Kalevala

Lélegzetelállítóan szép film!
Arcok, sorsok, életek, érzelmek a föld minden tájáról.Beszippant és az emberi összetartozás érzése árad szét az ereimben.
Itt megtekinthető az első rész:
https://www.youtube.com/watch?v=vdb4XGVTHkE

Aztán van 2. és 3. rész is a youtube-on, összesen kb. 5 óra.

Ozon: Frantz:
A film 1919-ben, az első világháború után játszódik.

Most látom, sajnos a film tartalma sem helyes.
A Port.hun a következő leírást találtam:
1919-et írunk, az első világháború véget ért, a hatása azonban még nem múlt el nyomtalanul. A német Anna vőlegényét, Frantzot gyászolja, aki a fronton vesztette el az életét. Egy nap titokzatos férfi jelenik meg Frantz sírjánál, akit rejtélyes kapcsolat köt a halott katonához. A francia Adrian jelenléte nem csak a német kisvárosban okoz konfliktust, Frantz szüleit is felkavarja fiuk régi párizsi barátjának látogatása. Anna utánajár a két férfi ismeretségének, Franciaországba is követi a Párizsba visszatérő férfit, miközben folyamatosan viaskodik az érzéseivel is.

Ha gondoljátok, cseréljétek ki a szöveget.

A Frantz, a Frantz, a Frantz!!!!

Csodálatos lírai képköltemény ez a film!

Dajka Margit 67 éves korában játszotta a szerepet, és gondolom, egy hasonló korú énektanárt alakított. Megöregedve, félretolva, elmagányosulva elcsitult élete megszűrt emlékeiből él,de a szerelem még mindig fiatalos indulatokat vált ki belőle. Hát nem csodálatos, arra nincs védett kor! Mit számít az évek száma a szerelem erejéhez képest!
Képek, emlékek, fényképek – ez marad, Makk Károly pedig elringatja a nézőt ezzekkel varázslatosan összeállított élet-töredékekkel.

Pedig de nagyon megnéznék egy mai filmet a mai családok összetartozásáról/széteséséről, a társadalom, a politikai/gazdasági viszonyok behatásáról a családok életébe, szóval egy igazi mai filmet igazi mai emberekről. Ezt Gothár biztos nagyon jól meg tudná csinálni, mert ahogy írod, érzi az emberek bajait és meg is tudja jeleníteni. Most, az Ajándék ez a nap után egy új Gothár filmre vágyom (vágynék).

Bátyám ajánlotta ezt a filmet. Azt mondta, a rendszerváltás előtti idők egyik legjobbika. Milyen igaza volt! (Még a Dögkeselyűt is ajánlotta, de azt még nem szereztem meg.) Kalapot emelek a színészi teljesítmények (Pogány Judit!!!!), a forgatókönyvíró, az operatőr, a diszlettervező munkája előtt.
A szocializmus keserű nyomorába vezet ez a film, ahol egy lakás megszerzése a lét célja. A díszlettervezőnek elég lehetett, hogy nyitott szemmel járjon, hiszen bármelyik pesti lakásba ha betoppant, ilyen, vagy hasonló állapotokat találhatott. Emlékszem én is hasonlókra. Ezek a szűk, agyonbútorozott sötét odúk határozták meg a létet. Egyet megszerezni, vagy innen kimenekülni, erre ment rá minden energia, pénz, erkölcs. Zseniális ez a film! Annyira igaz! Bizony felér a Családi tűzfészekkel! Mindkettő 1979-ben készült. Véletlen?

Köszönet zéel-nek az ajánlásért. Tegnap megnéztem, még ma is a fejemben jár. Beleborzongok még most is, ha visszagondolok egy-két jelenetre. Már a nézése közben is sokkol, de másnapra aztán igazából beérik. Teljesen univerzális ez a film, bárhol megtörténhet mindez Európában. Igen sajnos van ilyen, ez a szűk, egymásnak teret nem adó függőség, összezártság (helyben és szellemben). Árad belőle a rideg elidegenülés mindentől, ami emberivé teszi az életet, az együttélést, de felismerhetővé tesz helyzeteket, személyeket, tetteket még olyannak is, aki boldognak mondhatja magát, hogy nem ilyen környezetbe született bele.
Különösen az operatőri munka tetszett nagyon, ahogy a kamera elfeledkezik egy-egy arcon, mintha bele akarna hatolni a gondolatokba. Máskor meg diszkrét távolságból fesz fel, mert maga is szégyenkezik közelebb menni (?). Nekem ez a film ötös, mert nagyon beletalál a lényegbe.

