macready

„(...)Az India Song elbeszélésromboló módszerét továbbfejleszti az ezután készült Son nom de Venise dans Calcutta désert (Velencei neve a kihalt Kalkuttában) című filmjében. Ebbe a filmbe teljes egészében átemeli az India Song hanganyagát, de a képeken már semmi mást nem látunk, mint az előző film helyszínéül szolgáló, azóta tönkrement, romosodó épületet. A kamera végeérhetetlenül bolyong az üres termekben, az épület homlokzatát, a kertet pásztázza, miközben a rendkívül gazdag hanganyag ugyanazokat a történettöredékeket közvetíti, mint az előző filmben, de a megértést segítő képek nélkül. A kollázs itt is ugyanúgy áll össze (csak nehezebben), de egy jelentős új elemmel bővül: a képek és a hanganyag kontrasztja az összes történetet a múltba helyezi. A jelen időben és múlt időben elmondott történetek közötti időkülönbség megszűnik, minden egy ehhez a helyhez kötődő emlékhalmaz részévé válik.(...)”
(Vajdovich Györgyi: Az elbeszélés rombolása - A francia Új Regény hatása a filmre)

Ez így van! Már nincs az a film, amelyiknél egy jó kis beállítást látva ne kapna oda a kezem automatikusan a stop gombra. :D

Jelen esetben jól jött az a rossz tulajdonságom, miszerint már előre szoktam kicsit olvasgatni filmekről, néha a saját vitorlámból fogva ki ezzel a szelet, és nem egy újabb Holtodiglant vártam, hanem valami mulatságosat. :)
Teljesen megértem azokat, akik csalódtak.

Az egész történet annyira röhejesen túltolt és valószerűtlen, hogy nem is érdemes "komoly" filmként foglalkozni vele, alapvetően a "gondoskodó" állam cinikus és kiábrándító gúnyrajzának kellene tekinteni. Viszont a készítőknek ügyesebben kellett volna bánniuk az arányokkal és akkor akár egy jó film is lehetett volna. :)
Pike piszok jól tudja hozni a pszichopatát, Dinklage-et pedig már az Állomásfőnök óta bírom, szerintem ők beletették, amit kellett. :)

Érdemes lenne a műfaji besorolásokhoz még a szatírát (vagy vígjátékot) is felvinni.
Szerintem a bűnügyi/thriller dráma önmagában elég félrevezető lehet itt.

„Brutális nemi erőszak, gyengéd, kétségbeesett szerelem. Súlyos téma, erős színészek, nyomasztó világ és közel háromórás játékidő jellemzi az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb német filmjét.
A film hőse, Theo (Jürgen Vogel) tíz évet töltött zárt intézetben nemi erőszakért, mígnem gyógyultként szabadon engedik. Több nőt megerőszakolt és brutálisan megvert. De ennek vége, Theo hihetetlen erőfeszítéssel próbál új életet kezdeni...
Durva, naturalisztikus jelenetei (a Nettie szerepét alakító Sabine Timoteo néhány barátnője a bemutató vetítésen már öt perc után távozott a helyiségből, mondván ezt nem lehet kibírni), lassú tempója, ismétlései miatt nem könnyű végignézni ezt a filmet. Amiért, illetve akiért mégis muszáj, az Jürgen Vogel. Nem játszik, hanem ő maga Theo. Hihetetlen alázattal bújik a figura bőrébe, s mutatja meg az önmagával folytatott harcot és vágyakozását egy új életre.
A film nyomasztó, súlyos világát az operatőrként is közreműködő Glasner és Ingo Scheel acélos, szegényes kisvárosi képekkel festi meg: ezek a németek olcsó retróban, színtelen és ronda tárgyak között élnek.
A 2006-os Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a Theot alakító Jürgen Vogel kimagasló művészi teljesítményéért mint színész, társszerző és társ-producer elnyerte az Ezüst Medve díjat.”

