somogyireka

Tapasztalat: 712 film
Kompetencia: 6 film
Súly: 862
Regisztráció: 2012. január 2. (10 év, 5 hónap)
Kedvencnek jelölték: 102 user

Bemutatkozás

www.somogyireka.hu

Demográfiai adatok

Nem: nem publikus
Születési év: nem publikus
Lakhely: nem publikus

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Belfast
 
2 2022-05-10 3,3
(81)
Skammen
Szégyen
4 2022-05-10 4,3
(105)
Riten
Rítus
5 2022-05-09 4,3
(139)
Aus dem Leben der Marionetten
Jelenetek a bábuk életéből
4 2022-05-03 4,2
(87)
Sommaren med Monika
Egy nyár Mónikával
4 2022-04-29 4,1
(90)
Bergman Island
Bergman szigete
5 2022-04-27 3,6
(12)
Vargtimmen
Farkasok órája
3 2022-04-27 4,3
(188)
Viskningar och rop
Suttogások, sikolyok
4 2022-04-23 4,3
(271)
Jungfrukällan
Szűzforrás
5 2022-04-21 4,4
(205)
Donde caben dos
Ahol kettőnek van hely
4 2022-04-20 ?
(8)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Nnna, végre. Csodafilm!!

Azért szeretem a közös filmnézéseket, mert ilyenkor van egy tőlünk független közeg, melyet együtt nézve közelebb kerülhetünk a másikhoz, mintha csak hozzá szólnák. A film vagy más nívós, igazi művészeti alkotás olyan, mint a vízszintes életünkbe függőlegesen behatoló erő, egy másik világ üzenete, mely hidat épít ember és ember közé. Egy jó filmmel szorosabban meg tudom ölelni azt, akit szeretek, mintha két kezemmel szorongatnám..
Tizenegy éve láttuk először, az akkor tízéves fiam első afféle "felnőttfilmje" volt, akkor is mélyen lenyűgözte, most újranézte, én meg gyorsan ugyanígy tettem az éjszaka, hogy tudjam, mi szólította így meg fiatal férfiként ismét.
Ezt a filmet Gisèle Casadesus viszi el a hátán, és pont azért, mert mozdulataiban nincs semmi, de semmi színészkedés, ez a nő százévesen(százhárom volt, amikor 2014-ben meghalt) ugyanazzal az őszinteséggel, emberséggel beszél a vele készített interjúkban, mint a filmben. Szép, az élet fölé kilátóként magasodó korának köszönhetően már szelíd, szerény és eredeti emberi. Bár őt nézve egyértelmű, egy bizonyos életkor után bizony önmagának rajzolunk arcot, negyven után már a szellem ül ki a tekintetre, az mozgatja lépéseink. Micsoda finoman lépdel ez porcelánvékony kis hölgy, nem is érinti a földet, lebeg, csak a levegőt simogatta ittléte. Elbűvölően igazi. Még a mára totál meghülyült Gérard Depardieu-t is teljesen átírta, átfestette, így pompás partnere lett e filmben.

Ami van, ami tenyerében tartja egész emberi univerzumunk, s erőt ad ahhoz, hogy évtizedeken át dobogjon a szív, arról nem illik beszélni, noha kezdetben volt a szó, az ige, mégis ambivalens dolog ez, mert a szavak csak elállják az útját. Ám, hogy ne legyünk teljesen eszközök és lehetőségek híján, hogy kifejezzük hódolatunk iránta, megkaptuk a művészetet, mint a köszönetnyilvánítás legfőbb eszközét. Na, csak kimondom, a művészet igazi oka és célja, hogy megörökítse létünk egyetlen okát és értelmét, hogy szeretünk, ezt a felfoghatatlan, átérhetetlen csodát. (és kikérem magamnak a francia vígjáték megnevezést, én végigsírtam és nem csak örömömben, hanem abbéli bánatomban is, hogy léteznek percek, napok, amikor nem ebben a ragyogásban élek, amikor nem is tudok róla.. elállom, kitakarom, én, én, a dölyfös én)

2022-05-11 00:05:12 Belfast (2021) somogyireka (2) #5

az jut eszembe, akik erre a filmre kettest vagy egyes adtak azokkal milyen jót kávéznék, beszélgetnék, milyen jó szűrők is ezek a filmek, nem kell a sok udvarias beszélgetős kör..

