somogyireka

Tapasztalat: 515 film
Kompetencia: 16 film
Súly: 915
Regisztráció: 2012. január 2. (6 év, 10 hónap)
Kedvencnek jelölték: 84 user

Bemutatkozás

http://somogyireka.hu/
http://somogyireka.hu/blog/

Demográfiai adatok

Nem: nem publikus
Születési év: nem publikus
Lakhely: nem publikus

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Fúsi
Virgin Mountain
4 2018-11-18 4,0
(73)
Den skyldige
A bűnös
5 2018-11-12 4,3
(60)
Nyitva
Open
4 2018-11-08 3,6
(22)
The Bookshop
Könyvesbolt a tengerparton
5 2018-11-08 3,7
(21)
Valley of Flowers
Virágok völgye
3 2018-11-04 3,7
(33)
Kongens Nei
A király választása
5 2018-10-14 3,5
(17)
Utøya 22. juli
Utoya, július 22.
5 2018-10-06 3,9
(36)
Napszállta
Sunset
2 2018-10-02 3,2
(86)
Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
 
5 2018-09-20 4,2
(61)
Szamanka
A sámán ereje
2 2018-09-03 3,1
(20)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-11-18 11:25:41 Fúsi (2015) / Virgin Mountain somogyireka (4) #5

Hát nem egy utazási irodás Izland-ajánlat ez a film, leginkább Szlovákia jut eszembe a látottakról, a 80-es évek szlovákszürkéje, ahol fáj az ébredés minden reggel. Lakótelepi, kockába zárt életfogytiglan. 150 kilós testben, szigetre száműzve vetek árnyékot a tájra. Havazik, kilátástalan izlandi tél van, s noha mázsányi szövet, hús és bőrréteggel fedem be magam, hogy minél mélyebb lehessen életre szóló álmom, és egy lépést sem teszek előre a gyerekkorból, a szívem mégis csak hevesen kalimpál.

Hiába a brutális forma, a védőbástyaként körém magasodó testtömeg, hiába tettem meg mindent, hogy elsáncoljam magam, hogy megússzam az életet, az ébresztőt fúj nekem. Először csak a konyhaasztalon hátulról párosodó anyám kilátóból elém terülő panorámaképével. Aztán egy őrült ajándékutalvánnyal, mely táncórára űz.
És innentől megállíthatatlanul, mint afféle csúszdán közeledek... A saját szívem húz egy eddig ismeretlen tájon önmagam felé. Nem tudtam, hogy létezik efajta báj, nem tudtam, hogy képes vagyok ennyire hátra lépni, és egy hozzám képest picike forma iránt így lelkesedni. Nem tudtam, hogy el tudom felejteni magamat és létezik élet az anyagon túl is. Nem tudtam, hogy mindezidáig gonddal és kitartással felépített védőformám egy határra érve semmit sem ér, hogy a jelenségek ennyire kikezdik, hogy bevehető vagyok. Hiába gyakoroltam terepasztalon élethossziglan a második világháborút. Amit ott kivédtem, e nyílt színen nem tudok. Aggasztóan gyönyörű ez a szépség. Fájdalmasan félelmetes az érzés, ami magába húz. Hiába ver át és hazudik virágboltot nekem a szemétdombról, hiába búvik mániákus depresszió a mosolya mögött, uram isten mennyire vágyom imádni.
És amikor végre összetörik a hőn áhított forma, az istenített kép, amikor napokig mozdulni sem bír, én akkor indulok el igazán felé. Saját szívem ölt testet benne, nem nehéz hát szeretnem.

S mikor magamra hagy, akkor találom meg igazán őt.

2018-11-10 17:19:13 Den skyldige (2018) / A bűnös somogyireka (5) #15

Nagy fityisz ez a film az amerikai szuperprodukcióknak, ahol még a csillagokat is lehozzák a mozivászonra. Ahol egy pillanatot sem hagynak magunkra, hogy legyen időnk elképzelni..A film, noha a festészet utáni nagy kedvencem, valójában bezár. Mennyivel tágasabb a tér, mikor olvasom, elképzelem, s ahogy mozivásznonra ér, a végtelen egyetlen arca korlátozódik.
A moziban meg kell születnie, testet kell kapnia határtalan belső képeimnek. Pedig anélkül is, hogy anyaggá sűrűsödnének össze, a leírások alapján felismerem a bennem élő nagy regényhősöket.
A szereplőkkel még azelőtt találkozhatok, hogy “dönteniük” kell egy fizikai forma mellett.

