somogyireka

Tapasztalat: 674 film
Kompetencia: 6 film
Súly: 824
Regisztráció: 2012. január 2. (9 év, 8 hónap)
Kedvencnek jelölték: 100 user

Bemutatkozás

www.somogyireka.hu

Demográfiai adatok

Nem: nem publikus
Születési év: nem publikus
Lakhely: nem publikus

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Die Bleierne Zeit
Ólomidő
4 2021-09-06 ?
(8)
Vision - Aus dem Leben der Hildegard von Bingen
Vízió - Hildegard von Bingen életéről
4 2021-09-05 ?
(2)
Muukalainen
Látogató
4 2021-09-02 ?
(8)
Boze Cialo
Corpus Christi
5 2021-08-28 4,4
(181)
Koirat eivät käytä housuja
A kutyák nem hordanak nadrágot
4 2021-08-23 ?
(9)
Au hasard Balthazar
Vétlen Balthazár
4 2021-08-20 4,3
(102)
Tulitikkutehtaan tyttö
A gyufagyári lány
4 2021-08-14 4,2
(79)
Fatima
 
3 2021-08-10 ?
(2)
Gori, gori, moja zvezda
Ragyogj, ragyogj, csillagom!
4 2021-08-05 4,3
(25)
Pasazerka
Egy nő a hajón
4 2021-08-04 ?
(4)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Remélem, ez elfér ide, mert nincs olyan fórum itt, hogy kiállítás, ezúttal kezdeményezném. A filmhez annyiban kapcsolódik, hogy ugye a főszereplőt Donnersmarck Gerhard Richterről mintázta, és novemberig eredetiben láthatóak a képei a MNG-ban.

Gerhard Richter (1932-) életének egy szakaszát ugye ismerjük a Mű szerző nélkül című Donnersmarck-filmből, melytől ugyan elhatárolódott a festő, bár nem hiszem, hogy az életrajzi adatok és a művészi pálya alakulása nagyon más lett volna, hisz Richter és Donnersmarck többször is találkoztak a forgatás előtt. Gerhard külön képet is festett a filmhez, ám ha jól veszem ki az volt a baja, hogy mégsem szerette volna, hogy a főszereplő ilyen szorosan hozzá kötődjön, és végül is az életében vájkáljon a film..
Naja, de ami most fontosabb, az az, hogy a MNG-ban november közepéig Gerhard Richter-kiállítás látható, és noha elég sok riportot, filmet néztem már Richterről, amelyek kapcsán eddig dicsértem a művészetét, annak változatosságát, semelyik korszakától nem függését, melyben a szabadságot véltem felfedezni, élőben ez az egész másképp hatott.
Mert csak annyi a különbség a monitoron látott művek és az eredetiben megtekintettek esetében, mint a virtuális ismerkedés és az első randevú között. Az első pillanatban eldől, hogy az emailkémia valódi-e, milyen az illata, a keze, a bőre, milyen a cipője, mekkora. A kávézás első pillanataiban az ember még a képzelete tárgyát véli felfedezni a másikban, aztán titokban kénytelen meggyászolni azt és beletörődni a valóságba, mely mindig fehér és fekete is egyben. Így voltam én is tegnap ezzel a kiállítással.
Az van, hogy noha végtelen lenyűgöz Richter szakmai tudása, bámulatba ejt, ahogy Tiziano-t másol, ahogy idealizálja és gyászolja az elmúlt korok festészetét, melynek színvonalára sosem fog elérni a mai ember, és még sorolhatnám az életút képeinek döbbenetes sokféleségét, kvalitását, ilyenek...de nekem egyes egyedül az idén, ceruzával rajzolt aprócska rajzai hatoltak igazán mélyen a szívembe.
De itt rólam van szó persze, mert én a művészetben a másik embert keresem, annak legintimebb naplóoldalait, melynek meg kell fejtenem a titkosírását és csakis azért, hogy találkozzunk, hogy szűnjön az élet ténye, a magány.
Ám Richter sosem titkolta, hogy műveiben semmi de semmi személyes sincs. És talán emiatt nincs számomra egyik képének sem valódi mélysége, s ábrázoljon bármelyik bármit is csak egy színes felület marad emiatt, amit látok. Hiába, nem nyílik út a képeibe, ha elé állok és becsukom a szemem, mint mondjuk a valódi távlatokat rejtő Klee-festményeknél.
Meg azt is éreztem, persze tök jól el lehet adni, mint posztmodern művészpóz, hogy nem kötődöm az izmusokhoz, és lazán váltogatok hiperrealizmust, fényképfestészetet a legvadabb absztrakttal, sőt én is leszek olyan egyedi, hogy megfestem Malevich után a feketén feketén, na jó szürkét, de számomra ez itt inkább arról szól, hogy egyikben sem találta meg magát, és emiatt könnyű volt búcsúzni is attól, egyikbe sem nézhetett bele úgy, mint tükörbe, mert mi másért is festenénk...
Rendben, talán nincs is benne ilyen igény, a kortárs már nem foglakozik holmi személyes drámákkal, annak már csak az univerzum az elég..és végül is el lehet lavírozni így is a világban, láthatóan óriási sikereket elérve, hogy az ember egy életen át rejtegeti magát. Elhittem volna ezt, ha nem látom a festészete lezárása után készült aprócska rajzokat, ahol minden vonal végtelen személyes, intim és mindent feltáró..azért így a végére már úgy tűnik őt is nyomja ez a személytelenség. De ha ezt elolvasná tőlem most Richter biztos olyan dühös lenne rám, mint azok a férfiak, akik letiltottak, az írmagomat is kiirtották az életükből, mert oda mertem engedély nélkül belépni hozzájuk, ahol még ők sem nagyon jártak.
Richter pechje, hogy alkot, rést hagyott magán így élete végére, én meg beslisszantam hozzá ide, ahol még meg sem született a bravúros festői tehetsége,"ide", ami személyesebb a személynél..

