Tenebra

Tapasztalat: 3034 film
Kompetencia: 42 film
Súly: 4084
Regisztráció: 2011. április 14. (7 év, 6 hónap)
Kedvencnek jelölték: 131 user

Bemutatkozás

"Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt - Úgy döntöttem, hogy gazember leszek. S utálom e kor hiú gyönyörét."

Blog: Amerikai Plán

Kedvencek

Rendezők: Arthur Penn, Fábri Zoltán, Federico Fellini, Ingmar Bergman, Jancsó Miklós, John Ford, John Huston, Luis Buñuel, Martin Scorsese, Michelangelo Antonioni, Orson Welles, Pier Paolo Pasolini, Robert Aldrich, Roman Polański, Sam Peckinpah, Samuel Fuller, Sergio Corbucci, Sergio Leone, Sergio Sollima, Werner Herzog, William Friedkin
Színészek: Al Pacino, Clint Eastwood, Gary Cooper, Gian Maria Volonté, Kállai Ferenc, Latinovits Zoltán, Marco Ferreri, Marlon Brando, Őze Lajos, Robert De Niro, Tom Hardy
Műfajok: film noir, horror, sci-fi, szatíra, thriller, western
Országok: amerikai, dán, izlandi, japán, magyar, norvég, olasz, svéd, szovjet
Korszakok: 1920-as évek, 1950-es évek, 1960-as évek, 1970-es évek

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1986
Lakhely: Antarktisz

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
A londoni férfi
The Man from London
4 2018-10-17 3,3
(134)
Hôtel du Nord
Külvárosi szálloda
4 2018-10-17 ?
(6)
The Right Stuff
Az igazak
5 2018-10-11 4,0
(119)
First Man
Az első ember
3 2018-10-11 3,7
(17)
The Predator
Predator - A Ragadozó
2 2018-10-05 2,9
(60)
Peppermint
Peppermint - A bosszú angyala
1 2018-10-05 2,1
(14)
Wernher von Braun
I Aim at the Stars
3 2018-10-03 ?
(1)
Countdown
Visszaszámlálás
4 2018-10-02 ?
(2)
First Reformed
A hitehagyott
4 2018-09-30 3,4
(43)
Caveman
Barlangember
1 2018-09-28 2,8
(20)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

Szabótól én az Álmodozások kora - Apa - Szerelmesfilm trilógiát szeretem nagyon. critixxhez hasonlóan én sem tartom egy hatalmas nagy rendezőnek érdemei és díjai ellenére, kb. lemásolta a francia újhullámot az első filmjével, utána meg áttért az akadémista mid-cultokra, melyekben elég sok a modorosság már (az Álmodozások korában is mondjuk, de az sokkal energikusabb, játékosabb, mint a nehézkes Mephisto-Hanussen-Redl és amik utána jöttek). Viszont a trilógiából nekem a Szerelmesfilm a kedvencem, ebben elég jól használja az időfelbontást a személyes történet és a történelem egybefésülésére, ebben sikerült szerintem a leginkább eltalálnia Szabónak az arányt a formai játék és a történetmesélés között.

A Budapesti mesék és a Tűzoltó utca 25. nekem már túlságosan is formalista alkotások, melyekben túlságosan is eltolódott a hangsúly az emlékezés bemutatása felé az emlékezés tárgya felől. Szeretem az avantgárd filmeket, de ezekben azért van sztori, csak azt csúnyán háttérbe szorítja a nehézkes szimbolizmus és a melldöngetés, hogy "én ennyire értek az időrend felbontáshoz".

A Mephisto-féle vonal sem rossz, meg a Bizalom sem, sőt még az Édes Emma, drága Böbe sem. Ezek közül talán a Hanussen tetszett a leginkább, az elég jól megragadja a rémisztő átmenetet a demokráciából (weimari köztársaság) a diktatúrába (nácik hatalomátvétele). A giccs és a modorosság ezekben már erőteljesen jelen van azért. És én mondjuk A napfény ízét is bírtam elsőre, de újranézve eléggé olyan érzésem volt, hogy hiába a kb. 3 órás játékidő, mintha az egészet összecsapták volna.

Szóval Szabónak én inkább az újhullámot majmoló korszakát bírom, semmint az akadémista filmjeit.

Első helyen nálam a második világháború van, mert egy időben a csapból is ez folyt nálam, mivel érdekelt a téma, és úgy látszik, rá voltak kattanva a filmek és játékok is. Halálosan ráuntam a Ryan közlegény - Elit alakulat - Call of Duty - Medal of Honor - Battlefield 1942 - Panzers filmek-játékok miatt.