A mai napig őrzök egy “látványt” arról a lényről, akiben születésekor a fiamat ismertem fel még azelőttről, hogy a formát megláttam volna. Azóta is ha rá gondolok, igazából ezt az kilenc hónapnyi, forma nélküli esszenciát látom, melyet a test csak eltakar.
Én is eltakarom magamat, miként a film is egy-egy történetet. Ezek tények. Jó ezt tisztázni. Ettől még szeretem a filmet, meg magamat is.
De most itt egy alkotás, mely ablakot nyit és ajtót tár ebben a zárt térben, mely a mozi, és a nyílászárók a képzelet végestelen végtelenjébe nyílnak. Egy film, melynek annyi verziója van, ahány nézője. Női szereplői, Iben és Patricia, mivel csak a képzeletünkben élnek, szinte földöntúli hatalmasságok. A fizikai formájuk sokféleségének lehetősége lenyűgöző.
És az egy dolog, hogy adva van egy döbbenetes színészi alakítás, na mert ugye Jakob Cedergren az egyetlen fizikai test, melynek arcjátékából, szavaiból, izzadtságtól gyöngyöző bőrétől bizonyos kapaszkodókat kapunk, illetve adva vannak a csak hangok a telefonvonal túloldalán, ám micsoda hátborzongató történet bontakozik ki a látszólagos emberrablásnak feltűntetett eset mögött. Az elméjében megzavarodott nő, aki egy talán másik dimenzióból nézve a legjobb jóra tör, mikor gyermekéből a gyilkos fájdalmat kivágni vágyja, s kígyókkal hadakozik elképzelt terekben. Talán egyetlen agyi “vezeték” van rossz helyre kapcsolva nála, melynek okán egy a “normálishoz” képest szürreális világban él, és olykor annak törvényei szerint cselekszik. És itt egy rendőr, aki büntetésben van, mert önkényes tisztogátásba kezdett és ölt, és telefonosinassá lefokozott státuszban a másnapi bírósági tárgyalását várja. Ekkor találkozik a hasonló sorsú Ibennel az éterben.. Rendkívül szépen elmosódik határ az áldozat és a elkövető között. A film másfél órán keresztül e senki földjén egyensúlyozik, s a nézőt is ebbe a ritkán látogatott, különös térbe hozza. Nagyon jó itt. Maradnék.

2018-11-08 11:27:17 Nyitva (2018) / Open somogyireka (4) #5

(hogy ne csapjam össze, blogra írtam róla, mert jó nagy téma ez, itt van szépen képekkel, de bemásolom ide is: http://somogyireka.hu/nagypal-orsi-nyitva-cimu-filmje-utan/)


A Nyitva című film mottója akár Kötter Tamás IKEA, vasárnap című regényének mondata is lehetne: “Állítólag, ha a hormonszintünket nem emelik meg időről időre újabb vágyak, a sejtek egy idő után úgy érzik, hogy már nincs miért küzdeniük”.


Kedvenc témáim egyike párkapcsolataink válsága és forradalma, és éppen azért, mert találkozni vágyok ég és föld között. És igazán találkozni csak picit sérülten lehet, vagyis, amikor már hullik rólunk a vakolat, esik le a maszk, a manír, amikor már szorít az élet kínálta összes szerep.

Nem vagyok mazochista, de végtelenül unom a “boldog” embereket, ezen belül pedig a boldog monogám párkapcsolatokat. Megközelíthetetlen külön bolygók ők, kiváltságos elitutazók. Az meg a rendbontó, aki házas férjekben is gyönyörködik, mert ilyet ugye ebben a szabályrendszerben, amiben élünk, nem lehet. Ő már kalitkában, egy asszony tulajdona lett, stoptábla van ráfestve. Még odanézni sem szabad. Emlékszem, pár évig én is hordtam a karikagyűrűt, tudom, milyen ez..Mint valami zsákutca, a természet rendje elleni fellázadás. Pedig önmagától milyen szépen is nőne az emberi szív, de így szabályok között csak sínylődik, nem bontakozhat ki “istentől rendelt természete, hogy szeret és sokfelé és sokat”.