https://fb.watch/7Tu6l9LBPj/

Hildegarddal húszévesen találkoztam először, egy terápiás üléssorozaton használta a festményeit a segítő azzal a céllal, hogy azok képi világán át körbeírja, mi történt velem, amikor váratlan "átszakadt a jelenségeknek hátteret adó vászon" és nem értettem abból semmit sem. A mennyország, az angyali szférák különböző szintjei, a gonosz arcainak sokféle ábrázolása segítettek egy ideig, aztán ahogy elvégezték feladatukat, kifakultak bennem. Örülök, hogy túlléptem egy másik ember vízióinak feltérképezésén, hogy eljuthassak a sajátomhoz. Hildegard nekem a fiatalkori kezdőkör volt, és, hogy jól látta-e, amit látott, mára már mindegy is, mert azóta egyetlen bizonyosságom van, hogy az angyal, a mennyország, a pokol, a tisztítótűz...is mind én vagyok.
Veszélyes dolog egy ilyen film, mert innentől a bennem élő, alaktalan Hildegardhoz Barbara Sukowa arcát rendelem, és Margarethe von Trotta olvasata határozza meg a róla alkotott elképzeléseim, a film óta Hildegard egy kicsit össze is ment bennem, de ez mindig így van, amikor a szellem testet kap, a forma mindig is szűk neki és csak eltakarja. És el is szomorított, hogy egy ilyen ártatlan, szépséges önvizsgálatot csakis a keresztény egyház mintázatán keresztül kaphatunk meg. Tulajdonképpen az egyház kisajátította a látomásokat, azok nem létezhettek önmagukban, a víziók nem szabadok, a katolicizmus képi világa alá vannak rendelve, a bűn és a jóság számegyesére vannak felrajzolva. Ám már az első lépések a modern kori festészet felé, amikorra az alkotó kiszabadulva minden izmus alól szabadon térképezheti fel saját labirintusát (Igen tudom, most meg már a másik végletbe estünk, hisz nem létezik semmiféle átfogó rendszer, melyben megnyilatkozhat a művész, ma már látszik, az egyház annak ellenére, hogy gátolt, azért vigyázott is az alkotóra, hogy ne szabaduljon ki belőle az őrület, jut eszembe ez egyes kortárs kiállítások kapcsán)
Miközben nagyon kár, hogy a film igazából semmit sem mutatott meg Hildegard művészetéből, ami valójában a nő lényege volt.
Ám mégis erőt ad és megnézése után tetőtől talpig velem van a boldogság, mert még így is , sok száz év után is valahol átsugárzik rajta az élet egyetlen célja és értelme...mely Hildegard esetében apácaszerepben és víziókat közvetítő formában nyilatkozott meg, de megtörténhet ez számtalan más módon is..