A szuperhősös téma is majdnem ilyen unalmas, de ebben mostanában jött el az izgalmasabb korszak, úgy érzem, mikor mernek kicsit (de tényleg csak egy kicsit) kísérletezni ezekkel a mítoszokkal (gondolok itt a Végtelen háborúra). De azért remélem, egyszer ez is kifullad mint a western, és utána csak ritkán jönnek majd minőségi darabok. Valamikor a 2100-as években biztos így lesz. XD

Az óriás robotos-szörnyes cuccokat meg kb. gyerekkoromban élveztem, ma már untatnak, hacsak nem valami tényleg nagyon minőségi darabról (mondjuk egy Evangelionról vagy TTGL-szerű animéről) van szó).

2018-10-11 23:07:00 First Man (2018) / Az első ember Tenebra (3) #2

Ez a film végleg megértette velem, miért készült irtó kevés játékfilm az Apollo-11 történelmi küldetéséről Dokumentumfilm persze annál több van a témában, jobbnál-jobbak ráadásul. Ennek oka az lehet, hogy az űrbe szállás, a Holdra lépés rohadt látványos és nagyszerű dolog (már persze, ha elhisszük, hogy megtörtént - de ma már elég sok bizonyíték van arra, hogy nem kamu volt), viszont maguk a főszereplők nem elég érdekes, drámai karakterek. Márpedig egy játékfilmhez, egy filmdrámához nem elég a látvány, kell a dráma is. Damien Chazelle filmjében a látvány elsőrangú, IMAX-ben Az első ember rakétaindítási és űrutazós jelenetei nagyon működnek, igen feszültek, és mikor az űrben rád tör a világűr sötétsége, a csend szinte fullasztóvá válik. Abszolút sikerült átélnem az űrlétet, és azok alapján, amiket láttam és olvastam róla, totál hitelesnek tűnik. Remélhetőleg mindenki olyan közönséget fog kifogni mint én: kussban volt mindenki az űr csendjének beálltakor. :D

A probléma az, hogy az alkotók nem tudtak mit kezdeni Neil Armstronggal. Armstrong állítólag a valóságban is egy hűvös, racionális, visszafogott ember volt. Ez mondjuk érződik a híres "Kis lépés az embernek, nagy ugrás az emberiségnek" mondatból és jelenetből is, melyet az űrhajós kollégái is úgy kommentálnak az In the Shadow of the Moon (2007) című dokuban, hogy hihetetlenül higgadt és céltudatos maradt ebben az egyszerre gyönyörű és borzongató pillanatban is. Azonban egy ilyen emberből nehéz drámai hőst faragni egy ilyen filmben, és ebbe beletört az alkotók bicskája. Nem túl világosak Armstrong motivációi, a családi szál unalmas, felszínes és parttalan, és azt sem igazán értettem, hogy olykor miért pukkad fel a NASA-ra. És emellett még a film szájbarágós is, avagy nem elég egyszer megmutatni, hogy a főhős szenved a lánya halála miatt, hanem ezt folyamatosan arcunkba kell tolni, olykor a tök izgalmas kiképzős vagy űrutazós jelenetek felszabdalása árán.

Pont mostanában, erre a filmre felkészülve néztem meg, pótoltam Az igazakat (1983), aminek csak 30 perccel több a játékideje, mégis az első fél órában olyan emberi és szerethető karaktereket kreál a valós személyekből, hogy azonnal berántott. Az igazak csak épp annyit foglalkozik a családdal, amennyi szükséges, és inkább a kiképzésre, illetve a pilóták versengésére, motivációira, a NASA és a pilóták / asztronauták közti konfliktusra koncentrál. Abban épp az tetszett, hogy egyszerre humoros és drámai, emelkedett és földhöz ragadt. Nem azt mondom, hogy Az első emberben is sokadik alkalommal el kellett volna időzni a kiképzés mellett, vagy annyira bele kellett volna menni az űrutazásba, sőt Damien Chazelle-nek sikerült feltárnia a holdjárás egy új dimenzióját, sikerült neki megmutatnia ezt más szemszögből. Viszont a családi szál túlhangsúlyozása ellopta a játékidőt az igazán érdekes epizódok elől.

