somogyireka

Tapasztalat: 736 film
Kompetencia: 13 film
Súly: 1061
Regisztráció: 2012. január 2. (11 év)
Kedvencnek jelölték: 101 user

Demográfiai adatok

Nem: nem publikus
Születési év: nem publikus
Lakhely: nem publikus

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Le otto montagne
Nyolc hegy
5 2023-01-20 4,6
(14)
Close
Közel
4 2023-01-19 4,4
(58)
Peter von Kant
 
5 2022-12-31 ?
(8)
Larry
 
4 2022-12-13 4,5
(56)
Benedetta
 
4 2022-12-11 3,6
(60)
Együtt kezdtük
 
3 2022-12-10 3,3
(71)
Triangle of Sadness
A szomorúság háromszöge
3 2022-12-04 4,0
(204)
Hilma
 
4 2022-12-02 ?
(1)
Le quai des brumes
Ködös utak
5 2022-10-23 4,3
(132)
A temetetlen halott
The Unburied Man
4 2022-10-22 3,5
(177)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

((sajnálom, hogy nincs itt like-jel, akkor a két előző bejegyzéshez odabiggyesztettem volna egy-két-három szívet.Szóval éljen a kt, s az őt évtizedek óta színvonalasan megtartó hozzászólók.Nekem sokkal nehezebb megfogalmaznom, egy film, miért nem tetszett,de kaamir és calfield egy nap eltéréssel kimondták helyettem.))

előzmény: caulfield (#23)

előre szólok, megint nem direktben a filmről írok, azt megtette nagyszerűen ryood itt lejjebb!!

((((Sok helyen, sokféleképpen leírták már, hogy milyen nagyszerű film. Tényleg az. Menjetek moziba, most sok helyen játsszák. A táj, a szereplők, a történet, a téma. Méltán mondhatjuk róla, hogy igazi, művészi értelemben vett szuperprodukció. De most megint az van, hogy nem a filmről írok, hanem arról, amit a film látott bennem, úgyhogy gyorsan lapozzon, akit nem érdeklek. Meg azt sem szeretném, hogy ismét egy kevésbé fontos mondatomat valaki kiemelje és arról szóljon a társalgás. Egy olyan "ügyről"van szó, az igazi/valódi szerepéről a művészetben, amit sokszor elővettem már, tizenegy éve, hogy írok ide, nem is tudom, hányszor nekifutottam már. Érveket, tényeket keresek arra, amit úgy tűnik nem lehet racionálisan feltárni. Egy érzetről van szó, ami bizonyos emberekben (lehet pechükre) megvan, másokból (szerencséjükre) hiányzik.
Nekem is észrevétlen szállt el a három óra, szinte lebegve álltam fel a moziszékből, ám már ahogy a sötétben botorkáltam a kijárat felé, elhagyott ez a jóérzésem. Pár perc múlva meg már magára a történetre sem nagyon emlékeztem. (persze, persze, fel tudtam idézni a hegyeket, a helikoptert, stb, de valahogy a "lénye" hiányzott)
Olybá tűnt az egész, mintha egy gyönyörű díszletet húztak volna el csak előttem, és hiába szerettem volna, nem tudtam belekapaszkodni. A látottak nem vertek gyökeret bennem. Aztán utánaolvastam a rendezőknek, gyorsan megnéztem velük egy-két riportot, és rögtön rájöttem, már megint mi a bajom, és arra is, hogy szerintem nekem be kéne fejeznem a filmnézést, vagy csak arra a nagyon kevés, önreflexív, naplószerű, az alkotó lényét a vásznon teljesen feltáró történetmesélésre szabadna hagyatkoznom, amit néhány kedvenc filmesem tesz. Mert az van velem, ezek szerint, semmi mást nem keresek a művészetben, csak azt, ami "igazi". S ez az "igazira leltem" érzés pedig akkor keletkezik bennem, ha a műben közvetlen átélem az alkotóját.
Ezért is kedvenc művészeti ágam a festészet, ahol szemtől szembe állok az alkotóval és találkozunk. Vagyis TALÁLKOZUNK..ő az alkotás segítségével felfedi önmagát, vagyis utat nyit előttem a legjavába, ami az enyém is. A jó mű oda mutat, ahol közösek vagyunk.
A Nyolc hegy Paolo Cognetti (1978) olasz író műve, mely mindenképpen egy szigorúan vett életrajzi regény, amit aztán a belga szerzőpáros felkapott és csinált belőle egy majdnem háromórás műsort. Még egyszer minden elismerésem a technika, a forgatókönyv és a többi iránt, de sajnos innentől rá kell jönnöm, a látottak és közém egy "filc" (valamilyen réteg) került, és nem történhetett meg az a közvetlen találkozás alkotó és néző között, ami végül is az élet egyik értelme lenne..és erre való ugye a művészet és a szerelem, más eszközről nem tudok.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy eleve ördögtől való a könyvek megfilmesítése, dehogy. Bőven előfordul, hogy a film hozzátesz az eredeti műhöz, léteznek szenzációs kémiai nászok a művészetben is, amikor a filmest ízig-vérig átfedik az olvasottak, és képes annak rejtett gyönyörűségeit a mozi eszközeivel felfedni. Itt is tényleg mindent beleadtak a rendezők, biztos ezzel megint sértem a rajongókat, de ez egy iszonyat pompás szakmunka, amit egy valószínű zseniális könyvből gyártottak le, de nekik ehhez a történethez nem sok közük volt, és emiatt érzem azt, a film jött, ment, mint egy nagy esőzés, de nem csurgott be a "barlangjaimba", nem alakította át a rétegeimet. Úgyhogy alig várom, hogy olvassam a művet, és személyesen átéljem azt a találkozót, amit a film nem tudott megadni. És fájóan írom ezt le, de a művészetet és az igazságot nem tudom magamban átverni, és picit irigylem azokat, akik ezen érzékenység nélkül nézik a világot és benne az alkotásokat, mert mivel kevésbé kritikusak, s eggyel kevésbé érzékenyek, sokkal több művészi (??) élményt élnek át, mint én. A kérdőjel nyomatékos.)))