árvák könnyeire szomjas, közhelyekkel, frázisokkal telezsúfolt művészieskedő mozi, a hvg-s cikk megnyugtat, hogy nem vagyok tök egyedül azzal, amit éreztem, mikor néztem. (na jó, beletekertem rendesen)

2022-05-10 11:22:54 Skammen (1968) / Szégyen somogyireka (4) #11

(kicsit hosszabb, van egy bevezető az eddig látott Bergmanok kapcsán)

Nagypénteken indítottam Bergman-maratonomat, akkor még nem tudtam, hogy ilyen hosszú menet lesz, ha egyszer majd elszánom magam egy igazira, ott is majd elsőre csak kilométeres célokat fogok kitűzni, ez a kis etapokban haladás jobbat tesz nekem, mint egyben az egész gondolata. És talán futás közben majd megjön a kedv a folytatáshoz is, mint ahogy Bergman esetében is ez történt. Mára már tudom, a korábbi írásaim az addig látott filmekről tőle jobb, ha elfelejtem. Arrogáns, lenéző szövegek, sajnálom, hogy honnan írtam, de legalább tudok róla és utólag korrigálom.
Persze a kritikai érzék vagy mi most is velem tart, és az érzékenységem sem tompult, csak azt hiszem, valamiféle "alázat" társult hozzám és még az, hogy jó időben néztem. Nem vagyok jól, nagypéntek különösen kemény volt, mondjuk nem is tudom, milyen az, ha jól vagyok, voltam-e valaha..iszonyat félelmetes élni és látni, ahogy fogy a centi és isten se tudja, kész lesz-e a "mű", a semmi belőlem a végére, miközben meg még soha ilyen közelről nem láttam a semmi gyönyörűségét és napról napra egyre jobban borzaszt el ez a szépség, és Bergman pont ide, egy ilyen alapállásba tökéletesen illik bele, ahogy önmagát górcső alá véve innen is onnan is megfilmesíteni azt a személyt, aki ezt a borzasztóan gyönyörű semmit eltakarja.
Imádom alkotásainak talán hadd jelentsem ki 100%-os önéletrajzi, naplószerű jellegét, ahol egy lelki nyomorgó, szorongó, pánikrohamok között élő, szeretetre és főleg szerelemre szomjas férfivel találkozhatok. És bizony egy kicsit oldja az elérhetetlen, önmagukat plexiréteggel körbevett, formadizájnolt svédekről alkotott megtapasztalásom.
Miközben a Szégyen nem egy jó (vagyis inkább igazi) film, és nem azért mert ne éreztem volna végig elemi szégyent amiatt, hogy jómagam is a bemutatott fajhoz tartozok, hanem mert Ingmar csak elképzeli azt a háborút, amit leforgatott. Nincs róla megtapasztalása testközelből. Már megint ugyanazt írom, mint sokszor, hogy bizony van egy hajszálnyi rés a film és Ingmar között, a semleges Svédországból csak elképzelni lehet a háborút, még akkor is, ha olyan érzékenyek vagyunk, hogy már annak gondolatától is gyomorfekélyt kapunk, mint Bergman. Én is kapnék, úgyhogy ez nem kritika.
A borzalom testet öltése, az embernemzetség végórájának himnusza ez a film, miközben számomra a háború itt inkább csak háttér a saját párkapcsolati nyomorúságai, megéléseit mögött.
Itt most végre van mire rákenni, miért is megy tönkre egy házasság, a háború volt a hibás, miatta van minden. Jó kis alibi..Nem kérem szépen, háború nélkül is nagy a baj, és a tényleges csaták már csak ezeknek a tyúkudvarbéli, háziháborúknak a következményei, férfi és nő ellehetetlenedett kommunikációja miatt, a félrebeszélések és az őszintétlen évek miatt, amikor már észre sem vesszük, hogy elélünk egymás mellett.
Szerintem, ha nem tör ki a filmben háború ez a pár ugyanarra a sorsra mint, mint azzal, csak kicsit később, lehet, hogy már egy-két gyereket is átrángattak a senki földjéről élni ide, meg még lehet húzni a sehova sem tartó beszélgetéseket, de a bomba tényleges csaták nélkül is robbant volna. Leírom újra, mert nem elégszer írtam még le, minden háború tényleges oka a legkisebb csoportosulásokban burjánzik, elsősorban a saját benső háborúnkban legnagyobb ellenfelünkkel önmagunkkal, aztán a párkapcsolatainkban. Már legtöbbször magunknak is hazudunk, miért tennénk mást a társunkkal és akkor ez a szörnyűség nő növekedik világméretűvé..Végül is tök egyszerű és logikus az egész. Úgyhogy szívjuk már el azt a kbszott békepipát ma este magunkkal.