„Kezembe került egy újságcikk és amit olvastam benne, azóta is itt motoszkál a fejemben. Egyre csak azon tűnődöm, hogyan is indulhatott el két gyerek, csak úgy vaktában egy idegen országba. Hát csakugyan ilyen iszonyú az élet, hát ennyire kell a szeretet, hogy egy gyerek ilyen nagy útra képes érte?" (Angelopoulos)

„Kedves Papa! Azért írunk, mert elhatároztuk, hogy megkeresünk. Még sosem láttunk, mégis nagyon hiányzol. Mindig csak rólad beszélünk. A mama bizonyára fájlalni fogja, hogy elmentünk. Ne hidd, hogy nem szeretjük őt. Szeretjük. De nem ért meg minket. Azt sem tudjuk, hogyan nézel ki. Alex gyakran álmodik rólad. Nagyon hiányzol. Az iskolából hazajövet, mintha a lépteket hallanék magam mögött, a te lépteidet. Mire megfordulok, senki sincs ott. Ekkor nagyon magányosnak érzem magam. Nem akarunk a terhedre lenni, csak megismerkedni veled. Aztán hazamegyünk. Ha válaszolni akarsz nekünk, jelezd a vonat zakatolásával. Ta-dam, ta-dam, ta-dam! Itt vagyok! Várlak benneteket! Ta-dam, ta-dam, ta-dam! Itt vagyok!”

Az orosz „rendszerkritikus” filmek (pl. Andrej Zvjagincev - Leviatán) kedvelőinek erősen ajánlott.

„Marguerite Duras nézője előtt nem áll arany középút - alkotásait vagy hipnotikusan lenyűgözőnek, vagy őrjítően mesterkéltnek tartják, ami nem jelenti azt, hogy a két reakció kizárná egymást. A rendezőnő irodalmi munkásságát viszi tovább filmjeiben, és aki jártas a hatvanas-hetvenes évek európai kísérleti filmes világában, könnyen találhat hasonlóságokat Alan Resnais (Duras munkatársa) vagy Alain Robbe-Grillet műveivel, úgy a témát (milyen hatással va a titokzatos szereplők identitására és emlékezetére a múló idő), mint a formát (hosszú követő felvételekkel elért lankadt tónus) tekintve.
Az India Song Duras leghíresebb alkotása, az 1937-es Calcutta elzsongító megidézése (bár kizárólag Párizs mellett forgatták) Delphine Seyriggel, a francia diplomata gazdag feleségének szerepében, aki összeomlik az unalom és a lelki nyomás súlya alatt. Lineáris elbeszélés helyett Duras inkább rejtélyes álomkölteményt alkotott, ám az India Song legfőbb erénye, ahogy a nyelvet és a hangot a képek kontrasztjaként alkalmazza. A vásznon kívüli sikolyokkal és kiáltásokkal, az egymást átfedő és diszharmonikus párbeszédekkel, a félrevezetően elcsúsztatott narrációval ellenpontozza az álomszerű látványvilágot, bizonytalan atmoszférát teremtve.
Duras következő filmje, a Son nom de Venise dans Calcutta Désert (1976) teljes egészében az India Song hanganyagát tartalmazza, ám teljesen más képekkel. Az India Song nem könnyű, de varázslatos darab.” (Travis Crawford - a Philadelphiai Filmfesztivál kurátora, a Filmmaker és a Moviemaker magazinok állandó szerzője)

„1942-ben járunk, orosz partizánok és parasztok harcolnak a német megszállók és orosz kollaboránsok ellen. Larisza Sepityko stílusa első látásra érdes, dísztelen és elriasztó: tompa fények, bizonytalan fókusz, töredezett ritmus. A történet nagyrészt hóval borított tájon játszódik, ahol a figurák amúgy is kontrasztosak és túlvilágítottak. A képi jellegtelenség tökéletesen illik ahhoz a stílushoz, ahogy Sepityko kezeli karaktereit: bemutatás nélkül a vászonra keni őket. Előszeretettel hozza közel ugyanakkor az arcukat, különösen kifejező szemüket, ám nem a jellemábrázolás mélysége okán vagy lélektani indíttatásból. A három főszereplő valódi egyéniségként alig létezik a filmben, inkább a misztériumjátékok elnagyoltan felvázolt, jelképszerű alakjaira emlékeztet: az önfeláldozó partizán és nagy szellem Szotnyikov (Borisz Plotnyikov), rémült és bizonytalan társa (Vlagyimir Gosztyuhin) és az ördögi vallatótiszt (Tarkovszkij állandó színésze, Anatolij Szolonyicin).
Sepityko filmjének - amely egy lázas, hosszúra nyúlt vesszőfutásban éri el csúcspontját - intenzitását a természeti elemekkel (tűz, hó, gőz, fa, fém) manipuláló képi világ még jobban felerõsíti. Alfred Shnitke felkavaró zenéje és Vlagyimir Csuknov fényei éterivé emelik az amúgy elszomorító és reménytelenséget sugárzó élményt. A Kálvária mindig is ott lesz a leghatásosabb háborús témájú filmek sorában.”