Tapasztalat: 1567 film
Kompetencia: 9 film
Súly: 1792
Regisztráció: 2011. július 5. (12 év, 8 hónap)
Kedvencnek jelölték: 50 user
Bemutatkozás
öncélú, öntörvényű, örökké örömtelien ökörködő
Demográfiai adatok
Nem:
férfi
Születési év:
1993
Lakhely:
Budapest
Legutóbbi szavazatok
Film | Szavazat | Mikor | Átlag |
---|---|---|---|
Tár |
4 | 2024-03-19 | 3,7 (174) |
The Whale A bálna |
4 | 2024-03-14 | 3,9 (275) |
Being There Isten hozta, Mister! |
4 | 2024-03-12 | 4,2 (166) |
Babylon |
3 | 2024-03-11 | 3,9 (298) |
Angi Vera |
4 | 2024-03-07 | 3,9 (134) |
The Brood Porontyok |
4 | 2024-03-05 | 3,8 (151) |
An Cailín Ciúin A csendes lány |
4 | 2024-03-04 | 4,3 (173) |
The Banshees of Inisherin A sziget szellemei |
4 | 2024-03-01 | 4,1 (451) |
All That Jazz Mindhalálig zene |
4 | 2024-02-28 | 4,0 (158) |
Aftersun Volt egyszer egy nyár |
4 | 2024-02-27 | 3,9 (185) |
Legutóbbi kommentek
Megyek én is :)
Szépen végigvitt, érzelmes, jól megkomponált kamaradráma egy valóban nagyon erős alakítással. Ha a Párhuzamos anyák-ra ráhúztam, hogy egy kifejezetten visszafogott film, de amin azért felismerhető a rendező markáns kézjegye, akkor az erre az alkotásra is igaz: Aronofkyhoz képest ez formailag és tematikailag se annyira intenzív, mint a korábbi filmjei, ugyanakkor a végére azért megkapjuk azt a katarzist, amit megszoktunk a rendezőtől.
Tetszetős, hogy a film úgy beszél megváltásról, istenkeresésről, bűn és bűnösség kérdéséről, hogy nem próbál tanmese lenni, és igazából nem akarja megválaszolni a feltett kérdéseit (nem is lehet). Fraser nagyon hiteles - mind fizikailag, mind mentálisan eggyé válik a karakterével. Tény, hogy az egész alkotást áthatja némi hatásvadászat, illetve a giccshatáron egyensúlyozik (ami amúgy szintén nem idegen Aronofkytól), de engem így is meg tudott venni kilóra. Erős négyes.
That escalated quickly..
Abszurd, bizarr, álomszerű, ugyanakkor nagyon emberi és szívhezszóló dráma / vígjáték Sellers jutalomjátékával. Az első felében még annyira nem egyértelmű, hogy mire megy ki a játék - de persze ez a fele is szórakoztató, viszont az utolsó egy óra már színtisztán felemelő és egyedi élmény. A politikai szálat nagyon finoman, ízlésesen és pártfüggetlenül hozták be (a'la Mr. Smith), a folyamatos TV bejátszások pedig hozzájárulnak ehhez a trippy atmoszférához (egyébként formailag nem lenne annyira különleges.)
Sellers talán legjobb alakítása - annyira tiszta szívű, nyugodt, ugyanakkor érzelmekre nagyon is képes ez az értelmileg visszafogott karakter - az pedig tovább erősíti a dolgot, amilyen helyzetekbe kerül, és ahogy a környezetével interaktál. McLaine szokás szerint imádnivaló és angyali (mintha egy az egyben a Wilder filmekből emelték volna át a figuráját, csak persze már kicsit érettebben és kevésbé naivan), Douglas pedig szintén nagyszerű. Erős négyes.