2022-05-09 10:23:46 Riten (1969) / Rítus somogyireka (5) #10

Nekem ez most a csúcs-Bergman!! erre nem számítottam így a tizenvalahanyadik film után..

Óda a művészethez a'la Bergman és fohász erőért, kitartásért a művészember számára, hogy be tudja teljesíteni óriási feladatát. Miközben annak a brutális harcnak a bemutatása, mely a civil (az elnevezés Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művésze című műve után) és a művész között dúl, ahol az ügyész ócska kis eszközeivel, vallat, faggat, kíváncsiskodik, az alkotóember titkának feszül neki ügyetlenül. Annak a lénynek, akinek szintén fogalma sincs arról, honnan érkezik az ihlet és mi is a művészet, mely aztán nem kímélve történetet, személyt képes minden feldúlni, uralma alá hajtani mindent, és az alkotónak más választása nincs, mint e hívásnak engedelmeskedni. És csak a művészember tudja, mekkora árral is fizet ezért a bizonyos ihletért. Nem csoda, hogy annyi sérült lelkű, túlérzékeny alkotóember van, mert a művészet nem játék, s mely erőnek közelébe érve a civilember, itt az ügyész már magyarázkodik.."én,én, engem csak egy felsőbb hivatalból rendeltek ide, hogy megértsem az önök számomra kibírhatatlan szabadságát"

Aztán a film számomra - igen, már megint, de ez Bergman miatt van - csodálatos poliamor utazás is, a férj, a szerető és a feleség között, melyben gyönyörűségesen rajzolódik ki a két férfi egymást támogatása, hímcinkossága, melyről mi nők csak álmodozhatunk...Ennek csúcspontja, amikor a férj elmagyarázza a szeretőnek, hogyan kell kielégíteni az asszonyt, s kéri, lassan másolja le útmutatásait, nehogy az asszony rájöjjön, tőle származnak a mozdulatok, csináljon úgy, mintha ő jött volna rá. Aztán visszatérnek a zűrös anyagiakhoz, de férfiasságukban megtartják egymást.
És megjelenik a kiváltságos női sors, akinek nem kell választania férj és szerető között.

Ám ha jobban odanézünk e három ember valójában egyetlen létező három arca, a művész sokszínűségének megnyilvánulása az anyagban, mely e film szerint nem is fér el egy testben. Igen, itt a három az egy és végre e három alakban kinyújtózkodhat a MŰVÉSZET, és diadalmaskodhat az önmagába zárt, önmagában teljesen értelmetlen élet felett, melynek itt a ügyész a jelképe.

