von Schatu

Elég logikusan az az opció fog nyerni, hogy egyik elem sem fontosabb a másiknál. A film egy komplex élmény, és itt valóban sokszor az egész több, mint a részek összessége.

Ezzel együtt leadtam még egy szavazatot egy olyan területre, mely ugyan felkelti néha az emberek figyelmét, mégis úgy érzem messze nem tulajdonítanak neki akkora jelentőséget, mint kellene: ez pedig a zene!

Nem hiszem, hogy újat mondok, ha azt állítom, hogy a zene élet és halál ura lehet egy film esetében. Olyan zsigeri módon hat, hogy észre sem vesszük a hatását. Ezért van az, hogy a filmzeneszerzők közel sem élveznek akkora népszerűséget, mint egyes popsztárok, pedig merem állítani, hogy a 20. század legnagyobb zeneszerzői találhatók ezen a területen. Morricone, Zimmer, Williams, Barry, Desplat, Newman, csak hogy a legnagyobbakat emlegessem. Mind mind csodálatos művekkel gazdagították az életünket!

Ha valaki kételkedne a szavamban, az nézze meg EZT a fantasztikus dokumentumfilmet. Nem marad utána kétsége!

És még egy személyes megjegyzés: aki szereti a filmzenét - meg a zenét általában - az tegye meg magának azt a szívességet, hogy körülnéz az animék világában. A legkiválóbb zeneszerzők (Joe Hisaishi, Yuki Kajiura, Yoko Kanno, Sawano Hiroyuki, Jun Maeda, Michiru Oshima, stb.) olyan mennyiségű és olyan minőségű zenét produkáltak az elmúlt két évtizedben, hogy az valami egészen bámulatos. Nekem gyökeresen felforgatták a zenéhez való hozzáállásomat. Különösen Yoko Kanno aki ugyanolyan minőségben komponál jazzt, szimfonikust, elektronikus zenét, és izlandi nyelvű balladákat.

No igen, van abban valami perverz élmény, ha az ember egy ikonikus darabszám kapcsán valami szemetet néz meg. Nekem ez a Kis Vuk volt, amire itt a 2500. szavazatomat adtam.
Mondjuk ez azért alakult így mert addigra a legtöbb klasszikus remekművet már láttam :D

A vihar kapujában - japán is, klasszikus is, műremek is! :)

Valóban szépen írtok erről a filmről...olyannyira, hogy az már félrevezető!

Tény, hogy van a filmnek egy szép és fontos üzenete, és tény hogy sok japán filmnek van egyfajta számunkra különös éteri kisugárzása. Én is nagyon szoktam élvezni ezt, több mint 300 japán filmmel a hátam mögött furcsa is lenne ha nem élvezném. De azért ne essünk át a ló túlsó oldalára, és tekintsük Japánt a tisztaság, a nemesség és a három méterrel a Föld fölött járás megtestesülésének.

Mert miről is van itt szó:

Adott egy nő, aki egy gyógyíthatatlan betegség folytán a társadalom peremére szorul, egész életében kirekesztettként él. Adott egy pasas, aki egy hibát követett el az életében, és sem a társadalom sem a gazdasági helyzet nem engedi, hogy kitörjön ebből, amíg csak él. Majd amikor keresztezik egymás útját, és némi vigaszt tudnak egymásnak nyújtani, akkor az ellenséges közeg addig cseszegeti őket, amíg el nem szakítja őket egymástól.