Eléggé felemás érzéseim vannak. Egyrészt a koncepció ambíciózus és megsüvegelendő, valamint rendezésileg, formailag ez egy baromi impozáns darab, remek rendezéssel / zenével, és egy kiváló szereposztással (sajnos a karakterekre és alakításokra már nem vonatkozik ez). Chazelle nagyon jó érzékkel adagolja a tempót, főleg a párhuzamos vágások tetszettek egyes jeleneteknél, érezhető, hogy formában van és hogy biztos kézzel dirigálja le ezt az opust. Csakúgy, mint Scorsese, eléri, hogy a 3+ órás hossz ne érződjön annyinak (bár tény, hogy itt ugyanakkor a tartalmi plusz nem indokolja ezt a hosszt.)
De akkor miért hármas? Először is, nem tudtam, hogy mennyire vegyem komolyan. Ha már Scorsesét emlegettem, biztos vagyok benne, hogy a Wall Street farkasa volt az (egyik) inspiráció, a túltolt szatíra jellege azonban csak részben működik. Egyrészt nem ismerjük meg kellően a karaktereket, nem tudunk velük kellően együtt érezni - hab a tortán, hogy Robbie és Pitt is a karrierjük egyik legnagyobb ripacskodását hozzák - nem értettem, hogy miért kellett a karakterek szerethetőségét is feláldozni az explicitás oltárán. Calva szimpatikus egyedül, de ő meg sajnos eléggé szürke marad végig, hiába próbálkozik a forgatókönyv feltupírozni.
De ami a legrosszabb, az azok a válogatott gusztustalanságok, amikkel megörvendeztet időnként a rendező úr. Szar, pisi, hányás - a legócskább tinivígjátékok humorát emeli át Chazelle, ezek nélkül simán kijárna neki a négyes. A film humora persze nem csak ebből áll - a hangosfilmre átállás nehézségeit bemutató jelenet sírvaröhögős és nagyon megkapó - de ugyanakkor azért legalább annyiszor félresikerült a vicceskedés, mint amennyiszer betalál. Az öncélúság a jelenetekben is megmutatkozik - a csörgőkígyós hülyéskedés se nem poénos, se nem stílusos, Maguire különszáma pedig hiába guilty pleasure, eléggé elüt a mozi többi részétől. Erős hármas.
Valamiért 79-esnek hittem.. Egyszerű, straightforward dráma megkapó és hiteles alakításokkal és autentikus korszaklenyomattal. Azzal nem értek egyet, hogy a diktatúra ábrázolásában különösebben súlyos vagy átütő lenne - ilyen szempontből egy Szegénylegények vagy az Ötödik pecsét sokkal húsbavágóbb, viszont ennek a filmnek a szelídebb koncepciója is bejött - a csúcspont tényleg az a jelenet, ahol mindenkit elemeznek, és pszichológiai eszközökkel próbálják alázatra bírni őket. De a fülszövegben említett átképzés azért lehetett volna érzékletesebb is.
Pap Vera nagyszerű a szerepben - állhatatos, elvhű alakja nagyon szerethető (a színésznő pedig elképesztően gyönyörű), bár én kicsit arra számítottam, hogy erőteljesebben előjön a személyiségtorzulás, amit a rendszer gyakorolt rá. Pásztor szokásosan hibátlan - az ő megtört és nihilista alakja uniformizálja a jellegzetesen kelet-európai közegeket elérő kilátástalan emberutálatot és depressziót. Gyenge négyes.
Egy kissé harmatos film rémlett, újranézéssel feljebb emelkedett a polcon. Egyrészt remekül gyúrja össze az apokaliptikus, nihilista hangulatot (Dawn of The Dead), az antihős koncepciót (Peckinpah) és a kemény zsarufilmeket (Dirty Harry) - a korszak egyik legkíméletlenebb és legbrutálisabb (ami alatt persze nem a gore-t értem) akciófilmjét kihozva belőle. A zsigerien sötét atmoszférát néha megtöri egy kis hollywoodi cukormáz, de a szerelmi szál is megbocsátható a későbbiek fényében.
Az első felében kissé zavart a karakterek egydimenziós volta, de aztán megvilágosodtam - Max bekattanása igazából a lényeg, és ez a straigforward bosszútörténet Gibson eszköztelen játékával így telitalálat volt. Ha már akciófilm, látványos és izgalmas - bár ilyen tekintetben a már említett Konvojtól elmarad kissé. Igazából a tempója lehetett volna jobb, emiatt le is csúszik az ötösről, illetve némi humor sem ártott volna - de talán nem is volt koncepció, így érzésre egyáltalán nem feelgood mozinak szánta ezt Miller.