2021-09-02 12:42:03 Muukalainen (2008) / Látogató somogyireka (4) #2

A kutyák nem hordanak nadrágot, fojtogatós szexes film után volt egy kis gyanúm, hogy ez a Valkeapää felkap csak egy történetet, amivel igazából nincs valódi kapcsolata és emiatt a film bázisa, ami a rendező hitelessége, a témához való tényleges viszonya, nem lehet stabil. Emiatt is néztem meg a legelső filmjét, hogy esetleg már abban tettem érjem ezt a jelenséget. És „láss csodát”, pontosan ugyanazt tapasztaltam. Persze ez is csak egy talán az átlagtól sajnos eltérő, finomabban érzékelő lény tapasztalata, amit nem tudok észérvekkel alápolcolni, csak kijelenteni. Na de, kiben is bízzon az ember egy bizonyos életkor után, ha nem magában..
Miközben egy csodálatos film lehetne ez is, ha nem az lenne az érzet, hogy mindenki csak szerepel benne. Persze fogalmam sincs, hogy kellene egy néma kisfiút nem némaként hitelesen eljátszani? De így viszont csak az egész mesterkéltségét láttam..
Azt hiszem amúgy az a titok, hogy csak arra a pár filmre( vagy bármily más művészeti alkotásra) vagyunk hitelesítve, ami valahogy nagyon, de nagyon a mienk, ami húsig hatol. Az ember csak abból tud valódi alkotást létrehozni, ami az övé, s ez a maga felé forduló kegyetlen őszinteség az, ami aztán különös módon megjelenik a műben vagy inkább „amögött”, mint valami láthatatlan alap, mely megmozgatja a befogadót is. És itt eljutok odáig, hogy igen, a művészet végül is terápia csupán, bármilyen lekicsinylően hangzik is ez. Szóval az a hely, ahol végre pontosan ki tudjuk kiabálni, vonyítani azt, amihez az életben néha még a megfelelő hangszínt sem találjuk.. A művészet egyszeri életünk felemelése, mintha kivonnánk belőle a súlyt, az alkotással anyagtalanítanánk, hogy utána tényleg megszűnhessenek életeseményeink létezni.

A téma viszont szíven ütött, és még így a teátrális játék ellenére is maga az üzenet elért. Talán azért is, mert pont azt éltem át éppen, amit a filmben láttam…Nem jókedvemből, leginkább egy külső függés okán két hónapig én is némaságban voltam, vagyis kényszerültem létezni. Életem első ilyen jellegű megélése volt, ahol bizony korlátozva volt, egy helyzetben, miről beszélhetek és miről nem. Miközben majdnem szétfeszítettek a szavak, de életemben először bizony féltem beszélni..itt éreztem át a filmbéli néma kisfiú drámáját, azt a szörnyű tényt, hogy mondanám, de nem tudom, illetve, mondanám, de nem szabad…..

A filmben csoda történt, vagy csak olyan sokk érte a gyereket, aminek következtében sikított egy hatalmasat, hang jött ki az addig néma torkon át…Velem is pontosan ugyanez esett meg, hiába tartottam magam, jött egy pont, amikor én is ordítottam. És tetszik, hogy a film vége sem hoz feloldást az életben, sőt..A kisfiú hazatér, és miután a börtönben ülő apja majdnem megfojtotta és emiatt sikított végre először életében, anyját már halottan találja az ágyában. Mégis happy end a zárókép, de nem áltat azzal, hogy e boldog vég az élet része, de bizonyosság az övé, a képernyőn átsikló kék ló alakjában az anyjával „találkozik” ...

2021-09-01 13:10:43 Persona (1966) somogyireka (3) #35

Lassan tíz éve láttam, így már ködös az egész, de Bibi arca azóta is előttem van, és egyre csak jobban vágyom szépnek látni és "szeretni" a nőket. Azt hiszem, ez nekünk elég nehezen megy..ugye a nők nem kaptak a barátság "szentségéből", a legvadabb harcok is közöttük dúlnak egy-egy férfiért...ááááá...magányos dolog ez nőként. Örülök, hogy tíz év távlatából pont ez a bejegyzésem tűnt fel, épp megint nagyon aktuális a téma.

előzmény: westcoyote25 (#34)

2021-08-29 19:00:19 Boze Cialo (2019) / Corpus Christi somogyireka (5) #20

Én csak ugye a hírekből ismerem a lengyel helyzetet és nem kicsit aggaszt, ami ott zajlik, mert ugye a híres lengyel- magyar barátság..Ennek fényében, amit írsz megérdemel ez a film egy ötöst.
Milyen volt a lengyel visszhangja, egyáltalán, hogy ment át a rostán, gondolom, ott is létezik valamily szigorú filmalap, ami válogat? Összevissza néztem róluk videókat, lengyelt is, hogy átjöjjön, ki ez a rendező..de nagyon "európai" a szó legszebb, eredeti értelmében, amikor is a kontinens egy nagy "anya" jelképe.

előzmény: Dió (#19)