Kedvenc témám, mert mindenkit érint, életre halálra a szerelmet, a megértést, a nagy őt üldözzük, és soha sehol nem szenvedtünk ennyit, mint párkapcsolatok okán. Néha azt gondolom, miatta a háborúk, egy elfuserált szerelmi történetből lesz frusztrált katona, valahol le kell vezetni a dühöt, ki kell engedni a csalódottságot és az agressziót. És ki tudja,a legtöbb betegség vajon nem azokra a rossz kapcsolatban eltöltött évekre vezethető-e vissza, amikor félelmünkben – mikor változtatnunk kéne – inkább elfojtunk, aztán egy ponton túl már nem bírja a test sem tovább.
És amikor nehéz, csupán akkor szólunk végre, boldogságban csak dalolunk, és fittyet hányunk a világra. Jó nekünk, értünk kel fel a nap, és világítja hófehér fényét a hold éjszaka. Legtöbb barátomat is boldogsága okán vesztettem el. És akkor jelentkeztek újra, amikor a cipő már nem csak szorított, hanem tört is nagyon.

Nagypál Orsi fimjére számtalan előítélettel ültem be, olcsó kis limonádéra gondoltam, ahol majd az lesz a végkifejlet, hogy noha így-úgy-amúgy kipróbáljuk az egyéb kerülőutakat, melyek közül a legtöbb bőven lehet, hogy csak tévút, de a végén visszatérünk az egyetlen egyhez. Mese habbal gyerekek, mehettek aludni. A Nyitva nem mélységes filozófiai mű..a párocska beszélgetéseinek dimenziói is éppen csak horzsolnak, sorozat-nézős, ágyban eszegetős cukipáros, akik egyelőre az életben keresik a megoldást.

De a film nem is szándékozik a párkapcsolati témák teljes spektrumát lefedni, éppen csak egy nagyon is aktuális témát vet fel, az egyenességet, mely nem csak a férfi-női kapcsolatainkból, hanem az élet számtalan más területén is gyakorta hiányzik. Szerelmekben talán a legjobban ábrázolható, itt tűnik fel ennyire direktben, ha hazudunk, meg ha elhallgatunk, ami ugye a hazugság egyik ikertestvére..
A film egy olyan szobába kopogtat, melynek ajtajára az van kiírva: őszinteség. Ám ebből nem következik a boldogság maga, de talán a reménye egy valódi boldogságnak, mely nem az érzelmeinken nyugszik. Ha egyenes vagyok a másikkal, lényegében magammal vagyok őszinte, hisz a világ jelenségei saját kivetüléseim, így ki mást is csaphatnék be, mint magamat..

Hogyan kommunikálsz a férjeddel, feleségeddel? Megmondom ki vagy, s hol laksz abszolút magadhoz képest.

És akkor itt van egy kedves páros..Persze tudom, mind Radnay Csillában, mind pedig Kovács Lehelben benne van a mélyebb, drámaibb szerepre való kvalitás, ám zsenialitásuk, hogy ezt a viszonylag viccesre megírt szerepet is teljes hitelességgel adják elő. Szerettem őket nézni, drukkoltam nekik. Szerettem, hogy egyikük sem csúcsmodell, hogy emberek, hogy szépek a maguk töredékességében. Szerettem a vágyukat az egyenességre, hogy valami tényleg újat akarnak, hogy reformerek. Mert az új majd abból virágzik ki, ha bátran azt mondjuk, ami bennünk lakozik, s nem azt, amit előírtak. Az új majd abból lesz, ha megnyilvánulásaimban is én én maradok.

A vágyaink valódi természete is annyira szép és rendben van. Minden sóvárgásunk valójában az abszolút igazság iránti vágyunk kishúga..Valaki bennünk nem tud megállni félúton, kénytelen szabályt bontani és kerítéseket szaggatni, mert folynia kell, haza önmagához.
Nincs semmi baj, egy hajóban úszunk, ne játsszuk már el az ájtatosat. Ez a film minden felnőtt ember természetére mutat rá, és végre mozivásznon beszélünk róla. Imádom, hogy utat törünk, hogy kalapáljuk a kézhez kapott párkapcsolati mintáinkat, mert szenvedtünk már bennük eleget..