Kevésbé B filmes, mint a Paraziták - erős atmoszférájú, intelligens metaforákban beszélő, helyenként igencsak parás kis szörnyszülött ez. A maszkmesteri munka tényleg elavult kicsit, de amúgy gore-ban tudott némi újdonságot mutatni (amikor a csaj felemeli a lepelt..). Ha végiggondoljuk a sztorit, persze számtalan kérdés merül fel, de nem gondolom, hogy ez a fajta balladai homály amúgy ne állna neki jól - a pszichiáter ambivalens karaktere például így volt izgalmas.
A színészek igencsak középszerűek, de ide nem is kellett nagyon sokkal több - Eggar azért egészen ördögi volt, és kifejezetten bravúros koncepció volt ennyire angyali arccal ábrázolni ezt a karaktert. Ha az Ördögűzőt blaszfémikusnak neveztem azért, mert meglepően explicit dolgok történnek a gyerekszereplővel, akkor ez itt is igaz - ráadásul itt a kislány fele annyi idős. Hiába élik túl, ez a traumazuhatag az egyik legmegrázóbb "happy ending", amit valaha láttam Stabil négyes.
Lírai, intim filmköltemény a szeretetről (és a hiányáról), emberi kapcsolatokról, felnövésről. Csendes, akár csak a főszereplője, itt az apróbb jeleneteknek is sokszor súlya van - de ettől függetlenül vannak benne erőteljes drámai csúcspontok is. Formailag nem annyira egyedi, de azért szép és biztos kezű a rendezése, és a befejezés is nagyon meghatóra sikerült.
Én imádtam Clinch-et - tüneményes kislány, és így még szomorúbb és tragikusabb nézni a körülményeit. Bennett és Crowley alakítása is kiváló - előbbi már az első pillanatoktól kezdve szimpatikus, de a nagyobb bravúr mégis az utóbbihoz kötődik, aki csak lassabban képes kapcsolatot kialakítani Clinch-el, de végül mégis ugyanoda jut (sőt, talán még őszintébb és szeretetteljesebb is lesz a viszonyuk, lásd utolsó jelenet). Stabil négyes.
Kétségkívül a szerzői sci-fi csúcspontja.. meditatív, transzcendens, lassú sodrású, filozofikus remekmű ez, amiben olyan formai és tematikai gazdagság van, hogy szabályosan beleszédülhet az ember. Szerencsére a bővített játékidő ad teret kicsit elgondolkozni, töprengeni a látottakon, de így is lehet, hogy több kérdésünk lesz a végén, mint az elején. A mű szerkezete egyébként eléggé hasonló a Solarishoz - de annak a koncepciójához képest ez még sokkal absztraktabb, univerzálisabb és megfejthetetlenebb.
A karakterek tovább erősítik ezt az univerzalitást - ezért jobbára nem is személyneveket kapunk, hanem típusokat megtestesítő egyéneket - a Professzor és az Író is végtelenül cinikus, mindenfajta reménységet már régen feladott személyiség, csak az anyagi világban betöltött szerepük más. Sztalker cserébe egy sokkal céltudatosabb és állhatatosabb karakter - a közte és a "vendégei" között levő szellemi párbaj pedig a film talán legérdekesebb aspektusa.
Formailag szépen követi az eddigi műveit a rendezőnek - a slow cinemás koncepció, a vibrálóan élénk, de mégis nyugodt állóképek, az enyhén nyomasztó, mélységbe meredő atmoszféra mind megtalálható, ugyanakkor az eddigi filmjei nem érződtek ennyire szépen megmunkált, kerek egésznek, mint ez. Nagy bravúr, hogy a posztapokaliptikus világképet mindenfajta effekt nélkül teremti meg (még a Solarisnál is minimalistábban), ennek ellenére mégis, a 2001-hez mérhetően korszakalkotó képileg is. A korszak egyik legjobb mozija.