Nem rossz film persze, sőt, látványossága miatt, a valódi űrutazás rajongóinak egyszer mindenképp ajánlott. Azonban ebből sokkal többet, jobbat ki lehetett volna hozni. Nem egy új patrióta filmet kellett volna készíteni, vagy megcsinálni újra Az igazakat. De az biztos, hogy én csalódottan keltem fel előle, mert több űrös jelenetet, kevesebb melodrámát vártam.

Igen erős és nagyon hatásos film. És igen kreatív is. Elsőre fel sem tűnt, annyira hozzászoktam a filmforma láthatatlanságához. Utólag esett le, mikor utánaolvastam, hogy ez kvázi valós időben ment, és egy nagy hosszú beállítás az egész. Emiatt nagyon beszippant, és nagyon nagy dühöt éreztem, miközben néztem. Ugyanakkor ez tökéletes thriller is, hiszen a gyilkosnak csak a jelenlétét érezzük a puskaropogásból, de őt magát nem látjuk, csak egyszer, távolról, ami miatt izzik a feszültség. A legerősebb, legkeményebb jelenet a film közepén van, az alaposan megdolgozott. Az egyik lány haldoklására gondolok, akit a főszereplő megpróbál megmenteni. Az epizódszerepet alakító színésznő díjat is nyert alakításáért. És az biztos, hogy ennél hitelesebb, életszagúbb haláltusát még nem láttam a vásznon. A halál szép lassan, de biztosan jön el, szinte érezzük, ahogy hűvös leheletével beteríti a lány testét. Először csak nagyon fáj a lőtt seb. Aztán elkezd fázni. Majd megfogalmazódik agyában, hogy meg fog halni. Aztán az édesanyját követeli. Majd totál elveszíti kapcsolatát a valósággal, és végül elájul. És... annyi.

Nagyon felháborító az egész film a valóság ismeretében, és az ember kérdezi magától, a világtól, a norvég törvénykezéstől, hogy az ilyen Breivik-féle férgek miért létezhetnek, miért élhetnek tovább luxusbörtönükben, PlayStation után követelőzve, az államot perrel fenyegetve...

Erik Poppe nálam elérte a hatást, elgondolkodtatott, magával ragadott. Azonban 5-öst nem adok rá, mert nem jó nézni amúgy. Mármint izgalmas, gondolatébresztő, de fájdalmas is látni ezt a sok szimpatikus karaktert a halál torkában. Vagy hát szimpatikus: azért szimpatikusak, mert teljesen átlagosak, bárkik lehetnének, akikkel találkozunk az utcán vagy partyn vagy ilyen táborokban. Előttük az élet, és vannak gyarlóságaik biztos, de a "bűnük" mindössze annyi, hogy egy baloldali szervezet, párt táborában voltak.

Szerintem egyébként Poppe legjobb filmje a Troubled Water mellett.

"Filmet elemezni mindenki tud" - mondta egyik egyetemi tanárom, aki amúgy igencsak lenézte a filmelemzéseket, de csak a kijelentését nézve igaza van. Azért nem kell egyetemre menni, vagy könyveket bújni, hogy valaki elemezzen egy filmet. Félreértelmezni lehet az alkotó üzenetét, ahogy ezt tették sokan pl. az Amerikai história X-szel, melyről sok neonáci azt hiszi, hogy az az ő programfilmjük. Viszont szerintem a Kritikus Tömeg a példa arra, hogy nem kell semmilyen filmes képzettség ahhoz, hogy valaki elemezni tudjon. Hiszen tudtommal itt legtöbbeknek ez a hobbijuk, nem kritikusok vagy filmszakmabeliek.

A képzettség ahhoz kell, amit szintén a tanárom mondott, hogy valaki rendszerezni tudjon, meg tendenciákat állapítson meg. De ez asszem minden tudományterületen így van. Pár alkatrészt mindenki be tud forrasztani a nyomtatott áramkör paneljébe egy kapcsolási rajz alapján, de egy komplett gépet már nem biztos, hogy meg tudna alkotni, ahhoz kell a mérnöki tudás. Persze könyvekből amúgy mindent meg lehet tanulni, csak érzék és időráfordítás kell hozzá, nem sokszor sehová nem tartó, felesleges egyetemi képzések. Van, akinek feláll a hátán a szőr az elektronikától, van, aki agyhúgykövet kap a gondolattól is, hogy neki össze kelljen hoznia egy 8-10-20-30 ezer karakteres tanulmányt mondjuk a magyar film és irodalom kapcsolatáról a hatvanas-hetvenes években.