Legkevésbé sem vagyok váláspárti..Hány gyerek élhetne ma is teljes családban, ha a szülők egyenességre törekedtek volna, és valódi próbálkozások születtek volna a párbeszédre. Ha útközben tényleg felnőnénk, s nem valami ovis homokozóban legyártott házasélet eszményéből lenne a társadalmi főminta még mindig megformálva..

Hanem ha a nagykorúság minőségi szintet lépést jelentene, ha ott és akkor a szívünk is felnőne..

Mert a szív az sokkal, de sokkal nagyvonalúbb annál, mint ahogy mi azt örököltünk. És a párkapcsolataink az első hely, ahol vizsgázunk.
A megnyilvánult világ tárgyai – lásd férfi és nő – iránti kívánalmaink elkopnak útközben, mert ez a természetük. De maga a vágy nem tűnik el. Az azért lakik bennünk, mert hazavágyunk, és ha nem vágyunk rá, sosem érjük el. Köszöntöm hát az összes vágyamat.

A könyvet olvasó és a kézzel író ember látványa mindig lenyűgöz. Micsoda intim, önmagába visszahúzódó pillanat. Mennyire szeretek a másikban akkor gyönyörködni, ha magával van. Vajon merre járhat, milyen terek, tájak nyílnak meg benne az olvasottaknak köszönhetően? Hajlamos vagyok világokat kivetülve látni az olvasó körül.

Sokszor közelebb érzem magam egy-egy íróhoz a regénye által, mint közeli ismerőseimhez. Végül is oldalszázakon át keveseket hallgatok végig. Az író barátom lesz, megnyílik előttem, életem nehéz részein vezet át, s oldja fel-felbukkanó, majd magamra hagyó, de mégis folyton köröttem ólálkodó magányom.

És akkor itt egy film rengeteg könyvvel. Oltalmazó, építő, de légvárainkat le is bontó, szenvedélyes könyvvel, sőt egy egész könyvesbolttal. Egy térrel, melyben láthatatlanul történetek százai cikáznak.

Talán az egyes regényhősök ki is bújnak a könyvekből, Josef K. kirándulni megy a Varázshegyre, Hans Castorp bogárrá változik, és Anna Karenyina Raszkolnyikovnak önti ki a lelkét.. Egy érzékeny térben minden megtörténhet. S e térben egy végtelen finom, törékenynek tűnő, de annál határozottabb nő a lehetlenre tör. Amolyan “kicsinyke” lehetetlen ez, nem esik piros hó, nem süt a nap éjszaka. A képtelenség “csak”annyi, hogy a világ végén, ott, ahol az észérvek, a piac álmai ellen szólnának, könyvesboltot nyit a tengerparton.

Talán csak azért tesz így, mert évek óta tartó gyászában méltó társasága lehessen az egyes regényóriások alakjai között, hogy érdemi eszmecseréket folytasson írókkal csendes, élethossziglan tartó egyedüllétében..vagy éppen azért, mert lénye lényege, valódisága dacolva a jelenségek ellenséges, céljait nem támogató mivoltával hatalomra tör.

Ám árral szemben úszni fárasztó mutatvány, és a világ legritkábban tapsol ehhez a mozdulathoz. Itt is az áskálódó, hazug, irigy, kisstílű, kikent-kifent senkiházik osztják a lapokat, és aki tényleg és igazán élő célok felé halad azt akarják legelőször önként vállalt irányától eltéríteni. Sokat látott harc ez, szívjóság, bátorság, egyhegyűség, egyenesség feszül neki a feljebb említett tulajdonságoknak, s mivel filmünk hősnője végtelen kitartó és elszánt, így a legutolsókig tartja e szépséges emberi tulajdonságok bástyáit. Ám e hatalmas túlerővel szemben tehetlen..

Micsoda szerencse, hogy a legbátrabbaknak jegye van egy hajóra, mely ha süllyed a világ, őket a teljes ismeretlen felé viszi el.