na, én most összezavarodtam, ha nem tudom, hogy egy Bergman-filmre "ülök be", akkor biztosra veszem, talán a német miatt is, hogy egy Fassbinder alkotást látok. Legutóbb amúgy akkor éreztem így, amikor Pintér Béla Szkéné színházas előadásai után részt vettem egy - azt hiszem - "katonás" darabon. Valami átsejlett még az egyszer volt Bélából, de nagyjából újra kellett keresnem, definiálnom őt magamban.
Iszonyat hiányoztak a megszokott színészek, hisz nekem Bergman egyik különlegessége, hogy svéd, afféle lelkileg sérült, de szuper jól plasztikázott, a sebeit jól álcázott, nyomorult svéd, egy franciásan csengő, tiszta szenvedélyes nyelvvel, melyben tényleg észak és dél ölelkezik.
Aztán az is most lett világossá, mennyire nem mindegy nem csak az, hogy a rendező "honnan" alkot, milyen tudatállapotból, az érzelmi intelligencia mely szintjéről, hanem az sem, én, amikor nézem hol és miben vagyok.
Az elmúlt kéthetes Bergman élményeim után úgy látom, akkor jó őt nézni, ha nagyon-nagyon fáj, és ha még nem unod eléggé a fájdalmadat, amikor hajnalban arra ébredsz, hogy valaki a mellkasodon ül és nem hagy szabadon levegőt venni, s valami keserű kín éget bentről tetőtől talpig és lokalizálni sem tudod a helyét. Ilyenkor valódi együttérzést ad a bergmani filmművészet, érdemi megértést kapsz, és végre a fájdalmaddal nem vagy egyedül..
Aztán az ember csak reménykedik, hogy van valami "fejlődés" az életben, és idővel csak nem maradunk ugyanazon a helyen és majd ahogy mi változunk, alakul velünk Bergman is, és mondjuk egy 1960-as film után 1980-ban már valami másról, máshogy, máshonnan szól...Nem azzal van a baj, hogy a fájdalom még ugyanott van, mert bizony nekem is vannak bennem sajnos öröklakást bérlő kínjaim, hanem, hogy hány évet akarok még azzal tölteni, hogy ebben "gyönyörködök", ahelyett, hogy végre először és igazából, mert rájövök bssza meg, igaza van a nagyoknak, nincs más út, a fájdalmam gyökerét önmagam (ÖNMAGAM) vizsgálom meg. Azt, aki birtokolja és valójában lehetővé teszi ezt az összes fájdalmat. Egyszer csak végre eljön az a pont, hogy irdatlan erővel a sarokba dobom(baszom...mert van bennem indulat) ezt a sok nyomorúságom, kínom és igazságtalanságom, a meg nem értettségem és elfojtottságaim kultuszát és mítoszát, lásd e film és felállok ebből az egész dzsuvából egyszer s mindenkorra. Szóval, hogy valami iszonyatos erővel ráunok erre a sok összehordott kínra, még akkor is, ha felfogom, ha nincs több kín, lehet nem is tudok több filmet alkotni, mert az adta művészetem alapját, de egyszer s mindenkorra ELÉG volt ebből a szenvedő, szenvelgő és ebben dagonyázó önmagamból..
Ehhez képest itt ez az 1980-as film, ugyanaz a nyomorúság, párkapcsolati mizéria, mellé és félrebeszélés, az önismeret hiánya és az ebből adódó összevissza kommunikáció, ami most már odáig fajul, hogy nem csak rájuk veszélyes, elbaszott svédekre, bocsánat, hanem egy másik emberi életet is követel. Persze, lehet, ha ezzel kezdem a Bergman maratonom lenyűgöz, de ennyi önimádó szenvedés már nekem is sok. És eszembe jut, ugye a művészet eredendő célja az lenne, hogy rendben, kaparjuk össze a földön a szart, de "süssünk" belőle aranyat, itt meg az az utóbbi aktus rendre elmarad.

E nagy filmművészeti klasszikusok létezésének ténye oly bizonyossággal, megtartó erővel épül be a tudatunkba, mint például az, hogy Magyarországot kettészeli a Duna, miközben nincs teste, nincs is illata, így megjelenése e tér-időben is sajátos. Mégis van, nagyjából annyira, mint halottaink szelleme, néha láthatóak, a film esetében, ha beülünk a moziba, de soha senki nem fogta meg őket, mégis velünk van a bizonyosság, hogy léteznek. Ezeknél a nagy műveknél már nem csak az számít, jó filmek-e, történettől függetlenül tartják, mint szilárd oszlopok az emberiséget.