Egyébként én úgy gondolom, hogy az a jó film, ami mindenkit meg tud ragadni. Az már elitizmus, ha egy "beavatottság" kell a film befogadásához. Félreértés ne essék, én szeretem az avantgárd, nem történetmesélő etűdöket is, és nem zárom ki, hogy ezek is megragadhatnak mindenkit, ha áldoz rá időt, nem is ezekre a filmekre gondoltam. Hanem az olyanokra, melyeknél a rendezőnek magyaráznia kell a bizonyítványát. Na, az régen rossz. És még rosszabb, ha utána ő vádolja a nézőket, hogy nem értették (asszem, Zack Snyder és Uwe Boll tettek ilyen pökhendi kijelentéseket).

Zseniális film(sorozat), amire jobb is, hogy nem fogékonyak sokan, mert aki ezt megnézi, és belegondol, annak egy életre elmegy a kedve a családi élettől. :D Persze eléggé életszagú, és a felszínen még talán pozitív kicsengésűnek is értelmezhető. De ha a filmbeli házaspár életepizódjait egyben nézzük, összevetjük, akkor bizony ebben több a keserűség. Csak hát ilyen az ember: nem meri magának sem bevallani, hogy nyakig szarban van, ha nem látja belőle a kiutat. Ha nem látjuk a kiutat a szarból, megpróbáljuk megtalálni a pozitívumait.

És Bergman szépen forgatta ki amúgy a film vagy minisorozat feminista felhangjait is. Mert egyfelől ez a film nagyon erősen a nő ébredéséről szól, ugyanakkor meglepő módon az eleinte zsarnokinak tűnő férfinek is tele lesz a töke, és éppen ő kezdi el rémesnek érezni az addigi elhazudott életét. Itt mindkét embernek van oka rá, hogy otthagyja a másikat: a boldognak hazudott, frusztráló napi rutin, a szülők állandó távolléte miatt kezelhetetlenné váló gyerekek, a klisés, unalmas szex és így tovább. Ugyanakkor meg elszakadni sem tudnak egymástól. Igazából nézőként sem lehetne eldönteni, mi lenne a jobb, és talán ezért élnek rengetegen ócska kapcsolatokban, elkorhadt házasságokban életük végéig. Félelem? Megszokás? Testi vonzódás a lelkiek nélkül? Lelki szimpátia takaréklángon pislákoló szexuális ösztönökkel? És hogy mégis mitől van ez? Ez utóbbit mondjuk kicsit a kelleténél jobban szánkba rágják a dialógusok, de ezt tudjuk be annak, hogy a Jelenetek egy házasságból két értelmiségi, felső középosztálybeli házasságából mutat be jeleneteket. Érdekes lenne ezt megnézni alsóbb osztályokban is (mondjuk ezt megtette John Cassavetes pl. az Egy hatás alatt álló nőben). De ez nem negatívum, Bergman nem is a teljességre törekedett.

Mindenesetre a civilizáció normái és a kapitalista, "munkaalapú" társadalom elvárásai, szabályai fojtják meg sokszor Ingmar Bergman hőseit, így a Jelenetek egy házasságból főszereplőit. Miközben a filmbeli házaspár azon igyekszik, hogy megfeleljen szüleiknek, barátaiknak, munkahelyüknek és nem utolsó sorban gyermekeiknek, aközben egyszerűen elillan kapcsolatukból az érzelem, a szenvedély, de még a sokak által a szexualitás elhalásának vádja ellen pajzsként használt "szeretet" is. És hiába menekül a két ember két új kapcsolatba, egyszerűen nem oldódnak meg a problémák. Ez olyan, mint mikor szar a számítógép, kicserélgetsz benne alkatrészeket, aztán továbbra is szar. Én úgy értelmeztem, hogy nem feltétlenül a két emberrel van a baj, hanem a rendszerrel, amiben léteznek, ami nem hagy időt nekik arra, hogy együtt legyenek. Lopva, normaszegve együtt lenni - ironikus módon akkor lobban fel ismét a kapcsolat, mikor már a válást tervezik. Talán ez a két ember sorsa, akik örökké a normák szorításában éltek, hogy a civilizáció törvényeit kelljen áthágniuk ahhoz, hogy újra egymásra találjanak.

Szóval Bergman hiába a saját démonait vitte filmre újra és újra (az ő viharos magánélete csak úgy süt a Jelenetek egy házasságban sztorijából), nagyon eltalálta, mi a baj a XX-XXI. századi házastársi és családi kapcsolataival.