Nem tudom, hogy amiatt mert épp meghallottam, hogy a szerelem sem több, mint a hang, a fény, szóval, hogy semmivel sem érdemesebb egyetlen polccal is magasabbra tenni, mint a világ egyéb jelenségeit, vagy pedig egyszerűen csak nem bújt a bőröm alá a szereplők (meg)játszotta kémia, de ennél a filmnél nem érdekelt a szerelem a vásznon.
Gyanítom, hogy az utóbbi, mert különben csak játszanám az "ez a világ nem érint meg divatos szerepét".
Na jó, van még valami. Roppantul fáraszt az ezotéria, a megvilágosodást kínálgató százhuszonöt-féle izmus, és a vallások is. Ez a reinkarnációs cucc is micsoda egy klassz csemege az énnek, mennyiféle formában tetszelgett már útközben. Jó, én is szoktam magamnak mesélni elalvás előtt, de ez a film mégis csak az ébredés felé mutatott, akart mutatni..Hogy majd ha megoldottam minden egyenletlenséget az életben, és megteremtettem az egyensúlyt itt, majd akkor.. de a fenébe, ez sem recept arra, ami igazi, maximum az egyensúlyra..
Az jut eszembe, vajon ez a sok képzet, vallási tan, nem testben lévő mesterek élete után levont bölcsesség, az állítólagos kijelentéseik segítették-e egyetlen miliméterrel is előrébb az embert igazi természete felé?..
Rendben, jó esetben benzint adtak. Végül is nekem is.

Ja, és naná, hogy az eutanázia mellett vagyok.S akik be tudják adni a megváltást hozó gyógyírt, világunkba szállt angyalok.

2018-10-24 09:23:32 Napszállta (2018) / Sunset somogyireka (2) #128

Pont ezért is írtam annak idején a Saulnál, hogy ezt a filmet a sztori viszi el a hátán, és sztori nékül pont látható ez az egész mit is ér.

előzmény: -senki- (#127)

https://www.youtube.com/watch?v=xd12T3uHfew

van itt jó norvégos?
csodálatos ez a film!!!és Poppe megint azért zseniális, mert a szemtanúkkal, valódi szereplőkkel együtt forgat.

(off:Most néztem meg az amerikai Utøya trailerét..a belem kifordul. na ez a szégyen..)

Igen, ezt pont tőled tudom..De azért akkor is botrány, hogy egy ilyen állattal szóba állnak egészséges emberek. Végignéztem a tárgyalást..Vele mi a céljuk? Hogy jobb magatartásra neveljék? Azok után, hogy kijelentette, sajnálja, hogy nem ölt többet, és újra elkövetné..

előzmény: ryood (#21)

Ezúttal hosszan írtam, és blogot, de bemásolom ide. Bár lehet, ez már súrolja az elemzések kategóriát, nem tudom. A blogon szebb. Elnézést, ha nem lehet itt ilyet belinkelni, akkor töröljétek ki:
http://somogyireka.hu/utoya-erik-poppe-mestermuve/

Az ember sok mindennel úgy van, hogy míg nem találkozott vele, egyszerűen nem tudja elképzelni, mert a fantáziája töredékes. De amikor testet ölt – itt éppen filmmé lesz -, akkor oda tud mutatni: Na pont ilyen. És ezzel a határozott irányú mozdulattal megérti az összes korábbi fintorgásait. Az ember végül is “minden ismereten túli, támaszték nélküli önnön ragyogásához” keres(ne) itt társakat. Ha nagyon közel van magához, akkor nem tud azelőtt megnyugodni, míg valami valóban igazit nem lát. Addig minden talmi, kerülőutas, maníros, és nem az övé. És addig az ember feszeng, és utálja magát, hogy folyton csak kifogásokat keres..Pedig ő csak azt vágyja már mióta és nagyon, hogy valakire, valamire rá tudjon mutatni. És akkor ez velem Erik Poppe:Utøya című alkotása során megesett.

A filmet nézve bizony megesik, hogy az ember szégyelli magát, hogy ehhez a fajhoz tartozik, mely ilyen fenevadakat termel ki, mint ez a szerencsétlen Breivik. Saját eszközeivel reagálni szeretne, tenni ellene. Nincs sok eszközöm, a hangom is kicsi, éppen ezért nagyon kiáltok: Nézzétek meg ezt a filmet! Ne féltsétek magatok! Garantált, hogy rossz napotok lesz utána, nagyon rossz, sőt nem csak egy. De a legjobb fajta rossz ez.

