ChYga

Arany
The House That Jack Built
Suspiria
Hereditary

Férfi
Rami Malek (Bohemian Rhapsody)
Steven Yeun (Beoning)
Sam Rockwell (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)

Női
Tilda Swinton (Suspiria)
Toni Collette (Hereditary)
Matilda Anna Ingrid Lutz (Revenge)

Fura, hogy Choi és Sin (és Kim) sztorija eddig feldolgozás nélkül maradt, nagyjátékfilmért kiált a történetük.

Talán nem is a logikai bukfenc a legjobb szó rá, hiszen átfogóan értem a sok blőd dologra, ami átszövi a filmet. Gondolok itt a remek döntésekre, hogy:
- "engedjünk be magunk közé egy vadidegent, és hagyjuk kószálni mindenfajta megfigyelés nélkül, elvégre egy ilyen poszt-apokaliptikus helyzetben mindenkiben meg lehet bízni..."
- vagy hogy ekkora távolságot megtenni ennyi idő alatt azzal csónakkal embert próbáló feladat lenne szerintem még blindfold nélkül is, nem ám így (a vízen töltött tapasztalatok hiányáról nem is beszélve)...
- vagy nevezzük a gyerekeket fiúnak meg lánynak (semmi értelme), hogy aztán a végén egy drámai húzás keretében a halott szereplőkről nevezhessük el őket...
- de említhetném a sztori lyukait is, hogy semmit nem tudunk meg semmiről...

Mindezek ellenére, Netflix filmeket nézve a jobbak között van (igaz nincs túl magasan a léc).

Kicsit a The Happening meg az A Quiet Place furcsa elegyének tűnhet a film (előbbinél jobb, utóbbival nagyjából megegyező színvonallal). Meglepően izgalmas egyébként. Ha nem lenne nyakon burítva egy nagy tál logikai bukfenccel, még négyest is érdemelt volna.

David Lynch rajongók előnyben.

Nem lett volna ez rossz film...
hiszen az alapötlet, miszerint azért sorozatgyilkos egy srác, mert tévképzetei szerint ő egy vámpír, tökjó. Lett volna benne potenciál, ha kiaknázzák, ám semmit nem kezdenek vele végül. Lassú, unalmas, érdektelen katyvasz, nulla karakterekkel, bosszantó kameramozgással. Talán ha kezdenek valamit a főszereplő srác figurájával, és több bepillantást nyerünk a "vadászataiba", illetve hogy hogyan éli meg azok utózengéseit, talán jobb lett volna.
...de rossz lett.

Mi történt Kevin Smith-el?! Ez a film egy rossz vicc. Pedig a Tusk-ban láttam fantáziát, de ez már nekem is sok...

Néhány napja találkoztam a plakáttal, ami megtetszett. Majd amikor utánajártam miről is van szó, ez fogadott: "Egy bizarr lengyel horror-musical kannibál sellőkről". Azonnal meg kellett néznem!
Sajnos nekem túl morbid és túl szürreális volt az egész. A látvány és a színészek ugyan jók, de a szintipop szerű zene is távol áll tőlem (ami egy musical-nél azért fontos lenne, hogy szeressem). Mindenesetre értékelendőek az ilyesfajta bátor vállalkozások.

Kicsit a Larry Clark-féle szörnyűségeket juttatta eszembe a film, bár azoknál azért jóval több van benne. Itt legalább akadnak szerethető karakterek, és a (javarészt improvizált) dialógusok is életszagúak. Nekem mondjuk kicsit sok volt a jeleneteket összekötő deszkázós motázs, nem is igazán értettem a funkcióját... ha volt egyáltalán. A szubkultúrát viszont ügyesen bemutatja a film. Muszáj is neki, tekintve, hogy cselekmény és mondanivaló nem nagyon akad.

Nagyon nagy meglepetés volt ez a film! Be is került a szerelmi történet Top10-embe (annak ellenére, hogy elméletileg horror... is).
Érdekes elegy ez. Nem is igazán tudnám bekategorizálni, de ha muszáj lenne azt mondanám, ez egy romantikus film. Legalább is nagyobb százalékban az, mint bármi más.
Imádtam a film szimbolikáját, a dialógusokat, a képeket, Nadia Hilker-t, és hogy igazibb volt, mint sok másik társa, mégha azok kevésbé is rugaszkodnak el a talajtól.
Váratlanul ért, amit kaptam (többek között ezért is teszem spoilerbe ezt, mert szerintem jól tesz a filmélménynek, ha nem tudod mit várj), és teljesen megával ragadott. A zárójelenet viszi fel egyébként nálam is ötösre.
Az utóbbi idők egyik legjobb filmélménye.