Ettől függetlenül a filmre ötöst adtam, jelezve minden elismerésem.

2023-01-19 21:53:35 Close (2022) / Közel somogyireka (4) #15

Na jó, megpróbálom még egyszer, de elég nehezemre esik a film kapcsán arról írni, ami nem érintett meg. Mert ez a gyászfeldolgozós rész ez az volt..
Bezzeg a szerelemdefinícióm, arra senki nem reagált, pedig az lenne a lényege annak, amit leírtam.

Hadd dühöngjek már egy kicsit amiatt, hogy mosolygunk, miközben belül belehalunk a fájdalomba, hadd ne tapsoljak amiatt és értsek egyet azzal, hogy rendjén való magatartás ilyen mértékben elrejteni az érzelmeket. Rettentően féltem, miként fogja a rendező ábrázolni a gyászoló anyát, de hogy mosolya mögé rejtőzik, erre a legkevésbé számítottam.
Ez az a számomra taszító, meg ne mutasd magad, keep smiling tendencia, ami isten tudja, honnan jön, de gyanítom, nem magyar találmány. Ezen háborgok itt egymagam.

Sajnos épp a minap voltam kénytelen találkozni egy a fiát most elvesztett ismerősömmel, hát nem tudom, de ilyen felesleges körökre nem volt szükségünk, de az biztos, hogy nem mosolyogtunk... És nem és nem támogatom ezt a formadizájnolt, felületkezelt, kívülről derűs, belül meg a végtelen gyötrelem magatartást. De ezt nem csak gyász idején, máshol is utálom, de abbahagyom, mert túltoltam jócskán.

Úgyhogy inkább beszéljünk a "szerelemdefiníciómról", melyet végre e mozi kapcsán meg tudtam határozni.

előzmény: ChrisAdam (#14)

