz még egyszer. Óriási szeretet és tisztelet övezi, melyet jogosan vívott ki magának.
A kezdetekkor én sem szerettem, sőt, kifejezetten irritált (na nem mint játékos, hanem mint ember). Azonban amióta a Juventusba elment, bennem szépen-lassan megfordult ez az egész, és úgy gondolom, megtanult egy csúcson lévő sportolóhoz méltóan viselkedni. Felnőtt hozzá. Rendkívül hiányozni fog nekem, s valószínűleg ezzel így van még rengeteg ember. Ha nézel beszélgetéseket a mostani portugál keret tagjaival, nagyrészét az motiválta, hogy vele egy csapatban játszhasson.
Mindezt pedig alább bohóckodásnak nevezni.. Te jó ég! :)

Mit gondoltok, mi történt a focival, hogy ilyen tizenegyesek vannak? Emlékszem anno nagyon lapos lövések sem voltak, általában középmagasan, vagy magasan lőtték az emberek. Ez a sok számolás, meg matekozás miatt lehet? Ez általában erre vetődik, ez oda rúgja, ilyen statisztika, olyan statisztika...? Az a bajom, egy ilyen gyenge lapos lövésnél 50-50 az esélye, hogy kivéde a kapus. Vagy arra vetődik, vagy nem. Meg sétálva nekifutni, hullahoppozni lövés előtt. Mémek akarnak ezek lenni?

OOTTTVAAAAAAN!