Az Egy nyár Mónikával olyan nekem, mint egy március eleji rügy, benne rejlik az illatos virág, és a gyümölcs, de már annak erjedése is. Ha nem ismerném az életmű későbbi részeit nem is biztos, hogy érezném a mélységét. Ha nem láttam volna egy jóval nyolcvan feletti Harriet Andersson-t, akkor bizony lecsúsznék a huszonegy éves színésznő bájos pofikájáról. Ott és akkor számomra még nem létezett kapaszkodó ebben a nőben, a fiatalsága eltakarta gyönyörűségét, melyet aztán majd az érett asszony valósít meg, és tulajdonképpen idős arcát látva szerettem meg a fiatalt. Persze ez ízlés, van, akit a látvány pompája szédít el, engem annyiban érdekelnek a fiatal emberek és a korai életművek, mint a rügyek.

Így az egyhuzamban megnézett tizedik Bergman-film után végül csak egyedül maradtam kínjaimmal, boldogságaimmal, Bergman túl intim ahhoz, hogy igazán beszélni lehessen róla, döcög minden leírásom mikor hozzá közeledek, miközben arra is rájöttem, ez az egyedüllét sosem teljes, mert ez a hol boldog, hol meg kínlódó én mindenhova elkísér, és a Bergman-filmek meg sem próbálnak megszabadítani ettől, s mint jó csatlós egyre hűségesebben kísér.
Itt például kénytelen voltam szembenézni azzal a ténnyel, hogy szerintem sosem voltam húszéves, középkorúnak születtem, szóval ez a fajta gyermeki lendület, ebbe a jövő-menő szerelembe vetett őrült hit mindig is hiányzott belőlem. Így ez a film, mely a húszévesek őrült lángolásának és észnélküliségének testet öltése, utólag építi belém ezt a korszakot. Nem lenne helyén való úgy meghalni, hogy nem is voltam húszéves.

Pompás, a művészet és az élet közötti falakat tökéletesen lebontó mozi, ahol a alkotó ember alkímiai műhelyébe tekinthetünk be, hogy felsejlhessen előttünk is miből készül a hiteles műalkotás. A film háttérét, bázisát pedig Bergman és a "szigete" adja, a rendező, aki kapcsán akár naponta érezhetünk másképpen. Nekem olykor megváltó, mert vannak helyzetek, amikor nem esik jól vigasz, és pont ez a sebben, benső erjedésben való kíméletlen turkálás kell, ez a kutyaharapás szőrivel. Csavarjuk csak fel a hangerőt, ha fáj, hadd fájjon jobban, biztos létezik a kínnak egy fekete lyukja, amiben ez az egész egyszer majd eltűnik. Na az ilyen őrült, önmagát nem kímélő felfedezőknek ajánlatos éppen Bergman. Ám lehet rajta fintorogni is, a film utal az amúgy nyikhaj, kellemetlen, antiszociális Ingmarra, akitől feszengett a fåröi boltos, ha bement egy zsemléért, na meg nem is volt olyan nehéz gyerekkora, a gyomorfekélye a semleges svédországi háborúban is kínos azért, túl van tolva ez az egész, hiszti csak Bergman filmművészete, mondja a harcedzett keménylegény. Döntsön mindenki ízlése szerint.

Mint Bergman ösztöndíjas - ó micsoda sors... - a szigetre érkezik egy összeszokott filmrendező házaspár, és hamar kiderül, semmi másról nem alkotnak újabb filmet, mint saját kapcsolati mizériáikról. Szép, szép, csak mégis sajnálatos, ahogy elélnek egymás mellett, már nincs romantika, a nagy szerelemnek is oda, ha egyáltalán volt valaha. Már bátran ki lehet mondani, milyen szexi volt a stockholmi filmrendező palánta, akivel a nő eltöltött egy délutánt, nem törik tányér, a féltékenység hullámai sem csapdosnak nagyokat. Egy csendes, unalmas, kihűlt szenvedélyű kapcsolat, amit látunk, és itt szenvedélyen nem testiséget értek, most tényleg nem..
Mert a testek szenvedélyes lázát az érett érzelmi intelligencia időben átmentheti a szellem szenvedélyébe, itt történhetne az meg, hogy egyszer volt szerelmesek beérkeznek a művészetbe, s ami egy ideig a test szintjén lángolt, az lángol tovább az alkotásban. Apropó jut eszembe a tegnap esti ordibálás idehaza, festménytervezés közben...