2023-01-19 11:25:04 Close (2022) / Közel somogyireka (4) #12

Korrekt, szép film gyerekkorról, felnövésről, barátságról, mely sajnos a legtöbb esetben, így itt is, egyszer csak brutálisan, drasztikusan véget ér. Azon kívül pontos képet mutat arról, miként öltözik be az érzékeny, még szinte nemtelen gyerekkori lélek a társadalom elvárásai miatt férfimezbe, és miként takarja el a lélek eredeti szépségét. Aki pedig ellenáll, mert többet ér számára eredeti áttetszőssége, mint holmi divatos hímjelmez, az fájdalmasan, idő előtt véget ér.
Az, hogy engem miért nem tudott mégsem igazán megérinteni, azt itt eggyel lejjebb kaamir pontosan leírja, köszönöm, mert így nem tudtam megfogalmazni, csak az egyértelmű katarzis-elmaradásról tudtam volna beszámolni. A gyászfeldolgozás nekem is roppant nehézkes és természetellenes volt, persze azon tűnődtem, lehet a belgák így szokták, még a gyerekük halálakor is tudnak viselkedni..szóval, afféle jóléti társadalmi, felszínen tökéletes, a mélyről semmit sem eláruló emberek ők..De szerintem is, simán csak nincs eléggé kidolgozva az a rész. Talán tényleg arról van szó, hogy Dhont-nak volt valamennyi személyes tapasztalata, de azt a részt hozzáköltötte, és ilyenkor pontosan látszik, hogy bizony más a "film szövete", máshonnan érkezik a vászonra...

Viszont utólag az jut eszembe, micsoda tökéletes módon ábrázolta a szerelmet ez a film. Szóval, hogy mi az, ami meghaladja a barátság egyenletes hőfokú, nem égető, folyamatosan megtartó erejét, de még isten ments, hogy eljusson a szexus, a szenvedély birodalmába. Jómagam ellentétben a világi definíciókkal ezt a vékonyka, szinte nem is létező, de annál hatalmasabb sávot - barátságon túl, szexuson innen - határozom meg szerelemként, mely még nem is tud a nemekről. Egy erő, egy "entitás" a még két ártatlan gyerek között, ahol mindketten - miközben egymást nézik - mintha egy harmadikban gyönyörködnének.

2023-01-07 20:17:04 [OFF (Ide offolj, mert ez a helye!)] somogyireka #26727

(nekem is nehéz napom volt..) off

--
Áthelyezve a(z) Testről és lélekről topikból.

előzmény: St4nt0N (#167)

Hát ez a hetven nem klasszikus hetven volt, afféle magyar módra amortizálódott fajta. És Morcsányit nézve az ember még besaccolt volna neki húszat minimum.Miközben meg, micsoda elegancia, pompa, ebben a fénykorban menni el..De nem értek én ehhez, meghalni minden korban szar.

előzmény: ryood (#165)