2018-08-05 16:50:19 Mission: Impossible (1996) Tenebra (4) #26

Ez ilyen high-concept dolog. :D Az amcsi filmeknél mindig kell egy hangzatos cím, amiben már benne van a fő konfliktus is. És ugye a hollywoodi filmek kulcsmondata, hogy "ha nagyon akarod, bármit elérhetsz a világon" (most hirtelen a Vissza a jövőbe-trilógiát tudom megnevezni, ahol ez konkrétan el is hangzik, de nagyon sok variációja van ennek, és elmondják nagyon sok hollywoodi filmben). Ez a lényege a M:I-nek is, hogy igen, van itt egy küldetés, amit a profik megoldhatatlannak tartanak, de a self-made man legújabb képviselője, Ethan Hunt mégis meg tudja oldani ugyanazzal a tökösséggel és improvizatív hajlammal, amivel már a korai telepesek is képesek voltak túlélni az amerikai vadnyugatot a XVIII-XIX. században. :'D

Egyébként én is most néztem újra, és lehet, feljavítom 4-esre az osztályzatom. :D

előzmény: betti (#25)

Az összhatás a fontos. Van pár film, ami formailag tetszik (Holy Motors, Wes Anderson összes, Őszi almanach, Tükör), de története és karakterei miatt nem tetszik. És vannak olyanok is, melyek totál konvencionális stílusban készültek, mégis szeretem őket. De talán azt jobban elviselem, ha egy film konvencionális stílusú, mint azt, hogy a rendezője érezhetően odavan a formai innovációért, ugyanakkor beleszarik a történet kidolgozásába (kivételt képeznek természetesen az experimentális filmek - pl. Huszárik Elégiáján kár is lenne számon kérni a sztorit, az a film úgy zseniális, ahogy van). Most két példát említenék, ahol a formai innováció találkozik az izgalmas sztorival: Bódytól a Kutya éji dala és David Lynchtől a Twin Peaks 3. évada. Ugyanakkor mondjuk a Meteó hiába innovatív, egy zagyvaság számomra az egész, nem szeretném többet újranézni. :D Ugyanígy az Inland Empire-t sem Lynchtől, ami szintén sok helyütt öncélú és rossz értelemben zagyva, jóllehet, igen kreatív megoldások vannak benne. Azt sem szeretném többet látni mindenesetre. :D

Akkor én leszek itt a pontszámrontó. :D Leszögezem, soha nem voltam a Mission: Impossible-sorozat elkötelezett rajongója, ha már szuperügynök, akkor JB - mármint nem James Bond, hanem Jason Bourne. Bár benne is csalódnom kellett a legutóbbi film miatt. Mindenesetre a Brian De Palma-féle első rész az még egy tök jó film szerintem, és bár nem raknám be a top 200-as listámba sem, az biztos, hogy a M:I-k közül még mindig az a legjobb.

Ez az Utóhatás szerintem semmivel sem jobb vagy rosszabb mint az utóbbi M:I-k (a leggyengébb nyilván a 2. rész, aminek semmiféle M:I-hangulata nincs szerintem). De hogy az év akciófilmje lenne, és hogy a Mad Maxhez hasonló lenne? Azzal nem értek egyet.

A Mad Maxet én azért szerettem, mert bár voltak benne logikátlanságok bőven, de egyszerű, egyenes vonalú zúzás volt. Az Utóhatással az a bajom, hogy nemcsak tele van logikai hülyeségekkel (melyet persze lehet akár úgy is kimenteni, hogy csak önreflexív poénok), de még feleslegesen túlbonyolított is. Oké, ez a széria védjegye, hogy mindenki mindenkit átver, senki sem az, akinek látszik, és az utolsó pillanatban vágják el a piros drótot. De nekem ez már sok, és talán pont ezért nem a szívem csücske ez a széria. Az Utóhatás ugyanaz volt számomra mint a Titkos nemzet, főleg, hogy ebben is a Szindikátussal, illetve annak utódával kellett nyűglődni. Persze nem lett volna elég ennyi, kellett ide plutóniumlopás, beépülés, külföldi bűnszervezet, egzotikus tájakon tett látogatás, ex-feleséges melodráma. Kétségtelen, hogy egy pillanatig sem lehet az Utóhatáson unatkozni, hiszen minden 10-15. percben van valami meghökkentőnek szánt fordulat. Jóllehet, kérdéses, hogy ezek mennyire izgalmasak és meghökkentők - én egy kivétellel mindegyik mögé láttam, és kitaláltam. A Solomon Lane-es maszkcserés trükköt csak haloványan sejtettem - ettől persze még elég gagyi volt. Némelyik jelenetén pedig kínomban röhögtem. Persze értettem én amúgy, hogy humorra és öniróniára mentek rá ebben a részben még nagyobb erővel mint a korábbiakban. De volt jó pár ciki jelenet, melyek tényleg cikik voltak.