Mert Erik Poppe alkotása a legélesebb, legbátrabb szembenézés a rettenettel. S azzal a hatalmas vággyal készült, hogy azt valamelyest feloldja.

Tenni akar ellene, legalább megpróbálja. Ami fáj, arról beszélni kell, sokat és sokszor. A film kapcsán olvastam, a túlélők számára óriási megkönnyebbülés volt vásznon látni 2011. július 22-ét, mert eddig nyomaiban sem tudták elmesélni, mit éltek át. Magukban kellett hordozni elmesélhetetlen kínjukat. Nem voltak rá szavaik. És tudjuk, ami bent van, sokkal jobban gyötör, mint, ami kint. Ám itt lép közbe a művészet, mely – ha valódi – a feloldozás, a megkönnyebbülés eszköze lehet.

Nem és nem, ez a film köszönőviszonyban sincs a Saul fiával, mert voltak ilyen kósza hangok egyes kritikákban. Rendben, felszínes szem láthatja így is..egy fékevesztett operatőr a főszereplő nyomában lohol, hogy testközelből élhessük át, azt, amit a színész eljátszani igyekeszik. Igen, a Saul igyekszik, az Utøya nem. Végre értem magam, a Nemes Jeles-filmnél miért sikítottam már az első képkockánál. Furcsa, hogy ennyire érzékeny vagyok erre, de az Utøya elmagyarázta nekem..Erik Poppe valós térben – és szinte – ,valós szereplőkkel forgatott. A 2011-es vérengzés túlélői ott voltak az egy jelenetként felvett forgatáson. Nélkülük nem történhetett semmi. Az ő és az áldozatok szüleinek elmesélései alapján íródott a forgatókönyv.

Andrea Bernetz, a Kaja-t játszó csodálatosan hiteles színésznő nem mozdult addig, míg a túlélők egy emberként nem bólintottak: indulhatsz, kezdődhet a forgatás.

Végighallgatta történeteik, abból gyúrta a szerepét. Az 20 éves színésznő, egy személyben manifesztálta azt a több tucat, sőt százon túli fiatalt, akik átélték az emberré válás megmélyebb retteneteit.
A Saul csak eljátszotta a tébolyt. KZ-tábort építettek a 21. század elején, leírásokra, történelemkönyvekre hagyatkoztak az alkotók. Nincs ezzel baj, más műfaj ez. Ki-ki ízlése szerint. Én csak és kizárólag a hitelességet szeretem. Ha az alkotó a saját meztelenségét dobja elém. Ha a mű az ő története is.

Erik Poppe óriási rendező, egy személyben a norvég néplélek testöltése. Hisz egy ország ügye ez. Poppe felvállalja ezt az ügyet, és szól. S akár egy góliát, szembenéz a rettenettel, hisz művészként a fennálló világra valahogy reagálnia kell. Hisz ez lenne a művészet valódi célja. Válaszolni a világ jelenségeire, és eszközeivel megváltást hozni.

Tudok róla, hogy a valódi megváltást nem a művészet hozza el. Amit tehet velük, hogy katarzist ad. Pillanatokat, amikor ismert lényünk elől elhúzzák a függönyt, és valami kimondhatatlan gyönyörűbe pillanthatunk be. Ottmaradni már maga az én halála, éppen ezért ezek legtöbbször csak másodpercek..

A művészet a valódi illatát adja, de ez még nem a virág, csak az illat. A jó művész tudja ezt, és egy ponton túl megáll. A jó művész, ki merem jelenteni, a valódi Mester, mely saját igazságunkhoz a közvetlen utat mutatja, előszobája. Erik Poppe ilyen alkotó.