Morcsányi Géza miatt újranéztem a Testről és lélekről című filmet, és sajnos, csak most, hogy meghalt, mentem hozzá közel (mertem hozzá közel menni..) Persze életében nem hiszem, hogy túl sok közös dolgunk akadt volna, minden bizonnyal én is egyike lettem volna a visszautasított íróknak, aki a Magvetőnél próbálkozik. Meg "elvem " az is, hogy sokkal idősebbe nem fogok beleszeretni, mert azt már tudom, mivel jár..Pedig ebbe a férfibe csak beleszeretni tudtam volna, és most már tudok és merek is.. És nem azért, mert olyan nagyszerű, jó, intelligens, magas, szép és ahogy magát jellemzi, kántori minőség, hanem mert eredeti, póz és allűr nélküli. Hiteles.
Ismerve a film történetét most már sokkal inkább azt figyeltem, mi a különbség aközött, ha valaki szerepet játszik vagy önmagát. Nekem bevallom már a moziélmény után fájdalmas volt átélni, hogy megint hagytam magam becsapni egy színész és a szerep okán. Mert emlékszem, amikor a filmben még szűzies, természetes, néhol inkább csúnyácskán bájos Borbély Alexandra aztán a vörös szőnyegen már mint kikent- kifent díva jelent meg, milyen elkeseredett voltam, ott pontosan láttam, a Mária-szerep csak egy ruha volt, amit felvett Alexandra, míg Géza és Ildikó lénye a bemutatókon sem változott.
Morcsányi Géza játékát újranézve most pontosan láttam, ő egy millimétert sem lépett távol magától, amikor játszott, és az egész alakítás emiatt ragyogott. Nem lettem átverve, a filmbéli nem egy Morcsányi Gézára írt szerep volt, hanem maga Géza. És azt is tudom, fel lehet nekem róni, hogy valóságot keresek a művészetben, de egyébként hol kellene? Mert szerintem ott a helye..És lehet itt tényleg mind egy filmre írt színészek vagyunk..
A film nekem továbbra is hiteles, két sérült ember minden bizonnyal ilyen bonyolultan, kínlódva közelít egymáshoz szerelem idején. Az más kérdés, hogy Alexandrának nem tudtam elhinni, hogy szerelmes volt, míg Gézának igen. Újranézve nagyon fájó volt látni, hogy biztos volt egy ilyen mély szerelmi élménye útközben, amiből merített, Alexandrának meg nem volt meg ez a mélysége, Gézához képest még nem szenvedett e "tárgykör" kapcsán eleget. De hagyom is őket, hadd nyúljak a szerelem témához inkább, aminek tökéletes definíciója ez a film.
A Testről és léleknél nyilvánvalóvá válik a szerelem nem e világi minősége, melyet jelképesen jól ábrázol az, hogy nem is tud megjelenni teljességében köztünk. A nappalinál sokkal hatalmasabb, megtartóbb áloménünk bírja csak el, de ő viszont a szarvasok kecsességével és könnyedségével. A szerelem az a minőség, mely nem is tud a szexusról, hisz ugye az álomban szó sem volt direkt testi kontaktusról. "Párosodtak álmukban?"- kérdi a pszichológus. Ám a film, és mi is mind emberek csak megpróbáljuk "átrángatni" az életbe, csak birtokolni akarjuk azt, ami sosem lesz a miénk..És nincs mit tenni, addig nem nyugszunk, szóval addig hajt isten igazából a "szerelem", míg meg nem történik a fizikai beteljesülés, ami meg nem más, mint a szerelem halála..
Mert a szerelem a két test között megjelenő tér, az utolsó milliméterig, és ezt is gyönyörűen ábrázolja Ildikó azzal, amikor többször kimondatik, csak az orrunk ért össze a szarvasoknak az álomban.
Ugye emlékeztek, amikor legutóbb szerelem idején még csak közeledett egymáshoz a két test, és titkon mindenki tudta, az emberként átélhető legnemesebb, legéteribb boldogság ebben a közeledésben van jelen. Utána már nincs hely számára, összeértünk, kiszorítottuk magunk közül, így lassan távozni kezd.. És milyen gyönyörű realizmus ez, és ebben a filmben sincs másként.
A vágóhíd, az álomfejtés, a pszichológus, a munkahelyi incidensek meg csak egy érdekes díszlet, háttér a szerelem, mint legfőbb elem bemutatásához, amit lehet szeretni, meg nem szeretni, én inkább szeretem, mert nem takarta el a fő témát. Ha festmény lenne a film, akkor a történet egy fekete-szürke díszlet lenne, amin jobban tudott érvényesülni a tő téma ragyogó színessége.
Morcsányi Géza halálát meg fel nem foghatom..mint ahogy semelyik halált sem, de néha mintha lenne valami összefüggés élet és távozás között, de itt fogalmam sincs, miért ilyen gyorsan, fiatalon. A hetven az az.

2022-12-31 12:20:09 Peter von Kant (2022) somogyireka (5) #2

Hommage à R. W. Fassbindet a'la François Ozon

Ezt nevezem, ezt hívják hódolatnak méltán nagyra tartott elődeink előtt. És Ozon jóval továbbmegy azon, hogy R. W. Fassbinder 1972-es mozijának egyes elemeit beemelje művébe, ő ki is fordítja a Petra von Kant-ot önmagából. A film mintázata ugyanaz, sok helyen még az eredeti mű párbeszédeit is követi, a kifordított kesztyűnél is néha áttetszik az őt borító külső minta. Az Ozon-film az eredeti műbe hatol bele, annak bensőjét, a fonákját, titkát fedi fel. A francia rendező addig merészkedik, hogy a fassbinderi művet speciális ozoni mikroszkóp alatt megvizsgálva felfedezze az akkori mű, illetve művész arcát, arcait. Noha nem hiszem, hogy német rendező el akart volna bújni az egyes filmjei mögött, rengeteg rést hagyott azokban, ahol az érzékeny néző be tudott hatolni, hogy felfedezze az alkotót, és Ozon élt is ezzel a lehetőséggel.

Jómagam éveken át Fassbinder-rajongó voltam, amikor 2012 körül ismét elkezdtem filmeket nézni, ő volt az egyike azoknak, akinek alkotásain szinte egyenként végigmentem, Ozon pedig a másik ilyen rendező. Ennél szebb találkozást számukra az éterben, a filmművészet örökkévalóságában el sem tudok képzelni.