Az Ethan és az exe közötti röpke "dráma" pedig erőltetett volt, nem illett ebben a formában a filmbe.

De hogy ne csak oltsam: az akciók tényleg rendben voltak, hiába egy baromság kategória már pl. a végső leszámolás. Az is tetszett, hogy ezúttal nem sikerült mindent tökéletesen kivitelezni, sok volt a rögtönzés a csapat részéről, és emiatt sokkal erősebb volt a "tényleg csak hajszálon múlik"-érzés. És azt is meg kell jegyezni, hogy ez a Henry Cavill egy tehetséges színész. Elég jól állt neki a főgeci szerep, bár azért ezzel sem leptek meg az alkotók, sejtettem, hogy ő nem egy pozitív figura lesz, hanem majd egyszer csak kiderül róla valami - aztán kiderült. De szerintem rohadt jó volt ebben a szerepben, megmutatta, hogy nemcsak a nyálas Superman megy neki. :D

Én is amondó vagyok, hogy többet ér ez a film a szuperhősfilmek átlagánál, és amúgy tényleg értékelendő, hogy készülnek még ilyen akcióthrillerek. Ugyanakkor szerintem az, hogy valami ritkaság, még önmagában nem erény, a forgatókönyv hibáitól nem szabad eltekinteni. Ha rajongó lennék, lehet, eltekintenék. De az eddigi M:I-ket is azért néztem meg, mert reménykedtem a kritikák alapján, hogy végre beújítanak valamit ebben a sorozatban is, ahogy azt mondjuk a Casino Royale-lal tették Bond esetében. Hát ez nem jött össze az Utóhatásban sem, hiába a feleséges erőlködés. :P

Ja, és egy hímsoviniszta megjegyzés a végére: Vanessa Kirby és Rebecca Ferguson <3.

2018-07-17 22:18:49 Get Out (2017) / Tűnj el! Tenebra (3) #62

Végre sikerült megnéznem ezt is (eddig több kísérletem vallott kudarcot elalvás miatt :'D). Kisebb csalódás azok után, hogy mennyire ajnározták, és amúgy mennyire jól, okosan indított. A film a közepétől dramaturgiai és ideológiai szempontból is igencsak összecsapott és egyoldalú, leegyszerűsítő. Bár, ha azt nézzük, hogy a film annak idején vígjátéki kategóriában is indult díjakért, végülis ezt felfoghatjuk szatirikus túlzásként - csak én ebben nem a szatírát éreztem, hanem egy társadalmi horror-thrillert. Jól tudom, hogy Amerikában a rasszizmus új formákat ölt, de akkor is leegyszerűsítőnek érzem a sztori végkifejletét, és szerintem ez a film ugyanabba a hibába esik, mint a szintén agyonajnározott, és szintén középszerű 12 év rabszolgaság. Jóllehet, azért ez a film nem azért középszerű, amiért a 12 év rabszolgaság. Ebben van ötlet, kreativitás, abban a filmben ezeknek a szikrája sincs. :D

Ez az agytranszplantáció - hipnózis számomra annyira zavaros volt, hogy önmagában ez hazavágta a film hátralevő részét. Mikor kiderült ez a baromság, nagyot csökkent a szememben a sztori komolysága. Persze lehet, ezt is szatíraként kéne felfogni... Valahogy nem ment. Talán a főhős társa szerencsétlenkedésein, és a rendőrségi feljelentésén röhögtem, de amúgy ebben semmi vicces nem volt. Azaz nem szatirikus stilizációnak éreztem mindezt, hanem horrorisztikus stilizációnak. Ekként nézve nem bocsáthatom meg azt a sok logikai bakit, amit a film elkövet a második felében. A zárlat még erős is lenne, de akkorra már abszolút nem tudtam beleélni magam a filmbe, csak feszengtem, és a fejem csóváltam, hogy hogy lehetett ezt így elcseszni.

Összes komment...