Ám a filmbéli pár csak veri a szokásos ritmust, nem képes fejlődni, meghaladni a kapcsolatot, mintha az önálló léttel bírna. Így amikor a nő készülő filmjébe vetíti ki élete szerelmi és szenvedélyalapú nagyválságát, mely párhuzamosan zajlik családanya és feleségszerepével, mert szokott így lenni, akkor derül ki, a férje nem társa már, magára hagyja a válságában, és ott, ahol meg kéne írni a film végi katartikus jelenetet elsumákolja válaszát, mert nincs válasza neki sem, hogyan is lenne egy ilyen lefojtott kapcsolatban. S akkor jut eszembe, ilyen színvonalú lények alkotásait tapsoljuk Cannes-ban pl, meg Berlinben. Mert sosem a film sztorija hat, hanem az "energia", amit az alkotó beletett, annak a helynek a szelleme, amit megvalósított..

Így tulajdonképpen olyan ez az egész film, mint egy megszakított közösülés tetőpont előtt, és az embernek még órákig fáj utána az öle a bent tartott erők miatt, és azért tragikus ez az egész mert ha végre felrúgnánk az összes falat közöttünk, ha mondjunk x év házasság, gyerek után végre beszélni mernék a vágyainkról akkor egy iszonyatos nagyot táncolhatnánk a köztünk magasló falak romjain. Micsoda tánc lenne, mert ott már nem kéne vigyázni arra, jajj, meg ne sértsem a másikat, ne okozzak neki fájdalmat azzal, hogy jobbra is és balra is szeretek, hogy nem férek el ebbe a kbsztt monogámiába. És tulajdonképpen csak egy nagy bűnöm van, hogy kettőt szeretek, és nem tudok választani nappal és éjszaka, meleg és hideg között.

Nem a kedvenc Bergman-filmem, egyszerűen strukturált agyamnak sok ez a százféle jelkép, megterhel a szürreális vonal, na jó nem, inkább idegesít. Minden nyomaszt egy ideje, ami nem konkrét, nem direkt, ahol át kell szállni egy másik járműre, hogy megérkezzek a megértéshez...ahol jelképeket kell fejtegetni. Irritál az elme szétesésének képi felfestése, de biztos azért, mert jómagam is határvonalon vagyok, és tényleg csak a jószerencse ment meg, hogy viszonylag összefüggő jelenetekként érzékeljem az életem. Ám azt is tudom, ebben az esetben a kibeszélés, a furcsa megtapasztalások felhangosítása nem segít, inkább csak "megfújja" a démonokat, szellemeket, hogy azok belülről jobban lángoljanak.
Most először nem esett jól ez a bergmani szobába zárás, a film alatt nem csináltam mást, mint annak falain dörömböltem, drukkoltam Bergmannak, hogy keressen nekünk egy rést, ahol kiszökhetünk, hogy jussunk át végre a "személyen túlra", hogy hagyjuk már a francba ezt a beteg szobát. Unni kezdtem, de nagyon ezt az egészet, és azt tapasztaltam, Bergman még nem annyira, mert ha nincs őrület, nem lesz film se...

Miközben meg továbbra is mélyen meghat az önmagát a filmművészet boncasztalára felfektető Ingmar, de ebben a filmjében nekem több volt a póz, a művészieskedés, mint az őszinte kiáltás és valódi megoldás felé való elindulás vágya.
És valahogy most először volt az az érzésem, hogy Max von Sydow-ra nem passzol a szerep, a ruha