A szemünk már annyira megszokta a festészet valaha oly forradalminak tartott irányzatait, izmusait, hogy ma már nincs meglepetés, nincs megbotránkozás, minden újat automatikusan elfogadunk.

A színekbe, formákba fulladó szemünknek megnyugtató, meditációs hatású Caspar David Friedrich tájképei. Számomra felfedezés, egy új élmény egy ideig megpihenni ott, ahol a festő a természet ember feletti erejét, az ember jelentéktelenségét vászonra veti. Köszönet e filmnek, hogy felkeltette érdeklődésemet egy eddig általam is mellőzött festő munkássága iránt.

Nem sokat vártam a filmtől, sőt Depardieu-től kicsit viszolyogtam is, aztán végül megérdemelten ötös lett. Minden olyan hétköznapinak tűnt, aztán mégis úgy gyomorba vágott. Nem kedvelem az ezotérikusba hajló filmeket, de itt el kellett fogadnom, bele kellett merülnöm. Ha nem lett volna saját fájdalmas találkozásom egy szeretett ember halálával, talán legyintettem volna, hogy micsoda marhaság, azért ne vigyük már túlzásba. A halál felfoghatatlansága felnyit az emberben egy kis ablakot, amiről talán addig nem is tudott, és beenged olyan gondolatokat, amelyekről életében fogalma sem volt, nem is engedte közel magához. Pont a halál misztériuma az, ami visszatérítheti a józanul, racionálisan gondolkodó embert a spiritualitásba. Hogy lehet megmagyarázni, hogy egy élő tudat megszűnik létezni. Fel lehet ezt fogni emberi ésszel? Ha elveszítünk valakit, aki kedves volt nekünk, hogy birkózunk meg a fájdalommal, a hiánnyal, esetleg a lelkiismeret-furdalással? Azon a kis ablakon keresztül várjuk talán A JELET, hogy legyen, ami nincs, hogy érezzük a közelségét, akkor is, ha már testileg nincs közel. A gyász nem egy állandó sötét felhő, amely teljesen besötétíti a mindennapokat. A gyász mellett tud az ember működni, tovább élni, más számára sok esetben észrevétlen, de valahogy jelen van, csak a megfelelő pillanatra, az alkalomra vár, hogy előbújjék, néha olyan intenzíven, hogy az ember a bőrén érzi, néha csak könnyedén, egy emlékfoszlány képében, de ott van. Közel van. Néha olyan közel, hogy legszívesebben megkérdezné, itt vagy? Mert érezlek. A racionális ember erre azt mondaná, persze, ilyen a gyász, feldolgozzuk, aztán idővel minden jobb lesz. A spirituális pedig hisz abban, hogy valami érezhetően jelen van.
A racionális és a spirituális, Gerard és Isabelle találkoznak Death Valley-ben, mert ez volt a fiuk végakarata.
Két ember, aki (látszólag) jobban kínlódik a hőségtől, mint fiuk halálától, kiszolgáltatva a klímának szenvednek, izzadnak, veszekednek és lassan közelednek egymáshoz és fiukhoz.
Óriási film ez, mert mindezeket a gondolatokat hordozza magában kimondatlanul. Fogalmazza meg magának a néző. Én megtettem, nekem ezt mondta a film.

Remlélem, ez nem spoiler, de amikor Ricky magához öleli az ágymelegítőt, akkor elindul nem csak benne, hanem biztos minden nézőben egy kellemes, bőr alá búvó, melengető érzés, ami annyira jellemző lesz erre a filmre (habár a végét szerintem kicsit túlzásba vitték, de egye fene!).
Kaamir véleményét teljes mértékben osztom. Nézzétek meg, ha hozzájuttok.
Én dvd-n néztem, van rajta magyar szinkron (is).
Ki ez a Waititi? Ideje, hogy megismerkedjem vele.