Beülsz a filmre, az első pillanattól kezdve görcsben a gyomrod. Tudod azt, amit a szereplők még nem. Lélegzet-visszafojtva várod az első lövést. Bevallom, kicsit reménykedtem abban, bárcsak útközben Breivik meggondolja magát, és beáll a gyerekek közé gofrizni..Nem lesz film, és hazamehetünk.
És akkor először szólal meg a főszereplő, az első mondatból kihallatszik, ezt a lánykát tényleg átégette a szerepe. A színművészet magaslata ez, ahol a színész csak egy forma. Andrea Berntzen, a Kaja-t játszó lány megszűnik. Kiköltözik magából és teljességgel átadja a helyét az alakítandó karakternek.
Eszembe jut az egy hete látott Napszállta, na Jakab Julinak ott ez nem sikerült. Nem tudott félreállni, sajnálom.

Andrea Berntzen megcsinálta, amit nem akarattal csinálunk, Jakab Juli meg nem. A filmbéli Kaja mélyen meghajolt a szerepe előtt. Csodálatos szerep ez, mely egészen saját lénye pereméig viszi..Keleten úgy mondják, szádanát, gyakorlást végez önmaga megvalósítása érdekében.

A film egyik legerősebb része a halál és a lányka. A szőke kislány agóniája, akit meglőttek, mialatt menekült. Múlik el a teste, mi is szinte oldódunk fel vele. Gyermeküket a lövöldözésben elvesztett szülők áldásukat e jelenetre. Az áldozatok meg talán “segítettek” a túloldalról, hogy a színésznő egy személyben ábrázoljon sok halált..Mielőtt moziba került volna a film, az egyes jeleneteket Poppe sokszor végignézette a szülőkkel. A tapasztalat az volt, a látottak hatására enyhült, oldódott a fájdalom.. Mintha az elveszett gyerekek “üzenetek” volna, hogy a szüleik megnyugodhassanak.. Anya, nem volt olyan rossz meghalni..

Magam részéről nem kicsit “toltam túl” a foglalatosságot így 7 év után a témával. Számos videót néztem meg a Breivik-féle tárgyalásról, a szállodai szobát idéző börtöncellájáról. És tudom, nem én vagyok az első, aki felteszi a kérdést, vajon hatásos-e ez a lágykezű, norvég igazságszolgáltatás? 21 év múlva szabadul ez az állat, aki egyik nyilatkozatában mindössze azt sajnálja, hogy nem ölt többet..Végignéztem interjúkat szülőkkel, túlélőkkel és a rendezővel is sokat, bevetettem összes északi nyelvtudásom, hogy pontosan értsem gyönyörű szándékát. Aztán egyszer csak úgy besokalltam, hogy már a saját árnyékom is üldözött. Ám nem lehetek ilyen gyenge. Én egyelőre kikapcsolhatom a YouTube-ot, és csatornát válthatok, de Utoya áldozatai vérrokonaink, mert ők is emberek, és nekik ki kell bírni, és azóta is ezzel együttélni..Nem lehetek ilyen gyenge..Oda kell néznünk, és míg tudunk, segíteni..De hogyan? Hol van itt égen és földön igazi segítség?

Végkövetkeztetésem elég közhelyes. Erősen villog a vészjelzőm a film óta. Az, hogy -úgy tűnik, élek – halálbüntetés önmaga, ha valódi célt nem találok erre az átlagosan 70-80 évre. Siralomvölgyben tengődünk, ahol rövid időkre süt ránk csupán a nap. Ha épp olyan kártyákat kaptunk..Persze, aki akarja vigasztalja magát félmegoldásokkal. Kereshet búvóhelyet a személye szintjén, az életben. Számomra itt nincs ilyen hely. Kész csoda, hogy nem visítunk egész nap, hogy élünk..Csodás módon be vagyunk idomítva..Talán szerencsés vagyok, hogy engem nem lehet lenyugtatni..

Minden nappal erre a rémálomra ébredek, hogy élek. Fel akarok ébredni ebből. Meg kell találnom az igazi kiutat még az életben. Mert Breivik már engem is célba vett, meg a nekem legkedvesebbeket. Breivik a testet öltött szamszára. Lényegében az ő borzalmas megnyilvánulása okán riaszt napok óta a csengőm idebenn. Ébresztő. Fel akarok ébreni a nappali tudatállapotomból. Ez az egyetlen valódi gyógyszerem. De ez már nem a művészet hatóköre, viszont eszközeivel egészen a dolgok pereméig tolhat engemet.

Összes komment...