Habár Japánban az explicit módon politikai vagy társadalomkritikus filmek olyanok, mint a fehér holló, rengeteg alkotás szól burkoltan arról, hogy mennyi problémával kell megküzdeniük. Az idősek tisztelete szép dolog, de az animéban amit jelenleg nézek (Hanasaku Iroha), konkrétan odáig megy egy idős igazgatónő rigolyája, hogy hajlamos bezárni az épp felfutó fogadóját, és az utcára tenni mindenkit, csakhogy neki legyen igaza, és senki nem küldi el a halál f*szára. A munka tisztelete szép dolog, de a Tokyo Sonata remekül bemutatja, hogy ha valaki elveszíti a munkáját, az azzal járó "arcvesztés" sokkal nagyobb károkat okoz a családnak, mint a gazdasági okok. Arról nem is beszélve, hogy milyen terheket rak a fölösleges túlóra, a kötelező ivászat és a társadalmi normáknak való görcsös megfelelés a család intézményére s ezáltal magára a társadalomra. Hirokazu Koreedának, napjaink legelismertebb japán rendezőjének a munkái között nincs egy darab sem, ami rendesen működő családot tudna felmutatni. Több mint 200 animét láttam, és alig van olyan, ahol a szülők aktívan részt vennének a gyerekük életében. Sőt a többségében már kora tizenéves koruktól magukra és egyéb családtagjaikra főznek, mosnak, dolgoznak a suli és a különórák mellett. A Hanasaku Irohában - csak hogy aktuális példánál maradjunk - az anya egyik pillanatról a másikra megszökik a lánya nélkül, aki kénytelen a fogadós nagyanyjához költözni, aki konkrétan beállítja cselédnek, különben nem kap enni. Hát, ööö, izé... És akkor olyan nyalánkságokról még nem is beszéltünk, hogy shoujo mangák és animék tucatjai próbálnak arra a helyzetre reflektálni, hogy a hagyományos japán családmodellben lehetsz te bármilyen több diplomás nő (mert az azért mégiscsak elvárt), ha egyszer férjhez mentél, akkor maradj otthon, és rohadj meg a tűzhely mellett. Vagy, hogy a japánok gyakran teljesen tájékozatlanok külföldön, mert nem beszélnek egy darab idegen nyelvet sem. Vagy, hogy miféle bánásmódban részesülnek azok, akik valamilyen fizikai vagy mentális rendellenességgel rendelkeznek. Erre a legjobb példa az Anthem of the Heart című anime, ami egy tinirománcba ágyazott kőkemény kritika arról, hogy tán ha egy gyerek mentális problémákkal küzd, akkor a gyereken kéne segíteni, és nem amiatt szégyenkezni, hogy ez milyen fényt vet a családra. Egy anyát én még az életben nem akartam úgy megverni, mint az alatt a film alatt. Hosszan, de hosszan sorolhatnám még a példákat.

Félreértés ne essék, én imádom Japánt, és a japán mozit! Ezt a filmet is szerettem, szerintem Kawase legkevésbé szimbolikus és ezáltal leginkább élvezhető alkotása. De lássunk be a zen kertek és az ikebana szépsége mögé, és fedezzük fel a problémát is. Mert azok semmivel sem kisebbek, mint nálunk, csak mások. Szerintem Kawase is ezt akarná!

Jaja, az ugandai Mata Harin majd beszartam :D

Egyetértek, a narrátor emeli ezt a filmet éteri magasságokba.
Ezzel együtt nem tudok rá egyesnél jobbat adni (ahogy a 9-es tervre sem). De külön kategóriát képvisel az egyeseken belül!

Commando! :D

Idén a frankfurti japán filmfesztiválon sikerült megnéznem Yuasa legújabb műremekét, a The Night Is Short, Walk On Girl-t, aminek még a Mind Game-et is sikerült nálam megfejelnie. A felkonferáló srác azt mondta, hogy normális rendező ennyi őrült ötletből három filmet gyártana. Nagyon is igaza volt.
Nem véletlenül nyerte el a Japán Filmakadémia animációs filmért járó díját tavaly!
Ha hozzájutsz, mindenképpen ajánlom!

ENNEk a filmnek a magyar címe: A Forma 1 aranykora

A legrosszabbul álló film, amire 5-öst adtam. :D

Állj, vagy lö a mamám - végtelenül alulértékelt mü :D