2021-08-28 12:13:29 Boze Cialo (2019) / Corpus Christi somogyireka (5) #17

Nagyszerű főszereplő, bátor rendezés, jól kibontott, mély, fájdalmas történet, tabudöntögetés az egyik legbecsontosodottabb konzervatív, katolikus országból, ráadásul szinkron nélkül micsoda élvezet ez a nyelv. Egyértelmű, hogy erre a megingathatatlannak tűnő rendszerre valahogy reagálni kell, és ez egy pontos válasz.
Mégsem vagyok annyira lelkes miatta, mert amit bemutat, az a természetes. Szóval bennem nem borított fel semmit, mert nem volt e téren mit.
Vagyis, hogy a papi hivatás nem a ruhától függ, csak az átélt, az önmagunkon átégetett, majd felemelt élet által lehet valaki hitelessé ebben az elhívásban. Pappá valakit az élet érlel, a teológia szak ehhez önmagában kevés. Úgy tűnik, minimum egy pokoljárás, a fájdalomban, a mocsokban való megmerítkezés kell ahhoz, hogy a szellemi tanító hitelesen utat tudjon mutatni, és elsősorban valódi gyakorlati tanácsokkal tudja ellátni azokat, akik segítségre szorulnak. Tehát mondjuk a gyónáskor ne tíz miatyánkot írjon fel penitenciának. Na meg egyszerűen gondolkozni sincs kedvem egy olyan egyházon, mely bele mer szólni, sőt szabályozni annak vezetőinek szexuális életét. Végtelenül unom az egészet, azt, hogy a huszonegyedik században ez még mindig uralkodó korszellem, sőt, sőt, sőt... A szenvedélyes istenhitben élő papfiú "szexuális jellegű indíttatása" is minimum a normális..
De ez nem jelenti azt, hogy akik számára a mai, kereszténységként csúfolt akármi Istentől eredeztetett, követendő minta, akik szó szerint olvassák a Bibliát, és nem jelképrendszerként, azoknak viszont meghatározó élmény. Szóval fontos, hiánypótló mű, főleg egy ilyen országból.

A BDSM annak a lehetetlen vágyunknak a már majdnem kivitelezése, hogy emberi testben igazán találkozzunk. A határok végső pontig tágításának, a személyiség legszélső korlátainak megtapasztalása ez, szándékos, vágyott halál közeli élmény. BDSM, ugye gyakran nem is közvetlen testi találkozás, olykor éppen csak súrlódás, de annál mélyebb lelki behatás, valódi remény a másik lényéhez elérni. Ám ami biztos, a jól működő BDSM fénylő intellektus és a legkomolyabb pszichológia, penge élen működtetett elme, eszméletlen figyelemmel, koncentrációval, fegyelemmel megáldva. Ennyit lát róla a parton állva egy „vaníliás”..És itt merül fel a kérdés, vajon a rendező hol áll? Vajon egy művészien ismeretterjesztő filmet készített a jelenségről, így összemosta kicsit a trauma és a BDSM kapcsolatát, no mert a film elején bemutatott eset egyáltalán nem biztos, hogy kapcsolatban áll a főszereplő fojtogatós szexuális vágyaival, nem hiszem, hogy azok a tragédia után jelentek meg benne először.
Szóval, hogy a parton állva bemutat vagy ő is a „BDSM-folyóval úszik a torkolat felé”? Megnézve vele pár interjút inkább azt érzem, hogy az utóbbi és ezért sem tudok teljesen ráfeküdni és átadni magam a filmnek, és még mélyebbre menni benne, mert nincs az a biztos érzésem, hogy igazi.
A film merész, élettel teli, engem teljesen behúzott magába, de ez persze azért is lehet, mert a BDSM eszközeivel úgy alapból nagyon jól lehet hatni, hatásvadászkodni.
Viszont, aki nagyon elkapott valamit a feladatból, az a főszereplő lány, a szerep mintha segített volna eljutni neki egy olyan alaphoz magában, mely tartja az egész személyiséget. Mona átírta Krista Kokosen lényét is e színészi kihívással, a művészet az életre gyakorolt hatása ez. A színésznő elmesélte, hogy a szerepre felkészítő „kurzuson” képzést kapott egy valódi dominától, és ott és akkor nyílt meg benne is a BDSM világ, és fogta fel, miről is van itt szó igazán, amit briliánsan vissza is tudott adni játékában, mert talán már nem csak játék volt. A szerep valódivá tette a filmet..

(ez itt szpojleres kicsit, de utólag nem tudom szerkeszteni, csak még eszembe jutott, ami nagy kérdés és végül is aláássa az egészet és azt is, amit írok itt a végén, hogy a zárórész az mit jelent? Hogy végül is a dominaság csak egy szerep volt, amit aztán sírva levett?tehát akkor mégiscsak a sima szex az igazi és megjátsszuk a nagy keményt?)

Köszönöm, akkor csak rosszul gépeltem ezek szerint be.

előzmény: Ugor (#1206)

https://www.imdb.com/title/tt9074574/

Ezt a filmet kérem szépen.Köszönöm!

Összes komment...