Ráadásul Ozonnak sikerült visszahozni a szívembe Rainert Wernert, ugyanis, amikor az annak életéről szóló művet olvastam, egy ponton letettem azt. Letettem ott, amikor könyv részletesen bemutatja, a fiatalon meghalt rendező, hogy is bánt a színészeivel. Értem, értem, hogy nehéz lehet egy testben élni egy zseniális alkotóval, - szóval Rainerkének Fassbinderrel... - annak erőszakos megnyilatkozásaival, megalázásaival, melyek valójában önnön lénye felé irányulnak, és mely jelleg gyorsan el is hozta számára a kegyetlen és csúnya véget. De a végtelenségig nem mentenek fel a cselekedeteink alól a traumáink. És olvasva könyvet, egyszer csak elfogott az undor a rendező magatartása miatt, és onnantól nem is tudtam tőle többet filmeket nézni. Nem érdekelt az a zseniális mozi, mely mögött egy ronccsá lett jellem állt.

Ám a Peter von Kant utólag megszelídíti a fassbinderi-emberi valóságot, azzal, hogy ebben műben a Peter-Fassbinder végül csak felismeri viselkedése mozgatóerőit és megbánja azokat, és magányos kanosszát jár.

Denis Ménochet játéka képes arra, amire egyes-egyedül csak a művészet, hogy utólag átír egyes pillanatokat. Ozon ezzel a fimjével bizonyos pontokon kiradírozza és átrajzolja a nagy rendezőt, hisz ezek szerint ő sem vallja azt, hogy egy látszólag tökéletes mű mögött vér kell, hogy folyjon, gyalázat, megalázás kell, hogy történjen. Az, hogy valaki tehetséges alkotó nem menti fel a normális emberi magatartás szabályai alól.
E filmmel, mintha Fassbinder átnyúlt volna a túlpartról, és Ozon által utólag megtette azt, amit az életében nem tudott. Bocsánatot kért, elengedett mindenkit, majd csendben távozott.

2022-12-20 00:59:34 [Foci VB 2022] somogyireka #375

Hát jujj, eddig bírtam és csak nagyon fájt olvasni, ami e topikban itt a végén íródik.De amikor arról van szó, hogy mit éreznék, ha a magyarok jutnának idáig..itt már visítok.Kidobom a nem létező tévémet, ha az magyar focit közvetít.Ezzel a hsz-mal azt is vállalom, ha kitilt a kt a politikai jellegű mondatok miatt.De ez az a rész, amikor már szólni kell.
Amúgy ezt írtam a vb-döntő után:

FOCI VB

Mint lyukaskezű, kétballábas, csupán érzelmi oldalról közelítem meg az estét. Bevallom, nem is követtem a meccseket, ez a téli, katari foci vb úgy volt számomra abszurd, hogy ihajj. De itt a legvégére, a desszert részre, bekapcsolódtam, és együtt izgultam a sötétben bóklászva a világgal.
Ami számomra gyönyörű a fociban, itt a végén, az a bánat és a boldogság egyensúlya, végre egy teljes pillanat. Könnyek, melyek egyszerre folynak boldogság és fájdalom miatt, de mindegyik sós ízű és talán tengerből van. Víz, víz... Na meg a férfiöröm és férfibánat ily közeli megtapasztalása, illetve az a fék nélküli, minden játéktól mentes, őszinte kapcsolódás, mely összefűzi az erősebbik nemet.

Amúgy is nőként gyakorta csak állok és tátom a szám, mikor férfi szereti barátjaként a másik férfit, mi ilyet nők nem tudunk, nekünk az anyaságban csúcsosodnak ki érzelmeink magaslatai (jaj, ez biztos képzavar)

A "kis" 2001 januári Enzo Fernández lett a kedvencem, akinek anyja lehetnék, jaj istenem, hova tűntek az évek itt hirtelen. Akiért meg nehéz a szívem, az a francia csatár.

Messit meg ugye családilag tiszteljük itt évtizedek óta. Jó lenne most argentinnek lenni, és átélni azt, hogy egy országot összefog a foci. Macron elnök támogató ölelését is irigylem.

Na ja, nekünk más jutott.