2022-04-25 11:50:43 En passion (1969) / Szenvedély somogyireka (4) #11

Újranéztem és odáig jutottam, hogy nem maradt más harcostársam itten, mint a korábbi énem. Újraolvastam, amit a film kapcsán pár éve írtam és csak fogom a fejem. Micsoda öntelt, nagyképű szöveg, ezzel szembesülve be kell lássam, minden pofon, kín nem véletlenül ért, hogy csapja már le az óriási arcomat.
Mert mertem olyat írni, hogy ez nem hiteles, esküszöm, nem tudom, mit néztem. Miközben egy óriási rettenetes összevisszaság ez egész, és csak amiatt, mert már a jóisten sem tudja eldönteni, ki kinek hazudik. A legszörnyűbb, hogy önmagunkat csapjuk be elsőként, és kitalálunk egy rózsaszín világot házasságról, szép évekről együtt, pedig tízből kilenc esetben rohad az egész, csak útközben egyre jobb lett a csomagolás. Mert ugye az van, hogy a főszereplő Anna is elvileg az igazságért él, szép kék szemeivel hazudja bele a tutit a kamerába, én naiv meg még ki is jegyzetelem, amit mond, bedőlök a szép szavaknak, melyek mögött nincs is fedezet. Anna szerint akik őszinték magukkal, azok megkövetelik ezt másoktól is, és az okozza a legnagyobb szenvedést, hogy ezt nagyon ritkán kapják meg a világból. De hát miért csodálkozik, milyen csúnya a világ, ha nem is biztos, hogy az út volt csúszós, amikor baleset érte őket...Cuki álruhába öltözött gyilkosok között élünk, és sokszor a legártatlanabb, a leghangosabbat az igazságot prédikáló a legnagyobb átverő. A többi meg csak szenved, hol csendben, néha meg már üvöltve az északi jólétben..
Milyen kár, hogy a svéd nyelv nem is sejti, hogy a lidande és a passion szavukat a magyarban csak egyetlen betű választja el. Ma úgy döntöttem, kreálok is egy új szót: szenvedélys.

Húsvét szombat éjjelén kezdtem a Bergman-maratonom, azóta mindennap néztem, emiatt hajnalig ébren töltöttem a svédországi éjszakáimat, a legalkalmasabb helyen áldoztam a filmművészetnek, ezért is hatott rám ekkora erővel. Olykor szinte felsikítottam nézés közben, fel nem foghattam, hogy lehet az, hogy ami bennem éppen zajlik, annak szimbolikája jelenik meg a filmben, hogy lehet ennyire közel kerülni egy műalkotáshoz?

Úgy hiszem, nem csak én nézem a filmet, hanem az is néz engemet, és ő is tudna rólam írni egy kritikát, hogy éppen mit lát. Szóval, hogy oda és vissza hatunk egymásra, és tényleg nem mindegy, milyen állapotban vagyok, amikor mozizok. Most, hogy újranéztem A hetedik pecsétet, ki kell jelentsem, nagyon szar állapotban voltam, jólesett hát még egy lapáttal erre rátenni, hadd fájjon akkor igazán, így szinte kéjes volt ez a lassú, elszánt séta a Halállal, mely a végére bizony fel is oldozott, és megint megérkezett a bizonyosság, nem a halál fáj, hanem az odavezető lépéseink. Abszurd feladat így élni, hogy valójában öntudatlan semmi másra nem készülünk, csak a halálra, és valamikorra kész kellene lennünk érdemi fogadására, jó lenne még nem a halálos ítéletünk előtt..Én egész kiskorom óta semmi mást nem látok, csak a film végi gyönyörű táncot, ahol már kézen fogva haladunk a megsemmisülés felé, és bizony nem a tánc fáj, hanem az, hogy olykor ezzel a látással egymagam maradok, és a végén még én is elhiszem, hogy hú, de komolyan kéne venni azt, hogy élek..Hogy hátak fordítok az egyetlen célnak, amit bután halálnak nevezünk..

Az van, hogy végül is szinte még az életmű elején Bergman kész volt a legnagyobb és legszebb filmjével, pontos és végső választ adott magának, korrekt, minden sallangtól mentes érett választ. A halál itt se nem rossz, se nem jó, csak végzi a dolgát, leginkább nem is tud rólunk, a sakknál is csak úgy csinál, mintha ott lenne, de számára mi nem is igazán létezünk.

Ebben a filmben is pontosan látszik, hol működik igazán a bergmani szuggesztió, ki volt az a színész, aki egy az egyben átvette a mester sugallatait, hol van az a rész, mely átégeti a vásznat és melyhez képest a többi, mint erőtér elenyészik. Max von Sydow-val több interjút néztem, ő aztán tényleg mint a mester testet öltésére nézett Bergmanra, ezért sikerült neki, s valósította meg ő igazán a rendezői tanítást. Döbbenet gyönyörű. Sokszor jobban is tetszik az őszinte tanítvány, mint maga a mester.

Összes komment...