2022-12-13 08:23:39 Larry (2022) somogyireka (4) #4

Végre egy olyan jelenség, mely kapcsán egyetért ez az ország, ahol kánonban zengi filmkritikus, közönség, hogy milyen zseniális. Ennek utána az ember persze, hogy elvárásokkal ül be rá, aztán a legeslegelső filmkockánál mégis van egy furcsa érzése, amit aztán hamar elmos, felülír a továbbiakban rázúduló sokféle érzés, hatás.

Hadd szögezzem le, nagyszerű film, parádés szereposztás, nem győzöm lenyűgöződni azon az erőfeszítésen, csapatmunkán, amit különösen irigyelek, hogy egy ilyen mű megszülethet. És, ha le kéne írni, mit jelent magyarnak lenni a felszínen, a jelenségek között, hát ez a mozi nagyszerűen illusztrálná azt a végével. Ezért is örülök, hogy ide születtem, semmi remény, semmi ígéret, az élet nem ott ér véget, ahol a mesék. Magyarország "valóságos" hely.

De hadd álljak meg mégis annál az első filmkockánál, ahol Benett hátát látom a birkával a nyakán, és hadd emlékezzek a színész egyik, számomra fontos mondatára, a magyar hangos interjúból, ahol elmeséli, ha négy szenvedélye közül valamelyiket le kéne adni, a színészet lenne az. Nem akar többet szerepelni. Illetve hadd hangosítsam vallomását, mely szerint egyik nagy vágya, hogy lecserélje a közönséget egy olyanra, aki ha nem él át katarzist, meg tudja fogalmazni, miért és ellenkezőleg is.

Szóval az van Benett, hogy gyönyörű mondatok ezek, és pontosan látszik számomra a filmen, mikor játszottál és nem érezted jól magad, és mikor lángoltál a vásznon, mert valódi szenvedélyed fűtött, melyek közül az egyik épp a rap. Pontosan látszik, a hátad, a mozdulatod sugallja, hiába jó rendezői instrukció, született képességek arra, hogy bele tudj bújni egy szerepbe, hogy szerepelsz, és hiába lettél útközben színész, nem szeretsz szerepelni. Illetve az látszik, hogy te is, milyen teherként, valamily felesleges koloncként cipeled a tehetséget, mely nem ad annál többet, minthogy jó színész légy. A világ meg hajbókol a tehetség előtt, miközben pontosan tudjuk, milyen túlzás, kinövés, burjánzás az csupán. Mert azon kívül, hogy tapsot ad a világban, önmagunkhoz nem visz közelebb.

Szerepelsz a barnára festett hajaddal, a fővárosi jellegeddel juhászt játszó jelmezeddel, és hiába így-úgy-amúgy tehetség, átjön, hogy nem ezt keresed. Viszont, amikor az A38-on előadod a dalod, melyet a forgatás idején is csak kétszer énekeltél(rapeltél) el, na, ott végre kitörsz mindenféle rád nőtt, örökölt mezből és végre te ordítasz. Ott szó sincs tehetségről, ott már csak a szív, a tiszta szív üvölt, imádkozik.

De értem én, a tehetség, a képességek, mint járművek elhoztak eddig a pontig, hogy itt letegyenek, és innen nyilvánvaló, hogy nem akarsz visszaszállni oda. Ebben van a te nagyságod. Amúgy rohadtul féltelek, mint ahogy magamat is ettől a világtól, a színészettől, a szerepektől. Mert aki ugye megismerte azt, mit jelent végre igazán önmagából szólni, az onnantól nem akar egyetlen szerepbe sem visszabújni..

Aztán még valami, de ennyi dicsőítő írás mellett csak elfér az én halk hangocskám. Nekem maga a történet nem lett kedvencem, ez nem von le abból a tényből, hogy, mint alkotás zseniálisra sikerült. Csak hát engem megint csak nem az szólít meg, amit az alkotók összevissza egyberaktak, szóval, hogy Pestről írták meg Borsodot, és tudom, a helyiek is tátották a szájukat, milyen hiteles. De mivel ez nem a saját leglényegi valóságuk, mert nem ott szocializálódtak, így a film nekem javarészt illusztráció maradt. És én az eredeti festményt szeretem, de erre már rájöttem, hogy ez az én bajom, és a film alatt is végig arra gondoltam, kivel is tudom ezt megbeszélni. Talán Larryvel.

Összes komment...